A ki nem mondott szavak drámája

Celeste Ng: Amit sohase mondtam el

Lassan kezdek rájönni, hogy azok a regények szólnak nálam a legnagyobbat, amelyekről nem olvasok előzetesen, egyszer csak bekerülnek a látókörömbe és piszkálni kezdenek. Már kétszer hosszabbítottam a könyvtárban a könyvet, amikor egyik hétvégén a kezembe vettem, hogy beleolvasok. Aztán csak annyit realizáltam, hogy több órát egyhuzamban a Lee család történetével töltöttem, és azon gondolkoztam, illetve kezdtem egyre jobban megérteni, mi vezetett odáig, hogy lányuk, Lydia meghalt. Mert ez egy pillanatig nem kétséges, itt a szerző nem árul zsákbamacskát, ugyanis az első mondattal az arcunkba tolja a helyzetet:

"Lydia halott. De ők még nem tudják."

Amit én nem tudtam az az volt, hogy mennyire összetett történetet tesz le elém Celeste Ng. Nem csak egy családi tragédia, egy dráma részese voltam, hanem sokkal-sokkal több szált és fontos témakört fűzött egybe az írónő. Lydia halálához vezető okokat a családtagok külön-külön szemszögéből fejthetjük vissza és ezeken a szereplőkön keresztül kapunk újabb és újabb rétegeket. A szülők a '70-es évek rasszista Amerikájában kötnek vegyesházasságot, ahol az apa, James már Amerikában született kínai származású. Világ életében harcolt a megkülönböztetéssel, a rasszizmussal, és az évek során csak nyelte magába a sértéseket, az odaböffentett félmondatokat, amelyek a származását minősítették. Felesége Marilyn, a tipikus csinos amerikai lányka, akit az anyja, a tökéletes és nagybetűs "stepfordi-feleségek-féle" Anya arra nevelt, hogy az életben a legfontosabb az, hogy jó férjet fogjon magának. De Marylin kitörni vágyik ebből a szerepből, orvos akar lenni. Aztán mégsem tudja elkerülni a családalapítást, de ki nem mondott lázadásként pont James oldalán köt ki. Három gyermekük születik, és az anya minden vágyát, álmát, mindazt, amit ő nem tudott megvalósítani az idősebbik lányába, Lydiába helyezi. Tipikus mérgező szülő lesz ő is és James is. Mert az asszony mellett a férje ugyanúgy nem képes észrevenni gyermekei valós értékeit, illetve egyikük sem képes kimondani eddigi életük frusztráltságát, sérelmeit, ezeket mind a gyermekekre örökítik tovább, pakolva rájuk a mázsás terheket.

"Nem tudhatja meg azt a mindent, amit sohase mondott el neki. Hogy azt gondolta vajon: cserben hagyta, vagy azt akarta tőle: eressze végre el."

Ahogy fogytak az elolvasásra váró oldalak a kezem között, úgy lett egyre nehezebb a lelkem. Hiába tűnt kívülről viszonylag rendezett családi életnek az övék, belülről emésztette fel őket a kommunikáció hiánya, az elfojtott érzelmekkel való megküzdés. Nagyon szerettem Ng regényében, hogy az egész családot, minden szemszöget megismerhettünk, mert így láthattuk az anya-lánya, az apa-fia, illetve a vége felé már a testvérek közötti diszfunkcionális kapcsolatot. Nem tudom, hogy a gyerekek közül melyik szereplőért fájt jobban a szívem.

A három gyerek karaktere zseniális. Az elsőszülött gyerek, a fiú Nath sóvárog az apja szeretete után, de elég hamar felismeri, hogy számára az a legjobb, ha mihamarabb elhagyja ezt a családot, így alig várja, hogy egyetemre menjen. Ráadásul a srác okos gyerek, űrkutatásba menekül az otthoni meg nem értettségében és igazából mindazt megvalósítja majd, amit a középső gyerektől, Lydiától vártak volna el. Merthogy Lydia nem annyira okos, mint amennyire Marylin gondolja, illetve várja a lányától. Átlagos tinédzser lány, átlagos képességekkel, átlagos vágyakkal, reményekkel. Csakhogy akkor terhet ró rá az anyja, amit ez az átlagos lány nem bír elviselni. És ő is menekül ebből a helyzetből, csak másképpen mint a bátyja. És akkor ott van a legkisebb gyerek, Hannah a kishúg, aki soha nincs láb alatt, engedelmes, csöndes, mégis ő látja legjobban, hogy mi zajlik a családjában és hogy mennyire nincsenek rendben a családtagok között a viszonyok. Bármilyen megingás lesz, borul az egész kívülről idillinek tűnő összhang. És ez a megborulás Lydia halálával be is következik. Külön piros pont a harmadik gyerek szerepének Lydia halála után. Ez miatt éreztem úgy, hogy talán ekkora tragédia, ennyi fájdalom, frusztráció, elfojtás felszínre kerülése után is lesz még ennek a családnak esélye valamilyen szintű újrakezdésre.

"Feltételes múlt: az elszalasztott lehetőségek igeideje."

Kőkemény könyv az Amit sohase mondtam el. Nagyon-nagyon fontos témákat gyúr össze, olvasmányos, egy pillanatig sem unalmas és igazán elgondolkodtató. A legnagyobb üzenete számomra a kommunikáció, a kimondás fontossága és az, hogy szülőként a gyermekekre nem szabad a saját elcseszett lehetőségeinket, múltunkban kihagyott vágyainkat ráerőltetni, mert annak nagyon nem jó vége lesz.

Kiadó: Európa

Kiadási év: 2016

Fordította: Széky János

Egy Hemingway élete

Mariel Hemingway - Ben Greeman: A Hemingway-átok

Azt hiszem, hogy én vagyok a marketingesek álma, legalábbis a könyves szekciót nézve. Amint megláttam A Hemingway-átok könyvcímet, tudtam, hogy mindenképpen meg fogom venni, hisz Hemingway és munkássága nagy kedvencem, élete pedig mindig is érdekelt. Amiért a marketingeseket említettem az a szerintem hatásvadász cím. Igen, sok tragédia érte a Hemingway családot az évek során, de mégis úgy gondolom, hogy nem ül rajtuk átok. És maga a könyv sem erről szól, nem keres miérteket, vagy nem ás nagyon mélyre Ernest életébe és az ő viselkedésének hatását sem nagyon firtatja a családtagjaira nézve, hanem egyszerűen Mariel Hemingway, Ernest egyik unokája, elmeséli az életét.

 "Visszaemlékeztem arra, hogy gyerekkoromban hogyan jöttem tisztába nagyapám öngyilkosságával: lassan, és egyre inkább megérezve, hogy mennyire nehéz az embereknek feldolgozni azt, ami történt. (…) Ernest döntését nem lehetett teljesen megmagyarázni. Senki nem tudhatta, előre eltervezett cselekedet, esetleg pillanatnyi kétségbeesés eredménye, vagy egyáltalán szándékos volt-e. Megválaszolatlan kérdés volt, egy lezárt ügy nyitott aktja és ezért senki nem tudta, mit kezdjen vele."

Ha valaki kézbe veszi ezt a könyvet, ne számítson olyan részletekre Ernest életével kapcsolatban, mint amelyek A párizsi feleségben vagy a Mrs. Hemigwayben olvashatóak, a híres író igazából a könyv elején és a végén van megemlítve. Mindez talán annak köszönhető, hogy Mariel - aki Bumby harmadik, legkisebb lánya - születésekor Ernest már nem volt életben. Elbeszélésekből, családi történetekből, fényképekből és persze a regényeiből ismerte meg a nagyapját. Attól függetlenül, hogy nem sok újdonságot tudtam meg a Nagy Íróról, mégis elég élvezetesnek találtam Mariel életének történetét. Egy diszfunkcionális családba született, ahol szerintem a szülők között soha nem volt igazi kapcsolat, a két nővére és közötte sem éreztem igazán a testvéri köteléket, hanem folyamatosan a versengést, a megfelelni vágyást, a másik túlszárnyalását. Nem csoda, hogy ilyen környezetben, ráadásul mentális és fizikai betegségek árnyékában Mariel az egész életét arra tette fel, hogy ő ezeket elkerülje, hogy egészséges életet éljen minden tekintetben. És bár nem hiszem, hogy le akarta volna bármiben körözni a nővéreit, mégis, egy véletlennek köszönhetően ő lett közülük a legsikeresebb: színésznő lett belőle.

"A családomban mindenki árnyékban élt. Margaux a tökéletes nővére, Muffet árnyékában, aki viszont a mentális betegségéében. Apám anyám első szerelméében. Anyám a saját múltjában. Mindenki ki akart lépni a saját árnyékából, mindenki azt akarta, hogy elismerjék azért, ami, ne pedig lenézzék azért, ami nem. Én a legkisebbként arra törekedtem, hogy önálló legyek, hogy én s kiléphessek a fénybe, de csak a kudarcra, a kompromisszumra és a csalódottságra láttam példát magam körül."

Az egész könyvben azt hiszem azokat a részeket olvastam a legnagyobb élvezettel, amelyben Mariel a színészi karrierjéről mesél, főleg a filmekről és színész partnereiről. Olvashatunk Woody Allenről, Kurt Russelről, Eric Robertsről, Robert de Niróról és még Oscar-jelölés is. Jó volt kicsit bepillantani a kulisszák mögé és bár eddig sem irigykedtem a hollywoodi színészek élete iránt, de most már bizton mondhatom, hogy nem minden arany, ami fénylik ott sem.

Az utolsó fejezetekben azért Ernest halálának évfordulója alkalmából Mariel is vállalt pár tévés megjelenést és interjúkat, és ezekben a részekben nagyon érdekes gondolatokat fogalmazott meg nagyapjával és családjával kapcsolatban.

"Azt mondják, Hadley-t minden más nőnél jobban szerette, és azzal, hogy elhagyta őt, úgy döntött, hogy ő Ernest Hemingway, a Nagy Író lesz, nem pedig Ernest Hemingway, az ember, férj és apa. Senki nem tudhatja biztosan, de én azt hiszem, sarokba szorítva érezte magát, érezte, hogy nem élheti mindkét életet."

 ***

"A család egy megrepedt tükör, amely ennek ellenére pontosan mutat meg bennünket."

Összességében örülök, hogy elolvashattam Mariel történetét, és bár egy kicsit mást kaptam, mint amit a cím alapján magamban elképzeltem, így is élvezetes olvasmány volt egy diszfunkcionális családról és a kitörési lehetőségekről.

Kiadó: Tericum

Kiadási év: 2017

Fordította: Torma Péter

Testvéri (v)iszonyok

Alice Hoffman: The Story Sisters

Az idei évben is sorra kerítettem Alice Hoffmantól egy regényt angolul, mert sajnos úgy tűnik, hogy nem érkezik tőle hazánkba újabb kötet a Gyönyörű titkok múzeuma után, nekem pedig kell az éves adagom az írónő varázstollából.

Ahogy az lenni szokott, már az első pár oldal elolvasása után elkapott a tipikus hoffmani varázs és hangulat, így nagyon gyorsan sikerült belehelyezkednem a Story testvérek történetébe. Visszagondolva a könyvre nagyon sok eleme a gyermekmesékből merít: három lánytestvér áll a középpontban, mindegyik nagyon eltérő karakter, és sok gonosz dolog mérgezi meg a viszonyukat, mire a legvégére próbatételek után megbékélnek a családjukkal, saját magukkal és a sorsukkal is.

A regény kezdetekor a három lánytestvér, Elv (a legidősebb és legszebb), Meg (a középső, a könyvmoly) és Claire (a legfiatalabb és a legrendszeretőbb) erős és nagyon furcsa testvéri kapcsolatot ápol. Kitaláltak maguknak egy külön világot, Arnelle-t és egy nyelvet, amit senki más nem ért meg rajtuk kívül. Ebben a világban a jók harcolnak a démonok ellen, amolyan varázslatos mesevilág ez, egészen addig, amíg egy nyáron Elv, hogy Claire-t megmentse, saját maga találkozik egy földi démonnal, ami után a lány már nem lesz önmaga. Az arnelle-i világ egyre sötétebb történeteket hordoz már a lányok számára, Elv egyre inkább eltávolodik az anyjától, és középső testvérétől, és egyre inkább önpusztító életmódot folytat. Elv viselkedése teljesen szétzilálja a Story lányok kapcsolatát, és mindenki tehetetlenül figyeli az újabb tragédia felé való száguldást. Mert érzik a lányok és így az olvasók, hogy rohannak egyfajta baljós és sötét végzet felé, ami csavar még egyet a lányok és édesanyjuk kapcsolatán. De persze Hoffman itt is zseniális: ugyan szétesik egy család, a testvéri kapcsolatok megszűnnek, az olvasók egyértelműen negatív karakterré kiáltják majd ki Elvet, mégis a regény végére, amikorra is felnőnek a szereplők, újra kapnak majd egy esélyt és mi olvasók is átértékeljük az Elv iránti negatív érzelmeinket.

"Claire often wondered if she herself was a demon. Long ago, Elv had taught her how to recognize one; she'd whispered the telltale sign as they'd lain side by side in bed. Demons were marked by black start, pale eyes. When one walked through a room, ice formed on the windowpanes; plants withered."

Sokrétű regény ez. A sokadik Hoffmanom után persze már észreveszek bizonyos hasonlóságokat a korábbi regényeihez viszonyítva: a szerelmi szál itt elég sötét, olyan szerelem szerepel a regényben, amely életeket dönt romba (ebben hozza az Itt a Földön hangulatát), van szó drogokról és egy család, testvéri kapcsolatok, széteséséről (mint a Skylight Confessionben), mégis minden alkalommal tud újat mutatni, valahogy másként csűrni-csavarni a szálakat, mást helyezni a középpontba. Itt azt szerettem benne, ahogy ezt a különös arnelle-i világot bemutatta nekünk (számomra volt egy kis párhuzam a 3 lány és a Brontë lányok élete között), meg azt, hogy a lányok milyen karakterfejlődésen mentek keresztül az évek során. A tragédiák, az életükbe belépő démonok, szerelmek után senki nem maradt már ugyanaz. Mindezek miatt nagyon szerettem olvasni, jó volt megismerni a Story lányok keserédes, bonyolult és sokszor fájóan tragikus világát.

"Maybe some love was guaranteed. Maybe fit inside you and around you like skin and bones. This is what she remembered and always would: the sisters eho sat with her in the garden, the grandmother who stiched her a dress the color of the sky, the man who spied her in the grass and loved her beyond all measure, the mother who set up a tent in the garden to tell her a story when she was a child, neither good nor bed, selfish and strong, only a girl who wanted to hear a familiar voice as the dark fell down, and the moths rode, and the nigh was sure to come."

Kiadó: Harper Press

Kiadási év: 2009

2017 első kedvence - és pont egy YA?!

Jandy Nelson: Neked adom a napot

Ugye, hogy milyen előítéletes vagyok? Higgyétek el, megvan ennek is az alapja, mert olvastam én jó pár YA-könyvet, de nagyon sokszor kiborultam, hogy vagy egy szerelmi háromszög a téma (uncsi!) vagy tele van az egész klisékkel és mintha ugyanazt a sztorit írná meg mindegyik író, csak egy picit csavarva, máshová helyezve a hangsúlyt. Ilyen érzelmekkel álltam neki a várólista-csökkentésbe beválogatott Neked adom a napot c. könyvnek és az elején igencsak húzogattam a szemöldököm, hogy te jó ég, öreg vagyok én ehhez. És láss csodát, a végén kikiáltottam kedvencnek, így vannak még  jó YA-könyvek.

Az elején nekem nehéz volt ráhangolódnom a stílusra. Olyan friss az egész, mintha átestünk volna egy nyelvújításon, amit én átaludtam, mert nekem volt benne jó pár olyan szleng szó, amin csak pilláztam és matuzsálemnek éreztem magam miatta. De ahogy eljutottam a könyv kb 1/4-ig, egyrészt megszoktam, másrészt megszerettem a szereplőket, harmadrészt teljesen belehelyezkedtem a történetbe és nagyon érdekelt az ikrek sorsa, negyedszer ültem az ágyban és csodáltam azokat az embereket, akik bármilyen művészi tehetséggel lettek megáldva. Amint eljött ez a pont totál egy olyan könyv lett belőle számomra, amit már olvasás közben sajnálsz, hogy bizony, egyszer a végére érsz.

"A földre fricskázza a cigarettáját, vízzel teli poharat emel föl az asztalról, nagyot kortyint belőle, azután az agyagra köpi – pfuj, de durva! –, majd ujjaival vadul dolgozik a megnedvesített részen, tekintete most a munkájára tapad. Belefeledkezik, kortyol, nyel és mintáz, kortyol, nyel és mintáz, úgy gyúrja az agyagot, mintha ki akarna húzni belőle valamit, amire égetően szüksége van. Ahogy telik-múlik az idő, lassanként látom, hogy egy férfi meg egy nő ölt alakot – faágak módjára egymásba gabalyodott két test. Ez a kézzel fohászkodás."

Kimondottan üde színfolt volt a váltott elbeszélés, ami ráadásul más időszakokba helyezi el az olvasót. Noah, az ikerpár fiú tagja szemszögéből ismerjük meg a múlt történéseit, amikor is az ikrek még csak 13 évesek és a srác a suli egyik legfurább alakja, állandóan csak fest, rajzol, nemcsak papíron, hanem képzeletben is. Jude, az ikernővére, szinte mindenben az ellentéte, népszerű, körülrajongott, könnyen beilleszkedik bárhová, egy közös van bennük: a művészet. A lány a tengerparton homokból készít szobrokat, illetve ruhákat tervez. Mindketten a bohém, művészlélek édesanyjuk szerető támogatását élvezik, bár ez Noah esetében egy szoros és meghitt kapcsolatot jelent, míg Jude mindenben lázadozik az anyjával, később ikeröccsével szemben is. Aztán a másik szálon Jude lesz a mesélő 16 évesen, és szinte rá sem ismerünk a lányra. Hatalmas göncökbe bújik, ordít róla a világfájdalom és most ő válik olyanná, mint 3 évvel ezelőtt Noah. Az öccse viszont pont olyan lesz, mint Jude korábban: népszerű, a társaság középpontja, csakhogy menet közben kiirtotta magából a művészi ambíciójának még a csíráját is. Vajon mi történt az ikrekkel 3 évvel ezelőtt? Mi vezetett odáig, hogy szerepet cseréltek és eltávolodtak egymástól? Ezekre a kérdésekre akkor kezdjük visszafejteni a válaszokat, amikor Jude, aki művészeti suliba jár egy új mentort szerez magának, a szobrász Guillermo személyében (és nekem ő lett a kedvenc karakterem is).

"– Azt mondom, ne remegjetek. Azt mondom, merjetek dönteni, tévedni, elkövetni borzasztó nagy, meggondolatlan tévedéseket, elszúrni alaposan mindent. Azt mondom, másképp nem lehet csinálni."

Mikor elolvastam a Neked adom a napot csak úgy repkedtek a gondolataim, hogy milyen okos könyv volt ez. Jandy Nelson nehéz témákat fogott egy csokorba, viszont a művészeti körítés miatt fogyaszthatóvá, sőt élvezetessé tette ezt az olvasó - idősebb és fiatalabb korosztály - számára. Foglalkozik a könyvben a testvéri féltékenységgel, egymástól való elszakadással, az ikrek identitáskeresésével, gyermeki-szülői, házastárási kapcsolatokkal, a lázadó tinédzser korszakkal, a nemi hovatartozás felvállalásával, a szexuális érettség kérdéskörével, gyász megélésével, önpusztító életmóddal, második esélyekkel. Tényleg sok mindent gyúr egybe, hogy a papíron megjelenő, Noah által szinte vizuális élménnyé váló festményekkel, rajzokkal, majd a Jude által agyagba formált, kőből vésett szobrokkal és az alkotó folyamat megélésével választ adjon rájuk, utat mutasson a két testvérnek egymáshoz, a családhoz, szeretteikhez, és legfontosabbként saját magukhoz való visszataláláshoz.

"A másodperc törtrésze alatt átláttam mindazt, ami lehetnék, mindazt, amivé válni szeretnék. És mindazt, ami nem vagyok."

Örülök, hogy nem tartottam sokáig ellen, most az egyszer megértem a könyv körüli rajongást, mert tényleg olyan volt ez a nagy YA-dömping között, mint egy friss fuvallat, ami mögött felbukkan egy ezer színben játszó szivárvány. Olvassátok el, megéri!

Kiadó: Libri

Kiadási év: 2015

Fordította: Komáromy Rudolf

A Milderhurst-kastély ódon bája

Kate Morton: Távoli órák

"Nem tudtam pontosan, mi is az, csak azt, mintha sok teljesületlen vágy lakozna a kastély falai között, hamvukba holt vágyak, a kövekbe ivódtak, ahonnan idővel kiszivárogtak, és ettől áporodott, szinte mozdulatlan volt a levegő."

A Távoli órákat számomra a poszt címében jelzett Milderhurst-kastély mentette meg attól, hogy az első 150-200 oldal után ne tegyem félre. Azt éreztem, hogy Kate Morton sokadjára írja meg ugyanazt a történetet, amelyet az első, majd még a második alkalommal is imádtam, de harmadjára már nem voltam annyira vevő rá. 

A Morton-féle recept általában a következőkből áll: két szálon futó cselekmény - ebből az egyik a napjainkban, a másik pedig valamelyik háborús időszakban játszódik-, egy titkokkal terhes családi, testvéri, baráti kapcsolat a középpontban, egy csodálatos ház, kúria vagy éppen kastély a háttérben és rengeteg terjedelmes mondat. És lehet, hogy én voltam most túl kritikus, de a Távoli órák olvasása során már nem varázsolt el úgy ez a kombináció, mint mondjuk a Felszáll a köd vagy Az elfeledett kert esetében.

Pedig a színhelyül választott Milderhurst-kastély valóban csodálatos, legalábbis ahogy a leírások alapján elképzeltem. Az én fantáziámban egy amolyan titkos folyosókkal, nyikorgó ajtókkal, recsegő deszkákkal, felfedezésre váró padlással és porlepte, régi elfeledett emlékekkel teli pincével jelent meg.

Ezt a néha hátborzongatóan élethűre sikeredett hátteret nagyon jól hozta most is Morton. Sokszor eszembe jutott Thornfield Hall. Ugyanazt a hidegrázós fuvallatot éreztem a tarkómon, mint anno a Jane Eyre bizonyos részeinek olvasásakor. Mintha a két kastélyban történt baljós események ugyanúgy hatottak volna mindkét helyre, mintha a falak hasonló történéseknek lettek volna szemtanúi (és bár ez egy picit spoiler, de nem lövök le vele nagy poént, hogy valóban van párhuzam, nem is egy).

"Elgondolkodtak valaha azon, hogy vajon milyen szaga lehet egy időszaknak? Én ugyan nem, mielőtt beléptem vona a Milderhurst-kastélyba, de azóta már egész bizonyosan tudom. Penész és szalmiákszesz, egy csipetnyi levendula és jókora adag por, hála igen öreg papírok tömeges szétmállásának. És van még valami az egész mögött, valami, ami rothadásra vagy főzésre emlékeztet, de mégsem. Jó darabig eltartott, míg kispekuláltam, mi is lehet az a szag, de ma már alighanem tudom. A múlt szaga. Gondolatok és álmok, remények és sérelmek, mind összefőzve, lassan fortyognak a pállott levegőben, de soha teljesen fel nem szívódhatnak."

Viszont sajnos többségben voltak azok a dolgok, amik miatt húztam a számat.

Egyrészt a szereplők. Igazából azt gondolom, hogy ha a mai szál és mesélő, Edie aki "felgöngyölíti" az egész történetet nem lett volna benne a könyvben már jobb lett volna egy fokkal. Valahogy erőltetettnek éreztem ezt a vonalat, pontosabban azt, hogy az édesanyja, Meredith élete kapcsolódik a kastélyhoz és az ott élő három nővérhez, de ez olyan szinten titok, hogy egy büdös szót sem akar anyuka mesélni azokról az évekről. Pedig inkább büszkének kellett volna erre lennie, hogy volt az életében egy ilyen periódus, amikor ilyen helyen és ilyen emberek között élt. Az már más kérdés, hogy utána a folytatás nem úgy alakult, ahogy Meredith elképzelte, de azt hiszem az adott történelmi korszakban én ezt meg tudtam érteni. Szóval nem értettem ezt a fene nagy titkolózást!

Úgy érzem a regény eleje nagyon-nagyon lassú. A 150. oldalig azt éreztem, hogy könyörgöm, történjen már valami! Kerüljön elő egy hulla, vagy legyen egy gyilkosság, hisz a fülszöveg szerint itt egy romantikus thrillerrel van dolgunk. Senki ne ijedjen meg, szerintem thrillernek ebben az esetben még csak halvány nyoma sincsen, max olyan mértékben mint mondjuk Jane Eyre esetében, amikor tudjátok kinek a kilétére fény derül.

És ha már Jane Eyre - meg tudná valaki mondani, hogy ha olyan főszereplő lányt mintáznak meg, aki könyvesboltban, kiadóban dolgozik, egyedülálló, könyvmoly, akkor annak miért mindig a Jane Eyre az egyik kedvenc története, amelyet itt pl. mindig(!) a táskájában hord a főszereplő. Úgy, hogy igazából az Iszapember igaz története az a regény, amely az egész történet középpontjában áll és elviekben Edie ennek köszönheti a könyvek iránti rajongását. Akkor nem ez lenne az élete könyve? Nem ennek lenne helye a táskájában?

A három nővér régmúlt szálát azt hiszem sokkal jobban élveztem, bár megőrültem az apránként csepegtetett információktól és a homályos utalásoktól, de volt olyan, amit azért ki lehetett találni. Legalábbis szerintem. Persze így is maradt csavar a végére, nem is egy.

Amúgy a nővérek neveiért oda-és vissza voltam: Pershephone, Seraphine és Juniper. Hát nem csodásak? Már kimondva őket is tökéletesen illenek Milderhursthöz. Az viszont olyan érdekes érzés volt nekem, hogy egyik lányt sem tudtam a szívembe zárni. Természetesen mindhármukat és az őket mozgató érdekeket megismerjük, de nem tudtam ezekkel azonosulni, mert annyi mindent megtettek a kastélyért és a testvéreikért, de magukért egyszerűen nem volt elég erejük kiállni. Olyan volt, mintha mindhárom lányt elátkozták volna születésük pillanatában.

Szóval azt hiszem ez nem egy nagyon jó regény, de nem is rossz, valahol a középmezőnyben van a helye. Biztos vagyok benne, hogy ha az első Morton-regényem lett volna elaléltam volna a gyönyörűségtől, de így valahogy azt éreztem, hogy Morton nem képes már újat írni. Akik viszont imádják a titkokkal teli ódon kastélyok falai között játszódó keserédes történeteket, a közeledő borús őszi estékre nyugodtan csapják fel a könyvet és keressenek menedéket Milderhurst ódon falai között!

Kiadó: Cartaphilus

Kiadási év: 2013

Fordította: Borbás Mária

Széljegyzet a fordításról: egy darab lélekegyedült találtam, viszont nagyon sok magyartalan fordítást, ami miatt haragszom magamra, hogy nem jegyzeteltem ki őket. Némelyeknél nagyokat néztem, hogy ez mégis hogy kerülhetett bele a szövegbe, és bevallom, nagyon sokat rontott az élményen.

Hétköznapi életünk

Sarah Winman: Amikor Isten nyúl volt

Szeretem amikor egy könyvben látszólag nem történik semmi. Szeretem, mert ilyenkor érzem úgy, hogy ez a könyv akár rólam, rólunk is szólhat. Hiszen a nagy romantikusoknál már csak legyintek, hogy ilyen Szőke (barna/fekete) Herceg úgy sincs, a krimiknél örülök, hogy elkerülnek a baltás gyilkosok, a klasszikusoknál, mondjuk Jane Austen esetében meg csak sóhajtozok, hogy azért egy kis időre kipróbálnám azt az életet is, de szerintem pár nap elteltével sikítva rohannék ki a világból hogy történjen már valami az öltözködés és a bűbájos teázgatások mellett is az ember lányával.

Sarah Winman könyve pont ilyen "nem történik semmi, de mégis minden benne van, ami velünk, emberekkel történik"-féle könyv. Az elbeszélő egy felnőtt nő, akinek visszaemlékezéseit olvashatjuk gyermekkorától egészen napjainkig. A cselekmény középpontjában egy család áll: apa, anya, egy kislány (Elly) és egy báty (Joe), no meg egy nyúl, aki isten névre hallgat (igen, kis i-vel). A két testvér között erős, igazi báty-kishúg féle kapcsolat van, mondhatni, hogy Ellynek nem csak a testvére a bátyja, de egyben a legjobb barátja és a szövetségese is mindenben. És ahogy az évek telnek a kapcsolatuk egyre erősebbé, kiforrottabbá válik. 

"Anyám továbbra is akciós árukat keresett az üzletekben, sőt, kényszeressé vált a takarékossága. Stoppolta a zoknijainkat, foltozta a farmerünket, sőt, engem még a fogtündér sem kárpótolt egy különösen nagy fájdalmak árán kinőtt zápfogamért, hiába írtam neki egy levélkét, hogy minden nap késedelem után kamatos kamatot számítok fel."

Rögös úton mennek ők ketten végig, mert oly sok mindent meg kell tapasztalniuk. Feltűnnek barátok, akik el is tűnnek, majd fura módon vissza is térnek az életükbe. Költözéssel kiszakítják őket az első olyan helyről, amit a gyökerüknek tekintettek. Az ébredező szexualitással és a kamaszkorral sem könnyű megbirkózniuk, de Elly akkor is bástyaként áll Joe mellett, amikor az a nehezebbik utat választja. Felnőttként ugyan messze kerülnek egymástól, mert Joe New Yorkba költözik és Elly a szülőföldjén, Angliában marad, ugyanakkor a távolság miatt sem veszít a kapcsolatuk az erősségéből. És amikor a 2001-es események bekövetkeznek, Elly lesz az, aki mindent hátrahagyva rohan New Yorkba, most ő lesz az, aki azért imádkozik, hogy újra támasza lehessen a testvérének.

Ami miatt igazán szerettem Winman regényét azok ezek a kis életképek voltak. Néhol ütődött egy bandának, fura egy családnak tartottam a szereplőit, de szerintem ezt mindannyiunk családjára el lehet mondani. És az írónő által elénk festett jelenetek valóban hétköznapiak voltak. Ráadásul a stílusa nagyon gördülékeny, olvasmányos, humoros, e mellett pedig igazán ütős gondolatai is voltak, amelyeknél mindig meg is lepődtem, hogy hogyan tudja valaki ezeket a mindennapi érzéseket, apró kis rezdüléseket az emberek lelkében ilyen szépen szavakba önteni.

"– Az emlékek – mondta nekem Nancy –, bármilyen kicsik és jelentéktelenek, az életünk könyvének lapjai."

Az is tetszett, hogy rávilágított a regény arra, hogy családunk nem csak vérségi kapcsolatokból születhet. Vannak olyan emberek, akiknek nem adatik meg egy család lehetősége, viszont ők is szeretnének valaki(k)hez tartozni, nem egyszál egyedül lenni ebben a nagyvilágban. Itt két ilyen embert is megismerhetünk, akit úgy fogad be a család, mintha ősidőktől kezdődően hozzájuk tartoztak volna.

Egyszóval igazán különleges egy kis könyv ez. Pár napra másik családhoz tartoztam általa, de nagyon is azonosulni tudtam velük. Szeretnek, veszekednek, kiabálnak, gyászolnak ők is, de mindig ott vannak a másiknak, amikor erre van szükségük. És ahogy én is öregszem egyre jobban vallom azt, hogy nem a szavak beszélnek, hanem a tettek. Ebben a könyvben pedig rengeteg ilyen beszédes tett rejlik.

"Hosszú távon semmi sem merül feledésbe, Elly. Olykor egyszerűen föl kell hívnunk a világ figyelmét arra, hogy különlegesek vagyunk, és még mindig itt vagyunk."

Kiadó: General Press

Kiadási év: 2011

Véd- és dacszövetség

Anna Gavalda: Kis kiruccanás

Az egyik szemem sír, a másik nevet. Sír, mert elolvastam a Gavalda-univerzum utolsó darabját ami még hátravolt számomra, és nevet, mert annyira gavaldás volt ez is, mint amennyire vártam.

A Kis kiruccanás négy testvér egy hétvégéjét tárja elénk. Simon, Lola és Garance egy rokonuk esküvőjére igyekszik autóval, ahol a negyedik helyet Simon felesége, Carine foglalja el. A testvérek közötti kötelékről Garance-tól, az elbeszélőtől kapunk egy finoman árnyalat képet. A testvéri szeretet érezhetően erős közöttük még akkor is ha már a felnőtt-lét nehézségeivel küzdenek (házasság, gyermekszületés, válás, elköteleződések, karrier), viszont a lányok és a sógornő kapcsolat finoman szólva is problémás. A pár órás autókázás során Garance vissza-visszarepít minket a srácok gyerekkorába, átélünk gyermekkori csínyeket és felnőttkori válságokat, egyszóval kapunk egy képet egy igazi, hús-vér emberekből álló családról. 

"És a gyerekek kedvéért nem bírnád ki még egy kicsit?”, suttogtam, és átnyújtottam neki egy újabb csomag papírzsebkendőt. A kérdésem azonnal felszárította a könnyeit. Hát nem értettem meg semmit? Éppen miattuk kell ez a vérfürdő. Hogy megkímélje őket a szenvedéstől. Hogy soha ne hallják, amint a szüleik verekednek és sírnak az éjszakában. És mert nem lehet felnőni egy házban, ahol a szülők már nem szeretik egymást, ugye?
Nem. Nem lehet. MEG lehet nőni, de FELnőni nem."

Az esküvőre megérkezvén Simon, a legidősebb tesó szomorúan hallja, hogy öccse, Vincent nem tud/akar eljönni és ráveszi a két lányt, hogy lépjenek le és keressék meg az öccsüket. Mondanom sem kell, hogy a két csaj kapva kap a lehetőségen, hogy a családi kötelezettségek, nagynénik és nagybácsik, egyéb arc-és névnélküli huszadrangú rokonok bugyuta és sokszor bántó viselkedése elől megszökjenek. (Istenem, hányszor gondoltam én is erre már!) És az élet apró tréfájaként, miután megtalálják Vincent-t, épp egy másik esküvőbe cseppenek bele, de előtte és utána is kiélvezik azt a pár lopott órát, amikor nem kell senkinek és semminek sem megfelelniük, egyszerűen csak ott és azokkal lehetnek, ahol és akikkel a legjobban érzik magukat mindenféle kötelezettség vagy álarc és magukra vett szerep nélkül.

"Tudtam. Igen, tudtam. Hogy később nevetni fogunk az egészen. Hogy egy nap majd megöregszünk, és tekintve, hogy soha nem fogjuk rendesen elvégezni az intimtorna-gyakorlatainkat, bepisilünk, amikor felidézzük ezt az estét."

És igen! Gavalda újra és újra meg tudja csinálni. Most is úgy olvastam végig ezt a rövidke kisregényt, hogy vagy nagy egyetértésben bólogattam, vagy mosolyogtam bőszen a testvéri szurka-piszka miatt, vagy elszomorodtam, hogy hát igen, nagy reményekkel indulunk neki az életnek, de pár év múlva visszatekintve azt hiszem, hogy sokan nem azt az idealizált életet éljük, amit anno gyerekként elképzeltünk magunknak. Amivel nem is lenne baj, hisz a tervek nem mindig válnak valóra, csak sokszor az élet nem egy kerülőutat sodor elénk, hanem egy teljesen más vágányt, aminek totál máshol van a végállomása.

"Ott van nekünk a zene és az irodalom. Utak, kezek, búvóhelyek. ATM-bizonylatok szélére rajzolt hullócsillagok, kitépett lapok, boldog emlékek, szörnyű emlékek. Dalok, refrének a nyelvünk hegyén. Tárolt üzenetek, durva könyvek, gumimackók és megkarcolt lemezek. A gyermekkorunk, a magányunk, első izgalmaink és jövendő terveink."

Pont ezek miatt lesz ez a történet egyben vicces és szomorkás, amolyan keserédes visszaemlékezés. Hisz a srácok, amikor elszabadulnak a kötöttségek elől, végre újra egy kis időre önmaguk lehetnek, újra átélhetik a véd-és dacszövetség felemelő érzését, ugyanakkor tudják, hogy ezek csak lopott percek vagy órák, ez már csak átmeneti állapot, talán épp az utolsó ilyen lopott idő számukra hisz újra vissza kell térniük az általuk élt (szeretett vagy sem) életükbe. Kimondottan tetszett az a "csavar", hogy egy konvencionális és puccos esküvő elől szöknek el, és a legvégén egy másikba, egy igazi falusi, eszem-iszom-elkoptatom a cipőm sarkát táncolós lagziban kötnek ki, ahol még jól is érzik magukat. Nesze neked puccos élet!

Gavaldáról még mindig azt tartom, hogy az egyik legnagyobb emberismerő. Nem tudom, hogy csinálja ez a nő, de nagyon tud! Talán sokszor csak leül valahol ott Franciaországban és figyeli az embereket? Vagy talán már ilyen sokat élt (nem az életkorára gondolok) és tapasztalt? Mindenesetre most nem csak a férfi-nő-szerelem köteléket boncolgatta, hanem a testvérek közötti érzelmeket és ebben is jó.

Egyetlen egy dolgot sajnálok csak a Kis kiruccanással kapcsolatban. Ha jól tudom ez egy korai kisregényének az átdolgozásaként született meg és sajnálom, hogy nem lett hosszabb, mélyebb, mert a lehetőség simán ott volt benne, lehetett volna belőle egy az Együtt lehetnénkhez hasonló regény. De ez nem hagyott bennem semmilyen rossz szájízt, hisz imádtam amit írt! És remélem, hogy még sokáig és sokat alkot majd nekünk. Kedvenc íróim egyike ez a nő, így nagyon várom, hogy újabb és újabb történetekkel, az azokban megbújó éleslátásával, empátiájával kápráztasson el. Mert mindig ezt teszi!

Kiadó: Magvető

Kiadási év: 2010

Fordította: Tóthfalusi Ágnes