BUÉK 2015!

"Itt az új év, új jót hozzon, régi jóktól meg ne fosszon, de ha az új jót nem is hozhat, vigye el a régi rosszat!"

 BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK!

Az idei szilveszter estét a tavalyihoz hasonlóan itthon töltöm, lassan szokás szerint egy könyv társaságában, de bánja a kánya, most épp semelyik porcikám nem kívánja a kötelező bulizást, szóval tök jó ez így. Éjfélkor azért majd iszom egy korty pezsgőt, addig csipegetek az anyuval közösen készített tepertős pogácsából és erősen koncentrálok arra, hogy végre 2015 egy olyan év legyen, amire majd jó lesz visszagondolni egy év múlva. Nektek is ezt kívánom! Az összegző bejegyzésekkel pedig jövőre folyt.köv.!

Könyvszaporulat - december

Ho-ho-hóóóóó, micsoda hónap lett ez a december! Igen, tudtam, hogy jónak ígérkezik a karácsonyi ajándékozás miatt, de nem gondoltam, hogy ennyire. Igazából csak a családomtól számítottam könyvre, és onnan is csak maximum kettőre, ehelyett a fa alatt 4 csodálatos szépséget találtam. Tőlük kaptam Pettigrew őrnagy utolsó csatáját (jelentem, azóta már el is olvastam és az őrnagy csudajó fej!), a Szívlekvárt (már alig várom, hogy elmerüljek benne), a Férjem valamit titkolt (ez meglepetés volt, mert az én listámon nem szerepelt) és a Mrs. Hemingwayt (érzésem szerint nagyon jó könyv lesz ez, legalábbis minimum egy, a Párizsi feleséghez hasonló élményre készülök).

A családi karácsony mellett a barátnőm is meglepett egy izgalmas olvasmánnyal és van egy olyan érzésem, hogy ezzel a könyvvel fogok szilveszterezni, ez pedig a Hugo Marston-sorozat 2. kötete, A kriptatolvaj.

De nem csak ennyi volt a december, mert az ajándék könyvek mellett kettőt én is összegarázdálkodtam magamnak. Ebből az első szerzemény David R. Gillham Asszonyok városa c. regénye, amit már rég kiszúrtam magamnak és angolul terveztem az olvasását amikor is láttam, hogy magyarul ki fogják adni. Decemberben szerencsére elcsíptem egy akciót, amelyben 40%-os kedvezménnyel meg tudtam rendelni. 

A másik szerzeményem Sarah Addison Allentől A barackfa titka, amelyre már nagyon vártam. Aztán egyik este a nagy karácsonyi őrület közepette betértem a könyvesboltba és ott nézett vissza rám a polcról, én biza nem tudtam ott hagyni!

Összessen 7 darab könyvvel zárom a decembert, amely az egész évet nézve a legdurvább hónapom volt, viszont szerintem csupa jó kis könyv került most hozzám. Ugye?

Miért volt érdemes várólistát csökkenteni 2014-ben?

2014-ben immár a harmadik alkalommal vettem részt a Lobo által meghirdetett játékban (nem, nem akarom kihívásnak nevezni, én inkább játéknak tekintem, hisz nem véresen komoly dologról van itt szó kérem szépen). Aki csatlakozik, annak csupán annyi a tennivalója, hogy kiválaszt 12 könyvet (+ biztonsági tartalékként még maximum ugyanennyit), amelyet az adott év során el szeretne majd olvasni, és amely több mint fél éve várja a sorát az illető könyvtárában/polcán/vagy csak a fejében lévő várólistáján. 

Emlékszem, hogy 2013 év végén olyan gyorsan össze is állítottam a magam listáját és alig vártam, hogy 2014-ben belekezdhessek. Mert hogy a lelkesedés ilyenkor mindig olyan, de olyan nagy, hogy az ember rögtön olvasná is a beválogatott könyveit. Aztán ahogy telnek a hónapok ráeszmél, hogy most éppen nincs az adott könyvekhez kedve, majd némi töprengés után esetleg az alternatív polcon lévők közül választ egyet vagy kettőt. Így jártam én is 2014-ben, azaz most nem olvastam el az eredeti polcon szereplő mind a 12 könyvet, hanem csak 8-at, és az alternatívból választottam mellé még 4-et. 

Viszont most már rájöttem, hogy ez a várólista csökkentősdi arra is klassz alkalom, hogy rátaláljak egy-egy gyöngyszemre és utána ott üljek felette, hogy miért vártam én ennek a könyvnek az olvasásával ilyen sokáig? A mostani 12-es kupacban megint jócskán akadtak ilyenek:

1. George Orwell: 1984: nagy hiányosságomat pótoltam ezzel a művel. Mondjuk azt hiszem, hogy nem éppen a legjobb periódusomban olvastam, mert amúgy sem voltam túl boldog meg kiegyensúlyozott, és miközben a Nagy Testvérről olvastam szabályosan azt éreztem, hogy nem kapok levegőt, hogy fuldoklom. Annyira brutális a megalkotott társadalom, hogy örültem, amikor a történet végén elengedhettem. Viszont tényleg kötelező darabnak gondolom, csak nem mindegy, hogy mikor kerül a kezünkbe.

2. Alice Hoffman: Galambok őrizői: na ez valami csodálatos élmény volt! Abszolút női regény, nőknek szól, nőkről, csodás karakterekkel, elképesztő történettel. Imádtam! (Nem véletlen, hogy 2015-re is beválogattam egy Hoffman-regényt, de erről majd legközelebb.)

3. Frances Mayes: Mindennapok Toszkánában: szintén nagy kedvenc lett ez a mű is. Semmi extra, csak a megszokott tényleg mindennapi történések Frances és családja toszkánai otthonában, viszont simán felér egy fapados nyaralással az élmény!

4. Szilvási Lajos: Születésnap júliusban: ezzel a könyvvel titokban biztosra mentem, mert Szilvásit bármikor tudok olvasni. Nem ütötte meg a két nagy kedvencem színvonalát, de a megszokott élményt azért megkaptam tőle és jó volt arról az időről olvasni megint egy kicsit, amikor is a szüleim voltak fiatalok.

5. Alice Munro: Asszonyok, lányok élete: Munro számomra teljesen ismeretlen volt eddig, a Nobel-díj miatt viszont nagyon kíváncsi lettem az írásaira. Ha nem is egészen vett meg ezzel a könyvvel, mert inkább a könyv elejét, a gyermekkori részeket élveztem, később egy picit fárasztott az elbeszélés csapongása, mégis úgy érzem, hogy folytatni fogom az életművével való ismerkedést is.

6. Ernest Hemingway: Az öreg halász és a tenger: alapmű, de nekem ez is kimaradt idáig. Viszont ennek nagyon örülök, mert én szerintem tizen- vagy huszonévesen nem értettem volna ezt a történetet. Most viszont nagyon tetszett az öreg halász harca az elemekkel, igazán velős gondolatokra leltem benne.

7. Halász Margit: Éneklő folyó: ez valami apró csoda volt! Bájos volt, zamatos, egyszerűen olyan volt mint egy érett és lédús őszibarack, amikor minden harapásnál elönt a borzongató érzés az ízek harmóniájától (tudom, egy könyvet egy gyümölcshöz hasonlítani? de mi tegyek? ez ugrik be róla!). Imádtam a szerelmi történetek, a neveket, és Halász Margit eddig még nem okozott számomra csalódást.

8. Emma Donoghue: A szoba: hú, hogy ezt meddig kerülgettem! És az elején milyen nehezen hangolódtam rá, aztán meg annyira magával ragadott Jack és édesanyja sorsa, hogy alig tudtam letenni. A várólista játékban az egyik legnagyobb meglepetést számomra ez a könyv okozta. A borítója pedig abszolút eltalált, na nem a kék védőborító, hanem ami alatta van (nem is értem, minek kellett erre védőborító?).

9. Niccoló Ammaniti: Ahogy Isten parancsolja: idén sajnos nem került a kezem közé sok olasz mű, de végre Ammaniti magyarul megjelent művének számomra utolsó darabját is sorra tudtam keríteni. Ez is egy olyan könyv, ami odavágja az olvasót, kész érzelmi hullámvasút, mert hol megértjük és szeretjük a főszereplőket, hol pedig gyűlöljük őket. Nem értem, Ammaniti hogy képes ezt csinálni velem, de mindig ott van ez a fajta kettős érzet bennem, bármelyik regényét olvastam eddig.

10. L. M. Montgomery: Anne az élet iskolájában: nagyon kellemes és finom humorú volt az Anne-sorozat 2. része is, bár nekem, akinek a tévésorozat óriási kedvence, kicsit furcsa volt, hogy nem egyezik meg a sorozatbeli 2. résszel a történet, viszont Anne és a többiek még mindig ugyanúgy el tudnak bájolni, mint az első részben (csak kicsit keveset kaptam Gilbertől - ez van, bevallom, szívem csücske ez a fiú!).

11. David Nicholls: Egy nap: amennyire megtévesztő ennek a könyvnek a borítója, hogy valami nyálas romantikus rózsaszínes maszlagot kapunk, pontosan ennyire estem pofára olvasás közben. Ezt a könyvet mintha nekem írták volna. Minden benne volt, amin eddig én is átmentem, bár nem volt nekem egy ilyen Dexterem, de Emmában olyan sokszor magamra ismertem. Volt egy jelenet, az egyik barátjuk esküvője, amikor az írót meg tudtam volna ölelgetni, mert azokkal a gondolatokkal találkoztam, amelyek engem is elfognak minden barátom, rokonom, ismerősöm esküvőjén. Szóval ez a könyv mindenképpen az egyik legjobb volt ebben a válogatásban!

12. Agatha Christie: Gyilkosság a paplakban: a tipikus csavaros krimi Agatha Christie-től. Szokás szerint nem jöttem rá a gyilkos kilétére, de rettentő jól szórakoztam egész végig, mert olyan szereplőgárdát sorakoztatott fel az írónó, akik igazán egy válogatott társaságot alkottak.

A felsorolásban az utolsó négy könyv már a cserelistás csapatból került ki. Sajnálom, hogy az alaplistából 4 könyv most nem került sorra, de talán majd jövőre csak úgy "simán" fogják gyarapítani a 2015-ös olvasásaim számát.

A barátság barackfája

Sarah Addison Allen: A barackfa titka

Immár három elolvasott Sarah Addison Allen-történet után bizton elmondhatom, hogy ezzel az írónővel tutira megyek. Ha valami könnyed (a szó legjobb értelmében), szórakoztató, pici misztikumot, varázslatot magába foglaló könyvre vágyom, ez a nő a legjobb választás. Igen, persze, egy picit rózsaszínesek a regényei, tehát nem izgulom magam halálra a boldog befejezés miatt, mert tudom, hogy az lesz a vége, de mindezek ellenére a történetei valami miatt egytől egyig betaláltak nálam.

A barackfa titka az Allentől már megszokott sablonokra épít: két női karakter, akik életük egy meghatározó pontjához értek, két férfi, akikkel a romantikus bonyodalom garantált, egy titokzatos esemény vagy jelen esetben egy múltban lezajlott történés, amely a jelenre is nagy hatással van és egy régi ház, amelynek felújítása során nem várt titkok kerülnek napvilágra. Ja, és egy barackfa, amely ugyan barackot nem dobál ránk, viszont érdekes módon olyan helyen tudott életben maradni, ahol más növény már rég kipusztult volna, szóval nem akármilyen fáról van ám szó. És hát a legfontosabb adalék most is: Délen játszódik a regény! Ez már csak azért is fontos ebben az esetben, mert a régi hagyományoknak, egy bizonyos női klubnak óriási szerepe van a történet múltbeli és jelenbeli szálában is.

A történetben pont ez a női klub, illetve a jelképének vált épületnek, a Blue Ridge Madamnak a felújítása hozza össze a déli kisváros két harmincas lányát: Willát, aki előkelő déli család sarja ugyan, de még nagyanyja idején a család elszegényedett és aki úgy vonult be a városka történelmébe, mint a Mókamester, hogy a gimi után el is tűnjön a városból, majd évekkel később újra hazatérjen, hogy megtalálja a saját helyét, és a szintén nemesi déli családból származó Paxtont, aki szinte mindenben Willa ellentéte, mert ő a tipikus finom és bűbájos déli hölgy, aki még otthon lakik a családja védő szárnyai alatt egy hatalmas kúriában, és aki soha nem akarta elhagyni ezt a helyet. Mivel Willa kíváncsisága a Blue Ridge Madam felújítása iránt erősebb, mint a kezdeti ellenszenve Paxton és a női klub iránt, ezért a két nő hamarosan azt veszi észre, hogy a napvilágra látott titkok után együtt nyomoznak és nem kis megdöbbenésükre a szálak mindkettejük nagymamájához, azok fiatalságukhoz vezetnek vissza. Ráadásul mindkét nő életében megjelenik A Férfi is, így az addig nyugodtnak gondolt életük fenekestül felfordul.

"Senki sem tud kibújni a bőréből. Döbbenet, mennyire nincs beleszólásunk a sorsunkba. Ha ezt elfogadjuk, a többi már gyerekjáték."

A történet bármennyire is sablonosnak tűnik, nekem egyáltalán nem az. Mégpedig azért, mert eddig minden SAA-könyvben megtaláltam a rózsaszínes máz mögött a mélyebb tartalmat. Itt ez pedig a barátság és annak értéke volt. Érdekes, hogy pont most jött az életembe ez a könyv, mert idén ez a téma nagyon sokat foglalkoztatott. Sajnos észrevettem, hogy ahogy múlnak az évek, a barátok is úgy morzsolódnak le, és bizony nem elég ha az egyik fél aktív ebben a dologban, itt is két szereplőn múlik minden, mindkettőnek akarni kell. Rájöttem, hogy van olyan barátság, ami talán nem az volt, aminek gondoltam és el kell engednem, de arra is rájöttem, hogy vannak olyanok, akik nem a nagy szavakon keresztül válnak az ember barátaivá, hanem a tetteiken, a mindennapokban csöndesen megbújva, támogatva, akkor vannak ott teljes vállszélességben amikor az embernek szükségük van rájuk. Azt hiszem a két lány, Willa és Paxton is pontosan erre jött rá a történet során.

" - Mert mi, nők, összetartunk. Képzelj el egy pókhálót! Ha valahol megrezdül, ha baj van, mindenki értesül róla. Csak sokszor nem merünk segíteni, mert félünk, mert önzők vagyunk, vagy nem bízunk magunkban. De ha mi sem segítünk egymáson, ki véd meg minket?"

Allent most már a kedvenceim között tudhatom. A stílusa és a történetei még mindig hasonlítanak egy picit Alice Hoffmanéra, bár azokhoz képest kevésbe intenzívek, sokkal "puhábbak" és ugyan izgalmunkban nem fogjuk a körmünket tövig rágni, mert sok minden kitalálható A barackfa titkában, ugyanakkor nagyon kellemes pár órát tölthetünk el néhány emlékezetes karakterrel a hangulatos Délen és még A csodálatos Waverley-kert főszereplőjével is újra találkozhatunk egy rövid jelenet elejéig. Én mindenesetre nagyon élveztem ezt a kalandozást is, csak azt sajnálom, hogy eddig úgy tűnik évente egy SAA-könyv jár nekünk.

Békés karácsonyt!

Minden kedves olvasómnak, követőmnek, bloggertársnak, véletlenül idetévedőknek ezúton kívánok békés, boldog, de legfőképpen pihentető és olvasással eltöltött órákkal teli karácsonyt!

Didergősök

Nem tudom Ti hogy vagytok vele, de nekem bizony hiányzik az igazi, hóeséssel tarkított, csípős hideg téli időjárás. Napok (mit napok? hetek!) óta csak ez a borzasztóan egyhangú szürke égbolt, szürke időjárás, már lassan én is beszürkülök tőle lélekben. Engem kiborít, pláne így karácsony közeledtével. Mert az hagyján, hogy az embernek semmi karácsonyi hangulata nincs a nagy hajtás és pörgés közepette, de hogy még az időjárás is egyre lejjebb húzzon hangulatilag, az már biza tűrhetetlen. Szóval ha a tél nem jön hozzám, akkor majd én megyek a télhez, így ennek a gondolatnak megfelelvén az utolsó két olvasmányomat a tél témaköréből választottam, onnan is a könnyű, szórakoztató irodalom kategóriájából. Nézzük, mivel "fáztam" az elmúlt napokban!

Maggie Stiefvater: Shiver - Borzongás

Őszintén nem gondoltam erről a könyvről, hogy én ezt valaha el fogom olvasni, de azt már rég megtanultam, hogy soha ne mondjam azt hogy soha! Régóta érzem, hogy a young adult kategóriából már lassan kinövök, meg még sorozat is, e kettő tény elég sokáig távol tartott ettől a regénytől, aztán valahogy mégis csak a kezembe vettem és elmerültem Mercy Falls farkasainak történetében. Eleinte nem vett meg magának a könyv, vagy csak én vagyok mostanában kicsit kritikusabb hangulatban. Fanyalogtam, hogy már megint itt van egy instant szerelem, meg hogy már megint vérfarkasok, aztán azt vettem észre, hogy ha nem olvastam akkor egyre csak Grace és Sam kapcsolata körül jártak a gondolataim és elkezdtem nekik drukkolni, hogy minden létező akadályt leküzdve találjanak egymásra majd a végén (tökmindegy hogy ember vagy vérfarkas alakjában). Ráadásul a téli hangulatot igazán jól megteremtette az írónő, jó volt egy kicsit Samékkel vacogni, szóval valamit mégis tud ez a Stiefvater. Aztán a szép szerelmetes részek után a vége majdhogynem akció filmbe illő jelenettel lett tarkítva, nem várt fordulatok is jöttek, úgyhogy az utolsó 100 oldal egyszerűen és piszok gyorsan elfogyott.

Összességében elmondhatom, hogy nagyon is élveztem ezt a történetet, aranyos, bájos, a két főszereplője igazán szerethető karakter és hangulatilag is elég erős. Nem tudom, hogy a sorozat további két kötetében még mik történnek a fiatalokkal, de nekem a folytatások tudatában is kerek volt a befejezés.

"Behunytam a szemem. Egy röpke pillanatig teljes szívemből azt kívántam, bárcsak hétköznapi srác volna, hogy elsöpörhessek a büszkeségemmel és a felháborodásommal. De nem volt hétköznapi srác. Törékeny volt, akár egy őszi pillangó, amit az első fagy elpusztít.."

Charles Martin: Hegyek között

Ha a Borzongással vacogtam, akkor Charles Martin könyvével súlyos fagyási sérüléseket szenvedtem. De kezdem az elején. Számomra Martin egy elég érdekes író: rájöttem, hogy imádom a stílusát, gyönyörű képeket képes az ember elé vetíteni, emlékezetes karaktereket tud alkotni, viszont ... viszont két elolvasott könyve után azt mondom, hogy néha a giccs határán egyensúlyoz és van, hogy átbillen a túloldalra. Már A szentjánosbogarak fényében is volt egy-két olyan jelenet, ami szívszorító helyett számomra egy picit színpadias lett, de ott a történet egésze ellensúlyozni tudta ezt. Itt már a vége cseppet sok lett a számomra, ámbár egészen addig azaz kb. a könyv 98%-ig a történet maga volt a tökély, legalábbis nekem, aki pont valami télies hangulatú történetre vágyott.

Adott egy ortopédsebész férfi, aki épp egy konferenciáról igyekezne haza és egy fiatal nő, aki pedig az esküvőjére sietne, amikor is a gépüket törlik a téli viharos időjárásnak köszönhetően. A reptéri gyors amolyan "utastársak-vagyunk-beszélgessünk" ismeretséget követően együtt bérelnek egy kisgépet, amellyel még megpróbálnak a vihar megérkezése előtt célállomásukra jutni. Csakhogy az élet közbeszól, a repülőgép pilótája szívroham következtében meghal és a gép lezuhan a vadon azaz a nagy semmi kellős közepén. Innentől kezdve igen nagy a tét: az életük. A férfi, Ben, tapasztalt hegymászó és túrázó révén amolyan Bear Grylls, ám sérülései következtében nehezített dolga van. Ráadásul Ashley, az esküvőjére utazó utastársa a repülőgép szerencsétlenség során olyan sérüléseket szenvedett, hogy mozdulni sem tud, így Benre hárul a feladat, hogy kimenekítse magukat onnan, ahol a tél, a hideg, a hó és a vadon az úr.

Eleinte azt gondoltam, hogy két szereplőre és egy ilyen történetre építeni elég merész húzás, de aztán ahogy megismertem Bent és Ashley-t, ahogy Ben küzdött erején felül mindkettőjükért, és hogy a férfi múltja szép lassan feltárult előttem, úgy jöttem rá, hogy ez a történet így van jól ahogy van. Igen, helyenként történnek velük olyan dolgok, amik óriási szerencsének számítanak, de legalább Martin olyan író, aki arra is kitér, hogy például nincs náluk borotva, így - minő borzalom - Ashley lába nem marad csupasz, hogy szükségét nem tudja egyedül elvégezni és iszonyatosan szégyenli magát Ben előtt, hogy bizony az elemek is lemerülnek egyszer a 21. századi kütyükben, hogy a vadonban vadállatok is élnek, hogy ha az emberek nem jutnak élelemhez akkor a kilók is leperegnek róluk, szóval szerencsére nem minden fenékig tejfel. Ráadásul végig érezzük, hogy Ben körül nincs minden rendben, végig ott lebegtet egy kérdőjelet a fejünk felett az író a férfi múltjával kapcsolatban, ami miatt szerintem az oldalakat is gyorsabban faltam. Nagy poén mégsem volt, mert valahogy a könyv 3/4-nél rájöttem a "csavarra" és hogy Ben miért csinálja ezt végig ilyen kitartóan, hogy miért nem hagyja ott Ashley-t, amikor a lány könyörög neki, hogy inkább magát mentse. Egyedül a könyv végén található egyik jelenetnél éreztem azt, hogy na, itt van a szokásos Martin-féle túlzásba esés, de ezt azért meg tudom bocsátani, mert az egész eddig elvezető út igazán példamutató történetet tárt elém két olyan főszereplővel, akiket még sokáig őrizni fogok magamban.

"Az egyik dolog, amit megtanultam, hogy bár lehetnek terveid és reményeid arra nézve, mit akarsz csinálni, meddig akarsz eljutni egy adott napon, akkor is a körülmények fogják meghatározni, mit teszel, meddig mész. Ezért aztán jobb felkészülni mindenre, persze úgy, hogy nem cipelsz akkora súlyt, mint egy málhás szamár."

Könyvmolyos problémák

Nemrég kaptam ezt a kérdéssort Dóritól, amely a könyvmolyok néhány problémáját taglalja.

Körülbelül 20.000 könyv van az „Elolvasni” listádon. Hogy a fenébe döntöd el, hogy mit olvasol el legközelebb? 

Szerintem már többször elmondtam magamról, hogy listagyártó kisiparos a mellékállásom, azaz mindig gyártok magamnak előre terveket. Mindezt azért, hogy sokszor egy jól irányzott mozdulattal áthúzzam az egészet és azt a könyvet vegyem le, amit éppen a hangulatom megkíván.

Már elolvastad, több mint a könyv felét, de egyszerűen nem tetszik neked. Abbahagyod, vagy folytatod?

Szerencsére ilyen nem sokszor fordult még elő velem, de azt hiszem egy picit mazohista énem ilyenkor is folytatja, hátha, hátha lesz valami fordulat, csattanó, akármi, ami megmenti a regényt. Az idei évben a Hosszú út lefelé volt ilyen szenvedős történet nekem, totál kiborított, mégis elolvastam, bár azt hiszem utólag sajnálom már a ráfordított időt, úgyhogy lehet, hogy ez a hozzáállásom a közeljövőben változni fog.

Közeledik az év vége és oly közel, mégis távol vagy az olvasási kihívásod teljesítéséhez. Megpróbálsz felzárkózni, és ha igen, akkor mégis hogyan?

Ezeken a kérdéseken már igyekszem nem görcsölni. Egyedül a várólistám csökkentését tűztem ki célul, ezt sikerült is teljesíteni novemberrel bezárólag. De más kihíváson amúgy sem veszek részt, amit pedig magam elé tűzök célokat az olvasással kapcsolatosan, azért nem veszem olyan szigorúan. Ha nem idén, majd jövőre, vagy utána összejön (vagy nem :))!

Egy könyvsorozatnak, amit egyszerűen imádsz, a borítói. Nem. Egyeznek!! Hogy birkózol meg ezzel a szörnyűséggel?

Azért ennél rosszabb dolgok is történnek az emberrel, szóval max. puffogok magamban egy sort, de aztán tovább is lépek.

Mindenki imád egy könyvet, amit te egyszerűen ki nem állhatsz. Kivel osztod meg az érzéseidet? 

Azokkal, akik kíváncsiak rá - itt a blogon, a barátaimmal, a közvetlen környezetemmel. Fordított esetben sem szoktam vérig sértődni, ha valaki utál egy általam szeretett könyvet, sőt, érdeklődve olvasom hogy mi az, ami miatt nála épp az ellenkezőjét váltotta ki. Nem jöhet be mindenkinek minden könyv!

Nyilvános helyen olvasol éppen és hirtelen elkezdesz sírni a könyvön. Mit kezdesz magaddal?

Most nagyon gondolkozom, hogy volt-e már ilyen szitu. Sírni már sírtam könyvön, de az itthon a négy fal között történt. Ha meg nyilvánosan történne, akkor sincs gáz, nagy pislogások, egy gyors zsebkendő előkapás és azt hiszem majd otthon folytatnám a történetet.

A folytatása egy könyvnek, amit nagyon imádtál, éppen most jelent meg, de már nem emlékszel mindenre az előző részből. Újraolvasod az előző könyvet? Vagy inkább nem olvasod el ezt a folytatást? Keresel valami összefoglalót róla az interneten? Esetleg elkezdesz bőgni a frusztrációtól?! 

Dehogy bőgök! Szerintem egy jó sorozat úgy van megírva, hogy azért vissza-visszautal az előző részekre, és ha már ezt a sorozatot annyira imádtam, akkor azért jobban is emlékszem rá, mint egy "átlagos" könyvre. Ha meg nem, akkor lehet, hogy leveszem újra a polcról és bele-belelapozok.

Nem akarod senkinek, ismétlem, senkinek kölcsönadni a könyveidet! Hogyan utasítod vissza udvariasan az embereket, mikor kölcsönkérnek tőled egyet? 

Nagyon kevés embernek adom kölcsön a könyveimet, ők azok, akik már bizonyítottak :) Amúgy meg simán annyit mondok az illetőnek, hogy nem szoktam kölcsönadni a könyveimet, mert volt már rossz tapasztalatom. Ennyi.

Ebben a hónapban már 5 könyvet kezdtél el és egyiket sem fejezted be. Hogyan lépsz túl ezen a „nem olvasási időszakon”?

Teljesen mást csinálok. Rákattanok valamilyen sorozatra, sütit sütök délutánonként, moziba megyek, pihentetem egy kicsit a dolgokat és előbb-utóbb helyre szokott állni a világ rendje :)

Nagyon sok könyv jelenik meg, amikért szinte haldokolsz, hogy elolvashasd. Hányat fogsz ezek közül megvenni?  

Visszanézve az elmúlt évek vásárlásait szerencsére egyre kevesebbet. A könyv nem szalad el, ráadásul volt már olyan, hogy melléfogtam, pedig megvárhattam volna pár előzetes véleményt. No meg a jelenlegi könyvárak mellett sokszor inkább kihúzom egy-egy akcióig. Remélem, hogy jövőre ilyen téren még tudatosabb leszek!

Miután megvetted a könyvet, amire annyira vágytál, körülbelül mennyi ideig csücsülnek a polcodon mire elolvasod őket? 

Idén eddig egész jól működött, hogy kisebb-nagyobb csúszásokkal olvastam őket a beszerzésük után. Amelyek kimaradtak, bekerültek a jövő évi vcs-be, szóval már nem húzom-halasztom őket esetlegesen évekig.

Egy csendes november - könyvszaporulat

Nagyon fura hónaptól búcsúzom most, felemásra sikeredett. Egyrészt itt a blogon a csend jellemezte, amit nagyon sajnálok, mert sokszor sok minden kikívánkozott volna belőlem, meg persze olvastam olyan könyveket, amelyeket szeretnék ajánlani (azért ezeket majd az elkövetkező időkben szép lassan pótolom).  Másrészt, más téren meg oly sok volt a tennivaló, a jövés-menés, a munka, hogy már megint sikerült visszamásznom (vagy még talán ki sem lábaltam igazán) az ősz folyamán összeszedett megfázásba, illetve a fáradtság miatt az alvás hihetetlenül felértékelődött a napjaimban. Sajnos olyannyira, hogy sok olyan este volt, hogy egyáltalán nem vettem könyvet a kezembe, ami pedig mindig nagyon fel tud tölteni. Most viszont sokkal jobban értékelem az olvasásra fordítható időmet, és nagyon tudok örülni annak, ha adódik egy-egy csöndesebb időszak, pár zavartalan óra, amit a legkedvesebb időtöltésemre fordíthatok.

A fentieket nem panaszként írtam ám, csak amolyan "magyarázom a bizonyítványomat"-képpen, hogy miért is voltam inaktív november folyamán. Az olvasásomon is meglátszik a visszaesés, eddig 3 könyvet olvastam csak el, úristen, ilyen azt hiszem rég volt már az életemben. Viszont az egyik könyv telitalálat volt ebből, ez pedig a Szikomorfán születtem. Helye van az idei Top valahányban az biztos, és hamarosan a gondolataimat is igyekszem összeszedni vele kapcsolatban.

És azért könyvek nélkül sem úsztam meg ezt a hónapot, bár bevallom, hogy szinte a legelején letudtam és egész hónapban nem is gondoltam vásárlásra, mert örültem, hogy éltem :) Mindkét könyvet nagyon szerettem volna a polcomon tudni , és csupa jót olvastam eddig róluk. Az Egy könyvmoly regényes életét el is olvastam és bevallom, számomra egy kicsit csalódás lett. Igazából nem tudom megfogalmazni tökéletesen, hogy miért is, talán többet vártam tőle, talán nagyon rákészültem, talán azt szerettem volna, hogy "kabátkönyvesebb" legyen és én vagyok a legszomorúbb, hogy nem lett az.

A másik könyv Sebastian Faulks Madárdal c. története. Ez most épp folyamatban van és itt sem vagyok elégedett. Mást vártam. Eddig kicsit túlírtnak gondolom, valahogy a regény szerkezetével sem vagyok elégedett, de még hátravan kb. a 30%-a, így a végső ítéletem még azért várat magára. 

Szóval összesen két könyvvel gyarapodtam, szerencsére az olvasatlanjaim számát nem növelik, mert rögtön kézbe is vettem őket.

Milyen lesz december? Azt hiszem könyvekben gazdag és remélem, hogy blogbejegyzésekben is (ha esetleg valakinek hiányoznék :)) Két könyvet ki is néztem már magamnak, meg a család is megkapta a karácsonyi listámat, amin 3 könyv szerepelt és ha ebből kettőt megkapok én már mérhetetlenül boldog leszek, ugyanis az ünnepek alatt a pihenés-olvasás kombinációját irányoztam elő magamnak!

A többiek novembere így alakult.
Amadea
katacita
theodora 
PuPilla

Könyvszaporulat - október + egy kis kávé is

Kicsit megkésve számolok be az október folyamán beszerzett könyveimről, ugyanis a hónap végén elutaztam Németországba pár napra és voltam olyan lusta dög, hogy nem írtam előre posztokat, mert annyira magával sodortak az események, hogy nem volt rá időm. Gondoltam én, hogy majd ha visszaérek november elején, akkor már simán gép mellé ülök esténként, de annyi minden összejött hirtelen, hogy csak most tudok erre sort keríteni.

Büszkén mondhatom, hogy egész jó kislány voltam októberben. Azt, hogy 100%-ban voltam jó, azt persze nem állíthatom, mert azért két könyvet csak sikerült beszereznem, de mind a kettőre nagyon fájt már a fogam. Az első, amit megvettem az Anna Gavaldától az Édes életünk c regény volt (erről már ITT írtam). Az idei évem egyik legkedvesebb könyve lett ez, rengeteg mindent megmozgatott bennem és a végén kedvenccé is avathattam.

A második beszerzésem Edward Kelsey Moore Szikomorfán születtem c. története volt, amelyre Almamag hívta fel a figyelmemet, amikor is annyira örvendezett a magyar megjelenésnek. Persze rögtön tájékozódtam én is, aztán eldöntöttem, hogy ezt mindenképpen szeretném elolvasni. Egyébként a németországi utamra ezt a könyvet vittem magammal és a repülőgépen teljesen bele tudtam mélyedni, az első 100 oldal simán "lecsúszott". A visszafelé való utamon már nem volt ekkora szerencsém, ugyanis: 1. iszonyatosan fáradt voltam, szóval koncentrálnom is nehezemre esett, 2. holland üzletembereket fogtam ki útitársként, akik igencsak hangosak és beszédesek voltak, szóval ha lett volna energiám az olvasásra, esélyem sem lett volna a könyvre koncentrálni. De sebaj, ma háborítatlanul, takaró alatt kucorogva tudtam olvasni és hát imádom ezt a történetet. Rengeteget nevetek rajta, imádom a 3 főszereplőjét, a köztük lévő erős köteléket, ugyanakkor néha a szívem facsarodik bele a történet egyes fordulatába, szóval egyelőre amolyan keserédes női történet ez.

És akkor egy apró kávés adalék, hisz a csatolt képről muszáj írnom pár sort. A héten volt annyi időm, hogy betérjek a Starbucksba és nagy örömmel tapasztaltam, hogy végre itt van a karácsonyi kínálat. Szerencsére az én nagy kedvencem immár ha jól számolom 3. éve szerepel a palettán, ez pedig nem más mint a Gingerbread Latte :) Tudom, drága egy hely, tudom, költhetném másra (pl. könyvre is) ezt a pénzt, de amióta Zs. barátnőmmel megkóstoltuk ezt a kávét, valahogy ez a kávé összekötődött bennünk a karácsonyi időszakkal, szóval most már hagyomány nálunk, hogy egyszer az ünnepek előtt beülünk közösen gingerbreadlattézni. Most ugyan Zs. nélkül, de a Supremes-lányok társaságában fogyaszthattam el a kedvencemet. Néha, amikor kibújtam a könyvemből azért az embereket is megfigyeltem és megállapíthattam megint, hogy nem ciki egyedül beülnöm egy kávéra, és hogy még mindig imádom nézni a kávéházak vendégeit és találgatni, hogy ki kivel ülhet bent és vajon mit csinálhatnak. Ha jól találgattam láttam üzletembereket, rengeteg külföldi diákot (volt aki épp magyarul tanult :)), sok baráti társaságot, fiatalokat, idősebbeket, vásárlás vagy a napi munka után megpihenőket. Jó volt nekem is egy kicsit kikapcsolni a heti pörgésben! :)

Újrázás Projekt

Sikerült valami hasonló fényfüzért beszereznem!

Pár hónapja érzem azt, hogy nem hajt az a fajta olvasási éhség vagy vágy, ami az elmúlt időszakban volt rám jellemző. Nem tudom, hogy mennyire olvasok sokat, de az utóbbi pár év átlagát nézve évi olyan 80 könyv tuti "elfogyott" és miután az egyiket befejeztem már rögtön nyúltam is a következőért. Idén ez nem így volt. Bár egyelőre a mennyiség szintén az eddigi átlagomat mutatja, viszont sokkal több idő elengednem egy-egy történetet és eldöntenem, hogy melyik legyen a következő. Volt, hogy napokig nem olvastam ez miatt semmit sem. És nem, ez nem hiszem, hogy olvasási válság lenne, mert a késztetést mindig éreztem ilyenkor, csak valahogy jobban elmolyolok mostanában gondolatban. Fene tudja, mi történt, lehet, hogy öregszem :) 

Ugyanakkor azt szintén hónapok óta érzem, hogy viszket a kezem bizonyos régi vagy épp kevésbé régi kedvenceim után. Hogy újra elolvashassam őket, hogy újra körbeöleljenek puhaságukkal, megbízhatóságukkal, mert lássuk be ha valami kedvencet veszünk elő, akkor azért valamilyen szinten tutira megyünk. Ismerjük a történetet, a szereplőket, a hangulatokat, a nagy csavarokat, szóval igazi nagy újdonságot nem kaphatunk. Mégis kapunk szerintem. Mert ahogy telnek az évek, változik az ízlésünk, mi magunk is folyamatosan formálódunk, és egy-egy újraolvasás során találunk olyan gondolatokat, olyan részeket, amelyek mellett eddig simán elmentünk. Szóval mostanában azt éreztem, hogy - bár jó sok olvasatlanom van itthon - egy kicsit lelassulok és újra találkozom régi kedvenceimmel. Biztos vagyok benne, hogy valamilyen szinten ez az őszi, hamarosan majd téli időjárásnak is köszönhető, mert ha ránézek a listámra, majdnem mindegyiket ezekhez az évszakokhoz tudom kötni. Amikor itthon kuckózni van kedve az embernek, amikor úgy szeretsz belemerülni egy történetbe, hogy megszakítások nélkül órákat tudj olvasni. Hát nem ezek a szomorkásan szürkés napok az ideálisak erre? :) 

Ezeket válogattam össze magamnak az elkövetkező időszakra:

1. Marisa de los Santos: És besétált a szerelem - ezt karácsony környékére tervezem, mert pont akkor játszódik és egy nagyon édes, kedves, szerethető történetről van szó. Igazi boldogság bon-bon ez a léleknek.

2. Fabio Volo: Ráadásnap - ezt már amióta a listámat megcsináltam el is olvastam újra és még mindig a kedvenceim között a helye, még mindig ugyanannyira szeretem és bizony voltak részek, amelyek most még jobban mellbe vágtak, mint az első olvasáskor. Ráadásul most tudtam összehasonlítani Volo első regényével (Járok egyet). Ez a könyv sokkal érettebb, sokkal kiforrottabb már. Gondoltam, hogy itt a blogon majd lesz belőle egy idézetes kedvcsináló, mert persze találtam magamnak újabb fontos gondolatokat.

3. Alice Hoffman: A tizenharmadik boszorkány - idén olvastam az írónőtől a Galambok őrzőit, amellyel megint csak az ujja köré tudott csavarni. Erre a történetre meg annyira jó szívvel emlékszem vissza, illetve nagyon szeretem az ilyen több generációs anya-lánya-unokája történeteket, szóval mindenképpen újrázni fogok vele. Aztán majd igyekszem valahogy a többi könyvét is felkutatni, fellelni és elolvasni.

4. Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka - nem olyan régen sikerült végre elolvasnom A mennyország fogságábant és akkor döbbentem rá, hogy mennyi mindenre nem emlékszem már az előzményekből, pedig ezt a könyvet szőröstül-bőrösül imádtam. A hangulata tökéletesen megfelelő lesz a késő őszi, kora téli estékre!

5. Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya - a sötét, bőr alá mászós hangulata miatt imádom ezt a történetet. Ráadásul amióta láttam a belőle készített Hitchcock-filmet, azóta már azokkal a szereplőkkel él a fejemben a Manderley-ház és az első asszony köré szőtt történet.

6. Emily Bronte: Üvöltő szelek - nagyon rég olvastam már, és a Bronte-lányoktól a kedvencem még mindig a Jane Eyre, de most a hangulatomhoz ez a sötétebb, kegyetlenebb, nyersebb történet illik, így Heathcliff és Catherine kapcsolata egy újabb könyv lett az Újrázás Projektemben.

7. Hidasi Judit: Április út - ezt a könyvet is elolvastam már pár napja újra. Tudtam mit várhatok, tudtam minden szereplő sebéről, fájdalmáról, vágyáról, mégis sikerült megríkatnia. Újra. És úgy tettem le a könyvet, hogy nem ez volt az utolsó találkozásunk, mert nekem ez most pont azt a menedéket adta, amire szükségem volt, így ha legközelebb hasonló érzés fog el, biztos, hogy az Április út után nyúlok majd.

8. Margaret Mazzantini. Újjászületés - ez az egyik legnagyobb kedvencem. Ezzel a könyvvel voltam fent és lent, volt olyan, hogy szó szerint eldobtam a könyvet és csak pityeregtem magamban. Kemény, ugyanakkor nagyon szép történet. És ettől félek a legjobban. Mert nagyon megviselt annak idején és emlékszem, hogy akartam ide írni róla, de egy büdös szót, egy értelmes mondatot nem tudtam összehozni.

9. Niccoló Ammaniti: Én nem félek - mivel már az író összes magyarul kiadott regényét sikerült elolvasnom, ideje, hogy újra kézbe vegyem tőle a legelsőt, amivel megnyert magának. Utána pedig jó lenne majd, ha a belőle készült filmre is sort tudnék keríteni. (Az évszakot tekintve szerintem ez a kivétel, ha emlékeim nem csalnak nyáron játszódik. De javítsatok ki, ha tévedek!)

10. Szilvási Lajos: Egyszer-volt szerelem: - egyik kedvenc Szilvásim. Ősszel - télen játszódik, két nagyon szerethető fiatal a főszereplője, igazán szép emlékeket őrzök a könyvről, jó lesz újra Sopronban kalandozni.

Nem tudom, hogy Ti szoktatok-e újraolvasni bizonyos könyveket, mert tudom, hogy sokan sajnálják tőle vagy az új megjelenésektől az időt, de ebből a 10-es listából már kettőt elolvastam és nem bántam meg. Sőt! Azt érzem, hogy erre van most szükségem, valahogy megnyugtat, valahogy egy kis lelassításra késztet. És hihetetlen egy dolog, hogy mennyi mindent fel lehet még fedezni egy korábban elolvasott könyv újraolvasásakor!

Gondolatcunami

Anna Gavalda: Édes életünk

Néha csak akkor jövünk rá arra, hogy valami vagy valaki mennyire hiányzott az életünkből, amikor újra találkozunk vele. Pontosan így voltam, így éreztem most magam Anna Gavalda új könyvének az olvasása közben. Gavalda már az Együtt lehetnénk c. regényével belopta magát a szívembe és azóta a többi elolvasott művével csak még stabilabb helyet alapozott meg magának. Bár a többi könyvét is szerettem, nálam eddig egyik sem érte utol az Együtt lehetnénket. De azt hiszem az Édes életünk nagyon-nagyon szorosan mégis fel tudott zárkózni mögé. 

Tette mindezt két huszas évei közepén-végén járó fiatal történetével, hiszen ebben a kisregényben két hosszabb lélegzetű novella található, amelyek egy közös szállal kapcsolódnak egymáshoz. Mégpedig azzal, hogy egy apró, hétköznapi esemény olyan - elnézést a szóért, de számomra ez jellemzi legjobban a két történetet és az én csapongó gondolataimat is - gondolatcunamit indít el a két fiatal életében, hogy megváltozik tőlük az életük.

Az első regény Mathilde története, aki egyetemre jár, művészettörténetet tanul, közben viszont elég kényelmes módon a sógora cégénél dolgozik és a feladata az, hogy bizonyos honlapokon kommentelget több álnév alatt. E mellett persze bulizik, pasizik és két lánnyal együtt lakik egy csodás albérletben. Az élete annál az apró, ám felettébb stresszes pillanatnál vesz fordulópontot, amikor elveszíti táskáját egy nagy pénzösszeggel együtt. Az első stresszből felocsúdva még visszarohan az étterembe, ám pár perc elteltével már hűlt helye van a táskájának. Aztán a legnagyobb kétségbeesése közepette lesz egy férfi, aki megtalálja ezt a bizonyos táskát. A táskát ugyan visszakapja Mathilde, de az addigi nyugalmas életének lőttek, mert ez a férfi beférkőzik a lány gondolataiba, vágyaiba, álmaiba és ő tudja már, hogy addig nem nyughat, amíg újra a nyomára nem bukkan a titokzatos, és ráadásul első találkozásra kicsit ellenszenves fiatalembernek.

"Vannak esetek, amikor egy-egy könnycseppünk előcsalogatja az összes többit. Sokat sírtam. Mindent elsirattam. Mindent, amit utáltam magamban, az összes bevallatlan hülyeségemet, és mindent, amit elveszítettem az idők során, amióta abban a korban vagyok, hogy megértsem: van, amit örökre veszítünk el."

A második történet - szívemnek ez volt kedvesebb - egy fiatal férfi, Yann egy estéjét mutatja be, aki munkából hazatérve barátnője távollétében az üres lakásban ücsörgés helyett egy mozival töltött estét tervez. Csakhogy a terve meghiúsulni látszik, amikor is a szomszédban lakó házaspárnak segít egy bútordarabot felcipelni, akik kedvességéért  és csak mert ilyen típusúak megnyitják otthonukat és szívüket a srác előtt. Yann pedig egy éjszaka alatt beleszerelmesedik ebbe a párba, az otthonukba, az életükbe, a családjukba és átértékeli a saját addigi életét. Majd a hajnal megérkeztével döntő lépésre szánja el magát, amely élete minden - addig egyfajta pocsolyaként jellemzett és megélt - területére hatással lesz.

Majdhogynem egy szuszra faltam fel ezt a könyvet, de legalábbis két éjszaka elég volt hozzá, mert amint belekezdtem az egyik történetbe, addig nem tudtam letenni, amíg a végére értem. És folyamatosan kaptam valamit Gavaldától. Kaptam egy tükröt, amelyben szinte saját magamat láttam viszont, legyen szó akár Mathilde-ről, akár Yannról. Egy tükröt, mert én is ilyen bizonytalan vagyok az életemet illetően, mint ez a két fiatal. Sőt, bár több évvel idősebb vagyok náluk és a korom szerint a társadalmilag elvárt élethelyzetem már egy felnőtt és saját magával tisztában lévő sikeres nő kellene hogy legyen, valahol ott toporgok mint ezek a fiatalok. Hasonló problémákkal szembesülök, mint ők, ráadásul elég messze vagyok a tinédzserkori felnőtt önmagamról alkotott elképzelésemtől (azt hiszem Yannal kezet foghatok). De a tükrön kívül Gavaldától mintha egy nagy ölelést, egy őszinte beszélgetést, vagy éppen egy kedves, melengető tekintetet is kaptam volna, mert nem ítélkezik, hanem megért. Azt éreztem, hogy ez a nő megérti a fiatalokat, megérti az útkeresőket, megérti azokat, akik lába alól valahogy néha-néha kicsúszik a talaj és azt mondja rá, hogy jól van, nincs ezzel gond, voltam én is így, majd lesz másként, fel fogsz te innen állni és nem kell mindent egyedül csinálnod!

"A boldogságra arról a zajról lehet ráismerni, amit akkor csap, amikor elhagy bennünket. (…) A szerelem viszont éppen az ellentéte. Azt arról a felfordulásról ismered meg, amit a megérkezésével okoz."

Imádtam a két történetben azt, hogy egy apró hétköznapi mozzanat az emberben mennyi mindent megmozgathat, mennyi mindent elindíthat. Például Mathilde történetében abban a bizonyos táskában nem csak a pénz volt, hanem olyan emlékek, olyan apróságok, amely a lánynak a pénznél is többet jelentenek. És amikor ezt elvesztette, akkor gyászolta meg azokat a személyeket vagy eseményeket, amelyeket ezek a tárgyak jelképeztek.

Vagy éppen Yann történetében, hogy a srác szemét egy házaspár boldogsága, egy boldog hétköznapi (mindennapi) este nyitja fel. Amikor a feleség és a férj (egyébként első ránézésre két teljesen össze nem illő ember) között olyan összhangot lát, hogy szinte fizika fájdalmat és valami erőteljes, ugyanakkor megfoghatatlan vágyódást érez.

"Isten a tudója, mennyire szeretem a szüleimet, ezeket a megfontolt, nyugodt és tapintatos embereket, de milyen jó lett volna, ha a szeretetükön túl ezzel a titokkal is megajándékoznak… Hogy a boldogság megnyilatkozhat a lépcsőházban is, nem kell mindig félni. Attól, hogy zajt csapunk, hogy boldogok vagyunk, hogy zavarjuk a szomszédokat, ha a lelkünk legmélyéről káromkodunk.
Nem kell félni az élettől, a jövőtől, a gazdasági válságtól, az összes made in China Pandora szelencéjétől, amit a még nálunk is félősebb vén disznók már kinyitottak előttünk, és azóta mást sem tesznek, csak elveszik a bátorságunkat, hogy maguknak tartsák meg az összes lóvét."

Gavalda stílusáért is nagyon oda meg vissza vagyok. Szeretem azt a sok ... -t, a látszólag csak oda-odavetett szavakat, a néha be nem fejezett gondolatokat, amiket ránk olvasókra bíz (de hát úgyis tudja a befejezésüket, mindannyian tudjuk). Szeretem, hogy megmutatja történeteivel, hogy ebben a valamiben, amit életnek hívunk, a mindennapi apróságokat kellene észrevennünk, ezeknek kellene örülnünk, együtt kellene lennünk, azokkal, akikkel jó együtt lenni és magunk mögött hagyni azokat (személyeket vagy dolgokat), amelyek visszahúznak minket attól, hogy felálljunk a padlóról, hogy esetleg újrakezdjünk valamit vagy hogy valami újba vágjunk bele. Szóval az van, hogy szeretem Gavaldát! Nagyon! Már csak akkor szerethetném még jobban, ha gyakrabban kapnánk tőle ehhez hasonló történeteket!

"Az ember nem találkozik azokkal, akiket szeret, hanem rájuk ismer." 

Kiadó: Magvető

Kiadási év: 2014

Fordította: Tótfalusi Ágnes

Csokival tálalt könyvek

Pár napja kaptam Amadeától egy kérdőívet, amelyben a csokikról és a könyvekről esik szó. Nagyon jó kis kombináció ez, nekem már csak az lenne jobb ha kávékról és könyvekről kellene egy hasonlót kitöltenem :)

Nézzük a listát, hogy milyen csokik azaz könyvek szerepelnek az én menümön:

Étcsokoládé - egy sötét témájú könyv

Mivel nemrég olvastam és annyira, de annyira sötét témájúnak tartom, ezért nem is kellett ennél a pontnál sokat gondolkoznom, mert egyértelmű, hogy nálam ez most Benyák Zoltán Csavargók dala c. könyve.

Fehér csokoládé - egy vidám könyv

Itt rögtön Marcello D'Orta Rómeó alulról jegyezte el Júliát c. könyve ugrik be. Azt hiszem ezt volt az a könyv, amelyet néha úgy olvastam, hogy a nevetéstől potyogó könnyeimtől alig láttam a szöveget :) Illetve próbáltam a családnak felolvasni belőle részeket és a röhögéstől nem igazán ment.

Tejcsokoládé - egy népszerű könyv, amit nagyon el akarsz olvasni

Hogy mennyire népszerű azt nem tudom, de sok olyan ember olvasta el, akiknek az ízlésében megbízom, úgyhogy már elég régóta piszkál Lionel Shrivertől a Születésnap után. 

Csokoládé, aminek karamell van a közepén - egy könyv, ami ellágyított

Ide mindenképpen egy kedvenc könyvem kívánkozik, ráadásul mostanában többször is az eszembe jutott, mert december folyamán tervezem, hogy immár sokadjára elolvasom majd: Marisa de los Santos És besétált a szerelem.

Ostyamentes kit-kat - egy könyv, ami meglepett téged

Az idei év nagy meglepetése volt számomra életem első sci-fije: John Scalzi Vének háborúja. Annyira bejött, hogy szívem szerint rögtön folytattam volna a sorozatot, pedig a sci-fi számomra eddig egy mumus műfaj volt, de ez a kötet valami eszméletlen jó, a tökéletes szórakozás élményét kaptam tőle.

Snickers - egy könyv, amiért megőrülsz (a book you're going "nuts" about - így érted a csokiválasztást:):

Na, most ez a legnehezebb kérdés. Oké, sokszor oda meg vissza vagyok egy könyvért és rettenetesen elfog az érzés, hogy azonnal és most rögtön olvasni akarom és birtokolni, azért ezt a fajta "őrületet" még tudom kezelni. De ha arra gondolok és az őrületet ahhoz hasonlítom, mondjuk, hogy mi az a könyv, ami kiforgatott egy kicsit a világomból az egyértelműen Margaret Mazzantini Újjászületés c. regénye volt.

Forrócsokoládé tejszínhabbal és pillecukorral - egy könyv, amit bármikor újraolvasol (comfort read):

Azt hiszem az én esetemben valamelyik Szilvási-kötetnek kell, hogy itt szerepeljen. Mivel most ősz van és ez is ősszel játszódik az Egyszer-volt szerelem című regényt választom.

Bonbon - egy sorozat, aminek olyan tulajdonságai vannak, amiket sokféle olvasó szerethet:

Sok helyen láttam a Harry Pottert és egyet is értek vele, de mivel én még nem olvastam végig a sorozatot, nem ezt ajánlanám ide. Szerintem A szingli fejvadász sorozat is elég népszerű lehetne (pláne ha folytatnák is!) és nemcsak a női olvasók táborában. Vicces, könnyen olvasható, jópofa karakterek szerepelnek benne, szóval tökéletes szórakozásnak gondolom és bátran ajánlanám mindenkinek!

Köszönöm szépen a jelölést, érdekes volt ilyen témák szerint átgondolni a könyveket. :)

Egy pad, egy kávé és egy könyv #8

Nemrég katacita szóvá tette, hogy régen volt már Egy pad, egy kávé és egy könyv bejegyzésem. Most, hogy végre ezt a témát folytatnám, utána néztem és magam is megdöbbentem, hogy majdnem egy éve, hogy ezzel kapcsolatban írtam utoljára. Pedig higgyétek el kávézom én azóta is rendszeresen, nemcsak itthon, hanem kávézókban és még fotózom is az épp aktuálisat, csak mire nyugiban gépközelbe kerülök eltelik pár nap, egy hét és olyankor már kicsit megkopott ez élmény. 

Ezzel szemben ma végre van miről írnom, bár nem kávéházi, hanem home made verzióról tudok beszámolni Nektek. Odakint csodás napsütés van, én mégis itthon kuksolok, hiába mondják a meteorológusok, hogy lehet, ez lesz az utolsó szép őszi hétvégénk, én ma a maradásra voksoltam. Szóval mielőtt elkezdeném a vasárnap délutánom, estém azon részét, amelyet csak a hétfői rákészülésnek hívok (és nem épp a kedvenc szakaszom a hétből) csaptam egy jó kis kávés olvasást itthon. Így a padtól tekintsetek kérlek most el, marad a jól bejáratott olvasósarok, viszont kipróbáltam egy új kávét. Méghozzá a szegfűszeges-fahéjas verziót. Semmi ördöngösségre ne gondoljatok, mert egyszerűen a tejet pár darab szegfűszeggel és egy csipetnyi fahéjjal forrósítottam meg, majd egy szűrőn keresztül öntöttem a bögrémbe. Aztán a jó öreg tejhabosító olyan habot rittyentett nekem, hogy ihaj és már ekkor éreztem a finom illatokat. Mehet utána bele a sima feketekávé és egy kis fahéj díszítésnek a tetejére. Mivel én mindig cukor/édesítőszer nélkül iszom a kávét, ezt is így készítettem, de az első korty után úgy döntöttem, hogy ez most bizony megkíván egy kis mézet, úgyhogy utólag még ezzel turbóztam fel. Szerintem nagyon finom lett a végeredmény, nyugodtan próbáljátok ki, igazi őszi meleg csábítás ez! :)

A Könyvet most nem volt nehéz kiválasztanom. A nem éppen kellemes hetem legszebb pontja az lett, amikor beszerezhettem végre Anna Gavalda Édes életünk c. új könyvét, ezzel kényeztetem magam a mostani hétvégén. Az első történeten már túl vagyok és olvasás közben jöttem rá, hogy mennyire ki voltam már éhezve valami hasonlóra, valami Gavaldásra :) Szóval most a szegfűszeges kávé és Gavalda lett a tökéletes kombináció. 

Ti mivel kényeztettétek magatokat mostanában?

"Csak a történeteink maradnak, ha elmegyünk."

Benyák Zoltán: Csavargók dala

Van úgy, hogy az embernek nagyon rossz a kedve és nem találja a helyét ebben a világban. Van úgy, hogy ilyenkor olyan könyvekért nyúl, amelyek a boldogság, az öröm, a könnyedség üzenetét közvetítik leöntve egy kis cukormázzal és rózsaszín pudinggal. De van úgy, hogy nem erre van szüksége ilyenkor. Hanem egy oly történetre, amely még mélyebbre rántja, amellyel - ha csak képletesen is, de - megjárja a poklot, és amely felnyitja a szemét, felrázza ebből a napok óta tartó állapotból és megmutatja, hogy rossz kedvével együtt ő bizony egy szerencsés ember. Nekem ez a könyv volt a Csavargók dala.

Most fejeztem be ezt a könyvet és még keresem a szavakat, hogy mit is lehetne róla írni. Már a fülszöveg elolvasásakor tudtam, hogy valamikor biztos a kezembe veszem, mert azért valljuk be, nem mindennapi sztori az, hogy három csavargó a szemétben talál egy kidobott gyermeket. Méghozzá három ennyire eltérő jellemű és hátterű csavargó, mint ezek: Priusz, aki a csavargók között a legjobban öltözöttnek számít, viszont életének legnagyobb részét a börtönrácsok között töltötte, vagy éppen Flúg, aki életét szintén "nem akart" gyermekként kezdte és óriási termetével, erejével kereste meg az utcán a betevőre valót, ellenben csekély értelmi képességei miatt egész életében csak megalázták, kihasználták és egy emberi szörny vált belőle, vagy éppen Kócos, aki a legfiatalabb, múltját tekintve pedig a legtitokzatosabb a három közül és soha nem fedi fel testét, nem veti le kirongyolódott pulóverét.

Valami mozgott a szemétben.
Nem a szél volt az.

Ez a hármas egy nap pár hónapos gyermeket talál a szemétben. Mivel csapatuk létezésének alappillére az, hogy mindenen osztozkodnak, amit együtt találnak, így a gyermeket is közösen veszik a szárnyaik alá. De ahogy az ilyenkor lenni szokott, mindegyiküket eltérő okok és indokok vezérlik. Eleinte úgy gondolják, hogy majd megkeresik az anyját, de hamar kiderül számukra, hogy ez már veszett fejsze nyele. Egy idő után pedig a gyermek feletti közösködés megbontja az egységüket és dönteni kell, hogy kivel maradjon Kölyök. Ahogy a hármas megbomlik, az események úgy lesznek egyre komorabbak, sötétebbek, mi olvasók pedig úgy süllyedünk egyre mélyebbre főhőseinkkel.

Nem tudok és nem is akarok többet írni a cselekményről, mert ezt elmondani nem lehet, inkább olvasni kell. Annyira komplex és összetett ez a történet, és én erre igazából az utolsó oldal befejezésével jöttem rá. Nemcsak a három csavargó történetét ismerjük meg, illetve nemcsak a Kölyök sorsáért izgulhatunk. Ahogy vándorolnak a csavargók cementgyárból az utcára, utcáról kalyibákba, úgy találkozunk újabb és újabb csavargókkal, azaz emberi sorsokkal. Sorsokkal, amelyek valamilyen úton-módon a sötétben, a névtelenek, az arctalanok között kötöttek ki. Itt nem Jánosok és Lászlók tengetik életüket, itt olyan lények élnek, akik nevüket eldobva már csak úgy ismertek, mint Mázli, Batár, Csiribá. És esténként, amikor a sors egy olajoshordó mellé tereli őket, amikor a tűz fénye és melege mellett megerednek a nyelvek, megismerjük a már csak valamilyen tulajdonsággal azonosított nevű csavargók történetét, mert "csak a történeteink maradnak, ha elmegyünk".

Ezeket a történeteket néhány fejezetenként megszakítják a Csavargó Költő egysorosai, vagy feljegyzései, illetve egy bizonyos bankó útja is. A könyv végén ezek az apró, mozaikkockaként feltűnő történetek is megtalálják helyüket ebben a tablóban, kerek egésszé téve ezt az egész mélyre szállást.

"Gyereksírás. Lélegző, bömbölő élet. Ez volt a szemétben. Valaki kidobta a legértékesebbet. Azt, amiért szokás mindent odaadni és feláldozni. Rúgkapál és visít. Az élet mindenekfelett élni akar. Akkor is, ha méltatlannak ítélték, ha érdemtelennek gondolták. Őszinte. A világban, ahol minden okokra és okozatokra épít, ahol minden mögött terv sejlik, az élet önmagáért akar lenni. Egy csoda. És ma valaki kidobta ezt a csodát a szemétbe."

A könyv atmoszférája iszonyat sötétséget áraszt magából. Ha színnel kellene jellemezzem akkor azt mondanám, hogy a feketénél is feketébb. Minden kép húsbavágó, némely gyomorforgató, kegyetlenül őszinte és őszintén kegyetlen. Mint főszereplőink teste a történet is mocskos, bűzös, bemászik az ember elméjébe, fészket rak és nem hagy nyugtot. Legalábbis engem nem eresztett: őrlődtem, tipródtam a képeken, a szavakon, néha gyomron vágott, és ahogy már mondtam nagyon-nagyon mélyre vitt. De nem bántam. Engedtem, hadd vigyen. 

Véleményem szerint ez olyan történet, amelyet mindenkinek el kellene olvasnia, ugyanakkor tudom, hogy - bántás nélkül használva ezt a szót - a mimózalelkű olvasók pár fejezetnél tovább nem bírnának eljutni, pedig mindenkire ráférne csak egyszer az, hogy eltöprengjen ezen a témán, azokon a szavakon és karaktereken, amelyet Benyák Zoltán megalkotott. Az i-re egyébként a pontot az író utószava tette fel számomra, és remélem, hogy nemcsak nálam, de a többi olvasójánál is eléri majd a célját:

"Ha valaki azt kérdezi, hogy a Csavargók dalából mi a kitaláció és mi a valóság, akkor el kell keserítenem: ez a regény a valóság tégláiból épült, amelyek olyan nehezek, hogy sokszor azt hittem, rám omlanak. De azért csak raktam egymásra a szavakat. Végül már csak egy célom volt vele: a sok nehéz történetből valami olyat építeni, amivel legyőzzük mindannyiunk betegségét, a közönyt, és kíváncsiak leszünk egy idegen történetére is, megpróbáljuk jobban érteni egymást. Egy valós mesét, aminek a végén dereng egy kis fény."

Kiadó: Grafomán

Kiadási év: 2014

Könyvszaporulat - szeptember

Újabb hónap telt el, újabb mérleg és sajnos elég rég volt olyan, hogy azt mondhassam, hogy egy mérsékletes hónapot zárhatok. Azt hiszem, nem voltam kellően ügyes szeptemberben, hogy ellenálljak a könyveknek, de ebben a hónapban ezzel kényeztettem egy kicsit a lelkemet. 

Öt könyvnek (khm, igen, szinte látom, hogy az egyik vállamon tanyázó kisangyal szomorúan csóválja a fejét, de a másik vállamon ülő kisördög meg örömmel dörzsöli össze a tenyerét) lettem a gazdája. Ebből kettőre már nagyon vágytam, ezek voltak a Salamon király szorong és A Rosie-projekt. Utóbbit sikerült is már elolvasnom, nálam az idei év kedvenceiben simán helye lesz, viszont a csodaszép borítóval rendelkező Émile Ajar könyv még várat magára (de van egy olyan érzésem, hogy nem sokáig :)). 

Aztán elég rég nem történt velem olyan, hogy csak úgy "megkívántam" volna egy könyvet mindenféle előzetes tájékozódás vagy ajánlás nélkül. Pedig most Gerard von Emmerik Csibefiú c. könyve így került hozzám. Felfigyeltem a borítójára, elolvastam a fülszöveget és úgy döntöttem, hogy jön velem haza. Ráadásul azt hiszem, hogy holland szerzőtől még nem is olvastam, ennek is épp itt volt az ideje. Ezt is sikerült már szeptemberben elolvasnom és igazán egyedi történet volt, azt gondoltam, hogy majd milyen gyorsan befalom, de mivel elég nyomasztó volt, csak kis adagokban tudtam fogyasztani. Ennyit, összesen 3 könyvet garázdálkodtam össze saját magam. 

Csakhogy szeptemberben van a névnapom és a testvérem szokásos kérdésére én a szokásos választ adtam, azaz könyvet szeretnék ajándékba. Réa Obreht A Tigris asszonya volt az egyik ajándék, aminek igazán örültem, mert nagyon jókat olvastam eddig róla és a történet is kellően felpiszkált. A másik Mika Waltari Szinuhe c. regénye. Látnotok kellett volna az arcom, mert én bizony először egy picit fanyalogtam, kicsit mellényúlásnak gondoltam ezt a könyvet, de mivel ajándék lónak könyvnek ne nézd a fogát, ezért persze ennek is egy kicsit utána néztem. Meglepődve láttam, hogy mennyien olvasták és szeretik, szóval azt hiszem nem lesz ez egy rossz történet. Egyetlen szépséghibája a vastagsága, ez tuti nem magammal hordozós könyv lesz. Vagy ha igen, akkor karra eléggé rá kell gyúrnom majd, hogy ne legyen izomlázam.

Nem fogadok meg semmit sem a következő hónapokra, avagy az év hátralévő részére, mert ugye bármi megtörténhet és néha már annyira unom saját magamat, hogy lelkiismeret-furdalást érzek pár könyv miatt. Van ennél szerintem sokkal rosszabb szokás is, szóval hajrá könyvek és hajrá olvasás, élvezzük őket!

"... a kéz minden ujjának megvan a maga párja"

Dorit Rabinjan: Lakodalmaink

Azt hiszem ez a regény az a könyv lett volna, ami mellett simán elmegyek a boltban, ha előtte nem győz meg arról Amadea majd Dóri, hogy érdemes elolvasni. (Illetve ha nincs az Alexandra nyári akciója, amiben potom pénzért be lehet szerezni.) 

Nagyon érdekes érzelmi utazásban volt részem az izraeli írónő regénye által: anyák és lányaik, nővérek és szerelmeik sorsába nyerhettem betekintést. Szoli és Iráni Azizjan szerelmébe, illetve öt gyermekének életébe folytam bele pár nap elejéig. Szoli és Iráni fiatalon találtak egymásra, de olyan szerelem volt az övék, amelyet szerintem minden nő irigyel. Hiába teltek felettük az évek, hiába gyarapodott a családjuk, jöttek tragikus fordulatok az életükben, Szoli mindig ugyanúgy, ugyanolyan hőfokkal szerette az asszonyát, mint a kezdetekben.

"Mikor Irani az egyetlen hosszú, fehér fonálból készült, nehéz gyöngyruhában állt mellette, Szoli akkor is a mezítlábas, parton sétáló kislányt látta benne. S mikor a szép mellek anyatejjel teltek meg, hogy a gyermekeit táplálják, Szoli számára akkor is a kis tengerparti vándor maradt a felesége. És mikor megnőttek a lányai, szépségük betöltötte a lakást, s bőven túltettek anyjukon, Szolinak akkor is kiszáradt a szája és megbénult a nyelve, valahányszor megpillantotta asszonyát."

Első gyermekük fiú lesz, Maurice, akit óvon-féltőn nevel Iráni, ugyanis a meggyőződése az, hogy elsőszülöttjének sem könnyei nincsenek, sem szíve. A szívre vonatkozó rejtély hamar megoldódik: a kisfiúnak a másik oldalon dobog ez a létfontosságú szerve. Ennek szimbolikus jelentősége lesz a későbbiekben, hiszen felnőve Maurice egy magányos és megkeseredett férfivé válik, aki a nővérein való uralkodásával próbálja érzelmi ürességét kompenzálni.

Aztán sorban jönnek a lányok. Először Sophia, aki a legszebb lesz mindközül. Ő az, aki mindig álmos, állandóan aludna, aki tiniként éjszaka több centit nő álmai alatt, illetve akinek nagyon fontos a pénz. Nem véletlen, hogy egy 17 évvel idősebb, gazdag férfit választ párjául. De az igazi, a mindent felemésztő szerelem őt is elkerüli.

Sophiát Marcelle követi, aki pont a nővére ellentéte: nem jön álom a szemére, állandó éberségben tölti életét, "szomorú szemei folyvást nyitva" vannak. Gyerekkora óta rajongásig szeret egy fiút, mégis, évekig tartó sóvárgás és a házasságkötésük után, ő is újra szülei házában lel viszonylagos békére.

A harmadik lány, Lizi a legbujább a nővérei között. Neki a legforróbb a vére a családban, amely gyermekkora óta nem hagyja nyugodni a lányt. Felnőve ápolónőként dolgozik, de a kórház csak bujálkodásainak újabb helyszínévé válik. És hiába köt házasságot az egyik fiatal orvossal, a nászágy hideg marad, és mivel ösztönei és vágyai hajtják és máshol keres vigaszt, férjétől simogatások helyett csak pofonokat kap.

És itt van a legkisebb gyermek, szintén egy kislány, Mati, aki úgy jött világra, hogy közben fiú ikertestvére meghalt. Mati lelkében és fejében ez az ikertestvér egyáltalán nem halott, úgy éli mindennapjait, mintha Muni valóság lenne. A kislány különcségeit, másságát hiperaktivitásként kezelik, de aztán egyszerűen csak ráfogják, hogy bolond, majd egy majdnem tragikus esemény miatt intézetbe zárják.

Ha most visszagondolok erre a regényre még mindig beleborzongok a szépségébe. Egyszerűen elbűvölt. Imádtam a történet idősíkjait, mert a jelenben egy nap a történés, Mati 11. születésnapja három időpontra felosztva, de a múltba való kitekintéskor megismerjük minden gyermek megszületésének, felcserepedésének, majd később párválasztásának és lakodalmaiknak történetét.

Elbűvölt - mint már fent említettem - Szoli és Iráni szerelme is. Az első szeretkezésüket olyan gyönyörű szavakkal írta le az írónő, hogy ezerszer jobban belepirultam, mint eddig bármikor ilyen jelenet olvasása közben. A szereplők is mind egytől-egyig különlegesen egyediek voltak, mindnek volt valami egyáltalán nem hétköznapi tulajdonsága. Tetszett a testvérek, de főleg a lányok és az édesanyjuk, Iráni közötti kapcsolat. És bár egyáltalán nem volt boldog a jelenbeli szál, hisz valamilyen úton-módon minden gyermek újra a szülői házban kötött ki, mégsem éreztem teljes szomorúságot vagy reményvesztettséget olvasás közben. Hisz volt hová és kihez hazatérniük és a lányok is ott voltak egymásnak.

A regény atmoszférája pedig igazán egyedi: buja, fűszeres, egzotikus, olyan volt az egész, minta egy pókháló vékonyságú színes fátyolon keresztül néztem volna a történteket. Meg megmertem volna esküdni rá, hogy némely jelenetnél hallani vélem a lányok kacaját, a karperecek, bokaláncok csörgését, érzem a parfümök egzotikus és telt illatát. Telis-teli volt intenzív érzelmekkel, jelenetekkel, nagyon jól esett újra és újra elmerülni benne. Igazán nőknek való történet, hisz szerelmekről, csalódásokról, lányokról, asszonyokról szól érzékeny, érzékekre ható stílusban megírva. Manapság ez egy igazi gyöngyszem szerintem!

"Egyetlen, közös magzatburokban növekedtünk mind, gondolta, Anya méhében. Míg kicsi lányok voltunk, összefűzött minket az ereinkben folyó közös vér, egyazon verejték tapasztotta össze egy végből szabott bőrünk szövetét. Liszt, víz, só. Most pedig, gondolta (...), most ragacsos könnyeink kapcsolnak bennünket ismét egybe."

Kiadó: Európa

Kiadási év: 2004

Fordította: Liska Erzsébet

A hónap leg-leg-leg könyvei #26

Oké, nincs mit tenni, elrepült ez a nyár is. De nem kesergek ezen tény felett, és még nem is őszies poszttal tisztelgek a számomra egyik legkedvesebb évszak beköszönte előtt, hanem még gyorsan sorra veszem, mit is olvastam júliusban.

Vegyes hónap lett mind a műfajokat, mind a nemzetiségeket tekintve, bár két dolog azért szemet szúrt. Az olvasott könyveim - szám szerint 6 darab - fele Olaszország köré csoportosult. Ha már nem mentem nyaralni, akkor így pótoltam :) Illetve azon meglepődtem, hogy majdnem csak férfi szerzőtől olvastam. Ennek viszont örülök, mert volt olyan idő, amikor nagyon háttérbe szorultak a férfi írók.

1. Alessandro D'Avenia: Senki sem tudja: eddig számomra az idei új megjelenések között azt hiszem ez volt az a könyv, amire a legjobban vártam (oké, talán Dávid Veron újabb történetét is ilyen tűkön ülve böjtöltem ki). Egyébként annyira gyorsan elolvastam, hogy nem is született még róla bejegyzés, pedig a könyvet és D'Avenia stílusát annyira szeretem, hogy ha a pasi csak a bevásárlólistáját írná meg, én azért is odalennék. Szóval tervezem, hogy még idén, nem hajtva a történet végkifejlete által, szép nyugiban újra elmerülök benne.

2. Nógrádi Gábor: A mi Dózsánk: egy kis üdítő színfolt volt ez július folyamán, mert az egyik legviccesebb magyar ifjúsági történethez volt szerencsém. Szeretem Nógrádi Gábor könyveit, humorosak, tanulságosak, jó tudni, hogy vannak/születnek még manapság is ilyen kellemes regények a fiatal (és a már kevésbé fiatal) olvasóközönség számára.

3. Kosztolányi Dezső: Velence: az egyik legcsodásabb helyszín Velence. Talán azért voltam egy kicsit csalódott, mert rövid volt, úgy olvastam volna még, hisz nem lehet betelni ezzel a sokszínű, vízzel körbevett várossal. Azt hiszem, hogy a bakancslistám kiemelt helyén szerepel most már Velence is!

4. Khaled Hosseini: Ezeregy tündöklő nap: az egyik legszívszorítóbb női sorsokról szóló történet volt ez, mégsem éreztem egy percig sem hatásvadásznak. Hosseininek olyan stílusa van, hogy még a sok szörnyűségen keresztül is úgy tud Afganisztánról mesélni, mintha csak a csodás és egzotikus Keletet elevenítené még. A Papírsárkányokkal megvett már magának, ezzel a regénnyel pedig meggyőzött, hogy ott a helye az olvasmányaim között neki is.

5. Niccoló Ammaniti: Ahogy Isten parancsolja: azt hiszem az idei év legellentmondásosabb érzelmeket kiváltó könyve volt ez. Sokáig tologattam, már vagy 3 éve, hogy megvettem és Ammanitit nagyon szeretem, mégis, ettől a könyvétől nagyon tartottam a sok negatív vélemény miatt. Aztán olvasás közben egyszer csak megint eljutottam arra a pontra, amit a Magammal viszlek olvasása során éreztem, mégpedig, hogy utállak Ammaniti! És hogy miért? Azért, mert rám telepednek a szereplőid, befonnak a hálójukba, az elkeseredettségükbe, a magányukba és mégis azt érzem, hogy nem akarok ebből a hálóból szabadulni. A fene tudja, hogyan éred ezt el nálam, de mindig sikerül.

6. Julie James: It Happened One Wedding: a lelkiekben megterhelő Ammaniti-könyv után muszáj volt valami könnyed regényt olvasnom és erre a célra Julie James FBI/US Attorney sorozatának az ötödik kötete a legtökéletesebb választás volt. Hozta a szokásos macska-egér játékot a két főszereplő között és a nőnek a humora is a régi, szóval nagyon jól szórakoztam az újabb FBI-os macsó párra találásának történetén.

A Happy End után

Katarina Mazetti: Családi sírbolt

Nagyon kedves olvasmányként él bennem a mai napig a Pasi a szomszéd sír mellől. Emlékszem, hogy rettentő jókat nevettem a két teljesen eltérő jellemű főszereplő kalandjain, ráadásul a női karakterrel bizonyos szempontból még hasonlóságot is éreztem, így amikor hallottam, hogy lesz folytatása a könyvnek, tudtam, hogy majd egyszer azt is el fogom olvasni. Végre sikerült is, bár megmondom őszintén nem gondoltam volna, hogy az első részt túl tudja szárnyalni majd az írónő. A legnagyobb örömömre sikerült neki!

Kicsit féltem, hogy a könyv veszít majd a humorából, mert hogy a két karakter különbözősége miatt volt az első részben sok olyan helyzetkomikum, amin könnyesre nevettem magam, tehát a második részben nem lehetett már csak erre alapozni. És bár a második rész még életszagúbb lett, mint az első, és kevésbé rózsaszínes ha használhatom egyáltalán ezt a szót Katarina Mazetti könyveire, szerencsére a főszereplők új élethelyzete megint elegendő humorforrást nyújtott.

"Benny fogta az ollót, és közölte, hogy a tehenek farkát is ő vágja már évtizedek óta, csak le tudja vágni egyenletesen az én hajamat is. Nincs sok veszítenivalóm, gondoltam, és beleegyeztem. Hát, tehénfarkat tényleg jól vág."

Desireé és Benny története az első résznél ott ért véget, hogy eldöntötték, belevágnak egy babaprojektbe. Mondanom sem kell, hogy ennek a két embernek az életében ez sem megy olyan egyszerűen, és én már az első oldalon nevettem ezen. Aztán ahogy a terv megvalósulni látszik és nekik dönteni kell a hogyan továbbról úgy kezd bonyolódni a helyzet. Desireé összeköltözik Bennyvel (és a tehenekkel :)) a farmon, hirtelen kettő helyett hárman lesznek, tehát megkezdik a boldog családi életet. Csakhogy nem egyszerű út ám ez! És azt hiszem ez az, ami miatt szerettem Mazetti könyvét. Mert az amerikai filmekben mindig azt látjuk, hogy megtörténik a nagy egymásra találás, boldogan élnek míg meg nem halnak, aztán snitt és ugye mi meg azt gondoljuk, hogy milyen csodás élet vár rájuk. Hát egy frászt! Merthogy a kemény munka a kapcsolatért, a családért, a közös életért igazán itt kezdődik el. Ezt még nem tapasztaltból mondom ugyan, tehát még csak másodkézből kapott ismereteim vannak, de szerencsére van nekem egy legjobb barátnőm, aki egyszer annyit mondott, hogy felejtsem el a habos-babos amerikai filmeket, az élet nem ilyen és neki aztán két gyerkőc és egy férj mellett vannak tapasztalatai bőven. Benny és Desireé történetében sokszor ráismertem azokra a problémákra, amelyek a barátnőmet is foglalkoztatják. Folyamatosan hangsúlyozva van a könyvben az, hogy a két nem mennyire eltérően látja a dolgokat. Hogy mennyire másként éli meg a nő az anyává válást, hogy mennyire első helyre kerülnek hirtelen a gyerekek. Hogy az apának ezt eleinte mennyire nehéz feldolgozni. Hogy amikor a gyerekek naphosszat az anyán lógnak, akkor estére az ágy és az alvás luxusa felülírja az összebújás vágyát. Hogy milyen észrevehetetlenül lesznek a napok mókuskerekek, hogy mennyire könnyű ebben a szituációban egy idő után csak egymás mellett élni és elhidegülni attól az embertől, akiről úgy gondoltad eddig, hogy ez veletek soha nem fordulhat majd elő. Pedig de! És mindezekről az érzelmekről nyíltan ír Mazetti.

"November közepén eljött a nap, amikor újra munkába kellett állnom. Leadtam a kicsiket a bölcsiben, és a hirtelen támadt csöndben beautóztam a városba. Emlékszem, milyen luxusnak tűnt, hogy teljes nyugalomban jövök-megyek a folyosókon, még a fejemet se forgatom jobbra-balra, mint egy bagoly. Hogy ebédidőben újságot olvashatok … hogy egyedül lehetek a vécén…zavartalanul beszélgethetek a kollégáimmal."

***

"Hogy szeretem-e? Mit ért ezen? Ha a nők szerelemről beszélnek, az esküvő napja jár a fejükben meg a Valentin-nap, és az ember nyakába csimpaszkodva kérdezgetik: „Szeretsz?” Bengt-Göran új felnit vett Violetnek, én meg felépítettem a verandát!
Azt hiszem, a férfiak szerelmével ugyanaz a helyzet, mint a nők infarktusával. Észrevehetetlen, mert tünetmentes!"

Számomra a könyv legnagyobb tanulsága az, hogy ne tündérmesét várjunk az élettől, mert akkor aztán óriásit csalódunk. Abban sem hiszek, hogy manapság az anyukák amolyan "wonder woman"-ként 100%-ig meg tudják állni (vagy meg kell állniuk) egyszerre a helyüket, mint anyák, feleségek, szeretők, barátok, társak, mert valamelyik szerep kicsit nagyobb súlyt kíván attól függően, hogy melyik élethelyzetben vannak éppen. A lényeg, hogy ehhez megtalálja az ember a megfelelő társat, aki tud idomulni ezekhez a változó szerepekhez. Illetve ami Benny és Desireé esetében is rengetegszer előfordult az a kommunikáció hiánya, és itt most nem azt értem, hogy evett-e a gyerek, vagy ki viszi a lurkókat másnap az óvodába. Nem, itt arra a kommunikációra gondolok, amikor a másik félre, annak érzelmeire vagyunk kíváncsiak. Benny és Desireé kapcsolatában is volt egy pont, ahol simán elcsúsztak volna, ha egyik vagy a másik nem teszi meg azt a bizonyos lépést. 

Végeredményben egy nagyon szórakoztató, - három elolvasott könyv után már mondhatom, hogy - amolyan tipikus Mazetti-humorú történetet kaptam. Annak meg kimondhatatlanul örülök, hogy ő megírta a Happy End utáni folytatást is. Aki olvasta az első részt, annak mindenképpen ajánlom a folytatást, aki pedig nem, annak meg meleg szívvel javasolom, hogy vegye kezébe ezt a sorozatot, mert tartalmas kikapcsolódásban lesz része, és még az élet dolgairól is elgondolkodhat olvasás közben!

Kiadó: Park

Kiadási év. 2012

Fordította: Kertész Judit