Kedvenc idézeteim

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de az évek során főleg a kedvenceimmé vált olvasmányaimból lettek olyan mondatok, gondolatok, amik a mai napig visszacsengenek. Van, hogy egy bizonyos érzés, egy évszak, egy helyszín miatt ugranak be, van, hogy újraolvasás közben újra rájuk találok és megint beléjük tudok szerelmesedni.

Amikor rossz passzban vagyunk és azt hisszük ennél már nem lehet lejjebb:

A gödör fenekén voltunk, nem mondom, hogy a szakadék fenekén, mert azóta megtanultam, hogy a szakadék intézményének az a sajátossága, hogy feneketlen, nincs olyan mélységi rekord, amelyet meg ne lehetne dönteni.

/Romain Gary: A virradat ígérete/

Amikor annyira magányosak vagyunk, hogy az már fáj:

Az igazat megvallva, a magány könnyed állapot. Puha és meleg, megszokható, szerethető. Csak akkor kezdi el savként marni a lelked, amikor rájössz, hogy társra vágysz.
Utána már nem kényelmes, hanem fojtogató. A napi rutin, ami eddig meghatározta az életed, hirtelen nyűg lesz, bosszantó és monoton.

/Hidasi Judit: Április út/ 

Amikor jó meggondolni mit, mikor és hogyan mondunk ki:

De egyvalamire nagyon kell vigyázni, mégpedig arra, hogy mekkora egy ember teherbírása. Az igazság kimondásával rombolni soha sem szabad. Ha én egy igazság kimondásával kiszámíthatóan romboló hatást keltek valakiben, akkor azt az igazságot nem szabad kimondani. Hallgatni, kikerülni a kérdést lehet, csak hazudni nem.

/Popper Péter: Lélekrágcsálók/

Amikor van kivel megosztani a jót és a rosszat is, amikor ott az a jó barát, aki kell:

Ha az ember rátalál a legjobb barátjára, az olyan, mintha szerelembe esne.

/Elizabeth Vein: Fedőneve Verity/

Amikor beköszönt az ősz és mindenki csak az elmúlásról beszél:

A szeptember az egyik kedvenc hónapom. Szeretem azokat a hónapokat, amikor séta közben keresed a napfényt. Amikor ha az utca egyik oldala árnyékos, a másikra meg süt a nap, átmegy az ember, hogy érezze. Sokkal jobb, mint amikor nyáron sétálsz és átmész az utca másik oldalára, hogy elkerüld a napsütést. 

/Fabio Volo: Ráadásnap/

Amikor megoldhatatlan(nak látszó) feladatokkal gürizünk:

(…) a gyilkos házi feladaton a sor. Ha anyám segít, a végére mindig elsírja magát. Ha apám, a végére mindig én sírom el magamat.

/Anna Gavalda: 35 kiló remény/

Amikor meg tudjuk találni az életben azokat az apró dolgokat, amik jobbá teszik a napunkat:

Bár meg tudnánk tanulni a hétköznapokat ünnepelni, ahogy feltűnés nélkül kezdődnek, és jelentéktelen mederben folytatódnak. Mint a tegnapi nap, meg az előtte lévő, mikor kicsik és mulandók voltak a bosszúságok: egy kora reggeli fejfájás homályos pereme, a cukor kavarása közben kiömlött kávé, a hirtelen felismerés, hogy pirítóst tettem a sütőbe, és édes illata épp kezd kozmássá válni. Ezeket a napokat kéne megbecsülni. Az ilyen napokon kéne megállni, hálát adni.

/Emylia Hall: Nyarak könyve/

Amikor a hétvégék éltetnek minket a hétköznapok során:

Vasárnaponként mások a reggelek, ezt azonnal észreveszi az ember. Más a levegő összetétele, súlyosabb, és emiatt olyan, mintha minden kicsit le lenne lassulva. Még a megszokott zörejek is mások. Tompábbak és egyben tolakodóbbak. Biztosan az autók hiányzó lármája, vagy talán a levegőből hiányzó szén-monoxid miatt. Vagy talán csak amiatt, hogy az ember vasárnap jobban odafigyel a szagokra és a hangokra, amire hétköznap nem fordít pillanatnyi figyelmet sem.

/Katherina Hagena: Az almamag íze/

 

És amikor nem kell más, csak kicsit eltávolodni a dolgoktól:

Az ember néha azért indul el, hogy valahová megérkezzen. Néha viszont csak elindul, hogy menjen és menjen, amíg a köd kitisztul, a kétségbeesés elcsitul, vagy a csírázó gondolatot sikerül végiggondolni.

/Nicholas Barreau: A nő mosolya/

Nektek vannak kedvenceitek?

Képek forrása:

1. kép, 2. kép, 3. kép, 4. kép 

Ami az esőről eszembe jut...

... az az, hogy tudom, mindenkinek elege van már belőle és mindenki rettentő mód várja már a tavasz beköszöntét, a napsütést, a jó időt. Érdekes módon én most egész jól bírom ezt helyzetet. Fene tudja minek köszönhető (bár szerintem bennem amúgy is van egy kicsit pozitívabb kapocs beállítva a vizes dolgokhoz), de most nem borít ki annyira, hogy esik. Napok, hetek óta kisebb-nagyobb megszakításokkal. Hol ömlik, hol csak csepereg. Én meg egész nap azzal trénelem az agyam (azt hiszem ez a Pszichofitness című épp olvasott könyvemnek köszönhetem), hogy szerintem a könyvmolyoknak ez az idő AZ az idő, amikor megvan az indok (persze amúgy nem kell, én már rég nem indoklom meg a döntéseimet senkinek) arra, hogy miért kuckózzunk be otthon egy könyvvel akár egész hétvégére. Szóval én úgy döntöttem, hogy ezt a pici időt, amit hátra van még a napsütéses tavaszig (mert higgyétek el, már itt kopogtat, már csicseregnek ezerrel a madarak) kihasználom az otthoni "kényelmes-ruhában-felszerelkezve-egy-jó-könyvvel" való időtöltésre. Azt hiszem majd a nyári negyven fokos kánikulában jó lesz erre az időszakra visszagondolni. Nem tudom ti hogy viselitek ezt az időt, de remélem jól!

Nekem csak ennyi tervem van a hétvégére:

Cuki bögrében valami finom forró ital

Meleg és kényelmes ruha + egy csendes sarok

Kedvenc takarómmal betakarózni

Olvasni kifulladásig!

Ha ilyen eső esne azért nem panaszkodnánk!

Képek forrása: pinterest

Kukucs - eseteim azokkal a bizonyos ajtókkal

A mostani témázás középpontjában azok a képzeletbeli ajtók állnak, amelyekkel egy könyv kinyitásakor mi is belépünk egy új világba. Legyen ez bármilyen, hisz szerintem minden könyv, amelyet elolvasunk egy ajtó egy új világra, ahol eddig még nem jártunk. Az már más kérdés, hogy van olyan, ahol nem időznénk sokáig, vagy rögtön visszafordulnánk. De a Témázós Csapat most azokat szedte össze, amelyeknél mindenki belépne és ott is ragadna egy kis időre.

Ahogy olvastam a többiek posztját, majdnem mindenhol előjött például Harry Potter vagy éppen a Gyűrűk Ura (amit én még nem olvastam). És a posztokat böngészve rá kellett jönnöm, hogy én bizony elég kis földhöz ragadt lány vagyok, azaz az én ajtóim nem olyan kis díszesek mint mondjuk egy Roxfortba vezető. Az enyémek egyszerűek, hétköznapiak, talán kopottabbak is, mindenesetre elég bátran nyitnék be rajtuk ha valóban lenne rá lehetőségem.

Ha Magyarországon belül kalandoznék, akkor a legszívesebben választott ajtó azaz világ az Baráth Katalin  Dávid Veron sorozatának helyszíne lenne. Századeleji hangulat, falusi milliő, gyilkosságok, egy kis romantika, egyszóval Magyarkanizsára bármikor rányitnám azt az egyszerű, ámde képzeletemben szépen kifaragott ajtót.

Ha a külföldiek között kellene böngészgetnem már nehezebben tudnék választani. Bemelegítésképpen bekopogtatnék Joanne Harris világába és igazából ott bármelyikbe (már amelyikről eddig olvastam). De legfőképpen Lansquenet-be és hallgatnám annak a bizonyos szélnek a zúgását és már az ajtóból megcsapna Vianne csokoládéjának fűszeres, fahéjas illata. Innen egy idő után tovább is mennék Zafón által A szél árnyékában megteremtett Barcelonába. Nem tudom ennek milyen lenne az ajtaja, de szerintem amikor megfognám a kilincset valami erőteljes és baljóslatú bizsergést éreznék, de ez nem tartana távol attól, hogy belépjek rajta és ezzel az Elfeledett Könyvek Temetőjébe is. Ha az ott átéltek még nem lennének elég idegborzolóak, én bizony kinyitnék egy díszes kovácsoltvas ajtót is, ami Manderley-be vezet. Gyanítom, hogy Mrs. Danvers a frászt hozná rám, de egy Manderley-ben való pár napért biztos bevállalnám. Aztán egy éles váltással kinyitnám azt az ajtót, ami mögött egy kemény, ám annál vadregényesebb világ, Alaszka várna rám. Eowyn Ivey A hóleány történetébe vezető fagyos, jeges ajtó szerintem tele lenne jégvirággal, de tudom, hogy a túloldalon egy olyan világ tárulna elém, ami megérné a fázós, didergős pillanatokat. Csak remélni merném, hogy megpillanthatnám a térdig érő hóban botorkálva Jack és Mabel Hóleányát, Fainát, aki talán még azt is megengedné, hogy elkísérhessem néha a vadászatára és a vezetésével az ő szemén keresztül fedezhessem fel a tájat és az állatvilágot.

Tudom, hogy mindez csak fantázia, de nagyon jól eső dolognak tartom, hogy ha leveszem a fent említett történeteket a polcomról, akkor az első oldalnál a képzeletem segítségével tényleg kinyithatom ezeket az ajtókat és egy fárasztó nap után szép csöndben magamra is csukhatom őket egy időre. Nincs ennél nagyobb ajándék egy olvasónak!

Képek forrása: pinterest

Újrázás Projekt

Sikerült valami hasonló fényfüzért beszereznem!

Pár hónapja érzem azt, hogy nem hajt az a fajta olvasási éhség vagy vágy, ami az elmúlt időszakban volt rám jellemző. Nem tudom, hogy mennyire olvasok sokat, de az utóbbi pár év átlagát nézve évi olyan 80 könyv tuti "elfogyott" és miután az egyiket befejeztem már rögtön nyúltam is a következőért. Idén ez nem így volt. Bár egyelőre a mennyiség szintén az eddigi átlagomat mutatja, viszont sokkal több idő elengednem egy-egy történetet és eldöntenem, hogy melyik legyen a következő. Volt, hogy napokig nem olvastam ez miatt semmit sem. És nem, ez nem hiszem, hogy olvasási válság lenne, mert a késztetést mindig éreztem ilyenkor, csak valahogy jobban elmolyolok mostanában gondolatban. Fene tudja, mi történt, lehet, hogy öregszem :) 

Ugyanakkor azt szintén hónapok óta érzem, hogy viszket a kezem bizonyos régi vagy épp kevésbé régi kedvenceim után. Hogy újra elolvashassam őket, hogy újra körbeöleljenek puhaságukkal, megbízhatóságukkal, mert lássuk be ha valami kedvencet veszünk elő, akkor azért valamilyen szinten tutira megyünk. Ismerjük a történetet, a szereplőket, a hangulatokat, a nagy csavarokat, szóval igazi nagy újdonságot nem kaphatunk. Mégis kapunk szerintem. Mert ahogy telnek az évek, változik az ízlésünk, mi magunk is folyamatosan formálódunk, és egy-egy újraolvasás során találunk olyan gondolatokat, olyan részeket, amelyek mellett eddig simán elmentünk. Szóval mostanában azt éreztem, hogy - bár jó sok olvasatlanom van itthon - egy kicsit lelassulok és újra találkozom régi kedvenceimmel. Biztos vagyok benne, hogy valamilyen szinten ez az őszi, hamarosan majd téli időjárásnak is köszönhető, mert ha ránézek a listámra, majdnem mindegyiket ezekhez az évszakokhoz tudom kötni. Amikor itthon kuckózni van kedve az embernek, amikor úgy szeretsz belemerülni egy történetbe, hogy megszakítások nélkül órákat tudj olvasni. Hát nem ezek a szomorkásan szürkés napok az ideálisak erre? :) 

Ezeket válogattam össze magamnak az elkövetkező időszakra:

1. Marisa de los Santos: És besétált a szerelem - ezt karácsony környékére tervezem, mert pont akkor játszódik és egy nagyon édes, kedves, szerethető történetről van szó. Igazi boldogság bon-bon ez a léleknek.

2. Fabio Volo: Ráadásnap - ezt már amióta a listámat megcsináltam el is olvastam újra és még mindig a kedvenceim között a helye, még mindig ugyanannyira szeretem és bizony voltak részek, amelyek most még jobban mellbe vágtak, mint az első olvasáskor. Ráadásul most tudtam összehasonlítani Volo első regényével (Járok egyet). Ez a könyv sokkal érettebb, sokkal kiforrottabb már. Gondoltam, hogy itt a blogon majd lesz belőle egy idézetes kedvcsináló, mert persze találtam magamnak újabb fontos gondolatokat.

3. Alice Hoffman: A tizenharmadik boszorkány - idén olvastam az írónőtől a Galambok őrzőit, amellyel megint csak az ujja köré tudott csavarni. Erre a történetre meg annyira jó szívvel emlékszem vissza, illetve nagyon szeretem az ilyen több generációs anya-lánya-unokája történeteket, szóval mindenképpen újrázni fogok vele. Aztán majd igyekszem valahogy a többi könyvét is felkutatni, fellelni és elolvasni.

4. Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka - nem olyan régen sikerült végre elolvasnom A mennyország fogságábant és akkor döbbentem rá, hogy mennyi mindenre nem emlékszem már az előzményekből, pedig ezt a könyvet szőröstül-bőrösül imádtam. A hangulata tökéletesen megfelelő lesz a késő őszi, kora téli estékre!

5. Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya - a sötét, bőr alá mászós hangulata miatt imádom ezt a történetet. Ráadásul amióta láttam a belőle készített Hitchcock-filmet, azóta már azokkal a szereplőkkel él a fejemben a Manderley-ház és az első asszony köré szőtt történet.

6. Emily Bronte: Üvöltő szelek - nagyon rég olvastam már, és a Bronte-lányoktól a kedvencem még mindig a Jane Eyre, de most a hangulatomhoz ez a sötétebb, kegyetlenebb, nyersebb történet illik, így Heathcliff és Catherine kapcsolata egy újabb könyv lett az Újrázás Projektemben.

7. Hidasi Judit: Április út - ezt a könyvet is elolvastam már pár napja újra. Tudtam mit várhatok, tudtam minden szereplő sebéről, fájdalmáról, vágyáról, mégis sikerült megríkatnia. Újra. És úgy tettem le a könyvet, hogy nem ez volt az utolsó találkozásunk, mert nekem ez most pont azt a menedéket adta, amire szükségem volt, így ha legközelebb hasonló érzés fog el, biztos, hogy az Április út után nyúlok majd.

8. Margaret Mazzantini. Újjászületés - ez az egyik legnagyobb kedvencem. Ezzel a könyvvel voltam fent és lent, volt olyan, hogy szó szerint eldobtam a könyvet és csak pityeregtem magamban. Kemény, ugyanakkor nagyon szép történet. És ettől félek a legjobban. Mert nagyon megviselt annak idején és emlékszem, hogy akartam ide írni róla, de egy büdös szót, egy értelmes mondatot nem tudtam összehozni.

9. Niccoló Ammaniti: Én nem félek - mivel már az író összes magyarul kiadott regényét sikerült elolvasnom, ideje, hogy újra kézbe vegyem tőle a legelsőt, amivel megnyert magának. Utána pedig jó lenne majd, ha a belőle készült filmre is sort tudnék keríteni. (Az évszakot tekintve szerintem ez a kivétel, ha emlékeim nem csalnak nyáron játszódik. De javítsatok ki, ha tévedek!)

10. Szilvási Lajos: Egyszer-volt szerelem: - egyik kedvenc Szilvásim. Ősszel - télen játszódik, két nagyon szerethető fiatal a főszereplője, igazán szép emlékeket őrzök a könyvről, jó lesz újra Sopronban kalandozni.

Nem tudom, hogy Ti szoktatok-e újraolvasni bizonyos könyveket, mert tudom, hogy sokan sajnálják tőle vagy az új megjelenésektől az időt, de ebből a 10-es listából már kettőt elolvastam és nem bántam meg. Sőt! Azt érzem, hogy erre van most szükségem, valahogy megnyugtat, valahogy egy kis lelassításra késztet. És hihetetlen egy dolog, hogy mennyi mindent fel lehet még fedezni egy korábban elolvasott könyv újraolvasásakor!

Óvatos duhaj

Hétfő reggel pár általam olvasott blogon feltűnt egy téma, egy körbeposzt, mégpedig a komfortzónánkból való kilépés. Nagyon tetszett a felvetett kérdés, jó volt olvasni a bloggerek eltérő személyiségéből fakadó különböző meglátásokat, hogy kinek melyik műfaj vagy szerző jelenti a kockázatvállalást az olvasmányai tekintetében. Miközben szemezgettem a bejegyzések között, persze rögtön a saját dolgaimra is gondoltam, hogy nekem mit jelent a komfortzónám elhagyása.

Be kell vallanom, hogy én bizony - mint a fenti cím is mutatja - inkább a biztonságra törekszem, azaz, ami bejött, ahhoz sokáig ragaszkodom, nehezen nyitok az új dolgok, a változás felé, mert hát humán teremtmény lévén minden ilyen újdonság előtt be vagyok rezelve. Épp ezért pl. évekig óriási rajongója voltam a romantikus műfajnak. Igen, most bevallottam. Tinédzserkorom óta ezeket olvastam, van egy polcom, ami velük van tele és igazából nem is akarok megválni most sem tőlük, mert ezek a regények is hozzájárultak ahhoz aki lettem, ők is formáltak. Csak éppen kicsit be is szűkült velük a látóterem, mert nem nyitottam más dolgok iránt. Aztán valami változott bennem (felnőttem és eltűnt a rózsaszín köd :)). Ahogy folyamatosan telnek az évek óhatatlanul változik az ember, formálódik az ízlése, a világhoz való hozzáállása minden vele való apróbb vagy fontosabb történés után, minden, az életünkbe be-és kilépő fontos ember hozzátesz valamit a jellemünkhöz.

Így kezdtem el én is nyitni. Az első, ami eszembe jut a komfortzónámból való kilépésről az az idegennyelven való olvasás. A középiskolai angoltanárom volt az, aki először noszogatott arra, hogy próbáljak meg elolvasni pár krimit Agatha Christie-től angolul. Az első regénynél bizony még a kezem ügyében volt a szótár, bőszen lerakosgattam a regényt, ott, ahol sok ismeretlen szóba botlottam, aztán rájöttem, hogy így nem jó. A végén csak olvastam, a sztori anélkül is összeállt, hogy mindent kiszótáraztam volna és egy idő után az ember ráérez egy addig ismeretlen szó jelentésére. Ráadásul szerintem egy krimi van annyira érdekes, hogy nem azon pörög az ember agya, hogy "te jó ég, most angolul olvasok", hanem hogy "mikor jön már a kis belga a megoldással"? Szóval ez volt az első.

Aztán ez hozta magával azt is, hogy műfajban is nyitottam. A romantikusok mellett megjelentek a romantikus krimik (Nora Roberts angolul), majd a sima krimik is. De a nagy áttörést azt hiszem számomra az jelentette, amikor az interneten rábukkantam a bloggerekre. Sokakat és régóta olvasok rendszeresen és az első időben csak pislogtam, hogy úristen, mennyit olvasnak és hogy mennyi mindent?! Van élet Susan Elizabeth Phillipsen túl is? (Egyébként őt is olvastam angolul - szintén ajánlom.) És lássatok csodát, van!

Tehát jöttek a számomra a blogokon, interneten felfedezett új szerzők. Az újabb kitekintés a megszokottból számomra azt is jelentette, hogy nem csak hogy új műfajokkal ismerkedtem meg, hanem nyitottam bizonyos nemzetek felé, mert igazából addig főleg angol, amerikai szerzőktől olvastam. Jöttek első körben a francia szerzők (pl. Anna Gavalda, Dumas), aztán egyszer csak rátaláltam az olaszokra, ami azóta óriási szerelemmé nőtte ki magát nálam. Talán az első A prímszámok magánya volt, ott igazán megcsapott az olaszokra jellemző hangulat.

Szerencsére elmondhatom, hogy azóta is tart, hogy bátran nyúlok számomra ismeretlen szerzők és nemzetek felé, és eddig nem nagyon volt olyan könyv, amelynél megbántam volna ezt. 

Műfajilag is igyekszem nyitott(abb) lenni. A romantikus imádat szerencsére már több éve lencsengett, mostanában akkor veszem őket a kezembe, ha agyilag zokni vagyok, vagy egy könyv annyira megvisel, hogy nem tudok mást, csak ilyen könnyűt olvasni. A legnagyobb nyereményem ha most visszagondolok, az a mágikus realizmus volt. Kerülgettem én ezt, mint macska a forró kását, aztán amikor rászántam magam, rájöttem, hogy jééé, ez nekem nagyon bejön. Ugyanekkora meglepetés volt kipróbálni például a levélregényeket. Nem tudom miért, de nem értettem, hogy mi a jó abban, hogy levelezést olvas az ember. Most már saját magamon is csak nevetni tudok, mert jó pár kedvenc könyvem került ki a műfajból (Levelek Skye szigetéről, Veszedelmes viszonyok, Krumplihéjpite Irodalmi Társaság). Aztán amire végképp nem gondoltam, hogy valaha életrajzi könyveket is fogok olvasni. Mit olvasni? Szeretni is fogom őket. Rögtön kettő is az eszembe jut, ami ledöntötte az ezzel a műfajjal szembeni előítéletemet: A virradat ígérete Romain Garytől és Robert Capától a Kissé elmosódva. Ha most visszatekintek ezekre a könyvekre, műfajokra, azt kell, hogy mondjam megéri kilépni a megszokottból, mert sok olyan könyv került így a kezeim közé, amitől én lettem gazdagabb.

Természetesen, mivel a választék óriási és én is óvatos duhaj vagyok, nem vetem bele magam minden újba/ismeretlenbe rögtön, hanem érnie kell bennem az elhatározásnak, és egyszer csak érzem a késztetést, hogy na, ezt is ki kell próbálnom. Ilyen volt az elmúlt év(ek)ben a kortárs magyar irodalom. Amennyire tartottam tőle, most annyira érdekelnek. (Szegény családom, sokszor már nem mer csakúgy maguktól könyvet venni nekem, mert lehet, hogy amiért tavaly vagy tavalyelőtt rajongtam, már magam mögött hagytam és most más szerelem van kibontakozóban.)

Mostanában sokat gondolkozom a sci-fin is és a fantasyn is, eddig ez teljes mértékben kimaradt. Nem hiszem, hogy rögtön egy hardcore vonulattal kezdeném, de pl. John Scalzi könyvei határozottan érdekelni kezdtek, meg a Trónok harcán is erőteljesen gondolkozom. Tehát annyi bizonyos a jövőre nézve, hogy továbbra sem szeretnék leragadni úgy, mint könyvmolyságom kezdetén és annyit megtanultam, hogy nem kell annyira félni az újdonságoktól, adni kell egy esélyt, kipróbálni, aztán úgyis kiderül, hogy működik-e a dolog vagy sem.