2019. június 17., hétfő

Keresztutak

Laetitia Colombani: A hajfonat


Egy újabb történet a könyvtárból, amely igazán kellemes meglepetést okozott. Szeretek a könyvtárban minden egyes alkalommal alaposan körbenézni és A hajfonatot már többször láttam a polcon, mindig is szemeztem vele. Végül a múltkori alkalommal már nem tologattam és nagyon örülök, hogy így tettem.


Igazi női regény ez, három különböző országban, eltérő családi és kulturális háttérrel rendelkező nő regénye. Mindhárom élete olyan fordulóponthoz érkezik, amely alapjában rengeti meg az addigi mindennapjait. Az első, akit megismerhetünk Smita és kislánya Lalita, akik Indiában, Badrapurban élnek. Az érinthetetlenek kasztjába születtek, akik a társadalom legalján helyezkednek el, a legaljasabb munkát végzik és akiknek szinte esélyük sincs innen feljebb kerülni. De Smita nem azt a sorsot szánja a kislányának, és a családjuk kis vagyonát felajánlva a lehetőségért, Lalita végül iskolába járhat. Ám ez a lehetőség sajnos nem úgy alakul, ahogy Smita remélte, ezért hogy a lányának már jobb élete legyen nagyon fontos döntést hoz, amellyel akár veszélybe is sodorhatja a saját életüket. Ám Smita nem alkuszik, tenni vágyik egy szebb jövő érdekében.

"Van úgy, hogy jó arra gondolni, hogy mindennek van vége, hogy a legnagyobb kín, fájdalom is megszűnik egyszer, akár már holnap."

Gulia Palermo városában Szicíliában él és édesapjával viszi a család parókakészítő műhelyét. A lány szinte családtagként gondol a cég összes alkalmazottjára, ő az a 3 lánytestvér között, aki tovább is szeretné vinni az üzletet. Erre sajnos korábban lesz szükség, édesapja balesete miatt a céggel járó minden felelősség a lány nyakába szakad, aki sajnos döbbenten tapasztalja, hogy nem is állnak olyan jól, mint ahogy azt sejtette. A fiatal lánynak hirtelen fel kell nőnie a feladathoz, illetve szívügyekben is viharos korszak köszönt rá. De mint kiderül a szerelmet hozó férfi sem véletlenül toppant be az életébe. 

„Nem tudták, hogy lehetetlen, így hát megvalósították.”
Guilia emlékszik erre a mondatra, amit kislányként olvasott Mark Twain könyvében és olyannyira tetszett neki.

A harmadik szál Sarah-é, aki elismert és befutott ügyvédnő Kanadában. Többszörösön elvált, három gyermeket nevel, de igazából a munkájának és a karrierjének él. Mindig elérhető, mindig 200%-on teljesít, mindig a háttérbe szorítja a családját és a magánéletét, egészen addig, amíg kegyetlen pofont nem kap az élettől. A legnagyobb nehézséggel kell szembenéznie, amely során bebizonyosodik, hogy a támadást onnan kapja, ahová a legtöbbet tette le eddig és amit ő biztosnak gondolt az életében kártyavárként omlik össze körülötte. Vajon fel tud állni ebből a helyzetből?

"A mostani életében minden tervezetten, szervezetten, rendezetten történik. Nem improvizál, a szerepét megtanulta, minden nap, minden héten, minden hónapban, minden évben eljátssza. Családanya, felsővezető, working girl, IT-girl, wonder woman: megannyi címke, amelyet a női magazinok ragasztanak a hozzá hasonló nők hátára, megannyi súlyos zsák, amelyet cipelniük kell."

Úgy gondolom, hogy egy tapasztalt olvasónak a regény elejétől már van tippje arra, hogy az a bizonyos címbeli hajfonat hogyan is fogja összekötni ennek a három nőnek a sorsát, tehát meglepetést ne várjunk ettől a könyvtől. Ellenben az utak találkozásáig nagyon szép íve van mind a három történetnek és mivel folyamatosan felváltva olvashatjuk Smita, Gulia és Sarah életét, egy percre sem válik unalmassá.
Nem kérdés, hogy európai szemmel a legfájdalmasabb sorsa Smitának és Lalitának van és talán az olvasó nekik drukkol a legjobban. Az, hogy Smita a legerősebb a három nő között nem merném kijelenteni. Számomra például Gulia is ugyanolyan erős volt: egy családi tragédia következtében szembe kell néznie nem csak egy szeretett szülő elvesztésével, de az egész addigi életét jelentő családi üzem elvesztésének lehetőségével is. Ráadásul olyan döntést hoz a végén, amely mindenki véleménye szerint bukásra van ítélve, ő mégis bevállalja. És mondhatom, hogy Sarah is bitang erős nő, még akkor is ha sok olvasó nem szereti az ő karakterét, mert hát egy igazi karrierista hidegvérű ügyvédcápa. Pontosan ezeknek a személyeknek lehet a legnagyobbat zuhanni, ők azok, akik sérthetetlennek gondolják magukat, ezért a zuhanás és onnan a felállás nekik lehet a legfájdalmasabb.

A Talmudból jut eszébe egy idézet: „Aki megment egy életet, az egész világot menti meg.”

Szóval miért is ajánlom A hajfonatot? Mert fontos dolgokra hívja fel a figyelmünket. A család fontosságára, a társadalomban kirekesztett sorsban élőkre, arra, hogy mindig lehet másik utat választani és arra is, hogy van, hogy a nehézségek nem véletlenül tesznek próbára minket, mert lehet, hogy a végén valami sokkal jobb vár majd ránk. Szívből ajánlom ezt a könyvet a női olvasóknak, akik szeretnek erős női karakterekről olvasni. Érzelmes történet, megéri időt szakítani rá!


Kiadó: Kossuth Kiadó
Kiadási év: 2018
Fordította: Borsi Éva

2019. június 9., vasárnap

Na de hogy kerül a torta a temetőbe?

Rosemarie Eichinger: Esznek-e a halottak epertortát?


Amikor ez ember sokat olvas, akkor nagyon várja azokat az élményeket, azokat a könyveket, amelyek tudnak valami újat adni, nem csak a szokásos klisékre fűznek fel egy unalomig ismert történetet. Rosemarie Eichinger könyve már a címével is kiemelkedik a többi, a gyászt és annak feldolgozását középpontba állító ifjúsági történetek közül. Hiszen ki tudna elmenni egy olyan könyv mellett, amelynek a címe az, hogy Esznek-e a halottak epertortát? Én nem tudtam és örülök is, hogy felfigyeltem erre a rövidke, 150 oldalas kis feel-good könyvre (ha lehet egyáltalán ezt a kifejezést használni a témával kapcsolatban).



Azt persze le kell szögeznem, hogy ez egy ízig-vérig ifjúsági könyv. Mind a főszereplők korát tekintve, mind a téma kidolgozottságát, hisz nem megyünk annyira mélyre, nem vájkálunk hosszasan a szereplők lelkivilágában. Egyszerűen csak nyomon követjük két kiskamasz találkozását, akik jókor lépnek be a másik életébe, hogy egy nehéz szakaszon átsegítsék egymást. A könyv főhőse a 12 éves Emma, aki édesapjával egy temetőben él, hisz apja a sírásó. A lány ennek megfelelően kicsit furább, mint kortársai. Suli után nem a bevásárlóközpontokban korzózik a barátnőkkel, hanem a temetőben látogatja meg számára kedves helyeit, történeteket talál ki az elhunytakról, miközben éli meghitt kis életét édesapjával kettesben. Egy nap azonban a "megszokott" temetőlátogató vénasszonyokon kívül egy fiú is feltűnik, aki nap nap után nem csinál mást, csak ül egy sírnál. Ő Peter, aki egy banális baleset folytán elvesztette ikertestvérét. A halálát követően a fiú családja nem tud vigaszt nyújtani egymásnak, ezért a fiú ikertestvére sírja mellett keres magának gyógyírt a lelki sebeire. Persze Emma nem bírja a fiút nem megszólítani és így a fura lány és a hallgatag fiú közösen elindulnak azon az úton, ahol mindkettejük életének krízishelyzetére talán egy barátság lesz a megoldás.

"– Los Días de los Muertos. Mond ez neked valamit?
– Életemben nem hallottam.
– A halottak napjai. A mexikóiak úgy tartják, hogy a halottak november első két napján meglátogatják a családjukat. Ezért ilyenkor rikító sárga körömvirágot szórnak a halottaik sírjától a házuk kapujáig, hogy a halottak odataláljanak. A házakat feldíszítik, és napokig főznek rájuk.
– Kikre?
– A halottakra, te süket! Az egész ország ünnepel. Csontvázakat csinálnak papírmaséból, halálfejeket cukormázból vagy csokiból. Arrafelé, aki meghal, attól még családtag marad. Nem szakadnak el tőlük csak azért, mert meghaltak. Érted?"

Több dolog miatt szerettem nagyon ezt a könyvet. Egyrészt üdítő volt Emma kistinédzser narrációja, a mód, ahogy ő látja a világot. Hogy mindig mindent visszavezet a halálra, az elhalálozás lehetséges módjaira, ugyanakkor sokszor pont azt a támaszt nyújtja ezekkel a bizarr kijelentésekkel, amelyre a másik félnek szüksége van. Tetszett, hogy Peter vesztesége miatt kezdi ő maga is édesapját kérdezgetni azokról az időkről, amikor elvesztette az édesanyját. Mert látja, hogy a fiúnak micsoda fájdalom az ikertestvére halála, és kezdi felfogni, hogy az, hogy ő nem emlékszik az édesanyja halálára, az még nem jelenti azt, hogy őt ne érte volna veszteség. Pláne, amikor az édesapja ajtaján egy új nő kopogtat. És az apuka, őt sem sem szabad kihagynom. Egy csudapofa volt, aki rajong a lányéért, aki isteni kajákat főz, néha ugyan elég bizarr hozzávalókkal kísérletezik a konyhában, de a végeredmény mindig fenomenális. És aki talán kap egy új esélyt az élettől.

"– Hiányzik?
– Igen – a válasz gyors és határozott.
– És mikor hiányzik a legjobban?
– Amikor curryt készítek. Az volt a kedvenc étele. Vagy amikor összetekered a palacsintát. Ugyanazzal a mozdulattal, amivel ő. Reggelenként érezni vélem a fürdőszobában a samponja illatát, pedig soha nem használjuk azt a sampont. Ha tulipánt látok, mert az volt a kedvenc virága. Eső után, mert imádta beszívni az esőáztatta kert illatát. Amikor alszol, mert néha pont úgy horkolsz, mint ő."

Szerettem amiatt is, hogy Peter milyen szép fokozatosan nyílik meg Emma felé. Hogy bár kezdetben valóban nagyon-nagyon furcsának találja ő is a lányt, a lakhelyét és az egész gondolkozását, egy idő után meglátja Emma értékeit. Rájön arra is, hogy bár ő a szülei támogatását várja a gyász feldolgozásában, de egyszerűen akkor sokk érte a családot, hogy talán neki, az immár egyedüli gyermeknek kell megtenni a szülők felé az első tapogatózó lépéseket, hogy észrevegyék, hogy van még miért és kiért felállniuk és tovább működniük mint család.

"Ha meghal valaki, akit szerettünk, az nehéz ügy. Kicsit olyan érzés, mint egy feneketlen lyuk. Hiába nyúlkálunk bele, nem érzünk semmi fogódzót, csak a nagy sötétség van."

De a legjobban a humoráért szerettem ezt a könyvet. Soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen témájú könyv olvasása közben ennyiszer fogok felnevetni, vagy ennyiszer csóválom majd Emma beszólásain, akasztófahumorán a fejem. De így történt. És épp ezért azt gondolom, hogy remek könyv ez, tud újat mutatni és mondani a témában. Csak ne várjunk tőle olyan mélységet és kidolgozottságot, mint egy felnőtteknek szóló regénytől.


Kiadó: Kolibri
Kiadási év: 2017
Fordította: Nádori Lídia

2019. június 8., szombat

2 + 2 könyv az idei nyárra

Rég nem írtam évszakos posztot, igazából a mostani nyárra sem szándékoztam. Csakhogy ad1) olvastam a többiekét és kedvet kaptam ad2) én vagyok az kis szerencsétlen, aki pont egy ilyen szuper nyári idős 3 napos hosszú hétvégére betegszik le és ül otthon szomorúan a 4 fal között papírzsepikkel és vitaminokkal körbebástyázva. Úgy gondoltam ezzel a poszttal saját magamat vidítom fel a nyárra és a tervezett olvasmányokra gondolva. Hirtelen 2 + 2 könyv jutott az eszembe, ami tuti sorra fog kerülni az elkövetkező 3 hónap során. Ebből kettő egy ideje már vár a sorára, kettőt pedig szeretnék újraolvasni.



Szabó Magda: Zeusz küszöbén

Tavaly olvastam tőle a Hullámok kergetését, amely az írónő férjével megtett külföldi útjairól szóló amolyan napló volt. Nagyon élveztem és már akkor elhatároztam, hogy az idei nyaralásomra majd a Zeusz küszöbént fogom magammal vinni. Régóta nem volt részem amolyan igazi nyaralásban, picit minden évben döcög, billeg az egész, külföldi kiruccanásról már nem is álmodozom, azt majd Szabó Magda szállítja nekem. Vele eltölthetek pár napot Görögországban, amely amúgy is kedves hely a szívemnek, hiszen oda kétszer is eljutottam már és csodás emlékeket őrzök róla. Végül is arra is jó lesz ez a könyv, hogy értékelni tudjam azt amiben volt már részem, még akkor is ha azóta nem úgy alakultak a nyarak, ahogy szerettem volna. Tehát a Zeusz küszöbén tuti befutó lesz augusztusban. Reszkessetek görög istenek, jövök!

Celeste Ng: Kis tüzek mindenütt

Az Amit sohase mondtam el az egyik legnagyobb élményem volt idén télen, ezért utána rögtön megvettem a frissen megjelent Kis tüzek mindenüttet is. Érzem, hogy legalább olyan gondolatébresztő és gyomrost adó történet lesz, mint az elődje. És bár nyáron néha vágyom a vízpart melletti limonádékönyvek könnyedségére és gondtalan hangulatára is, mégis tudom, hogy ezt a könyvet nem fogom megbánni. Ezt már most június során igyekszem elolvasni és remélem majd az év végi visszatekintés során elmondhatom, hogy Celeste Ng írásaira ezután mindenképpen oda fogok figyelni.

Julie Orringer: Légzőgyakorlat fuldoklóknak

Borítóját tekintve tiszta nyári laza olvasmányt sejtet ez a könyv és pont ez a tipikus esete annak, hogy ne ítéljünk a borító alapján. Ugyanis ezt a novellagyűjteményt már olvastam és elég kemény történeteket rejt. Mégis hatalmas élményként él bennem több története, ezért is gondoltam arra, hogy ideje lenne újra elolvasni az egészet. Az idei évben nagyon megszerettem a novellákat, hiszen ha nincs is ideje minden nap hosszabban olvasnia az embernek, egy-egy rövidebb írás a munkahelyre utazva, vagy este otthon még simán beleférhet. Ráadásul én pl. ha vízparton/uszodában olvasok, akkor van, hogy az olvasás mellett az aktívan fejemből kifelé bámulás a kedvenc elfoglaltságom, ami tevékenység szuperül kivitelezhető két rövidebb novella elolvasása között.

Emylia Hall: Nyarak könyve

Van ez a kis könyv, a Nyarak könyve, amely szerintem könyvespolcom legszebb kiadványa. Nagyon szép élményeket köthetek hozzá ezen felül is: ekkor találkoztam egy kedves barátnőmmel IRL is, együtt mentünk a könyvbemutatóra az egyik Könyvfesztiválon és hát maga a könyv is hatalmas szerelem számomra. Most PuPilla juttatta újra az eszembe, így csatlakozok mellé a nyári olvasásában. Számomra a Nyarak könyve az összes gyermekkori, ma már retróként emlegetett nyaraimat idézi fel. Azt, hogy mennyire boldogok és önfeledtek voltunk akkor, hogy mennyi szuper dolgot csináltunk egy nyár, nyaralás alatt mindenféle kütyük nélkül és hogy milyen csodás helyek vannak Magyarországon belül is. Nagyon-nagyon vágyom egy olyan nyaralásra, amitől visszakapom - ha csak néhány órára is - ugyanezeket az érzéseket, és ha idén ezt csak úgy kaphatom meg, hogy immár harmadjára olvasom el a Nyarak könyvét, akkor nem fogok hezitálni.


A posztot ihlető bejegyzések:

2019. június 2., vasárnap

A májusi könyveső

avagy zárjuk le a tavasz utolsó hónapját!

Igen, engem is megviselt ez a májusi időjárás, de nagyon-nagyon igyekeztem a jó oldalát nézni a dolgoknak. Tök hangulatos volt behúzódni egy-egy eső elől egy hívogató kávézóba, vagy épp teázóba és előkapni a táskámban rejtőző épp aktuális olvasmányomat, szóval túl lehetett élni ezt a sok csapadékkal járó májust is. Talán ennek köszönhető, hogy mind a könyvvásárlási, mind az olvasási kedvem a magasba hágott.

BESZERZÉSEK

Igazából egy könyv volt a csőben, amit tudtam, hogy mindenképpen beszerzős lesz, ez pedig Böszörményi Gyula Ambrózy-sorozatának legújabb kötet, a Szer'usz világ. Ezt mindenképpen a polcomon szerettem volna tudni a többi kötet mellett és már olvasom is. Annyit mondhatok, hogy Márikának köszönhetően eddig ez a legviccesebb kötet.
Mostanában megint szeretek be-beugrani csak úgy nézelődni a könyvesboltokba és az egyik ilyen terápiás nézelődésem alkalmával impulzusvásárlás eredményeként landolt a kosaramba két könyv. Az egyik Bjarte Breiteig Fantomfájások kötete volt. Felcsaptam az első oldalnál, beleolvastam majd úgy döntöttem kell és kész. Érdekes kis kötet volt, de simán jó lett volna könyvtárból. A másik pedig nagyon felcsigázott a boltban. Ez volt Rubin Esztertől az Árnyékkert. A könyvesboltban találkoztam ezzel a könyvvel először, a fülszöveg meggyőző volt, aztán persze láttam, hogy már születtek róla szuper értékelések és úgy gondoltam ej de frankón választottam. Ööö...hát úgy tűnik, hogy annyira nem. Mérges vagyok erre a könyvre, de majd igyekszem külön posztban kifejteni, hogy miért.
Volt még egy harmadik hirtelen fellángolásom, és ez lesz az, amit tuti nem bánok meg. Voltam a Fortepan Minden a múltam c. kiállításon (imádtam, menjetek el ti is, én újrázáson gondolkozom), ahol elcsábultam Szerb Antal A Martian's Guide to Budapest címet viselő kis budapesti útikönyv féleségére. Annyira imádok Budapestről és a régi időkről olvasni, újabb és újabb információkat magamba szívni, hogy amikor ezt a könyvet megláttam a korabeli fotókkal úgy döntöttem megérdemlem.



OLVASÁSOK

Olyan történt, ami már rég nem: összesen 9 könyvet olvastam el. Magam sem értem hogyan, pedig eskü ott voltam. Kezdtem Jodi Picoult Ítéletével, ami egy nagyon érdekes témát helyez a középpontba, mégis azért érződött rajta szerintem, hogy az írónő egy korai regénye. Aztán Sarah Pinborough Ha addig élek isével folytattam, ami számomra a leggyengébb könyve eddig. Után jött a Nász és téboly Böszörményi Gyulától, amivel kipipálhattam a 2019-es várólista-csökkentést. De olyan jó könyveim vannak a listán, hogy megyek tovább, nem állok meg a 12 könyvnél. A sorban a következő az újonnan beszerzett Fantomfájások volt (ami amúgy szuper utazós könyv a kis méreténél és a novelláknál fogva), majd Mörk Leonóra A porcelánlány címet viselő kedvesen egyszerű, mégis élvezhető romantikus könyvének adtam egy esélyt. Picit csalódásként éltem meg ezután Szabó Magda Csigaházát (van, ami nem véletlen maradt szerintem a fiókok mélyén). Az utolsó három könyvet pedig a könyvtárnak köszönhetem és ebből egy nagyon köze került a szívemhez. Anna Cathrine Bomann Agathe c. kisregénye élvezetes olvasmányom volt, de amit legjobban szerettem ebben a hónapban az Rosemarie Eichinger Esznek-e a halottak epertortát? ifjúsági regénye volt. Ez valami tünemény, és bár a témáját tekintve szomorú, mégis humoros és kedves tudott maradni végig. Zárásként a kortárs Témázás után egy versantológiát választottam: Szabó T. Anna - Lackfi János játékából született meg A nő meg a férfi. Kortárs versek közül nem ez a kötet lesz a kedvencem. De próbálkozom tovább.

Amúgy jelenleg rajtam van a könyvvásárlási láz, szuper kötetek jönnek a Könyvhétre, szóval a júniusom szerintem a vásárlási oldalról lesz erős, de majd azt mondom, hogy a nyári szabadságra gyűjtöm a könyveket.


A többiek májusa:

2019. május 30., csütörtök

A pszichológus is ember

Anne Cathrine Bomann: Agathe


Többek között azért is szeretek könyvtárazni, mert jó néhány könyv esetében megadta már nekem a végső lökést az olvasásukra és egyáltalán nem bántam meg. Az Agathe című gyönyörű, ámde igen vékonyka könyvecskével is pontosan ugyanígy jártam. Vacilláltam még vele a Könyvfesztiválon, mert érdekelt volna, de mikor a könyvtár polcán megláttam, már semmi nem tartott vissza, hogy vigyem magammal haza. Bár kicsi, kompakt könyv ez, a mondanivalója annál fontosabb.

 

Mivel nekem az egyik kedvenc sorozatom a Terápia, ezért már a történet elejétől lubickoltam a hasonló közegben. Adott egy terapeuta, aki épp a visszavonulása előtt áll, visszaszámol, illetve pontosan tudja, hogy nyugdíjazásig éppen 800 terápiás alkalmat kell még levezényelnie. Csakhogy egy nap új páciens jelentkezik, Agathe, akit semmi pénzért nem akar elvállalni az orvos, mert komplexebb problémát lát benne, minthogy a fennmaradó idejében segíteni tudna rajta. Aztán a nő annyira kitartó, hogy mégis elkezdik együtt a közös munkát, ami a pszichológus életére is hatással lesz.

"Tényleg minden ember ennyire nyomorult lelkiállapotban van, vagy csak én találkozom kizárólag boldogtalanokkal? Van-e bárki a világon, aki elégedetten hajtja álomra a fejét, és tudja, miért kell felkelnie másnap?"

Szépen építkező történet az Agathe. Már az elején át tudjuk érezni, hogy a terapeuta mennyire ki van égve, mennyire megcsömörlött a páciensei problémáitól. Pontosan Agathe ügye lesz az, amely kibillenti ebből az unott, belefásult állapotból, aki miatt mind a jelenlegi pácienseire, mind a közvetlen környezetében dolgozó titkárnőre is máshogy tekint majd. Ahogy Agathe hétről hétre megjelenik az orvosnál és ahogy hétről hétre fejtik fel a nő boldogtalanságának okát, a doki is úgy veszi észre maga körül a dolgokat. (Kicsit olyan volt ez a folyamat számomra, mintha egy fekete-fehér film szép lassan színesbe fordul.) Egyrészt mivel egy idő után valóban segíteni akar a nőnek, mintha visszanyerné hivatásába és magába vetett hitét, és próbálja azonosítani, hogy mikor és hol vesztette el ifjonti lelkesedését a szakmája iránt. Másrészt a hónapok által kezelt pácienseihez is másként áll hozzá: van, akit igyekszik kirángatni egy-egy váratlan helyzettel az addig megszokott terápiából, van, aki felé nagyobb részvéttel fordul. De a legnagyobb dolog az, hogy a saját életére telepedő démonokat, félelmeket próbálja majd legyőzni.

"És azt hiszem, próbálkozom is, de az élet folyton megszökik előlem. Ott van; olyan közel, hogy a szagát is érzem. – (…) – De egyszerűen nem tudok rájönni, hogyan lép be oda az ember."

Amit nagyon szerettem a könyvben, hogy olyan szépen, szívfájdítóan szépen tud írni a sok negatív emberi érzésről, történésről. A magány, az időskori magány, az élet alkonyával, a "hasznosság" érzetének elmúlásával nagyon sokat foglalkozik, de ugyanilyen központi és visszatérő téma a halál, az elmúlás és a gyász is. És ettől függetlenül is, hogy pont ezek a témák járják át a regényt, valahol van egy pozitív üzenete is: soha nem késő változtatni, és van, hogy a segítség, a támogatás pont onnan jön, ahonnan nem várja az ember.

"Miért – mindig ugyanígy kezdődött – nem mondta el senki, mi történik a testtel, amikor az ember megöregszik? Miért nem mesélt senki a fájó ízületekről, a felesleges bőrről és a láthatatlanságról? Az öregedés, tűnődtem, miközben elöntött a keserűség, mindenekelőtt arról szól, hogy észrevesszük, hogyan távolodik el egyre jobban egymástól az ember énje és teste, mígnem egy nap teljesen idegenné válik önmaga számára. Mi ebben a szép vagy természetes? És abban a pillanatban, hogy a lemez végére ért, és a csend magamra hagyott a nappaliban, megérkezett a kegyelemdöfés: nincs kiút. Ebben az álnok, szürke börtönben kell élnem, amíg meg nem öl."

Ami miatt nem vagyok maradéktalanul elégedett a könyvvel, az a terjedelme. Olvastam volna még. Jobban örültem volna, ha bizonyos esetek esetében sokkal mélyebbre megyünk, jobban megértjük és látjuk is a történetek kifutását. A lezárás is csak amolyan sejtetős, ránk bízza az író a történet végének továbbgondolását. Szerintem olyan sok fontos témával dolgozott a maga is pszichológusként praktizáló írónő, hogy az megérdemelte volna egy hosszabb terjedelmű regényt. A tehetsége, a szép képeket elénk vetítő, gördülékeny stílusa határozottan megvan hozzá, így én várom hogy legközelebb mivel rukkol majd elő. Addig is ajánlom az Agathe-ot mindazoknak, akiknek szükségük van néha egy kis megállásra, egy-egy kapaszkodóra amikor elbizonytalanodunk, hogy mégis miért csináljuk azt, amit úgy hívnak hogy élet.


Kiadó: Jelenkor
Kiadási év: 2019
Fordította: Petrikovics Edit

2019. május 27., hétfő

Jó magyarok? Jó magyarok!

A Témázás keretében május hónapban a jó magyar írókat, regényeket beszéljük ki a csapattal. Fő kérdés, hogy egyáltalán van-e jó magyar élményünk, vagy a magyar kötelezők egy életre elvették a kedvünket kis hazánk szerzőitől?

Amikor felvetődött ez a téma, gyorsan leültem átböngészni az olvasási listámat. Sajnos meg kellett állapítanom - amivel azért én is tisztában voltam -, hogy nem túl sok könyvet olvasok magyar szerzőktől. A húszas éveimet szerintem egyáltalán nem jellemezte az, hogy hozzájuk nyúltam volna. A fejemben a magyar szerzők mindig egyet jelentenek a búskomorsággal, az arculcsapással felérő történetekkel és egyszerűen nem álltam rá készen akkor, hogy komolyabb, fajsúlyosabb, hazánkat jellemző témákról olvassak. Aztán ahogy az ember feje lágya kezd benőni, néha éreztem én is késztetést a magyar írókkal való ismerkedéshez. Emlékszem, ott szégyelltem el magam nagyon, amikor egy nem magyar ismerősöm, aki magyar szakos volt olyan magyar íróktól olvasott az egyetemen, akikről én még csak nem is hallottam. Szóval úgy gondoltam, hogy tényleg itt az ideje finoman közeledni feléjük. A kulcs szerintem annyi, hogy legyél tisztában azzal, hogy te mit szeretsz, mi az, ami kikapcsol. Ha nem tudsz komoly szépirodalmat olvasni, akkor a magyarok között se azt keresd. Én például tudom magamról, hogy nem vagyok érett még se Eszterházyt, se Nádas Pétert olvasni. Rájuk még várok, majd pár év, vagy akár évtized múlva. De a kísérletezésemnek hála van jó néhány szerző vagy könyv, amit szeretek, szóval mesélek egy kicsit, hogy nálam kik a nyerők.

Baráth Katalin
A mai napig élénken emlékszem, hogy már szinte mindenki olvasta körülöttem a Dávid Veron sorozat első részét, én meg totálisan ellentartottam a könyvnek. Aztán valami bekattant és az első részt egy balatoni strandolás alatt elkezdtem, hogy alig 2 napon belül befejezzem. Aztán a következő köteteket már tűkön ülve vártam Katától és a sorozat kinőtte magát az egyik kedvencemmé. Sőt, a krimi vonulatban írt Arkangyal éjjel is az egyik emlékezetes olvasmányom lett, holott teljesen más, keményebb hangvételű és témájú, mint a Veron-kötetek. Jó lenne, ha Baráth Katalin újabb könyvvel jelentkezne, rá vevő leszek.

Böszörményi Gyula
Gyula bátyót én az Ambrózy-sorozat miatt ismertem meg. Az első kötettel nagyon megszerettem a miliőt, amit teremtett, hogy aztán a többi kötettel se engedjem el a szereplők sorsát. Szeretem, hogy alapos munkát tesz le elénk, hogy humoros, még ha néha mérges is voltam egy-egy fordulat miatt. Sőt, azt is szeretem benne, hogy aktívan molyol, minden olvasásomat, minden értékelésemet csillagozza, figyelemmel kíséri a regényei sorsát, az olvasói reakciókat és elég sokat dedikál. Nála mindig óriási sorok kígyóznak a Könyvfesztiválon/Könyvhéten.


Hidasi Judit
Hidasi Judit Április út című regényére tök véletlen, hatodik érzékkel találtam rá. Nekem óriási kedvencem lett. Nőkről szól, nőknek. Arról, hogy akkor is van remény, ha már te leírtad magad és az életed. Szerelmekről, csalódásokról, újrakezdésekről, lehetőségekről. Szerettem az egyszerű stílusát, az őszinte hangját és a két főszereplőjét. Sokszor kapom le ezt a regényt a polcomról, legtöbbször csak beleolvasok, egy-egy kedvenc részemnél elidőzök, de eddig például háromszor olvastam el teljesen. És még biztos fogom is. Ehhez képest fura, hogy Judit többi regénye felé nem nyúltam még. Azt hiszem a csalódástól félek. Hogy ilyet, mint amit ettől a történettől kaptam, nem kaphatok még egyszer tőle és ezt az élményt szeretném nem felülírni egy csalódással.

Leiner Laura
Na, ezzel most biztos kiverem néhányatoknál a biztosítékot. Leiner Laurával is úgy vagyok, hogy tudni kell tőle válogatni. Anno én a Szent Johanna Gimit nagyon bírtam minden hibájával együtt, hiszen közel sem tökéletes könyvekről van szó. Az üzenetét szerettem, azt hogy végigkísérhettem egy csapatot felnőni, hogy én magam is visszarepülhettem kicsit az időben a középsulis évekbe. Illetve jó volt látni, hogy mennyi fiatal lányt mozgatott meg, hányan olvasták a sorozatát. A többi könyvére nem vetettem rá magam, azoknál már éreztem, hogy rezegne a léc. Viszont az Iskolák Versenyével újra kísérleteztem és az is bejött. Leiner Laurát azért jó olvasni, mert jó néha lerakni a felnőtt életünk felelősségének a súlyát, újra tininek érezni magunkat. Ráadásul ez utóbbi sorozatában központi témaként jelenik meg egy szeretett családtag elvesztésének feldolgozása, ami szerintem nagyon fontos téma. Persze, kereshetem benne a hibákat, van, amit én sem bírok Laura stílusában, de ha olvasom a könyveit, egyrészt válogatok, másrészt tudom, hogy mit várhatok és nem is várok többet. Szórakozni szeretnék és azt megkapom.

Kőrösi Zoltán
Őt a molynak köszönhetem. Volt egy időszak, amikor elég sok figyeltem olvasta a Milyen egy női mell című regényét. Annyira felcsigáztak az értékelések, hogy adtam neki egy esélyt és totál szerelem lett a részemről is (amúgy most kedvem támadt felvenni az újraolvasandók kupacába). Sajnos Kőrösi azóta eltávozott, fiatalon és váratlanul, ami engem nagyon megrázott anno. Épphogy felfedeztem magamnak. Még megjelenése után olvastam tőle a Szívlekvárt is, ami ugyan nem érte utol számomra az előző regényét, mégis örülök, hogy a polcomon tudhatom. Mindenképpen szeretném az összes megjelent művét is elolvasni majd, csak most már kénytelen leszek beosztani...

Réti László
Szintén molyos ajánlásra kezdtem bele a Kaméleon-sorozatba és nem hittem el, hogy magyar író ennyire humoros krimit tud írni. Nemcsak a krimi szál volt érdekes, hanem legtöbbször sírva röhögős perceket okozott nekem. Volt bennem egy jó adag ellenérzés az elején, hogy én magyar író tollából krimit olvassak, de Réti levett a lábamról. Cameron Larkin kicsit olyan számomra, mint Stephanie Plum, azaz ha az idegeim cafatokban lógnak, és semmi agymegerőltető tevékenységre nem vagyok képes, akkor jöhet és nem fogok csalódni.

Tóth Krisztina
Ő az az író, akihez nekem fel kellett nőnöm, élnem, tapasztalnom, erősödnöm kellett. Eddig két novelláskötetét olvastam, a Pixelt és a Pillanatragasztót. Jó, hogy novellákkal kezdtem, mert ha nem tudok helyenként időt hagyni egy-egy története között, akkor eret vágok magamon a depressziótól. A Pixelt jobban szerettem, mint a Pillanatragasztót, de mindkettőből élénken emlékszem jelenetekre, szereplőkre, volt olyan történés, ami teljesen beégett az agyamba. Mostanában gondolkoztam rajta is, hogy folytatni kellene az ismerkedést (ott az Akvárium, vagy a Hazaviszlek, jó? ami listán van régóta), csak hozzá tényleg kiegyensúlyozott pillanat kell, mert a nagy magyar valósággal lehoz az életről.

Tóth Olga
A Csupasz nyulak. Amelynek a borítója mindig eltántorított az olvasásától. Aztán egyszer mégis kézbe vettem és kedvencem is lett. Megint a nagy magyar valóság, a régi rendszer, anyák-lányok kapcsolata, a családok diszfunkcionális működése, a kitörni vágyás. Emlékszem, hogy nagyon megérintett, nagyon elgondolkoztatott. Azóta is több helyen, több embernek ajánlottam már, az egyik legjobb magyar regény, amit valaha olvastam.

***

És akkor néhány "új felfedezett"-ről. Azért idézőjelezem, mert számomra újak. Eddig csak messziről néztem, kerülgettem, óvatosan közelítettem, aztán most úgy tűnik, hogy nem lőttem velük mellé.

Grecsó Krisztián
Én nem voltam Grecsó rajongó. Azt gondoltam, hogy nem vagyok elég ahhoz, hogy Grecsót olvassak. Aztán elmentem egyszer egy zenés előadására és annyira megfogott maga az ember, hogy úgy gondoltam, aki nekem ilyen szuper estét okozott, ennyiszer megnevettetett és ennyiszer megkönnyeztetett, az bizony valamit tudhat. Úgyhogy szép lassan ismerkedek vele. Nem sietem el. Válogatok. Most legutolsó alkalommal a Verával nagyon egymásra találtunk. Úgyhogy mindenképpen tovább megyek vele az úton. Csak maximum én most majd egy kicsit visszafelé haladok a korai művei felé. Megszerettem, "grecsósodtam" és a Harminc év napsütéssel meg abszolút beírta magát a szívembe. Értem őt és ő is ért minket.


Péterfy-Novák Éva
A rózsaszín ruha volt a kezdőlökés. Ami nagyon magyar, nagyon mai női sorsokkal, érzésekkel teli kis novella gyűjtemény. Tetszett a teljesen egyszerű, sallangmentes, helyenként erőteljesen szókimondó stílus. Nem akar több lenni, mint ami. Nem akar nagyon irodalmi lenni. Viszont fontos dolgok voltak ebben a kötetben. És ahogy néztem mind az Egyasszony, mind az Apád előtt ne vetkőzz szintén fontos témákat dolgoz fel. Számomra ez pont elég.

Mörk Leonóra
A porcelánlány volt az utolsó befejezett olvasmányom és hatalmas meglepetés volt. Merthogy tök jó és élvezetes volt. Szórakoztató női regény a jobbik fajtából. Szeretem a két szálon futó történeteket, ahol valami rejtély van a múltban és ettől a kis könyvtől pont ezt kaptam. Nem mondom, hogy tökéletes volt, de meglepett, hogy mi magyarok tudunk ilyet is írni. Van benne sok utalás a mostani rohanó életünkre, visszatekintünk a múltunk egy kevésbé dicsőséges időszakára és aztán levonjuk a tanulságot. Tök jó volt, hogy nem nyáltenger és rózsaszín giccs-féle regény ez, hanem olyan kellemesen érzelmes. A Ködkirálynőre is kíváncsi lettem.

Mint láthatjátok nálam nem a hardcore magyar kortárs szépirodalom képviselteti magát, mert most nem érzem magamat ezekre az írásokra készen. Majd. Viszont azért meg kell állapítanom, hogy tudunk mi magyarok írni, sok könyvből lehet már meríteni, így szerintem mindenki megtalálhatja magának azt a magyar írót, aki megadja neki a lökést a többiek megismeréséhez is. Illetve szerintem vannak nagyon jó megmozdulások (pl. a Libri Irodalmi Díja, a Margó Fesztivál), amelyeknek a fókuszában a kortárs magyar írók, költők állnak. Ezeket is folyamatosan nyomon szoktam követni, így például tudom, hogy a mostani közönségdíjas Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem című regényét is hamarosan beszerzem. Egy újabb író, akivel szeretnék megismerkedni. Mert ez egy izgalmas dolog, szóval legyünk nyitottak, adjunk esélyt, mert vannak bizony jó magyar könyvek, csak rá kell találnunk.
Ti mit gondoltok a témáról? Szoktatok magyar szerzőktől olvasni? Vannak kedvenceitek?

A témázós csapat résztvevőinek gondolatai:
PuPilla
ZakkantAnett
Dóri
Nima

2019. május 19., vasárnap

Mindenkinek volt egy rózsaszín ruhája

Péterfy-Novák Éva: A rózsaszín ruha


Azt hiszem a könyvtározás egyik legjobb hozadéka az, hogy sokszor olyan könyvekkel is megpróbálkozom, amelyektől addig távol tartottam magam, vagy úgy gondoltam, hogy nem kell belőle saját példány, mert mi van ha nagy pofáraesés lesz a vége. Ilyenkor teljesen jó a könyvtár polcáról lekapni egy olyan kötetet, ami sokszor sok helyen jött már szembe velem és adni neki egy esélyt, hogy eldönthessem szeretnék-e az írójával tovább ismerkedni. Péterfy-Novák Éváról elmondhatom, hogy igen. A rózsaszín ruha című novellás kötetével engem simán megvett magának.



A rózsaszín ruha nőkről szól és talán leginkább nőknek, illetve azt mondanám, hogy ők fogják leginkább értékelni és átérezni azokat a szituációkat, amelyekről szól ez a könyv. Sokrétű kis kötet ez, és mivel novellákról szól, annyira mélyre mégsem megyünk, de mégis vannak benne olyan történetek, amelynél a rövidség előny, amely így is egy erős gyomrost ad nekünk olvasás közben.

A keményebb történetek legtöbbször megcsalásról, kiábrándulásról, nők elleni erőszakról, a nők elnyomott szerepéről szólnak. Nem is tudok felsorolni olyat, amelyik ne ütött volna szíven. Az egyik kedvencem az Európa Kávéház volt: amikor egy "idilli" kis család pár percébe tekinthetünk bele, ahol látjuk anyukát, aki kívül mosolyog, belül meg szanaszét van esve, mindezt persze apuka és az anyós hathatós "támogatásával". Hatalmas pofont kap a női romantikus lélek a Csokiszív 1-2. című novelláktól, amelyben először a feleség mesél, majd - és ez nem spoiler, mert simán kiérződik az első történetből a második csattanója - a másodikban a szerető. És akkor a koronát ezekre a gyomorszorítóan döbbenetes és őszinte történetre A nőgyógyász és a Házi bor című két történet teszi fel. Az egyik a nők kiszolgáltatottságáról szól egy nagyon intim helyzetben, arról, hogy fel kell vállalnia a fellépést valaki ellen ha valami olyan történik velünk, ami nem helyes, a másik pedig a családon belüli elnyomásról, erőszakról, és az arra adott válaszokról. Lehet kitörni és lehet benne ragadni is.

"Mert igenis van az a szint, amikor az ember a boldogtalanságtól szinte megbénul."

Hogy a feszültség, meg az a gyomorszorító érzés ami ezt a sok negatív érzelmet kíséri helyenként megtörjön volt pár olyan rövid kis szösszenet, ami mosolyt csalt az arcomra. Ilyen volt pl. A góc című novella, amelyben egy kigyulladó kicsi kocsi és Szentesi Éva is szerepet kap (Péterfy-Novák Éva családtagnak fogadta, amelyről többet az Útóhang az Egyasszonyhozból tudunk meg többet). És ugyanilyen sírva vinnyogós nevetés kapott el a Spájzablak legvégén, amelyben ugyan benne van egy kicsit az, hogy egy leánygyermek mégsem egyenlő egy fiúval, de a vége az igen kacagtató lett.

"Meg is jegyzem, hogy hát igen, Mama, azért nem mindent egy nőnek kell csinálnia otthon, még akkor sem, ha nincs munkahelye. Anyám úgy néz rám, mintha kétségbe vonná, hogy valóban az ő gyereke vagyok, én ekkor már tudom, hogy nem menekülök, egészen biztosan végig kell hallgatnom valami tanulságos történetet, amiből még számomra is világos lesz, hogy a lustaság a legocsmányabb tulajdonság."

Összességében annyit mondhatok, hogy legközelebbi könyvtárazásam alkalmával az Egyasszonyt is szeretném levadászni, illetve nemrég jelent meg Pétefy-Novák Éva Apád előtt ne vetkőzz c. regénye, amelynek úgy gondolom elég beszédes a címe és ezt is sorra fogom valamikor keríteni. Nekem tetszik ez az őszinte, egyszerű, helyenként káromkodós és nagyon magyar hang, ami az írónőt jellemzi. És bizony az a rózsaszín ruha sem mindig rózsaszín, ezt nem lehet nekünk nőknek elég korán megtanulnunk.


Kiadó: Libri
Kiadási év: 2017

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...