Ahogy lesz, úgy lesz ...

Clara Bensen: Poggyász nélkül

Minimalista mese szerelemről és barangolásról

Amikor először találkozom egy új könyv megjelenésének a hírével, általában meg szoktam érezni, hogy ez kell-e nekem vagy sem. A Poggyász nélkül esetében erősen tombolt bennem a nyári wanderlust, ráadásul úgy, hogy nem sok szabadság, utazás volt betervezve erre a nyárra, így azt gondoltam, no, majd a könyveken keresztül és ezért nekem ez tuti befutó lesz. Amúgy lehetett volna is, mert az alapötlet szerintem zseniális, de ez a könyv végeredményben szerintem tök más, nem a wanderlust, nem a szerelem, hanem egy lány mentális problémájából, depressziójából kivezető útjának néhány szelete, ami éppen összekapcsolódik egy új kapcsolattal és egy három hetes utazással.

 

Az elbeszélő végig Clara maga, aki a mostani fiatal huszonévesek talán jellemzőnek mondható problémájával szembesült, amikor is végez az egyetemen és nem tudja eldönteni, hogy mit is kezdjen az életével. Rászakad a sok lehetőség, a sok választás, a döntések súlya, ami persze, ijesztő, de nála ezek a "parák" olyan szintet érnek el, hogy mentálisan összeomlik és a gödör legaljáról csak nagyon nehezen kaparja ki önmagát. 

Én úgy éreztem, hogy ennek az útnak, ennek a gyógyulási folyamatnak három eleme volt: 

1. egy idősebb és Clara életfelfogásától óriásiban különböző pasinak, Jeffnek a felbukkanása és szerelme a lány életében,

2. egy komfortzónán kívüli utazás, amelyet Jeff talált ki (nevezetesen 3 hetet utaznak a lánnyal a nagyvilágban úgy, hogy nincs náluk poggyász, csak az a ruha és néhány alapvető dolog, amivel útnak indulnak, nincs terv, hogy mit akarnak megnézni és nincs szállásfoglalás),

3. illetve a könyv megírása maga.

"Arról ábrándoztam, hogy az összes létező lelkesítő plakátot felgyújtom, amelyre ezt nyomtatták: „Tedd, amit szeretsz. Szeresd, amit teszel.” Hol az a tökéletes univerzum, amelyben mindenki egyszerűen otthagyja a nyomorúságos munkáját, hogy trópusi tengerpartokat ábrázoló fotókra másolt álmok és ösztönző idézetek étrendjén éljen meg? Próbáld csak a WalMart fáradt, biztosítással nem rendelkező pénztárosnőjének azt mondani, hogy „tedd, amit szeretsz”."

Az első pont, a szerelem kapcsán, na ez valóban minimalista volt. Egy sérülékeny lelkű lány esetében én nagyon gyorsnak éreztem az egymásra találásukat, ráadásul - bár tudom, hogy az ellentétek vonzzák egymást, de - ők tényleg nagyon különbözőek. Jeff már volt házas, van egy gyereke, idősebb a lánynál, egyetemi tanár, furcsa életet él, mert nincs lakása, az irodáját használja annak és érzésem szerint olyan pasi, aki soha nem akar majd felnőni. Rettentően zavart végig az, hogy olyan lábujjhegyen tipegnek állandóan egymás körül az utazás alatt, nincs kimondva, hogy akkor mi most egy pár vagyunk, mert Jeffet nehogy elűzze ezzel Clara. Ez a lány baromira bizonytalan volt minden téren az életében, erre párkapcsolati szinten is jól beválasztott. Persze, drukkoltam nekik, de néha iszonyatosan pipa voltam a pasira.

"Alkalmazkodj, sodródj és változtass irányt, ahogy az élet váratlan meglepetéseket sodor az utadba. Lesznek majd olyan helyzetek, amelyek azt kívánják tőlünk, hogy tegyünk le régi álmainkról, és keressünk magunknak újakat."

Az utazás alapötlete szerintem nagyon klassz, bár én ehhez már túl kényelmes és öreg lennék. Huszas éveink elején szuper kaland lenne, hisz gondoljatok bele, semmi nincs előre megtervezve, soha nem tudhatod, hol és kinél éjszakázol, mit eszel másnap, melyik városban ébredsz, ott merre csavarogsz - szóval tuti, hogy nagy kihívásokkal nézel szembe és baromi érdekes ismeretségeket kötsz majd. Amit én kevésnek éreztem a könyvben, az pont ezek a részek voltak. Sokkal-sokkal több utazós, városokat bemutatós, kalandozós elbeszélést vártam.

Amúgy ezeknél a részeknél a minimalista utazás kapcsán két dolog eléggé kiverte nálam a biztosítékot. Az egyik Jeff viselkedése, amikor hecc kedvéért Görögország egyik látványosságánál a piros gatyáját kiterítette száradni. Nem tudom, ti milyen utazók vagytok, de ha idegen országban vagyok, én tiszteletben tartom a szabályokat és nem csinálok ilyeneket, szerintem ez óriási tiszteletlenség. A másik, hogy Jeff ezzel a minimalista dologgal arra nem gondolt, hogy Clarának a 3 hét alatt női szükségletei is lehetnek és ezeket úgy megoldani, hogy kvázi nincs nálad semmi és tisztálkodni sem tudsz úgy ahogy kellene ... noooo way!

A harmadik dologgal nem lett volna semmi gondom, ha tudtam volna, hogy inkább ez az atmoszféra lengi át a könyvet. Mármint az, hogy szerintem ennek a történetnek a megírása egyfajta gyógymód volt a lány számára, hisz valljuk be, rengetegszer olvassuk, halljuk azt a pszichológusoktól, hozzáértőktől, hogy "írd ki magadból, megkönnyebbülsz!". Örültem annak, hogy a könyv végére úgy éreztem Clara újra felállt, megtalálta önmagát és nagyon szorítok neki, hogy ez a jövőben is maradjon így.

"Varázslat olyankor történik, amikor a jobb kezedben csodálkozással, a balban meg rettegéssel indulsz neki az ismeretlennek."

Összességében nagyon furcsa élmény volt ezekért nekem a Poggyász nélkül. Teljesen mást kaptam a könyvtől, mint amit vártam, ami nem lett volna baj, hisz ilyen máskor is történt már, de valahogy a témák egyensúlya nem volt meg és a férfi karakterrel is adódtak problémáim, így teljes szívvel nem tudtam belemerülni ebbe a minimalista mesébe.

Kiadó: Gabo - a kiadásról meg annyit, hogy rengeteg helyen olvastam, hogy darabokra jött a könyv. Nálam is ez lett volna a vége, látszik a ragasztáson, az egész kivitelen (ebben is minimalista), azért nem történt csak így, mert alig mertem kinyitni.

Kiadási év: 2016

Fordította: Komló Zoltán

Csak röviden

Mostanában két olyan könyv is a kezembe került, amiről hosszan úgy érzem nem tudnék írni, viszont mindenképpen szeretnék róluk pár gondolatot megosztani a blogon, így most egy kis villámposzt következik.

Jodi Picoult regényeivel nem is olyan rég kezdtem az ismerkedést. Elsőként a Vezeklés c. könyve került a kezembe, amelyet nagyon szerettem és ami nagyon sok gondolatot ébresztett bennem az olvasása során. Már akkor tudtam, hogy szép lassan folytatom majd az írónővel való ismerkedésemet, de csak óvatosan, nem akartam egyszerre hirtelen túl sokat és megcsömörleni. Viszont amikor befejeztem Az elvarázsoltakat, annak olyan erős hatása volt rám, hogy jött a tipikus ilyenkor beköszöntő "nem tudok mást olvasni, de olvasni akarok" érzés. Én ebben az esetben valami teljesen más történethez szoktam nyúlni, és itt villant be hirtelen a Szelíd vadak, amely a Találj rám! c. könyv előzménynovellája. És ez a kb. 70 oldalas kis novella az érzelmek összes skáláját felvonultatta számomra. Azt hiszem így kell novellát írni mint Picoult tette. Kerek, egész, figyelemfelkeltő és megint egy nagyon fontos témához nyúlt.

A novella főszereplője Alice, aki egy botswanai rezervátumban kutatja az elefántok viselkedését, majd egy nap egy elárvult kiselefánt pótanyja lesz hirtelen belőle. Csupán ennyiről szól a történet és mégis milyen óriási dolgokat zár magába ez a 70 oldal. Egyrészt ezek az óriási teremtmények szerintem az egyik legintelligensebb emlősök a bolygónkon. Összetett a csorda felépítése, de Picoult olyan alapossággal tárja elénk a működésüket, hogy többet tudtam meg róluk, mintha felcsaptam volna egy lexikont az elefánt címszónál. Nagyon érződött az alapos kutatómunka.

Másrészt már megint kaptunk egy erkölcsi dilemmát: van-e jogunk, illetve kell-e egyáltalán beleavatkoznunk a természet törvényeibe? És ha úgy gondoljuk, hogy igen, akkor meddig, hol van a határ? Persze megnyugtató és konkrét kérdést nem kapunk rá, de a történet tanulsága így is nagyon ütős és igazán szívszorító. Nem tagadom, a végén a könnyeimmel küszködtem. (Hiába, no, öregszem és egyre érzékenyebb vagyok.) Viszont az írónőnek hála annyira rám jött az "elefántkutatóság" érzése, hogy rögtön lecsaptam (akkor még csak gondolatban) Anthony Lawrence Elefántsuttogó c. regényére. Szuper értékeléseket olvastam róla, a nyári listámra fel is vettem és a Könyvhéten be is szereztem. Remélem, legalább akkora élmény lesz, mint a Szelíd vadak!

Afrikai kalandozás után Olaszországba vettem az irányt. Ezer + 1 éve csücsült már a várólistámon William Black Al dente c. könyve, amelyet a vcs-s játékba is beválogattam idén. Gondoltam, hogy esténként napi egy fejezetet - ami egy-egy várost ölel fel -  fogok elolvasni, de sajnos erről nagyon hamar letettem. Első körben nagyon bejött ez a Gasztronómiai kalandozás Itáliában, viszont egy idő után úgy éreztem, hogy nagyon elcsúszott a történelem irányába a könyv és bizony volt olyan fejezet, amin szimplán bealudtam. Nem volt rossz könyv, viszont kicsit túlírtnak gondolom. Pontosabban ha már Al dente, akkor a legszívesebben a gasztronómiai részekről olvastam volna. Illetve ha valaki tud főzni, az még nem jelenti, hogy írni is tud, ezért helyenként kicsit unalmasnak, száraznak találtam a stílust. Sokkal több helyi anekdotát vártam volna, és mondjuk 150 oldallal kevesebbet, ebben az esetben az én élményem is nagyobb lett volna. Így még mindig maradok inkább Frances Mayes könyveinél, akármekkora olasz rajongó vagyok is.

Amit a könyv pozitívumaként meg kell, hogy említsek, hogy nagyon tetszett a szerkezete és hogy mennyi várost mutatott be. Elsőként a szárazföldön járunk többek között Torino, Alba, Genova, Róma városában, majd tengerre szálunk és Szardínia, San Pietro, Szicília, Ischia ételeivel ismerkedhetünk meg. A harmadik részben pedig Amalfi és Pisa kerül terítékre, illetve az utószóban megismerkedhetünk a Slow Food mozgalmával is, amiről szerencsére nem most hallottam először, de nagyon szimpatikus gondolatnak találom. Az is nagyon jó ötlet volt, hogy általában minden városban egy gasztronómiai étek köré épült a fejezet, olyanra, ami az adott hely specialitása vagy jellegzetes étele, itala. Azt hiszem majdnem mindegyiket megkóstoltam volna én magam is, talán csak egyet nem vállaltam volna be, de ezt is csak most, amikor már tudom, hogy mi is az. 

Arra jó volt a könyv, hogy beindítsa nálam a nyári üzemmódot. Tudjátok, amikor már látod magad előtt, amint csatangolsz egy számodra ismeretlen városban, vagy beülsz megpihenni éppen egy ajánlott kávézóba egy jegeskávéra és bár az irodában ülsz az íróasztal mögött, de te már gondolatban a szabadságod töltöd. Kb. ezt az érzést kaptam meg William Black könyvétől.

Hemingway asszonyai

Naomi Wood: Mrs. Hemingway

"Mary többször is elképzelte, hogyan kellene alakulnia az életük történetének: úgy gondolta, mindannyian túlélik majd Ernestet – és Ernest maga is sokáig fog élni. Végül mindannyian kibékülnek, s önmagukként sorakoznak fel: Hadley Richardsonként, Pauline Pfeifferként, Martha Gellhornként és végül ő maga, Mary Welshként.

Furcsa egy család, az tény, igencsak szokatlan nővérek." 

A párizsi feleség elolvasása - amely a híres író Hadley Richardsonnal kötött első házasságának történetét dolgozza fel - után egyre jobban érdekelni kezdett Hemingway és élete. Igazából - bár tudom, hogy ez egy könyves oldal - nem annyira a munkásságára lettem akkor kíváncsi, hisz apránként azért már olvastam tőle néhány művet, hanem főleg a férfira az író mögött, azaz a magánéletére. Érdekelt, hogy egy ilyen karizmatikus egyéniségű férfi életében milyen nők lettek a meghatározó egyéniségek és vajon miért.
Később ebben a témában hamarosan a kezembe került a Hemingway lánya c. könnyed regény, ahol  kicsit a második házasság rejtelmeibe nyerhettem betekintést, azaz Pauline Pfeifferrel kötött frigye és évei voltak bemutatva a másodlagos szálban.

Majd egyszer csak jött Naomi Wood Mrs. Hemingway c. regénye, amely kvázi egy keretbe foglalta pont azokat a dolgokat, a nőket, a szeretőket, a feleségeket, a házasságokat és az írói allűröket, amelyek engem egyre jobban izgattak.

A Mrs. Hemingway c. könyv nem egy könnyed lányregény. Könnyednek ugyan könnyed, mert gyorsan olvasható és nem egy komoly súlyú szépirodalmi alkotás, de ha valaki egy habos-babos rózsaszínes történetet vár Hemingway szerelmeiről az mérhetetlenül csalódni fog. Hisz itt Naomi Wood arra vállalkozott, hogy bemutassa a 4 Mrs. Hemingwayt, hogy életet és karaktert adjon ezeknek a nőknek azon túl, hogy elmondhatták valaha magukról, hogy Hemingway feleségei voltak. És hogy úgy láttassa velünk a nagy írót férfiként és férjként, amilyen volt és hogy bemutassa azt is, hogy mind a 4 nő megvívta a maga harcát e mellett az ember mellett.

"Hogy vonzza Ernest a nőket! Akár a mágnes! Van olyan nő, aki az erkélyről ugrik le a kedvéért, s van olyan, aki a háborúba is követi. Asszonyai szemet hunynak a szeretői felett, mert még egy háromszemélyes házasság is jobb, mint magányos nőnek lenni."

Értelemszerűen négy részre tagolódik a regény, a 4 házasság történetét ismerhetjük meg kronológiai sorrendben. Dicséret illeti meg részemről az írónőt, mert nagyon tetszett az a megoldás, amit ő választott: nevezetesen mind a 4 házasságba akkor csöppenünk bele, amikor már "halálra van ítélve", a végnapjait éli és feltűnt a színen az a bizonyos harmadik. De minden rész két idősíkban mozog, mert a házasság utolsó napjai mellett betekintést nyerünk azokba a napokba, amikor Hemingway rátalál az újabb asszonyára, amikor a következő nő a sorban még csak gondolatban Mrs. Hemingway, fizikailag még csak a szerető státuszát tölti be.

Forrás

 

Ha "kedvenc" Hemingway-feleséget kellene választanom első helyen nálam mindenképpen Hadley, az első asszony szerepelne (bal felső kép). Katacita jegyezte meg, amikor az első benyomásomat kérdezte a könyvről, hogy mi, akik olvastuk A párizsi feleséget nem tudunk nem elfogultak lenni Hadley-vel és ez tökéletesen így is van. Számomra ő volt az igazi feleség. A legnehezebb időkben, a nélkülözés és az írói pályája kezdetén tartott ki a férje mellett.

Második helyre az utolsó asszonyt, Mary Wells Monksot tenném (jobb alsó kép), mert nem lehetett egyszerű a már alkoholizmussal és depresszióval küzdő, ámbár befutott és díjazott író nejének lenni, illetve az öngyilkosság után egyedül maradni a szép és kevésbé szép emlékekkel.

A "legbelevalóbb" feleség pedig Martha Gellhorn volt (bal alsó kép): ebben az egyetlen esetben ő volt, az, aki elvált Hemingwaytől, mert felismerte, hogy inkább haditudósító akar lenni, mintsem feleség. Igaz ugyan, hogy Ernestnek ekkor már megvolt az újabb kiszemeltje, azaz Mary is.

Akit még most sem tudott hozzám közelebb kerülni az Pauline Pfeiffer azaz Fife (jobb felső kép). Biztos azért, mert ő volt az, aki barátnőként belépett az akkori feleség életébe, aztán végül teljesen más irányba fordultak a dolgok. De talán ő volt a négy asszony közül az, aki a legjobban imádta a férfit, aki a legjobban átadta magát neki, és aki korábban eltávozott az élők sorából, mint a férfi.

Ami igazán nagy meglepetés volt számomra az a négy nő egymás közti viszonya volt. Az adott feleség és a soron következő mind-mind ismerte egymást, mint fent említettem Hadley és Fife barátnők is volt, sőt, azok is maradtak a későbbiekben is.

"– A feleségeim már csak ilyenek – mondta Ernest. Mindig sikerül megtalálniuk egymást anélkül, hogy nekem bármi közöm volna hozzá."

Nagyon örülök, hogy Wood megírta ezt a könyvet. Szerettem belenézni Hemingway életébe, megismerni, ha csak felszínesen is a házasságainak és a feleségeinek történetét. És számomra már megint csak az a tanúság, hogy minden sikeres férfi mögött egy nő található. Hemingway esetében pontosan négy. Nélkülük szerintem nem lett volna az, aki.

"A férfi fél a magánytól meg a brutális gondolatoktól, amelyek rátörnek, valahányszor nem gondoskodik róla senki. Csak akkor fogja elengedni az aktuális feleségét, ha biztos abban, hogy már készen áll a következő." 

Kiadó: Alexandra
Kiadási év: 2014
Fordította: Komáromy Zsófia