A legkedvesebb téli történetem

Eowyn Ivey: A hóleány

A megmaradt karácsonyi bejgli eszegetése közben szeretnék vallani kicsit arról, hogy miért olvastam el immár harmadjára most decemberben A hóleány történetét. Nem tudom, hogy másoknak is vannak-e olyan biztonsági tartalékos, leges-leges-legkedvencebb könyvei mint nekem A hóleány, de azt hiszem ez lesz az a könyv, amelyet soha nem fogok megunni. Miért is? Mert szép. Egyszerű. Kedves. Keserédes. Szomorú. Tele bánattal. Ugyanakkor tele nevetéssel, reménnyel. Hóval. Hideggel. Küzdelemmel. Barátsággal. Családdal. Érzelmekkel.

Ha harmadszorra olvas el az ember egy kedvenc történetet, azt gondolja, hogy már mindenre emlékszik, nem tud újat mutatni neki az író. És ilyenkor mindig rá kell, hogy döbbenjek, hogy mennyire alábecsülöm újraolvasáskor a JÓ könyvet. Mert az ilyen könyv bizony minden egyes alkalommal tud még adni. A történetről nem sokat szeretnék (újra) mesélni, majdnem 4 évvel ezelőtt ITT már megtettem, most csak annyit, hogy az 1920-as évek Alaszkájában egy gyermektelen házaspár egy téli havazás során bolondozásképpen épít egy hókislányt, aki varázslatos módon nem sokkal ez után meg is jelenik az otthonukban, hús-vér gyermekként felforgatva a házaspár addigi sivár, csendes életét és olyan "ajándékokat" hoz az életükbe, amelyre ők már nem is számítottak. 

Szóval ahogy fentebb írtam is, hiába harmadik olvasás, bizony volt olyan jelenet, történés, karakterfejlődés amire korábban nem fordítottam elég figyelmet. Nem emlékeztem arra, hogy Faina, a hóból és vágyból megteremtett kislány mennyire nyers erejű, mennyire a természet gyermeke és hogy Mabelnek és Jacknek mennyi időre és türelemre volt szükségük, amíg meg tudták őt "szeliditeni". Valahogy az is most fogalmazódott meg bennem, hogy Mabel milyen erős karakter, pedig a regény elején még az életének eldobásán gondolkozik, aztán annyi minden megváltozik körülötte, de főleg benne. Idomul a kihívásokkal teli alaszkai élethez, az éjszakai mínuszokhoz, a kegyetlen telekhez, a perzselő nyarakhoz. De nem csak itt mutatkozik meg Mabel ereje, hanem a hitében is: amikor senki nem várja a meleg évszakok után Faina felbukkanását, ő tudja, hiszi, hogy a kislány minden évben az első hóval együtt megérkezik és bekopogtat az ajtajukon. Mabelt most zártam igazán mélyen a szívembe.

"A hópehely nem volt nagyobb egy pici inggombnál. Hatágú, páfrányszerű csúcsokkal és hatszögű középpel, s úgy ült meg a gyerek tenyerében, akár egy tollacska, csakhogy ez mindjárt elolvad.
És mintha lelassult volna az idő: Mabel nem tudott levegőt venni és nem érezte a pulzusát. Amit látott, az nem lehetett valóságos, de a hópehely meg se rezzent. Ott, a gyerek tenyerén. Egyetlen pehely, ragyogó, áttetsző. Éles kontúrú csoda."

Amit pedig a mostani alkalommal tudtam igazán értékelni az a házaspár kapcsolatának fejlődése, pontosabban újra egymásra találásuk története. Annyira elhidegülten éltek egymás mellett a regény elején. Tették mindketten a dolgukat, Jack a földeken, Mabel az otthonukban, de szinte nullára redukálódott között a kommunikáció. Majd megjelent Faina és valami megmozdult, valami újraéledt a két egymástól eltávolodott ember között. Persze Jack nem lett beszédesebb, vagy érzelmesebb, de néha egy kimondott szónál ezerszer többet ér egy váratlan simogatás, amely apró gesztusok most tűntek ki a regényből. Vagy az a csodálatos közös korcsolyázós jelenet, ahol a meglazuló érzelmi szálak szinte érezhetően újra megedződtek, feszesre húzódtak és ugyan többször is próbára tette őket az élet ezután, mégsem volt kérdés többé hogy ezek a kötelékek örökre megőrzik már az újra visszanyert erejüket.

"Mabel már megint az ablaknál volt. A hó most sűrűbben és gyorsabban esett. Látta, ahogy Jack lámpával a kézben kijön az istállóból, és a hó mintha körültáncolná a fényt. Jack fölemelte a fejét, mint aki megérezte, hogy nézik, és összekapcsolódott a tekintetük: mindketten a saját fénykörükben állva, és közöttük a fátyolként hulló hó. Mabel nem emlékezett rá, mikor néztek így egymásra utoljára, és a pillanat olyan volt, akár a hóesés, lassú és kavargó.
Amikor beleszeretett Jackbe, azt álmodta, hogy tud repülni, és egy meleg, tintafekete éjszakán mezítláb állva a fűben felemelkedik a fák lombja és a csillagok közé a hálóingében. Ez az érzés tért most vissza."

Az idei decemberem egyik legnagyobb ajándéka volt ez a könyv. Jó volt hazatérni hozzá esténként, jó volt a lapok között elveszni kicsit Alaszkában, egy keserédes történet része lenni pár napra. Tudom, hogy még sokszor fogom levenni a polcról, tudom, hogy ahogy az évek telnek velem is, minden egyes újraolvasás alkalmával fogok benne találni fel nem fedezett mélységeket, mondanivalót. Hogy is szokta Amadea mondani? Kabátkönyv, méghozzá a "legkényelmesebb" fajtából.

Kiadó: GABO (a borító ne tántorítson el senkit sem!)

Kiadási év: 2013

Fordította: Bori Erzsébet

Lélekben szabadon

Paula McLain: Napkeringő

Tisztán emlékszem arra, hogy micsoda izgalom fogott el, amikor felfedeztem Paula MacLain újabb könyvvel jelentkezik A párizsi feleség után. Amikor Hadley és Hemingway történetének végére értem, azt kívántam, hogy az írónő találjon magának újabb karaktereket és örvendeztessen meg minket egy újabb történettel. Remélem, a többi kívánságom is így válik majd valóra!

Előre szólók A párizsi feleség rajongóinak, hogy ez a könyv teljesen más, tehát aki pont ugyanazt az élményt fogja várni, szerintem csalódni fog. Köszönhető ez annak, hogy két teljesen eltérő karakter áll a két regényének középpontjában, bár mindketten erős nők, akiknek nem könnyű élet jutott ki. Ám míg Hadley-t a Hemingway iránti szerelme egy bizonyos pontig átsegíti minden problémán, addig a Napkeringő főhősnőjéről, Beryl Markhamról azt gondolom, hogy legtöbbször egyes egyedül állt a társadalmi, gazdasági és természeti viharok, magánéleti csapások középpontjában.

Beryl Markhamnak cseppet sem volt könnyű vagy unalmas élete. Kislányként Kenyában nőtt fel, édesapja ott alapított egy farmot, ahol lovak tenyésztésével foglalkozott. A kis Beryl legalább olyan szabadon élt, mint az ott tartott lovak. De ennek a későbbi élete során meg kellett, hogy fizesse az árát. Óriási törést okoz az életében az, hogy anyja és öccse nem bírja a kenyai életet és visszatérnek Angliában, ő pedig az édesapjával kettesben marad a farmon. Látszólag azt gondoljuk, hogy micsoda boldogság ilyen szabadon felnőni, de szerintem világ életében nem tudta megemészteni azt, hogy az anyja hátrahagyta őt. A kislány igazi kis amazonként éli életét, elüldözni a nevelőnőket, mezítláb rohangál a farmon élő törzsek gyerekeivel, de persze ahogy felnő az angol elit társadalom, a gyarmatosítók még itt is elvárják, hogy nőhöz illő módon viselkedjék. Ám addigra Beryl élete újabb fordulóponthoz érkezik, és innentől kezdve egész élete arról szól majd, hogy keresi a boldogságát, és bizonyítani akarja a világnak, hogy nőként ha kell egyedül is megállja a helyét abban a világban, ahol a hölgyek dolga akkor csak annyi volt, hogy esténként a partikon tündököljenek és limonádéval vagy pezsgővel kínálják meg a vendégeket.

Az én szívemhez Beryl karaktere nagyon közel került. Annyira szerettem ezt a megzabolázhatatlan szabadságvágyát, az élethez való hozzáállását, a lovak iránti csillapíthatatlan szeretetét, vagy a repülésben való újra magára találását. Ezt a nőt akármennyi alkalommal a padlóra küldte az élet, újra és újra leporolta magát és felállt. Foggal-körömmel, könnyekkel, de ment előre, nem nézett vissza és ahogy egyre több csapás érte csak egyre jobban erősödött.

"– Mindannyian számtalan dologtól félünk, ám ha az ember lebecsüli magát, vagy engedi, hogy a félelem börtönében éljen, akkor többé már nem önmaga, nem igaz? A valódi kérdés az, hogy vállaljuk-e a boldogsággal járó kockázatot."

Forrás

Szerencsére a könyvben a szerelmi szál ugyanolyan ügyesen van megjelenítve, mint A párizsi feleségben. Azaz nem csak erről szól a könyv, hanem a főszerepben valóban Beryl és élete áll, górcső alatt mindegyik kapcsolatával. De mivel szerelmi életének egyfajta keresztje volt a Denys Finch Hatton iránt érzett érzelme, ezért ahhoz, hogy megfelelő képet kaphassunk róla, ennek is meg kellett, hogy jelenjen a lapokon. Csakúgy, mint Karen Blixennek, akinek nevét a Távol Afrikától című mozifilmből, vagy a Volt egy farmom Afrikában könyvből hallhattuk már, és aki Denys életének legalább olyan fontos szereplője volt, mint Beryl. E három ember különös kapcsolatát, a szerelmi háromszöget is Paula McLain nagyon érzékeny módon tálalja az olvasónak. Átérezzük minden szereplő vívódását, és mivel addigra nagyjából ennek a három embernek a jellemét is megismerhetjük, tudjuk, hogy igazából így vagy úgy de mindenki sérül ebben a dologban és igazán senki sem kaphatja meg a boldogan élük, míg meg nem halunk befejezést.

 

"Igazán sötét alkukra is képesek vagyunk a szerelemért, nem igaz?"

Az írónő itt is bravúrosan teremti meg a gyarmatosítókkal ellepett Kenya hangulatát, csak úgy mint tette ezt korábbi regényében amikor is a bohém párizsi költők világába vitt el. Lapról lapra kerül az olvasó egyre közelebbi kapcsolatba ezzel a veszélyes, ugyanakkor elbűvölő vidékkel. Hol máshol történhet meg az, hogy a tornácon limonádét kortyolgatnak a vendégek, miközben a birtokon szabadon kószál egy kedvtelésből tartott oroszlán?

Mindenkinek azt javaslom, hogy ne hagyja ki a Napkeringőt, és engedje meg hogy Paula McLain belezsongja Kenya vad ritmusát, a lovak patáinak csattogását, a pezsgőspoharak csilingelésének hangját, a repülők motorjának búgását és egy szabad lélek útkeresésének történetét a fülébe. Én ezt tettem és amíg tartott a könyv, egy számomra távoli és vad vidéken rengeteg új élménnyel gazdagodtam.Köszönöm ezt az írónőnek, remélem, sok érdekes karakterről fog még nekünk írni. Az biztos, hogy látatlanban vevő leszek az újabb regényére.

Kiadó: Alexandra

Kiadási év: 2015

Fordította: Frei-Kovács Judit