A rövid könyvekben is van erő

A márciusi nagy könyvtáras dőzsölésem eredményeképpen sikerült két olyan könyvet is kivennem, amiket már a megjelentetésük bejelentésekor a képzeletbeli "kötelező" listámra pakoltam. Mindkettőt a XXI. Század Kiadó hozta el a magyar olvasóknak, mindkettő elég rövid, gyorsan olvasható, ugyanakkor erőteljes művek, csak más-más szempont miatt, pedig a történelem valahol mégis összekapcsolja a kettőt.

Marceline Loridan-Ivens: És te nem jöttél vissza

Ez a kis könyv alakban megjelentetett levél elég vegyes visszhangot kapott az olvasóktól. Meg tudom érteni mindkét tábort, én sem voltam maradéktalanul elégedett, ugyanakkor fontos a téma. Marceline közel 90 évesen ül le egy levelet írni édesapjának, akivel együtt deportálták őt 1944-ben Franciaországból. A lány akkor csupán csak 16 éves volt, ő Birkenauba került, míg édesapját Auschwitzba vitték. Fogságuk ideje alatt a szerencsének köszönhetően csupán kétszer látták egymást, a második gyors ölelés után az édesapának többet már nem tartogatott az élet. Aki mintha tudta volna, hogy milyen sors vár rá, mert a deportálásukkor ezzel a mondattal vált el a lányától: "Neked talán sikerül, mert fiatal vagy, én nem fogok visszatérni." Igen, Marceline-nek sikerült, de ezt soha, hosszú élete egyetlen percében sem tudta feldolgozni, sem megbocsátani magának a lány. Az egész levél, amit az apjához intéz számomra egyetlen hatalmas bocsánatkérés, amiért ő életben maradt, egy vezeklés, hogy nélküle folytatta az életét és egy próbálkozás arra, hogy lassan az élete vége felé feldolgozza azt, amit soha sem lehet feldolgozni. Témáját tekintve pont ezért tartom nagyon fontos könyvnek, mert ezekről a sorsokról, a történelem eme sötét időszakáról soha nem szabadna megfeledkeznünk. 

Mindemellett megértem azok véleményét is, akik nem szerették túlságosan ezt a történetet, hiszen nekem is voltak vele problémáim. Levélként számomra túl intim betekintést nyújtott Marceline gondolataiba, valahogy szívesebben láttam volna ezt egy múzeumban egy üvegbura alatt, mint ilyen típusú nyomtatásban. Illetve a stílusát tekintve csapongó volt, bár ez egy 86 éves embernél talán érthető, meg gondolom a sorok csak úgy jöttek magától és nem arra gondolt Marceline, hogy ez szerkezetileg is megfelelő legyen, az olvasó számára minden történés érthető legyen. Regényként kibontva, az alaptörténetet "felhasználva" szerintem sokkal nagyobbat ütött volna minden olvasónál és talán a fanyalgók tábora is kevesebb lenne. Mégis, örülök, hogy sikerült elolvasnom.

" Nyolcvanhat éves vagyok, kétszer annyi, mint te a halálod idején. Öreg hölgy ma már. Nem félek a haláltól, nincs bennem rettegés. Nem hiszek Istenben, sem abban, hogy a halál után még lenne valamit. Egyik vagyok annak a százhatvan embernek, aki még él a két és félezer visszatérőből. (...) Bár tudnák az emberek, mindannyian, hogy a tábor számunkra nem ért véget. Ott van a gondolatainkban mindhalálig."

Timothy Snyder: A zsarnokságról

Húsz lecke a huszadik századból

Igen kemény könyvről van szó. Már a borítón feltűnő vörös ökölnek van egy olyan hangulata, amitől az embernek rögtön görcsbe ugrik a gyomra, hát még ha szép lassan elolvassa Timothy Snyder (aki a Yale Egyetem történészprofesszora) 20 pontját. A választások hétvégéjén olvastam, ráadásul előkerül benne Magyarország neve is, így a görcs a gyomromban csak egyre nagyobb lett. Azóta sem tűnt el. A könyv üzenetét számomra talán a Guardian véleménye mondja el a legjobban: "A zsarnokságról tökéletes összefoglalása mindannak, amit meg kellett volna tanulnunk az elmúlt századból, de úgy tűnik elfelejtettük." 

Természetesen az író amerikai volta miatt sokszor a Trump megválasztása óta eltelt időszakból hoz példát, de minden egyes alkalommal sajnos van visszautalás Hitlerre, az akkori Németországra, meg arra a világégésre, amin akkor keresztülment az emberiség. Tényleg azt éreztem olvasás közben, hogy soha nem tanulunk a hibáinkból. Félelmetes könyv, mert ez már megint nem csak a múltról szól. Snyder 20 intelmet, tanácsot állít fel, amelyhez példákat hoz a múlt és jelen eseményeiből. A demokrácia védelmében fontosnak találja többek között az intézmények megvédését, a szakmai etika betartását, az anyanyelv szeretetét, az utánajárást a dolgoknak (ne higgy el semmit, csak azért, mert írtak róla), a magánélet megőrzését, a jó ügyek támogatását, a higgadtnak maradást, a hazaszeretetet és a bátorságot. Bár csekély 170 oldal az egész, mégis, az egyik legsúlyosabb könyv ez, amit mostanában olvastam. Remélem, minél több emberhez el fog jutni.

"A zsarnokság és az ellenállás harcának egyik regényét, J. K. Rowling Harry Potter és a Halál ereklyéi című könyvét amerikai fiatalok milliói ismerik – ha magad, barátaid vagy gyerekeid elsőre nem ilyen szemszögből olvastátok a könyvet, érdemes újraolvasni."

Kilépni az életbe

Rainbow Rowell: Attachments

Rainbow Rowell nevével még Dóri blogján találkoztam először, amikor is az Eleanor & Park című regényről olyan lelkesen írt, hogy az én kedvemet is meghozta a könyv elolvasásához. Olyannyira megszerettem az írónő ezen könyvét, hogy a múltkoriban, amikor megint előjött az az érzés, hogy mi a fenét olvassak Grecsó Krisztián Megyek utánad c. letaglózó könyve után, nekem rögtön az ő neve ugrott be és már bele is kezdtem az Attachments-be. Nem mondhatnám, hogy sokáig tartott az olvasása, hisz majdnem egy alkalommal azaz egy este alatt el is olvastam Lincoln, Beth és Jennifer történetét.

Érdekes és elgondolkoztató történetet kaptam, kicsit mást, mint amit vártam, mert inkább romantikusra számítottam, ehelyett egy fiatal srác útkereséséről és magára találásáról szólt nekem a könyv. 

Lincoln 28 éves, aki valahogy megragadt az életének egy bizonyos pontján. Még mindig nem tudja kiheverni első és eleddig egyetlen, középiskolába visszanyúló szerelmével történő szakítását, még mindig otthon lakik kissé uralkodó típusú édesanyjával, még mindig nem tudja, hogy mi is akar lenni az életben, mivel akar foglalkozni, de végre sokadik diplomája megszerzése után munkába áll egy napilapnál, mint informatikus. Nem nagyon füllik a foga a feladathoz, amire felvették, mert a fő elfoglaltsága az lesz, hogy a cég levelezését olvassa és azon felhasználóknak, akik a céges levelezést magáncélra használják, vagy tiltott oldalakat látogatnak, azok orrára rákoppintson egy-egy ejnye-bejnye üzenettel. Esténként dolgozik, olvassa az e-maileket, néha-néha küld egy-egy figyelmeztető üzenetet, de egyébként halálra unja magát munka közben. Egészen addig, amíg fent nem akad a rendszeren Beth és Jennifer levélváltása. Lincoln először csak azzal a céllal olvassa a levelezésüket, hogy figyelmeztesse majd őket, aztán azt veszi észre, hogy a figyelmeztetést nem akarja nekik kiküldeni, ugyanis nap mint nap alig várja, hogy többet tudjon meg a két nőről, akik nagyon jó barátnők és akik a napi munka mellett néhány percet lecsípnek maguknak arra, hogy megvitassák életük eseményeit.

Jennifer nem olyan rég házasodott össze párjával, akire hosszú magányos évek után talált rá, és igazából a mai napig nem is hiszi el, hogy a párja mennyire szereti őt. Sorsfordító ponthoz érkeztek kapcsolatukban, ugyanis a férje már szeretne egy gyereket, de Jennifer nem érzi magát készen még erre a komoly lépésre. Beth pedig ugyan párkapcsolatban él, de egy zenésszel, aki sokszor nincs otthon, akinek sok fellépése van, akire ragadnak a csajok és aki úgy tűnik, hogy alkalmatlan az elköteleződésre, pontosabban arra, hogy valamikor a közeljövőben feltegye Beth-nek a Nagy Kérdést. Ezekbe a témákba csöppen bele Lincoln és egyszer csak azt veszi észre magán, hogy teljesen belepistult így látatlanban is Beth-be. Csak hát ugye van itt egy kis probléma: nem valami etikus dolog harmadikként olvasni a két lány levélváltását mégpedig titokban, illetve hogyan is állhatna oda Beth elé érzelmeit bevallva, mert egyrészt nem is tudja hogy néz ki a lány, másrészt hogyan magyarázza ki azt, hogy a hosszú hetek alatt olyan közel került hozzá a lány, mintha már régóta ismerné.

Természetesen mivel egy romantikus regényről van szó bonyolódnak kellően a szálak ahogy halad előre a történet, lesz egy-két nem várt fordulat, de azért biztos voltam benne, hogy valahogy megtalálja majd egymáshoz az utat a két főszereplő még ha volt pár kerülő is az útjuk során.

Amit nagyon szerettem ebben a történetben az az a meglepetés, hogy inkább a férfi főszereplőn, Lincolnon volt a hangsúly. Számomra az ő útkeresése volt a középpontban. Nagyon nehezen indult el az úton, amire mindannyian félünk rálépni az iskolák elvégzése után, de aztán volt elég spiritusz benne, hogy hosszú töprengés után elhatározza magát, hogy mit is akar kezdeni az életével. Illetve fel is ismerte - oké, egy kis noszogatás árán a barátok, család részéről -, hogy mit kell megtennie, min kell változtatnia ahhoz, hogy álmait elérje. Ugyanakkor mindezt úgy próbálta megoldani, hogy az életében fontos embereket ne bántsa meg, igyekezett eleget tenni édesanyja és nővére elvárásainak. Szerettem ahogy nyitott a világ felé, amikor nem csak a biztos és évek óta ismert barátai közösségére vágyott, hanem valami újat is kipróbált (kisebb-nagyobb sikerrel).

Érzésem szerint a két női karakter egy kicsit háttérbe szorult Lincoln mellett, viszont az őket érintő kérdéseket nagyon is fontosnak gondoltam. A kapcsolatok nagy próbája egy gyermek születése, de már azelőtt próbatétel elé állítja ez a párt, mielőtt a trónörökös a világra jönne, hisz ez két ember közös elhatározása kell, hogy legyen. És mi van akkor ha csak az egyik vágyik rá, de a másik még nem? Beadjuk a derekunkat a másik kedvéért vagy kötjük az ebet a karóhoz? 

Illetve egy nő életében szintén fontos pillanat, amikor a párunk úgy gondolja, hogy szeretné velünk összekötni hivatalosan is az életét, és amikor valaki évek óta vár erre a lépésre, akkor bizonytalanná válik nem csak a kapcsolatot illetően, hanem saját magára nézve is. Szóval érdekes volt - és helyenként igazán kacagtató - olvasni a két nő levélváltását.

Két elolvasott könyve alapján elmondhatom, hogy nagyon megszerettem Rainbow Rowell stílusát és szereplőit, mert mindegyik olyan valós, nem papírhősök, hanem útjukat kereső fiatal emberek vagy például az Eleanor & Park esetében középiskolás fiatalok. Ezt a könyvet azoknak ajánlom, akik vágynak valami kellemes, humoros kikapcsolódásra és akik emlékeznek még arra, hogy milyen is volt 1999-ben, amikor vártuk a nagy 2K "becsapódását". Én bevallom, nosztalgikus érzéssel gondoltam vissza a 15 évvel ezelőtti korszakra és jó volt egy kicsit visszarepülni az időben!

Idézetként pedig itt olvasható az egyik kedvenc jelenetem Lincoln és az édesanyja között (vegyétek figyelembe, hogy 1999-ben járunk!):

„Mom, do you find Tom Cruise attractive?”
His mother set down her chisel. She looked at Lincoln as if she was trying to decide whether he was “Meadow Path” or lime.
“Honey, do you find Tom Cruise attractive?”
“Mom. No. Why would you ask that? Jesus.”
“Why would you ask that?”
“I asked if you found Tom Cruise attractive. I didn’t ask if you thought I was gay. Do you think I’m gay?”
“I didn’t say that,” she said. “I have thought, occasionally, that maybe, you might, but I wasn’t saying that. I was just trying to help you.”
“Help me what?”
“Help you tell me, if you were. Which you’re not. You’re saying you’re not, right?”
“ Yes. I mean, I’m not. Are you serious with this?”
“Well, Lincoln, you have to admit, it would explain a lot.”
“What? What would it explain?”
“It would explain why you don’t have a girlfriend.

Kiadó: Plum

Kiadási év: 2012

Egy olasz pasi fejében

Fabio Volo: Járok egyet

Van ez a fickó, ez a Fabio Volo. 2012-ben találkoztam vele, pontosabban Ráadásnap című könyvével először, ami rögtön a kedvenceim között landolt. Imádtam a pikáns, majdhogynem vulgáris stílusát, ráadásul úgy éreztem akkor, hogy annak a könyvnek a történetét mintha csak nekem írt volna az író.

Ezért amikor láttam, hogy az Európa egy újabb könyvét is kiadja, rettenetesen megörültem neki. Igaz, kicsit vártam a beszerzésével és az olvasásával, és nem kaptam akkora élményt, mint a Ráadásnapnál, de egyre jobban izgat ez a pasi és csak még kíváncsibb lettem a többi könyvére is.

Járok egyet c. regénye Volo első könyve. Talán e miatt nem vártam tőle túl sokat, és azt hiszem, hogy jó is, hogy nem tettem olyan magasra a lécet, mint tehettem volna az előző könyvélményem után. Ez a történet elég pasiközpontú, na ja, hát pasi írta, mást nem is várhatnék, ugye? A főszereplő Nico, a huszonnyolc éves rádiós DJ, aki egy állásajánlat után totál elbizonytalanodva áll az élete előtt, mert nem tudja eldönteni, hogy merre is induljon. Ha elfogadja a biztos és hosszú távra vonatkozó állást, akkor ez egyet jelent azzal, hogy végérvényesen fel kell nőnie és meg kell állapodnia? Ha meg nem fogadja el, akkor meddig folytathatja addigi laza életvitelét anélkül, hogy a családja, barátai furán néznének rá, hogy nem képes felnőtté válni? Mivel gondolatai össze-vissza cikáznak a fejében, ezért Nico úgy dönt, hogy leül és ír egy szép hosszú levelet. Azt nem tudjuk még, hogy kinek, csak annyi derül ki, hogy egy pár évvel idősebb és talán már tapasztaltabb férfiembernek címezi sorait. (Persze a könyv végén eme titokzatos férfi kilétére is rájövünk.)

A levél néhány kisebb fejezetre tagolódik, amely így több témát is felölel, és persze férfi szempontból teszi mindezt. Nagyító alá kerül a férfilét, a férfivá érés folyamata, a szerelmek-nem szerelmek, a szexualitás, a szülőkkel való kapcsolatok, a barátok és a barátságok, szóval úgy általában az élet nagy kérdései.

Én végig nagyon élveztem Volo eszmefuttatásait, de meg kell, hogy mondjam, hogy aki kiakadt a Ráadásnap szókimondóságán, az azt hiszem itt is a falhoz vágja majd a könyvet és többet kézbe sem veszi. Merthogy Volo nem kendőz el semmit, ami a szívén az a száján fajta pasi ő, így olyan első kézből származó információkhoz jutottam a fiatal fiúk felnőtté válásáról és az első (majd sokadik) szexuális tapasztalataikról, hogy biztos vagyok benne a széplelkű emberkéknek bizony ezek erősen 18-as karikás részek lesznek. De én ezt is élveztem, mert Volo amellett, hogy tényleg helyenként vulgárisan tárja elénk ezeket a részeket, végig humorosan teszi ezt és nem lehet egyes jeleneteknél nem felnevetni, néhol könnyes röhögni magunkat. Volt olyan fejezet, ahol édesapámnak olvastam fel részeket a könyvből és a bölcs öregem csak nézett rám, de láttam a nevetést a szemében, hogy visszagondolt arra a rögös útra, amit egy fiúnak be kell járnia az élete során, hogy egyszer valamikor, ki tudja mikor, hány év múlva, de majd férfi váljon belőle. Arra is rájöttem közben, hogy a pasiknak cseppet sincs könnyebb dolga a pubertás és tinédzserkorban, mint nekünk nőknek, ők is ugyanolyan bizonytalanok magukban, a kapcsolataikban, és ki tudnak borulni ők is ha a randira nem abban a pólóban mennek, amit elterveztek, szóval nincs is olyan nagy különbség a két nem között.

Ez a könyv azért is volt számomra rettentő érdekes, mert olyan furcsa kettősséget érzek az írójában. Egyrészt az első felében kendőzetlenül és nyersen tálalja a férfi lét minden apró-cseprő dolgát, majd a második részben egy komolyabb, felnőttesebb én veszi át a hangot és olyan gondolatokat tálalt elém, hogy sokszor úgy éreztem arcon vertek egy péklapáttal. Vissza-visszatértem egy-egy mondatához és nem győztem elcsodálkozni, hogy jé, de sokszor érzem vagy gondolom én is ezt, vagy hallottam már hasonló gondolatokat másoktól is egy-egy baráti, komolyabb beszélgetés alkalmával.

"Sokan élünk úgy, hogy körbevesznek minket saját hazugságaink, amikkel folyamatosan etetjük saját magunkat. A hazugságok olyanokká válnak, mint a szappanbuborékok, és köröznek körülöttünk. Amikor a szemünk elé érnek, eltorzítanak valamit, elferdítik a képet. De mi továbbra is úgy teszünk, mintha ott sem lennének, abban a reményben, hogy majd maguktól eltűnnek. Van viszont, hogy a szappanbuborékok márvánnyá keményednek, és akkor nem lehet már tovább színlelni."

***

"Talán azért, mert a város annyira stresszes és hangos, hogy megérkezel vidékre, és furcsa érezni, hogy lélegzel, hogy nem egy test vagy, amelynek lelke van, hanem egy lélek, amelyhez test is tartozik."

Összességében nagyon örültem, hogy ha nem is rögtön, de idővel beszereztem Fabio Volo első könyvét és nagyon remélem, hogy az Európa folytatja életművének kiadását, mert én mindenképpen szeretném tovább olvasni őt, a kötetit pedig a polcomon tudni.
Azért azoknak csak óvatosan ajánlom a Járok egyet történetét, akik a Ráadásnap egyes jeleneteivel nem tudtak kibékülni, illetve akik nem szeretnek csak a pasik útkereséseikről olvasni talán ne ezzel kezdjék/folytassák a Volóval való ismerkedést.
Azoknak viszont, akik kíváncsiak arra, hogy milyen problémákkal, bizonytalanságokkal küzdenek meg a(z olasz) férfiak életük során és szeretik a kortárs olasz szerzőket, bátran ajánlom! Könnyen, gyorsan olvasható, bár talán nem ennyire könnyen és gyorsan emészthető, mert azért ad elég okot a megállásra és bizonyos dolgok átgondolására.


Kiadó: Európa
Kiadási év: 2013
Fordította. Barna Mária