Életszösszenetek

Grecsó Krisztián: Harminc év napsütés

Néhány évvel ezelőtt volt szerencsém részt venni a greCSÓKOLlár zenés és irodalmi esten, ami hatalmas élmény volt. Már akkor tudtam, hogy nekem dolgom lesz Grecsóval. Hogy olvasnom kell majd őt. És bár eddig a Megyek utánadot és a Mellettem elférszt sikerült csak sorra keríteni, és az előbbit jobban szerettem, mint az utóbbit, most a Harminc év napsütéssel olyan ajándékot kaptam tőle, amit sokáig fogok őrizgetni és amivel kedvenc könyvet avathatok.

Olvastatok már úgy könyvet, hogy végig azt éreztétek ez nektek, személy szerint nektek szól? Amikor minden elbeszélésben, minden fejezetben tudsz valamit találni - egy élethelyzetet, egy mondatot, egy személyt - ami megfog. Ami arra késztet, hogy reggel a zsúfolt 4-6-os villamoson elmélázva a sorokon bámulj kifelé miközben szakad a hó, közben pedig nyeled vissza a könnyeket, a gombócokat a torkodból. Szépen ír Grecsó. Semmi sallang. Pár egymás mellé tett szó és bumm, nálam megtörtént, aminek meg kell történnie. Néha úgy pislogtam olvasás közben, hogy leírta, amit én érzek, amit nem tudtam magamnak megfogalmazni sokszor, pedig hát olyan egyszerű, neki olyan egyszerű szavakkal megy. Határozottan jó író. Nekem legalábbis ezzel a kötettel bizonyosan az lett.

"Percekig kacagtak a felfedezés örömén és a saját tapasztalatlanságukon. Én is nevettem, de ekkor még nem tudtam, min, csak velük. Nem értettem, milyen csoda, amikor valami először történik. Talán az egyik első saját ebédjük lehetett ez, a költözés utáni önállóság megélése, meghódítása: felfedezők voltak, és szerelmesek, azóta meg tudom, hogy ennek a kettőnek lenni a legjobb dolog a világon."

Szinte egy egész élet minden fontos állomása megtalálható a Harminc év napsütésben, és persze nem csak harminc évről szól. Generációkról, családról, családi kapcsolatokról, fiúkról és apákról, nagyszülőkről, testvérekről, arról, hogy milyen fontosak a gyökereinek. Hogy milyen vidékről a "nagy" Budapestre felkerülni. Hogy milyen más utat választani, mint a szüleid. Milyen göröngyös a felnőtté válás útja. Mennyi szerelmet kell megélni mire lesz olyan, aki mellett meg akarunk állapodni. Mik lesznek a tinédzserkori nagy álmokból és vágyakból, milyen érzéssel megy el az ember a 20. érettségi találkozójára (tavaly kellett volna olvasnom ezt a részt). Tényleg minden benne van, amit én, te, mi átélünk nap mint nap. És akkor amikor megtörténik velünk, akkor lehet, hogy nem is érezzük a fontosságát, csak egy újabb napnak gondoljuk, aztán amikor már nincsenek velünk bizonyos emberek, hirtelen ezek a pillanatok, ezek az összemosolygások, a ki nem mondott szavak, a meg nem bocsátott tettek jelentőséget kapnak.

"Nem tudtuk, hogy előttünk minden generáció és azóta is minden évfolyam ugyanígy szorong. Félti a jövőt. Fél tőle, hogy nem lesz elég jó. Nem fogja beteljesíteni a szülei álmait. Amikor azt mondja a húslevesillatú, meleg konyhában a saját apja, hogy „csak azt szerettem volna, hogy neked jobb legyen”. Akkor majd szégyellnie kell magát, mert nem tanult eléggé, hogy az apja meglássa benne jobbik önmagát, és megnyugodjon."

Azt hiszem most értem meg Grecsóhoz, most tudok vele és az írásaival azonosulni. Kata barátnőmnek meséltem a könyvről és végig csak annyit tudtam mondani, hogy az egész olyan keserédes és bensőséges. Benne van néhány megbánás, benne van néhány "bárcsak" is, ugyanakkor meg tudja melegíteni az ember szívét. Számomra legkedvesebb részek a Juszti mamáról írott elbeszélések voltak. Nekem soha nem volt nagymamám, már egyik sem élt mire megszülettem, szóval ez a viszony, ez a fajta intimitás, amit Grecsó elénk tárt a nagymamájával kapcsolatban nekem kimaradt. Most kaptam egy kis "lopott nagymamát" én is.

"De Juszti mama azt mondta, nem állhatja a puhány férfiakat, akik ilyen hamar feladják. Az udvarlás nem annyi, hogy bekopogtatunk, és ha azonnal azonnal nem nyitnak ajtót, már feladjuk. Az udvarlás csupa remény és türelem, az udvarlás csupa kétségbeesés és reménytelenség. Menjek csak oda a süteményemmel, ha hülyének néz, az is jó, legalább megjegyez. Nincs rosszabb a feledhető férfinál, sohase legyek feledhető férfi. Ez meggyőzött, a hülye férfi is jobb, mint a feledhető."

Egyszóval a Harminc év napsütés olyan könyv, amelyben az olvasó megtalálja saját magát is. A mindennapjait. A jó és a rossz történéseket, az élet apró kis szösszeneteit. És határozottan olyan könyv, amelyből szeretnék egy saját példányt, hogy bármikor elolvashassam pl. az Össze kéne szedni novella szilvalekvárjának történetét.

Kiadó: Magvető

Kiadási év: 2017

Egy igazi "feel-good" könyv

Jean-Paul Didierlaurent: A 6:27-es felolvasó

Azt hiszem magam sem vártam, hogy a 6:27-es felolvasó, Guylain Vignolles milyen gyorsan és könnyen elrabolja a szívemet a történetével. Márpedig ez történt. Mindenkinek biztos vannak olyan könyvek az életében, amelyiket olvasva tényleg vágyik arra, hogy ott legyen, hogy személyesen is megismerhesse a szereplőket. Nekem ez a történet pont ezt az érzést adta és olyan klassz, hogy már januárban elmondhatom, olvastam egy ennyire meghatározó könyvet az idén.

De miért is szerettem Guylain történetét? Mert átlagosnak látszó, de cseppet sem átlagos, hanem igazán nagyon különleges emberekről szól, akik nagyon magányosak, ugyanakkor a kívülről szürke életükbe betekintve rájöhetünk, hogy mindannyian különlegesek.

Nézzük csak Guylaint, aki egy olyan üzemben dolgozik, ahol a bezúzásra ítélt könyveket semmisítik meg és pont ő kezeli a zúzógépet. A férfi minden este alászáll ebbe a gépezetbe és az ott talált oldalakat megmenti, majd a 6:27-es reggeli vonaton, amelyikkel munkába jár felolvassa ezeket. A közönség imádja, sőt, már várják, hogy aznap mivel szolgál nekik a felolvasó. A történet ott kezd igazán érdekessé válni, amikor egy nap egy pendrive-ot talál a megszokott ülésén, amelyen egy wc-s "néni" írja le humorosan a történeteit, érzéseit és Guylain élete nem várt fordulatot vesz ezekkel a történetekkel.

"Nem, nem mondhatnám, hogy minden rendben van, vágott volna vissza szíve szerint Guylain. Egy olyan apának a visszatérésére várok, aki már huszonnyolc éve halott, és az anyám azt hiszi, hogy egy kiadóban dolgozom. Minden este egy aranyhalnak mesélem el a napomat, olyan mértékben undorodom a munkámtól, hogy majd kihányom tőle a belemet (...)"

Ha már csak ennyi lenne az alapsztori, szerintem az is elég lett volna, de kapunk még néhány szerethető mellékszereplőt is, akik hol könnyeket csalnak a szemünkbe, hol mosolyt az arcunkra. Ott van például Guylain két legjobb barátja. Régi kollégája, Guiseppe, aki egy munkahelyi balesetnek köszönhetően tolószékbe kényszerül. Ez az idős férfi lesz Guylain egyik legnagyobb támasza a wc-s néni ügyben, de a férfi is folyamatosan támogatja idős barátját, aki nem tudja megemészteni lábai elvesztését, de ő egy percig nem hagyja, hogy a depresszió leterítse.

Vagy ott van az üzem őre, Yvon akiben egy költő veszett el, hiszen csak alexandrinusokban beszél, csak még a színpadát nem találta meg. De a felolvasásnak és két idős, tüneményes néninek köszönhetően hamarosan Yvon is megtalálja terepét a Lilaakác Otthonban.

Meg persze mindenezek mellett ott van a wc-s néni és a történetei, ami amolyan könyv a könyvben történetet ad az olvasónak és remek perceket szerezett nekem, annyiszor nevettem a sorokon. Ugyanakkor teljesen megvett vele az író, hogy milyen mély érzelmeket, milyen magányosságot rejtettek ezek a történetek. Nem is csodálom, hogy Guylain érzelmeit is teljesen felkavarták.

"Elérte, hogy ne legyen se szép, se ronda, se kövér, se sovány. Csak halvány körvonala az emberek látómezejének határán. Önmaga megtagadásáig beolvadt a háttérbe, kihalt vidékké változott".

Annyi kedvesség, annyi keserédesség van ebben a rövidke történetben. Guylain személyisége egy csoda. Ahogy az aranyhalát kezeli - akik sajnos nem élnek túl sokáig, így már a sokadikat "fogyasztja"-, ahogy a gyűlölt munkahelyén igyekszik menteni a menthetőt, ahogy támogatja a barátait, vagy ahogy eleget tesz a vonaton a fent említett idős nénik kérésének. Az egyik legszerethetőbb karakter lett ő, akiről valaha olvastam. Maga a történet a sok tucatsztorik közül messzemenően kiemelkedik: valami egyedit kaptam, egy igazi feel-good élményt végig, sőt az utolsó sorok elolvasása után úgy vigyorogtam egy ideig, mint a vadalma. Imádom ezt az érzést! Amikor egy könyvtől azt kapom meg, hogy igen, ha szar is az élet, van értelme, vannak jó emberek benne és van, hogy egy csapásra minden a helyére zökken. Azt hiszem ez a könyv is felkerül majd az újraolvasós kedvenceim közé. Franciás bája bármikor gyógyír mindenféle lelki nyavalyára, vagy a sötét téli esték elviselésére. Ne hagyjátok ki!

"Amikor az RER beérkezett az állomásra, és az emberek kiszálltak a kocsiból, egy külső megfigyelőnek azonnal feltűnt volna, Guylain hallgatói mennyire különböznek az utastársaiktól. Az arcuk nem az az érzéketlen maszk volt, mint a többi utasé. Mind úgy néztek ki, mint a jóllakott csecsemők." 

Kiadó: Magvető

Kiadási év: 2015

Fordította: Tótfalusi Ágnes

3 könyv a 3 őszi hónapra

Egyszer írtam egy hasonló posztot a téli évszakra vonatkozóan, és úgy gondoltam, hogy pont az őszt nem hagyhatom ki, hisz kedvenc évszakom és olyan sokan örömködünk már azon, hogy itt van végre. Ráadásul mintha tudta volna, hogy ideje van megérkeznie, váltania kell a nyarat, percre pontosan szeptember elejével jött, én meg azóta a kuckózós üzemmódra kapcsoltam. Azaz a hétköznapok alatt már a hétvégi olvasásra, forró ital szürcsölgetésre, filmnézős órákra, puha takarókra, vastag zoknikra gondolva végzem a dolgomat. Ha Ti is hasonlóan várjátok már az őszi lecsendesülést, akkor ehhez szeretnék 3 olyan könyvet ajánlani, ami nekem nagy-nagy kedvencem (ebből kettőt most én is újra el fogok olvasni).

SZEPTEMBER

Nálam soha nem a január 1. jelentette az új év kezdetét, hanem - gondolom az iskolás időszakból hozva magammal - a szeptember. Én voltam az a lány, aki várta a sulikezdést, hogy újra találkozhasson a barátaival, hogy tanulhasson valami újat, vagy éppen új iskolába, új tanfolyamra jelentkezve új embereket, oktatókat ismerhessen meg. Épp ezért erre a hónapra a tökéles választás számomra Joanne Harris Urak és játékosok című regénye. Ebben Harris sötét oldalát ismerhetjük meg, tehát aki a Csokoládé féle varázslatra vágyik, az csalódni fog. Ellenben aki nyitott egy elit fiúiskola életében való megmártózásra, és egy felnőtt korban kitervelt bosszú megvalósításának a folyamatára úgy, hogy a diákok és a tanárok életébe is nyer betekintést, az ne habozzon, vegye a kezébe. A szeptemberemet ezzel a könyvvel nyitottam, azt hiszem 5 év távlatából olvasom most újra és nagyon tetszik, sok finomságot találok benne és egyre inkább rájövök, hogy Harris hihetetlenül jól ismeri az emberi lélek összetettségét.

Forrás

"A legtöbb felnőtt úgy véli, hogy a kamaszkor érzései valahogy nem is számítanak, és a harag, a gyűlölet, a szégyen, a borzalom és a reménytelen, meghunyászkodó szerelem perzselő érzéseiből ki lehet nőni, mert ez csak valami hormonális jelenség, az igazi előtti próbamenet. De ez nem az volt. Tizenhárom évesen minden számít: éles széle van mindennek, és mindegyikkel megsebezzük magunkat."

OKTÓBER

Talán a legszínesebb őszi hónap. Amikor már sok sárgát, vöröset, rozsdabarnát látunk magunk körül ha kimegyünk egy jó kis sétára a természetbe. Amikor reggelente már a vastagabb szövetkabát is előkerül egy jó puha sállal, hisz a kis farmerkabátban meghűl az ember. Amikor minél korábban szeretnénk hazaérni, hiszen egyre korábban sötétedik és otthon várnak a fények, amivel úgy díszítjük fel a lakást, ahogy nekünk kedves. Amikor ideje levenni a polcról Carlos Ruiz Zafón A szél árnyéka című könyvét és elmerülni Barcelona, illetve az Elfeledett Könyvek Temetőjének történetében. Felnőtt mese ez, de a jobbik fajtából, ráadásul szép lassan kibontakozó történetről van szó (további két kötettel), így a hosszabbnak tűnő őszi estékre nem fogunk egyhamar kifogyni az olvasnivalóból.

Forrás

"…az embert semmi nem jellemzi olyan jól, mint az a könyv, amely legelőször rabul ejti a lelkét. Az a korai képi világ, az első szavak csengése örökre az emlékezetünkbe vésődik, és egész életünkben elkísér, akkor is, ha azt hisszük, már elfelejtkeztünk róla, aztán előbb vagy utóbb – nem számít, hány könyvet olvastunk közben, hány világot fedeztünk fel, mennyit tanultunk és mennyit felejtettünk – visszatérünk hozzá."

NOVEMBER

Szerintem sokan az ősz hónapjai közül őt nem szeretik. Mert ilyenkor bizony már valóban hideg van, talán le is esett már az első hó. Viszont ez az a hónap, amikor már minden reggel lehet azt az igazi, hamisítatlan füstillatú őszt érezni, amikor már jobb bent ücsörögni valahol a barátokkal és a hidegtől kipirosodott kezünket egy forró teás, csokis, kávés (akár forralt boros) bögrén melengetni. Ilyenkor már lehet tervezgetni a karácsonyi meglepetéseket, a hónap végével általában a karácsonyi vásárok is elindulnak, szóval szerintem nem is mostoha ez a hónap, csak át kell értékelni azt, hogy a sorban ő "csak" a harmadik. És bár tudom, hogy a Halloween ünnepét átvettük és hogy ez október 31-nek az éjszakáját jelenti, mégis erre a hónapra meleg szívvel ajánlom Agatha Christie Hallowe'en Party azaz Ellopott gyilkosság című krimijét. Nagyon hangulatos, sokszor feltűnik benne Ariadne Oliver, aki Hercule Poirot mellett nekem nagy kedvencem. Elég ijesztő volt számomra maga a történet, szokás szerint nem is találtam ki a gyilkos kilétét és soha nem felejtem el, hogy amikor megnéztem a belőle készült filmet mennyire be voltam egyedül parázva. Szóval ha a novemberi ködös hideg mellett további borzongásra vágynátok, ezt vegyétek le a polcról!

Forrás

"– Nagy sajnálattal közli, hogy ma este nem keresheti fel önt. Súlyos influenza gyötri.
– Az nem „influenza” – mondta Hercule Poirot. – Alaposan megfázott, ez minden. Mindenki azt hiszi magáról, hogy „influenzás”. Így tragikusabban hangzik. Több részvétet követel. A náthával az a baj, hogy az embert nem sajnálják érte eléggé a barátai."

Nektek van az őszhöz köthető olvasmányotok?

Útkeresés pasi módra

Fabio Volo: Hely a világban

A nyári könyves terveim között szerepelt egyik kedvenc írom, Fabio Volo Hely a világban című története, amit immár másodjára olvastam el. Nem ugyanazt a hűha élményt kaptam, mint először, hanem inkább már egy átgondoltabb, leülepedett rajongással tekintettem Volo soraira, de már most tudom, hogy le fogom még venni párszor a polcról a jövőben ezt a regényt.

A könyv nyitójelenetében a harmincas Michelével várunk a szülészet folyosóján arra, hogy világra jöjjön első gyermeke. Ezekben a percekben idézi fel a férfi életének legfontosabb személyeit, sorsfordító eseményeit, az útkeresés és a magára találás éveit, majd egy olyan szerelmet, amely nem az első, hanem csak a második egymásra találás alkalmával teljesedett be.

Amikor először olvastam a Hely a világbant igazából az útkeresés azon része fogott meg, amikor egy tragikus esemény hatására Michele kilép egyik pillanatról a másikra a mókuskerékből és elmegy világot látni, felfedezni egy új országot, egy új életmódot, megtanul a mának, a pillanatnak élni. Akkor ez volt számomra a legnagyobb mondanivalója a könyvnek, azaz az, hogy merjünk lépni, merjünk szembemenni a társadalmi elvárásokkal, soha ne féljünk nemet mondani arra, amiben nem érezzük jól magunkat. Szerettem, ahogy Volo bemutatta, hogy egy szeretett ember hirtelen elvesztése milyen hatással lehet az ember életére: nem csak a gyász feldolgozásának a folyamata, a hiány elfogadása, hanem az, hogy az itt maradottak ilyenkor mennyire átgondolják a fontossági sorrendet és lehet, hogy egy ilyen tragikus esemény inspirálja őket arra, hogy megértsék miről is szól a carpe diem, hiszen ki tudja kinek mennyi időt szabtak ki itt a földön.

"Minden olyan volt, mintha először látnám. Az életnek új, hihetetlen formái nyíltak meg előttem, és szíven ütöttek, mint egy-egy csoda. Pedig mindig is ott voltak előttem, csak én voltam valahol máshol."

Most, a második olvasás alkalmával a fenti dolgok ugyanúgy hatottak rám, de sok egyében is elgondolkodtam, például a barátság témáján. Az én életemben is folyamatosan alakulnak a barátságok, vannak amelyek megszűnnek, vannak szinte bebetonozottak és szerencsére születnek újak is, de így vagy úgy a barátok mindig nagyon fontos szerepet töltenek be az életemben. És egy igazi, mély barátságra nincs hatással sem a távolság, sem az, hogy más irányba indul el a két barát élete, az igazi barátság így is működik tovább, talán csak nem ugyanolyan hőfokon ég a láng, vagy kevesebb alkalommal lesz nagyon intenzív a kapcsolat, de ilyenkor is tudják a barátok, hogy bármi van, ott van nekik a másik. És ezeket a barátságokat meg is kell becsülni, ez az, amire most Volo rávilágított nekem.

"Az én életem inkább rám lett ruházva. Magamra varrtam, és szép lassan elhitettem magammal , hogy hozzám tartozik. Néhol ugyan feltűnt, hogy szorít, de mindenhez hozzá lehet szokni. Ahhoz, hogy nem szereted a munkád , hogy véget ért egy szerelem, vagy hogy középszerű vagy."

Ezen kívül nagyon tetszett a párkapcsolati szál is a regényben: Michele és párja első egymásra találását is végigkövethetjük, ugyanakkor narrátorunk már az elején közli, hogy közös gyermekük a második találkozásukból születik. Végre egy olyan kapcsolatról olvashattam, ahol fontos volt az időzítés, hogy a két ember mikor találkozott. Először még nem éltek meg bizonyos dolgokat, még nem tudtak nem önzően viselkedni a párkapcsolatukban. Másodjára azonban már sok minden átalakult mindkettejükben, sokat értek, láttak, tapasztaltak és sokkal nyitottabban léptek bele az elköteleződést jelentő monogám kapcsolatba, amelyben hamarosan immár hárman lesznek.

"Miért van az, hogy ha nem érdekel a másik, hihetetlenül laza tudsz lenni, viszont ha megtetszik valaki, meghülyülsz, és az agyad pürévé változik?"

Továbbra is nagyon szeretem Volo stílusát. Pasis, humoros, könnyen olvasható, számomra élvezet így "belelátni" egy fickó gondolataiba az életről, nőkről, barátságokról, fiúkról és apákról, szóval a nagy dolgokról amelyek mindannyiunkat érdekelnek. Remélem, hogy még sokat olvashatok majd tőle.

Kiadó: Európa

Kiadási év: 2015

Fordította: Barna Mária

Változó kedvencek - változó ízlés

Dóri dobta fel a kedvenc írók változásáról szóló témát január közepén és azóta gondolkoztam én is azon, hogy kik azok akiket régen nagyon szerettem, de ma már nem annyira, illetve kik azok az újak, akik bekerültek a bizalom körébe az elmúlt években és miért is történt mindez.

A miértre egyértelműen az ízlésem változása a válasz. Már többször írtam itt is, hogy régen az olvasmányaim nagy részét a romantikus írók tették ki, illetve nagyon szerettem a történelmi regényeket. Aztán ahogy kinyílt számomra a világ az internettel, illetve rájöttem, hogy mennyi könyves blog van, ahonnan gyűjthetek ajánlásokat, meg olvasmányterveket, szép lassan kiléptem  a komfortzónámból és például nyitottam olyan írók felé, akiket régebben kerültem, illetve elkezdtem nemcsak amerikaiaktól olvasni.

Akiket régen nagyon szerettem:

1. Szilvási Lajos: tőle van két nagy kedvencem (Egymás szemében, Egyszer-volt szerelem), ezek maradnak is ebben a kategóriában. Viszont a nagy késztetést, hogy mindent begyűjtsek tőle és mindet el is olvassam szép lassan elhamvadt. Van még, amit szeretnék tőle sorra keríteni (Appassionata), de már nem vadászom a könyveit az antikváriumokban.

2. Nora Roberts: a nagy romantikus korszakom favoritja. Rengeteg könyvem van tőle, vannak nagy kedvencek is, meg a krimi vonalát is szerettem, de ma már nem veszek tőle új könyveket, nem érzem azt, hogy meg tudna újulni, sokszor szerintem hasonlóak a történetei. 

3. Marina Fiorato: olaszmániám kezdetekor nagyon szerettem őt is olvasni, szépen be is gyűjtöttem tőle néhány könyvet, de valahol itt is megkopott a lelkesedésem, az utolsó 3 könyve teljesen hidegen hagyott. De az ő könyvei is maradnak a polcomon, nagyon jó emlékeim fűződnek azokhoz, amiket olvastam.

4. Tracy Chevalier: atyaég, hogy mennyire szerettem őt is. Szinte az összes könyvét megszereztem, a legutóbbinál még lelkendező posztot is írtam, hogy új könyve van, pedig azóta sem olvastam el. Valahogy más könyvek kerültek számomra központba, rá azóta sajnálom az időmet.

Akik az elkezdődött változások során lettek kedvencek és maradnak is azok:

1. Anna Gavalda: ő például annak köszönhetően került ide, hogy nyitottam a franciák felé. Tudom, hogy az első könyvem tőle az Együtt lehetnénk volt és hát imádtam. Utána a könyvtárból szépen elolvastam a többit, illetve az újonnan megjelenteket meg is vettem. Persze, vannak gyengébb könyvei is (Vigaszág), de én ezekben is mindig megtalálom azt az annagavaldás hangulatot, ami miatt imádom ezt a nőt. Remélem, még sokat fog nekünk írni!

2. Alice Hoffman: jött és győzött. A tizenharmadik boszorkányt olvastam el tőle elsőként, emlékszem, már alig lehetett kapni, aztán jöttek a többiek. A régiek szintén könyvtárból, az újabbakat pedig meg is vettem. Én szerencsére egyik könyvében sem csalódtam még, persze van, amelyek kevésbé tetszenek, de az is hozzá tartozik, szóval maradnak és várom, hogy jöjjenek az újabbak. Angolul is olvastam már tőle, nagyon jó volt az a könyve is, és a legújabb tervezett is sajnos csak angolul van meg.

3. Joanne Harris: a legnagyobb király(nő)! Annyira félve vettem a kezembe tőle a legelső könyvemet, a Szederbort, aztán óriási szerelem lett belőle. Imádom, hogy nincs két egyforma könyve. Imádom, hogy van egy sötétebb oldala, ráadásul mostanában inkább azok a könyvei varázsoltak el igazán. Nagyon remélem, hogy az Ulpius után valamelyik kiadó őt is felkarolja majd, ha nem, akkor kénytelen leszek a legújabb könyveinek angolul nekifutni. De azért az én kis kupacomban még van pár olvasatlan, tartogatom még őket rosszabb időkre.

Akik a legújabb szerelmet jelentik:

1. Jojo Moyes: oké, a romantikát nem tudom teljesen magam mögött hagyni, de Moyes ebben nagyon jó. Számomra az ő könyvei nem egy kaptafára, és nem is az instant szerelemre íródtak, komoly témákhoz és komoly érzelmekhez nyúl. Az ő könyvei is a polcomon sorakoznak.

2. Baráth Katalin: kapcsolatunk a Veron-sorozattal kezdődött, pedig anno ezt is elkerültem egy ideig. Aztán magába szippantott, hatalmasakat nevettem, élveztem a hangulatát. Majd Kata új oldalát mutatta meg az Arkangyal éjjelben, ami kiütéssel győzött, szóval írhat bármit, én biztos elolvasom.

3. Robert Galbraith (J.K. Rowling): én anno már nem voltam a Harry Potter generáció tagja, nem is nagyon érdekeltek a könyvei. Aztán jött az álnév alatt kiadott sorozata, ami az elmúlt évek legnagyobb kedvencévé nőtte ki magát nálam, minden évben tűkön ülve várom az új részeket. És ennek hatása miatt a HP-ba is belekezdtem, és az Átmeneti üresedést is szeretném elolvasni.

4. Fabio Volo: szintén az olasz rajongás miatt került a radaromra és baromira bírom ezt a pasit. Sokan nem szeretik a helyenként szókimondó, vulgáris, túlzottan pasis stílusa miatt, én mindhárom magyarul megjelent könyvét élveztem és várom, hogy jöjjenek az újabbak.

5. Dennis Lehane: nagy-nagy rajongás lett ebből is a Kenzie-Gennaro sorozat miatt. Majd elolvastam többi könyvét is, a Vihar-szigetet, a Titokzatos folyót és nem győzök betelni vele. Sajnálom, hogy a sorozatot elkaszálták itthon, angolul fogom befejezni, de annak örülök, hogy az Agave most próbálkozik vele újra Az éjszaka törvényével, amit persze már meg is vettem, épp olvasom.

Nagyon kíváncsi leszek, ha 5 év múlva ránézek erre a listára majd, akkor ki marad rajta és kik lesznek az újonnan csatlakozók, merthogy lesznek újak, abban biztos vagyok. A korral, az életünk változásával mindenkinek alakul valamelyest az ízlése, ezért biztos, hogy nyitottabbá válunk új írók, új műfajok felé. Így mindig eljöhet az a pont, amikor új kedvencet avatunk, ami szerintem igazán klassz érzés egy könyvmoly életében!

3 könyv a 3 téli hónapra

Forrás

A tél valahogy olyan kis mostohatestvér szerepet kap a többi hónap mellett, nem? Mindenki csak a karácsonyra, pontosabban a decemberre gondol ha a telet említjük, holott van még ott nekünk egy január (az év hétfője) és utána érkezik egy február is (amikor is már mindenki panaszkodik a rossz idő miatt és a tavaszt várja). Mondom én, hogy szegény télnek sanyarú sorsa van! Hogy ne így legyen, szeretnék nektek 3 igazán szuper könyvet ajánlani, ami minden hónapnak megadja majd az alaphangulatát.

December

A karácsony, a fények, a készülődés, a stressz, az idegeskedés és a hosszabb szabadságok hónapja. Legalábbis nekem ezek jutnak eszembe decemberről. Ha könyvre kell gondolnom, akkor van egy igazán csodás gyöngyszem, ami első hallásra a címe miatt egy szimpla kis szerelmes könyvecskének tűnik, de aztán olvasás közben igazán mélyre tudja vinni az embert, hogy a végén elsimítsa a lelkünkön keletkezett göröngyöket. Ez a könyv Marisa de los Santos És besétált a szerelem című története. Keserédes, bájos, romantikus és megható jelenetek, visszaszámlálás karácsonyig, téli hangulat, kuckózós percek, mindezek megtalálhatóak ebben a regényben, szerintem tökéletes hangolódást ad erre a hónapra és a karácsonyi készülődésre is. Ne hagyjátok ki!

"Van a szelídségnek egy fajtája, amely csak a virradat előtti órákban lehetséges, valami kékesszürke, magányos szelídség, amely sápadt fényekből, álmosságból és mélységes nyugalomból áll össze. Szelídség és remény. Mindig is nehezemre esett haragudni a napfelkeltét megelőző félórában (…)"

Január

Tehát az év hétfője, foglalkozzunk vele is egy kicsit. Fúj, de utáljuk, ugye? Akkor tegyük izgalmassá, legyen valami mesés, ugyanakkor cseppet nyers átvezetés a karácsonyi pihe-puha hangulat és a mókuskerékbe való visszaállás között. Nekem erre van egy jolly joker könyvem, talán háromszor olvastam eddig és nagyon örülök, hogy ajándékba kaptam anno és a polcomon tudhatom, mert minden egyes alkalommal ugyanúgy elvarázsol, ugyanúgy megszeretem a szereplőit, a dermesztően hideg és csupasz alaszkai vadont és ugyanúgy drukkolok a főszereplők boldogságáért, mint legelőször. Eowyn Ivey A hóleány c. könyve nálam a tuti befutó erre a hónapra, ha egy jó évkezdést szeretnétek, mindenképpen ajánlom januárra! Azt hiszem én is bevetem jövőre újra.

"Néha csak úgy megtörténnek a dolgok. Az élet nem úgy alakul, ahogy mi tervezzük vagy reméljük, de ezért igazán nem haragudhatunk rá."

Február

Ekkor már igazán fel kell venni a pörgést, már jobban rá kell, hogy álljon a  kezünk a  következő év évszámára, mint a tavalyira. És ilyenkor már reménykedni kezd mindenki, hogy lassan vége a sötétségnek, a hidegnek, hamarosan kopogtat majd a tavasz, le lehet dobni a nagy télikabátot, a vékonyabb pulcsikra lehet váltani talán és várni az év újabb kalandjait.  Erre a legjobb könyvtippem David Benioff Tolvajok tele című regénye. Két imádnivaló főhős, fontos küldetés, a második világháború és egy kemény tél hátterével, mindezt humorosan találva. Számomra végig feszült, izgalmas volt, alig tudtam letenni, garantálom, hogy ezzel a könyvvel gyorsan fognak elrepülni a tél utolsó napjai!

"Olyan hideg lett, hogy a fogaimban is éreztem: az olcsó tömés összezsugorodott bennük a hőmérséklet-zuhanásra. Bezzeg az ujjbegyeimet nem éreztem, pedig vastag gyapjúkesztyű védte őket, és még zsebre is vágtam a kezemet. Az orrom hegyét sem éreztem. Ez lenne csak a vicc: egész kamaszkoromban kisebb orra vágytam, most pedig még néhány óra itt az erdőben, és egyáltalán nem lesz orrom."

Nektek vannak tuti befutó könyveitek a téli időszakra?

"Megbánásból épült a pokol"

Robert Galbraith: Gonosz pálya

Azt hiszem mindenféle túlzás nélkül mondhatom, hogy számomra 2016 egyik legjobban várt új megjelenése Rowling-Galbratih Cormoran Strike sorozatának a harmadik kötete volt. Engem az sem érdekelt, hogy a címet Gonosz pályaként fordították, a lényeg az volt, hogy mihamarabb megkaparintsam. Aztán amikor már otthon a polcra feltettem a könyvet, rám jött az a mindennél furább érzés, hogy ezt tartogatnom kell, nem szabad rögtön rávetnem magam. Úgyhogy eltettem egy kis időre, hogy ősszel vegyem elő és majd hosszú napokon keresztül újra együtt nyomozhassak kedvenc párosommal, Cormorannal és Robinnal.

A harmadik kötet hozza az első két részben megszokott "hagyományokat": gyilkossági ügyben nyomoz a két főszereplő, ráadásul Rowling megint nagyon gyomorforgató témához nyúl, így bizony lesz olyan finom lelkű olvasó, akinek okoz majd esetleg egy-két álmatlan éjszakát néhány jelenet. Már a kezdés is nagyon erős: Cormoran irodájába, ám Robin nevére érkezik egy csomag, amely egy levágott női lábat tartalmaz. Elég gyorsan kiderül, hogy az ügy valamiképpen Strike múltjához, katonai nyomozói voltához kapcsolódik és bár hivatalosan a rendőrség kezeli az ügyet, persze a két érintett is párhuzamos magánnyomozást folytat. Ráadásul Strike leszűkíti a lehetséges gyanúsítottak körét négy emberre, így célirányosan a felkutatásuk, a leellenőrzésük lesz két futó ügyük mellett az életükben az első számú prioritás.

Bár még mindig a legelső rész, a Kakukkszó a favoritom a sorozatból, ebben a részben is vígan lubickoltam olvasás közben. Az első oldalak után örömmel helyezkedtem bele Cormoran-Robin nyomozásába, mert egyrészt kellően borzasztónak találtam az alapszituációt ahhoz, hogy az ügy megoldására is kíváncsi legyek, másrészt mivel a gyilkos személye Strike megérzése szerint hozzá kapcsolódik, ezért ebben a részben nagyon sok minden amiről korábban csak utalásokat olvashattunk, kiderül a férfi múltjáról. De nem csak Strike életének egyes epizódjait ismerhetjük meg, hanem a titkárnőből lassan nyomozótárssá avanzsált Robinról is kiderülnek nagyon fontos információk. Végre megtudjuk, hogy miért is érdekli a lányt ez a pálya ennyire, miért tud olyan profin kocsit vezetni, miért nem ijed meg a saját árnyékától, szóval egy sokkal árnyaltabb képet kapunk a lányról. Természetesen állandó téma Robin vőlegénye, Matthew is, pláne, hogy épp az esküvői finisben vannak. Folyamatos feszültség forrás Matthew és Robin között a lány Strike-hoz való viszonya, a munkája iránti elhivatottsága. Tehát nem csak a szakmai életükben van forrongás, hanem a magánéletük is kellően összekuszálódik, ráadásul Rowling finoman adagolja, hogy ezek a kuszálódó szálak egy része Robin és Strike közötti átalakuló kapcsolatnak köszönhető.

"Az ember szinte bárhol megtalálhatja a szépet, ha hajlandó meglátni, csak a mindennapi csatározások közepette olyan könnyű elfelejteni ezt a teljesen ingyenes luxust."

Olyan sok dolog miatt lett kedvencem ez a sorozat. Nagyon megfogott minden részben a londoni miliő, a témák változatossága, amit Rowling a középpontba állít, az a rengeteg mellékszereplő akiket mozgat és akiknek minden egyes részben megvan a helye és szerepe és minden részben szép kis társadalomkritikát kapunk. Ugyanakkor szeretem a részek lassúságát, hogy apránként adagolja nekünk, olvasóknak az adott részhez tartozó információkat, hogy együtt tudjunk gondolkozni Strike-kal vagy Robinnal a gyilkos kilétét illetően. Vannak, akiknek talán ez miatt pont unalmasak ezek a nyomozások, én örülök az 500+-os oldalszámoknak részenként. Ebben a részben pedig újdonságként bevetette az író, hogy a gyilkos gondolataiba is betekintést kapunk. Hadd ne mondjam, a legszörnyűbb képek számomra hozzá kapcsolódnak. A krimiszál is nagyon jól kidolgozott mindegyik részben, itt is szép számmal kapjuk az összefüggéseket, a múltbeli történéseket, amelyek miatt minden egyes gyanúsítottnak lett volna oka Strike-ot tönkretenni, és keményen dolgoztam is az ügy megfejtésén, mégsem jártam sikerrel és én valahol ezt is szeretem egy jó krimiben: megadja a lehetőséget a talány megfejtésére, majd a végén jól kinevet.

De azt hiszem a legjobban nálam a két főszereplő jelleme, karaktere talált be. Már nagyon elegem van minden olyan könyvbéli férfi-női párosból, ahol a pasi a világ legnagyobb macsója, a leghelyesebb fickója, aki sérthetetlen, amolyan Chuck Norris, a nő pedig szupermodell külsővel megáldott, ugyanakkor egy G.I. Jane titokban. Épp ezért üdítő friss fuvallat számomra Strike: igazán pasis pasi, de abból a nyers, nagydarab, mufurc típusból, tetejébe testileg sem tökéletes, ami sokszor a nyomozásban is akadályozza. Elég nagy puttonyt hoz magával gyerekkorából, kapcsolatai rendszerint se vele-se nélküle típusúak, nem találja helyét a nővérével való rokoni kapcsolatban sem, a gyerekeket, még a saját unokaöccsét is csak messzi távolból figyeli ... szóval én imádom!
És akkor Robin, akiről ebben a részben nagyon sok újdonságot tudunk meg, aki egyre jobban magára talál Strike mellett. Ez a lány kemény dolgokon ment keresztül a múltban, mégis, egy percig nem akarja magát sajnáltatni ez miatt, sőt, inkább titkolná és a régi dolgokból előnyt próbál kovácsolni. Ebben a részben először jellemeztem magamnak úgy, hogy tökös csaj, még a főnökének sem fél ellentmondani, plusz nagyon okos húzásai voltak a Gonosz pályában, amit még Strike is kénytelen volt elismerni. Ketten együtt pedig felzárkóztak Kenzie-Gennaro mögé a kedvenc párosaim képzeletbeli listájára és nagyon érdekel, hogy a következő részekben vajon Rowling merre is kanyarítja majd a kapcsolatukat, hisz - gonosz módon - a Gonosz pálya kemény függővéggel ért véget ezen a téren. Nem is tudom minek drukkoljak, leginkább annak, hogy Rowling írja meg mihamarabb a folytatást és írjon még jó sokat!


Kiadó: Gabo
Kiadási év: 2016
Fordította: Nagy Gergely

Lehane, Kenzie & Gennaro, meg ami még mögötte van

Nagyon sajnálom, hogy amikor elkezdtem olvasni két évvel ezelőtt Dennis Lehane Patrick Kenzie és Angela Gennaro sorozatát nem írtam a könyvekről külön-külön bejegyzést. Viszont hihetetlen módon hálás vagyok Amadeának és almamagnak, akik a figyelmembe ajánlották azt. Most, hogy túl vagyok a negyedik kötet elolvasásán, illetve Lehane Viharszigetét és Titokzatos folyóját is magam mögött tudhatom, elmondhatom, hogy ez az író, és kiemelten ez a sorozat, a felnőtt korom egyik legmeghatározóbb élményét adta. 

A Hideg nyomont (sajnos) már úgy olvastam, hogy láttam a belőle készített filmet, amelybe egy késő estén futottam bele valamelyik csatornán. Izgalmasan indult a film, ott ragadtam, aztán mikor meghallottam a Kenzie & Gennaro nevet, rögtön mondtam egy csúnyát, merthogy nálam általában a könyv, aztán a film a sorrend, és ez a kötet akkor még olvasásra várt. De például a Titkozatos folyó esetében is előbb láttam a filmet, mint a könyvet, és akkor még igazából azzal sem voltam tisztába, hogy ki írta azt. Aztán amikor elolvastam a regényt, ugyanannyira izgultam, ha nem még jobban, mint a film nézése közben, és nem volt ez másképpen most a Hideg nyomon esetében sem. Letehetetlen volt a könyv. És egyszerűen úgy fejbe vert megint, hogy olvasása alatt, meg persze az utolsó oldalak után néhány nappal is azt gondolom, hogy amit ez a pasi művelt az utánozhatatlan, és számomra ő egy zseni. Nem vagyok képzett irodalmi blogot vezető elemző, nem tudok nagy dolgokkal dobálózni, egyszerűen csak annyit tudok Lehane-ről elmondani, hogy hihetetlenül tisztában van az emberi lélek komplexitásával, a jóval és a mocsokkal is egyaránt. Az ő könyveiben nincsenek jó és kedves emberek. Akiket mi annak gondolunk, ők is tele vannak démonokkal, gyilkolnak, hibáznak, kisiklik az életük, de vagy felállnak és mennek tovább, vagy feladják és elvesznek a süllyesztőben. Lehane minden könyvében nagyon súlyos témákat boncolgat és nem ad rá konkrét választ az olvasónak: a Hideg nyomonban a gyerekek, az ellenük elkövetett erőszak lesz az, amin moralizálhatunk. Bemutatja a társadalom legaljára csúszottakat, a perifériára szorultakat, a rendőröket, akik tenni akarnak a gyermekeket sújtó erőszak ellen, a pedofilokat, az erőszakot elkövetőket, az alvilági drogos bandákat, egyszóval most is a pokol legmélyebb és legundorítóbb bugyrába szállunk alá.

Ezekhez a cseppet sem könnyű témák feldolgozásához Lehane pedig alkotott két olyan szereplőt, mint Patrick Kenzie és Angela Gennaro. Gyermekkori barátság köti őket össze, majd érthető módon másfajta érzelmek is megjelennek közöttük, mégis a sorozat első kötetében, az Egy pohárral a háború előtt-ben Angie egy másik férfinak a felesége, Patrick pedig későbbiekben egy másik nővel kerül komolyabb kapcsolatba. Viszont a két ember között van valami olyan eltéphetetlen szál, ami mindennél erősebb. Együtt dolgoznak magánnyomozóként, látatlanban megbíznak a másikban, a másik ítéletében és hatodik érzékében is, és mindig, tényleg mindig ott vannak a másiknak. Akkor is, amikor mi olvasók úgy gondoljuk, hogy itt a vége, ezek ketten most "szakítanak" örökre. És én még ilyen párosról nem olvastam. Természetes, hogy a sorozat egyes kötetein belül az aktuális ügy megoldása mellett ennek a két embernek szorítok a legjobban és magam sem tudom megmondani, hogy akkor szeretem-e őket jobban ha csak nyomozótársak, vagy akkor ha barátok, netán akkor amikor szeretők. Ugyanolyan komplexen alkotta meg őket Lehane, mint a regényeit. És sem Kenzie, sem Gennaro nem tökéletesek - hoztak, hoznak olyan döntéseket, amik következtében eltaszítják a másikat maguktól, bűnös dolgokat tesznek ők is, de összetörnek ők is ha valami szörnyűséget kell, hogy átéljenek. Soha nem gondoltam volna, hogy például a Hideg nyomon esetében olyan választási helyzet elé állítja majd őket Lehane, ahol nem lehet jó döntést hozni, egyszerűen fel kell mind a kettőnek vállalni a véleményét, még úgy is, ha tudjuk, hogy ez kettejükre nézve nem fog jól elsülni.

Amúgy nagyon sajnálom, hogy az Agave nem folytatja a Kenzie-Gennaro sorozatot. Tudom, leírták már párszor nekünk rajongóknak, hogy nem volt itthon a sorozatnak olyan piaca, mint amit reméltek, és ez miatt baromi szomorú vagyok. Annyi szar ömlik rá az olvasóra a könyves berkekben, aztán amikor valami jót, valami igazán jót találsz, akkor arra meg nincs kereslet. Természetesen örülök annak, hogy Lehane le lett porolva és a Viharsziget kapott egy új kiadást, illetve a Live by Night jön könyvben majd nálunk is a filmmel egyidőben, de vérzik a szívem a magyarul befejezetlen sorozatért. Sajnos csak két részt sikerült a négyből eddig megszereznem, a többit könyvtárból olvastam, de őket is szeretném levadászni. Illetve a sorozatot be szeretném fejezni, ezért angolul lesz majd ott a polcomon az utolsó két kötet, amelyikből a zárókötetet már a magaménak is tudhatom. És azt tuti, hogy Lehane, a könyvei, a karakterei lerobbanthatatlan tartozékai lesznek a jövőben is a könyvespolcomnak!

Csordaszellem elefántéknál

Lawrence Anthony és Graham Spence: Elefántsuttogó

Azt hiszem ez a könyv az idei könyvvásárlásaim során az, amelyre azt tudom mondani, hogy minden forintot megért. Soha nem gondoltam volna, hogy pont egy állatokról szóló könyv lesz ez, de ez a történet nagyon mélyen megérintett, akármennyire elcsépelt szavak is manapság már ezek. Pont jókor vettem le a polcomról, mizantróp időszakomat élve az állatoknál és a könyveknél jobb vigaszt és menedéket nem is találhattam volna.

Lawrence Anthony egy dél-afrikai természetvédő, aki az életét Afrikára, az állatok megmentésére, és egy hosszan elnyúló, óriási területet felölelő vadrezervátum létrehozására tette fel. Egy nap telefonhívást kap, amelyben egy nő azt a furcsa kérdést teszi fel neki, hogy nincs-e kedve befogadni egy elefántcsordát a rezervátumába? Lawrence pár pillanatnyi hezitálás után, illetve miután megtudja, hogy a csordára kezelhetetlenségük miatt a biztos kilövés vár, igent mond és energiát, pénzt, fáradtságot nem kímélve felkészíti a rezervátumot és az ott élőket, dolgozókat ezeknek az óriásoknak a fogadására. Az állatok megérkeznek, de semmi nem működik könnyen, hisz ki akarnak törni a helyükről, keresik és meg is találják a szabadulás útját. Úgyhogy Lawrence feje egyre csak fő, hogy miként tudna közel kerülni a matriarchális berendezkedés szerint élő csordához. Tudja, hogy a csorda vezérét, a legidősebb nőstényt kell először megnyernie magának ahhoz, hogy valóban oltalmat tudjon nyújtani ezeknek a sérült lelkű, ám annál csodásabb személyiségű állatoknak. És Lawrence megcsinálja a lehetetlent. Bár a könyv elején elmondja, hogy nem ő az elefántsuttogó, hiszen őt tanították meg erre a nyelvre az elefántok, én mégis úgy gondolom, hogy Mr. Athony volt a legnagyobb elefántsuttogó a világon. Nem csak megérti az elefántokat, hanem úgy akarja a bizalmukat elnyeri, hogy közben nem játszópajtást nevel belőlük, hanem tiszteletben tartja a csordát, a csordaszellemet és azt, hogy mégiscsak vadállatokról van szó, akik bármelyik óvatlan pillanatban halált okozhatnak a hozzá nem értő embernek.

"A vadonban tanyázni valóságos gyógyír a léleknek. Ősi ösztönök ébredeznek, elfelejtett képességeket tanulunk újra; tudatunk kitisztul, éberek leszünk, és új ritmusban lüktet az élet."

Mind a könyvről, mind erről a hihetetlen emberről csak szuperlatívuszokban tudok mesélni. Amikor befejeztem a történetet szinte viszketett a kezem, hogy elölről kezdjem az egészet. Hogy újra elmerülhessek a vad afrikai tájban, hogy megismerhessem a zuluföldön élő törzseket, szokásaikat, hiedelmüket és hogy minél többet találkozhassak a csorda tagjaival: Nanával, Frankie-vel, Mnumzane-nal és a többiekkel. 

Rengeteget tanultam ebből a könyvből az elefántokról. Egyszerűen elképesztő állatok. A csorda felépítése, a matriarchák gondoskodó viselkedése, ösztöneik, amellyel a vadon veszélyeit ki tudják cselezni, a halálhoz, a születéshez, a többi állathoz való viszonyuk egyszerűen CSODA, így nagybetűvel. Hiába mi vagyunk a teremtés koronái, lenne mit tanulnunk ezektől az állatoktól. És Lawrence Anthony pontosan ebben több (és még persze sok másban is) tőlünk: hagyta magát tanítani az elefántok által.

"Minden vad élőlény tökéletes összhangban van a környezetével, tudja, hogy mire rendeltetett, és együtt rezdül az egész bolygóval. Figyelme teljesen kifelé irányul. Nem úgy az ember – ő hajlamos befelé fordulva a maga életére összpontosítani, olyan problémákon tűnődik, felnagyítva őket, amelyekre az állatvilág ezredmásodpercnyi energiát sem pazarol. Az emberek zöme már föl sem ismeri a természeti világ nagyszerű rendjét, amelyben életnek és halálnak valódi jelentése van."

A könyv stílusa egyébként igazán olvasmányos, esténként sajnáltam letenni. Tipikusan csak a "még egy fejezet" játékát játszotta velem esténként. Anthony szépen, egyszerűen mesél nekünk. Nekünk, akik itt élünk a betondzsungel közepén, akik hajtjuk azt a bizonyos mókuskereket, akik beleszürkülünk néha a szürke hétköznapokba. Egy picit színesebbé, szagosabbá, reménykeltőbbé teszi a világunkat ezzel a történettel. Ugyanakkor megmutatja ennek a csodás, vad és kegyetlen kontinensnek az árnyoldalát is: orvlövészek, értelmetlen és az állatokra nézve pusztító hatású törzsi szokások, a természet megállíthatatlan ereje mind-mind terítékre kerül. Szerencsére a szomorú események mellett (volt amit megkönnyeztem) nagyon sokszor baromi vicces sztorikat is kapunk. Az egyik kedvencem Anthony francia feleségének, Francoise-nak ölebként tartott kiskutyájával esett meg. Természetesen egy vadállattal szemben akart bizonyítani a kis vakarcs, aminek majdnem végezetes következménye lett, de szerencsére mindkét fél túlélte az atrocitást, bár azt hiszem az öleb egy életre megtanulta a leckét.

Én a magam részéről óriási köszönetet mondok a Park Kiadónak, amiért elhozta hozzánk ezt a csodás könyvet és nagyon sajnálom, hogy nem kapott nagyobb visszhangot eddig, mert igazán megérdemelné, hogy minél többen olvassák és szeressenek bele! Remélem lesz olyan, akinek meghozom hozzá a kedvét!

Mielőtt ennek a posztnak a megírásához leültem volna, kicsit utána néztem Lawrence Anthony életének. Sajnos már nincs közöttünk ez a csodálatos ember, 2012-ben hunyt el, viszont a munkásságának nem lehet szerintem nagyobb elismerése, mint az, ahogy a rezervátumban élő elefántok "búcsúztak el" tőle. A hatodik érzékükkel megérezték mi történt és elmentek a házhoz gyászolni. Nyugodtan, egymás mögött masíroztak fel és két napig, étlen-szomjan álltak a ház körüli kerítésnél, majd szépen elindultak vissza abba a rezervátumba, amit többek között Anthony tevékenységének köszönhettek. Ennél szebb búcsúztatót szerintem maga Lawrence sem kívánhatott volna!

Kiadó: Park

Kiadási év: 2014

Fordította: Lukács Laura

30 fok, napsütés, limonádé és jó könyvek

Imádom olvasgatni azokat a bejegyzéseket, amelyek adott téma köré csoportosulva ajánlanak jó kis könyveket. Ezekből kedvenceim főleg azok, amelyek évszak szerint adnak ötletet, mert sokszor találtam magamnak így már maradandó élményt adó olvasmányt. Most is körbenéztem külföldi oldalakon és kicsit mérges lettem ami a felhozatalt illeti, mert a summer + reading találatra rendszerint csupa chick-lit könyvet dobott ki a google. Nem mintha olyan finnyás vagy kifinomult ízléssel rendelkező olvasó lennék, aki mindig szépirodalmat fogyaszt, csak kicsit bosszantó, hogy ha valaki a nyárra meg a hozzá tartozó egyéb dolgokra gondol, akkor csak ez a műfaj ugrik be. Úgyhogy az idei ajánlómban próbáltam az igényes szórakoztató irodalom témaköréből válogatni, méghozzá olyanokat, amelyeket 1) én imádtam, 2) limonádé mellé tökéletes szórakoztató olvasmányok, de mégsem limonádék.

Elsőként rögtön a Mrs.Hemingway ugrott be Naomi Woodtól. Szerintem ez a tökéletes olvasmány egy jó kis nyaralásra, tó parti ejtőzésre vagy a kertben való olvasgatásra. Érdekes és tanulságos olvasmány a nagy író feleségeiről, ami által sokkal mélyebb betekintést nyerhettem Hemigway életébe.

Aztán másodikként számomra egy nagyon-nagyon kedves emléket, Elizabeth Kostova Hattyútolvajok c. könyvét ajánlanám. Voltam olyan szerencsés, hogy egy tengerparti nyaralásra ezt vittem magammal. Nem egy vékony kötet, de már az első 50 oldal után éreztem, hogy nagyon egymásra találtunk és már akkor sajnáltam, hogy hamarosan el fogom olvasni. Hülyeség, nem? Viszont a mai napig ha ránézek eszembe jut a tengerpart, a meleg, a napsütés és a nyugágy ahol olvastam. Annyira el tudtam benne merülni, hogy a körülöttem strandoló emberek hangoskodása sem zavart.

Ha már nyár, akkor a tavalyi év egyik nagy kedvence mindenképpen ide kívánkozik. Ez pedig Edward Kelsey Moore Szikomorfán születtem című regénye. Három erős nő életéről és a köztük szövődött barátságról szól. Jöhetnek rájuk jó és rossz idők, mindig ott vannak egymásnak, mindent együtt vészelnek át és szerintem nem is tudják, hogy milyen szerencsések, hogy ilyen barátnői a másiknak. 

Folytatásként egy másik tavalyi kedvencem, A Rosie projekt is helyet követel magának ezen a listán Graeme Simsiontól. Intelligens, cseppnyit romantikus, humoros, üdítően „más” és számomra épp ezért tüneményes egy történet volt. A könnyedségével, ugyanakkor elgondolkodtató témájával szerintem tökéletesen illik azon olvasók kezébe a nyári nyaraláson, akik a minőségi szórakoztató irodalmat preferálják ilyenkor.

És bár nem annyira új könyv mint a fenti listából három, de szintén úgy gondolom, hogy abszolút a meleg időhöz illik Kathryn Stockett könyve A segítség. Tavaly én ezt vittem magammal egy nyaralásra, pontosabban az oda vezető majdnem 3 órás vonatozásra és emlékszem, hogy mennyire bele tudtam merülni. A forró amerikai Délen játszódik és nagyon sokszínű, mert rengeteg témát vonultat fel: szegregáció, felnőtté válás, feminizmus, szóval garantáltan nem fog unatkozni az, aki kézbe veszi ezt a könyvet.

Ezek azok a könyvek, amelyet meleg szívvel ajánlok nyárra kikapcsolódásként. Szerintem mindegyik tartalmas szórakozást nyújt, és bár inkább kávé rajongó vagyok, de nyáron én sem vetem meg a limonádét, szóval ilyenkor inkább azt ajánlanám mellé!

Kedvenceim, avagy meghatározó könyvek az életemből

A Témázós csapat legutóbbi poszt sorozata a kedvenc könyvekről szólt. Igazán nekem valónak éreztem a témát, egyrészt azért, mert szeretek belesni más olvasó emberek kedvenceibe hátha akad ott nekem egy-egy gyöngyszem, másrészt azért, mert ilyenkor rájövök, hogy mi, sokat olvasó emberek bizony nem tudunk egy konkrét könyvet megjelölni ebben a kérdéskörben. Hogy minek is köszönhető ez? Talán annak, hogy sokat olvasunk és a sok rossz mellett rengeteg jó is megtalál minket. Nagyobb a merítés, nagyobb az esélye annak, hogy igazi szívmelengető kedvenceket avassunk. Másrészt, kisebb-nagyobb megszakításokkal ugyan, de általában folyamatosan, azaz az életünk minden szakaszában olvasunk és ezeknek a szakaszoknak is külön-külön megvannak a kedvencei. Én most ebből az irányból közelítem meg a saját kis kedvenceimet.

Gyermekkor

Gyerekként szerencsére olyan környezet vett körül, amely igazán alkalmas táptalajt nyújtott arra, hogy valamikor a későbbiekben könyvszerető ember váljon belőlem. Nagyon sok mesét olvastak nekem a szüleim, sok szép emlékem, kedvencem született ebben a korai szakaszban is. Nem is olyan rég szüleim pakolásztak a lakásban és meglepetésre előkerültek régi mesekönyveim, amikre vércseként csaptam le és üdvözült mosollyal az arcomon lapozgattam őket át újra. Ezekből két nagy kedvencem volt gyerekkoromban. Az egyik Grimm legszebb meséjét tartalmazó válogatás. Anyu vagy Apu nagyon sokszor olvasott fel belőle nekem, én meg közben nem győztem csodálni a gyönyörű illusztrációkat.

A másik ilyen könyv A sün, akit meg lehetett simogatni. Ehhez nagyon kedves emlékem kapcsolódik: mumpszos lettem (ez a kevésbé kedves része) és ágyban nyűglődtem. Mire a nővérem kitalálta a '80-as évek közepi fapados hangoskönyvet: magnókazettára felvettem nekem az egész mesét, azaz "felolvasta", én pedig megkaptam a család egyetlen magnóját és egész betegségem alatt ezt a mesekönyvet hallgattam oda meg vissza.

A harmadik nagy kedvencem Erich Kästner A két Lotti című könyve. Ezt Anyu adta a kezembe egyik nyári vakációm alkalmával, azzal a felkiáltással, hogy a könyv az egyik legjobb barátunk az életben! Milyen igaza volt! Ráadásul az ő gyermekkori példányát kaptam meg, viszont itt süllyedek el szégyenemben, de bevallom nektek, hogy ezt még kisebb gyermekként sajnos összeszíneztem. Nem tudom Anyu hogyan tudta ezt nekem megbocsátani, azóta is szégyellem magam! Viszont a könyv nagy-nagy kedvencem lett, azon a nyáron nem is egyszer olvastam el az ikerlányok történetét.

Tinédzser évek

Itt három olyan könyv jut az eszembe, amire mindig emlékezni fogok. Az első a Jane Eyre. Nagyapámtól kaptam egy régi példányt, azt sem tudtam milyen történet lakozik a borító mögött, de egy nyaralásra ezt vittem magammal. Máig emlékszem, hogy az utolsó oldalakat hol és hogyan olvastam és hogy utána csak ültem a ház lépcsőjén és javíthatatlan romantikus fruska lévén óriási mosoly ragyogott az arcomon. Azóta is töretlen könyvbéli szerelem fű Mr. Rochesterhez és ehhez a regényhez. Ráadásul sok év távlatából újráztam is vele talán tavaly és ugyanannyira szerettem, sőt, talán még jobban és most már annyi minden mást is találtam benne, hogy biztos a kezembe fogom még venni.

A másik nagy kedvencemre az itthoni könyvespolcon bukkantam, ez pedig Szilvási Lajos Egymás szemében c. könyve, amiről mint kiemelt kedvencemről már írtam itt a blogon. Megszámolni nem tudom, hogy hányszor olvastam már el, és tudom, hogy még nagyon sokszor fogom. Örök szerelem marad, még lehet, hogy vén, 80 éves nénikeként is ezzel a könyvvel fogok nosztalgiázni.

A harmadik kedvenc pedig Agatha Christie-től a Tíz kicsi néger. Nem ez volt az első könyvem az írónőtől, de azt hiszem ennél éreztem, hogy tartós lesz a kapcsolatunk. Agyafúrt egy történet, úgy megírva, hogy végig borsódzott a hátam és emlékszem, hogy annyira parásnak gondoltam a könyvet, hogy nem mertem egyedül maradni olvasás közben, hátha én is a szigeten találom magam.

Felnőttkor, legújabb kedvencek

Az elmúlt években egyre szélesebb a paletta, amelyről olvasok. Rátaláltam a könyves blogokra, olyan emberek kerültek az életembe, akik jobbnál jobb könyvekre hívták fel a figyelmemet, szóval szerencsére nagyon sok jó és emlékezetes történetet ismerhettem meg. Amelyek pedig a kedvenceim lettek, azok valamilyen szempontból meghatározóak is. Valamit kaptam tőlük, jókor találtak meg és olyan üzenetet, tanulságot hordoztak, amelyre akkor épp szükségem volt.

Az ilyen nagy kedvenceim közé tartozik Az időutazó felesége, amely már első olvasásra is teljesen magával ragadott, pedig az időutazós történetektől egészen addig a hideg is kirázott. Aztán Niffeneger könyve levett a lábamról. Majd ezt is újra elolvastam azóta és egy újabb oldalát fedeztem fel a történetnek. Mert amúgy én nagyon szeretek újrázni. Tudom, sok a jó könyv, kevés az idő és ez igaz is. Meg sokan félnek, hogy nem kapják meg azt az érzést, amit első olvasatra és csalódás lesz a vége. Én nem így vagyok ezzel. Az időt nem sajnálom tőlük, mert általában egy olyan periódusban kerülnek újra a kezembe, amikor rájuk van szükségem, nem rohanok sehová az olvasásukkal, illetve azt sem sajnálom, hogy nem ugyanazt kapom tőlük, mert persze én sem vagyok már ugyanaz, aki pár éve voltam. De! De mindig felfedezek magamnak olyan dolgokat ilyenkor a kedvenceimben, ami akkor éppen újra kedvenccé teszi őket, úgyhogy én még nemigen csalódtam bennük.

Egyik kedves barátnőm még az előző munkahelyemről ajánlotta nekem Choderlos de Laclos Veszedelmes viszonyok c. könyvét, amelynél az elején meglepődtem a levélregény formátumon, aztán annyira elvarázsolt a történet, az a kor, az intrikák és emberek manipulálásának művészete, hogy rögtön tudtam, újabb gyöngyszem csatlakozik majd a kedvenceim csoportjához. Amit sajnálok, hogy egyelőre nincs még saját példányom, de remélem, sikerül majd valahonnan levadásznom egyszer.

"Friss" kedvencek és számomra kis mankók az életem mostani fejezetéhez Fabio Volo Ráadásnap c. regénye (már kétszer olvastam és biztos, hogy fogom még párszor), Hidasi Judit Április út c. könyve (többszöri újraolvasós, néha csak egy-egy rész kedvéért veszem le újra a polcomról) és a legutóbbi pedig Anna Gavaldától az Édes életünk. Eme utolsó most valahogy megint aktuálissá vált (vagy még mindig?), mert sokszor gondolok a két kisregény főszereplőjére, hogy mennyire azonosulni tudok velük, és hogy mennyire ugyanazok a dolgok, kérdések foglalkoztatnak engem is, mint őket.

Mint olvashattátok, az én listám is elég hosszú, és remélem, hogy az évek múlásával majd gyarapodni is fog, úgyhogy Katacita által a témázós poszt címének választott "És mi a kedvenc könyved?" kérdésre, az én válaszom úgy kezdődik: - Sorolom, de hosszú lesz!

Akik még témáztak a kedvencekről:

PuPilla, Miamona, Ilweran, Anaria, Nima, Reea, Katacita

Regényes családok

Nemrég kezdtem bele Sarah Winman Amikor Isten nyúl volt című regényébe és a hétvégi kicsit borongósabb, hűvösebb idő tökéletes alapot nyújtott arra, hogy szép lassan elmerüljek benne. Igazából nem sok minden történik a regényben, "csak" egy családról, a közöttük lévő kötelékről, bolondos és kevésbé bolondos hétköznapjaikról, döntéseikről, kapcsolataikról szól. De rájöttem, hogy én ezeket nagyon szeretem. Azt hiszem van bennem egy olyan rész, ami kíváncsi a mások életére (természetesen csak mértékkel, no para!). Tudjátok, amikor télen megy haza az ember, este már sötét van és esetleg egy-két lakásba belát, mert ott már otthon vannak és zajlik az élet. Ilyenkor én bizony szeretek egy picit belesni, odafordítani a fejem és aztán tovább gyalogolva átgondolni, hogy vajon milyen jelenetet láthattam éppen vagy mi lesz a folytatás? Hasonló érzést kapok minden egyes alkalommal, amikor egy családregény kerül a kezem közé. Meg persze azt is, hogy saját családi életemet, velük való kapcsolatomat, gyerek- és felnőttkoromat ilyenkor egy kicsit újra górcső alá veszem és egyezőségeket, eltéréseket keresek a regénybeli életekkel.

Ebből a témakörből van pár kedvencem, olyanok, amiket bármikor szívesen újra elolvasnék, vagy amit ha meglátok a könyvesboltban vagy könyvtárban újra és újra megdobban a kapott élmény miatt a szívem.

Az első ilyen John Steinbeck Édentől keletre c. regénye. Először még tiniként olvastam, és már akkor is nagy hatással volt rám a két ikerfiú, Aron és Cal Trask története

Aztán a volt kollégáim egyszer születésnapomra megleptek egy csodás kétkötetes kiadással és persze újra kellett olvasnom izibe. Igazán nagyot akkor szólt, talán érettebb lettem addigra, talán többet láttam és fogtam akkor már fel a világ gonoszabb, sötétebb oldalából, hiszen ez a könyv, nem éppen a boldog és idilli családi életet testesíti meg. Mégis letehetetlen olvasmány volt már kétszer is és akármikor ránézek a polcomon az egymás mellett álló két kötetre, mindig bizsereg az ujjam, hogy újra levegyem őket a polcról. Megint eltelt pár év az olvasása óta, megint tapasztaltabb (=öregebb) lettem azóta, ezért is lennék kíváncsi, hogy most vajon mit nyújtana nekem.

A második, amire mindig jó érzéssel gondolok vissza az Melania G. Mazzucco Vita c. könyve. Hadd emeljek ki egy idézetet itt a könyvből, ami a lényegét képezi ennek az olasz családregénynek:

„.. a történelmi múlttal nem rendelkező családoknak nem történetük van, hanem családi legendáriumuk: nemzedékről, nemzedékre újabb és újabb részletekkel, nevekkel, történetekkel gazdagodó legendagyűjteményük. Ezeket a legendákat gyerekkorában kapja örökül az ember, amikor még nem érdekli az egész, és akkor talál rájuk újra, amikor meg már túl késő, amikor már nincs, aki válaszolhatna a legegyszerűbb, legégetőbb örök kérdéseinkre: ki vagyok? honnan jövök? miféle végzetnek vagyok az utolsó láncszeme?”

Emlékszem, amikor olvastam folyamatosan én is azon kattogtam, hogy mennyi történet, mennyi emberi sors szállt már a mi családunkban is úgy sírba, hogy nem lett elmondva, megörökítve az utókornak. Sajnáltam akkor, hogy születésemkor már csak két nagyszülőm volt életben, vagy hogy azzal a nagyapámmal, aki felnőttkoromat is megélte nem ápoltunk olyan kapcsolatot, hogy rám hagyhatott volna egy-két történetet. Ezt most a szüleimmel igyekszem pótolni és sokszor én vagyok a legjobban meglepődve, amikor kiderül, hogy bizony nálunk is akad pár csontváz a szekrényben.

A harmadik nagy kedvencem - és annyira az őszhöz kötöm a hangulata miatt - Anne B. Ragde Nashov-trilógiája. A norvég írónő három testvér történetét meséli el, amiben van pár igencsak szemöldökfelhúzós fordulat, amit bizony nem lehet előre megjósolni. Tipikusan amolyan szomorkás, szürkés, mélabús skandináv hangulatot áraszt tökéletlen emberekkel és emberi sorsokkal, akik ugyan próbálkoznak a "normális" élettel, de rá kell jönniük, hogy olyan nem létezik. Amit sajnálok, hogy könyvtárból olvastam, és ezért nem vehetem le bármikor a polcomról, de valamikor szerintem saját példányt is szerzek majd belőle.

Persze van még rengeteg olyan történet, amely arra vár, hogy felfedezzem magamnak a családregények kategóriájában és van olyan is, amelyeket szeretnék már idén sorra keríteni. Isabel Allende Kísértetháza és Abraham Verghese Könnyek kapuja c. története például nagyon régóta várakozik már az olvasatlanjaim között, pedig mindkettőre nagyon fentem a fogam annak idején. Bevallom, kicsit a méretük tántorít el az olvasástól, de tudom, hogy ez óriási hülyeség és remélem, hogy mindkét könyv olyan lesz, hogy már az első oldalak után nem akaródzik majd letennem.

Nektek van kedvenc családregényetek? Szívesen fogadok javaslatokat, hadd növeljem az amúgy is kilométeres várólistámat!

A folyó, ami mindent elnyel

Dennis Lehane: Titokzatos folyó

Van, hogy olyan könyv kerül a kezedbe, ami elvarázsol, mert úgy tökéletes ahogy van (tudom elcsépelt mondat, de ez a helyzet). Van, hogy olyan ez a könyv, ami kiszakít a mindennapi mókuskerékből és csak olvasnád egyhuzamban. Van, hogy felrepülsz vele a felhők közé, mert boldoggá tesz, elhiheti veled, hogy a sok mocsok között akad szép és jó is, hogy vannak még csodák és jó emberek. Van, hogy megjárod vele a poklot, mert olyan mélységekbe visz, olyan érzelmeket rángat elő a lelked legmélyéről, amiről nem is sejtetted hogy ott lapulnak benned. És van, hogy rátalálsz egy olyan íróra, aki mindezt együtt nyújtja neked. Ez az író lett számomra Dennis Lehane, a  könyv pedig a Titokzatos folyó.

A történet három fiúról, három férfiről szól. Boston a helyszín, annak egy kicsivel frekventáltabb és a lepukkantabb negyede. A három srác - Dave, Jimmy, Sean - nem is lehetne egymástól jobban különbözőbb egyéniség, mégis nem ez lesz az, ami szétválasztja ugyanakkor paradox módon valahogy mégis örökre összefűzi őket, hanem egy gyermekkori trauma, amelynél Jimmy és Sean szemfülesek voltak, Dave viszont nem, így egyedül ő élt át egy borzalmas eseményt. Valamit, ami mindhármójuk életére kemény hatással lesz.

Hirtelen ugrással a felnőtt férfiak életében találjuk magunkat, ahol a bűnözővé vált, majd jó útra tért Jimmy illetve a lánya kerül a középpontba, aki egy átmulatott éjszaka után eltűnik, csak a csupa véres autóját hagyva maga után. A nyomozást a rendőrré lett Sean vezeti és miközben kollégájával göngyölítik fel az ügyet egyre több elhallgatott titokra derül fény. Csakhogy Jimmyt nem olyan fából faragták, aki ráhagyja a munkát a rendőrségre. Bűnöző rokonaival maga is kézbe veszi az ügyet, amely olyan, mint egy lavina: mindent tarol és aki az útjába áll azt könyörtelenül elsöpri.

Lehane baromi jó író. Többszörös kalapemelés és leborulás előtte. 

Egyszerűen olyan sztorikat szállít, hogy belekezdesz és pár oldal után mintha te is ott lennél, mintha mindig is Bostonban laktál volna, mintha ez a három kölyök mindig is a szomszédod lett volna. A karakterei élnek, és annyira összetettek. Ami miatt mindig imádom, hogy nála nincsenek csak jó vagy csak rossz szereplők. Esendő emberek vannak. Igen, vannak bűnözők, de olyanok is vannak köztük, akiknél minden a család, a vérségi kötelék és azért bármire, szó szerint bármire képesek. A szereplői sokszor kerülnek komoly, morális döntések elé, ahol szerintem nem lehet jól vagy rosszul dönteni. Dönteni kell és kész, aztán vállalni a következményeket.

"– Belegondoltál valaha, hogy a legapróbb döntés is megváltoztathatja az egész életedet?
Sean állta a tekintetét. – Hogy érted?
[…]
– Egyszer hallottam, hogy Hitlert majdnem elvetette az anyja, de aztán az utolsó pillanatban meggondolta magát. Hallottam, hogy Hitler később azért ment el Bécsből, mert nem tudta eladni a képeit. De mi van, ha elad egy képet, Sean? Mi van, ha az anyja tényleg elveteti? Az egész világ megváltozott volna. Érted? Vagy mondjuk, egy nap lekésed a buszt, hát veszel még egy csésze kávét, és ha már ott vagy, veszel egy kaparós sorsjegyet is. A sorsjegy nyer. Hirtelen már nem is kell buszoznod többet. Lincolnnal jársz munkába. De karambolozol, és meghalsz. Mindez csak azért, mert egyszer lekésted a buszt."

Ebben a történetben a legjobban kidolgozott karakter Jimmy. A lányát gyászoló, ugyanakkor bosszút forraló apa, aki valaha maga is bűnöző volt, egy feleséget már eltemetett, a második asszonyért és a gyerekeiért pedig él-hal. Hol e gyengéd oldalát látod és a szíved szakad meg érte a gyászában, hol pedig a kőkemény profi, az érzelmeit nem mutató volt sittes bújik ki belőle, akire szintúgy nem tudsz haragudni, mert Te, mint olvasó szintén azt akarod, hogy derüljön ki ki végzett a lányával, és legszívesebben te magad zárnád be a rácsok mögé ezt az embert.

Sean eleinte egy picit kakukktojás volt számomra, aztán a nyomozás során egyre jobban beleláttam a fejébe. Hiába lett ő rendőr, belül még sokszor pont az az ijedt fiú, aki hagyta Dave-t beszállni abba a bizonyos kocsiba. Nem véletlen, hogy milyen szakmát választott. Tetszett a saját családi drámája is, ettől lett esendőbb és nem csak egy kőkemény zsaru.

Dave pedig? Rajta jó sokat kattogtam. Tetszett a könyvben Jimmy egyik okfejtése Seannak, hogy ha annak idején ők szállnak be abba a bizonyos autóba, akkor most nem ülnének ennél az asztalnál és nem Jimmy lányának a gyilkosát keresnék. Szóval Dave, akit jól pofán vert vagy inkább megvert a sors. Pedig ő aztán próbálkozik normális családi életet élni, de a démonjai, illetve a Fiú, aki megmenekült a Farkasoktól soha nem hagyják nyugodni. Szegény Dave, nem tudom, hogy mit kellett volna tenned! Talán mindent magad mögött hagynod.

"A boldogság csak pár pillanatig tart, aztán várhatod. Sokszor évekig. De a szomorúság, a szomorúság megtelepszik benned."

Amiért pedig Lehane-t újra és újra a szívembe zárom azok a női karakterei. Mindig van legalább egy olyan nő - jelen esetben Jimmy második felesége, Annabeth - aki ugyanolyan erős mint a férfi szereplői. Ha néha nem erősebb! Azt hiszem Annabethnél jobb társat nem is kívánhatott volna magának Jimmy, ez a nő az, aki tűzön-vízen a férje, a családja mellett áll. És az ő döntése is bizony hatással van a történet alakulására.

Szóval remek karakterek, kellően bonyolult történetvezetés, brutális gyilkosság, fülledt, poros kisvárosi hangulat, zsaruk kontra bűnözők és kaptunk egy tökéletes történetet. Olyat, hogy talán olvasás közben nem is az hajt bennünket előre, hogy a gyilkos személyét megtudjuk, hanem inkább a három férfi sorsának alakulása, a családi és magánéleti drámák meg/feloldása. Valahogy az élet van ebbe a könyvbe zárva!

"Az élet nem csak annyi, hogy boldogan élünk, amíg meg nem halunk, nem csak aranyló naplementékből meg ilyen szarságokból áll. Az élet kemény munka. […] Végül mindig kiábrándulunk. Csalódunk, elvesztjük a hitünket, beszedünk pár szar napot. Többet veszítünk, mint amennyit nyerünk. És egy idő után már legalább annyira gyűlöljük a kedvesünket, amennyire szeretjük. De a fene ott egye meg, újra nekilátunk a munkának, és robotolunk éjt nappallá téve, mindegy, hogy mit, merthogy ez maga az élet."

Viszont ami miatt kicsit keserű szájízzel írom ezeket a sorokat az az, hogy egyelőre úgy tűnik nem adnak ki magyarul több Lehane-regényt. Sajnálom, hogy csak most fedeztem fel magamnak, mert alig-alig látom a könyveit a boltokban, pedig jó lenne belőlük a polcomra egy-egy példány, viszont azért még maradt olyan regénye, amit nem olvastam és szerencsére a könyvtárban elérhetőek. Utána pedig jön az angolul olvasás, ha már erre kényszerítenek minket a kiadók.

Ja, és a könyv után bónusz a belőle készült film. Vasárnap este ezt néztem, amikor még annyira friss volt az élmény, hogy ráismertem a mondatokra. Tudhattam volna, hogy Clint Eastwood nem fogja elcseszni a filmet, eddig nem csalódtam a rendezéseiben. A Titokzatos folyó is ütős film lett: jó szereplőgárdával, tökéletes helyszínnel és egy az egyben olyan hangulattal, amit a könyv áraszt. Könyv után mindenképpen ajánlom!

Kiadó: Agave

Kiadási év: 2004

Fordította: Pék Zoltán

Hófödte eperföldek

David Guterson: Hó hull a cédrusra

Imádom azt az érzést, amikor a semmiből, szinte minden előzmény vagy ajánlás nélkül rátalálok egy könyvre. Méghozzá egy nagyon jó könyvre! Nem tudok visszaemlékezni már, hogyan figyeltem fel a Hó hull a cédrusra, azt viszont tudom, hogy régóta a várólistámon szerepelt. Idén végre a kezembe vettem, és az első oldalak után már éreztem, hogy bizony ezt alig tudom majd letenni. Szinte örültem a hétvégi esős, szeles, otthon marasztalós időjárásnak, mert tökéletes hátteret nyújtott nekem arra, hogy engedjem magamat "berántani" ebbe a történetbe.

Az könyv kezdetén egy gyilkossági tárgyalás első napján vagyunk 1954-ben, egy kis amerikai szigeten, San Piedrón. A vád padján pedig egy fiatal, japán származású amerikai férfi, Kabuo Mijamoto ül, akit egy halásztársa hidegvérű és előre eltervezett meggyilkolásával vádolnak. A per kezdetén a kis szigetre hóvihar csap le, amely elvágja az embereket a külvilágtól, megszűnik a fűtés-és áramszolgáltatás, mindent elfed és beborít a tiszta hó. Ahogy az ügyész és a védőügyvéd kettőse munkához lát, mi is úgy ismerjük meg a tanúkat, a közöttük lévő kapcsolatokat és a múltat, aminek következtében ez a fiatal férfi a gyilkosság vádlottjaként lehet, hogy halálos ítéletben részesül majd és soha többé nem ölelheti magához imádott feleségét és három gyermekét.

David Guterson olyan szinten elvarázsolt engem a stílusával, az aprólékos, minden részletre kiterjedő írásával, hogy az olvasás közbeni érzéseimet nagyon nehéz most szavakba öltenem. Elvarázsolt, mert maga ez a kis sziget San Piedro, az eperföldjeivel, a halászaival és a japán-amerikai lakosaival már magában egy nem hétköznapi helyszín. 

Ráadásul amikor visszatérünk a múltba, Kabuo és felesége, Macue családját, gyermekkorát megismerve még egzotikusabb, még különlegesebb érzelmek kerítenek minket hatalmukba. Hiszen milyen érzés lehet egy kis amerikai szigeten a '30-as, '40-es években japán felmenőkkel és gyökerekkel rendelkező, ám amerikai születésű, nagy álmokat dédelgető tizenévesnek lenni? És milyen érzés mindez, amikor 1941. december 7-én megtámadják a japánok Pearl Harbornál az amerikaiakat? Miután minden Amerikában élő japán embert úgy kezelnek, mint az ellenséget, hiába születtek már amerikainak és összegyűjtik őket majd táborokba küldik a háború végéig? Milyen érzés lehet ilyenkor "japcsinak" lenni? Búcsúzni a szeretett eperföldektől, a nagy reményektől, a cédrusoktól, az eltitkolt szerelemtől? És milyen lehet annak az amerikai fiúnak, Ishmaelnek, aki Hacuét már egészen fiatal kora óta őrülten szereti? Milyen lehet, hogy olyan emberek ellen küldenek harcolni, akik arca hasonló vonásokkal rendelkezik, mint a szerelmed? És milyen érzés lehet, ha fizikailag sérülten ugyan, de mégis visszatérsz a háborúból, viszont megkapod menet közben a hőn szeretett lánytól az "elbocsátó szép üzenetet", hogy soha nem lehettek egymáséi az eltérő gyökereitek miatt és az a lány a szigetre való visszatérése után egy szintén veteránnak számító japán fiút választ élete társául? Milyen erkölcsi dilemmába kerülsz, hogy 8 év után, ezen a bírósági tárgyaláson Te lehetnél az az ember, aki esetleg meg tudja menteni ezt a férfit a bitófától a birtokodba került információk alapján? Kérdések tömkelege, ami igazi töprengenivalót ad az olvasónak egészen a regény végkifejletéig és még talán utána is.

"A másik ember szíve, amíg van benne vágy, örök rejtély.
Ishmael nekilátott, hogy ezt leírja, és közben mást is megértett: hogy a véletlen uralkodik a világegyetem minden pontján, kivéve az emberi szívet."

Szóval olyan komplex és összetett ez a történet, mint egy kaleidoszkóp. Akármikor belemerültem, egy-egy újabb képet, színt, illatot, érzést, egy-egy újabb réteget találtam benne. Eleinte nagyon érdekelt, hogy vajon tényleg Kabuo követte-e el a gyilkosságot, amivel vádolták. Aztán ahogy egyre többször mentünk vissza Kabuo, Macue, Ishmael és a meggyilkolt halász, Carl Heine múltjába és a szálak szép lassan egymáshoz kapcsolódtak azt vettem észre magamon, hogy a múlt jobban vonz és én már eldöntöttem magamban, hogy Kabuo ártatlan-e vagy sem. 

"(…) a bánat örökre megragadhat. Ránk akaszkodik, befúrja magát, vackot készít és marad. Megeszik minden meleget, amit a közelében talál, és annak a helyére beköltözik a hideg. Az ember megtanul ezzel együtt élni."

Azt hiszem minden megtalálható ebben a könyvben, ami miatt egy csodálatos és maradandó élményként emlékszem majd vissza rá. Van itt történelem, háború (már megint újdonságokkal szembesültem a 2. világháború kapcsán), előítéletek miatti feszültség, szerelem, tárgyalótermi dráma, eltemetett titkok, illatos eperföldek, behavazott cédrusok és szállodában vacogó, vitatkozó esküdtszék. És rengeteg szereplő. Mert nemcsak a három főszereplőről kapunk igen mély, árnyalt képet, hanem Gutterson mellettük sok mellékszereplővel dolgozik. Számomra kedvenc lett Kabuo védőügyvédje, az öreg Nels Gudmondsson, aki mindig a megfelelő kérdéseket tette fel a tárgyalás során és akinek a védőbeszédjét szerintem máig tanítani kellene. De szimpatikus volt a seriff és a helyettese is, mert lehet ugyan, hogy hirtelen vontak le következtetéseket és a lelkük mélyén rögtön lecsaptak a japcsi gyanúsítottra, mégis a tőlük telhető legalaposabban igyekeztek körüljárni az ügyet.

"A hó kiszorított, megsemmisített, eltörölt minden emberi igényt a tájra. A világ egy volt, micsoda értelmetlen gondolat, hogy valaki képes legyen megölni bárkit egy kis darab földért, bár Ishmael tudta, hogy ilyesmi megtörténik. Végül is járt a háborúban."

Szóval én csak szuperlatívuszokban tudok erről a történetről nyilatkozni és megint csak értetlenül állok a dolgok előtt, hogy egy ilyen történet miért nem lett nálunk népszerűbb, miért olvasták ilyen kevesen? Olyan sokrétű ez, csodás tájleírásokkal, társadalomrajzzal, történelmi háttérrel hogy szerintem mindenki megtalálná benne a számára érdekes vonalat. Nem lehetek elég hálás azért, hogy az utamba sodorta az élet ezt a könyvet, mert azt az érzést imádom a legjobban az olvasás során, amikor semmi másra nincs kedved csak olvasni, amikor kitennéd napokra az ajtódra a "Ne zavarjanak!" táblát csakhogy zavartalanul lubickolhass a történetben. Ezt pedig maradéktalanul megkaptam.

"…Azt látom, hogy ugyanazt az emberi gyarlóságot adják tovább egymásnak a nemzedékek. Újra és újra, ugyanazt a szomorú emberi gyarlóságot. Egymást gyűlöljük, eszetlen félelmek áldozatai vagyunk. Semmi sincs az emberi történelem folyamában, ami arra utalna, hogy változtatni fogunk ezen…"

ui.1: ez is egy díjnyertes regény, ráadásul az író még a tanári munkája mellett reggelenként írta több éven keresztül. Szerintem maga sem gondolta, hogy hazájában ekkor sikere lesz. Természetesen azóta Guterson írt újabb történeteket, és nagyon sajnálom, hogy azokat nem olvashatjuk el magyarul!

ui.2: A regényből film is készült Ethan Hawk főszereplésével, amit most addig fogok vadászni, amíg meg nem tudom nézni, nagyon kíváncsi vagyok, hogy sikerült visszaadni a könyv atmoszféráját.

Kiadó:  Magvető

Kiadási év: 1999

Fordította: Bihari György