Tojásvadászat

David Benioff: Tolvajok tele

Amikor egy kedves barátnőm felhívta a figyelmemet David Benioff Tolvajok tele című könyvére, rögtön elkapott az az érzés, hogy ez a könyv igazán nekem való lesz majd. A fülszövegből csak annyi derült ki, hogy 2. világháborús történet, a helyszín Leningrád és hogy két fiatal férfi lesz a főszereplő. Akkor még titkon valami olyasmi sztorira és katartikus élményre számítottam, mint amit Lőrinczy Judit Ingókövek c. könyve nyújtott nekem, de nagyon gyorsan sutba vágtam ezt az összehasonlítást, ugyanis az első oldalak után éreztem, hogy teljesen más lesz hangulatilag a két könyv, ugyanakkor azt is biztosan tudtam, hogy a Tolvajok telét ugyanannyira fogom szeretni, mint az Ingóköveket.

Az első fejezeten nagyon meglepődtem, mert ebben maga az író, David szerepel, aki Los Angelesben él, forgatókönyveket ír, egy sikeres színésznővel jár és egy magazin önéletrajzi esszé írását kéri tőle. Neki pedig sejtelme sincs, hogy mit írhatna magáról, csak azt tudja, hogy ő Leningrádról akar írni, arról a városról, ahonnan nagyszülei származnak. Ezért meglátogatja a nagyszülőket és ráveszi a nagyapját, hogy meséljen a háborúról, a városról, amit ostrom alatt tartottak és arról, hogy mi történt ekkor azokkal az emberekkel, akik ott élték át a háború poklát. Mi olvasók pedig olyan történetet kapunk, amelyet nem fogunk egyhamar elfelejteni.

A második világháború alatt Leningrádban járunk, a várost már régóta ostrom alatt tartják és ennivaló alig akad, mindenki éhezik, amikor is az egyik főszereplő, a fiatal Lev Benyov és barátai egyik este egy halott német ejtőernyős holttestére bukkannak. Bár tudják, hogy törvénybe ütköző, de mégis megdézsmálják a német katonánál lévő itókát és természetesen le is buknak miatta, de Lev szerencsétlenségére csak ő lesz az egyetlen, akit elkapnak és börtönbe vetnek az oroszok. Az első órák után hamarosan egy társat is kap a zárkában, a jóképű, ifjú dezertőr Nyikolaj Alekszandrovics Vlaszov vagy röviden csak Kolja személyében. Két ennyire különböző fiatal férfi nem is találkozhatna ennél bizarabb szituációban, mint ők, ugyanis hamarosan nem attól kell rettegniük, hogy másnap esetleg kivégzik őket, hanem attól a teljesíthetetlen feladattól, amivel egy belbiztonsági ezredes bízza meg őket. Ez a feladat nem más, mint hogy pár nap leforgása alatt találjanak a lányának közelgő esküvőjére egy tucat tojást, hogy esküvői torta készüljön belőle. Abban a városban, ahol az emberek éheznek, ahol a hetek, hónapok múlásával eltűntek az utcákról a kóbor állatok, tehát a legnagyobb nélkülözés közepette kellene nekik felhajtani ezt a néhány tojást.

A két fickó persze útnak indul, Kolja a személyiségéből fakadó lelkesedéssel és pozitív hozzáállással, Lev pedig kényszeredetten, mert bár az élete múlik a küldetésen, úgy érzi, hogy teljesíthetetlen amit várnak tőlük. Elindulnak, egymás mellett, de akkor még nem együtt. Nem együtt, mert Lev eleinte még ki nem állhatja Kolját, aki magabiztos, jóképű, nagy dumás, minden nőről le tudja beszélni az alsóneműjét és hát messzemenően több tapasztalattal rendelkezik a hölgyek elcsábítása terén, mint Lev, amit bizony lépten-nyomon a fiatal srác orra alá is dörgöl. De aztán ahogy hihetetlennél hihetetlenebb kalandokba bonyolódnak egy idő után az egymás mellettiségből inkább együtt, vállvetve támogatás válik és nem egyszer, nem kétszer másznak ki a slamasztikából azért, mert mindketten talpraesettek és tudják használni az eszüket is, no meg, mert végül már teljesen megbíznak a másikban. 

Szörnyűbbnél szörnyebb dolgokat vetít elénk az író a két fiatal kalandjai során; komolyan volt olyan rész, szám szerint legalább kettő, ahol forgott a gyomrom a leírt borzalmakat olvasva, de mégsem tudtam letenni a könyvet, mert engem Lev teljesen levett a lábamról. Több helyen olvastam, hogy a női olvasók biztos oda meg vissza lesznek majd Koljától, de nekem Lev lett az abszolút favoritom, úgy érzem, hogy ez inkább az ő férfivá érésének története és Kolja csak támogatóként, egyfajta pozitív példaként volt mellette végig ezen az úton. Lev volt az, akit a kötet elején fiatal srácként ismertünk meg, aki egyik-másik szituációban hanyatt-homlok menekült, hátra sem nézve Koljára (megjegyzem szerintem ezekben a helyzetekben ez az igazi ösztönös emberi viselkedés egy tizenévestől), majd ő volt az akin a legvégén a legtöbb teher volt, hogy meg tudja-e menteni magukat a biztos haláltól vagy sem.

"Bármennyire is ostromedzettnek hittem magam a letartóztatásom előtt, semmivel sem voltam bátrabb januárban, mint júniusban – a közhittel ellentétben a félelem megélése nem tesz bátrabbá. Azonban ha állandóan fél az ember, talán könnyebb palástolni a félelmét."

A sok szörnyűséget ellensúlyozandó végig ott volt a sorok között a humor. Kolja néha kicsit ugyan túl naturális típus volt nekem, de hát olvastam én már "ilyenebb" könyvet is, viszont egyik-másik beszólásával, Lev nők elcsábítására való oktatásával és azzal az egetrengetően magabiztos viselkedésével valóban sokszor mosolyt csalt az arcomra. 

A másik, amivel Benioff enyhít egy kicsit ezeken a brutális eseményeken, az egy nagyon könnyed romantikus szál volt. De annyira finoman szőtte ezt bele a regénybe, hogy az (férfias) erejéből semmit sem veszített ezáltal a történet, sőt, kaptunk egy tökös és belevaló női főhőst is, akit a két srác mellett ugyanúgy a szívembe tudtam zárni.

"Előrehajolt, és szájon csókolt. Hideg volt az ajka, cserepes a téli széltől, s ha a misztikusoknak igazuk van, és arra ítéltettünk, hogy újra- meg újraéljük nyomorult életünket, ehhez a csókhoz legalább mindig visszatérhetek."

A könyv befejezésekor egy pici könnycsepp azért ott ült a szemem sarkában, és az első fejezetet újra elolvastam, amely így - már másként látva a dolgokat - megmosolyogtatott. A Tolvajok telét nagyon szerettem olvasni, mert igazán különleges regény: oda-odacsap az ember lelkének, aztán mégis csak simít rajta egyet. Azért a végén azon is elgondolkoztam, hogy vajon hány ilyen történet szállt már a sírba az emberekkel, mert nem voltak unokák, akik elég kíváncsiak lettek volna arra, hogy mi történt régen, akkor, amikor egy tucat tojás magát az életet jelentette.

Értékelésem: 4,5 / 5 -ből

Kiadó. Fumax

Kiadási év: 2014

Fordította: Gy. Horváth László

"Minden városnak lelke van."

Lőrinczy Judit: Ingókövek 

Sztálingrád másik csatája

Hihetetlen, hogy mire nem képes egy regény az emberrel! 

A valóság szerint: 2013. júniusa, Pest, egy bérház egyik lakásának szobája, odakint izzasztó hőség. A képzelet szerint az elmúlt napokban: 1942 utolsó hónapjai, dermesztő hideg, Sztálingrád utcái, lebombázott épületek, németek, oroszok, megkeseredett emberi roncsok.

Amikor az Ingókövek még csak várható megjelenéséről olvastam, én már akkor is nagyon rá voltam kattanva. Jó előérzetem volt, és nem csalt meg a radarom. Az első másfél oldal teljesen elvarázsolt. Nagy "hűzés" közepette azt gondoltam, hogy ha ez végig ilyen lesz, nincs az az isten, aki kirobbant engem a szobámból. Aztán ahogy elkezdődött a történet, bevallom, egy cseppet megijedtem. Komollyá vált, súlyossá, és féltem, hogy nagyon nehezen emészthető lesz majd. De mindenkit megnyugtatok, hogy ez az érzés nem tartott sokáig, csak meg kellett ismerkednem a főszereplőkkel és onnan nem volt megállás, tényleg ki kellett volna tennem a szobám ajtajára a "Ne zavarjanak táblát!".

A könyv legfőbb szereplője nem ember, hanem egy város: Sztálingrád. 

"Minden városnak lelke van. Arcuk változékony, akár az emberé, élettelen kő, fa, malter, tégla ne tévesszen meg. Azt gondoljuk, mi vagyunk a lüktető, tervező erő, megácsoljunk, akár egy színpadi díszletet, és ha már nem kell e kellék az élet színművéhez, felperzseljük, fallal kettéosztjuk, sóval hintjük be a lerombolt utcák sebhelyét.
Minden élő közös jussa a halál. A városoké is."

Ennek a városnak a német ostromát kísérhetjük nyomon pár hónapig 4 ember sorsán keresztül. 

Az egyik, a német mesterlövész Wilhelm Galler, akivel bebarangoljuk azokat a helyeket, szétlőtt utcákat, ahol parancsa szerint meg kell húznia magát és természetesen le kell vadásznia minél több ellenséget. Galleren keresztül belelátunk abba, hogy mesterlövésznek lenni milyen magányos foglalkozás, és milyen kitartónak kell lenni, mennyi mindent el kell viselni (mozdulatlanság, éhség, szomjúság, alváshiány) ahhoz, hogy az álcát minél tovább megtarthassa a katona és munkáját minél sikeresebben el tudja végezni.

Szintén a németek között találkozhatunk Wolfgang Lindt hadnaggyal, aki múltja démonjai elől menekül  az újabb és újabb bevetésekbe, és eleinte bízik a sikerben, hogy a sztálingrádi harcok gyorsan véget fognak érni. Ahogy ez az álomkép az elkeseredett támadások alatt szertefoszlik és a hadnagy szinte minden közelebbi ismerősét elveszti a harcok folyamán, ő is másképp tekint a városra, és a végén semmi másra nem vágyik csak arra, hogy eleressze ez a hely, mindent a háta mögött hagyva hazatérhessen családjához, szeretett borászatukhoz, a békéhez. Csakhogy Sztálingrád nem adja magát ilyen könnyen, ő nem ereszt, nem felejt, foglyul ejt és számon kér.

Az orosz oldalról Vaszilij, a fiatal munkásember úgy ismeri a várost, mint a tenyerét. Ő itt dolgozott, most pedig a németek ellen védi szeretett városát, és minden nap kockára teszi az életét, miközben az ő elesett bajtársairól szóló listája is egyre csak hosszabbodik. Ő az, aki azt érzi, hogy Sztálingrád nem csak egy város, hogy ennek a helynek lelke van. Ő az, aki babonásan ragaszkodik ahhoz a nézetéhez, hogy az elesett német katonáktól semmi hadizsákmányt nem vesz magához, hadd nyelje azt magába Sztálingrád. Sőt, ő igyekszik kibékíteni a várost, visszaadni valamit: a zsebéből mindig morzsákat szór az utcákra. De vajon Sztálingrád megelégszik ennyivel és Vaszilijnek nem kell nagyobb áldozatot hoznia?

Az orosz pilótanő, Galina, pedig éjszakánként kísérti a sorsát, amikor is az égi boszorkányok csapatával ő is a levegőbe emelkedik, hogy a harcokra átalakított gépekkel a Volga túlpartján lévő orosz csapatokat segítse rakományával. Ennek a vörös hajú fiatal lánynak mindene a repülés, de egy ilyen forrongó világban, egy ilyen borzalmas háború közepette nőként nem egyszerű utat kell bejárnia. Ráadásul van egy személy a környezetében aki minden lépését figyelemmel kíséri, akinek hatalma van afelett, hogy Galina sorsa milyen irányba kanyarodik majd.

Mindegyik főszereplő sorsa szorosan kapcsolódik ehhez a városhoz: van, akinek a szülőföldje, van, akinek menedéket nyújt, van, akinek talán végső nyughelye lesz és van, akinek második esély lesz egy új életre. A lényeg, hogy egyikük sem tudja magát függetleníteni tőle, hisz Sztálingrád ezt nem engedi. Mindegyik főszereplőhöz szól a város, a kihalt utcákon, a harcok csitultával éjszaka mindegyikük a saját nevét véli meghallani a szélben.

"Mind fizetnünk kell a városnak. Ki kerülővel, ki verssel, ki némasággal, kiöntött vodkával, földre szórt morzsával… és ha elmulasztjuk az adót, vérrel és könnyekkel."

Rég olvastam ilyen könyvet, ami ennyire magával tudott ragadni, ráadásul nem csak egy dolog miatt.

Egyrészt a második világháború keleti frontjáról kevesebbet olvastam eddig, így ezért is különleges volt nekem ez a történet, rengeteget tanultam belőle és most égek a vágytól, hogy az itt olvasott történelmi eseményekbe majd még jobban beleássam magam. Le a kalappal az írónő előtt az alaposságáért!

Másrészt 4 olyan főszereplővel találkoztam, akinek a sorsa egyformán érdekelt. Általában ha olyan könyv kerül a kezembe, ahol több szereplő története felváltva kerül elmesélésre, akkor biztos, hogy van olyan, aki kevésbé érdekel. Itt nem volt! Itt nem volt olyan, hogy bármelyikük történetét untam volna, vagy bármelyikük személyiségét megvetettem volna. Ráadásul azt is remekül kezelte az írónő, hogy nem foglalt állást, nem ítélkezett, végig pártatlan maradt. Ha nagyon-nagyon megerőltetem magam, akkor talán Wolfgang Lindt karakterét tudnám kiemelni, számomra ő ment át a legnagyobb fejlődésen: Sztálingrád bevételére nagy reményekkel indul, aztán a hónapokig tartó kemény megpróbáltatásokon keresztül az egész háború értelmét kérdőjelezi meg, kiábrándult, megkeseredett emberré válik, aki még azon is elgondolkozik, hogy tudja-e, illetve akarja-e folytatni az életét.

Ami a legjobban ütött a könyv atomszférája mellett (amely bemászik a bőröd alá, beeszi magát a belsődbe, erőteljesen ható, szinte húsba vágó), az a csipetnyi fantasztikum, mágikus realizmus, ami végig finoman meghúzódik a sorok között, majd egy férfi és a Volga személyében életre is kel (a görög mitológia szerelmesei biztos örülni fognak az itt felfedezhető párhuzamnak). Már az elején kapunk apró morzsákat erről az emberről, aztán ahogy haladunk a történettel a sok kis információ mozaikkövéből összeáll a végső kép és ez nálam fel is tette az i-re a pontot.

Egy mondattal kifejezve a nagy rajongásomat: a könyv végig pont olyan, mint amit a borítója sugall ha sokáig nézed - félelmetes, mégis tökéletesen egyedi!

Értékelésem: 5 / 5-ből (Kedvenc lett!)

Kiadó: Ad Astra

Kiadási év. 2013