A rövid könyvekben is van erő

A márciusi nagy könyvtáras dőzsölésem eredményeképpen sikerült két olyan könyvet is kivennem, amiket már a megjelentetésük bejelentésekor a képzeletbeli "kötelező" listámra pakoltam. Mindkettőt a XXI. Század Kiadó hozta el a magyar olvasóknak, mindkettő elég rövid, gyorsan olvasható, ugyanakkor erőteljes művek, csak más-más szempont miatt, pedig a történelem valahol mégis összekapcsolja a kettőt.

Marceline Loridan-Ivens: És te nem jöttél vissza

Ez a kis könyv alakban megjelentetett levél elég vegyes visszhangot kapott az olvasóktól. Meg tudom érteni mindkét tábort, én sem voltam maradéktalanul elégedett, ugyanakkor fontos a téma. Marceline közel 90 évesen ül le egy levelet írni édesapjának, akivel együtt deportálták őt 1944-ben Franciaországból. A lány akkor csupán csak 16 éves volt, ő Birkenauba került, míg édesapját Auschwitzba vitték. Fogságuk ideje alatt a szerencsének köszönhetően csupán kétszer látták egymást, a második gyors ölelés után az édesapának többet már nem tartogatott az élet. Aki mintha tudta volna, hogy milyen sors vár rá, mert a deportálásukkor ezzel a mondattal vált el a lányától: "Neked talán sikerül, mert fiatal vagy, én nem fogok visszatérni." Igen, Marceline-nek sikerült, de ezt soha, hosszú élete egyetlen percében sem tudta feldolgozni, sem megbocsátani magának a lány. Az egész levél, amit az apjához intéz számomra egyetlen hatalmas bocsánatkérés, amiért ő életben maradt, egy vezeklés, hogy nélküle folytatta az életét és egy próbálkozás arra, hogy lassan az élete vége felé feldolgozza azt, amit soha sem lehet feldolgozni. Témáját tekintve pont ezért tartom nagyon fontos könyvnek, mert ezekről a sorsokról, a történelem eme sötét időszakáról soha nem szabadna megfeledkeznünk. 

Mindemellett megértem azok véleményét is, akik nem szerették túlságosan ezt a történetet, hiszen nekem is voltak vele problémáim. Levélként számomra túl intim betekintést nyújtott Marceline gondolataiba, valahogy szívesebben láttam volna ezt egy múzeumban egy üvegbura alatt, mint ilyen típusú nyomtatásban. Illetve a stílusát tekintve csapongó volt, bár ez egy 86 éves embernél talán érthető, meg gondolom a sorok csak úgy jöttek magától és nem arra gondolt Marceline, hogy ez szerkezetileg is megfelelő legyen, az olvasó számára minden történés érthető legyen. Regényként kibontva, az alaptörténetet "felhasználva" szerintem sokkal nagyobbat ütött volna minden olvasónál és talán a fanyalgók tábora is kevesebb lenne. Mégis, örülök, hogy sikerült elolvasnom.

" Nyolcvanhat éves vagyok, kétszer annyi, mint te a halálod idején. Öreg hölgy ma már. Nem félek a haláltól, nincs bennem rettegés. Nem hiszek Istenben, sem abban, hogy a halál után még lenne valamit. Egyik vagyok annak a százhatvan embernek, aki még él a két és félezer visszatérőből. (...) Bár tudnák az emberek, mindannyian, hogy a tábor számunkra nem ért véget. Ott van a gondolatainkban mindhalálig."

Timothy Snyder: A zsarnokságról

Húsz lecke a huszadik századból

Igen kemény könyvről van szó. Már a borítón feltűnő vörös ökölnek van egy olyan hangulata, amitől az embernek rögtön görcsbe ugrik a gyomra, hát még ha szép lassan elolvassa Timothy Snyder (aki a Yale Egyetem történészprofesszora) 20 pontját. A választások hétvégéjén olvastam, ráadásul előkerül benne Magyarország neve is, így a görcs a gyomromban csak egyre nagyobb lett. Azóta sem tűnt el. A könyv üzenetét számomra talán a Guardian véleménye mondja el a legjobban: "A zsarnokságról tökéletes összefoglalása mindannak, amit meg kellett volna tanulnunk az elmúlt századból, de úgy tűnik elfelejtettük." 

Természetesen az író amerikai volta miatt sokszor a Trump megválasztása óta eltelt időszakból hoz példát, de minden egyes alkalommal sajnos van visszautalás Hitlerre, az akkori Németországra, meg arra a világégésre, amin akkor keresztülment az emberiség. Tényleg azt éreztem olvasás közben, hogy soha nem tanulunk a hibáinkból. Félelmetes könyv, mert ez már megint nem csak a múltról szól. Snyder 20 intelmet, tanácsot állít fel, amelyhez példákat hoz a múlt és jelen eseményeiből. A demokrácia védelmében fontosnak találja többek között az intézmények megvédését, a szakmai etika betartását, az anyanyelv szeretetét, az utánajárást a dolgoknak (ne higgy el semmit, csak azért, mert írtak róla), a magánélet megőrzését, a jó ügyek támogatását, a higgadtnak maradást, a hazaszeretetet és a bátorságot. Bár csekély 170 oldal az egész, mégis, az egyik legsúlyosabb könyv ez, amit mostanában olvastam. Remélem, minél több emberhez el fog jutni.

"A zsarnokság és az ellenállás harcának egyik regényét, J. K. Rowling Harry Potter és a Halál ereklyéi című könyvét amerikai fiatalok milliói ismerik – ha magad, barátaid vagy gyerekeid elsőre nem ilyen szemszögből olvastátok a könyvet, érdemes újraolvasni."

Két régóta tologatott könyvről röviden

Szerintem minden olvasni szerető embernek van egy olyan listája, amin azok a klasszikusnak kikiáltott könyvek szerepelnek, amelyeket el kellene olvasnia egyszer, mert annyian olvasták már, mert ilyen-olyan könyves listákon szerepelnek, kvázi egyszer az életben "kötelező". Nekem is van egy ilyen és pont azért szeretem a várólista-csökkentést, mert néha be szoktam válogatni ilyeneket is, hogy még nagyobb legyen a motivációm irányukba. A 2017-es játékban számomra két ilyen kötelező alapdarab is szerepelt: az egyik Szabó Magda Az ajtó című műve, a másik Orwelltől az Állatfarm.

Szabó Magda: Az ajtó

Szabó Magdával az ismerkedést nem olyan régen kezdtem el és a könnyebbik végétől indultam, azaz ifjúsági történetei közül válogattam. A Születésnap és az Abigél voltak a kezdetek és mindkettőt imádtam, nagyon szerethető történetek, csodálatos gondolatokkal. Ehhez képest Az ajtó felnőtt énemnek is egy hatalmas gyomrost jelentett. Piszok kemény, fájdalmas Emerenc, Szabó Magdáék házvezetőnőjének a története. Nem is tudtam gyorsan olvasni, nagyon sokszor le kellett tennem, mert egyszerűen azt éreztem, hogy megfulladok néha és hát a szívem szakadt meg a külsőleg kemény héjjal rendelkező, szilárd elveket valló Emerencért, az életéért, azért a bizonyos ajtóért, amit nem akart kitárni senki előtt sem, mégis rátörték, amivel pedig végső soron megtörték. Azt hiszem arra jöttem rá az olvasása közben, hogy mindannyiunknak van egy ilyen ajtója - kinek nagyobb, kinek kisebb, van, akinek masszívabb, van, akinek könnyebben nyílik, elég egy kis noszogatás, és van, akinek az élete végéig zárva marad, elrejt fájdalmakat, csalódásokat mások elől, és a gazdáját pedig megvédi a külső, ítélkező szemektől is. Nekem Szeredás Emerenc és Szabó Magda története azt adta, hogy remélem, lesz olyan személy az életemben, vagy életem alkonyán, akire könnyű szívvel rábízhatom majd ezt az ajtót és annak a kulcsát, aki tudja, hogy mikor lesz itt az ideje, hogy neki kinyíljon az.

"Minden érzelmi kapcsolat támadási lehetőség, és minél több embert eresztek magamhoz közel, annál számosabb csatornán áradhat felém a veszély."

George Orwell: Állatfarm

Nagyon örülök, hogy Orwellt felnőttként olvasok. Az 1984 is egy iszonyú felkavaró, fejbekólintó könyv volt, tiniként egyrészt nem biztos, hogy végig elolvastam volna, meg talán érteni sem úgy értettem volna, mint mostanság. Az Állatfarm semmivel sem könnyebb témáját tekintve, viszont zseniálisan megírt és ami félelmetes benne az az, hogy egy olyan mestermű, ami máig aktuális és tartok tőle, hogy nagyon sokáig az is lesz. 

Élvezetes volt stílusában, minden leírt szónak, elénk vetített jelenetnek komoly mondanivalója van, kimondottan ötletesnek találtam, hogy melyik állat milyen karaktert kapott, hogy a társadalomban ki hol helyezkedett el, és hogy a kezdeti nagy demokráciából, a mindenki egyenlő elvéből hogyan, milyen lépcsőfokonként jutunk el a totális diktatúrához, "a minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél" jelmondathoz, illetve a Hétparancsolat észrevétlen átalakulásához. Belegondolni is borzalmas, hogy amíg világ a világ ez a könyv bármelyik időszakban meg fogja találni a célközönségét...

"(…) oda jutottak, hogy senki sem meri többé kimondani, amit gondol (…)"

A Divat Nagyasszonyának kalandos élete

Henry Gidel: Coco Chanel

Úgy talán másfél évvel ezelőtt olvastam el C.W. Gortner Mademoiselle Chanel elmeséli az életét című önéletrajzi ihletésű regényét Chanelről, ami nagyon magával ragadott és nagyon kíváncsivá tett arra, hogy még többet olvassak arról a nőről, aki gyökeresen átformálta a 20. század divatát. Keresgéltem egy ideig, hogy melyik legyen a következő olvasmányom róla és végül Henry Gidel Coco Chanel című kötete mellett tettem le a voksomat, ami egyben az idei várólista-csökkentés első olvasmánya is volt.

Gortner után természetesen tisztában voltam már Coco életének főbb történéseivel, azzal, hogy honnan hová és hogyan küzdötte fel magát. Ismertem nagy szerelmeinek történetét, a Chanel mint márkanév kialakulását, a világháborús időszakban való tevékenykedését és természetesen a nagy visszatérését is immár idős nőként. Mivel Gortner inkább regényt írt Chanel életéről, mint önéletrajzot, nekem annak az olvasása sokkal könnyebben és gyorsabban ment. Henry Gidel valóban életrajzot tett elém, stílusában tekintve is sokkal töményebb, szárazabb és némelykor nehezebben emészthetőbb volt, viszont talán részletgazdagabb is. Igaz, sokszor csóváltam a fejem, hogy több résznél is a Coco közelében lévő barátokat, ismeretségeket, ellenségeket olyan szinten mutatta be, amire szerintem Chanel életrajzához nem volt nagyon szükséges és néha eléggé elvesztem a nevek és évszámok tengerében.

"A természet adja húszéves arcunkat, az élet formálja a harmincévest; az ötvenévest azonban magunknak kell kiérdemelnünk."

Gortner könyvében a Chanel életében felbukkanó nagy szerelmek sokkal árnyaltabban szerepeltek, Gidel inkább a tényszerűségre törekedett, de például ennek hatásaként most kevésbé éreztem át a Coco életében hatalmas törést okozó első igazi, nagy szerelem elvesztésének fájdalmát. Amivel viszont Gidel jobban teljesített az Chanel üzletasszonyi voltának bemutatása volt. Ő inkább arra fókuszált, hogy hogyan is lett belőle a 20. századi divat egyik diktátora, micsoda változtatásokat hozott új stílusával, szemléletével, ruháival, ékszereivel és persze a híres-neves parfümjével a nők világába. Ha egy divattörténetet tanuló lány olvassa ezeket a részeket - miközben Chanel mellett a kor többi nagy tervezője is fel- vagy éppen letűnik -, az tuti, hogy örömében fel és alá ugrált volna. Nekem inkább plusz munkát adott, mert folyton a neten lógtam, hogy megnézzem kik is ezek (pl. Poiret).

"A munka is lehet kábítószer."

A fiatal Coco Chanel

Amit Gidel könyve nagyon jól összeszedett (vagy talán már én figyeltem inkább jobban ezekre a dolgokra) az az volt, hogy mit köszönhetnek (vagy lehet vannak, akik mondjuk a pokolba kívánják, ez ízlés dolga) Chanelnek a mai nők. Többek között ő volt az, aki a 20. század elején újfajta ruháival sutba dobta, dobatta a nőkkel a fűzőt.  Az ő nevéhez köthető annak a bizonyos kis fekete ruhának a megjelenése a nők ruhatárában 1926-ban (ez volt a kedvenc színe), a dolgozó nők akkor elmaradhatatlan egyenruhája a kétrészes tweed kosztüm, a bizsuk megjelenése a divatban és persze az ikonikus parfüm is meg még rengeteg egyéb, amiért érdemes volt elolvasnom ezt a könyvet. Még mindig úgy gondolom, hogy akármilyen szerepet is játszott Chanel a 2. világháború alatt, akárkinek volt a szeretője, besúgója szerintem hihetetlen életet tudhatott magáénak (bár iszonyatosan magányos lehetett) és hát az időskori visszatérése, felállása előtt pedig megemelem a kalapomat, azt a kis Girardit!

"A csúnyasághoz hozzá lehet szokni, az elhanyagoltsághoz sosem."

Kiadó: Európa

Kiadási év: Balla Katalin

Fordította: 2015

Amikor túlagyalod a dolgokat

Lena Anderson: Jogtalan elbirtoklás

Erre a 192 oldalas történetre még a nemrég befejeződött tanulmányaim során hívták fel az egyik órámon a figyelmemet, fel is írtam magamnak, hogy beszerzendő lesz, de szerencsére egyik könyvtári csatangolásom során sikerült megtalálnom az újdonságok között. Habozás nélkül vittem magammal haza és azt kell, hogy mondjam nagyon örülök, hogy elolvastam, mert egy - számomra - nagyon tanulságos történetet kaptam arról, hogy mi nők (bocs, nem általánosítok, csak egy típus, amibe sajnos néha én is beletartozom) hogyan agyaljuk túl a dolgokat, hogyan képzelünk oda is szerelmet, érzelmeket, ahol nincs.

 

"A remény élősködő lény. Eltekint mindentől, ami nem támogatja a növekedést, de ráveti magát a legkisebb morzsára is, ami hizlalja."

A könyv főszereplője, Ester egy harmincas költő, esztéta, akit arra kérnek fel egy nap, hogy készítsen egy előadást Hugo Raskról, aki maga is művész. Ester beleássa magát a feladatba, és egyúttal Hugo életébe is, de olyannyira, hogy hamarosan olyan érzelmeket vél felfedezni magában, amely a szerelemhez hasonlatos. Szép lassan Hugo közelébe férkőzik, hisz interjút is készít vele, sziporkázó diskurzusokat folytatnak, intellektuális szinten nap mint nap csodás párost alkotnak, és Hugonak természetesen nagyon tetszik a fiatal nő kitüntető figyelme. Lassan egy bizonyos határt is átlép a kapcsolatuk, amely Ester meglévő párjára is hatással lesz, illetve egy idő után Ester egész életére is, majd rövid idő elteltével Hugo és a közöttük lévő kapcsolat megszállottja lesz a nő.

Nekem ez egy kőkemény olvasmány volt, szembesültem saját hibáimmal és szégyenkezve vallom meg, de sajnos sokszor felismertem saját magam hülyeségeit Ester cselekedeteiben. Ha valaki nőként volt már olyan szituációban, hogy több vagy másabb érzelmet vitt bele egy kezdődő, alakuló kapcsolatba, mint amit valójában kellett volna, vagy amennyit a másik fél tett bele, akkor az mélységesen át fogja érezni Ester kínlódását, "túlagyalását". 

 

"Mikor az ember szeret, és az érzés viszonzásra lel, a test könnyűnek érzi magát. Ellenkező esetben minden kiló háromnak érződik. A kezdődő szerelem: pengeélen táncolás."

Ha valaki a valós életében általában hamarabb átlát a szitán, ha nem kerget olyan érzelmeket, amelyik a másik félben nem vetnek gyökeret, az bizony ezt a könyvet nagyon fogja utálni. Sajnos én voltam olyan helyzetben, amikor többet gondoltam bele egy "kapcsolatba" mint kellett volna, így abszolút meg tudtam érteni a nő érzéseit, azt, hogy kapaszkodik egy általa kitalált, idealizált érzelembe, az emberbe, aki felé érzi ezeket, vagy akitől várja a viszonzást. Szar érzés, amikor egy regény során azzal szembesülsz, hogy mekkora lúzer voltál, hogy ugyanezeken a fázisokon mentén keresztül te is, csak talán hamarabb felismerted, hogy az egész egy veszett fejsze nyele, és jobb ebből kilépni. Ugyanis itt a másik fél, Hugo, a szememben egy piszok önző pasi volt: akinek jó, ha masszírozzák az egóját, ha fényesítik az amúgy is tündöklő karrierjét, ha egy nő csüng a szavain, ha egy éjszakára valaki más melegíti az ágyát, ellenben az már baromi fárasztó lett volna, ha kerek-perec megmondja a rajongva szerető nőnek, hogy mi is az alapfelállás. Nem, nem, ez túlontúl kényelmes megoldás volt Hugonak, úgyhogy igencsak megnehezítette Esternek a "kiszeretés" folyamatát.

"Akárhányszor mondott valami, némaság fogadta. Hugo sosem reagált arra, amit Ester mondott. Ester mindig reagált arra, amit Hugo mondott. Egyiküket sem érdekelte nagyon a nő, de mindkettőjüket érdekelte a férfi."

Az alcím szerint ez egy szerelem története. Én ugyan még nem találtam meg életem nagy szerelmét, abban sem vagyok biztos, hogy létezik ilyen, vagy ha igen, akkor egyetlenegy van az ember életében, azt viszont piszkosul remélem, hogy az igazi, viszonzott (és itt ezen van a hangsúly) szerelem minden csak nem ilyen, mint amit ez a kisregény elénk tár. Remélem, hogy a szerelem kétoldalú, kölcsönös és nem érdek érzelem, és még ha vannak is idők, amikor az egyik fél többet tesz bele, mint a másik, lesznek idők majd a közös élet során, amikor a mérleg nyelve helyrebillen és a másik ad kicsivel többet. Ugye van ilyen, és nem én vagyok a kis naiv "lányka"?

Kiadó: Animus - a kiadásról csak annyit, hogy igen, ilyen borítókat szeretnék látni nagyon sok regényen - egyszerű, mégis mindent elmond!
Kiadási év: 2015
Fordította: Bándi Eszter

Mili és Richárd újra nyomoznak

Böszörményi Gyula: A Rudnay-gyilkosságok

Nagyon ritka manapság már az szerintem, amikor egy sorozat második kötete teljes mértékben hozza az első kötet színvonalát. És nem csak hogy hozza, hanem messze túl is szárnyalja azt. Számomra Böszörményi Gyula Ambrózy-báró esetei sorozatának 2. kötete az idei évem (oké, tudom, hogy csak pár héten vagyunk túl, de majd az év végi összegzőben is meg fogom említeni) egyik legjobb és legkedvesebb olvasmányélménye volt. Olyannyira, hogy azt hiszem azóta is maradt bennem egy pici űr, hogy el kellett engednem Mili és a báró kezét.

Aki olvasta az első kötetet, azt tudja, hogy függővéggel zárult. A második kötet ott folytatódik ahol az első, és szerintem az olvasók nagy örömére Gerlice szála is tovább bonyolódik, ám már nem Gerliceként. Úgy gondolom, hogy a két Hangay-lányt nem ejtették a feje tetejére. Az idősebbik, Emma, most már sokadik álarcának felvételére kényszerül és mint ahogy az első részben a cirkuszban, most sem éppen szokványos szerep(ek)ben kell megállnia a helyét és talpraesettségét bizonyítania.

A fiatalabb lány, Mili az első kötet után továbbra is az Ambrózy-villa és Agáta mama, no meg a személyzet vendégszeretetét élvezi és minden erejével azon lenne, hogy Emma nővérét felkutassa, mert ugyan a bizonyítékok szerint a haláláról kapnak hírt, sem a lány, sem az édesapjuk nem hisznek ebben. Ám Mili nővérének ügye háttérbe szorul, amikor Richárdot Rudnay Béla rendőrfőkapitány hét megoldatlan és furcsa bűnügy felderítésére kéri fel. Ambrózy báró természetesen igent mond és nyomban bele is veti magát az ügyekbe, csak Milivel nem számolt. Azzal, hogy bizony ebből sem hagyhatja ki ezt a Mindenlébenkanál Kisasszonyt és egyre másra bebizonyosodó jó megérzéseit.

"– Na de báró úr! – Most tényleg megsértődtem. – Minek néz maga engem?
– Örökké kíváncsiskodó, nyughatatlan kishölgynek, aki folyton épp az ellenkezőjét teszi annak, mint amit kérnek tőle – felelte tárgyilagosan, majd egy másik bérkocsi után intett."

Azt kell, hogy mondjam, amikor megvettem a könyvet és megláttam, hogy majdnem 600 oldal fogalmam sem volt, hogy mit lehet erről a történetről még ennyit írni. Kérem szépen, lehet, sőt, amikor befejeztem azt éreztem, hogy még legalább 600 oldalon keresztül olvasnám tovább.

Egyrészt az alaptörténet, a valóban megtörtént 7 bűneset és azok fiktív összekapcsolása és megoldása szerintem zseniális ötlet volt és okos koponyára vall. Nagyon tetszett, hogy bár a valós életben ezeknek a bűntényeknek semmi közük nem volt egymáshoz, mi kaptunk egy olyan megoldást, ami nem volt szokványos, ugyanakkor eléggé elborzasztó és hihető volt és jó sok kalamajkát és kalandot okozott a főhőseink életében a felderítése. Richárd, de legfőképpen Mili olyan helyekre jut el és olyan események szemtanúja, aktív részese lesz, amire ez a kislány, aki egyre kevésbé lány, hanem inkább felnőtt ifjú hölgy, szóval aki erre nem egészen volt eddig felkészülve. De veszi az akadályt, sőt, teljes mértékben felnő a feladathoz. És azt hiszem ez a második ok, ami miatt kedvencemmé vált a könyv és maga a sorozat is.

"Az íróasztal alatt négykézláb kuporogva két dolog járt a fejemben. Az egyik, hogy miként is keveredhettem ilyen ostoba helyzetbe. A válasz persze egyértelmű: sosem bírom fékezni a kíváncsiságomat."

Fejlődnek, alakulnak a karakterek. Mili vidéki kis tapasztalatlan csitriből lassan egy határozott, a véleményéért és igazáért, no meg a szeretett emberekért a végsőkig elmenő fiatal hölgy lesz, aki nem fél a sznob budapesti hölgyelitnek sem a szeme közé mondani a véleményét. Richárd faragatlanságát is egyre jobban kezeli, sőt azt hiszem azok az érzelmek a férfi felé, amelyekre mi olvasók már korábban fentük a fogunkat, Mili számára is egyre nyilvánvalóbbak lesznek, csak még nem tudja, hogy hogyan is lépjen ennek érdekében.

Ambrózy Richárd... ő nekem olyan mint Lizzie-nek Mr. Darcy, vagy Jane-nek Mr. Rocherster. Imádom! Tőlem lehet nőgyűlölő (nem az!), morózus (oké, sokszor), karót nyelt (jaj, ugyanmár!) de szíve mélyén csak egy megsebzett férfi, aki fizikai hiányosságát tűéles eszével igyekszik kompenzálni és akárki akármit mond igenis nyiladozik a szívében egy kis rész Mili iránt (én nem veszem be a testvéri szeretet dumáját!).

A többi szereplő is mind-mind nagyon jól eltalált karakterek: a tabáni alvilág, a korrupt rendőrök, az Ambrózy-ház szolgái, Gerlice-Cili társai a bajban, no és persze Tarján Vili is, a riporterünk, aki Milinek és persze Richárdnak is ott segít ahol tud. Sok szereplővel dolgozik a regény, de ez csak az előnyére válik.

"Bár ki soha nem mutatta, olykor neki is szüksége volt némi melegségre, gondoskodásra, valamint borzalmaktól, aljas indokoktól, önzéstől és gyilkos ösztönöktől mentes, egyszerű emberi gesztusokra, mint például az anyja csendes figyelme, vagy épp az én bosszantó jelenlétem."

Jó érzékkel ötvözi Böszörményi Gyula a két lány sorsát. Hol egy fejezet Miliről, hol egy Gerlice-Ciliről, hogy persze a végére a történések megint összeérjenek, amikor is abba fut bele az olvasó: folyt.köv. Már megint! Én meg teljesen oda és vissza vagyok, mert nem lehet elég gyorsan itt a december (karácsony), amikorra is a hírek szerint érkezik a sorozat befejező része.

Még mindig csak egyetlen egy dolgot tudok megemlíteni, ami zavaró, bár megértem az írót, hisz a végén megmagyarázza, hogy miért döntött így. Nevezetesen a lábjegyzetek. Nagyon sok (ami köszönhető az alapos kutatómunkának) és engem megakasztott az olvasás lendületében. Úgyhogy egy idő után nem is néztem őket, csak amikor nyelvi kifejezéseket magyarázott meg.

De ezen kívül én biza semmibe nem tudok és nem is akarok belekötni, elejétől a végéig imádtam az egész könyvet. Tűkön ülve várom a folytatást és remélem olyan irányba kanyarodnak majd Mili, Richárd és Emma kalandjai, amire mi olvasók titkon számítunk. Én bízom Böszörményi Gyulában, szerintem a harmadik kötet még a másodikat is le fogja majd körözni!

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadási év: 2015

Képzeljétek! Ambrózy báróhoz kapcsolódóan létrejött egy facebook oldal, ahol további csemegézni valót találhatunk magunknak ITT

Illetve az író az alábbi karcában egy esetleges megfilmesítés lehetőségét is felvetette ITT. Aminek ugyan örülök, de azóta azon kattogok, hogy kit tudnék elképzelni a főszerepekben. Az én kisfilmem, ami a fejemben van, ragaszkodik a saját elgondolásához, így nem találok ideális jelölteket.