A könyv, amely másodjára is szerelem lett

Elizabeth Kostova: Hattyútolvajok

Visszagondolva nekem hiányzik a nagy nyári Szandis akció. Miért? Mert ilyen gyöngyszemekre leltem benne potom árért mint a Hattyútolvajok. 2013 nyarán úgy vettem meg ezt a könyvet, hogy Amadea bejegyzését olvastam róla és tudtam, hogy szeretni fogom. Egy csodálatos külföldi nyaralásra ezt pakoltam a bőröndömbe és azóta is összekapcsolódik ez a keserédes, művészettel, érzelmekkel, beteljesült, mégis fájó véget ért szerelmekkel teli könyv nekem a nyárral. Aztán idén augusztus elején 4 év távlatából egyszer csak azt vettem észre, hogy állok a könyvespolcom előtt és újra ezt a könyvet veszem le. Ha nagyon sarkítani szeretnék akkor azt mondanám, hogy nekem most a Hattyútolvajok olvasásával 2 hétre megszűnt a külvilág (és még a 40 fokos hőség is elviselhetőbb volt).

A Hattyútolvajok a lassan kibontakozó, részletgazdag, festőkkel, festményekkel foglalkozó regények szerelmeseinek lesz igazán marandó élmény. Két idősíkban játszódik a regény, de még ezeken belül is ugrál a szerző: egyrészt napjainkban járunk, másrészt a jelenben, ahol egy híres festő, Robert Oliver rátámad egy festményre egy múzeumban, amelynek következményeként Andrew Marlow dokinál köt ki gyógykezelésre. Amint Robert bekerül a pszichológus kezelése alá, a legelső napot leszámítva nem szólal meg, ezért Marlow úgy dönt, hogy nyomozásba kezd Robert életét illetően, hogy vajon milyen okok, vagy éppen milyen személyek hatására vesztette el a tehetséges festő mentális egészségét. A doki nyomozása kapcsán megismerjük Robert életének kettő, illetve három nagy szerelmét: a festést és ahhoz való viszonyát, feleségével, Kate-tel való megismerkedésének, házasságuknak és annak kudarcának történetét, majd az utolsó szerelmet egy tanítvánnyal, Maryvel. Ahogy Marlow megismeri Robert életének két nőjét, szinte úgy kerül a festő életének és nőinek bűvkörébe ő maga is, és ugyanilyen intenzitással adózik a férfi karizmatikus személyisége és tehetsége előtt.

"Hogy mitől gyenge egy rajz, könnyű megmondani, jóval nehezebb megmagyarázni azt az összhangot és belső energiát, amitől valami életre kell."

Ám Robert cselekedetének megértéséhez van még egy kulcs: az általa féltőn óvott francia nyelvű levelek, amely visszavisznek minket az 1870-es évek Franciországába, egy tehetséges festőnő, Beatrice de Clerval életébe, ahol szintén központi szerepet játszik egy lassan kibontakozó és tiltott szerelem, illetve a színek, impressziók amelyek gyönyörű képekké válnak Beatrice ecsetvonásai nyomán és akinek utolsó munkája lesz a regény címe, a Hattyútolvajok. Marlow igyekszik a szálakat összekapcsolni múlt és jelen között Robert életében, de ahogy egyre mélyebbre ás, ő is bekerül ennek a titokzatos asszonynak és Robert jelenkori szerelmeinek kapcsolatrendszerébe.

"A festő a bőrön, a ruhán keresztül mutatja meg az izmokat, de emellett valami mást is ábrázol, ami egyszerre tünékeny és változatlan: a test melegét, forró és lüktető valóságát, életét. És ezzel áttételesen a mozdulatait, neszeit és az érzések árját, amely nő és elborít, amikor a szerelemben feledni tudjuk önmagunkat."

Első alkalommal szerelem, de még milyen szerelem lett nálam ez a könyv! Annyira elvesztem a történetben, ittam minden mondatát. Akkor is úgy éreztem és most is csak megint erre jutottam, hogy Kostova gyönyörű stílusban ír, egyszerűen, mégis erőteljesen. Az elém vetített képeket, a festményeket szinte magam előtt láttam, elhittem, hogy Beatrice egy élő festő volt, akit csak én nem ismertem eddig. Szintén az ő stílusának köszönhetően, én bizony csak úgy mint Kate, majd Mary egészen belekerültem Robert Oliver bűvkörébe, elámított tehetségének és képeinek ereje, de Marlow doktorral, a hobbi művészként szintén festő férfivel is hasonlóképpen éreztem. A történet akkor úgy sodort magával, hogy már 100 oldal után azt sajnáltam, hamarosan - közel 600 oldal elolvasása után - vége lesz.

Most, másodjára megint teljesen bele tudtam feledkezni a történetbe. Hihetetlen, hogy Kostova mennyi apró részletre kitért a könyvben, amire már nem is emlékeztem, mégis, egy percig nem éreztem sem túlírtnak, sem unalmasnak. Lassan folyó történet ez szerelmekről, múzsákról, az alkotás folyamatáról, a képzőművészet varázsról, alkotó-romboló erejéről, a festmények hatásáról és arról, hogy van, hogy két ember rosszkor rossz időben találkozik, ámde ezekből a találkozásokból is tudnak csodák születni, amelyek örökre megmaradnak az utókornak.

Kiadó: Európa

Kiadási év: 2011

Fordította: Siklós Márta

A hazugságok napjai

Bjorn Sortland: Az őszinteség perce

Amennyire örültem, hogy a legutóbbi könyvtárazásam alkalmából ki tudtam venni ezt a könyvet, legalább annyira bosszantott fel olvasás közben és alig vártam, hogy a végére érjek. Pedig nagy reményekkel kezdtem bele és főleg a művészeti rész miatt nagyon érdekelt. A Neked adom a napot után olyan jó lett volna valami szuper, művészettel foglalkozó olvasmányt találni és ebben reménykedtem. De a két könyvet egy lapon emlegetni bizony nem lenne helyes. Sőt!

Az őszinteség percében nagyon érdekelt az, hogy egy fiatal lány hogy birkózik meg egy komoly, talán vakságot is okozó szembetegséggel. Hogy utazza majd körbe Európát miközben szerelembe esik majd egy fiúval, aki festményekről és festőikről mesél neki, és aki talán az út végére hasonló érzelmeket táplál iránta. Mindezt ugyan megkaptam, de szinte semmit nem tudtam benne szeretni, élvezni. 

A legnagyobb problémám a főszereplő lánnyal, Fridával volt. Nem hiszem el, hogy ha egy 17 éves lánnyal közlik, milyen komoly probléma van a szemével, az ahelyett hogy elmondaná a szüleinek, megpattan otthonról és világot lát. A szemünk, a látásunk nem olyan mint egy elrontott frizura, hogy majd kinő újra, vagy befestem más színűre. Itt ha komoly a gond, akkor minden perc számít. Ez volt az első mínusz pontom a lánynak. Aztán a következő, hogy szinten mindenkinek hazudott, egyszerűen nem értem, hogy miért kellett kamuznia egy csomó dolgot illetően. Baromi kiborító volt, sőt, elgondolkoztam rajta, ha én lettem volna a fiú ebben a kapcsolatban, szeretnék-e kapcsolatot egy olyan lánnyal, aki már a találkozásunk első percében nem volt őszinte velem... Azt sem bírtam Fridában, hogy hol baromi felnőttes volt (megpattan otthonról tök egyedül az Interraillel és körbeutazza Európát), ugyanakkor otthon még Micimackós kislámpája van... ne már!

A fiú főszereplőt sem zártam a szívembe: Jakob olyan volt mint egy két lábon járó művészeti album, de a szárazabbik fajtából. Persze, baromi jó ha valaki ennyire rajong valamiért, de semmi más nem derült ki róla számomra, a személyiségéről sem tudtam meg semmit a több mint 500 oldalas könyvből. Ja, de, szerelmes egy lányba, aki nem Frida. És ezzel meg is volt egy újabb csont, amin rágódhattunk több száz oldalon - mármint Frida szempontjából, mert ha Jakob másba szerelmes, akkor miért vele utazgat és van-e esélye Fridának nála? Hadd ne mondjam, nem rágtam le izgalmamban a körmömet eme kérdésre keresvén a választ ... Rengetegszer forgattam a szemem, mert - számolni kellett volna - kismillió alkalommal elmondja Frida, hogy mennyire szerelmes Jakoba (köszi, elsőre is felfogtam, lapozzunk mááááár!).

Egyedül talán azt élveztem ebben a könyvben, hogy nagyon sok olyan képet és alkotót ismerhettem meg, amelyek eddig abszolút nem kerültek a figyelmem központjába, mert sem a vallással, sem annak festményeken történő ábrázolásával nem foglalkoztam eddig. Jó volt, hogy a könyv közepében ott is voltak a képek mellékletként (bár inkább a végére tehették volna), így oda tudtam lapozni és úgy nézni őket, ahogy Jakob elemezte őket. Plusz mókás volt pont húsvétkor olvasni, hisz a regény is pont akkor játszódott.

De összességében véve saját magamra voltam baromi mérges, hogy miért szenvedtem végig a könyvet. Megfogadtam, hogy többet ilyet nem csinálok és ha ingerenciám támadna egy kis művészetre, akkor vagy a Neked adom a napot vagy a Hattyútolvajokat fogom újra elolvasni. Mindkettő szórakoztató, jól megírt, érdekes és izgalmas, amit sajnos Az őszinteség percéről nem tudok elmondani. Kár érte! És még sajnos az olasz városok sem tudtak kompenzálni.

Kiadó: Pongrác

Kiadási év: 2015

Fordította: Patat Bence

"Ami megtörténik, nem tehető meg nem történtté."

Jojo Moyes: Akit elhagytál

A harmadik regényem volt ez Jojo Moyestól, és harmadjára is sikerült olyan történetet alkotnia számomra, amelynek minden sorát élveztem. Most már azt is mondhatom, hogy a kedvenc női íróim között ott szerepel Joanne Harris és Anna Gavalda mellett. Hogy miért e két írónő nevét említem Moyesé mellett? Azért, mert az ő történeteire sem tudom ráhúzni az "egyensapkát", és mindig sikerül valamivel meglepnie, mindig tud valami mást mutatni az előző regényeihez képest. Bár azt a címkét aggatták rá, hogy romantikus szerző, szerintem ennél többről van szó az ő regényeit illetően, és tartok tőle, hogy sokakat eltántorít ez a jelző attól, hogy megismerjék.

Az Akit elhagytál egy két idősíkban játszódó történet. A könyv elején az első világháborúba csöppenünk, egy kis francia faluba, ahol már a német megszállók mindent és mindenkit kizsigereltek, és amikor a tetterős férfiak már rég a fronton harcolnak, az otthon maradott nők, gyermekek, idős emberek pedig a mindennapi betevőért harcolnak. Ennek a résznek a főszereplője Sophie Lefévre, aki öccsével, nővérével és annak gyermekeivel próbálja túlélni a háború poklát és igyekszik fent tartani a családi örökséget, a falucska szállóját és éttermét. A világháborúban optimista beállítottságán túl egy dologba tud csak belekapaszkodni: a festő férje által róla készített festménybe. Ez jelenti számára a menekülést a borzalmak, az éhség, a gyilkosságok elől. Ha a képre néz, egy olyan lány tekint vissza rá, akiben megvan az az erő, amit elsőként az a férfi látott meg, aki a férje lett. Ha a képre tekint, visszaemlékszik megismerkedésük történetére. Nem véletlen, hogy amikor új Kommandante érkezik a faluba, a művészetkedvelő férfinak is rögtön megakad a képen a szeme. Az sem véletlen, hogy a Kommandante miután megismeri Sophie-t, egyre többször szeretne a nővel beszélgetni, mint ember az emberrel, mintha nem is lenne háború. És az sem véletlen, hogy egy idő után, miután az ismeretségük elmélyül, a lány fejében egy ötlet körvonalazódik, amelynek hosszú távú hatása lesz nemcsak Sophie, hanem a lány egész családjának életére.

"Csak álltam ott, és néztem azt a lányt. És néhány másodpercig emlékeztem, milyen érzés volt annak a lánynak lenni, nem érezni éhséget és félelmet, amikor a fejem csak olyan együgyű gondolatokkal volt tele, hogy talán eltölthetek pár percet kettesben Édouard-dal. Az a lány emlékeztetett arra, hogy a világ képes gyönyörű dolgoknak is otthont adni: művészetnek, örömnek, szerelemnek. Hogy egykoron ezek a dolgok töltötték be az én világomat, nem a rettegés, a csalánleves és a kijárási tilalom."

A másik szálban Londonban járunk, napjainkban, ahol megismerhetjük Livet. Ez a fiatal asszony 4 éve, hogy hirtelen elvesztette a férjét, és azóta a tragédiát nem tudja feldolgozni, nem tud továbblépni, egyre csak az építész férje emlékébe és az általa alkotott közös házukba kapaszkodik. Barátai jóhiszeműen különböző bulik alkalmával megpróbálják összehozni pasikkal, de ezek rendszerint balul sülnek el. Mígnem egy Liv számára bánatos és igen rosszul végződő estén, a sors az útjába nem sodorja Pault, az amerikai ex-nyomozót, aki jelenleg a világháborúk során elrabolt műkincsek felkutatásával foglalkozik. Legnagyobb csodálatára Paullal hamar megtalálja a közös hangot, és bimbózó kapcsolatuk éppen szárba szökken, amikor is olyan történik, ami miatt a férfi egyik pillanatról a másikra megmagyarázhatatlanul eltűnik az életéből. Mint a későbbiekben kiderül az oka annyi, hogy Liv lakásában ott függ az a bizonyos kép Sophie-ról, amely az Akit elhagytál címet viseli, és a férfi épp ennek a képnek a felkutatásán dolgozik, hogy visszaszolgáltassa azt a jogos örökösöknek, akik azt állítják, hogy az első világháború során elrabolták a családtól.

És itt jön A Dilemma: kié a kép? Jog szerint? Érzelmileg? Honnan nézzük? Merthogy Sophie ragaszkodik a képhez, amelyet a férje vásárolt (papírokkal bizonyíthatóan) számára a nászútjukon. Ugyanakkor mi, olvasók is ismerjük a kép történetét, tudjuk, hogy 1916-ban még Sophie Lefévre tulajdonában volt, de tudjuk azt is, hogy Sophie-nak bizony tervei voltak ezzel a képpel. És akkor itt van az a dilemma is, hogy Paul, aki személyesen érintett az ügyben, mire koncentráljon. A karrierjére vagy arra a nőre, aki mellett a válása után először újra az érezte, hogy él, és hogy talán tartogat számára az élet egy második esélyt. És számomra ezek a dilemmák adták meg ennek a történetnek a sava-borsát. 

Egész végéig az én agyam is azon kattogott, hogy mit tennék? Mit tennék akkor, ha olyan családból származnék, akiket a világháborúban kisemmiztek és lehetőségem lenne a család egyik korábbi értékes és érzelmileg sokat jelentő tulajdonát visszaszerezni? Mit tennék akkor, ha én lennék Liv, aki ehhez a képhez úgy ragaszkodik, mint az elhunyt férje emlékéhez azaz foggal-körömmel? Aki úgy érzi, hogy ez az egyik olyan dolog, ami még összeköti őt a szeretett emberrel. És mit tennék Paul helyében? Aki az egyik legjobb a szakmájába és imádja az ehhez hasonló műtárgyak felkutatásával járó kihívásokat, ugyanakkor életében először meg is kérdőjelezi a munkáját és az életét Liv miatt? 

Az az igazság, hogy nem találtam meg a kérdéseimre a válaszokat, merthogy fogalmam sincs. Helyette megelégedtem azzal a válasszal, amit Jojo Moyestól kaptam, aki úgy csűrte-csavarta a szálakat egész végig, hogy nagyon sokszor meglepett a történet egy-egy újabb kanyarulatával, ugyanakkor talán megtalálta azt a megoldást is, amellyel az olvasó elégedetten dőlhet majd hátra.

"Néha az élet akadályok sora, ahol az ember csak annyit tehet, hogy az egyik lábát a másik elé teszi. Néha, döbben rá Liv hirtelen, az élet csak vak bizalom kérdése."

Azt hiszem többek között azért is szeretem Moyes írásait, mert semmi fullasztó rózsaszín köd nem lepi be a történeteit. Romantika (és esetleges szexualitás) annyi van benne, amit a történet megkövetel, ugyanakkor az eddig olvasott regényeiben mind nagyon érdekes témákkal foglalkozik, ezért azt gondolom, hogy kár lenne őt egy szimpla romantikus írónak kikiáltani. Igényes, szórakoztató női irodalmat tesz le az asztalra és legtöbbször valamilyen erkölcsi téma kerül "boncolásra" a történeteiben. Az utolsó szerelmes levélben a házasságtörés és egy a tevékenységével betegséget okozó nagyvállalat körül kalandozhat az olvasó, míg a Mielőtt megismertelek egy komolyabb témát, a szabad akaratunkat a sorsunk, az életünk felett és az eutanáziát járja körbe. Jelen esetben pedig egy évtizedekkel korábban eltulajdonított festmény körüli érzelmi és jogi csatározás közepébe pottyanunk.

A komoly témák mellett sikerül a regényeibe mindig belecsempésznie a humort, a szereplői egytől-egyik hétköznapi emberek valós problémákkal és imádom benne, hogy eddig nincs két egyforma története, mindig tud újat adni. Nem mondom, hogy ez volt a legerősebb könyve, mert a végén a mérleg nyelve egy picit elbillent egy olyan befejezés irányába, ami talán nem volt 100%-ig életszerű, és számomra még mindig a Mielőtt megismertelek tőle az etalon. Ugyanakkor nagyon gyorsan faltam a sorokat, hajtott a kíváncsiság, ha nem olvastam, akkor már alig vártam, hogy este legyen időm újra Sophie és Liv sorsát kutatni. Ráadásul amint elolvastam a könyvet, már azt is tudtam, hogy a nem rég magyarul megjelent regényét, a Páros, páratlant is minden további nélkül be fogom szerezni és remélem, hogy további történetek is várhatóak még idén tőle hazánkban, tuti, hogy azokra is vevő leszek!

Kiadó: Cartaphilus

Kiadási év: 2013

Fordította: Lányi Judit

Kínzó vágyak, eltemetett titkok

Katherine Webb: Az elfelejtett dal

Augusztusban, miután elolvastam Kostova Hattyútolvajok c. könyvét teljesen hatalmába kerített a festészet, a festők világa, ami annyira elvarázsolt, amit annyira érdekesnek találtam, hogy utána nehéz volt a visszatérés a mindennapokba. Épp ezért keresgéltem olyan történet után, amiben szintén festmények vagy éppen egy festő áll a középpontban. Így találtam rá Katherine Webb Az elfelejtett dal c. könyvére.

Zach Gilchrist élete szétesőben van: felesége elvált tőle, kislányukkal az angliai Bath-ból Amerikába költözik. Nem elég a magánéleti problémája, a galériája sem megy valami fényesen. Igaz, van három olyan képe Charles Aubrey-tól, amelyből ha csak egyet is eladna, akkor egy ideig biztonságban tudhatná az életét, de Zach ezekhez a képekhez érzelmileg nagyon erősen kötődik, és nemcsak a képekhez, hanem alkotójukhoz is. Aubrey élete gyerekkora óta foglalkoztatja a férfit, mindent tud róla, amit a könyvekből vagy a képeiről tudni lehet.

A galériájában lévő három kép három nőt ábrázol, akiket Zach úgy érzi, hogy szinte ismer. Az egyik Celeste, a festő élettársa, a másik Delphine, az idősebbik lányuk, a harmadik pedig Mitzy, egy lány, akivel a család az 1930-as évek végén ismerkedett meg egy dorseti kis falucskában, Blacknowle-ban, ahová nyaralni jártak, és akiről rengeteg kép készült a nyarak során. 

Zach egy hirtelen ötletnek engedve bezárja a galériáját, elindul Blacknowle-ba, hogy többet tudjon meg a nála lévő képek keletkezéséről és a festő utolsó éveiről. A faluba érkezvén ellenséges légkör veszi körül, hisz az ide látogató idegenek általában Aubrey körül szoktak szaglászni, és a falusiak kezdenek már belefáradni ezekbe az átutazó turistákba. De Zach nem adja fel és hamarosan egy idős nő ajtaján kopogtat, akiről kiderül, hogy nem más, mint Mitzy, Aubrey modellje. Innentől olyan dolgokról kerül le az a bizonyos lepel, amelyeket lehet, hogy jobb lett volna nem bolygatni, békén hagyni. Természetesen felbukkan egy fiatal nő is, akinek jelentős szerepe lesz az eltemetett titkok hálójának kibogozásában, hovatovább úgy tűnik, hogy Zach összetört lelkének is gyógyítója lesz.

A történet elég összetett, több szálon fut egyszerre, de ez volt benne az egyik dolog, amit imádtam. Szeretem az ilyen sötét, titokzatos meséket, ahol rég eltemetett emlékek után szimatol a főhős és ahol a sok felfeslett szál a történet végén szépen újra összekapcsolódik. Biztos vagyok benne, hogy sokaknak unalmas lesz a regény, mert ez ugye nem egy váratlan fordulatokkal teli izgalmas krimi, itt minden fontos szereplőt és eseményt szép lassan ismerünk meg, csakúgy, mint azt a falucskát, ahol a történet játszódik. Ilyen háznevekkel találkozhatunk, mint Lesház, Csőlámpás (a helyi kocsma) vagy Völgyzug. Lehet ezekbe nem beleszerelmesedni? Webb a karakterei jellemzéseivel és a tájleírásaival végig olyan hangulatba tudott ringatni, hogy elhittem, létezik ez a kis dorseti falu, a völgyekkel, dombokkal, a tengerparttal, és a generációk óta ott élő, kissé babonás emberekkel együtt. Engem már az első bekezdéssel elvarázsolt és a stílus, a hangulat végig ilyen marad. Hol kissé félelmetesebb és sötétebb, hol érzelmesebb és vidámabb színezetű, de mindenképpen szuggesztív:

"A szél olyan erősen fújt, hogy az asszony úgy érezte, egyszerre két világ húzza-vonja magához, mintha nem akarná elereszteni őt az álom. Aztán a két világ közötti határ lassan elmosódott, majd eltűnt. A vihar körbenyargalta a házat, fütyülve leszaladt a kémény nyílásán, majd odakinn megtépázta a fákat. De a tenger még zajosabb volt. A hullámok a sziklás partot mardosták, megtörtek a meredek szirteken. A mellkasában érezte a mély robajlást, ott lüktetett a csontjaiban és a lába alatt a földben."

A karakterek közül Mitzy lett a kedvencem, még annak ellenére is, ami(ke)t tett és ami óriási lavinát indított el mind a lány, mind Aubrey és a családja életében, sorsában. Nagyon tetszett, hogy igazán mélyen beleláthattunk ennek a lánynak a sivár, szeretet nélküli, néha már kegyetlenül magányos életébe, majd abba, hogy érzelmei hogyan alakulnak, változnak, mélyülnek el Aubrey iránt, hogyan lesz a férfi megszállottja. Szerettem elmerülni a visszaemlékezéseiben, főleg azokat a jeleneteket kedveltem, amikor Zach egy-egy olyan képpel lepi meg az idős asszonyt beszélgetéseik során, amelyen ő látható még fiatalként és megtudjuk, hogy Aubrey milyen körülmények között készítette ezeket.

Mitzyhez tartozik a könyv "sötét", kicsit misztikus oldala is, néha beleborzongtam ezekbe a részekbe:

"Az anyja már jó ideje elment. Az asszony szinte úgy érezte, örök idők óta, és nem bánkódott különösebben rajta - eltekintve a végtelen csendtől, mozdulatlanságtól, amely néha leterítette. De újabban azon kapta az anyját, hogy a vörös macska sárgás szemén keresztül figyeli, benne van a héjcsomóban, amikor meghámoz egy almát, fejjel lefelé tükröződik a konyhai csap pereméről lelógó duzzadt vízcseppben. A viharos éjszaka után, az után az éjszaka után, amelyen meglátta Celeste-et, és az az előérzete támadt, meglelte a régi rontásűző talizmánt a kandalló aljában. Közel nyolcvan év után a szél kipiszkálta a kéményből. Tojás nagyságú összeaszott húsdarab lett belőle, a gombostűk megrozsdásodtak benne, és itt-ott hiányzott is belőle néhány. És akkor kezdődtek az álmok."

Talán egy negatívumot tudok a könyvnek felróni. Zach és a blacknowle-i fiatalasszony, Hannah történetében volt egy olyan szál (Ilir, a nő munkásának története), amelyet simán ki lehetett volna hagyni. Volt így is a történetben annyi titok, annyi eltemetett érzelem és fájdalom, hogy enélkül is simán lehetne élvezni azt. A titkokról meg csak annyit, hogy volt olyan, amire szép lassan rávezet minket az írónő, de a legnagyobb durranásra én bizony nem jöttem rá, valóban meglepetésként ért a történet alakulása.

Amikor befejeztem a majdnem 500 oldalas könyvet, sajnáltam, hogy el kellett engednem a szereplőket, hogy ki kellet szakadnom abból a hangulatból, amibe az írónő stílusa által teljesen el tudtam merülni. Számomra tipikusan hideg, őszi estékre való történet volt ez: egy vastag plédbe burkolózva kezemben a regénnyel valóban megszűnt olvasás közben körülöttem a világ, úgy éreztem, mintha Mitzy titkokkal teli házában vagy az elhagyatott Völgyzugban én is ott bolyonganék és egymás után fedezném fel a bezárt ajtók mögött lévő rég elfeledett, porlepte emlékeket.

Értékelésem: 4,5 / 5-ből

Kiadó: General Press

Kiadási év: 2013

Fordította: Tóth Bernadett

Firenze, a reneszánsz gyöngyszem

Sarah Dunant: Vénusz születése

Sokszor gondolkoztam már azon, hogy mi kell ahhoz, hogy valaki egy igazán szórakoztató és igényes történelmi regényt írjon. Olyanokat, mint például Marina Fiorato történetei. A tökéletes receptet még mindig nem tudom, de annyit mondhatok, hogy rátaláltam egy másik írónőre, akinek a regényeit a jövőben biztos keresni fogom és nyugodt szívvel tudom ajánlani azoknak, akik szeretik a történelmi regényeket. 

Talán úgy 6 évvel ezelőtt kaptam meg Sarah Dunant Vénusz születése című regényét, ha jól emlékszem karácsony alkalmából. Szegény könyv, a mai napig ott pihent a könyvespolcomon olvasásra várva. De csak addig, amíg be nem neveztem egy kihívásra a Molyon, ahol a várólistás könyveim számának csökkentése volt a cél, azaz 12 darab olyan könyvet kellett kiválasztanom, amit már régóta szeretnék elolvasni. Azt hiszem, ez a 6 év teljesen lefedi ezt a feltételt. Ráadásul azon túl, hogy ennek a könyvnek az elolvasásával megint közelebb jutottam a feladat teljesítéséhez, sikerült igazán elmerülnöm Firenze történelmének egy kis szeletében az 1490-es évek elejétől jó pár éven keresztül. 

Firenzei látkép (Forrás. www.nasobravo.blogspot.com)

Már a nyitó jelenet megadta a regény alaphangulatát: egy zárdában meghal egy apáca és a temetésére való felkészítése során kiderül, hogy testén egy hatalmas és színes kígyó alakját formázó tetoválás húzódik végig. Senki nem tudja, hogy mikor és hogyan került a romlást és csábítást jelképező kígyó az öregedő apáca testére. Innen ugrunk vissza az időben jó pár évet és ezután ismerjük meg a könyv főszereplőjét, Alessandra Cecchit, aki egy jómodú kelmekereskedő negyedik gyermeke, legkisebb lánya. Alessandra cseppet sem hasonlít testvéreire. Nem olyan, mint az élvezetekben tobzódó bátyjai, mert zsenge kora miatt (még csak 14 éves) nem nagyon forog társaságban, és nem hasonlít nővérére sem, ugyanis nem egy olyan típusú lány, aki a férjhezmenetelről álmodik naphosszat. Neki a legnagyobb vágya csak annyi, hogy festhessen, hogy igazából megtanulja az ecsetkezelés művészetét. De abban az időben Firenzében ez a kiváltság csak a férfiaknak adatott meg. Ezért Alessandra csak titokban és szolgálólánya segítségével hódol ennek a szenvedélyének. Közben a szülők, hogy a család gazdagságát érzékeltessék úgy döntenek, hogy a család kápolnáját szeretnék egy freskóval díszíteni. Erre a munkára egy ifjú, de nagyon tehetséges festőt bérelnek fel, aki eddig Isten szolgálói között nevelkedett, ezért igen csendes és visszahúzódó. De Alessandra szeretné a Festőt közelebbről is megismerni, illetve segítséget kérni tőle, hogy minél jobban elmerülhessen a festészet világában.

"Alig bírtam ki, hogy ne érintsem meg a színeket. Annyira viszketett utánuk az ujjam, hogy ökölbe kellett szorítanom a kezemet. - Meg tudok nevezni minden egyes árnyalatot Firenze minden egyes falán, és tucatnyinak felmondom receptjét. De még ha megszerezhetném az alkotórészeket, akkor sincsen műhelyem, hogy kikeverhessem, és nincs egy percem, amivel magam rendelkezek. - Pillanatnyi hallgatás után folytattam. - Annyira belefáradtam a tollba és a tintába! Árnyékot ad, de életet nem, és akármit csinálok vele, mind olyan borongósnak látszik!"

Persze a fiatal lány sem kerüli el a sorsát, nővé válása után őt is kiházasítják szülei, a választott férje Cristoforo Langella, egy jóval idősebb nemes, aki a művészet nagy mecénása. A történet igazán itt kezdett beindulni, mert a három ember sorsa és Firenze történelme nagyon szorosan összefonódik, majdnem úgy mint ahogyan az a bizonyos kígyó tekeredik az apáca testére.

 

A regény nagyon élethűen írta le magát Firenzét és a város történelmének egy viharos időszakát. "Szemtanúi lehetünk" Lorenzo de Medici 1492-ben bekövetkező halálának és temetésének, majd az azt követő véres időszaknak, amikor a firenzeiek Lorenzo utódja, Piero de Medici ellen fordulnak vagy amikor VIII. Károly és hada bevette Firenzét. Részletesen olvashatunk Savonarola rémes uralmáról, a szodomiták üldöztetéseiről és művészet ellenes prédikációiról, aminek következtében elkészítik a hiúságok máglyáját azaz összegyűjtik a városban az erkölcstelenségek eszközeiként megbélyegzett tárgyakat: festményeket, szobrokat, ruhákat, hangszereket, szépítőszereket. Fájt a szívem miközben olvastam, hogy milyen remekművek égtek el ezen a bizonyos máglyán.

A történelmi háttér mellett a korabeli művészek is sokszor említésre kerülnek a könyvben, legtöbbször például Sandro Botticelli, akinek egyik leghíresebb festménye lett a regény címe. Épp ezért nem értem, hogy miért nem ez a kép szerepel a regény borítóján.

Sandro Botticelli: Vénusz születése (Forrás: www.verslista.hu)

Összességében véve egy nagyon lebilincselő könyv került a kezembe. Firenze szinte életre kelt a lapokon, a történet sem volt egy átlagos szerelmi háromszög. Talán a befejezést egy kicsit elnagyoltnak éreztem, de lehet, hogy csak azért, mert olvastam volna még jó pár oldalon keresztül. Épp ezért javaslom, hogy akinek a kezébe kerül ez a könyv, az szépen apránként fogyassza az oldalakat, úgy lehet igazán elmélyülni benne.

Mint már fent említettem, én biztos, hogy keresni fogom az írónő további regényeit, ilyenfajta kikapcsolódásra és a történelmi tudásom bővítésére bármikor vevő vagyok!

Értékelésem: 4,5 / 5-ből (néha gondom volt a stílussal, de lehet, hogy ez csak a fordítás hibája)

Kiadó: Atheneum

Kiadási év: 2005

Fordította: Sóvágó Katalin

Camera obscura és a lapis lazuli

Tracy Chevalier: Leány gyöngy fülbevalóval

Tracy Chevalier könyveivel való kapcsolatom elég régen kezdődött. Ha jól emlékszem olyan 2005 környékén találtam rá A kék szűz című regényére, onnantól kezdve pedig már tűkön ülve vártam a többi könyvének magyar nyelvű megjelenését. Ezek már mind szépen ott  is sorakoznak a könyvespolcomon, de valami miatt egy még mindig hiányzik a gyűjteményemből: a Leány gyöngy fülbevalóval. Ezért is örültem, amikor múlt héten könyvtárazás közben végre bent volt egy példány belőle, eddig lehetetlennek tűnt levadászni.

Az alaptörténetet az írónő Jan Vermeer Leány gyöngy fülbevalóval című festménye köré szőtte.
Adott egy 16 éves protestáns lány, Griet, akinek családja az édesapja hirtelen bekövetkező vaksága és munkájának elvesztése következtében nehéz anyagi körülmények között éli mindennapjait, ezért szolgálólánynak adják a katolikus festőhöz, Vermeerhez és annak népes családjához. Griet nehezen találja helyét az idegen emberek között, de a ház gazdájához már az első találkozásuk után valami furcsa vonzalom fűzi. A fiatal lány engedelmesen végzi a szolgálók mindennapos munkáját, aztán egy idő után furcsa megbízatást kap: úgy kell kitakarítania gazdája műtermét, hogy azon semmit sem változtat, semmit nem mozdít el. A műterem kiemelt jelentőségű Vermeer számára. Nemcsak itt alkot, hanem ide tud visszavonulni, épp ezért a család minden tagja számára tiltott terület, még a felesége sem teheti be ide a lábát. Vermeer ennek a szobának a takarítása közben figyel fel a lányra, és úgy gondolja, hogy talán több is lakozik benne, mint ahogy első látásra tűnik. Titokban segédjének teszi meg, vele vásároltatja meg az alapanyagokat a patikáriusnál, vele keverteti ki festékeinek nagy részét, naponta több órát is együtt töltenek, e miatt a feleség egyre jobban féltékeny lesz Grietre. Aztán a lány egy nap találkozik Vermeer egyik állandó megbízójával, Pieter Claeszoon van Ruijvennel, aki szemet vet a csinos szolgálóra. Van Ruijven arra gondol, hogy egy olyan képet rendel legközelebb Vermeertől, amelyen ő és a lány közösen állnak majd modellt és így talán közelebb jut Griethez. Csakhogy a festő és a lány között az együtt töltött órák alatt egy furcsa kapcsolat alakul ki, ezért Vermeer szeretné Grietet megvédeni a kéjsóvár férfitól. Így inkább arra kéri, hogy egyedül üljön neki modellt titokban, és később majd ezt a képet fogja van Ruijven megvásárolni. Az igazi "bonyodalom" itt kezdődik, hiszen Griet vívódik, hogy egy szolgálólánynak nem a műteremben van a helye modellt állva, illetve mi lesz, ha kitudódik a festő felesége előtt hogy milyen kép készül, hiszen az asszonyt a férje még soha nem festette le, ami a nőnek mindig is fájó pont volt az életében. De természetesen nem tud ellenállni és Vermeer elkezdi a festményt... A további eseményeket, Griet saját családjának sorsát, a kép elkészültének történetét azaz a regény csúcspontját nem szeretném elmesélni, mindenkit arra biztatnék, hogy maga olvassa el!

(Forrás: www.weheartit.com)

Hogy miért is ösztönzök mindenkit e regény kézbevételére? Mert számomra a teljes kikapcsolódást jelentette. Több szempontból is. Egyrészt nagyon szeretem a művészeteket, a festményeket és szeretem ha egy művészeti alkotás köré sző valaki egy történetet, még ha az fikció is. Kislánykoromban édesapámmal mi is hasonlóan cselekedtünk, sokszor sétáltunk fel a Várba a Nemzeti Galériába, ahol a festményeket nézegetve szerettünk ötletelni, hogy vajon hogyan születtek meg azok a csodálatos alkotások, kik is voltak valójában a modellek. 

Másrészt nagyon szerettem ebben a történetben azt, ahogy Tracy Chevalier bemutatja a miliőt, ahol Vermeer alkot és a képei elkészítésének folyamatát. Rajongtam azokért a sorokért, ahol a színekről, a festékekről mesél Grietnek, ahol próbálja felnyitni a szemét, hogy nem minden fekete és fehér, hogy ott ahol mi csak egy színt látunk, valójában több színárnyalat teszi igazán élővé szemünk számára a látványt.

(Forrás: www.weheartit.com)

"Egy másik napon azt akarta, hozzak neki disznóhólyagot. Nem értettem, mire kell neki, míg aztán később arra kért, hogy reggelente, amikor végeztem a takarítással, vegyem elő a festékeket. Kinyitotta a festőállvány melletti faliszekrény fiókjait, és megmutatta, melyik festéknek hol a helye, és a festékek nevét is elsorolta. Sok olyan szó volt, amelyet most hallottam először - ultramarin, cinóber, ólomoxid. A barna és sárga színeket, a csontfeketét és az ólomfehéret kis agyagedényekben tartotta, pergamennel lefedve, nehogy kiszáradjanak. A legértékesebb színeket - a kéket, a vöröseket és a sárgákat - disznóhólyagban őrizte. Kis lyukakat szúrt a hólyagon, amelyen át kisajtolta a festéket, majd bedugaszolta."

 ***

"- Milyen színűek azok a felhők? 

- Milyenek, Hát fehérek, uram. 

- Csakugyan? - emelte föl kissé a szemöldökét. 

A felhőkre néztem. 

- És szürkék. Talán havazni fog. 

- Ugyan már Griet, tudja ezt maga jobban is. Gondoljon a zöldségeire. 

- A zöldségeimre, uram? 

A feje kissé  megmoccant. Már megint felbosszantottam. Összeszorítottam az állam. 

- Jusson eszébe, hogyan különítette el a fehéreket. A fehérrépái és a hagymái egyformán fehérek voltak? 

Hirtelen megértettem. 

- Nem. A fehérrépa zöldes volt, a hagyma sárgás. 

- Pontosan. Nos, milyen színűnek látja most a felhőket? 

- Egy kis kék is van bennük - mondtam, miután néhány pillanatig néztem őket. - És sárga is. Sőt, még zöld is! Olyan izgatott lettem, hogy majdnem eltaláltam! Egész életemben néztem a felhőket, de úgy éreztem, hogy csak ebben a pillanatban láttam meg őket."

(Forrás: Wikipédia)

Ebből a könyvből sok érdekes dolgot tanultam.
Például megismertem egy nagyon érdekes tárgyat, amiről eddig még csak nem is hallottam és itt fontos szerep jut neki, ugyanis Vermeer ezzel tökéletesíti a  festményeit. Ennek segítségével látja meg igazán, hogy melyek azok a kiegészítők, amelyek valójában érdemesek arra, hogy a festményen megjelenjenek és kiemeljék a kép fő témáját. Ez a tárgy a camera obscura más néven sötétkamra vagy lyukkamra, egy olyan optikai eszköz, amely a környezet vizuális leképezésére szolgál. Olyan hihetetlen számomra, hogy ezt az eszközt már Leonardo da Vinci is ismerte. Nagyon kíváncsi lennék magára a készülékre, szívesen kipróbálnám!

 

A regényből is kitűnik, hogy a színek harmonikus együttléte nagyon fontos volt Vermeer festészetében, különösen szerette a sárga és az ultramarinkék egyidejű alkalmazását a képein. Épp ezért voltam kíváncsi arra, hogy miből állították elő annak idején az ultramarin kéket. Erre is megkaptam a választ: a lapis lazurit vagyis a lazúrkőt használták.

"Egyetlen szín volt, amit gazdám nem engedett át nekem - az ultramarin. A lapis lazuli igen drága holmi volt, és nehezen lehetett a tiszta kék színt kivonni a kőből, ezért ezt a munkát ő maga végezte."

Természetesen Vermeer festményei végig kiemelt szerepet kapnak a könyvben, bár nem volt igazán termékeny festő, egy év alatt általában két képet festett és ebből tartotta fenn egyre sokasodó családját. A regény történetének idején 1664 és 1666 között több képről is említést tesz az írónő. Számomra emlékezetes maradt a Nő vizeskancsóval című, erre olvasás közben rá is kerestem az interneten, így végig magam előtt láttam a készülő képet, ha az írónő leírása alapján a fantáziám nem lett volna elég. Azt már nem is mondom, hogy amikor a könyv címét adó festmény került sorra, úgy olvastam, hogy szinte majdnem minden mondat után becsuktam a könyvet és a borítón lévő festményt tanulmányoztam. Most már sokkal többet látok ebben a képben, mint a regény elolvasása előtt.

Annak, aki szereti a művészetet, érdeklődik a festészet iránt és egy könnyen, gyorsan olvasható történetre vágyik, amely a színek sokaságával, szavainak, mondatainak egyszerűségével elvarázsolja az embert, meleg szívvel ajánlom ezt a történetet! Szerintem elég ha csak annyit mondok, hogy ennek a könyvnek is ott lesz a helye a könyvespolcomon, muszáj megvennem és eddig ez a Tracy Chevalier regény bűvölt el a legjobban.

Értékelésem: 5 / 5-ből

Kiadó: Geopen

Kiadási év: 2003

Fordította: Kiss Marianne