A magány elszigeteltségében

Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van

Azt vallom, hogy vannak bizonyos könyvek az életünkben, amik megtalálnak minket. Jókor, jó üzenettel, amikor azt érzed az olvasásuk után, hogy az írója ezt bizony személy szerint neked írta. Eleanor Oliphant történetével így jártam. Megjelenésekor valahogy nem is izgatott, aztán egyre inkább elkezdett érdekelni, majd egyik nap úgy gondoltam, ezt olvasnom kell. Megvettem, belevetettem magam és 2017 egyik legkedvesebb, legszívszorítóbb, de egyben legjobb történetét kaptam meg általa, amelyre sokáig fogok emlékezni és amit szerintem többször fogok majd újraolvasni.

Nehéz bármit is írnom erről a könyvről, mert nagyon intim könyvélményt kaptam tőle. Intim, mert mintha Eleanor Oliphant a részem lett volna, hiszen gondolatainak nagy része az én leíratlan, hangosan kimondatlan gondolataim is lehetnének. Intim azért is, mert nagyon szenzitív képet kaptam a magányról, annak minden fájdalmával, keserűségével. Arról, hogy vannak napok, amikor csak robotpilóta üzemmódban teszi az ember a dolgát, felkel reggel, dolgozik, elviseli a kollégák heccelődéseit, nézi őket messziről, úgy érzi magával kapcsolatban, hogy ő valamilyen másik bolygóról származik hozzájuk képest, majd munka után hazamegy az üres lakásba és a magány ajtaját magára zárja. Bár szerencsés vagyok, mert nem olyan családi és baráti háttérrel rendelkezem, mint Eleanor, mégis az életem "üresjárataiban" sokszor arcul csap engem is a magány. És bár a változtatás kulcsa mindenkinek adott, az a mi kezünkben van, de sajnos vannak olyan szituációk, amikor ebből kitörni nagyon nehéz. De - mint Eleanor megmutatja nekünk - nem lehetetlen.

"Voltak idők, amikor úgy éreztem, belepusztulok a magányba. Néha mondják, hogy belehalok az unalomba, hogy meghalok egy csésze teáért, de a magányba való belepusztulás számomra nem hiperbola. Amikor elfog ez az érzés, a fejem lehanyatlik, vállam begörnyed, és fájdalom, fizikai fájdalom támad bennem valami emberi kapcsolat iránt; komolyan úgy érzem, összecsuklok, és elpusztulok, ha valaki nem fog át, nem érint meg."

Eleanor elszeparált életet él, mindenkitől, minden emberi érzéstől illetve emberi teremtéstől messzire elzárja magát. Dolgozik, de a munkáját is csak egy kötelességnek éli meg, amely arra jó, hogy meg tudja rajta venni azt a mennyiségű alkoholt, amely hétvégéken a teljes feledés homályába tudja ringatni, hogy aztán hétfőtől minden kezdődhessen elölről. Egészen addig, amíg a munkahelyén nem találkozik Raymonddal, majd egy banális balesetnek köszönhetően nem köszöntenek be az életébe furcsábbnál furcsább szituációk és emberek, akik mind arra késztetik, hogy a magányosságának páncélján megjelenő repedéseit ne befoltozza, hanem nagyobbra tágítsa. Merjen élni. Merjen változtatni, nyitni. Merjen más(ok)ra támaszkodni és segítséget kérni. Merjen kilépni a világba. Eleanor Oliphant az első oldaltól az utolsó oldalig hatalmas változáson megy keresztül, érzelmeinek hullámvasútján ülve mi olvasók is csak drukkolhatunk ennek a hihetetlenül erős fiatal nőnek, hogy mindaz, ami másnak teljesen természetes (barátok, család, lehetőségek, választások, egészséges mentalitás és gondolkozás) neki is megadathasson. 

"Az elmúlt néhány hétben többet költöttem, mint általában egy év alatt. Úgy látszik, a társasági kapcsolatok ápolása meglepően sokba kerül: a közlekedés, a ruhák, az italok, az ebédek, az ajándékok. Néha idővel kiegyenlítődik, például az italok esetében, de amint rájöttem, az ember általában kénytelen nettó pénzügyi veszteséget elkönyvelni."

Nem tudom az írónő honnan merítette a könyvéhez az ihletet, de azt éreztem, hogy ő is volt már ennyire mélyen lent mint Eleanor. Csak az tud így írni a magányról, az elszigetelődésről, az tud ilyen megértő lenni, aki már maga is átélte ezeket a mélyrepüléseket. Nagyon szerettem, hogy a főszereplő életébe bekövetkező változások ellenére teljesen önazonos tudott maradni, hogy nem fordult ki önmagából és nem csinált belőle az írónő a végére egy tökéletes és boldog női karaktert. A regényben megjelenő mellékszereplők is igazán hétköznapi figurák voltak, mintha csak a szomszédról vagy a saját munkatársairól olvasna az ember. Pont ezért volt számomra hihető az egész cselekmény, és pont ezért kívánom azt, hogy a világ minden Eleanor Oliphantja megtalálhassa a saját segítő Raymondját, hogy majd ha azt mondják a kérdésre, hogy jól vagyok, az valóban azt is jelenthesse.

"Ha valaki megkérdezi: „Hogy vagy?”, azt kell mondanod, hogy „JÓL”. Nem mondhatod, hogy előző éjszaka úgy sírtad magad álomba, mert két egymást követő napon nem volt kihez szólnod. JÓL vagy, mondod."

Bár 2017-ből még van hátra néhány hét, de nem hiszem, hogy lesz olyan könyv még idén az olvasmányaim között, amely le tudja taszítani a dobogóról Eleanort. És attól függetlenül, hogy egyszer elsírtam magam olvasás közben, mégis hihetetlenül pozitív és életigenlő könyv lett ez. 

Kiadó: Ventus Libro

Kiadási év: 2017

Fordította: Szalai Virág

A titkos összetevő

Rain Arlender: Az élet esszenciája

Amikor az ember lánya hétköznap eljut abba a fázisba, hogy lelki szemei előtt megjelenik a "game over"  felirat, akkor biztosan mondhatom, hogy valami vicces könyvre van szüksége a kikapcsolódáshoz és az elemek újratöltéséhez. Legalábbis nekem mindenképpen! Így került a kezembe Rain Arlender Az élet esszenciája című könyve. 

Igazából olvasás előtt sokat nem tudtam róla, csak néhány igazán kacagtató idézetet olvashattam, így sokkal nagyobb élmény volt felfedezni a történetet. Maga a könyv néhány fejezet, egy-egy emberi sors, egy-egy kaland elmesélése, amely aztán szépen egy kerek egésszé, egy lassan összefonódó családtörténetté válik a végére. Minden fejezet egy-egy puzzle darab, eleinte még csak keressük a különálló darabok helyét, hogy a legvégére egy családi albumban szereplő képpé álljon össze. A kezdőmondat olvasásakor azt gondoltam, hogy ez egy olyan regény lesz, amit nem lehet nem szeretni és szerencsére igazam is volt.

"Természetkedvelő munkatársat keresünk. Magánytűrés kötelező, nagy láb előny."

A fenti álláshirdetésre akár én is válaszolhattam volna, de a könyv egyik főhőse, Aurora tette meg azt helyettem. Aki maga sem tudta még sem akkor, sem miután munkába állt, hogy mire is mondott igent. Csak annyi derült ki számára, hogy egy skót családhoz került, akik whisky lepárlót üzemeltetnek és nemrég lett győztes az egyik whiskyjük egy versenyen. Aurora nem kérdez, csak felhúzza minden reggel a gumicsizmát, mint munkaeszközt és nyakába veszi a vidéket. Majd megismeri Adamet, a család idősebbik fiát, akivel nagyon hamar közös nevezőn lesznek, egymásba gabalyodnak úgy ahogy kell, majd az esküvő után Adam beavatja a lányt a családi titokba, amikor is Aurorának minden világossá válik, kitudódik a titkos összetevő.

Forrás

Persze Adammel és a whisky lepárlóval egyetemben megkapja a férfi családját is, ahogy mi is olvasók a nyakunkba kapunk egy adag bohókás rokont. Megismerhetjük Adam apját, Charlie-t akinek esze ágában sem volt annak idején átvenni a családi whisky-businesst, ő híres építész akart lenni, csak sajnos mindenhez volt tehetsége, ám az építészethez nem. Aztán jobban beleláthatunk Aurora újdonsült anyósának, Leonának a fejébe, aki igazán kemény kézzel intézte a család ügyeit és a fiainak életét is, úgyhogy amikor belép a képbe egy friss menyecske bizony problémák is adódnak. Majd egy kis kitérőt teszünk Magyarországra is, és a whisky helyett a pálinka kerül a középpontba, amelynek köszönhetően a kisebbik fiú, Patrick is hazaállít egy lánnyal, a félig magyar Marionnal, aki újabb fennforgást okoz majd a család és a lepárló életébe.

"Estére Marion megelégelte, hogy egész nap a búbánatos fejét kell néznie, és bevitte egy kocsmába, ahol azt mondta Patricknek, hogy ha búsulni akar, ám tegye, de akkor már fejlessze tökélyre, mert a búsulás az nem egy szomorú arc, egy lebiggyesztett száj - nem. A búsulás az sokkal több ennél. És ha Patrick meg akar tanulni úgy istenigazából nekibúsulni, és a világot szar helynek érezni (önmagát meg egy darab szarnak benne), akkor a legjobb helyre jött, mert itt, Magyarországon ennek évszázados hagyományai vannak."

És persze ez még csak a jéghegy csúcsa, hiszen a család nem csak feleségekkel, hanem a későbbiekben gyerekekkel is gyarapszik majd, akikből a legkacagtatóbb személyiség egy csöpp leányzó, Estella lesz. Ennek a kislánynak köszönheti majd a család, hogy egy nagy tragédia kapcsán megalapozza újra a whisky lepároló hírnevét, hiszen jó pár év távlatából a család újfent megnyeri a whiskyk versenyét, de higgyétek el nekem, az újabb titokzatos összetevőnek most sem fognak örülni a családtagok, ahogy mi olvasók sem.

Rain Arlender könyvét nem szabad gyorsan olvasni, mert én úgy élveztem a legjobban, hogy egy nap egy fejezetnek értem a végére. Így szép lassan csiszolódtam össze a családdal, a régi és új rokonokkal emésztettem meg a titokzatos, ámde picit morbid összetevő titkát, hogy a végre kapjak egy még morbidabbat. 

Az írónő humorát nagyon élveztem: kicsit fekete, kicsit fanyar, olyan mint egy kicsit túlcitromozott hűsítő limonádé. Nagyon jól tudta mindegyik szereplőt megszólaltatni: ha kellett kötekedő anyóst formált, máskor egy cserfes és mindenlében kanál kislányt, vagy egy nagyra nőtt óriás, kicsit mamlasz elsőszülött fiút, akinek a nyakába szakad a whisky lepároló működtetése. Igazán bohókás családot alkotott meg, akinek tagja között vannak nagyon szerethetőek, és kevésbé azok, pontosan mint az életben is.

Stílusát tekintve egész végig egy másik írónő és annak egy könyve járt a fejemben, a humor és környezet miatt nekem Katarina Mazetti A pasi a szomszéd sír mellől című könyvét idézte meg egy kis alkoholos, skótos beütéssel. Aki azt szerette, szerintem a Rattray család történetét is élvezni fogja. Nekem okozott néhány óra vidám szórakozást, és bár a vége egy picit szíven ütött, de hát az élet sem fenékig tejfel, gondolom a whisky lepárlókat üzemeltető családok élete sem.

Kiadó: Syllabux

Kiadási év: 2016

Egyetlen egy dolog mellett nem tudok elmenni szó nélkül, az pedig a borító. Tudom és a könyv olvasása után már értem is, hogy mindennek jelentősége van rajta, a színnek és csizmának is, de nem, ez a borító nem az a borító, amit ez a könyv kíván meg. De hát egy könyvet nem csak a borítója után ítélünk meg mi könyvmolyok, és a belbeccsel nem volt gondom.

Az írónő facebook oldalán még több idézetet olvashattok a könyvből.

Egy köteg megsárgult levél

Jessica Brockmole: Levelek Skye szigetéről

Azt hiszem, hogy rossz korba születtem. Bizonyos évtizedek, korszakok sokkal jobban vonzanak, mint a mostani világunk. A Levelek Skye szigetéről című könyvet olvasva már megint ez a furcsa érzés kerített hatalmába. Persze a mai rohanó világunkban óhatatlanul is felgyorsult az emberek közötti kommunikáció, az internet, e-mailek, mobiltelefonok, sms-ek (mindenki folytassa még a sort nyugodtan) megjelenésével megszűntek a határok, és mondjuk óriási dolog, hogy tudok úgy beszélni skype-on Európa más országában lakó barátnőmmel, mintha csak a szobámban ülne. De valahogy ez olyan más, mint régen, amikor még kézzel írott levelet írtunk egymásnak ha a másik távol volt. Mert mostanában sokat rövidítünk, hogy minél több infót beletuszkoljunk egy rövid üzenetbe, meg használjuk a smiley-kat, hogy tompítsuk vagy éppen erősítsük a mondanivalónkat és lassan többet használjuk a billentyűzetet, mint a tollat. Pedig én imádok írni, mind a mai napig szeretek bizonyos dolgokról írott formában jegyzeteket készíteni. Szóval ha csak tehetem legalább az ünnepek alkalmával a mai modern vívmányok mellett én bizony használom a képeslap, levelezőlap, levélpapír nyújtotta lehetőségeket is, és mondjuk karácsonykor rettentően örülök, amikor a postás lapokat hoz és nem a telefonom pittyeg egyet-egyet.

Ezt az érzést, a levélírás és a levélvárás szépségét keltette újra életre bennem Jessica Brockmole könyve. Mert hogy ez egy levélregény, azaz az egész történet levélváltásokon keresztül bontakozik ki. 

A 2. világháború idején az Edinburgh-ben élő Elspeth házát bombatalálat éri, amikor is a falból egy nagy köteg levél kerül elő. Elspeth lánya, Margaret csodálkozva néz anyjára, aki úgy öleli magához ezeket a leveleket, mint élete legdrágább kincsét, majd amikor másnap eltűnik az anyja, az egyik levélben olvasottak segítségével nyomozásba kezd anyja múltja és jelenlegi tartózkodási helye után. 

A múlt egy újabb világháborúhoz, az akkor még csak Nagy Háborúként emlegetett korszakhoz vezet. Ekkor vette kezdetét egy levelezésen alapuló kapcsolat az akkor még a Skye szigeteken élő és csodás verseket alkotó fiatalasszony, Elspeth és egy ifjú amerikai fiatalember, David között. Eleinte csak a művész és a művészt csodáló olvasó közötti levelezésről van szó, aztán ez szinte észrevétlenül egy sokkal mélyebb kapoccsá alakul, őszinte barátságba fordul, majd még magasabb fokú kapcsolat, szerelem szövődik a két ember között. Csakhogy az időpont, a távolság, az emberek, a család, a világ eseményei mind akadályokat gördít a két ember beteljesülésre vágyó szerelme elé.

A mai felgyorsult és sokszor romantikátlan világunkban igazi gyöngyszem volt számomra ez a könyv. Egyrészt szép, lassú tempójú, hisz éveket mesél el a két fiatal levelezése alapján. Másrészt "lassú" azért is, mert hiába olvastam ki röpke két nap alatt, a levelek között szinte kézzel foghatóvá válik az az időszak, amely egy-egy levélváltást követ. Hisz akármennyit is ír egymásnak a két fiatal, Amerika és Skócia közötti távolság nem csekély, bizony bőven kell várni a másik válaszára. És nem minden levél rózsaszín, meg szép szavakkal teli, van, amelyik úgy végződik, hogy az írója nem lehet biztos abban, hogy valaha is kap még választ rá. Mennyit tipródhatott ilyenkor mindkét fél!

És gyöngyszem azért is, mert romantikus ugyan, de erőltetettség nélkül, igazán bájos módon. Ugyanakkor humoros is, őszinte, és csodálatos stílusban megírt. A két fő karakter alakja nagyon valós, nagyon életszerű, mert egyik sem tökéletes. Bizony vannak dolgok, amit elhallgatnak a másik előtt, vannak, amit másként látnak és merik vállalni a véleményüket, vannak álmaik és vágyaik és vannak félelmeik a jövőt tekintve. Ráadásul ez a két ember olyan szép, valóban elképzelhető módon szeret egymásba, hogy ezt bármikor el tudom képzelni, hogy a valóságban is megtörtént. Valahol, lehet, hogy nem Edingburgh-ben vagy épp Skye szigetén, de biztos lapulnak ilyen féltve őrzött levélcsomagok már megsárgult és megkopott levelekkel, színét vesztett masnival átkötve, amelyek egy nő és egy férfi zűrös korszak közepén szövődött szerelmét zárják mindörökre magukba.

Értékelésem: 5 / 5-ből + Kedvenc lett!

Kiadó: CorLeonis

Kiadási év: 2013

Fordította: Bozai Ágota