Na de hogy kerül a torta a temetőbe?

Rosemarie Eichinger: Esznek-e a halottak epertortát?

Amikor ez ember sokat olvas, akkor nagyon várja azokat az élményeket, azokat a könyveket, amelyek tudnak valami újat adni, nem csak a szokásos klisékre fűznek fel egy unalomig ismert történetet. Rosemarie Eichinger könyve már a címével is kiemelkedik a többi, a gyászt és annak feldolgozását középpontba állító ifjúsági történetek közül. Hiszen ki tudna elmenni egy olyan könyv mellett, amelynek a címe az, hogy Esznek-e a halottak epertortát? Én nem tudtam és örülök is, hogy felfigyeltem erre a rövidke, 150 oldalas kis feel-good könyvre (ha lehet egyáltalán ezt a kifejezést használni a témával kapcsolatban).

Azt persze le kell szögeznem, hogy ez egy ízig-vérig ifjúsági könyv. Mind a főszereplők korát tekintve, mind a téma kidolgozottságát, hisz nem megyünk annyira mélyre, nem vájkálunk hosszasan a szereplők lelkivilágában. Egyszerűen csak nyomon követjük két kiskamasz találkozását, akik jókor lépnek be a másik életébe, hogy egy nehéz szakaszon átsegítsék egymást. A könyv főhőse a 12 éves Emma, aki édesapjával egy temetőben él, hisz apja a sírásó. A lány ennek megfelelően kicsit furább, mint kortársai. Suli után nem a bevásárlóközpontokban korzózik a barátnőkkel, hanem a temetőben látogatja meg számára kedves helyeit, történeteket talál ki az elhunytakról, miközben éli meghitt kis életét édesapjával kettesben. Egy nap azonban a "megszokott" temetőlátogató vénasszonyokon kívül egy fiú is feltűnik, aki nap nap után nem csinál mást, csak ül egy sírnál. Ő Peter, aki egy banális baleset folytán elvesztette ikertestvérét. A halálát követően a fiú családja nem tud vigaszt nyújtani egymásnak, ezért a fiú ikertestvére sírja mellett keres magának gyógyírt a lelki sebeire. Persze Emma nem bírja a fiút nem megszólítani és így a fura lány és a hallgatag fiú közösen elindulnak azon az úton, ahol mindkettejük életének krízishelyzetére talán egy barátság lesz a megoldás.

"– Los Días de los Muertos. Mond ez neked valamit?
– Életemben nem hallottam.
– A halottak napjai. A mexikóiak úgy tartják, hogy a halottak november első két napján meglátogatják a családjukat. Ezért ilyenkor rikító sárga körömvirágot szórnak a halottaik sírjától a házuk kapujáig, hogy a halottak odataláljanak. A házakat feldíszítik, és napokig főznek rájuk.
– Kikre?
– A halottakra, te süket! Az egész ország ünnepel. Csontvázakat csinálnak papírmaséból, halálfejeket cukormázból vagy csokiból. Arrafelé, aki meghal, attól még családtag marad. Nem szakadnak el tőlük csak azért, mert meghaltak. Érted?"

Több dolog miatt szerettem nagyon ezt a könyvet. Egyrészt üdítő volt Emma kistinédzser narrációja, a mód, ahogy ő látja a világot. Hogy mindig mindent visszavezet a halálra, az elhalálozás lehetséges módjaira, ugyanakkor sokszor pont azt a támaszt nyújtja ezekkel a bizarr kijelentésekkel, amelyre a másik félnek szüksége van. Tetszett, hogy Peter vesztesége miatt kezdi ő maga is édesapját kérdezgetni azokról az időkről, amikor elvesztette az édesanyját. Mert látja, hogy a fiúnak micsoda fájdalom az ikertestvére halála, és kezdi felfogni, hogy az, hogy ő nem emlékszik az édesanyja halálára, az még nem jelenti azt, hogy őt ne érte volna veszteség. Pláne, amikor az édesapja ajtaján egy új nő kopogtat. És az apuka, őt sem sem szabad kihagynom. Egy csudapofa volt, aki rajong a lányéért, aki isteni kajákat főz, néha ugyan elég bizarr hozzávalókkal kísérletezik a konyhában, de a végeredmény mindig fenomenális. És aki talán kap egy új esélyt az élettől.

"– Hiányzik?
– Igen – a válasz gyors és határozott.
– És mikor hiányzik a legjobban?
– Amikor curryt készítek. Az volt a kedvenc étele. Vagy amikor összetekered a palacsintát. Ugyanazzal a mozdulattal, amivel ő. Reggelenként érezni vélem a fürdőszobában a samponja illatát, pedig soha nem használjuk azt a sampont. Ha tulipánt látok, mert az volt a kedvenc virága. Eső után, mert imádta beszívni az esőáztatta kert illatát. Amikor alszol, mert néha pont úgy horkolsz, mint ő."

Szerettem amiatt is, hogy Peter milyen szép fokozatosan nyílik meg Emma felé. Hogy bár kezdetben valóban nagyon-nagyon furcsának találja ő is a lányt, a lakhelyét és az egész gondolkozását, egy idő után meglátja Emma értékeit. Rájön arra is, hogy bár ő a szülei támogatását várja a gyász feldolgozásában, de egyszerűen akkor sokk érte a családot, hogy talán neki, az immár egyedüli gyermeknek kell megtenni a szülők felé az első tapogatózó lépéseket, hogy észrevegyék, hogy van még miért és kiért felállniuk és tovább működniük mint család.

"Ha meghal valaki, akit szerettünk, az nehéz ügy. Kicsit olyan érzés, mint egy feneketlen lyuk. Hiába nyúlkálunk bele, nem érzünk semmi fogódzót, csak a nagy sötétség van."

De a legjobban a humoráért szerettem ezt a könyvet. Soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen témájú könyv olvasása közben ennyiszer fogok felnevetni, vagy ennyiszer csóválom majd Emma beszólásain, akasztófahumorán a fejem. De így történt. És épp ezért azt gondolom, hogy remek könyv ez, tud újat mutatni és mondani a témában. Csak ne várjunk tőle olyan mélységet és kidolgozottságot, mint egy felnőtteknek szóló regénytől.

Kiadó: Kolibri

Kiadási év: 2017

Fordította: Nádori Lídia

A ki nem mondott szavak drámája

Celeste Ng: Amit sohase mondtam el

Lassan kezdek rájönni, hogy azok a regények szólnak nálam a legnagyobbat, amelyekről nem olvasok előzetesen, egyszer csak bekerülnek a látókörömbe és piszkálni kezdenek. Már kétszer hosszabbítottam a könyvtárban a könyvet, amikor egyik hétvégén a kezembe vettem, hogy beleolvasok. Aztán csak annyit realizáltam, hogy több órát egyhuzamban a Lee család történetével töltöttem, és azon gondolkoztam, illetve kezdtem egyre jobban megérteni, mi vezetett odáig, hogy lányuk, Lydia meghalt. Mert ez egy pillanatig nem kétséges, itt a szerző nem árul zsákbamacskát, ugyanis az első mondattal az arcunkba tolja a helyzetet:

"Lydia halott. De ők még nem tudják."

Amit én nem tudtam az az volt, hogy mennyire összetett történetet tesz le elém Celeste Ng. Nem csak egy családi tragédia, egy dráma részese voltam, hanem sokkal-sokkal több szált és fontos témakört fűzött egybe az írónő. Lydia halálához vezető okokat a családtagok külön-külön szemszögéből fejthetjük vissza és ezeken a szereplőkön keresztül kapunk újabb és újabb rétegeket. A szülők a '70-es évek rasszista Amerikájában kötnek vegyesházasságot, ahol az apa, James már Amerikában született kínai származású. Világ életében harcolt a megkülönböztetéssel, a rasszizmussal, és az évek során csak nyelte magába a sértéseket, az odaböffentett félmondatokat, amelyek a származását minősítették. Felesége Marilyn, a tipikus csinos amerikai lányka, akit az anyja, a tökéletes és nagybetűs "stepfordi-feleségek-féle" Anya arra nevelt, hogy az életben a legfontosabb az, hogy jó férjet fogjon magának. De Marylin kitörni vágyik ebből a szerepből, orvos akar lenni. Aztán mégsem tudja elkerülni a családalapítást, de ki nem mondott lázadásként pont James oldalán köt ki. Három gyermekük születik, és az anya minden vágyát, álmát, mindazt, amit ő nem tudott megvalósítani az idősebbik lányába, Lydiába helyezi. Tipikus mérgező szülő lesz ő is és James is. Mert az asszony mellett a férje ugyanúgy nem képes észrevenni gyermekei valós értékeit, illetve egyikük sem képes kimondani eddigi életük frusztráltságát, sérelmeit, ezeket mind a gyermekekre örökítik tovább, pakolva rájuk a mázsás terheket.

"Nem tudhatja meg azt a mindent, amit sohase mondott el neki. Hogy azt gondolta vajon: cserben hagyta, vagy azt akarta tőle: eressze végre el."

Ahogy fogytak az elolvasásra váró oldalak a kezem között, úgy lett egyre nehezebb a lelkem. Hiába tűnt kívülről viszonylag rendezett családi életnek az övék, belülről emésztette fel őket a kommunikáció hiánya, az elfojtott érzelmekkel való megküzdés. Nagyon szerettem Ng regényében, hogy az egész családot, minden szemszöget megismerhettünk, mert így láthattuk az anya-lánya, az apa-fia, illetve a vége felé már a testvérek közötti diszfunkcionális kapcsolatot. Nem tudom, hogy a gyerekek közül melyik szereplőért fájt jobban a szívem.

A három gyerek karaktere zseniális. Az elsőszülött gyerek, a fiú Nath sóvárog az apja szeretete után, de elég hamar felismeri, hogy számára az a legjobb, ha mihamarabb elhagyja ezt a családot, így alig várja, hogy egyetemre menjen. Ráadásul a srác okos gyerek, űrkutatásba menekül az otthoni meg nem értettségében és igazából mindazt megvalósítja majd, amit a középső gyerektől, Lydiától vártak volna el. Merthogy Lydia nem annyira okos, mint amennyire Marylin gondolja, illetve várja a lányától. Átlagos tinédzser lány, átlagos képességekkel, átlagos vágyakkal, reményekkel. Csakhogy akkor terhet ró rá az anyja, amit ez az átlagos lány nem bír elviselni. És ő is menekül ebből a helyzetből, csak másképpen mint a bátyja. És akkor ott van a legkisebb gyerek, Hannah a kishúg, aki soha nincs láb alatt, engedelmes, csöndes, mégis ő látja legjobban, hogy mi zajlik a családjában és hogy mennyire nincsenek rendben a családtagok között a viszonyok. Bármilyen megingás lesz, borul az egész kívülről idillinek tűnő összhang. És ez a megborulás Lydia halálával be is következik. Külön piros pont a harmadik gyerek szerepének Lydia halála után. Ez miatt éreztem úgy, hogy talán ekkora tragédia, ennyi fájdalom, frusztráció, elfojtás felszínre kerülése után is lesz még ennek a családnak esélye valamilyen szintű újrakezdésre.

"Feltételes múlt: az elszalasztott lehetőségek igeideje."

Kőkemény könyv az Amit sohase mondtam el. Nagyon-nagyon fontos témákat gyúr össze, olvasmányos, egy pillanatig sem unalmas és igazán elgondolkodtató. A legnagyobb üzenete számomra a kommunikáció, a kimondás fontossága és az, hogy szülőként a gyermekekre nem szabad a saját elcseszett lehetőségeinket, múltunkban kihagyott vágyainkat ráerőltetni, mert annak nagyon nem jó vége lesz.

Kiadó: Európa

Kiadási év: 2016

Fordította: Széky János