A csodabogárságon túl

Julie Buxbaum: Hogy folytassam?

A számomra az idei Top könyvekbe biztosan bekerülő Három dolgot mondj után eléggé izgultam az írónő új könyvének elolvasása előtt. Főleg, amikor realizáltam, hogy a téma hasonló: szülő elvesztése, a tragédia feldolgozása és két fiatal kapcsolata, amely talán gyógyírt jelent a veszteségre. De ahogy belekezdtem az aggodalmaim elszálltak, rögtön magával ragadott a regény hangulata és a főszereplők.

Nem hiszem, hogy össze kellene a Hogy folytassam?-ot hasonlítani az előző könyvvel, mert bár a téma egyező, azon belül is tudott kicsit csavarni a történetszálon az írónő és persze a karakterek is teljesen más jellemek. A főszereplőlány Kit, egy balesetben elveszti édesapját, így egyik pillanatról a másikra hatalmasat fordul a világa. Anyukájával kettesben maradnak, és valahogy a veszteség nem hozza őket közelebb, mindketten némán szenvedek, bár úgy tűnik, hogy visszatértek a dolgaik a megszokott kerékvágásba, ez csak a látszat. Talán épp ezért dönt egyik nap Kit úgy a suliban, hogy nem a barátnői mellé ül le, hanem Davidet választja asztaltársául, aki mindig egyedül ül, a fülesével a fülében és egy füzetbe jegyzetelgetve, azt olvasgatva. Kit maga sem gondolta, hogy ez a döntése milyen hatással lesz a saját és a fiú életére, életreszoló változásokat indít el mind bennünk, mind a környezetükben ez a cselekedet.

"Mindig az derül ki, hogy a közhelyek okkal közhelyek. Azért azok, mert igazak, az alábbi pedig minden kétséget kizáróan az: csak az után tudod értékelni azt, amid van, miután elveszítetted."

David számomra az egyik legszerethetőbb karakter. Kit üdítő őszintesége és keresetlen szókimondása miatt kezdi megszeretni a fiút, aki bár tudja, hogy mi történt a lány apukájával, a lányt ugyanúgy kezeli, mint a baleset előtt. Nem lesz zavarban attól, hogy az édesapja haláláról beszéljenek, hogy Kit halállal, elmúlással, fájdalmával kapcsolatos gondolatait meghallgassa vagy azokra reagáljon. Davidnek más okoz problémát: ő az érzelmeket, azok felismerését és azonosítását, a kommunikációt találja nehéznek. Mert ő Aspergeres. És most ez a szindróma adta ennek a könyvnek a sava-borsát. Én bevallom imádtam David fejében lenni, megismerni az ő érzelmeit, amiket maga sem tudott azonosítani, hogy milyen segítséggel igyekszik eligazodni egy amerikai gimnázium néha kegyetlen hierarchiájában, hogy a saját tapasztalataiból mások segítségével és apró rávezetésekkel milyen következtetést tud levonni. Hogy milyen szép lassan engedi be Kitet a saját kis világába, hogy milyen lassan enged pár dologban, és hogy amikor a bátorsága hatására megnyílik ez a fiú, akkor a világ milyen kegyetlen reakciót ad erre. Voltak számomra benne fájdalmas részek, amikor én is úgy összegömbölyödtem volna, mint David, visszahúzódtam volna valami csendes helyre ott belül, ahol azok a gonoszságok már nem fájnak, amit az emberek azért követnek el valaki ellen, mert más, mert nem fedi le a normális kategóriáját. Nagyon sokat gondolkodtam rajta, hogy milyen igazságtalanság az, hogy folyamatosan kategóriákat állítunk fel mi emberek, és aki nem fér bele, nem passzol, az már nem is jó, az már kívülálló, az már nem kell, azt vessük ki magunk közül? Különben is: mi a normális? Mi a szép? Mit jelent, ha valaki okos? Miért kell mindenhez mérce? Miért így éljük az életünket? És ezeknek a mércéknek ez a srác az életének minden egyes percében ki van téve, csak akkor kezdi ezeknek a negatív oldalát még jobban megélni, amikor Kit miatt kibújik a puha, családja szeretetével és támogatásával kibélelt csigaházából. És ugyan ez a regény Kit gyászának, egy szeretett szülő elvesztésének és annak feldolgozásának a története, számomra inkább David és a normalitás / másság kérdéskörének a regénye volt.

"Van egy ismert szólás, amely szerint ha találkoztál egy autistával... találkoztál egy autistával.

Szóval te velem találkoztál.

Éppen velem.

Nem egy diagnózissal."

Julie Buxbaum stílusát nagyon szeretem. Gördülékeny, abszolút érződik, hogy nem túlcifrázni akarja a dolgokat, nem irodalmi magasságokba akarja emelni a témát, hanem hétköznapi módon, érthetően, a fiatalokat megszólítva. Szeretem a humorát, hisz itt is voltak kacagtató pillanatok. Szeretem azt, hogy milyen sok érzelmet képes megmutatni: a sok negatív gondolatot a veszteség kapcsán, a barátságok átalakulását bizonyos élethelyzetekben, két fiatal szép lassan kibontakozó barátságának, kezdődő szerelmének pillanatait, a családban működő kapcsolatokat szülő és gyermek és a testvérek között. Számomra ő egy friss szellő a young adult műfajban, és nagyon örülök hogy rátaláltam, mert kellenek ilyen könyvek is. Ami nemcsak mosolyt csal az ember arcára, mert hogy olyan cuki az egész, hanem néha egy-egy könnycsepp elmorzsolását is kiváltja, mert amiről szól, az nem csupa rózsaszín vattacukor.

Kiadó: Gabo

Kiadási év: 2018

Fordította: Bíró Péter

3 x 3 dolgot mondok

Julie Buxbaum: Három dolgot mondj

1. Elég régóta kinőttem már a Young Adult műfajt, de időről időre mégis teszek vele egy próbát. A választásomat eléggé át szoktam gondolni, nehogy nagy csalódás legyen a vége. Erre a könyvre emlékeim szerint a radarom először Heloise posztja kapcsán jelzett, aztán belefutottam még pár lelkendező véleménybe, így gondoltam, tegyünk egy próbát.

"Hétszázharminchárom nap telt el anyu halála óta, negyvenöt azóta, hogy apu mindent feladott egy vadidegen miatt, akit a netről ismer, harminc azóta, hogy hirtelen Kaliforniába költöztünk, és csak hét azóta, hogy megkezdtem az érettségi előtti utolsó tanévemet egy vadiúj suliban, ahol kábé senkit sem ismerek."

2. Nem kellett három nap az elolvasásához. Elég volt kettő. Mindezt úgy, hogy az elmúlt hónapokban nem olyan átlaggal olvasok, mint régebben.

3. Szerettem olvasni. Gondoltátok volna?

4. Végre egy olyan YA-könyvet olvashattam, ahol a főszereplő lányról, Jessie-ről teljes mértékben el tudtam hinni, hogy 16 éves. Általában a nyálas és ezredszerre ugyanazt a történetet elmesélő alapszituáció mellett az szokott a problémám lenni ezekkel a könyvekkel, hogy nem illik a stílus egy tinédzser lányhoz, legtöbbször sokkal felnőttesebb szokott lenni. Itt Jessie pont olyan volt, pont úgy viselkedett, pont olyan most divatos szavakat, szleng kifejezéseket használt, hogy teljes mértékben karakterazonos lett számomra. Meg hát nem lehet nem szeretni egy olyan lányt, aki egy könyvesbolti állást a mennyországnak gondol:

"A zsebemben csuriba teszem az ujjaimat, és gyorsan elmorzsolok egy imát, miközben a könyvespolcok között a bolt hátuljában álló asztalhoz sétálok. Máskor kihasználnám az időt, végigsimítanám a könyvek gerincét, körülnéznék, hátha meglátok valamit, amit aztán később kikölcsönözhetek a könyvtárból. De most munkára van szükségem, nem újabb olvasmányokra."

5. Fontos dolgokkal foglalkozott az írónő ebben a könyvben. A központi téma a gyász, egy szeretett személy elvesztésének feldolgozása. Lépésről lépésre éljük mi is Jessie-vel a napokat, sőt, az órákat, ráadásul a lány nehezített terepen mozog, mert a gyász mellett meg kell birkóznia azzal, hogy édesapja egy új nő mellett folytatja az életét, új városba költöztek, új iskolába került, minden régi tárgyat, szeretett személyt hátra kellett hagynia, sőt, kapott egy undok mostohabátyót is mindezek tetejébe. Ezek mellett előkerül egy olyan téma is, ami szerintem a mai generációnak nagyon fontos: az iskolai zaklatás, erről sem lehet eleget beszélni.

"Az egyik legrosszabb abban, ha valaki meghal, az, hogy eszünkbe jut minden alkalom, amikor nem tettük fel a megfelelő kérdéseket, amikor ostoba módon azt gondoltuk, még bőven van időnk."

6. Természetesen fontos, nagyon fontos szerepet kap a regényben a szerelem. Hisz Jessie-t az új iskolájában eltöltött első katasztrofális napja után egy névtelen e-mail várja egy V/S nevű "jótevőtől", aki felajánlja, hogy segít neki a suli dzsungelében eligazodni, és persze erről a valakiről nagyon hamar kiderül, hogy hímnemű, Cupido pedig szépen teszi a dolgát a két fiatal között. (Amúgy nem kellett zseninek lenni V/S személyének kitalálásához, de nagyon cuki volt az egész, és így is lehetett szurkolni a két fiatalnak, hogy találjanak már egymásra az interneten kívül is.)

7. Ugyan volt a regényben szerelmi sokszög, de nem amolyan twilightos idegesítő formában. Ráadásul a fiatalok meg tudták beszélni egymás között, tudtak ezekről a dolgokról is kommunikálni anélkül, hogy hajtépés lett volna a vége.

8. Tetszett amúgy az is, hogy az írónő nagyon jól megvilágította azt, hogy nem csak azoknak fáj az elválás, akik más városba költöznek és továbblépésre vannak kényszerítve, hanem azoknak a lába alól is kicsúszik a talaj, akik a hátrahagyottak között vannak. Hogy a barátságok már nem lesznek ugyanolyanok, mint amilyenek voltak, hiába 21. századi technika, chat, e-mail, skype, ezek mégis másabb formája a kapcsolattartásnak, mint amikor valakit nap mint nap látsz, és egész nap együtt lógtok.

"VS: Lehet, hogy az otthon nem feltétlenül egy hely.
Én: Lehet."

9. Nagyon tetszett a levelezés a két fiatal között. Rájöttem, hogy mennyire szeretem ezt a stílust, legyen az a régi, jó kis papír alapú, vagy a mai chates verzió. Valahogy sokkal másabban, nyitottabban kommunikál ilyenkor az ember, elmond olyan gondolatokat is, amit talán első alkalommal vagy akár sokadjára sem merne személyesen, elmond sokszor 3 dolgot, amivel beragyogja a másik fél napját. Csakúgy, mint ahogy ez a könyv ragyogta be az enyémet: megfáradtan vettem kézbe és teljesen fel tudott tölteni, mosolyogtam rajta jó sokat, mert nagyon humoros volt, ugyanakkor sokszor szorult össze a szívem is, de végeredményben az egyik legaranyosabb és legszerethetőbb YA könyv ez, amit mostanság olvastam. Nem tökéletes, vannak benne hibák, de jó volt olvasni, csak kár, hogy olyan gyorsan le lett zárva a vége.

Kiadó: GABO

Kiadási év: 2017

Fordította: Szabó Luca

Talár és egyenruha

Joanne Harris: Urak és játékosok

Azt hiszem nem vártam még úgy információt, mint azt, hogy az Ulpius után ki fogja gondozásába venni hazánkban Joanne Harrist. Amikor a Libri újra kiadta a Csokoládét, akkor bizony nagyot dobbant a szívem, hogy végre őt is átvették és hogy talán ez azt jelenti, a még magyarul kiadatlan művei is hamar eljutnak hozzánk. Így lett: ősszel végre megvehettem A St. Oswald fiúiskolát, amit ugyan még nem olvastam el, de bízom Harrisben, így tudom, hogy jó lesz. Helyette inkább bemelegítésképpen és az ősz köszöntésének jegyében újra levettem az Urak és játékosokat a polcomról, és igen, ennek bizony még mindig ott a helye a kedvenceim között és az írónő felé pedig újfent megerősödött a rajongásom.

Az Urak és játkosok Harris dark vonalába tartozik, szóval nem szabad valami könnyed kis sulis történetet várni, ez bizony egy kőkemény regény bosszúról, a peremre szorulás érzéséről, a tanárokról, a diákokról és magáról Az Intézményről, a St. Oswaldról.

Számomra ennek a könyvnek a veleje, az ereje, amúgy sem a szereplőiben van (félre ne értsen senki sem, abban is), hanem magában a St. Oswaldban. Abban, amit ez az elit fiúiskola képvisel. Abban, hogy csak nagyon keveseknek adatik meg az odatartozás, akiknek meg nem, azoknak ezzel egy hatalmas békát lenyelve kell élnie. Vannak, akik ott lehetnek ugyan a közelében, de csak az oldalvonalról nézhetik az ódon falak közötti történéseket, csak irigykedhetnek az iskolai egyenruhát viselőkre, a sporteseményekre, a tanárok és a diákok között kialakuló viszonyokra. De van aki nem tudja ezt a kirekesztettséget, a peremre szorulást elfogadni és mindent megtesz, hogy egy legyen a st. oswaldi srácok közül. Aztán, amikor évek múlva ez a személy már felnőttként visszatér a falak közé, akkor kivesz egy-egy téglát ezekből az vastag, sokat megélt falakból, elhint egy-két rosszindulatú pletykát amelyekre hamis bizonyítékokat kreál és elkezdenek megjelenni a repedések az intézmény épületén, majd a magját alkotó eszméken és a tanári kar tagjai között is.

"Akkor még nem tudtam, de abban a pillanatban üzentem hadat. Nem fogadnak be? Akkor majd elfoglalom én! Elfoglalom, és senki, semmi sem állíthat meg. Meghúzták a határt. Újabb határt kell átlépnem, kifinomultabb blöfföt kell lelepleznem, amely ősi arroganciájában nincs tudatában annak, hogy éppen ebben rejlik romlásának csírája. Egy másik határ hívogatott, hogy lépjem át.
Mint amilyen a gyilkosságé."

Most már elég sok Harris-könyvön vagyok túl, de az Urak és játékosok még mindig messzemenően a legjobb számomra. Nehéz szavakkal leírni mit is éreztem olvasás közben. Egyszerűen beette magát a hangulat, az egész atmoszféra a bőröm alá. Ahogy megismerjük a St. Oswald fiúiskolát, úgy leszünk egyre kíváncsibbak az ott tanító tanárokra, a diákokra és arra a személyre, aki régi, gyermekkori sérelmét szeretné megtorolni mindezeken az embereken. Számomra olyan volt ő, mint egy pók, mert szép csöndben meghúzódik ő is a sarokban, szövi-szövögeti kis hálóját, ami egyre terebélyesebb lesz, de mivel olyan kis vékonyka fonálból készül a csapdája, ezért észre sem veszed. Aztán jön az első légy, aki fennakad a hálójában, majd elindul a láncreakció és szép sorban fennakadnak a többiek is. 

"A legtöbb felnőtt úgy véli, hogy a kamaszkor érzései valahogy nem is számítanak, és a harag, a gyűlölet, a szégyen, a borzalom és a reménytelen, meghunyászkodó szerelem perzselő érzéseiből ki lehet nőni, mert ez csak valami hormonális jelenség, az igazi előtti próbamenet. De ez nem az volt. Tizenhárom évesen minden számít: éles széle van mindennek, és mindegyikkel megsebezzük magunkat."

Természetesen a főszereplők is nagyon jó karakterek: imádtam Roy Straitley tanár urat, aki számomra az igazi, nagybetűs, elhivatott Tanár példája. Az életét az iskolára tette fel, így nem véletlen, hogy ő lett a Tégla (a bosszúálló) legkeményebb ellenfele. A Tégla karakteréről meg csak annyit, hogy imádom Harrisben azt, hogy én nála sokszor a negatív karakterét nem tudom utálni, mert bár gonosz, hisz felhasznál ártatlanokat a célja eléréséhez, gátlástanul rombol le hosszú munkával felépített emberéleteket, ugyanakkor mégis fenomenális, ahogy felépítette és kivitelezte a tervét, illetve ahogy gyermekkorában részese lett az iskolának, holott nem tartozott ahhoz a bizonyos elit körhöz.

"…a tárgy, amit az emberek szeme előtt rejtenek el, a legtovább marad láthatatlan…"

Mindezek után persze nagyon várom már, hogy a folytatást is olvassam, de valahogy tartogatom még magamnak ezt az élményt például egy jó kis karácsonyi pihenés időszakára. Tudom, hogy nem is választhatnék jobb társat Joanne Harris könyveinél arra az időszakra.

Kiadó: Ulpius

Kiadási év: 2006

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Balett és újrakezdés

Jarmila Dedková: Martina újra táncol

Fene tudja, hogy mi ütött belém a múlt hétvégén, de egyszer csak bevillant ifjúkorom nagy kedvence - egy csíkos könyv, amelyet olyan sokszor olvastam el sok-sok évvel ezelőtt, hogy már ragasztani kellett a gerincét -, és addig nem nyugodtam, amíg újra el nem olvastam, így felnőtt fejjel. 

Olvastatok újra felnőttként régi nagy kedvencet? Ha még nem, akkor én bíztatok mindenki erre a kísérletre, mert igazi időutazásba kerül ilyenkor az ember. Legalábbis én így éreztem magam. Emlékeztem elég jól a történetre, mégis rádöbbentem, hogy mennyivel mélyebb és több ez a könyv, mint amit tizenéves lánykaként felfogtam belőle. Akkor teljesen a rózsaszín szerelmetes oldalát láttam csak, most meg az egész történet annyira megfogott, hogy néha még meg is könnyeztem és azon gondolkoztam, hogy a manapság oly divatos nagy YA dömping között én inkább ilyen régi csíkos könyveket adnék a kamaszlányok kezébe.

Tudjátok, ebben a pár száz oldalas könyvben minden benne van, amit úgy hívunk, hogy élet. Adott egy tizennégy éves kislány, Martina, akinek mindene a balett, ami nem is csoda, hiszen édesanyja híres balerina,

aki még mindig a színpadon tündököl. Martina lubickol szülei szeretetében, egészen addig, amíg egy vakáció szörnyű tragédiába torkollik és mindkét szülőjét egyszerre veszti el. Nem elég, hogy magára marad, de az addig annyira fontos tánc, a balett is fájdalmas emlékeztető lesz az édesanyjára, úgyhogy a gyász fázisának részeként jó sokáig elutasítja azt, hogy újra az élete részévé váljon a tánc. Édesanyjának bátyjához kerül vidékre, ahol ugyan óriási szeretettel fogadja az egész család, de eleinte Martinának derogál velük élni, hisz a város helyett vidékre kell költöznie, nincs saját szobája, hanem osztoznia kell azon a kis kotnyeles és cserfes unokahúgával. A beilleszkedés nem zökkenőmentes. Könnyek, dühkitörések tarkítják ezt az időszakot, de ez a lány iszonyú szerencsés, mert olyan embereket kapott pótcsaládként, akik végtelen türelemmel várják azt, hogy feldolgozza a szörnyűséget és visszatérjen az életbe. Aki leginkább rá van hangolódva Martinára, az az unokatestvére, aki vele egyidős fiú és aki egyik nap gondol egyet és a pajtában csinál a lánynak egy rudat, ahol újra elkezdheti a gyakorlást. Ahogy Martina odaáll a rúd mellé, tudja ugyan, hogy élete végéig egy fájdalmas emlékeztető lesz a balett az édesanyjára, de rájön, hogy ebben a nehéz időszakban ez az, amibe kapaszkodhat, amiből erőt meríthet, ami miatt értelme lesz annak, hogy másnap kibújjon az ágyból és iskolába menjen.  A balett hatására újra küzdeni kezd a mindennapokkal, majd egy kedves tanárnő segítségével eldönti, hogy ez az, amire fel akarja tenni az életét, így harcba száll a konziba való bekerülésért, majd miután ezt az akadályt sikerrel vette, felköltözik egyedül a városba és a balettnövendékek cseppet sem könnyű, korlátokkal, fizikai fájdalommal teli életét kezdi élni.

Természetesen szerelmi szál is van a történetben, mint ahogy azt fent említettem, de ez is igazán tanulságos. Hisz Martina a konziban egy ifjú titán balett táncosba szeret bele, aki úgy cserélgeti a barátnőit, mint mások a fehérneműit, csakhogy a fiatal lányt elvakítja a rajongás és a nagy rózsaszín köd. Egy kicsit megkésve jön rá, hogy a hírnév, a jóképűség, sztárság nem minden és miután óhatatlanul csalódik, csak akkor veszi észre azt a fiút, aki a konziban és azon kívül is régóta csendesen ott áll mellette. Mondanom sem kell, hogy - bár ismertem a sztorit - felnőtt fejjel is ugyanúgy szorítottam ennek az Igor gyereknek, hogy istenem, hulljon már le Martina szeméről a hályog és vegye már észre ezt az értékes fiút!

Nem is gondoltam, hogy ez a könyv érzelmileg ennyi mindennel foglalkozik és hogy ilyen sokszor fog majd gombóc ülni a torkomban. Az írónő nagyon valósághűen ábrázolja azt, amin Martina keresztül megy a szülei elvesztése után, hogy milyen szakaszai vannak a gyásznak. Van itt fájdalom, düh, megbocsátás, elengedés. Számomra szívszorító volt Martina első karácsonya a szülei nélkül, nem csak azért mert ők már nem voltak ott, hanem a nagybátyjáék szeretete olyan erősen érződött akkor, hogy úgy éreztem, mintha a család Martinát egy porcelán balett figuraként kezelné ebben az időben és a család lenne az a doboz, amely vattával van kibélelve, hogy megóvja ezt a törékeny teremtést a világtól.

Mivel a regény több évet ölel fel és Martina a végén 17-18 éves ifjú hölgy lesz, nem csak a gyászról és annak feldolgozásáról szól a könyv. Előkerül az önállósodás témája, a hazugság, a bizalom kérdésköre, a balett világ könyöklő és egy szerep kedvéért másokon esetleg átgázoló, ugyan csillogó, ámde ugyanakkor érzelmileg kimerítő terepe. Illetve lesz még egy fontos momentuma a történetnek: mi van akkor, ha rájössz, hogy a szüleid közel sem voltak annyira tökéletesek, mint amennyire te gondoltad őket? És már nincs lehetőséged őket számon kérni, így csak rajtad áll, hogy kinek vagy melyik pletykának hiszel. És ha valami rossz derül is ki, meg tudsz bocsátani neki(k)? És mindezeket a témákat át-meg átszövi a balett, a tánc világa, csodás hátteret adva a regénynek. Annyira szerettem és szeretem most is!

"Jól tudod, hogy az élet sohasem olyan, mint amilyennek szeretnénk. Úgy van ez, mint a balettban. Felugrasz spiccre, csinálsz egy arabeszket, és egyszer csak bumm, már lent is vagy. Az élet is ilyen. Hirtelen valami ledönt a lábadról, magad sem tudod, hogyan. Ilyenkor nincs más választásunk, mint újra felugrani. Van aki többet esik, van aki kevesebbet. A döntő az, hogy az a bizonyos első bukás ne legyen halálos zuhanás, hogy az illetőnek maradjon ereje összeszorított fogakkal újra megpróbálni." 

Örülnék, ha lenne olyan anyuka, aki tinédzser lánya kezébe az általa olvasott régi csíkos könyvek közül adna néha egyet-egyet elolvasásra, mert szerintem sokkal-sokkal mélyebbek, és több mondanivalót hordoznak ezek a regények, mint a mai világunk egynémely agyonreklámozott YA-kötete.

Kiadó: Móra

Kiadási év. 1987

Fordította: Balázs Andrea

A könyv az Antikvarium.hu weboldalán megvásárolható!

Vissza a múltba

Nógrádi Gábor: A mi Dózsánk

Mentünk, láttunk, hazajönnénk

Néha olyan jó érzés ifjúsági irodalmat olvasni így felnőtt fejjel. Kicsit újra gyereknek érezhetem magam. Visszagondolhatok az iskolás éveimre, a tanórákra, a tanáraimra, a szünidőkre, amikor igazán szabadnak érezhettem magam és igazából azon kívül, hogy a szünetre feladott kötelező olvasmányokat elolvassam csak az volt a dolgom, hogy jól érezzem magam. Mondjuk, ha Nógrádi Gábor A mi Dózsánk c. könyvéhez hasonló kötelező olvasmányaim lettek volna, akkor talán anyukámnak sem kellett volna párszor rám szólnia, hogy ugye olvasom a kötelezőket is?

A mi Dózsánk c. regény az 1514-es parasztháború 500. évfordulójának állít emléket. Bevallom, hogy nem ez volt a kedvenc témaköröm történelemből, sőt, úgy egészében véve nem nagyon rajongtam a magyar középkorért. Mégis, ebben a történetében kimondottan élveztem, hogy visszarepülhettem 500 évet és kis betekintést nyerhettem a magyar történelem eme véres részébe.

Adott egy kis csapat, 4 fiú és egy lányka, egy történelem tanár, Sipeki Béla és egy vizsla, no meg egy kisváros, Zeréndvár, ahol épp forronganak az indulatok. Ugyanis a kisvárosban valaki megtámadta a városka egyik idős nénikéjét, lopások is történtek és a nem olyan régen megválasztott polgármestert, Sipeki tanár urat, mindenki azzal vádolja, hogy tehetetlen. A tanár úr köré szerveződött diákcsapat minden áron azt szeretné elérni, hogy továbbra is Sipeki maradjon a polgármester, de úgy tűnik, hogy tehetetlenek Garai Nándorral szemben, aki a korábbi zeréndvári polgármester volt és most vissza akarja venni a hatalmat (nem mellesleg korrupt egy ember).

A gyerekek természetesen harc nélkül nem adják ám fel a tanár úr helyét és úgy döntenek, hogy visszautaznak megint az időben és újra Kinizsi Pál segítségét kérik, mint ahogy az A mi Kinizsink c. előzményben olvasható. Csakhogy az informatikai guru Attila gyerek programjának futása során egy apró malőr történik és a négy gyerkőc no meg a tanár úr bizony nem Kinizsi korában landol, hanem a Dózsa-féle parasztháború idején. Úgy gondolják, hogy ha már bekövetkezett a baki, akkor majd Dózsától kérnek segítséget, csakhogy rögös az út a nagy parasztvezérhez. Számos veszedelmes helyzetbe kerülnek, ahol szükségük lesz mind a tanár úr, mind a saját ügyességükre és tudásukra, hogy ép bőrrel megússzák ezt a nagy kalandot.

Nógrádi Gábor most is egy igazi érdekfeszítő ifjúsági történettel rukkolt elő. Bár nem olvastam a könyv előzményét, anélkül is tökéletesen érthető volt a történet és nagyon hamar megszerettem ezeket a gyerekeket, no meg Sipekit. A fiúk között van egy testvérpár, az ő esetükben nagyon jókat mosolyogtam a testvérek közötti szokásos civódásokon. Jó ötletnek tartottam, hogy egy-két mai tárgyat "véletlenül" magukkal vittek az időutazók, amik később óriási hasznukra váltak. Tetszett, hogy a történelmi események milyen szép keretet adtak a történetnek, hogy mind Sipeki tanár úr, mind a gyerekek megcsillogtatták történelmi tudásukat, jártasságukat a témában egy-egy kényesebb szituációban. Nem egyszer volt bizony, hogy az életüket köszönhették ennek! Szóval nem rossz ám az, ha tisztában vagyunk saját történelmünkkel, mert soha nem tudhatjuk mikor kerülünk egy időutazó történet kellős közepébe Magyarországon.

"Bea, aki Sipeki másik kezét szorongatta, elhúzta a száját.

- Mi bajod? Nagyon szimpi. És király a haja. Ilyen hosszú, göndör, fekete hajat még nem is láttam fiún.

- Mi van? - vigyorgott Domi. - Belezúgtál a Dózsába?

- Te hülye vagy! - nyávogott a kislány. - Te olyan hülye vagy!

Domi röhögött.

- Ennek mindegy, hogy milyen, csak celeb legyen."

Az író stílusában nagyon szeretem azt, hogy sokszor ki-kiszól az olvasóhoz (Dumas regényeiben tapasztaltam ilyet), megmagyaráz egy-két apróságot, tehát minket is a történet részeként kezel. A humora is nagyon eltalált, hol a szülő-gyermek, hol a tanár-diák, hol pedig a generációs különbségek helyzetéből adódnak vicces jelenetek, és bizony volt olyan, hogy kitört belőlem a hangos nevetés olvasás közben. Külön élvezet volt olvasni az ifjoncok mai szlengjét, no meg azt, amikor visszakerültek a középkorba és megpróbáltak ómagyarul beszélni.

"-Psssszt! - tette szájára az ujját Dénes. - Jó barát! - suttogta - Jó barátok vagyunk!

A paraszt szeméből azonban nem tűnt el a rémület. Levegő után kapkodott, és hörgött a nyakára feszülő fakeret szorításában.

- Kük vattok? - lihegte, és úgy bámult, mint aki jelenést lát.

- Nyugi má'! - mondta Domi. - Jó emberek vagyunk! Jaó emberek! Joua embörök!"

 ***

"- Ezek itt mindent beszopnak, mint a csecsemő. Ha azt mondom, hogy angyal vagyok, leborulnak elém. Ha azt mondom, hogy az ördög, visítva menekülnek. Tisztára olyanok, mint anyu. Ő is mindent megkajál, amit mondok."

Összességében egy szórakoztató történetet olvashattam, teletűzdelve a fontosabb történelmi tényekkel, szereplőkkel és eseményekkel az 1514-es történésekhez kapcsolódóan, így remélem, hogy pár vállalkozó kedvű történelem tanár elolvassa vagy elolvastatja ezt a könyvet a gyerekekkel. Szerintem sokkal több ragad meg bennük egy ilyen kerettörténet által, mint a száraz tényeket felsoroló tankönyvekből. Az biztos, hogy én ajánlani fogom az ilyen korú gyerekeket nevelő szülő ismerőseimnek, és garantáltan nem csak a gyerekeknek, hanem nekik is mókás olvasmányélményben lesz részük!

Kiadó: Móra

Kiadási év: 2014

"Azt szeretném, ha akárki szeretne"

Laurie Halse Anderson: Hadd mondjam el...

 

Azt hiszem vannak olyan könyvek, amelyek megtalálják az embert. Ha nem is rögtön a megjelenésükkor, hanem évek múlva, de akkor is a kezünkbe kerülnek és hálásak lehetünk, hogy elolvastuk. Miután elolvastam Laurie Halse Anderson Hadd mondjam el ... c. könyvét én bizony tele voltam hálával. 

Hálát éreztem az írónő iránt, hogy megírta ezt a történetet. Hálás voltam azért, hogy megalkotta nekünk Melinda karakterét, akin keresztül egy nagyon is valóságos és sajnos elképzelhető veszélyre hívta fel figyelmünket. Hálás voltam, mert az én kamaszkoromban velem nem történt ilyesmi. Hálás voltam azért is, mert felismertem, hogy a kamaszkori kirohanásaim és hisztijeim ellenére is egy szerető család és sok-sok barát kísért végig ezen a rögös úton.

A történet főhőse a Merryweather Gimnáziumot épp most kezdő 14 éves Melinda. Akivel egy nyári rosszul sikerült buli óta - ahová Melinda hívta ki a rendőrséget - nem áll szóba a legjobb barátnője, illetve szinte az iskola összes diákja sem. Aki azóta hallgat, nem beszél és nem nagyon kommunikál a külvilággal. Életének egyik legdurvább történésén - ami azon a nyári buli éjszakáján történt - igyekszik egymaga túllépni. De mivel senkinek nem tudja elmondani, senki nem hallgatja meg, egyszerűen magába zárkózik és úgy figyeli a környezetét, mintha egy másik bolygón élő idegen lenne.

"Nekem nincsenek barátaim. Semmim sincs. Semmit sem mondok. Semmi sem vagyok."

A fiatal lánynak az otthoni élete sem másabb, mint az iskolabeli. Olyan, mintha idegenekkel, sőt, nem is felnőttekkel élne egy fedél alatt. Ugyan a szülőknek feltűnik, hogy Melinda nyár óta megváltozott és nem hajlandó megszólalni, mégsem tesznek semmit az ügy érdekében, hogy kiderítsék mi állhat a hallgatása hátterében.

Egyetlen egy ember lesz az egész tanév alatt, aki megpróbál áthatolni Melinda maga köré vont páncélján, Mr. Freeman, a művészeti tanárjuk. Ő észreveszi azt, amit mások nem akarnak észrevenni: hogy Melindával történt valami, valami, ami belülről emészti el a fiatal lányt. Közeledni próbál hozzá, de csak a művészet adta eszközök segítségével és jelzi felé, hogy ő bizony itt van, ha szeretne valamit elmondani.

"A művészet érzelmek nélkül olyan, mint csokitorta cukor nélkül. Nem ér semmit. Ha legközelebb a fáiddal foglalkozol, ne gondolj fákra. Szerelemre, gyúlöletre gondolj, boldogságra, dühre - bármire, ami érzelmeket ébreszt hoz elő belőled. Amitől izzadni kezd a tenyered, begörbülnek a lábujjaid. Koncentrálj erre az érzésre. Ha az ember nem fejezi ki magát, fokozatosan meghal. Megdöbbennél, hogy mennyi felnőtt halott már belül (...)"

A művészeti órák hatására Melinda igyekszik feldolgozni saját magában a történteket. Rájön arra, hogy szeret festeni, rajzolni és szép lassan közeledni is próbál régebbi barátnője felé. Aztán történik megint csak valami, ami Melindát arra kényszeríti, hogy hamarabb találjon rá újra a saját hangjára, mint ahogy készen állna rá, mert másvalakit is fenyegetne az a dolog, ami vele történt a nyáron.

Annyira a hatása alá kerültem ennek a történetnek, hogy most, majdnem egy hónap távlatából is kiráz a hideg, ha csak Melinda elszigeteltségére és magányosságára gondolok. Olyan karakter ő, akiért vérzik az ember szíve és akárhány évesek is vagyunk, biztos, hogy olvasás közben megfordul a fejünkben ez a mondat: "Én itt vagyok, nekem elmondhatod, meghallgatlak". Ráadásul az írónő E/1-ben meséli el a történetet, épp ezért még jobban át lehet érezni Melinda gondolatait, a szégyent, ami belülről rágja a kamaszlányt. De mindezt olyan szarkasztikus humorral tálalja Anderson, hogy a sok szíven ütős mondat, gondolat közepette mégiscsak nevetésre húzódik a szánk. Hiszen Melinda egy tipikus tinilány (lenne), akit a pattanások, a lázadó pillanatok sem kerülnek el.

Melinda mellett Mr. Freeman karakterét szerettem nagyon, a tipikus, kötöttségek ellen lázadó művészlelkű tanárt, aki minden diákjának ötöst ad, mert ő mindenkiben látja a lehetőséget, attól függetlenül, hogy egy fát két vonással rajzol-e meg vagy képes egy csodálatos tájképet festeni. Szerinte nem ez a lényeg és én ezzel teljes mértékben egyet is értek. Ő valami mást szeretne a gyerekekkel megértetni, és erre pont Melinda fejlődése lesz a legjobb példa a könyvben.

Akiket nagyon nehezen viseltem el, azok Melinda szülei voltak. Egyszerűen nem hiszem el, hogy nem lettek volna képesek a lány közelébe férkőzni, áttörni azt a kemény burkot, hogy kiderítsék mi miatt változott meg az addig életvidám kislányuk. Az anyát csak a munkája érdekelte, az apa meg csak úgy volt és ketten együtt még egy hálaadás napi vacsorát sem tudtak összehozni.

Melinda "barátnői" pedig tipikus tizenévesek voltak. Az ő bemutatásuk miatt is megemelem a kalapom az írónő előtt. Nem hiányozhatott ebben a gimnáziumban sem a klikkesedés se, mert ha nem tartozol semelyik bandába sem, akkor láthatatlan vagy. Szerencsére az én középiskolás éveim alatt minket ez nem jellemzett, holott nálunk is megvolt, hogy ki milyen típus, mit szeret és mit nem, de csak azért, mert nem illet valaki be egy-egy baráti körbe, még igenis szóba álltunk vele, hisz egy osztály voltunk.

"Néha az az érzésem, az egész gimnázium egy piszok hosszú szívatás. Ha elég kemény vagy, hogy túléld, felnőtt lehetsz. Remélem megéri."

Úgy érzem, hogy nem találtam meg azokat a szavakat, amelyek a bennem keltett érzéseket jól vissza tudnák adni. Talán elég annyi is, hogy mint a főszereplő Melinda, én is majdnem véresre rágtam a számat a történetet olvasva. Azt hiszem ezek után még jobban igyekszem majd meghallani mások néma segélykiáltását. Mert sokszor nem kell mondani semmit, a hallgatásból is tudhatja az ember, hogy baj van, igazán nagy baj. 

És a gimnáziumok, középiskolák Melindáinak meg csak annyit, hogy igen, megéri!

Értékelésem: 5/ 5-ből

Kiadó: Animus - a borító a történetet ismerve egyszerűen telitalálat!

Kiadási év: 2006

Fordította: Csatári Ferenc

A regényből film is készült Beszélj! címmel, amelyben a Bellaként megismert Kristen Stewart alakítja Melindát. Szerencsére a könyv után láttam a filmet, amely ugyan egy egész jó feldolgozás volt, mégis a könyv ezerszer jobb, hiszen Melinda belső vívódásait, monológjait sokkal jobban átérezzük. Tehát javaslom először a könyvet és utána a filmet!