A pszichológus is ember

Anne Cathrine Bomann: Agathe

Többek között azért is szeretek könyvtárazni, mert jó néhány könyv esetében megadta már nekem a végső lökést az olvasásukra és egyáltalán nem bántam meg. Az Agathe című gyönyörű, ámde igen vékonyka könyvecskével is pontosan ugyanígy jártam. Vacilláltam még vele a Könyvfesztiválon, mert érdekelt volna, de mikor a könyvtár polcán megláttam, már semmi nem tartott vissza, hogy vigyem magammal haza. Bár kicsi, kompakt könyv ez, a mondanivalója annál fontosabb.

 

Mivel nekem az egyik kedvenc sorozatom a Terápia, ezért már a történet elejétől lubickoltam a hasonló közegben. Adott egy terapeuta, aki épp a visszavonulása előtt áll, visszaszámol, illetve pontosan tudja, hogy nyugdíjazásig éppen 800 terápiás alkalmat kell még levezényelnie. Csakhogy egy nap új páciens jelentkezik, Agathe, akit semmi pénzért nem akar elvállalni az orvos, mert komplexebb problémát lát benne, minthogy a fennmaradó idejében segíteni tudna rajta. Aztán a nő annyira kitartó, hogy mégis elkezdik együtt a közös munkát, ami a pszichológus életére is hatással lesz.

"Tényleg minden ember ennyire nyomorult lelkiállapotban van, vagy csak én találkozom kizárólag boldogtalanokkal? Van-e bárki a világon, aki elégedetten hajtja álomra a fejét, és tudja, miért kell felkelnie másnap?"

Szépen építkező történet az Agathe. Már az elején át tudjuk érezni, hogy a terapeuta mennyire ki van égve, mennyire megcsömörlött a páciensei problémáitól. Pontosan Agathe ügye lesz az, amely kibillenti ebből az unott, belefásult állapotból, aki miatt mind a jelenlegi pácienseire, mind a közvetlen környezetében dolgozó titkárnőre is máshogy tekint majd. Ahogy Agathe hétről hétre megjelenik az orvosnál és ahogy hétről hétre fejtik fel a nő boldogtalanságának okát, a doki is úgy veszi észre maga körül a dolgokat. (Kicsit olyan volt ez a folyamat számomra, mintha egy fekete-fehér film szép lassan színesbe fordul.) Egyrészt mivel egy idő után valóban segíteni akar a nőnek, mintha visszanyerné hivatásába és magába vetett hitét, és próbálja azonosítani, hogy mikor és hol vesztette el ifjonti lelkesedését a szakmája iránt. Másrészt a hónapok által kezelt pácienseihez is másként áll hozzá: van, akit igyekszik kirángatni egy-egy váratlan helyzettel az addig megszokott terápiából, van, aki felé nagyobb részvéttel fordul. De a legnagyobb dolog az, hogy a saját életére telepedő démonokat, félelmeket próbálja majd legyőzni.

"És azt hiszem, próbálkozom is, de az élet folyton megszökik előlem. Ott van; olyan közel, hogy a szagát is érzem. – (…) – De egyszerűen nem tudok rájönni, hogyan lép be oda az ember."

Amit nagyon szerettem a könyvben, hogy olyan szépen, szívfájdítóan szépen tud írni a sok negatív emberi érzésről, történésről. A magány, az időskori magány, az élet alkonyával, a "hasznosság" érzetének elmúlásával nagyon sokat foglalkozik, de ugyanilyen központi és visszatérő téma a halál, az elmúlás és a gyász is. És ettől függetlenül is, hogy pont ezek a témák járják át a regényt, valahol van egy pozitív üzenete is: soha nem késő változtatni, és van, hogy a segítség, a támogatás pont onnan jön, ahonnan nem várja az ember.

"Miért – mindig ugyanígy kezdődött – nem mondta el senki, mi történik a testtel, amikor az ember megöregszik? Miért nem mesélt senki a fájó ízületekről, a felesleges bőrről és a láthatatlanságról? Az öregedés, tűnődtem, miközben elöntött a keserűség, mindenekelőtt arról szól, hogy észrevesszük, hogyan távolodik el egyre jobban egymástól az ember énje és teste, mígnem egy nap teljesen idegenné válik önmaga számára. Mi ebben a szép vagy természetes? És abban a pillanatban, hogy a lemez végére ért, és a csend magamra hagyott a nappaliban, megérkezett a kegyelemdöfés: nincs kiút. Ebben az álnok, szürke börtönben kell élnem, amíg meg nem öl."

Ami miatt nem vagyok maradéktalanul elégedett a könyvvel, az a terjedelme. Olvastam volna még. Jobban örültem volna, ha bizonyos esetek esetében sokkal mélyebbre megyünk, jobban megértjük és látjuk is a történetek kifutását. A lezárás is csak amolyan sejtetős, ránk bízza az író a történet végének továbbgondolását. Szerintem olyan sok fontos témával dolgozott a maga is pszichológusként praktizáló írónő, hogy az megérdemelte volna egy hosszabb terjedelmű regényt. A tehetsége, a szép képeket elénk vetítő, gördülékeny stílusa határozottan megvan hozzá, így én várom hogy legközelebb mivel rukkol majd elő. Addig is ajánlom az Agathe-ot mindazoknak, akiknek szükségük van néha egy kis megállásra, egy-egy kapaszkodóra amikor elbizonytalanodunk, hogy mégis miért csináljuk azt, amit úgy hívnak hogy élet.

Kiadó: Jelenkor

Kiadási év: 2019

Fordította: Petrikovics Edit

3 könyv, amit a szívembe zártam

Ha már múltkor arról témáztunk, hogy ki hogyan vezeti az olvasmányait, szépen befrissítettem az elmúlt időszakkal a kis excelemet. Akkor figyeltem fel, hogy volt pár 5 csillagos olvasmányom, amiről eddig nem írtam itt a blogon, és úgy gondoltam, hogy ezeket semmiképpen nem hagyhatom ki, így egy kis összefoglalós posztban most megmutatom őket.

Grégoire Delacourt: Vágyaim listája

 

Nagy meglepetés volt számomra ez a könyv, mert elég vegyes értékeléseket láttam róla. Aztán úgy döntöttem, hogy érdekel ez engem annyira, hogy belevessem magam és úgy csuktam be a végén a könyvet, hogy kicsit belefacsart a történet a szívembe.

Ki ne álmodozna arról, hogy megnyeri a lottó 5-öst? Főhősnőnk, Jocelyn ugyan nem erre játszik, mégis a barátai unszolására kitölt egy szelvényt és megnyeri a főnyereményt, hatalmas vagyon, több millió euró szakad a nyakába. Csakhogy az első sokkot feldolgozva nem jelentkezik a nyereményért, nem szól senkinek, hanem magában dédelgeti az élményt és azon gondolkozik, hogy mit is tenne a nyereménnyel. Aztán ahogy ezen töpreng napról napra és írja a listákat, igazából az a gondolat fogan meg benne, hogy nem is vágyik túl nagy dologra, vagy mindaz, amit a szíve legmélyéről szeretne, azt nem lehet pénzen megvenni. Tanulságos, gondolatébresztő könyv volt számomra és sokadszorra is bebizonyította, hogy a pénz nem minden, boldogságot (csókolom, 1 kilót kérek!) nem tudsz rajta venni. Az élet könnyebb lehet általa, de az emberi kapcsolatokra is hatással lehet, és nem biztos, hogy mindig a jó irányba.

"Ha megvalósítod mások álmait, el is veszed őket tőlük: nem lesz már miről álmodozniuk."

 

Anna Gavalda: Csak azt szeretném, ha valaki várna rám valahol

Gavalda egy különleges helyet foglal el a kedvenc íróim között. Azt hiszem ő lenne az, akivel a leglazábban le lehetne ülni egy cukrászdában meginni egy kávét, megenni egy sütit és közben csak beszélgetni. Vagy éppen nem mondani semmit sem, csak együtt hallgatni. Meg nézni az embereket. És aztán hazafelé sétálgatva megbeszélni, hogy melyik ember mögött milyen történeteket véltünk felfedezni. Mert számomra ilyen Gavalda novelláit olvasni. Egy kis szelet egy ember életéből. Az én életemből. A tiédből. A miénkből. Gavalda mindannyiunkról ír és mindannyiunknak. Szeretem benne, hogy nem a világot akarja megváltani, csak annyit üzen, hogy vedd észre a hétköznapokban is az embert melletted a metrón, figyelj oda, hogy a kollégádnak valami fáj, hogy ha a párodnak rossz napja van, akkor csak öleld meg, csak bújj mellé, csak várj rá valahol. Apró emberi gesztusokról szól. Igen, vannak olyan novellái is, amelyek telis tele vannak fájdalommal, ebben a kötetben is találtam ilyet, de hát melyikünk élete csupa móka és kacagás? És ettől függetlenül mégsem úgy teszem le a könyveit, hogy eret vágok magamon a negatív hangulatomban, hanem úgy, hogy holnaptól jobban figyelek másokra, talán ők is jobban figyelnek majd rám. Mert biztos, hogy rám is vár valaki valahol.

"A ritka dolgok egyike, ami nem pergett le rólam a suliban, annak a nagy ókori filozófusnak az elmélete, aki szerint nem az számít, hogy hol vagyunk, hanem a lelkiállapotunk.
Emlékszem, valamelyik haverjának írta, aki be volt sózva és világgá akart menni. Nagyjából azt tanácsolta neki, hogy kár ugrálni, a szarból úgyse vakarózhatsz ki, csak hurcolod magaddal. Megváltozott az egész életem aznap, hogy a tanár ezt előadta nekünk.
Ez az egyik ok, amiért kétkezi foglalkozást választottam.
Jobb szeretek a kezemmel gondolkodni. Egyszerűbb."

Bodor Attila: A tél menyasszonya

Ha lehet felnőttként egészen beleszerelmesedni egy mesekönyvbe, akkor ez velem A tél menyasszonyával megtörtént. Németországban élő barátnőm lányainak választottam ezt a könyvet, akik ugyan értenek magyarul, de megszólalni nem nagyon akaródzik nekik ezen a nyelven. Én töretlenül mindig magyar nyelvű mesekönyveket választok nekik, amiket vagy egy-két órán keresztül nézegetek a boltban mire a kosaramba is kerülnek. A tél menyasszonyával nem volt ilyen nehéz dolgom. Megláttam, elámultam a szépségén és mivel a kislányok egyike december szülöttje, nem is hezitáltam, hogy jó lesz-e. Egyszerűen tudtam, hogy nem nyúltam mellé. Persze egymagam is elolvastam és nem győztem a történet lírai szépségén és a tanulságán is csodálkozni. Mert hogy van itt minden, amiért szerettük kislányként a meséket: okos, bátor hősnő, aki egy kicsit kirekesztett, de hatalmas lelke van. Önfeláldozó, merész, kellően kíváncsi és segít abban, hogy ne csak a tél uralkodjon a világunkon, hanem újra legyen mind a négy évszaknak tere, hogy mindenki megismerhesse mind a négynek a szépségét.

A célközönséggel együtt pedig még szuperebb élmény volt olvasni. Ugyan az egyik lánykának betegsége alatt olvastam fel, de együtt kucorodtunk a takaró alatt, és együtt ámuldoztunk Zelka bátorságán. Szerettem, hogy a télre, a hidegre mennyi csodás leírást találtunk a könyvben, rájövök ilyenkor újra és újra, hogy milyen szép és kifejező a magyar nyelv. Az illusztrációk pedig felteszik a koronát az egészre, azokról is el lehet a lurkókkal beszélgetni az olvasás közben. Szóval nagy lett a szerelem, nekem pedig irtó jól esett, hogy sikerült szép ajándékkal meglepnem a lányokat.

"A szeme gyönyörű volt és semmi máshoz nem fogható: egyszerre tűnt a kandallóban izzó zsarátnok vörösének egy hideg téli estén, a kályha mellé készített tűzifa barna kérgének és az olvadó hó alól előbukkanó, termékeny föld fekete színének."

Egy igazi "feel-good" könyv

Jean-Paul Didierlaurent: A 6:27-es felolvasó

Azt hiszem magam sem vártam, hogy a 6:27-es felolvasó, Guylain Vignolles milyen gyorsan és könnyen elrabolja a szívemet a történetével. Márpedig ez történt. Mindenkinek biztos vannak olyan könyvek az életében, amelyiket olvasva tényleg vágyik arra, hogy ott legyen, hogy személyesen is megismerhesse a szereplőket. Nekem ez a történet pont ezt az érzést adta és olyan klassz, hogy már januárban elmondhatom, olvastam egy ennyire meghatározó könyvet az idén.

De miért is szerettem Guylain történetét? Mert átlagosnak látszó, de cseppet sem átlagos, hanem igazán nagyon különleges emberekről szól, akik nagyon magányosak, ugyanakkor a kívülről szürke életükbe betekintve rájöhetünk, hogy mindannyian különlegesek.

Nézzük csak Guylaint, aki egy olyan üzemben dolgozik, ahol a bezúzásra ítélt könyveket semmisítik meg és pont ő kezeli a zúzógépet. A férfi minden este alászáll ebbe a gépezetbe és az ott talált oldalakat megmenti, majd a 6:27-es reggeli vonaton, amelyikkel munkába jár felolvassa ezeket. A közönség imádja, sőt, már várják, hogy aznap mivel szolgál nekik a felolvasó. A történet ott kezd igazán érdekessé válni, amikor egy nap egy pendrive-ot talál a megszokott ülésén, amelyen egy wc-s "néni" írja le humorosan a történeteit, érzéseit és Guylain élete nem várt fordulatot vesz ezekkel a történetekkel.

"Nem, nem mondhatnám, hogy minden rendben van, vágott volna vissza szíve szerint Guylain. Egy olyan apának a visszatérésére várok, aki már huszonnyolc éve halott, és az anyám azt hiszi, hogy egy kiadóban dolgozom. Minden este egy aranyhalnak mesélem el a napomat, olyan mértékben undorodom a munkámtól, hogy majd kihányom tőle a belemet (...)"

Ha már csak ennyi lenne az alapsztori, szerintem az is elég lett volna, de kapunk még néhány szerethető mellékszereplőt is, akik hol könnyeket csalnak a szemünkbe, hol mosolyt az arcunkra. Ott van például Guylain két legjobb barátja. Régi kollégája, Guiseppe, aki egy munkahelyi balesetnek köszönhetően tolószékbe kényszerül. Ez az idős férfi lesz Guylain egyik legnagyobb támasza a wc-s néni ügyben, de a férfi is folyamatosan támogatja idős barátját, aki nem tudja megemészteni lábai elvesztését, de ő egy percig nem hagyja, hogy a depresszió leterítse.

Vagy ott van az üzem őre, Yvon akiben egy költő veszett el, hiszen csak alexandrinusokban beszél, csak még a színpadát nem találta meg. De a felolvasásnak és két idős, tüneményes néninek köszönhetően hamarosan Yvon is megtalálja terepét a Lilaakác Otthonban.

Meg persze mindenezek mellett ott van a wc-s néni és a történetei, ami amolyan könyv a könyvben történetet ad az olvasónak és remek perceket szerezett nekem, annyiszor nevettem a sorokon. Ugyanakkor teljesen megvett vele az író, hogy milyen mély érzelmeket, milyen magányosságot rejtettek ezek a történetek. Nem is csodálom, hogy Guylain érzelmeit is teljesen felkavarták.

"Elérte, hogy ne legyen se szép, se ronda, se kövér, se sovány. Csak halvány körvonala az emberek látómezejének határán. Önmaga megtagadásáig beolvadt a háttérbe, kihalt vidékké változott".

Annyi kedvesség, annyi keserédesség van ebben a rövidke történetben. Guylain személyisége egy csoda. Ahogy az aranyhalát kezeli - akik sajnos nem élnek túl sokáig, így már a sokadikat "fogyasztja"-, ahogy a gyűlölt munkahelyén igyekszik menteni a menthetőt, ahogy támogatja a barátait, vagy ahogy eleget tesz a vonaton a fent említett idős nénik kérésének. Az egyik legszerethetőbb karakter lett ő, akiről valaha olvastam. Maga a történet a sok tucatsztorik közül messzemenően kiemelkedik: valami egyedit kaptam, egy igazi feel-good élményt végig, sőt az utolsó sorok elolvasása után úgy vigyorogtam egy ideig, mint a vadalma. Imádom ezt az érzést! Amikor egy könyvtől azt kapom meg, hogy igen, ha szar is az élet, van értelme, vannak jó emberek benne és van, hogy egy csapásra minden a helyére zökken. Azt hiszem ez a könyv is felkerül majd az újraolvasós kedvenceim közé. Franciás bája bármikor gyógyír mindenféle lelki nyavalyára, vagy a sötét téli esték elviselésére. Ne hagyjátok ki!

"Amikor az RER beérkezett az állomásra, és az emberek kiszálltak a kocsiból, egy külső megfigyelőnek azonnal feltűnt volna, Guylain hallgatói mennyire különböznek az utastársaiktól. Az arcuk nem az az érzéketlen maszk volt, mint a többi utasé. Mind úgy néztek ki, mint a jóllakott csecsemők." 

Kiadó: Magvető

Kiadási év: 2015

Fordította: Tótfalusi Ágnes

Két könyvről röviden

Daryl Gregory: Mind remekül megvagyunk

Amikor olvastam, hogy a GABO SFF zsebkönyvek kiadásába kezd, tudtam, hogy előbb-utóbb én is fogok a sorozatból választani magamnak. Érdekes módon, nem a Mind remekül megvagyunk lett volna az első a sorban, amit kinézek magamnak, de a havi könyvtárazás alkalmával ott virított az újdonságok polcán, gondoltam csak én rám vár, így hazajött velem a történet. Félve kezdtem bele, mert két címke miatt is úgy gondoltam, hogy számomra ez aztán túl van valóban a komfortzónámon: se fantasyt, se horrort nem olvasok sűrűn, sőt szinte alig. Aztán az egész könyvélménnyel kapcsolatban pont e kettő nem hagyott mély nyomot bennem. Persze fantasy ez, meg vannak benne horrorisztikus elemek, de mégis úgy gondolom, hogy számomra nem ezek miatt lett kellemes élmény. Hanem a történet miatt, ami egy terápiás csoport sorsát kíséri végig. A pszichológusnő hétről hétre együtt dolgozik furábbnál furább figurákkal. Ott van elsőként Harrison, a Szörnydetektív, aki talán a "leghétköznapibb" a szereplők közül. Aztán a csoport tagja még a tolókocsis Stan, akit kannibálok karmai közül mentettek ki, a mindig sötét szemüvegben lévő Martin, a fekete ruhákban járó és alig beszélő fiatal lány, Greta és a csontjaiba vésett ábráktól szabaduló Barbara. Különös egy társaságot alkotnak ők. És ahogy fejezetről fejezetre haladunk előre mindannyiukat megismerjük, mindenki kap egy fejezetet, amikor az ő fejében vagyunk mi olvasók. Rájövünk, hogy bár különbözőek ezek az emberek, mégis hasonlítanak valamiben: mindenki menekülne a belső vagy épp külső démonjai elől. Van, akinek segítséget tud ebben nyújtani a csoportterápia, van, akinek megadja a kezdő lökést az újrakezdéshez, van, akinek a lezáráshoz és van, akinek a mindent hátrahagyáshoz. Nagyon szerettem olvasni a csoportfoglalkozások dinamikájáról, hogy ki hogyan nyílt meg, vagy éppen kinek és mikor. Óhatatlanul hatottak egymásra, még arra is, aki teljesen elzárkózónak tűnt a foglalkozások alatt. Nagyon jó ötletnek tartottam a végén a közöttük lévő kapcsolatot, rá kell jönnünk, hogy nagyon sok minden nem véletlenül történik az ember életében. A fantasy elemek ugyan nem vettek meg maguknak, de a terápia, a csoport közötti kapcsolatok, az, hogy a végén mennyire erősebbé váltak néhányan, ez miatt mindenképpen megérte elolvasni.

A kiadásról is muszáj megemlíteni, hogy nagyon eltalált. A zsebkönyv formátum valóban kézreálló, kellemes olvasni, fogni és hát a borító, az is nagyon passzol a történethez. Mindenképpen fogom folytatni az SFF zsebkönyvek sorozatát.

"Minden kis létszámú csoport egy kémiai kísérlet volt, és a procedúra mindig ismétlődött: vegyél néhány instabil elemet, tedd őket egy zárt helyre, és alaposan rázd össze. Az eredmény soha nem stabil vegyület lesz, de időnként olyasmit kapsz, ami képes hasznos munkát végezni – például egy rákos sejteket ölő gázt. Néha viszont bombát készítesz."

Kiadó: Gabo

Kiadási év: 2017

Fordította: Novák Gábor

Leiner Laura: A Szent Johanna Gimi 1. - Kezdet

Egy tartósabb zombie állapotomban nyúltam ismét, immár másodjára az SZJG-sorozat kezdőkötetéhez. Utána kellett néznem, hogy kb. hány éve olvastam először és magam is megdöbbentem rajta, hogy van ennek már 6 éve. Minden hibája ellenére én szeretem ezt a sorozatot. Rengeteget nevettem rajta anno, nagyon sok emlékem visszajött a középiskolás éveimről, és érdekes, hogy egy ilyen könyvet olvasva pillanat alatt újra annak a bizonytalan tinilánynak tudom magam érezni, aki csetléseit-botlásait tekintve bizony hasonlóságot tudott érezni Rentai Renátával.

Másodjára - és immár idősebben - olvasva azért egyre jobban a hibáit látom a sorozat kezdőkötetének. Igen, engem is megőrjített Reni anyukájának "kisbarátomozása", meg az állandó gyereknevelő könyvek olvasása. A valóságtól elrugaszkodottnak gondolom a kis létszámú elit iskolát, főleg azt, hogy a srácok egy része csak azért van ott, mert perfektül beszélnek franciául, egyébként nagy ívben tojnak a tanulásra. Viszont még mindig imádom ezt az osztályt, a sok hülyeségükkel együtt. A közösség még csak alakul, még csak ismerkednek egymással, de azért már itt is tudjuk, hogy kiért kell szorítanunk, csak azt nem tudjuk, hogy Cortez vagy Arnold lesz-e a befutó. Úgy olvasva a történteket, hogy már ismerem az egész kifutását, kicsit más színezetet adott a dolgoknak, sokkal jobban tudtam figyelni az apró jelekre. Pl. meglepődtem, hogy Cortez már az első részben hányszor segített Reninek, pedig korábban azt gondoltam, hogy alig törődött vele. 

Bár nem kaptam tőle ugyanazt a szintű élményt, de mégis jó volt egy kicsit visszaülni az SZJG padjaiba, elbújni egy kicsit a mindennapi dolgok súlya elől és azon filózni, hogy meghúzzák-e Renit rajzból vagy sem. Nem mondom, hogy minden kötetét újra el fogom olvasni, de jó tudni, hogy van amihez vissza tudok nyúlni, ha az élet nagyon igénybe vesz. Sőt, találtam magamnak egy új könyvet Laurától, amit mindenképpen el szeretnék olvasni, ez pedig az Ég veled.

"– Reni, tudom, hogy az első nap a gimiben nagyon kemény, emlékszem, nekem is az volt. Csak egyet tudok tanácsolni – nézett apu mélyen a szemembe. – Ne hányd el magad."

Kiadó: Ciceró

Kiadási év: 2010

És a lemez forog tovább ...

Olivier Bourdeaut: Merre jársz, Bojangles?

A könyvmolyságban az az egyik legjobb dolog, amikor másik könyvmolytól ajánlást kap az ember, valahogy így: "ezt el kell olvasnod" vagy "ez neked való, biztos tetszene". A Merre jársz, Bojangles?-szel így kezdődött a történetem, almamag hívta fel rá a figyelmemet és a következő könyvtári portyám alkalmával le is csaptam erre a kisregényre, amit a könyvtáros hölgy a dobozból kutatott elő nekem.

Ha valaki mostanában veszi a kezébe ezt a történetet, annak azt ajánlom, hogy egyben olvassa el, hisz csupán 160 oldal. De olyan oldalak ezek, amelyek az olvasásuk után sokáig visszhangot vernek az ember lelkében, és valahogy a szívverésed ritmusa is megváltozik utána, össze-vissza kezd verni, mert nem akarod elhinni, hogy véget ért, hogy így ért véget...

A könyv első fele olyan volt, mintha egy kisfiú megkaparintotta volna a család féltve őrzött fényképalbumát és képről képre haladva addig nyaggatta volna a szüleit és a barátokat amíg el nem mesélték volna, hogy mi van egy-egy megörökített pillanat mögött. Megismerünk egy bohókás családot így, meg egy nagy szerelmet, és egy olyan anyát, aki ugyan teljes szívével szereti a kisfiát, a hétköznapi értelemben mégsem "normális" anya. Ezeken a látszólag egymáshoz nem nagyon kapcsolódó életképeken keresztül érezzük a szereplők közötti erős kötődést, szeretetet és egy idő után mi is ott szeretnénk velük bolondozni, táncolni Nina Simone Mr. Bojangles című számára.

"Feleségem arra tanította, hogy mindenkit magázzon, mert ő mindig úgy érezte, hogy a tegezés könnyen kiszolgáltatott helyzetbe hozza az embert. Azt magyarázta a kisfiunknak, hogy az „Ön" és a „Maga" az első védőkorlát az életben, egyben a tisztelet jele is, amellyel az egész emberiségnek tartozunk."

Aztán a regény második felében ez a könnyed tónus eltűnik, de valahogy mégis megmarad. Eltűnik, mert a sok bolondozás és vicces jelenet helyett keményen közbeszól az élet, és mégis megmarad, hiszen ezt a pofont az élettől szintén úgy viseli az apa és fia, mintha szembenevetnék a sorsot. És azt hiszem szembe is nevették, csak mindketten más-más módon.

"… egy röpke pillanatra rabul ejtjük az emberek figyelmét olyan történetekkel, amelyek éppoly megragadhatatlanok, mint a szél."

Az idei évem egyik legkedvesebb könyves élménye lett ez a történtet. Mert szép. Különleges. Szívhez szóló. Keserédes. Főleg ha az utolsó oldalak elolvasása után meghallgatja az ember Nina Simone Mr. Bojangles című számát. Akkor biza eléggé belefacsarodik a szív, meg könnyes lesz a szem.

Kiadó: Magvető

Kiadási év: 2017

Fordította: Tótfalusi Ágnes

Két régóta tologatott könyvről röviden

Szerintem minden olvasni szerető embernek van egy olyan listája, amin azok a klasszikusnak kikiáltott könyvek szerepelnek, amelyeket el kellene olvasnia egyszer, mert annyian olvasták már, mert ilyen-olyan könyves listákon szerepelnek, kvázi egyszer az életben "kötelező". Nekem is van egy ilyen és pont azért szeretem a várólista-csökkentést, mert néha be szoktam válogatni ilyeneket is, hogy még nagyobb legyen a motivációm irányukba. A 2017-es játékban számomra két ilyen kötelező alapdarab is szerepelt: az egyik Szabó Magda Az ajtó című műve, a másik Orwelltől az Állatfarm.

Szabó Magda: Az ajtó

Szabó Magdával az ismerkedést nem olyan régen kezdtem el és a könnyebbik végétől indultam, azaz ifjúsági történetei közül válogattam. A Születésnap és az Abigél voltak a kezdetek és mindkettőt imádtam, nagyon szerethető történetek, csodálatos gondolatokkal. Ehhez képest Az ajtó felnőtt énemnek is egy hatalmas gyomrost jelentett. Piszok kemény, fájdalmas Emerenc, Szabó Magdáék házvezetőnőjének a története. Nem is tudtam gyorsan olvasni, nagyon sokszor le kellett tennem, mert egyszerűen azt éreztem, hogy megfulladok néha és hát a szívem szakadt meg a külsőleg kemény héjjal rendelkező, szilárd elveket valló Emerencért, az életéért, azért a bizonyos ajtóért, amit nem akart kitárni senki előtt sem, mégis rátörték, amivel pedig végső soron megtörték. Azt hiszem arra jöttem rá az olvasása közben, hogy mindannyiunknak van egy ilyen ajtója - kinek nagyobb, kinek kisebb, van, akinek masszívabb, van, akinek könnyebben nyílik, elég egy kis noszogatás, és van, akinek az élete végéig zárva marad, elrejt fájdalmakat, csalódásokat mások elől, és a gazdáját pedig megvédi a külső, ítélkező szemektől is. Nekem Szeredás Emerenc és Szabó Magda története azt adta, hogy remélem, lesz olyan személy az életemben, vagy életem alkonyán, akire könnyű szívvel rábízhatom majd ezt az ajtót és annak a kulcsát, aki tudja, hogy mikor lesz itt az ideje, hogy neki kinyíljon az.

"Minden érzelmi kapcsolat támadási lehetőség, és minél több embert eresztek magamhoz közel, annál számosabb csatornán áradhat felém a veszély."

George Orwell: Állatfarm

Nagyon örülök, hogy Orwellt felnőttként olvasok. Az 1984 is egy iszonyú felkavaró, fejbekólintó könyv volt, tiniként egyrészt nem biztos, hogy végig elolvastam volna, meg talán érteni sem úgy értettem volna, mint mostanság. Az Állatfarm semmivel sem könnyebb témáját tekintve, viszont zseniálisan megírt és ami félelmetes benne az az, hogy egy olyan mestermű, ami máig aktuális és tartok tőle, hogy nagyon sokáig az is lesz. 

Élvezetes volt stílusában, minden leírt szónak, elénk vetített jelenetnek komoly mondanivalója van, kimondottan ötletesnek találtam, hogy melyik állat milyen karaktert kapott, hogy a társadalomban ki hol helyezkedett el, és hogy a kezdeti nagy demokráciából, a mindenki egyenlő elvéből hogyan, milyen lépcsőfokonként jutunk el a totális diktatúrához, "a minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél" jelmondathoz, illetve a Hétparancsolat észrevétlen átalakulásához. Belegondolni is borzalmas, hogy amíg világ a világ ez a könyv bármelyik időszakban meg fogja találni a célközönségét...

"(…) oda jutottak, hogy senki sem meri többé kimondani, amit gondol (…)"

Életmentő rövid történetek

Amikor az ember valami nagyobb projektben van hónapok óta és a gondolatai csak a körül forognak, akkor bizony az olvasással is meggyűlik a baja. Rájöttem, hogy ebben az esetben nekem nem szabad hosszú és kemény odafigyelést, koncentrációt igénylő történetbe kezdnem. Ilyenkor a rövid, gyorsan magába szippantós, ám mégis igazi élményt adó, "életmentő" rövid történetekre van szükségem. Az elmúlt hetekben ők lettek azok, akikre támaszkodhattam:

Szabó T. Anna: Senki madara

Rég felfigyeltem már erre a könyvre, és nagy örömömre könyvtárból sikerült is kivennem. Egyik vasárnap reggel úgy éreztem, hogy semmi kedvem még kikelni az ágyból, úgyhogy reggeli után visszakucorodtam úgy pizsamástul és egy meleg kávéval, majd felcsaptam a Senki madarát. Ami elvarázsolt, mind a történetével, mind a csodaszép illusztrációival. Úgy gondolom ez egy elbűvölő felnőtt mese a szerelemről. Arról, hogy van két ember akiknek találkoznia kell valami miatt, akiknek egy bizonyos időben szüksége van a másikra, majd ha eljön az a pont, akkor tudni kell búcsút mondaniuk egymásnak. Miért? Talán azért, mert az egyik fél szabadabban szeretne élni mint a másik, és ha megkötve érzi magát átvedlik valaki mássá, aki már nem az a személy lesz, akibe beleszerettek. És ha a másik fél igazán szeret, akkor ezt fel fogja ismerni, majd el tudja engedni, útjára tudja bocsátani a másikat akármennyire fáj is neki ez a döntés. Nekem erről szólt a Senki madara.

"Ha madarat szeretsz, égbolt légy, ne kalitka."

F. Scott Fitzgerald: Benjamin Button különös élete

Annak idején - ugyan nem a nagy felhajtás közepette - láttam a filmet, amit szerettem, és csak később esett le, hogy ennek az alapja Fitzgerald története. Régóta szerettem volna elolvasni és nagyon kellemes élményt kaptam tőle. Teljesen más, mint a film, ha valaki azt a történetet keresi a könyvben, óhatatlanul csalódni fog, mert az számomra inkább a szerelem szemszögéből mutatta be Button életet. A könyvben egy olyan ember sorsát ismerhettem meg benne, aki fordított életet élt: idős testbe született meg, majd kisbabaként távozott. Milyen lehet így világra jönni, mások által torzszülöttként kezelve kezdeni, majd leélni egy teljes életet? Fitzgerald jó érzékkel nyúlt Benjamin Button figurájához: ő is ugyanolyan életet szeretett volna magának, mint ami a többi embernek kijár, de aki egy kicsit is "kilóg a sorból", azt nem nézik jó szemmel a társadalomban. Sem öregként az ifjúság között, sem fiatalként az öregek között nem lelhette a helyét, igazából csak az élete közepén lehetett boldog, amikor a kora és a teste félúton találkozott. De ugyanazokat az érzelmeket élte át ő is, mint a "normális" emberek: szerelem, családhoz tartozás vágya, tanulni vágyás, a játszás öröme. Katarzis nincs a történet végén, nekem csak egy gombóc került a torkomba, és kicsit elméláztam az éveink számán, a testünk, lelkünk változásán az idő előrehaladtával és persze az emberek hozzáállásán a máshoz. Picit rövid volt, szívesen olvastam volna ezt bővebben egy regényként.

"– Uram atyám! – szólt fennhangon. A folyamat nem állt le. Kétség sem fért hozzá, úgy festett, akár egy harmincéves férfi. Ahelyett, hogy ez felvillanyozta volna, nehéz szívvel gondolt rá, hogy egyre csak fiatalodik. Ez idáig azt remélte, hogy ha egyszer elér egy testben az övével egyenlő kort, akkor a groteszk jelenség, amely születésétől végigköveti, megszűnik. Megborzongott. Sorsa szörnyűnek, hihetetlennek tűnt."

Marcello D'Orta: Isten ingyér teremtett bennünket

Jaj, Marcello D'orta, pontosabban a nápolyi kisiskolások aranyköpéseit szerintem receptre kellene felírni mindenkinek egy fárasztó nap után. Az általam eddig olvasott könyve a szerelmet járta körbe, most pedig a teremtéssel, Istennel, a bibliával, vallással kapcsolatos kérdésekre kerestek választ a diákok körében. Én pedig ezeket olvasva könnyesre röhögtem magamat. Szeretem a gyerekszájt: őszinte, nyílt, még nem akar megfelelni a társadalom elvárásainak, hogy miről illik beszélni és miről nem, így valóban nagyon kedves dolgozatok születtek, amelyen azért érződik az olasz csimoták viszonya a valláshoz. A sok vicces dolgozatban, helyenként egy-egy szomorú eset is megtalálható, de a könyv nagy része igazán nevettető és helyesírási hibáktól hemzsegő véleményeket tartalmaz.

Kedvenceim:

"Szerintem papnak lenni a legjobb a világon. Eszik, iszik, alszik, nem kell ruhát venni, nincs a nyakán feleség, gyerek, rokonság, nem fizet lakbért és a végén a paradicsomban köt ki."

"Ádám, miközben a bordája aludt, megteremtette Évát."

"Noé még soha életében nem épített bárkát, a szomszédokat meg mégse kérdezhette körbe, mert ha rájönnek a titkára, mindenki épít magának, és mit ér az egész özönvíz."

"Az ördög akkora rohadék, amekkora nincs is, ez van."

Véd- és dacszövetség

Anna Gavalda: Kis kiruccanás

Az egyik szemem sír, a másik nevet. Sír, mert elolvastam a Gavalda-univerzum utolsó darabját ami még hátravolt számomra, és nevet, mert annyira gavaldás volt ez is, mint amennyire vártam.

A Kis kiruccanás négy testvér egy hétvégéjét tárja elénk. Simon, Lola és Garance egy rokonuk esküvőjére igyekszik autóval, ahol a negyedik helyet Simon felesége, Carine foglalja el. A testvérek közötti kötelékről Garance-tól, az elbeszélőtől kapunk egy finoman árnyalat képet. A testvéri szeretet érezhetően erős közöttük még akkor is ha már a felnőtt-lét nehézségeivel küzdenek (házasság, gyermekszületés, válás, elköteleződések, karrier), viszont a lányok és a sógornő kapcsolat finoman szólva is problémás. A pár órás autókázás során Garance vissza-visszarepít minket a srácok gyerekkorába, átélünk gyermekkori csínyeket és felnőttkori válságokat, egyszóval kapunk egy képet egy igazi, hús-vér emberekből álló családról. 

"És a gyerekek kedvéért nem bírnád ki még egy kicsit?”, suttogtam, és átnyújtottam neki egy újabb csomag papírzsebkendőt. A kérdésem azonnal felszárította a könnyeit. Hát nem értettem meg semmit? Éppen miattuk kell ez a vérfürdő. Hogy megkímélje őket a szenvedéstől. Hogy soha ne hallják, amint a szüleik verekednek és sírnak az éjszakában. És mert nem lehet felnőni egy házban, ahol a szülők már nem szeretik egymást, ugye?
Nem. Nem lehet. MEG lehet nőni, de FELnőni nem."

Az esküvőre megérkezvén Simon, a legidősebb tesó szomorúan hallja, hogy öccse, Vincent nem tud/akar eljönni és ráveszi a két lányt, hogy lépjenek le és keressék meg az öccsüket. Mondanom sem kell, hogy a két csaj kapva kap a lehetőségen, hogy a családi kötelezettségek, nagynénik és nagybácsik, egyéb arc-és névnélküli huszadrangú rokonok bugyuta és sokszor bántó viselkedése elől megszökjenek. (Istenem, hányszor gondoltam én is erre már!) És az élet apró tréfájaként, miután megtalálják Vincent-t, épp egy másik esküvőbe cseppenek bele, de előtte és utána is kiélvezik azt a pár lopott órát, amikor nem kell senkinek és semminek sem megfelelniük, egyszerűen csak ott és azokkal lehetnek, ahol és akikkel a legjobban érzik magukat mindenféle kötelezettség vagy álarc és magukra vett szerep nélkül.

"Tudtam. Igen, tudtam. Hogy később nevetni fogunk az egészen. Hogy egy nap majd megöregszünk, és tekintve, hogy soha nem fogjuk rendesen elvégezni az intimtorna-gyakorlatainkat, bepisilünk, amikor felidézzük ezt az estét."

És igen! Gavalda újra és újra meg tudja csinálni. Most is úgy olvastam végig ezt a rövidke kisregényt, hogy vagy nagy egyetértésben bólogattam, vagy mosolyogtam bőszen a testvéri szurka-piszka miatt, vagy elszomorodtam, hogy hát igen, nagy reményekkel indulunk neki az életnek, de pár év múlva visszatekintve azt hiszem, hogy sokan nem azt az idealizált életet éljük, amit anno gyerekként elképzeltünk magunknak. Amivel nem is lenne baj, hisz a tervek nem mindig válnak valóra, csak sokszor az élet nem egy kerülőutat sodor elénk, hanem egy teljesen más vágányt, aminek totál máshol van a végállomása.

"Ott van nekünk a zene és az irodalom. Utak, kezek, búvóhelyek. ATM-bizonylatok szélére rajzolt hullócsillagok, kitépett lapok, boldog emlékek, szörnyű emlékek. Dalok, refrének a nyelvünk hegyén. Tárolt üzenetek, durva könyvek, gumimackók és megkarcolt lemezek. A gyermekkorunk, a magányunk, első izgalmaink és jövendő terveink."

Pont ezek miatt lesz ez a történet egyben vicces és szomorkás, amolyan keserédes visszaemlékezés. Hisz a srácok, amikor elszabadulnak a kötöttségek elől, végre újra egy kis időre önmaguk lehetnek, újra átélhetik a véd-és dacszövetség felemelő érzését, ugyanakkor tudják, hogy ezek csak lopott percek vagy órák, ez már csak átmeneti állapot, talán épp az utolsó ilyen lopott idő számukra hisz újra vissza kell térniük az általuk élt (szeretett vagy sem) életükbe. Kimondottan tetszett az a "csavar", hogy egy konvencionális és puccos esküvő elől szöknek el, és a legvégén egy másikba, egy igazi falusi, eszem-iszom-elkoptatom a cipőm sarkát táncolós lagziban kötnek ki, ahol még jól is érzik magukat. Nesze neked puccos élet!

Gavaldáról még mindig azt tartom, hogy az egyik legnagyobb emberismerő. Nem tudom, hogy csinálja ez a nő, de nagyon tud! Talán sokszor csak leül valahol ott Franciaországban és figyeli az embereket? Vagy talán már ilyen sokat élt (nem az életkorára gondolok) és tapasztalt? Mindenesetre most nem csak a férfi-nő-szerelem köteléket boncolgatta, hanem a testvérek közötti érzelmeket és ebben is jó.

Egyetlen egy dolgot sajnálok csak a Kis kiruccanással kapcsolatban. Ha jól tudom ez egy korai kisregényének az átdolgozásaként született meg és sajnálom, hogy nem lett hosszabb, mélyebb, mert a lehetőség simán ott volt benne, lehetett volna belőle egy az Együtt lehetnénkhez hasonló regény. De ez nem hagyott bennem semmilyen rossz szájízt, hisz imádtam amit írt! És remélem, hogy még sokáig és sokat alkot majd nekünk. Kedvenc íróim egyike ez a nő, így nagyon várom, hogy újabb és újabb történetekkel, az azokban megbújó éleslátásával, empátiájával kápráztasson el. Mert mindig ezt teszi!

Kiadó: Magvető

Kiadási év: 2010

Fordította: Tóthfalusi Ágnes