Keresztutak

Laetitia Colombani: A hajfonat

Egy újabb történet a könyvtárból, amely igazán kellemes meglepetést okozott. Szeretek a könyvtárban minden egyes alkalommal alaposan körbenézni és A hajfonatot már többször láttam a polcon, mindig is szemeztem vele. Végül a múltkori alkalommal már nem tologattam és nagyon örülök, hogy így tettem.

Igazi női regény ez, három különböző országban, eltérő családi és kulturális háttérrel rendelkező nő regénye. Mindhárom élete olyan fordulóponthoz érkezik, amely alapjában rengeti meg az addigi mindennapjait. Az első, akit megismerhetünk Smita és kislánya Lalita, akik Indiában, Badrapurban élnek. Az érinthetetlenek kasztjába születtek, akik a társadalom legalján helyezkednek el, a legaljasabb munkát végzik és akiknek szinte esélyük sincs innen feljebb kerülni. De Smita nem azt a sorsot szánja a kislányának, és a családjuk kis vagyonát felajánlva a lehetőségért, Lalita végül iskolába járhat. Ám ez a lehetőség sajnos nem úgy alakul, ahogy Smita remélte, ezért hogy a lányának már jobb élete legyen nagyon fontos döntést hoz, amellyel akár veszélybe is sodorhatja a saját életüket. Ám Smita nem alkuszik, tenni vágyik egy szebb jövő érdekében.

"Van úgy, hogy jó arra gondolni, hogy mindennek van vége, hogy a legnagyobb kín, fájdalom is megszűnik egyszer, akár már holnap."

Gulia Palermo városában Szicíliában él és édesapjával viszi a család parókakészítő műhelyét. A lány szinte családtagként gondol a cég összes alkalmazottjára, ő az a 3 lánytestvér között, aki tovább is szeretné vinni az üzletet. Erre sajnos korábban lesz szükség, édesapja balesete miatt a céggel járó minden felelősség a lány nyakába szakad, aki sajnos döbbenten tapasztalja, hogy nem is állnak olyan jól, mint ahogy azt sejtette. A fiatal lánynak hirtelen fel kell nőnie a feladathoz, illetve szívügyekben is viharos korszak köszönt rá. De mint kiderül a szerelmet hozó férfi sem véletlenül toppant be az életébe. 

„Nem tudták, hogy lehetetlen, így hát megvalósították.”
Guilia emlékszik erre a mondatra, amit kislányként olvasott Mark Twain könyvében és olyannyira tetszett neki.

A harmadik szál Sarah-é, aki elismert és befutott ügyvédnő Kanadában. Többszörösön elvált, három gyermeket nevel, de igazából a munkájának és a karrierjének él. Mindig elérhető, mindig 200%-on teljesít, mindig a háttérbe szorítja a családját és a magánéletét, egészen addig, amíg kegyetlen pofont nem kap az élettől. A legnagyobb nehézséggel kell szembenéznie, amely során bebizonyosodik, hogy a támadást onnan kapja, ahová a legtöbbet tette le eddig és amit ő biztosnak gondolt az életében kártyavárként omlik össze körülötte. Vajon fel tud állni ebből a helyzetből?

"A mostani életében minden tervezetten, szervezetten, rendezetten történik. Nem improvizál, a szerepét megtanulta, minden nap, minden héten, minden hónapban, minden évben eljátssza. Családanya, felsővezető, working girl, IT-girl, wonder woman: megannyi címke, amelyet a női magazinok ragasztanak a hozzá hasonló nők hátára, megannyi súlyos zsák, amelyet cipelniük kell."

Úgy gondolom, hogy egy tapasztalt olvasónak a regény elejétől már van tippje arra, hogy az a bizonyos címbeli hajfonat hogyan is fogja összekötni ennek a három nőnek a sorsát, tehát meglepetést ne várjunk ettől a könyvtől. Ellenben az utak találkozásáig nagyon szép íve van mind a három történetnek és mivel folyamatosan felváltva olvashatjuk Smita, Gulia és Sarah életét, egy percre sem válik unalmassá.

Nem kérdés, hogy európai szemmel a legfájdalmasabb sorsa Smitának és Lalitának van és talán az olvasó nekik drukkol a legjobban. Az, hogy Smita a legerősebb a három nő között nem merném kijelenteni. Számomra például Gulia is ugyanolyan erős volt: egy családi tragédia következtében szembe kell néznie nem csak egy szeretett szülő elvesztésével, de az egész addigi életét jelentő családi üzem elvesztésének lehetőségével is. Ráadásul olyan döntést hoz a végén, amely mindenki véleménye szerint bukásra van ítélve, ő mégis bevállalja. És mondhatom, hogy Sarah is bitang erős nő, még akkor is ha sok olvasó nem szereti az ő karakterét, mert hát egy igazi karrierista hidegvérű ügyvédcápa. Pontosan ezeknek a személyeknek lehet a legnagyobbat zuhanni, ők azok, akik sérthetetlennek gondolják magukat, ezért a zuhanás és onnan a felállás nekik lehet a legfájdalmasabb.

A Talmudból jut eszébe egy idézet: „Aki megment egy életet, az egész világot menti meg.”

Szóval miért is ajánlom A hajfonatot? Mert fontos dolgokra hívja fel a figyelmünket. A család fontosságára, a társadalomban kirekesztett sorsban élőkre, arra, hogy mindig lehet másik utat választani és arra is, hogy van, hogy a nehézségek nem véletlenül tesznek próbára minket, mert lehet, hogy a végén valami sokkal jobb vár majd ránk. Szívből ajánlom ezt a könyvet a női olvasóknak, akik szeretnek erős női karakterekről olvasni. Érzelmes történet, megéri időt szakítani rá!

Kiadó: Kossuth Kiadó

Kiadási év: 2018

Fordította: Borsi Éva

Egy kis balgaság sosem árt

Paul Auster: Brooklyni balgaságok

Az van, hogy én még semmit nem olvastam Austertől. Sokan ajánlottátok már a New York trilógiát, de eddig nem éreztem, hogy meg kellene ismerkednem sem Austerrel, sem azzal a könyvvel. Aztán jött a 21. Század Kiadó, aki felkarolta itthon újra az író műveit és én - mint sekélyes lelkületű, csak a borítóra felfigyelő könyvmoly - kezdtem azt gondolni, hogy talán mégis itt az idő egy austeri műre. Majd úgy esett, hogy a könyvtárban épp megtaláltam a Brooklyni balgaságokat és ez a könyv már a legelső mondatával megalapozta a helyét a szívemben (és majd lehet, hogy a későbbiekben a könyvespolcomon is). Szóval, aki így kezd annak nálam nyert sikere van:

"Egy csendes helyet kerestem a halálra. Valaki Brooklynt ajánlotta, hát másnap reggel Westchesterből leutaztam felmérni a terepet."

Ez az előhangbeli első mondat pont olyan közvetlen, keresetlen és humorral átszőtt, mint ami az egész könyvet jellemzi. No meg a főszereplőt, Nathant, aki 60 éves gyógyult rákbetegként, elváltként gondolja úgy, hogy ha esetleg mégsem épült fel teljesen, akkor Brooklyn lenne a tökéletes helyszíne az életének befejezéséhez. És közben meg új életet kezd. Lakást talál, új helyekre jár, udvarolgat az étterem csinos fiatal pincérnőjének, majd véletlenül összefut unokaöccsével, Tommal, akinek az élete közel sem úgy alakult, mint ahogy anno az ígéretes kezdet után a család gondolta. Elkezdenek összejárogatni, Nathan megismeri Tom extravagáns gondolkozású főnökét, aki egy - elképzelésem szerint - szuper kis antikváriumot vezet, aztán ez az ismeretség sok-sok nem várt kalandot és embert hoz mindkettejük életébe. Közben meg - csak hogy a címre is kitérjek - Nathan elkezdi írni életének balgaságait, mindazt a sok fura pillanatot az életében, amit ő annak ítél. És még csak nem is gondolja, hogy ezek után mennyi újabb fura pillanatban lesz része, amelyekben szerepet kap Tom eddig soha nem látott unokahúga, csinos és kevésbé femme fatale nőszemélyek meg szívügyek, szóval a balgaságok sora szép lassan folytatódik, miközben mind Nathan, mind Tom élete egyre pozitívabb történésekkel telik meg. 

"A lustaság teret enged a gondolatoknak, márpedig a gondolkodás veszélyes, ahogy azt mindenki tudja, aki egyedül él."

Úgyhogy számomra ez a második esélyek könyve volt. És nagyon imádtam olvasni. Főleg Nathan narrációja miatt, aki állati fazon lehet. Olyan jó volt az ő szemén keresztül nézni a dolgokat. A 60 éve alatt sok mindent átélt, lehetett volna egy okoskodó vén fószer, helyette inkább a hibáiból építkező, az új életnek örülő, a fiatalokat támogató fazon vált belőle. Tomot is bírtam, mert nagyon sokan vagyunk olyanok mint ő. Kudarcba fulladt világmegváltó terveink után feladva mindent beszürkülünk az átlagos emberek közé, hajtjuk minden nap a mókuskereket, álcázzuk magunkat a kilókkal vagy az unalmas munkánkkal, közben belül meg minden nap meghalunk egy picit. Egészen addig, amíg a sors az orrunk alá nem dug egy új lehetőséget, vagy egy ilyen frankó nagybácsit, mint Nathan.

"Nem számít, milyen jelentéktelen az életed. Ami veled történik, épp olyan fontos, mint ami mással."

Persze Harryt, az antikvárium tulajdonost sem hagyhatom ki a felsorolásból: csudapofa volt, hatalmas svindler, akinek óriási szíve van és igazából egyetlen célja van az életben (meg talán bűne), hogy arra vágyik szeressék. Mondjuk már akkor bírtam, amikor kiderült, hogy ő a tulaja az antikváriumnak. Ráadásul úgy szerettem a főszereplők közötti magasröptű eszmefuttatásokat, a könyves utalásokat (az a történet Kafkáról!), a mindennapokról szóló kegyetlen igazságokat. Szívem szerint újrakezdeném elölről megint a könyvet és a végére tele lenne post-itekkel az idézendő mondatok miatt.

"Az olvasás menekülést és gyógyírt jelentett, vigaszt és stimulációt; a puszta örömért olvasni, a gyönyörű szép nyugalomért, ami körbevesz, amikor egy szerző szavai visszhangzanak a fejünkben."

Olvasmányos, okos, csavaros, humoros történet volt számomra a Brooklyni balgaságok, amely megadta a kellő löketet arra, hogy szépen sorba vegyem majd Auster többi művét. Üzenetét tekintve pedig arra jutottam, hogy ha a megfelelő emberekkel hoz össze a sors, akkor a kis szürke életedből is válhat még kifestőkönyv, csak együtt kell kiszínezni.

Kiadó: 21. Század Kiadó

Kiadási év: 2018

Fordította: Pék Zoltán

A ki nem mondott szavak drámája

Celeste Ng: Amit sohase mondtam el

Lassan kezdek rájönni, hogy azok a regények szólnak nálam a legnagyobbat, amelyekről nem olvasok előzetesen, egyszer csak bekerülnek a látókörömbe és piszkálni kezdenek. Már kétszer hosszabbítottam a könyvtárban a könyvet, amikor egyik hétvégén a kezembe vettem, hogy beleolvasok. Aztán csak annyit realizáltam, hogy több órát egyhuzamban a Lee család történetével töltöttem, és azon gondolkoztam, illetve kezdtem egyre jobban megérteni, mi vezetett odáig, hogy lányuk, Lydia meghalt. Mert ez egy pillanatig nem kétséges, itt a szerző nem árul zsákbamacskát, ugyanis az első mondattal az arcunkba tolja a helyzetet:

"Lydia halott. De ők még nem tudják."

Amit én nem tudtam az az volt, hogy mennyire összetett történetet tesz le elém Celeste Ng. Nem csak egy családi tragédia, egy dráma részese voltam, hanem sokkal-sokkal több szált és fontos témakört fűzött egybe az írónő. Lydia halálához vezető okokat a családtagok külön-külön szemszögéből fejthetjük vissza és ezeken a szereplőkön keresztül kapunk újabb és újabb rétegeket. A szülők a '70-es évek rasszista Amerikájában kötnek vegyesházasságot, ahol az apa, James már Amerikában született kínai származású. Világ életében harcolt a megkülönböztetéssel, a rasszizmussal, és az évek során csak nyelte magába a sértéseket, az odaböffentett félmondatokat, amelyek a származását minősítették. Felesége Marilyn, a tipikus csinos amerikai lányka, akit az anyja, a tökéletes és nagybetűs "stepfordi-feleségek-féle" Anya arra nevelt, hogy az életben a legfontosabb az, hogy jó férjet fogjon magának. De Marylin kitörni vágyik ebből a szerepből, orvos akar lenni. Aztán mégsem tudja elkerülni a családalapítást, de ki nem mondott lázadásként pont James oldalán köt ki. Három gyermekük születik, és az anya minden vágyát, álmát, mindazt, amit ő nem tudott megvalósítani az idősebbik lányába, Lydiába helyezi. Tipikus mérgező szülő lesz ő is és James is. Mert az asszony mellett a férje ugyanúgy nem képes észrevenni gyermekei valós értékeit, illetve egyikük sem képes kimondani eddigi életük frusztráltságát, sérelmeit, ezeket mind a gyermekekre örökítik tovább, pakolva rájuk a mázsás terheket.

"Nem tudhatja meg azt a mindent, amit sohase mondott el neki. Hogy azt gondolta vajon: cserben hagyta, vagy azt akarta tőle: eressze végre el."

Ahogy fogytak az elolvasásra váró oldalak a kezem között, úgy lett egyre nehezebb a lelkem. Hiába tűnt kívülről viszonylag rendezett családi életnek az övék, belülről emésztette fel őket a kommunikáció hiánya, az elfojtott érzelmekkel való megküzdés. Nagyon szerettem Ng regényében, hogy az egész családot, minden szemszöget megismerhettünk, mert így láthattuk az anya-lánya, az apa-fia, illetve a vége felé már a testvérek közötti diszfunkcionális kapcsolatot. Nem tudom, hogy a gyerekek közül melyik szereplőért fájt jobban a szívem.

A három gyerek karaktere zseniális. Az elsőszülött gyerek, a fiú Nath sóvárog az apja szeretete után, de elég hamar felismeri, hogy számára az a legjobb, ha mihamarabb elhagyja ezt a családot, így alig várja, hogy egyetemre menjen. Ráadásul a srác okos gyerek, űrkutatásba menekül az otthoni meg nem értettségében és igazából mindazt megvalósítja majd, amit a középső gyerektől, Lydiától vártak volna el. Merthogy Lydia nem annyira okos, mint amennyire Marylin gondolja, illetve várja a lányától. Átlagos tinédzser lány, átlagos képességekkel, átlagos vágyakkal, reményekkel. Csakhogy akkor terhet ró rá az anyja, amit ez az átlagos lány nem bír elviselni. És ő is menekül ebből a helyzetből, csak másképpen mint a bátyja. És akkor ott van a legkisebb gyerek, Hannah a kishúg, aki soha nincs láb alatt, engedelmes, csöndes, mégis ő látja legjobban, hogy mi zajlik a családjában és hogy mennyire nincsenek rendben a családtagok között a viszonyok. Bármilyen megingás lesz, borul az egész kívülről idillinek tűnő összhang. És ez a megborulás Lydia halálával be is következik. Külön piros pont a harmadik gyerek szerepének Lydia halála után. Ez miatt éreztem úgy, hogy talán ekkora tragédia, ennyi fájdalom, frusztráció, elfojtás felszínre kerülése után is lesz még ennek a családnak esélye valamilyen szintű újrakezdésre.

"Feltételes múlt: az elszalasztott lehetőségek igeideje."

Kőkemény könyv az Amit sohase mondtam el. Nagyon-nagyon fontos témákat gyúr össze, olvasmányos, egy pillanatig sem unalmas és igazán elgondolkodtató. A legnagyobb üzenete számomra a kommunikáció, a kimondás fontossága és az, hogy szülőként a gyermekekre nem szabad a saját elcseszett lehetőségeinket, múltunkban kihagyott vágyainkat ráerőltetni, mert annak nagyon nem jó vége lesz.

Kiadó: Európa

Kiadási év: 2016

Fordította: Széky János

A Barbie-k cseppet sem rózsaszín világa

Sarah Pinborough: 13 perc

Olyan régóta vágytam már valami igazán klassz olvasási élményre, arra a régvolt érzésre, amikor hajnalig fent maradtam olvasni és reggel is az első gondolatom az volt, hogy olvasni kéne még pár oldalt. Vagy amikor folyton csak a könyvben történteken kattog az agyam, a villamoson utazva zenét hallgatva is a főszereplők cselekedeteit elemzem magamban. És én lepődtem meg a legjobban, amikor mindezt egy YA pszichothrillertől kaptam meg. Kéretik nem nevetni!

A 13 perc jó ideje a radaromon volt, igaz, először egészen a szélén, mert eleinte a borítót találtam iszonyat ütősnek, majd egy antikváriumos körút alkalmával beleolvasván a könyvbe egészen nehezen tudtam otthagyni. Végül a könyvtárban csaptam le rá és mostanság bekövetkezett hosszú hétvégéknek hála végre sorra is tudtam keríteni. Pár nap alatt befaltam. Pedig egyáltalán nem egy könnyű történet, persze, hiszen pszichothriller, de gondoltam ha YA, akkor biztos a lightosabb fajtából. Hát nem. Pinborough tinédzser főhősei a rémálmaim megtestesítői. Ugyanakkor baromi kettős érzés ez, mert pont az a brutalitás amit magukban hordoznak, a viselkedésük, az egész miliő, a középiskolai rangsorban való hely adja a sava-borsát a könyvnek. Az pedig piszok erős.

"Ennek a kisvárosnak a tinédzserközösségét úgy fonták körbe a szavak, mint a szögesdrót, mely karmol, húsba tép és beleakad az emberbe."

Adott egy lány, Tash, aki a gimi egyik legnépszerűbbje, és hihetetlen módon egyik hajnalban a folyó jeges vízéből húzza ki egy arra járó kutyasétáltató, de a lány még így is 13 percig halott volt, míg nem sikerült újraéleszteni. Nem emlékszik mi történt vele, csak azt tudja, hogy nem akart öngyilkos lenni és hogy a "balesete" valahogy kapcsolódik két legjobb barátnőjéhez, akikkel hármasban ők a suliban a Barbiek - szépek, csinosak, szőkék, népszerűek. Mindenki velük akar barátkozni, ugyanakkor ők megválogatják, hogy ki kerülhet közéjük. Ennek a válogatásnak esett áldozatul pár évvel ezelőtt Becca, aki Tash gyerekkori legjobb barátnője volt. De a két másik Barbie megjelenése után már nem volt megfelelő a csapatba, ezért lazán ejtve lett. A lány, a mai napig nehezen tudja ezt feldolgozni, mégis ő lesz az az ember akibe Tash a balesete után megbízik, akivel napról napra újra egyre közelebbi kapcsolatba kerül. Mert Tash érzi, hogy valami bűzlik a balesete körül, csak nem tudja, hogy mi, de Beccával közösen megpróbálják azt kideríteni.

Így nem tűnik olyan nagy történésnek a sztori, de ahogy lapról lapra, fejezetről fejezetre egyre mélyebbre ásunk Tash, Becca és a két Barbie életébe úgy érezzük, hogy ezekkel a tinédzserekkel valami nagyon nincs rendben. És itt nem csak a szex, a töménytelen mennyiségű drog miatt gondoljuk, hanem valami rothadás árad a sorok közül és a lányok lelke mélyéről. Pinborough nagyon ügyesen játszik velünk olvasóval, hisz én a végéig nem tudtam eldönteni, hogy a lányok közül kinek van a legtöbb vaj a fején. Mert itt aztán higgyétek el mindenkinek van valami takargatnivalója. És hiába agyaltam menet közben a MI TÖRTÉNHETETT? kérdésen, én bizony nem jöttem rá a csattanóra. Teljesen más irányba keresgéltem. De azt hiszem ez a számomra nagyon erős hangulatnak köszönhető volt, hisz annyira beszippantott a könyv, hogy alig akartam letenni. Az meg külön pontot érdemel tőlem, hogy bár Becca a mesélő, de olvasunk az esetről újságcikkeket, pszichológusokkal történt megbeszélésekről feljegyzéseket, rendőrségi jegyzőkönyveket, sőt, Tash naplójából is kapunk részleteket, szóval a stílus sem lesz unalmas egy percre sem, hanem ezáltal sokkal színesebb, valóságszagúbbá válik.

"Bizarr, ha felnőttek hálálkodnak a tinédzsereknek. És egy kicsit ijesztő. Mintha mind egyenlőkké válnának, és nem maradna biztonság a világban. A gyerekkoruknak vége. Egy váróteremben vannak a felnőttkor szélén. A senki földjén, ami már nem az egyik, és még nem a másik. Ez néha irtó jó. Néha totál szívás."

Ami fájt olvasás közben, hogy ha a tinédzsereknek manapság tényleg ilyen a világuk, tényleg ilyen hierarchia uralja a sulik szociális életét, meg a közösségi médiának tényleg ekkor a szerepe az életükben, akkor én rohadtul örülök, hogy nem most vagyok fiatal. Döbbenet egyszerűen, hogy egyik napról a másikra kizárhat magából egy közösség egy-egy poszt hatására, vagy te lehetsz a suli legnépszerűbbje. Pont ezért bírtam Beccát talán a legjobban a csajok közül: nagyívben tett rá, hogy mit írnak róla, számomra helyenként olyan "badass" női karakter lett. Persze a lelke legmélyén neki is fájt hogyan bánnak vele, és abba belegondolni, hogy a tinédzser évek alatt, amikor szerintem a legsebezhetőbbek vagyunk, mert magunk sem értjük sokszor, hogy mi történik a lelkünkben, a testünkkel, szóval pont ekkor ilyen sérüléseket szerezni talán örökre feldolgozhatatlan marad. Azt hiszem ez miatt jó lett volt ennek a könyvnek a legvégén egy epilógus is, hogy legalább úgy csukhassam be, hogy van még remény. De ezt leszámítva Sarah Pinborough 13 perce kikapcsolt, szórakoztatott, és mindenképpen kedvet csinált az írónő további könyveihez is.

Kiadó: 21. Század Kiadó

Kiadási év: 2018

Fordította: Tomori Gábor

Családi kötelék

Domenico Starnone: Hurok

Régóta szeretném megtalálni azt a valaha volt érzést újra, amikor egy történet teljesen ismeretlenül megtalál magának. Amióta a könyves világot az interneten is nyomon tudom követni, azóta az újdonság és ismeretlenség varázsa valahogy eltűnt. De nem teljesen. Rájöttem, hogy a Park Kiadóra ebben mindig számíthatok. Vannak bizonyos könyveik, amelyek szép csendben megjelennek, reklám, mindenféle felhajtás nélkül, hogy aztán jól bekerüljenek az idei év kedvencei közé. A Hurok is ilyen lett, igaz a könyvesboltban csak felfigyeltem rá, kézbe vettem, beleolvastam, de végül a könyvtárból haza is jött velem.

Viszonylag kicsi formátumú és rövid könyv, de annál fajsúlyosabb a mondanivalója. Egy házasság, egy megcsalás és mindezek hatását követhetjük végig az érintett felek szempontjából. Elsőként az asszony, Vanda meséli el házassága válságos időszakát, mindezt egy olyan kezdőmondattal, amelyben szerintem benne van az asszony minden keserűsége, bánata, mérge, amit a férje iránt érez:

"Ha netán elfelejtetted volna, édes úr, majd én eszedbe juttatom: a feleséged vagyok. Tudom, hogy valaha örültél ennek, most meg egyszerre csak idegesíteni kezdett."

Kemény szavak, amelyek megalapozzák a könyv hangulatát. Az asszony férjének írt leveleiből megtudjuk, hogy miként érezte, próbálta feldolgozni azt, hogy két közös kisgyermek mellett a férj egyszer csak lecseréli őt egy fiatalabbra. Hogyan próbálta magát felszínen tartani, milyen érzések kavarogtak benne a férfi, a szerető és a gyerekei iránt. A levelek hangneme úgy változik  ahogy Vanda lépked a feldolgozás folyamatában: gúnyos, szemrehányó, beletörődő. Nagyon sokszor bevillant Elena Ferrante Amikor elhagytak című könyve. Nem visz annyira mélyre, nem annyira zsigeri, de Vanda sem ússza meg sérülés nélkül azt, hogy elhagyták.

A regény második és egyben legnagyobb részében a férj, Aldo az elbeszélő és itt már ugrálunk a múlt és jelen között. A jelen, amely engem teljesen összezavart, hisz a könyv elején olyan alaphelyzetbe kerültünk mi olvasók, amelyből azt gondoltam, hogy a kiút valami teljesen más lesz. Ehelyett Starnone csavart egyet a sztorin, és felteszi azt a kérdést, hogy egy házaspár életében bekövetkező hatalmas törés után lehet-e újrakezdeni, elfelejteni, eltemetni a régi sérelmeket. Hihetetlenül okosan visz minket végig Aldo elbeszélésén: megismerjük a másik oldalt, a férfi érzelmeit, a félelmeit, az, hogy mi vezetett ahhoz, hogy elhagyja a családját, aztán hogyan vezekelt ezen döntése miatt hosszú, hosszú évtizedekig. Briliáns. Minden benne van szerintem, ami mostanság nagyon sok házasságot jellemez. Megalkuvás, a problémák szőnyeg alá söprése, az erőviszonyok megváltozása, adok-kapok egy életen át, egyszóval rengeteg réteget hánt le a kívülről egész tökéletesnek tűnő házasság(ok)ról.

"A sok-sok évvel ezelőtti válság mindkettőnket megtanított rá, hogy együttélésünk érdekében annál sokkal kevesebbet szabad csak elmondani egymásnak, mint amit elhallgattunk…"

A harmadik és egyben legrövidebb rész Vanda és Aldo felnőtt lányának és fiának reflektálása mindarra, amiben és ahogy felnőttek. Mert bizony a gyerekek hihetetlenül fogékonyak mindarra, ahogy a szüleik élnek, ahogy egymással bánnak. Se nem süketek, se nem vakok, se nem hülyék, nagyon is érzik ha valami gond van, akkor is, amikor úgy tűnik, hogy a probléma megoldódott. Starnone válasza a két gyereken keresztül mindarra, ami hatás érte őket szintén bravúros: a fiú egymás után fogyasztja a feleségeket és csinál gyerekeket, de úgy, hogy mindegyikkel jó viszonyban marad és mindegyik gyermeke imádja, azaz megmutatja az apjának, hogy milyennek kellett volna lennie ha már félrelépett és elhagyta a családját és hogy milyen is egy jó apa. A lány meg olyan mély sebeket kapott mind anyai, mind apai oldalról, hogy mélyen elutasítja mind a házasság, mind a gyermekvállalás gondolatát. És bár ez a legrövidebb része a történetnek, szerintem itt hangzanak el a legkeményebb és legelgondolkoztatóbb dolgok:

"Dühből válaszolok. A szüleinktől, mondom, egyetlenegy-valamit tanultam, azt, hogy gyereket nem szabad csinálni. Majd nyugalmat erőltetve magamra, fojtott hangon vetem oda neki: a gyerekeidet előbb-utóbb mindenképp bántani fogod, úgyhogy ne csodálkozz, ha ők később még jobban bántanak majd téged."

A Hurok a könyvesboltok polcain egy megbújó gyöngyszem. Olvassátok, ha valami ütős, igazi mai és fontos történetre vágytok. Szerintem zseniális. Ahogy a címe is, amelynek szimbolikája olvasás közben kristálytisztává válik.

Kiadó: Park Könyvkiadó

Kiadási év: 2018

Fordította: Barna Imre

Egy görög hősnek is van szíve

Madeline Miller: Akhilleusz dala

Olyan jó érzés, amikor a nagy könyves dömping közepette találok magamnak egy nem reklámozott gyöngyszemet, amit olvasás után dédelgetve a polcomra tehetek. Amikor először olvastam az Akhilleusz dalát hatalmas meglepetésként ért, hogy mennyire csodás történetet kaptam, mindezt úgy, hogy Akhilleuszról, Trója bevételéről, az istenekről, királyokról elég sokat tanultunk az iskolában, tehát a téma csontig lerágott volt már. Miller története pont ezért hatott rám annyira: úgy tudott egy mitológiai történetet tálalni, hogy izgultam, hogy ne törjön ki a háború Trójában, hogy Patroklosz ne öltse fel Akhilleusz vértjét, egyszóval hogy ne történjen meg mindaz, ami a mondák szerint bizony megtörtént.

2016-ban olvastam el először az Akhilleusz dalát és akkor nem írtam itt róla. Nem tudom, hogy van-e más is úgy vele, hogy bizonyos könyvektől olyan intim, olyan bensőséges élményt kap, hogy azt nem tudja és sokszor nem is akarja megosztani másokkal. Idén nyáron terveztem az újrázását ennek az élménynek, mert egyre többször néztem rá úgy, hogy közben megdobbant a szívem, viszketett a kezem, újra a kezembe kívánkozott. Milyen volt másodjára? Egy cseppet sem veszített számomra az értékéből, ugyanannyira, ha nem jobban imádtam elmerülni a görög hősök világában, mint első alkalommal.

"A büszkeség tett azzá minket, akik voltunk…a hősök sohasem viselkedtek szerényen."

Sokunk számára Akhilleusz származása és élettörténete ismert. Thétisz, a tengeri nimfa és Péleusz, a mürmidónok királyának gyermeke ő, akiből a legnagyobb görög harcos, hős válik. A jóslatok szerint az apját is túlszárnyalja, ráadásul Agamemnón nélküle tehetetlen Trója ostromakor, tudja, hogy csatát nyerni egyedül vele van esélye. Talán Miller abban tesz az olvasó elé egy más Akhilleusz történetet, hogy nem csak a túlzott önbizalommal rendelkező, képességeiben, erejében rendíthetetlen görög hőst festi le, hanem egy ifjút, akinek bár a sorsa elrendeltetett, mégis tud gyengéd, érzelmes, hűséges is lenni. Aki ugyanolyan jól pengeti a lantot és énekel, mint ahogy a kardot forgatja. És azért is más Akhilleuszt ismerünk meg, mert az elbeszélő végig a hűséges társ és barát, Patroklosz, aki Miller értelmezésében jóval többet jelentett Akhilleusz számára mindezeknél.

"– Adhatok egy tanácsot? Ha valóban a barátja vagy, segítesz neki, hogy maga mögött hagyja azt az érzékeny lelkét. Azért megy Trójába, hogy embereket öljön, nem pedig azért, hogy megmentse őket. – Képtelen voltam elfordítani a tekintetem Odüsszeusz igéző, sötét szeméről. – Ő egy fegyver, egy gyilkos. Ezt ne feledd el! Hiába használsz egy dárdát sétabotnak, az még nem változtat a rendeltetésén."

Patroklosz egy olyan szűrő, amelyen keresztül megértjük a legnagyobb görög hős jellemében a hiúságot, a dühöt, az elbizakodottságot, ő az, aki ezeket a negatív érzelmeket tompítja, és egy lírai oldalát tálalja a már oly jól ismert történetnek. Itt a hangsúly nem magán a csatán van - azon is persze -, hanem az odáig vezető úton és a két férfi kapcsolatán. Patroklosz és Akhilleusz útja fiatalon keresztezi egymást és Kheiron, a kentaur tanítása során együtt töltött idő alatt eltéphetetlenül mély és fájdalmasan szép kötelék alakul ki közöttük. Mindez úgy, hogy a jóslatokat tudják ők is, tudják, hogy idejük véges, hogy Trója és Hektór Akhilleuszra vár és hogy ott majd vége szakad valaminek. De mindezt vállalják, méghozzá együtt és a csatatéren, a hosszú-hosszú évek alatt kapcsolatuk, jellemük tovább alakul. Akhilleusz kiteljesedik, valóban a legnagyobb görög válik belőle, Patroklosz pedig felnő Akhilleusz társának a szerepéhez, a háttérből finoman irányítja, terelgeti és szinte mindenben támogatja, miközben saját erejére is rátalál. Majd amikor a büszkeségében sértett Akhilleusz nem harcol tovább Agamemnón oldalán - felismerve, hogy ez társa hőn óhajtott dicsőségére micsoda veszélyt rejt -, a legnagyobb áldozatot is képes érte meghozni. És ez a tett az, amely Patrokloszt az én szememben még nagyobbá teszi, tőlem ő kapná a legnagyobb görög hős címet.

"– Nincs olyan törvény, amely szerint az isteneknek igazságosnak kellene lenniük, Akhilleusz – magyarázta a kentaur. – És az is lehet, hogy szörnyűbb sors jut annak, aki egyedül marad gyåszában, miután a társa már nincs vele. Nem gondolod?
– Talán igazad van – ismerte el Akhilleusz."

És bár Miller könyve az érzékeny lelkű olvasóknak a két szereplő közötti kapcsolat miatt lehet, hogy nem tetszene, én ezt a szálat is rajongva olvastam. Gyönyörűen viszi végig a kibontakozását és kiteljesedését, egy pillanatra sem megy át túl sokba, sőt, helyenként csak sejtet, céloz rá, finoman, sokat hagy a mi képzeletünkre, mindeközben ennek a kapcsolatnak az erejét mi is érezzük. 

És hát a regény vége ... arra nincsenek szavak. Olyan gombóc alakult ki a torkomban az utolsó oldalakat olvasva - ahol bravúros ötlettel halála után még mindig Patroklosz az elmesélő -, hogy az a végén párás tekintettel tudott csak megszűnni bennem. Kedvenc könyvem első és második olvasatra is, gyönyörű történet, lírai mondatok, és a görög hősök kicsit másfajta megközelítése. Letehetetlen.

Kiadó: General Press

Kiadási év: 2014

Fordította: Szigeti Judit

Madeline Millernek azóta megjelent legújabb regénye Circe címmel. Remélem, egyszer ez is megérkezik majd hozzánk is.

3 könyv, ha olasz mániában szenvedsz

Visszanézve az utolsó három olvasmányomat - és az egyik jelenlegit is - meg kell állapítanom, hogy az Olaszország utáni vágyam a tetőfokára hágott most a nyáron. Ha akartam volna se tudtam volna úgy összeválogatni három könyvet, amely ennyire eltérő módon szól Olaszországról: vagy e csodás ország a helyszínük, vagy olasz a szerző, vagy egy olaszországi énkeresésről szól. Amúgy mennyire jó dolog már ez a könyvekkel kapcsolatban, ha éppen nincs lehetőséged utazásra (anyagiak, idő stb. kapcsán) mégis van egy út, amin keresztül ha csak rövid időre, de úgy érzed, hogy te is ott lehetsz. Mondtam már, hogy imádom ezt a könyvekben?

Paolo Cognetti: Nyolc hegy

Olasz szerző és olasz helyszín, pontosabban a csodás Alpok. Ez volt az a könyv, amit kerülgettem gondolatban már a megjelenése előtt. Győzködtem magam, hogy jó lesz ez majd könyvtárból nekem, de aztán kint a Vörösmarty téren az Ünnepi Könyvhéten hallgattam a belső hangra, amely azt súgta, hogy vegyem meg. Nem olvastam még könyvet, amelynek a központi témája a hegymászás lett volna, vagy ami ilyen csodásan tud arról írni, hogy e sport rajongóinak mit is jelentenek a hegyek, a mászás, a kihívás. Két fiatalember története áll a középpontba: Pietróé, aki Milánóban él, viszont az édesapja szenvedélye a hegymászás és ezt próbálja a fiának is átadni, kisebb-nagyobb sikerrel. Egy nyári hegymászásuk alkalmával találkoznak egy hegyi faluban lakó Pietróval egykorú fiúval, Brunóval, akinek a vérében van a hegyi élet. A két srác életét és a hegyekhez, a mászáshoz, a természethez köthető viszonyát követhetjük végig éveken keresztül. Mindezek mellett központi téma az apa-fia kapcsolat, a fiúval szembeni apai elvárások, a lázadó tinédzserkori útkeresés, a meg nem értettség, hogy van, amikor felnőttként, a szüleink halála után értjük meg igazán, hogy milyen emberek is voltak ők. Benne van a gyász feldolgozása, a gyerekkori barátságok átalakulása, a felnőtté válás minden nyűgje és terhe és hát persze a hegyek. A hatalmas csúcsok meghódítása, saját határaink leküzdése, a természet szépsége és ereje.

Nem egy gyors pörgésű történet ez, hanem olyan, ami lelassulásra készteti az olvasót. Átgondolásra, megállásra, a képzeletbeli saját hegycsúcsunkon való ücsörgésre, amikor fentről az életed minden egyéb területe egy teljesen új aspektusba kerül és hirtelen másként látod az egészet. Jó volt. Sallangmentesen jó.

"Az egyedül maradás képességét kellett óvnom magamban. Időbe telt, míg megszoktam a magányt, olyan hellyé tettem, ahol kényelmesen el tudtam helyezkedni, és jól voltam; mégis éreztem, hogy a viszonyunk mindig is bonyolult volt."

Szerb Antal: Utas és holdvilág

Meglepődve konstatáltam, hogy immár harmadjára olvastam el Szerb Antal klasszikusát. Ezt most a Poket könyveknek köszönhetem, mert a Pál utcai fiúk mellett ezt vettem meg az automatákból eddig. Amúgy valóban nagyon-nagyon kényelmesek ezek a Poket könyvek, még apró női táska kompatibilisek is, de nekem, aki az egész életét a malaclopóiban hordja nap mint nap kész felüdülés volt egy ilyen aprósággal bkv-zni. És nem, nem aprók a betűk, teljesen jól olvashatóak. De hogy a könyvhöz is visszatérjek, azt hiszem az Utas és holdvilág tipikusan az a könyv, amely minden korban, minden életszakaszban más olvasatot jelent az embernek. Most teljesen más vonala fogott meg a történetnek, mint az első alkalommal. Persze egyrészt imádtam, hogy Mihály átutazza ezt a csodás olasz vidéket és mi is vele zakatolunk a vonaton, másrészt rájöttem, hogy ugyanennyire nem találom sokszor a helyemet a nagyvilágban, mint Mihály, vagy akár Erzsi. Vannak a társadalmi elvárások, amelyek hatalmas súllyal nehezednek az emberre, ezért mindenki igyekszik ezeknek megfelelni. Aztán történik valami, ami előhozza belőlünk a kitörni vágyó lázadót, a be nem hódolót. Aki szerencsés, teret tud adni ennek a személyiségnek és élheti így az életét. Felismeri saját igazi énjét, nem enged a külsőségeknek, a csábító konformista életnek. Aki meg kevésbé erős az egy rövid kitérő után újra ugyanott találja magát, mert a kényelmes biztonságos, meg hát a nagyvilág ezt várja el tőlünk. Szóval nagyon sokat gondolkoztam most Mihály döntésein, a helyzetekre adott reakcióin, Erzsit is más szemmel néztem, meg úgy az összes szereplő közötti kusza viszonyt. Néhol kis Szentivánéji álom érzetem volt: mindenki másért rajong, mint akit megkaphatna, aztán csak kikötnek valahol a szereplőink. Mert az élet nem áll meg, csak mi szeretnénk néha egy kicsit másmilyen életet.

"– Semmi baja – mondta az orvos –, csak valami rettenetes kimerültség. Mit csinált maga, hogy ennyire elfáradt?
– Én? – kérdezte Mihály eltűnődve. – Semmit. Éltem."

Dan Brown: Inferno

 

A várólista-csökkentésem listáján szerepelt az Inferno, és már nagyon rég el szerettem volna olvasni. Valami történhetett velem az évek alatt, amíg Langdon professzort hanyagoltam, mert amennyire szerettem olvasni az Angyalok és démonok vagy A Da Vinci-kódbeli ámokfutását a professzornak, ez most az Infernónál rettenetesen idegesített. Fáradtam voltam követni Langdon és az épp aktuális hölgy szereplő menekülésének útját, meg annyira olcsó húzásnak éreztem ezt az amnézia dolgot és az apránként csepegő információkat, illetve a csavart a végén, hogy elég nehezen haladtam a történettel. Azt hiszem egyszerűen "kinőttem" Langdonból. Ugyanakkor az alaptörténet, a bolygónkat érintő túlnépesedés, ennek kezelése, a jövőbeni hatások, az hogy mit (vagy mit nem) hagyunk a következő generációra egy önmagában 10 csillagos téma. Döbbenet volt számomra a számokat, a tényeket olvasni e téma kapcsán. Bár én magam is szeretnék gyereket egyszer, a könyvet olvasva elgondolkoztam rajta, hogy biztos megköszönné-e ez a gyermek pár évtized múlva, hogy világra hoztam, hogy erre a világra hoztam őt. És lehet, hogy most azt mondjuk, hogy a könyvben szereplő Pokol majd sok-sok évtized múlva ér el bennünket, és mi már akkor a föld alatt leszünk, szerintem félelmetes iramban gyorsulnak fel a dolgok és nem kell a Dan Brown által felvázolt jövőképhez ennyi év. Sőt, ha szigorúan a regény befejezését veszem alapul, lehet, hogy már rég egy nagy-nagy játék részesei vagyunk mi is, azok akiknek megadatik a szülővé válás és azok is, akiknek nem, csak éppen nem tudunk róla. A téma mellett természetesen az a rengeteg információ, mind művészettörténeti, mind történelmi vagy építészeti amit megtalálhatunk a könyvben (ó, Firenze, mi egyszer még biztos látjuk majd egymást!) hozzátesz az Infernóhoz. Azt meg kell hagyni, hogy ebben igen alapos Dan Brown. És ha most Langdon hajszája el is fárasztott, az biztos, hogy a professzor egy kurzusára bármikor szívesen beülnék.

"A pokol legsötétebb bugyraiban azok szenvednek, akik erkölcsi válságok idején semlegesek maradtak. Langdon még soha nem érezte ilyen tisztának e szavak jelentését: Vészterhes időkben a legnagyobb bűn a tétlenség. Langdon tudta, hogy milliókkal együtt maga is vétkes ebben. Amikor a világ problémáiról van szó, globális járványként pusztít a hárítás."

 

A barátság dallamai

Rose Tremain: Gustav-szonáta

Rose Tremain neve nem volt ismeretlen számomra, olvastam korábban tőle a Színaranyt. Valahogy azóta elkönyveltem őt egy egykönyves szerzőnek, és nem is hibázhattam volna ennél nagyobbat. A saját tudatlanságomat mutatja, hogy most szembesültem vele mennyi könyve jelent már meg, csak hozzánk nem jutottak el ezek (még). A XXI. Század Kiadó ezen próbált változtatni azzal, hogy elhozta nekünk a Gustav-szonátát, amelyre már a kezdetektől fentem a fogam. Beismerem, hogy elsőként a borítója fogott meg: gyönyörű pasztell színek jelennek meg a rajta és a két kis srác meg egy igazán idilli barátságot testesít meg számomra ezzel a csendes egymás melletti ücsörgéssel. De az igazi kellemes és maradandó élményt természetesen a lapok között kibontakozó történettől kaptam.

"Gustav Perle ötéves korában egyetlen dologban volt biztos: hogy szereti a mamáját."

A történet három egymástól jól elkülöníthető részre oszlik. Az elsőben megismerjük az ötéves Gustav Perlét, aki rajongásig szereti a Muttiját, hisz nincs is neki mása a világon, mint az édesanyja. Az anya nem viszonozza kisfia érzéseit, ezért Gustav fiatal kora ellenére sokkal érettebb gyermek, ráadásul nagy szegénységben, majdhogynem nélkülözésben nevelkedik. Élete akkor vesz egy picivel boldogabb irányt, amikor az óvodában rábízzák egy gazdag és a háború elől Svájcba menekült zsidó család fiát, Antont. A két gyerek nem is lehetne különbözőbb egymástól, mégis erős szálak fűzik majd össze őket egy életen át: barátok lesznek. Antonról nagyon korán kiderül, hogy tehetséges zongorista, szerető családban, jólétben nevelkedik. Eközben Gustav édesanyja minden óhaját, rezdülését lesi, próbál neki mindenben megfelelni, de általában csak panaszszavakat kap válaszul, sőt anyja Antonnal való barátságát sem nézi jó szemmel. De a két gyerek nem adja meg magát a körülmények nyomásának.

A második részben - számomra ez volt a legélvezetesebb - egy éles ugrással visszarepülünk a II. világháború előtti Svájcba, ahol megismerjük Gustav szüleinek történetét. Fény derül arra, hogy ismerkedtek meg és szerettek egymásba ők ketten, megtudjuk, hogy milyen lett a házasságuk a háború árnyékában és persze azt is, hogy Gustav anyja miért lett ilyen kemény a fiával, miért nem bírja elviselni a zsidókat. De legfőképpen megismerjük Gustav apját, Erich Perlét, aki még a fia születése előtt meghalt és akiből a fiának csak egy fénykép jutott. Erichet az élet, de legfőképp a háború nagyon kemény döntés elé állította, aminek következtében nemcsak ő maga, hanem családja, illetve a hozzá közel álló emberek is meg kellett, hogy fizessenek.

A harmadik részben az immár középkorú Gustav történetét követhetjük nyomon, akinek barátsága Antonnal még mindig tart. Ahogy a két férfi útkeresése is: bár Gustav sikeres üzletemberré, egy kis szálloda tulajdonosává nőtte ki magát, Anton pedig zongoratanár lett, egyikük sem igazán elégedett az életével. Felnőttek ugyan, de még mindig a régi gyermeki álmokat dédelgetik magukban. Anton még mindig a híressé válás után áhítozik, nem bírja elfogadni, hogy az élet csak ennyit adott neki, Gustav pedig még mindig az anyjának igyekszik megfelelni és természetesen támaszként ott áll a barátja mellett minden alkalommal. Aztán egy nap Gustav lehetőséget kap az apja történetének és titokzatos halálának megismerésére, amely új fejezetet nyit a férfi életében.

Bár a fülszöveg szerint ez a könyv a barátság története, szerintem sokkal több annál. Egy férfi története, egy férfié, aki gyerekkora óta minden hozzá közelállón csak segíteni szeretne. Aki elnyomja az érzéseit, hisz az anyukája ezt tanította neki, mert egy férfi nem sír soha. Egy férfié, aki nem láthatott igazi férfi és apa képet maga előtt miközben felnőtt és egy férfié, aki számára az egyik legfontosabb személy az életében a barátja, Anton. Ugyanakkor ennek a férfinak a története nagyban összefonódik az apja történetével, amiről csak felnőtt fejjel szerez tudomást. Gustav apja számomra a regény egyik kulcskaraktere és legösszetettebb szereplője lett. Erkölcsileg egyaránt megtesz jó dolgokat, amelyekért a háborús időben elítélni szerintem senkit sem lehet, és amellyel rengeteg ember életét menti meg. Ugyanakkor a saját családjában nem tud boldogságra lelni és itt az erkölcsisége erőteljesen megkérdőjelezhető. Én nagyon sajnáltam Erichet, nem jó emberrel találkozott össze és a sors nem adta meg a lehetőséget, hogy ezen változtasson.

"Mégis nagyon gyakran gondolt a gyerekkorára. Az emlékek olyan mély és végtelen szomorúságot ébresztettek benne, mintha semmilyen jövőben szomorúság nem érinthetné így többé. A saját láthatatlanságáról alkotott elképzelése köré szürke alkonyként szállt le a bánata, amely körülvette Gustavot, aki igyekezett a fény felé törni, hogy a Muttija jobban lássa. De ő sosem látta igazán. Félig vak maradt a fia valódi énjét illetően."

Ha pedig újra csak a barátsághoz kanyarodunk vissza számomra megint az lett ennek a szomorkás, keserédes hangulatú történetnek a tanulsága, hogy bizony a barátságban sem egyenlőek a felek érzelmi szempontból. A mérleg nyelve állandóan elbillen valaki felé, valaki mindig többet, nagyobb energiát fektet bele ebbe a kapcsolatba. Itt úgy éreztem, hogy Gustav az, aki folyton ad, aki folyton védi, támogatja, tereli az úton a barátját és Anton ezt pedig kihasználja. Aztán a regény végén megint ezt éreztem, de megszületik a Gustav-szonáta, ami minden köszönömnél többet ér, ezzel egyenlített számomra Anton.

Ami nekem szintén hozzáadott egy kis pluszt a történet finomságához és érdekességéhez az a helyszín, Svájc volt. Szeretem, amikor a történelem legnagyobb világégését nem a már megszokott jó-és-a-rossz párharcában tálalják. Így Svájc szerepe, a semlegességre törekvése üdítő színfolt volt. Illetve az, ahogy ennek a magját már nagyon kicsiként elültetik a svájci gyerekekben.

Rose Tremain tehetséges író. Kellemes, gördülékeny a stílusa, de így is erőteljesek a szereplői és a közöttük lévő kapcsolatok megjelenítése is. Van, hogy csak sejtet bizonyos dolgokat, van, hogy keményen ki is mondja őket, és én minden egyes nap alig vártam, hogy visszatérhessek Svájcba Gustavhoz. Remélem, hogy Tremain könyve másokat is megérint majd, így talán lesz esélyünk az írónő többi könyvét is elolvasni hamarosan.

Kiadó: XXI. Század Kiadó

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Kiadási év: 2017

A tökéletes című könyv

Sascha Arango: Az igazság és más hazugságok

Rég volt már olyan, hogy egy könyvre a címe miatt figyeltem fel. Sascha Arango könyvével márpedig pont ez történt velem. Karácsony előtt kalandoztam a Könyvudvarban, hogy a családtagjaimnak válasszak ajándékot, amikor megláttam ezt, pontosabban elolvastam Az igazság és más hazugságok címet. Persze nyúltam is a könyvért, amelynek a borítója is tökéletes és amikor a hátán elolvastam az alábbi idézetet és azt, hogy bűnügyi regénynek sorolják be, tudtam, hogy ezt meg kell vennem valakinek:

"Hinni, hogy az ember jó, nem más, mint nehezen cáfolható előítélet."

Hihetetlenül izgalmas utazás volt ez az emberi lélek, kapcsolatok mélyébe. A regény főszereplője Henry sikeres bestselleríró. Számomra egy igazi kaméleon, aki minden helyzetben pont úgy viselkedik, illetve olyannak mutatja magát, amilyet a szituáció vagy a másik fél megkövetel. Ha a feleségéről van szó, akkor a lehető legmegértőbb és szerető otthont biztosító férfi bújik elő belőle. Muszáj is ilyennek lennie, ugyanis Henry egy árva sort sem írt soha. A sikerkönyveket, a hírnevet mind a feleségének köszönheti. Ő az, akiből egymás után szakadnak ki a sikeres történetek, akit csak az írás érdekel, minden ami a sikerrel jár, azt átadja a férjének.

Ha a szeretőjéről van szó, Henry az igazi macsó, a csődör. Csakhogy cseppet elszámítja magát a nővel kapcsolatban, ugyanis a kapcsolatnak nem várt következményei lesznek: terhes lesz a nő. Amit persze meg lehet sok úton-módon oldani, de Henry hitegeti a nőt válással és újrakezdéssel, ráadásul a szerető egyben könyveinek a szerkesztője is, így viszonylag fontos személy a férfi karrierjében, ámbár nem pótolhatatlan. A szituáció nem egyszerű és egy bizonyos esemény, egy nő halála kapcsán még tovább bonyolódik. Henry nem hogy tiszta vizet öntene a pohárba, hanem szép lassan még tovább süllyed a saját maga által megteremtett ingoványba, ahol a dolgok azzal fenyegetnek, hogy nem lesz tovább édes kettős élet az asszony és a szerető, az otthon és a sikeres írói álca között Előbújnak Henry múltjának kísértetei is, a férfi gondosan felépített mintaszerűen boldog életének tükörsima felületén csúnya repedések keletkeznek és igazából mi olvasók nem is tudjuk, hogy mi lesz itt a végén, esélyünk sincs megjósolni a Henryvel történtek egyre gyorsuló sodrásának irányát.

"Egy gyilkosnak résen kell lennie. A legnagyobb ellensége a részlet. A meggondolatlan szó, a semmiség, amiről megfeledkezik, a jelentéktelen hiba, amin minden megbukik. Ébren kell tartania tette emlékezetét, mindennap fel kell frissítenie, miközben tovább hallgat róla. A hallgatás azonban ellentétes az emberi természettel. A titkot nem könnyű megőrizni. Élethossziglan hallgatni kész gyötrelem. Ha innét nézzük, akkor a gyilkos büntetése már tettének napján elkezdődik."

Azt hiszem Herman Koch regényeiben olvastam hasonlóan ellenszenves, ugyanakkor a figyelmemet rögtön megragadó karakterről. Henry hasonló kaliber mint a Nyaraló úszómedencével dr. Schlossere. Bunkó, mindenkit kihasznál a maga céljainak elérésére, ugyanakkor karizmája az van, nem tudja az ember olvasás közben kivonni magát a "bűvköréből". Nem tudtam eldönteni, hogy utáljam-e ezt az embert, aki így játszadozik a többiekkel, vagy ne, hisz ha a körülötte élők ennyire vakok, akkor megérdemlik a sorsukat? Azt sem tudtam eldönteni, hogy milyen befejezésnek örülnék. Annak, ha Henry lebukna, minden szennyese napvilágra kerülne, vagy annak hogy kapjon egy újabb lehetőséget, hogy újabb igazságokkal és hazugságokkal egy újabb karakter bőrébe bújhasson majd. 

"A gonosz ártatlanul jön világra. Felcseperedik, alakot keres magának, és játékosan fog hozzá a mesterkedéshez."

Mindenesetre az tény, hogy olvasás közben nem egyszer esett le az állam a padlóig. Nagyon-nagyon rég volt olyan könyves élményem, amikor nyilvános helyen olvasol és kiszakad belőled egy hangos szó, amire persze odajönnek és megkérdezik, hogy minden rendben van-e? Kezdhettem magyarázni, hogy a könyv, hát ez a könyv... na, szóval hogy épp olyan történt benne, amire nem voltam felkészülve. És pont az ilyen fordulatok miatt szerettem Sascha Arango igényes kis krimijét, mert azért jó pár ilyen volt Henry történetében. Nekem egy picit a vége okozott hiányérzetet, hiszen az egész könyv annyira jól össze van rakva, annyira jól fel van építve, hogy épp ezért valami nagyobb durranást vártam, ami elmaradt. De ez sem volt gond, így is egy valóban ügyesen, jól megírt történet ez az életünk hazug igazságairól avagy igaz hazugságairól.

Kiadó: Libri (amúgy nem értem, miért nem kapott nagyobb figyelmet / reklámot ez a könyv ...)

Kiadási év: 2015

Fordította: Blaschtik Éva

Hely a falkában

Jodi Picoult: Magányos farkas

 

"Nem az a legmagasabb rangú farkas, aki él az erejével. Az a farkas az, aki élhetne, mégsem teszi."

Nem vagyok keményvonalas Picoult-rajongó, hisz idáig az írónőtől összesen három könyvet olvastam, de már akkor úgy gondoltam, hogy időről-időre fogok tőle választani egy történetet. Amire mostanság a választásom esett az a Magányos farkas volt, hiszen a megszokott erkölcsi dilemmát egy érdekes köntösbe csomagolva tálalta Picoult és a könyv befejezése után azt kell, hogy mondjam, ez az egy dolog mentette meg számomra az egészet.

Az alapszituáció egy több évvel ezelőtti történés miatt felbomlott családot érint, ahol Anyu újraházasodott és ebből a frigyből gyerekek is születtek. Nagytesó a régi történés miatt minden szálat elvágva külföldön tengeti életét, a Hugica pedig nem bírván Anyu második családjába a beilleszkedést Apunál köt ki. Csakhogy Apu bizony nem egy szokványos apuka, ő a farkasokkal él, hiszen ő az a híres-nevezetes farkasszakértő zoológus, aki anno évekig egy farkasfalkával élt a vadonban a családjától hátrahagyva, amely kalandról könyvet is írt és amely óriási népszerűséget hozott mind neki, mind a saját rezervátumában tartott falkának. Majd egy végzetes éjszaka Hugi és Apu autóbalesetet szenved, ahol Apu annyira megsérül, hogy úgy tűnik a családnak nincs más választása, mint elköszönni tőle. Csakhogy a helyzet annyiban bonyolódik, hogy kinek van joga ehhez egy ilyen csonka családi helyzetben? Anyunak nincs, hisz törvényesen elváltal, Huginak lenne, de ő még nem töltötte be a 18-at, ellenben Nagytesó, bár hazautazik, de érzelmileg évek óta elvágta magát a családtól, nem biztos, hogy ezt a döntést, hogy Aput lekapcsolják-e gépekről neki kellene meghoznia. Szóval dráma van a köbön. Ami egyébként egy veszett jól megalkotott helyzet, Picoult megint nagyon belenyúlt egy bizonyos kérdéskörbe, amin rengeteget lehet agyalni, meg vitázni (akár egy jó kis könyvklub keretein belül például), csakhogy számomra a szereplők nem tudták közel hozni a történet magvát. Igen, nagyon járt az agyam, hogy hogy lehet jól dönteni ebben a helyzetben, vagy lehet-e jól dönteni egyáltalán, bár azt gondolom, hogy nem. Amikor ilyen feszültségek vannak egy családban (talán nem is jó szó rájuk sajnos a család), akkor óhatatlanul valamelyik ember sérülni fog a végső döntés következtében. Itt a kérdés az volt végig, hogy megtudjuk-e minden szereplőről, hogy kit mi motivál arra, hogy a mérleg bal vagy jobb oldalára tegye le a voksát, és egy ilyen szituációban lesz-e arra esélyük a családtagoknak, hogy újra összekovácsolódjanak, hogy felfejtsék a múlt szövevényes takarójának szálait és kiderüljön mi is történt a múltban közöttük.

"A Redmond farkasai harminc napon át vonyítottak.
(…)
Aztán egy napon, egészen váratlanul, vége lett.
(…)
Apám megmondta.
A farkasok tudják, mikor jön el az ideje, hogy többé ne arra tekintsenek, ami elveszett, hanem arra, ami még előttünk áll."

Tehát rengeteg agyalnivalót, kérdést pakolt bele Picoult a Magányos farkasba, csak valahogy én már a könyv első negyedénél elvesztettem az igazi érdeklődésemet irántuk és a döntés iránt. Nem tudtam azonosulni a szereplőkkel, meg nem is igazán érdekelt már, hogy a végén mi lesz (szerintem az olvasó úgyis érzi, hogyan "kellene" dönteni). Ami viszont hatalmas pluszt adott a könyvhöz és ami miatt olvastam is tovább, az az Apuka farkasokról illetve a farkasok között töltött idejéről szóló picit tudományosnak számító narrációja. Istenem, hát én attól teljesen padlót fogtam. Nem sokat tudtam eddig a farkasokról, de mostantól bizony másképp nézek ezekre a csodás állatokra. Rettentő mód tetszett, hogy minden egyes új fordulathoz, vagy épp egy családtaghoz kapunk egy párhuzamot a falkabeli hierarchiában. Döbbenten olvastam, hogy milyen szerepek, milyen fontos és át nem hágható szerepek vannak egy farkasfalkában. Hogy nem mindegy, hogy az elejtett vadnak melyik farkas melyik részét eszi meg, ez is pl. mind-mind attól függ, hogy hol a helyed a falkában. Amúgy vannak itt is olyan részek, amit egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy ilyen van, egy ember nem csinálhat ilyet együtt a falkával. Aztán a regény végén Jodi utal egy hús-vér emberre, akiről mintázta az Apuka alakját és hát bizony, vannak ilyen eszméletlen elhivatott, ugyanakkor számomra egy picit fanatikus emberek is.

"A tévedések olyanok,akár a padláson rejtegetett emlékek: megfeneklett kapcsoltatokból hátramaradt régi szerelmes levelek, halott rokonok fényképei, játékok egy fájóan hiányzó gyerekkorból. Amit nem látunk, arra nem gondolunk, ám ettől még valahol mélyen tudjuk, hogy létezik."

Összességében egy gyors olvasmányról van szó, és külön pont, hogy minden szereplő szemszögéből nyomon követhetjük a jelen eseményeit. Itt is megjelenik az egyik szokásos Picoult-elem, a tárgyalótermi dráma, amikor már az ügyvédek csűrcsavarásán, a jogon, a precedenseken, vagy éppen egy bíró érzelmein múlik a végső döntés. Számomra nem lett kiemelkedő ez a könyv, pl. az Egyszerű igazságot ezerszer jobban szerettem, a Szelíd vadakért meg egyenesen odáig voltam, de azért örülök, hogy megismerhettem a magányos farkas helyét a falkában, hisz szerintem mi emberek tényleg hasonlítunk picit rájuk, nekünk is ugyanúgy megvan a szerepünk minden környezetben, legyen ez akár a család, akár a munkahely, akár a társadalom. Reméljük, hogy mint a farkasok esetében is, lehetnek olyan események, amikor a magányos farkas is megtalálja az utat vissza a falkához.

"Egy igazi család talán nem attól működik, hogy mindenki mindig mindent tökéletesen csinál. Talán attól működik, hogy adunk egy második esélyt a szeretteinknek, ha elszúrnak valamit."

Kiadó: Athenaeum

Kiadási év: 2017

Fordította: Babits Péter

Ketten, hárman, egyedül

Sarah Winman: Bádogember

Tavaly ez volt az egyik könyv, amelyet gondolkodás nélkül rendeltem meg magamnak, pontosabban előrendeltem. Winman nem ismeretlen szerző számomra, hisz az Amikor isten nyúl volt című könyvét olvastam korábban, nagyon szerettem, így minden bizodalmam megvolt az írónőben, hogy most sem fogok csalódni. Egy kis csalódás ért ugyan, de ez csak annak köszönhető, hogy a Bádogember megjelenése átcsúszott 2018-ra. De mint tudjuk, a jó dolgokra megéri várni, és e könyv kapcsán pontosan ezt éreztem.

A Bádogember picit megtévesztő külsejű könyv. Gyönyörű és vidám sárga borítójával, belül a csodás kék háttéren boldogan bólogató margarétákkal azt sugallja, hogy egy életvidám, derűs történetet fogunk olvasni. Ami azért nem teljesen így van. De amikor becsuktam a könyvet az utolsó sorok olvasása után, bizony úgy gondoltam, hogy nem kaphatott ennél jobb köntöst a történet, mert akármennyi szomorúság, bánat, tragédia köszön vissza a lapjairól, a vége mégis életigenlő és pozitív.

"A mi barátságunk biztonságot nyújt – mondtam. Egyszerűen összeillünk – emlékszem, ezt is mondtam."

A regény két, egymástól merőben más érzést, hangulatot kiváltó részre osztható. Az elsőben Ellis, az egyik főszereplő szemszögéből ismerhetjük meg ő és barátja, Michael történetét. Ellis, aki negyvenesként egyedül, éjszakai műszakban dolgozva tengeti életét, bezárva magát a magánya elefántcsonttornyába, elvágva magát minden emberi kapcsolattól. Az ő finom, érzékeny lelkén keresztül tárul fel előttünk a két fiú megismerkedésének, barátságuknak, majd ezen barátságon is túlmutató érzelmeiknek története. Ellis, aki rajong édesanyjáért és egy bizonyos festményért, meg a művészetért nem is lehetne különbözőbb a nagynénjéhez kerülő elárvult, de impulzív, csupa élet Michaeltől. Mégis első pillanattól kezdve valami elemi kapocs fűzi össze a két fiút, amelyet csak tovább erősít Michael szeretete Ellis édesanyja iránt. Kapcsolatukat próbára teszi az évek során Ellis édesanyjának halála, majd a két fiú közötti érzelmek egyre komolyabbá válása, illetve egy harmadik, egy bizonyos lány, Annie betoppanása a fiúk életébe. Winman nagyon ügyesen szövi a szálakat az első részben, hiszen semmi konkrétumot nem tudunk meg Ellis felnőtt életének éveiről, csak sejtet bizonyos eseményeket, így közben nekünk meg jár az agyunk, hogy mi történhetett a két fiú között, amiért Ellis most Michael és persze Annie nélkül él. Végig olyan érzésem volt, mintha egy függönyön keresztül leskelődnék, de csak elmosódott emberi körvonalakat, mondatfoszlányokat kapnék el, amelyből próbálnám kirakni a puzzle egészét.

"Van valami az első szerelemben, nem? – kérdezte. Érinthetetlen azok számára, akik nem voltak a részesei. És hozzá viszonyítanak mindent, ami utána jön."

Aztán éles váltással egyszer csak Michael lesz a narrátor. Az ő része kegyetlen. Kegyetlenül őszinte, szókimondó, nyers. Nem takargat semmit. Érzéseket, félelmeket, halált és pusztulást, boldogságot és szenvedést, mindent elénk tár és nem engedi, hogy mi olvasók egy percre is elfordítsuk a fejünket. Amennyire lassan olvastam Ellis csendesebb, mélabúsabb részét, Michaelét egy szuszra faltam fel. Olyan volt ő nekem, mint egy 100-zal robogó vonat, aki nem áll meg a sorompónál. Jött és tarolt. Én pedig ott maradtam kicsit összetörve a történetének végén. Hogy aztán Winman összeszedjen darabjaimból, megragassza azokat egy olyan befejezéssel, amivel én is vissza tudtam nyerni megtépázott lelki békémet.

"Eltöprengek, milyen lehet egy megszakadó szív hangja. És arra gondolok, talán halk, észrevehetetlenül halk, egyáltalán nem drámai. Mint amikor egy kimerült fecske szelíden a földre zuhan."

A Bádogember eddig számomra 2018 legjobb olvasmánya volt. Amilyen rövid és gyorsan olvasható, bennem olyan mély nyomot hagyott és olyan sok érzelmet mozgatott meg. Azt hiszem ahogy telnek az éveim én is egyre inkább érzelgőssé válok, egyre fontosabbá válnak az életemben a család, a barátok, a dolgok, amiket együtt megtehetünk még és pont ezekre a hétköznapi apróságok fontosságára, a mindennapok megélésére, az érzelmek felvállalására világított rá Winman. Komplex kis regény ez, szerethető karakterekkel, akik maguk is jóval összetettebbek annál, mint amit először gondolunk róluk. Azt hiszem ezek után bármikor margarétát látok Ellis és Michael fog eszembe jutni, meg az élet örömeinek megélése.

Kiadó: XXI. Század

Kiadási év: 2018

Fordította: Békési József

Kit ismerünk igazán?

Dennis Lehane: Egymásba veszve

Hatalmas rajongója vagyok Lehane munkásságának, és rettentően örültem, amikor az Agave új könyveket hozott tőle. Aztán eléggé nagy pofára esésként éltem meg Az éjszaka törvényét és inkább úgy voltam vele, hogy újraolvasom majd a nagy kedvenceimet. Az Egymásba veszve nem lett csalódás számomra, bár tény, hogy ez nem pont az a Lehane, aki letett az asztalra egy Kenzie-Gennaro sorozatot, vagy aki a Titokzatos folyót. Egyszerűen ez a regény más volt. Szerkezetileg, történetileg nem egy tipikus Lehane, de benne van az az író, akit én nagyon szeretek. Ráadásul egész végig nem tudtam eldönteni, hogy akkor ez a könyv most tetszik-e nekem vagy sem, de mégsem tudtam letenni, illetve olvasás után, egészen mind a mai napig vissza-visszatérnek hozzá a gondolataim. Ami jó.

Nem tudom bekategorizálni ezt a történetet és nem is akarom. Számomra volt benne minden, ami izgalmassá tesz egy könyvet: lélektani részek, aprólékos karakterábrázolások (Lehane ebben amúgy szerintem nagyszerű), pörgős akciójelenetek, váratlan fordulatok, olyan végkifejlet, amire nem számítottam. Ami miatt nem tudtam teljes rajongói üzemmódba kapcsolni, hogy olyan volt, mintha két merőben eltérő regényt raktak volna össze egy kötetbe. Az első rész volt a komótosan, lassan építkező, részletekbe belemenő, "ismerjük meg a főszereplőnket, Rachel Childsot minden szempontból" rész. A második meg amikor a fordulatszám ezerrel felpörög, te meg csak kapkodod a fejed olvasóként, hogy hé, én eddig nem ezt a Rachelt ismertem meg, mi történt vele? Nagyon éles volt számomra a szakadék a két blokk között, de sikerrel felvettem a váltást és utána meg már hajtott a kíváncsiság, hogy mit hoz ki Rachel és férje, Brian kettőséből az író. Aztán ahogy elolvastam csak ültem, hogy most hogy is van ez? Most tényleg olyan volt ez a regény, mint a Holtodiglan? (Nem.) Hogy tényleg egy házaspár chick/domestic noir köntösébe bújtatott története volt-e ez? (Szerintem nem). 

"Az eldobható emlékek világában élünk."

Számomra ez a történet sokkal inkább arról a kérdésről szólt, hogy kit ismerünk az életben igazán? Egyáltalán megismerhetünk-e egy embert teljes mértékben, hogy x év együtt töltött idő után, házasság után kijelenthetjük-e, hogy mindent tudunk a másikról, nincs előttünk semmilyen titka? Egyáltalán kell-e mindent tudnunk a másikról? Pont azt a választ kaptam Lehane-tól, hogy még magunkat sem ismerhetjük teljes mértékben, ha meg igen, az nagyon kemény munka eredménye és biztos, hogy jó sokáig tart. Rachel sem ismerte magát igazán, és itt most nem arról beszélek, hogy egy kegyetlen és manipulatív anya eltitkolta előle az apja kilétét, hanem arról az erőről, ami benne lakozik. Hogy ugyan egy élő adásban omlik össze és lesz utána pánikbeteg, de aztán lesz egy esemény, amely teljesen mást vált ki belőle, mint amit mi olvasónk gondolnánk róla az első rész tükrében. És itt volt először, amikor csóváltam a fejem, hogy na ne, ilyen nincs, egy idegileg instabil csaj tuti nem megy át ilyen seggeket szétrugó karakterbe. Aztán rájöttem, hogy nincs igazam, honnan tudhatnám én ezt, hogy kiből milyen reakciót vált ki egy ilyen történés? Azt sem tudjuk, hogy mi hogy viselkednénk egy ilyen szituációban: nyüszítve kushadnánk a kanapé alatt vagy felkötnénk a gatyánkat és mennénk kaszabolni a rossz fiúkat? Szóval amire először csóváltam a fejem, arra később saját magamnak tök más magyarázatot adtam és rájöttem, hogy Lehane-t ezért (is) szeretem olvasni. Kiszámíthatatlanok a karakterei, a döntéseik, amiket meghoznak és azok hatásai. Ebben ráismertem a régi, általam szeretett íróra, illetve helyenként a humora is megcsillant. Bár abszolút nem éri utol az etalon Kenzie-Gennaro sorozatot (tudom, unjátok már, hogy állandóan ezzel példálózom), mégsem bánom, hogy elolvastam, mert volt min gondolkoznom egész végig.

"De hát soha nem azt kapjuk az élettől, amit akarunk, csak amivel elbírunk."

Kiadó: Agave

Kiadási év: 2017

Fordította: Orosz Anna

A legnagyobb hétköznapi hős

Lawrence Anthony - Graham Spence: Babilon bárkája

A bagdadi állatkert megmentésének kalandos története

Lawrence Anthony beírta magát a korábban már olvasott Elefántsuttogó című könyvével a szívembe. Már amikor abban a könyvben említést tett a bagdadi projektről, tudtam, hogy ha megjelenik nálunk ez a könyve is, mindenképpen szeretném elolvasni. Rögtön lecsaptam rá, aztán sajnos csak felkerült a könyvespolcra, de a vcs pont arra jó, hogy megadja az utolsó löketet ezeknek a rég várt könyveknek is.

Lawrence Anthony számomra a legnagyobb hétköznapi hős ráadásul úgy, hogy ő soha nem is akart az lenni. Ő csak egy ember, aki egész életét, szívét-lelkét arra tette fel, hogy állatokon segítsen. Amikor először találkoztam vele az Elefántsuttogóban, akkor a dél-afrikai rezervátumába egy elefántcsordát fogadott be, tele problémás, kilövésre ítélt állatokkal. Türelemmel, hozzáértéssel, hatalmas energiával, segítőkkel együtt sikerült ezeket az állatokat visszavezetnie megszokott életterükbe, úgy, hogy olyan kötelék alakult ki közötte és a csorda között, amely szerintem mindent elmond az állatok intelligenciájáról. Tudják ők, kik azok az emberek, akikben megbízhatnak, akik valóban segíteni szeretnének nekik.

Aztán 2003-ban kitör az iraki háború, Bagdadban a legveszélyesebb háborús helyzet alakul ki és ez az ember gondolkodás nélkül elindul ebbe a pokolba, amikor megtudja, hogy a bagdadi állatkertben magukra hagyták az állatokat. Amikor Mr. Anthony megérkezik - nem kis kalandok után - rájön, hogy a helyzet sokkal komolyabb és nehezebb annál, mint amire ő gondolt. Még az is megfordul a fejében, hogy nem lenne-e humánusabb a már sokat szenvedett, a háború zajától, bombázásoktól megtébolyodott, éhező, szomjazó állatokat lelőni. Aztán ahogy ez a gondolat jött, úgy ment is, mert Lawrence-t nem ilyen fából faragták. Maroknyi kis csapatával - amelyben irakiak és bagdadiak egyaránt megtalálhatók - életük veszélyeztetése árán munkához látnak. Szerintem Herkulesnek könnyebb dolguk volt, mint nekik. Nagyon szomorú volt olvasni, hogy a legelső és legnehezebb időkben nem is a háború, a bombázások, az iraki és amerikai csapatok összetűzése okozta számukra a legnagyobb gondot, hanem a helyi fosztogatók, akik minden létező mozdítható dolgot elemeltek. De tényleg mindent! Amikor egy vödör, amellyel az állatoknak a vizet tudják adni, akkora kincs, mint egy varázspálca, az szerintem mindent elmond.

Aztán ez a kis csapat sok külső segítséggel és hatalmas megpróbáltatások árán lépésről lépésre elindul az állatkert megmentésének útján. Nap mint nap megküzdenek a vízellátás, a húsellátás problémáival, az állatok betegségeivel, rossz körülményeivel, az állatkert lerombolt állapotával és ahogy jutnak előre úgy kerül elő egyre több állat. Hisz nemcsak a bagdadi állatkert állataira találnak rá, hanem Szaddam Husszein és fia Udej privát állakertjében hátrahagyott állatokra is, sőt, Szaddam telivér lovaiért a szó szoros értelmében újra háborúba indulnak az amerikai katonákkal. 

"Mert lássuk csak, miért is jöttem ide? Az állatkert megmentésének üzenete számomra messze túlnő a tényeken. Kezdettől fogva felelősségteljes erkölcsi állásfoglalásnak szántam a küzdelmet, fel akartam hívni vele a világ figyelmét, hogy nem szabad továbbra is elhanyagolni a bolygónkat. Felelősen és messzehangzón kell fellépnem az emberi tiszteletlenség ellen – mert megértettem hogy az emberiség fütyül a földi élet más formáira."

Ez a könyv számomra sokkal keményebb volt, mint az Elefántsuttogó. Itt nem győztem nyelni a láthatatlan könnyeimet az állatok siralmas állapotait olvasván. Az emberi kegyetlenség határtalan, hiába vagyunk mi a tápláléklánc csúcsán, meg sem érdemeljük ezt a helyet. Csak néha kaptam vissza az emberekbe vetett hitemet, volt, hogy felcsillant a remény, talán nem teljesen menthetetlen az emberiség. Voltak itt katonák, akik a fejadagjukat adták oda az állatkert éhező állatainak, voltak akik "csak" a dolgozók biztonságára ügyeltek, voltak, akik a helyreállításban segédkeztek, voltak, akik meg a semmiből hoztak egy generátort, amikor éppen erre volt a legnagyobb szükség. Talán, talán pislákol még egy kis láng az emberekben.

Az utolsó fejezet, amelyben Mr. Anthony a Föld kizsákmányolásáról, a természet, az ember "párharcáról" mondja el véleményét nagyon megrázó lezárása volt ennek a történetnek. Annyira komoly dolgok ezek, és annyira félvállról veszik ezeket mostani vezetőink. Mindenki csak a hatalomért harcol, közben meg pusztul a lakóhelyünk, a Föld szép lassan haldoklik. Szomorú, hogy amit eddig csak a távoli jövőben játszódó sci-finek gondoltam, az a helyzet itt kopogtat az ajtónkon, és mi még utolsó utáni órában sem vesszük észre ennek veszélyét.

"Az élet egyszerűen túllép rajtunk, míg mi belehalunk saját találmányainkba, a helyünket pedig az élet más, sikeresebbé fejlődő formái veszik át."

Kiadó: Park

Kiadási év: 2016

Fordította: Lukács Laura

Babonák és félelmek

Sarah Perry: Az essexi kígyó

A 21. Század Kiadó KULT könyvei sorozatának tagjaként Az essexi kígyó szerintem minden könyvszerető olvasó álma: gyönyörű kivitel és érdekes történet egyben. Tudom, sekélyes dolog, de elsőként engem a burjánzó szépségű borítója fogott meg. Majd kicsit jobban utánaolvasva a magyar megjelenése kapcsán, úgy éreztem, hogy A Gustav-szonáta mellett ez lesz az a sorozatból, amit mindenképpen szeretnék a magánkönyvtáramban tudni. Igyekeztem nem nagy elvárásokat támasztani a könyvvel szemben, ami egyébként elég nehéz, hisz mindenhol lelkendező, rajongói posztok szólnak a történetről.

A viktoriánus kori Angliában a frissen megözvegyült és bántalmazó házasságából ily módon megszabaduló Cora -  aki szabadidejében amolyan amatőr természetbúvárként fosszíliák után kutat -, barátnőjével, Marthával és autista fiával elutazik Aldwinterbe. Itt a pletykák szerint ugyanis felütötte fejét a Baj, a falubeliek szerint megjelent egy titokzatos szörny, az essexi kígyó. A faluba érve hamarosan ismeretséget kötnek a helyi pappal, William Ransome-mal és családjával, és bár eleinte nem szimpatizálnak egymással, ahogy egyre jobban megismerik a másikat, kölcsönös barátság, majd különös kapcsolat alakul ki a két ember között. Mindkettejük célja az essexi kígyó megtalálása: Corának azért, hogy tudományos felfedezést tegyen, Williamnek pedig azért, hogy a felbolydult egyházközséget meg tudja nyugtatni, hogy végre visszatérjen a falusiak élete a régi nyugodt mederbe. A történet persze korántsem "csak" ennyi, ennél sokkal bonyolultabb és jóval összetettebb, mert Perry sok témát érint regényében.

"Hogyan hihetne benne, hogy ez az asszony boldog, ha félig állatnak nevezi magát, amely gondtalanul és lélek nélkül létezik, így elkárhozni vagy üdvözülni sem képes? Cora ráadásul folyamatosan ellentmond magának; képtelenség összeegyeztetni ezt az állatias nőt azzal a másikkal, amelyik mintha mindig új ihletet keresne."

Ami miatt nagyon érdekesnek találtam Az essexi kígyót az legfőképpen a kor, amiben játszódik, illetve a Perry által megteremtett hangulat. Az aldwinteri vidék leírásakor, illetve az essexi kígyó megjelenéseit taglaló részek olvasása során a vad vidék és a babonás hiedelmek, félelmek miatt valahogy mindig az Üvöltő szelek vadsága, keménysége jutott eszembe (amit persze szintén ezek miatt imádtam anno). Nagyon tetszett a két főszereplő személyisége, hiszen mindketten az ellenkezője annak, amit a korban "elvárásként" támasztottak feléjük. Cora a házasságából szabadulva egy szabad madár lett: leveti minden nőiességét, koszosan, nadrágban jár, naphosszat rója a vidéket, "túrja a földet" felfedezéseiért, egyszóval cseppet sem törődik a külsejével, a társadalmi státuszával. És bár hiába anya, abszolút nem anyatípus, ami meg is látszik a közte és a fia közötti viszonyon. William pedig nem egy álszent pap, aki bort iszik és vizet prédikál. Ő megragadja a birkát a két kezével, ha ki kell rángatni a sárból. Nem lát rémeket ott, ahol baj történik, nem prédikál végső kárhozatot vagy isteni igazságszolgáltatást az essexi kígyó megjelenése kapcsán, hanem szeretne a dolgok után járni, szeretné megnyugtatni híveit, hogy nincs itt a világvége. Ráadásul William 3 gyermek után is szerelmes a feleségébe, boldogan élik vidéki életüket, megelégedetten teltek napjaik az essexi szörny és Cora felbukkanásáig.

"Félelem fogja el a sötétben. Érzi, hogy odakint lesben áll valami, egy engesztelhetetlen, vízben fogant szörny, és őt figyeli. Felmerült a mélységes mélyből, ahol mindaddig szunnyadt: szeli a hullámokat, és kíváncsian szaglássza a levegőt. Rettegés keríti hatalmába, még a szíve is kihagy egy ütemet, és abban a pillanatban mintha az ítélőszék előtt állna: bűnös vagyok lelkem legmélyéig!"

A két főszereplő mellett elég sok mellékszereplővel dolgozik az írónő. Betekintést nyerünk William családjának, betegségében még szebbé váló feleségének, Stellának és három gyermekének az életébe. Megismerjük Cora barátnőjének, Marthának szenvedélyes elköteleződését a munkásosztály siralmas helyzetének javításáért. Feltűnik Cora barátja is, Luke, aki férje betegsége alatt lett a nő támasza orvosként, és aki azóta is fülig szerelmes a nőbe. De ezek mellett még több és eltérőbb társadalmi osztályból származó szereplő tűnik fel, akik pont a sokrétűség bemutatására szolgálnának. A problémám ezzel az volt, hogy kicsit elbillent e miatt a mérleg nyelve: annyi a szereplő és Perry annyi mindent pakol bele a regényébe (a hit és a tudomány kapcsolata, a babonák világa, orvostudomány, társadalmi problémák, fejlődő munkásosztály, férfi illetve női barátságok), hogy sok szereplő, sőt a főszereplők esetében is csak a felszínen ragadunk, igazán mélyen nem ismerjük meg őket, a gondolataikat, az őket mozgató eszméket vagy azt, hogy miért lettek olyanok, amilyenek. Mind az érintett témák, mind a szereplők számát tekintve nálam a kevesebb több lett volna.

Olvasás közben amúgy többször is bevillant a fentebb már említett Üvöltő szelek, vagy Tracy Chevalier Isten teremtményei című regénye, sőt, a szerelmi kavarodások (mindenki más iránt rajong, mint ahonnan viszonzást kapna) miatt még sokszor a Szentivánéji álom is. Csakhogy itt nem Puck szövi avagy keveri a szálakat, hanem a Baj felbukkanása indítja el az eseménysorozatokat. Összességében én a hangulata, gördülékeny stílusa, az ötletes felosztása (havonként haladunk és nagyjából egy év történéseit ismerjük meg) és a történet tömörségét meg-megszakító levelezések miatt szerettem olvasni Az essexi kígyót. De nem tudok rajongó üzemmódba kapcsolni, számomra túl sok volt majdnem minden téren, illetve örültem volna, ha jobban a felszín alá ment volt Perry bizonyos témáknál és szereplőknél.


Kiadó: 21. Század Kiadó
Kiadási év: 2017
Fordította: Borbély Judit Bernadett