Az érem két oldala

Guillermo Martínez: Luciana B. lassú halála

Gondolom nem vagyok ezzel egyedül, de én mindig nagy várakozással tekintek egy új íróval való első találkozásomra. Nem tudhatom még, hogy fekszik-e a stílusa, nem tudhatom, hogy kompatibilisek leszünk-e egymás számára, vagy hogy el fog-e varázsolni a története, kapok-e tőle is valami pluszt, amiért olvasás után boldogan pakolom fel a könyvét a polcomra. Martínez könyve kapcsán amint elkezdtem az olvasását, azt éreztem, hogy hú, ez nekem nagyon bejön és a regény 90%-áig maradt is ez az érzés, majd a kedves szerző számomra totálisan elrontotta ezt az érzést a regénye befejezésével. Maradt bennem egy kis csalódottság, meg egy nagy kérdés, hogy ezt most komolyan így kellett lezárni?

A történet narrátora egy író, akit 10 év távlatából felhív az a lány, akivel egy baleset kapcsán találkozott annak idején. Az író véletlenül eltörte a kezét, amely megakadályozta abban, hogy regényét papírra vesse és ekkor alkalmazta pár hétre Lucianát, aki pont szünetét töltötte szintén író munkaadójától, Klostertől távol. Az írónak jól jött a lány segítsége, a lánynak pedig a kieső hetek munkával való kitöltése. A regény első része az író szemszögéből mutatja be Luciánával való megismerkedését, illetve ezt a pár hetes munkakapcsolatot, amely során az akkor friss és zsenge Luciánának majdnem sikerült kicsivel többé válnia, mint egy szimpla gépírólány. Közös munkájuk során elég közel kerülnek egymáshoz és a férfi szép lassan nemcsak szakmai féltékenységet érez Kloster, a lány rendes munkaadója iránt, hanem érzelmileg is irigyli tőle ezt a lányt. Ha ugyan egy kis szikra ki is pattant közöttük a végén, mégis inkább szépen búcsút vesznek egymástól, és mindenki megy a maga útján tovább.

Épp ezért nem tudja az író mire vélni, hogy ennyi év távlatából a lány újra felkeresi, hovatovább a segítségét kéri, mégpedig Klosterrel kapcsolatban. Találkozásuk mélyen megdöbbenti a férfit, ugyanis Luciana már nem az a vonzó, fiatal lány, aki volt. Nemcsak, hogy az évek nem voltak kegyesek hozzá, de olyan ember benyomását kelti, akit élve emészt fel valami, akinek minden pórusából, minden mozzanatából a félelem sugárzik. A félelem Klostertől, a régi munkaadótól. Ugyanis Luciana elbeszélése szerint a lány meg van arról győződve, hogy Kloster áll a hátterében annak, hogy az ő élete milyen szerencsétlenül alakult az elmúlt évtizedben. Annak idején megsértette a ma már híressé vált írót és Luciana szerint minden rokonát Kloster a regényeiben használt gyilkosságok felhasználásával szép módszeresen hosszú évek alatt eltette láb alól. Luciana arra kéri a férfit, hogy keresse fel Klostert és kérjen tőle bocsánatot a lány nevében, csak érjen már véget az évek óta tartó szenvedése.

"Egy nő ellen a legkegyetlenebb bosszú (…), ha hagyjuk, hogy elteljen tíz év, míg újra találkozunk vele."

Mondanom sem kell a férfi a történet hallatán mérhetetlenül meg van döbbenve és nem is érti, hogy Luciana miért keveri őt bele ebbe a történetbe. Eleinte vonakodik, nem akar szereplője lenne ennek az ámokfutásra hasonlító sztorinak. Aztán a kíváncsisága, meg a lány iránti sajnálata mégis csak felülkerekedik a vonakodásán és egy mondavacsinált ürüggyel felkeresi a férfit. Na, és igazán itt kezdett el kattogni az én agyam, hisz az éremnek két oldala van, vajon hogy hangzik majd ugyanaz a történet Kloster szemszögéből?

Az hiszem ennek a regénynek ez az erőssége: mármint adott egy nagyon jó alapötlet (régi sérelmek és azok megtorlása brutális, könyvekben megírt gyilkosságok koppintásával) és az, hogy ezt a történetet mind a két érintett fél szájából külön-külön megismerhetjük, majd ülhetünk és bambulhatunk magunk elé nézve, hogy na de akkor most ki hazudik és mi is az igazság? 

Martínez úgy játszik ezzel a két főszereplővel, mint macska az egérrel. Amíg Lucianát hallgattam, vérzett szegény lányért a szívem és már előre elkönyveltem Klostert, mint a gonoszt. De aztán amikor Kloster szájából hangozottak el a történések igen csak elgondolkoztam azon, hogy nincs-e valami baj Luciana fejével, hogy nem többet képzel-e a dolgok mögé, mint ami valójában ott van?

Illetve Kloster elbeszélése kapcsán belép a színre egy kvázi "harmadik szereplő", mégpedig a véletlen. Igen, a véletlen. Mert mi van akkor, ha mindez a szörnyűség csak a véletlen számlájára írható, illetve Luciana bűntudatának egy kivetülése lenne? Ti is tudjátok milyen az, amikor bizonyos dolgok miatt valamilyen történésbe olyan ok-okozatot is beleképzelünk, ami valójában ott sincs, ráadásul szerintem mi nők hajlamosabbak vagyunk "túlagyalni" a dolgokat.

És ha Martínez esetleg így, nyitottan, válasz nélkül fejezte volna be a könyvét akkor számomra egy nagyon érdekes, magával ragadó atomszférájú könyvet jelentett volna a Luciana B. lassú halála. De sajnos nem hagyta itt abba, és valami misztikus maszlaggal próbálta lezárni a történetet, amely nekem az egész könyvet "elrontotta". 

Pedig a váltott nézőpontú történet az egyik gyengém a krimik esetében, amit valóban eltalált Martínez. Ráadásul a szereplői is jól kitalált karakterek: a csábos és ifjú Luciana, majd az összetört, az éveket magán viselő idősebb verziója és a titokzatos, eleinte a nyilvánosságot kerülő Kloster, későbbiekben pedig az ünnepelt és tragikus sorsú krimiíró. Továbbá az is igazán ütősre sikerült a regényben - mert sokat gondolkodtam rajta azóta is -, hogy egy bizonyos eseménybe ki és mit lát bele, ki és mit magyarázhat félre és ez az egy esemény milyen hatással van a továbbiakra, milyen lavinát képes elindítani egy félreértett (szándékosan vagy véletlenül) gesztus vagy mozdulat. 

"Vannak olyan alkalmak az életben – ugyan csak néhány alkalom –, amikor az ember megláthatja egyetlen apró cselekedete szédítő, végzetes elágazásait. Magát a pusztulást, mely egy-egy triviális döntés mögött leselkedik."

Egyszóval nagy kár a végéért, ha az nem lett volna, egy igazán jó kis krimit ajánlhatnék. Ettől függetlenül így sem beszélnék le senkit az olvasásáról, sőt, kíváncsi lennék más véleményekre is, lehet, hogy én nem fogtam fel a "misztikus" mondanivalóját a könyvnek.

Kiadó: Európa

Kiadási év: 2011

Fordította: Kutasy Mercédesz

Gyilkosságok St. Mary Maedben és Párizsban

Nem tudom, hogy április során mi történt velem, de szinte egymás után fogyasztottam el két krimit és a tervezettek között is szerepel még egy. Úgy tűnik, április a gyilkosságok, nyomozások, borzongások hónapja lesz nálam a regények terén.

Az első, amelyet kezembe vettem természetesen nagy kedvencem, Agatha Christie egyik története. Mivel elég sokat olvastam már tőle angolul régen gyakorlásképpen, ezért nem olyan sok maradt, amit magyarul olvashatnék tőle úgy, hogy már nem ismerem a sztorit. A Gyilkosság a paplakban szerencsére pont ilyen. Igaz, kicsit félve választottam pont ezt, mert be kell, hogy valljam, hogy inkább Poirot-rajongó vagyok, ez pedig Miss Marple ügye volt. Méghozzá nem is akármilyen, hanem a legelső, tehát itt lép először színre a kis törékeny öregkisasszony.

A sztori olyan, amilyet megszokhattunk már Agatha Christie-től. Miss Marple falujában igazán csendesen zajlik az élet, az embereket csak a szokásos pletykák és teadélutánok tartják izgalomban, egészen addig, amíg valaki meg nem dézsmálja a gyülekezet által összegyűjtött adományt. Prothero ezredest nem hagyja nyugodni az ügy és a helyi lelkésszel, Mr. Clementtel szeretné megbeszélni a dolgot. Csakhogy, mire Mr. Clement megérkezik a paplakba, már csak a halott Prothero ezredest találja a dolgozószobájában. Mivel az ezredest St. Mary Maedben szinte mindenki csak utálta, ezért a gyanúsítottak listája igencsak hosszú. Szerepel rajta fiatal és csinos felesége, első házasságából származó leánya, a fiatal festőművész aki a hölgyek nagy kedvence és mindazok, akikkel az évek során Prothero összeakasztotta a bajszát.

Hadd ne mondjam, hogy én már megint rossz nyomon jártam. Mind az indítékot tekintve, mind a gyilkos személyét, szokás szerint Agatha Christie végig az orromnál fogva vezetett. De ez az egyik, ami miatt szeretem olvasni a történeteit, mert eddig még csak két egyforma nem került a kezembe és csak nagyon-nagyon ritkán találom el a gyilkost, szóval igazán élvezetes olvasni. Ráadásul ez volt az egyik olyan regénye, amelyen nagyon sokszor kacagtam fel. Egyrészt nagyon jó ötlet volt, hogy a falu lelkésze Mr. Clement tálalja nekünk, olvasóknak az egész történetet, hisz így betekintést nyerhetünk egy álmos falucska lelkészének sokszor igencsak megterhelő életébe (fiatal és a háztartás vezetésére képtelen felesége mindennapi csetlésébe-botlásába, a pletykás öregasszonyok egetrengető problémáiba), másrészt Mr. Clementnek szerintem óriási humora van. Már ott a szívembe zártam, amikor a legelején így jellemezte Miss Marple-t:

" Miss Marple ősz hajú, idős hölgy, modora szelíd, már-már alázatos - Miss Wetherby ereiben azonban vér helyett ecet és lúgkőoldat kering. Kettejük közül Miss Marple a veszedelemesebb. Méghozzá sokkal."

Természetesen a könyv végére minden apró elejtett és számunkra abszolút lényegtelennek tűnő információ értelmet nyer és Miss Marple háttérből zajló, finoman megkomponált irányítása mellett a gyilkosság elkövetőjéről is lehull a lepel. Gratulálok Miss Marple, igazán szép munka volt!

Értékelésem. 4 / 5 -ből

Kiadó: Európa

Kiadási év: 2011

Fordította: Borbás Mária (1978)

A második krimire nagyon kíváncsi voltam, így amikor a Kossuth Kiadó akciózott április hónapban rögtön beszereztem Pablo de Santis Párizsi rejtély c. könyvét, amely a Spanyol krimik sorozat egyik tagja. Nagy várakozással kezdtem bele a regénybe, de a legvégén nem éreztem maradéktalan elégedettséget.

Az alapötlet és a történet nagyon tetszett, hisz ki ne találná érdekesnek, amikor a világ leghíresebb 12 detektívje egy társaságba tömörül, majd az 1889-es párizsi virágkiállításon személyesen is találkoznak, hogy mindenki hozzáadjon egy-egy érdekes tárgyat valamelyik gyilkossági esetéhez kapcsolódóan a saját kiállításukhoz. Csakhogy már az első találkozás során felcsapnak a híres nyomozók és adlátusaik (kvázi szárnysegédjeik) között az ellentétek, felszínre kerülnek régi viták, a mélyen parázsló gyűlölködés egyre hevesebb lánggal kezd égni, majd a 12 detektívből hirtelen már csak 11 marad. Ki a tettes? Talán a híres detektívek közül valamelyik? Vagy a megölt detektív utolsó, eddig nyitott ügyében kell keresni a megoldás kulcsát, amely a világkiállítás és az Eiffel-torony felépítését ellenzők világába vezet minket? Ráadásul ahogy egy jó krimitől már megszoktuk a hullák száma itt sem áll meg egynél, szóval az idő sürgeti a társaságot, hogy mihamarabb pontot tegyenek az ügy végére.

"– Egy gyilkosság mindig a „zárt szoba” esete. Ez a zárt szoba pedig nem más, mint a bűnöző elméje."

Amit imádtam ebben a regényben az a regény alapötlete (lásd fent), az elmesélő személye és a regény helyszíne. A mesélő itt nem az egyik híres detektív, hanem a tizenkettes társaság argentin detektívjének egy frissen megválasztott adlátusa, Sigmundo Salvatrio volt. Ennek az ifjúnak, aki egy cipész fia, minden vágya az volt, hogy a híres argentin nyomozó, Craig akadémiáján kitanulhassa a detektívek mesterségét és később adlátus váljon belőle. Bár nem ő lesz az akadémia legjobbja, de egy haláleset kapcsán mégis ő lesz az, akit Craig maga mellé választ, majd miután egészsége megromlik maga helyett el is küld a párizsi találkozóra. A fiatalembernek óriási élmény a nagy nevekkel való találkozás, csakhogy aztán valóban az események sűrűjében találja majd magát Arzakyval, a tizenkettek közüli francia nyomozóval.

A hangulat, az egész milliő, ahogy Párizs készül az 1889-es világkiállításra szintén egy plusz pont a regénynek. Érdeklődve olvastam a kiállítókról, néha kicsit elborzadtam, hogy milyen dolgokra volt akkor kíváncsi a nagyérdekű közönség és szintén mohón faltam azokat a sorokat, ahol az Eiffel-torony megépítéséről kaptam plusz információkat, hisz nem gondoltam, hogy anno ekkora ellenkezést váltott ki a franciákból az az építmény, amely mára Párizs világhírű jelképe lett.

Igazi csemegeként olvastam továbbá azokat a részeket, ahol a híres detektívek saját ügyeikről számolnak be. Tetszett, hogy mennyire más egy amerikai vagy egy távol-keleti ügy, hogy mennyire más a nyomozók szemlélete egy-egy megoldatlan rejtély, bűneset kapcsán, és hogy magára a mesterségükre mennyire másként tekintenek mindannyian.

Amit viszont nem szerettem és levont a regény élvezhetőségéből az az, hogy szerintem túl sok szereplővel dolgozott az író. Bevallom nem egyszer, nem kétszer vesztem el a nevek és ügyek tengerében. Kapásból 12 detektív tűnik fel a színen, mindegyik hozza magával az adlátusát, így szám szerint legalább 24 karaktert kapunk. Plusz ezekhez jönnek a meggyilkolt detektív halálához kapcsolódó nyomozás során megismert emberek, illetve az újabb áldozatok és háttértörténeteik, szóval nekem néhol nagyon sok volt az információ, nagyon töménnyé tette a regényt. (Nem véletlen, hogy közben beiktattam egy könnyedebb műfajú könyv elolvasását is.)

Ettől függetlenül egy nagyon jó kezdeményezésnek érzem a Kossuth Kiadótól a Spanyol krimik sorozatát, úgy érzem, hogy lesznek még itt olyan történetek, amelyekkel szeretnék a jövőben még megismerkedni.

Értékelésem: 3,5 / 5-ből

Kiadó: Kossuth

Kiadási év: 2014

Fordította: Dornbach Mária

Lépésenként előre magunkért

Jorge Bucay: 20 lépés előre

Tavaly egy internetes portálon való böngészés eredményeképpen vettem meg Jorge Bucay Nyitott szemmel szeretni című könyvét. Nagyon tetszett, mert úgy éreztem, hogy mindenkit meg tudott vele szólítani: azokat, akik még keresik párjukat és azokat, akik ugyan már megtalálták, de különböző párkapcsolati problémákkal küzdenek. Már akkor úgy gondoltam, hogy szeretnék még az írótól olvasni, de pszichológiai témájú könyvekhez nekem megfelelő hangulat kell vagy éppen egy hullámvölgy. 

Amikor a 20 lépés előre című könyvével először találkoztam és elolvastam a fülszövegét miszerint "húsz rövid fejezetben húsz tanácsot fogalmaz meg, melyeket követve harmonikusabb, gazdagabb s talán boldogabb lehet az életünk", úgy éreztem, hogy ennek a könyvnek eljött az ideje nálam. Ugyanis épp egy említett hullámvölgyben csücsültem és kellett valami kapaszkodó, ami elindít felfelé a gödörből. Megvettem, hazavittem, egy darabig kerülgettem, majd egy olyan estén, amikor csönd és nyugalom volt körülöttem belekezdtem az olvasásába. Akkor úgy gondoltam, hogy majd esténként egy vagy maximum két fejezetet olvasok el, aztán csak azt vettem észre, hogy már a 4. lépést olvasom.

Bucay úgy építette fel a könyvét, hogy minden fejezet egy-egy lépés a személyes fejlődés és az önmegvalósítás irányába. Persze, ezek most nagy szavak, hogy fejlődés meg hogy önmegvalósítás, hiszen sokszor örülünk, hogy a napi feladatainkkal végzünk és a magunkkal való törődést nagyon sokszor hátrasoroljuk. Pedig szerintem néha szükség lenne arra is, hogy egy kicsit - önző módon - csak magunkkal foglalkozzunk. És ezzel nem azt tanácsolnám bárkinek is, hogy csapot-papot otthagyva rohanjon manikűröztetni vagy vásárolni valami divatos bevásárlóközpontba. Nem, nem erre gondolok. Hanem arra, hogy például zárja magára néha a szoba ajtaját és kérjen 15-20 percet a családtól, ami csakis az övé és amikor esetleg egy-egy ilyen könyvet is a kezébe tudna venni.

Jorge Bucay könyvét azért szerettem, mert nem ad konkrét tanácsot, hogy ezt meg azt csináld és akkor megoldódnak a problémák az életedben. Ő csak amolyan mankókat nyújt, hogy mivel tudna az ember egy kicsit változtatni az életszemléletén. Ráadásul mindezt úgy, ami a saját védjegye: minden fejezet egy-egy tanulságos tanmesével zárul. Ezek azok, amelyek igazán megfogják az embert, én ezeken gondolkoztam a legtöbbet. 

Pár fejezet különösen erősen hatott rám, vagy legalábbis elolvasásuk után azt mondogattam magamban, hogy ezt igyekszem a jövőre nézve követendő magatartásformának tekinteni. Ilyen volt például a Nevess szívből fejezet. Voltam már úgy, hogy a legjobb megoldás egy katasztrofális helyzetre az volt, hogy egy jót nevettem a dolgokon. Persze volt olyan is, amikor a "nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek" helyzetben inkább lefelé fordult a szám, de hátha a jövőben eszembe fog jutni Bucay alábbi tanácsa és a másik irányba billen majd a mérleg:

"Aki szeretné derűvel szemlélni a vele megesett furcsa vagy képtelen dolgokat, legjobban teszi, ha máris megtanulja kinevetni önmagát. Csak érett személyiség képes nevetni magán. Olyanok ismérve ez a képesség, akinek nem kell a sikeres ember szerepében tetszelegniük, anélkül is biztosak tudnak lenni magukban."

A Legyél mindig kedves fejezet számomra szintén érdekes volt. Igyekszem ezt is szem előtt tartani mostanság, de mondhatom, hogy cseppet sem egyszerű. Sőt! Pláne olyankor, amikor úgy érzed, hogy igazságtalanul bánnak veled és a harag percek alatt fellobban benned. Ilyenkor fogok az alábbiakra gondolni:

A régi görögök szerint megharagudni mindenki tud, de arra megharagudni, aki megérdemli, a megfelelő pillanatban, és épp annyira, amennyire kell – ez már a bölcsek kiváltsága.

Összességében nagyon örülök, hogy ez a könyv a kezembe került és mivel úgy érzem, hogy kicsit gyorsan robogtam át rajta, szerintem a hosszú téli estéken majd újra a kezembe veszem. Bucay többi, magyarul megjelent könyveire is kíváncsi vagyok, szép lassan sorra fognak kerülni azok is.

Értékelésem. 4/ 5-ből

Kiadó: Európa Könyvkiadó

Kiadási év: 2012

Fordította: Lukács Laura