Életszösszenetek

Grecsó Krisztián: Harminc év napsütés

Néhány évvel ezelőtt volt szerencsém részt venni a greCSÓKOLlár zenés és irodalmi esten, ami hatalmas élmény volt. Már akkor tudtam, hogy nekem dolgom lesz Grecsóval. Hogy olvasnom kell majd őt. És bár eddig a Megyek utánadot és a Mellettem elférszt sikerült csak sorra keríteni, és az előbbit jobban szerettem, mint az utóbbit, most a Harminc év napsütéssel olyan ajándékot kaptam tőle, amit sokáig fogok őrizgetni és amivel kedvenc könyvet avathatok.

Olvastatok már úgy könyvet, hogy végig azt éreztétek ez nektek, személy szerint nektek szól? Amikor minden elbeszélésben, minden fejezetben tudsz valamit találni - egy élethelyzetet, egy mondatot, egy személyt - ami megfog. Ami arra késztet, hogy reggel a zsúfolt 4-6-os villamoson elmélázva a sorokon bámulj kifelé miközben szakad a hó, közben pedig nyeled vissza a könnyeket, a gombócokat a torkodból. Szépen ír Grecsó. Semmi sallang. Pár egymás mellé tett szó és bumm, nálam megtörtént, aminek meg kell történnie. Néha úgy pislogtam olvasás közben, hogy leírta, amit én érzek, amit nem tudtam magamnak megfogalmazni sokszor, pedig hát olyan egyszerű, neki olyan egyszerű szavakkal megy. Határozottan jó író. Nekem legalábbis ezzel a kötettel bizonyosan az lett.

"Percekig kacagtak a felfedezés örömén és a saját tapasztalatlanságukon. Én is nevettem, de ekkor még nem tudtam, min, csak velük. Nem értettem, milyen csoda, amikor valami először történik. Talán az egyik első saját ebédjük lehetett ez, a költözés utáni önállóság megélése, meghódítása: felfedezők voltak, és szerelmesek, azóta meg tudom, hogy ennek a kettőnek lenni a legjobb dolog a világon."

Szinte egy egész élet minden fontos állomása megtalálható a Harminc év napsütésben, és persze nem csak harminc évről szól. Generációkról, családról, családi kapcsolatokról, fiúkról és apákról, nagyszülőkről, testvérekről, arról, hogy milyen fontosak a gyökereinek. Hogy milyen vidékről a "nagy" Budapestre felkerülni. Hogy milyen más utat választani, mint a szüleid. Milyen göröngyös a felnőtté válás útja. Mennyi szerelmet kell megélni mire lesz olyan, aki mellett meg akarunk állapodni. Mik lesznek a tinédzserkori nagy álmokból és vágyakból, milyen érzéssel megy el az ember a 20. érettségi találkozójára (tavaly kellett volna olvasnom ezt a részt). Tényleg minden benne van, amit én, te, mi átélünk nap mint nap. És akkor amikor megtörténik velünk, akkor lehet, hogy nem is érezzük a fontosságát, csak egy újabb napnak gondoljuk, aztán amikor már nincsenek velünk bizonyos emberek, hirtelen ezek a pillanatok, ezek az összemosolygások, a ki nem mondott szavak, a meg nem bocsátott tettek jelentőséget kapnak.

"Nem tudtuk, hogy előttünk minden generáció és azóta is minden évfolyam ugyanígy szorong. Félti a jövőt. Fél tőle, hogy nem lesz elég jó. Nem fogja beteljesíteni a szülei álmait. Amikor azt mondja a húslevesillatú, meleg konyhában a saját apja, hogy „csak azt szerettem volna, hogy neked jobb legyen”. Akkor majd szégyellnie kell magát, mert nem tanult eléggé, hogy az apja meglássa benne jobbik önmagát, és megnyugodjon."

Azt hiszem most értem meg Grecsóhoz, most tudok vele és az írásaival azonosulni. Kata barátnőmnek meséltem a könyvről és végig csak annyit tudtam mondani, hogy az egész olyan keserédes és bensőséges. Benne van néhány megbánás, benne van néhány "bárcsak" is, ugyanakkor meg tudja melegíteni az ember szívét. Számomra legkedvesebb részek a Juszti mamáról írott elbeszélések voltak. Nekem soha nem volt nagymamám, már egyik sem élt mire megszülettem, szóval ez a viszony, ez a fajta intimitás, amit Grecsó elénk tárt a nagymamájával kapcsolatban nekem kimaradt. Most kaptam egy kis "lopott nagymamát" én is.

"De Juszti mama azt mondta, nem állhatja a puhány férfiakat, akik ilyen hamar feladják. Az udvarlás nem annyi, hogy bekopogtatunk, és ha azonnal azonnal nem nyitnak ajtót, már feladjuk. Az udvarlás csupa remény és türelem, az udvarlás csupa kétségbeesés és reménytelenség. Menjek csak oda a süteményemmel, ha hülyének néz, az is jó, legalább megjegyez. Nincs rosszabb a feledhető férfinál, sohase legyek feledhető férfi. Ez meggyőzött, a hülye férfi is jobb, mint a feledhető."

Egyszóval a Harminc év napsütés olyan könyv, amelyben az olvasó megtalálja saját magát is. A mindennapjait. A jó és a rossz történéseket, az élet apró kis szösszeneteit. És határozottan olyan könyv, amelyből szeretnék egy saját példányt, hogy bármikor elolvashassam pl. az Össze kéne szedni novella szilvalekvárjának történetét.

Kiadó: Magvető

Kiadási év: 2017

Életmentő rövid történetek

Amikor az ember valami nagyobb projektben van hónapok óta és a gondolatai csak a körül forognak, akkor bizony az olvasással is meggyűlik a baja. Rájöttem, hogy ebben az esetben nekem nem szabad hosszú és kemény odafigyelést, koncentrációt igénylő történetbe kezdnem. Ilyenkor a rövid, gyorsan magába szippantós, ám mégis igazi élményt adó, "életmentő" rövid történetekre van szükségem. Az elmúlt hetekben ők lettek azok, akikre támaszkodhattam:

Szabó T. Anna: Senki madara

Rég felfigyeltem már erre a könyvre, és nagy örömömre könyvtárból sikerült is kivennem. Egyik vasárnap reggel úgy éreztem, hogy semmi kedvem még kikelni az ágyból, úgyhogy reggeli után visszakucorodtam úgy pizsamástul és egy meleg kávéval, majd felcsaptam a Senki madarát. Ami elvarázsolt, mind a történetével, mind a csodaszép illusztrációival. Úgy gondolom ez egy elbűvölő felnőtt mese a szerelemről. Arról, hogy van két ember akiknek találkoznia kell valami miatt, akiknek egy bizonyos időben szüksége van a másikra, majd ha eljön az a pont, akkor tudni kell búcsút mondaniuk egymásnak. Miért? Talán azért, mert az egyik fél szabadabban szeretne élni mint a másik, és ha megkötve érzi magát átvedlik valaki mássá, aki már nem az a személy lesz, akibe beleszerettek. És ha a másik fél igazán szeret, akkor ezt fel fogja ismerni, majd el tudja engedni, útjára tudja bocsátani a másikat akármennyire fáj is neki ez a döntés. Nekem erről szólt a Senki madara.

"Ha madarat szeretsz, égbolt légy, ne kalitka."

F. Scott Fitzgerald: Benjamin Button különös élete

Annak idején - ugyan nem a nagy felhajtás közepette - láttam a filmet, amit szerettem, és csak később esett le, hogy ennek az alapja Fitzgerald története. Régóta szerettem volna elolvasni és nagyon kellemes élményt kaptam tőle. Teljesen más, mint a film, ha valaki azt a történetet keresi a könyvben, óhatatlanul csalódni fog, mert az számomra inkább a szerelem szemszögéből mutatta be Button életet. A könyvben egy olyan ember sorsát ismerhettem meg benne, aki fordított életet élt: idős testbe született meg, majd kisbabaként távozott. Milyen lehet így világra jönni, mások által torzszülöttként kezelve kezdeni, majd leélni egy teljes életet? Fitzgerald jó érzékkel nyúlt Benjamin Button figurájához: ő is ugyanolyan életet szeretett volna magának, mint ami a többi embernek kijár, de aki egy kicsit is "kilóg a sorból", azt nem nézik jó szemmel a társadalomban. Sem öregként az ifjúság között, sem fiatalként az öregek között nem lelhette a helyét, igazából csak az élete közepén lehetett boldog, amikor a kora és a teste félúton találkozott. De ugyanazokat az érzelmeket élte át ő is, mint a "normális" emberek: szerelem, családhoz tartozás vágya, tanulni vágyás, a játszás öröme. Katarzis nincs a történet végén, nekem csak egy gombóc került a torkomba, és kicsit elméláztam az éveink számán, a testünk, lelkünk változásán az idő előrehaladtával és persze az emberek hozzáállásán a máshoz. Picit rövid volt, szívesen olvastam volna ezt bővebben egy regényként.

"– Uram atyám! – szólt fennhangon. A folyamat nem állt le. Kétség sem fért hozzá, úgy festett, akár egy harmincéves férfi. Ahelyett, hogy ez felvillanyozta volna, nehéz szívvel gondolt rá, hogy egyre csak fiatalodik. Ez idáig azt remélte, hogy ha egyszer elér egy testben az övével egyenlő kort, akkor a groteszk jelenség, amely születésétől végigköveti, megszűnik. Megborzongott. Sorsa szörnyűnek, hihetetlennek tűnt."

Marcello D'Orta: Isten ingyér teremtett bennünket

Jaj, Marcello D'orta, pontosabban a nápolyi kisiskolások aranyköpéseit szerintem receptre kellene felírni mindenkinek egy fárasztó nap után. Az általam eddig olvasott könyve a szerelmet járta körbe, most pedig a teremtéssel, Istennel, a bibliával, vallással kapcsolatos kérdésekre kerestek választ a diákok körében. Én pedig ezeket olvasva könnyesre röhögtem magamat. Szeretem a gyerekszájt: őszinte, nyílt, még nem akar megfelelni a társadalom elvárásainak, hogy miről illik beszélni és miről nem, így valóban nagyon kedves dolgozatok születtek, amelyen azért érződik az olasz csimoták viszonya a valláshoz. A sok vicces dolgozatban, helyenként egy-egy szomorú eset is megtalálható, de a könyv nagy része igazán nevettető és helyesírási hibáktól hemzsegő véleményeket tartalmaz.

Kedvenceim:

"Szerintem papnak lenni a legjobb a világon. Eszik, iszik, alszik, nem kell ruhát venni, nincs a nyakán feleség, gyerek, rokonság, nem fizet lakbért és a végén a paradicsomban köt ki."

"Ádám, miközben a bordája aludt, megteremtette Évát."

"Noé még soha életében nem épített bárkát, a szomszédokat meg mégse kérdezhette körbe, mert ha rájönnek a titkára, mindenki épít magának, és mit ér az egész özönvíz."

"Az ördög akkora rohadék, amekkora nincs is, ez van."