Csocsó, sakk és klubtagság

Jean-Michel Guenassia: Javíthatatlan Optimisták Klubja

Középiskolai történelemórákon számomra a 21. század története megrekedt az 1956-os forradalomnál. Az érettségire készülés során ez volt az utolsó tételünk, ezért a történelem "maradék" részén csak úgy átrohantunk. Azt hiszem első körben ezért is figyeltem fel a Javíthatatlan Optimisták Klubjára, mert úgy gondoltam, hogy kapok egy kis kitekintést, hogy mi történt Európában az 1950-60-as évek során. Ezt meg is kaptam ettől a könyvtől, sőt, ennél jóval többet adott, de igazán elszomorodva olvastam, mert azt érzem, hogy a világunk cseppet sem változott és nem is fog változni, hisz még mindig vannak a rendszerek és a rendszer ellenségei is, egészen addig, amíg ember lesz a Földön.

Guenassia könyvének főhőse a tizenéves Michele, aki nem egy matekzseni, ellenben igazi könyvmoly (pacsi!), aki mindig, mindenhol, még az utcán közlekedés közben is olvas. Röviden így foglalja össze életfilozófiáját: "Engem az életben a rock'n'roll, az irodalom, a fényképezés meg a csocsó érdekelt." Családjának egyik ága olasz származású, de ők maguk már franciák. A könyvmolyság mellett életében a fent említett csocsónak van hatalmas szerepe, imád és nagyon is tud csocsózni, játszi könnyedséggel veri meg a nála idősebbeket is ebben a játékban. Iskola után sokszor kötnek ki haverjával bárokban egy-egy jó kis meccsre, majd egy ilyen alkalommal felfigyel a Baltóban, annak egy elfüggönyözött hátsó helységében egy csupa férfiakból álló társaságra. Egy alkalommal Michele belopózik közéjük és ez a csapat maga közé fogadja a srácot. Michele világa innentől kezdve kinyílik, hisz megismerkedik azokkal az emigránsokkal, akik a világháborút és az utána következő éveket követően a rendszer(ek) elől menekülve elhagyták Kelet-Európát és Franciaországba szökve vállalták a kényszerű száműzetést, a soha vissza nem térést.

"Van az olvasásban valami irracionális. Még mielőtt az ember a könyvet elolvasná, rögtön tudja, tetszeni fog-e neki, vagy sem. Megszagolja a könyvet, eltűnődik, érdemes-e a társaságában tölteni az időt. A papírlapra rótt és onnan tudatunkba vésődő jelek láthatatlan alkímiája ez. A könyv eleven lény. Az ember meglátja, és máris tudja, a barátja lesz-e."

A kis Michele ezek között az emberek között tölti gimnazista életének legfontosabb éveit és minden tag történetét megismeri ezen időszak alatt. Barátjává fogadja Igor, az orosz orvos, aki Leningrádot és családját hátrahagyva abban bízik, hogy ebben az idegen országban is gyakorolhatja majd mesterségét, ám diplomáját és tudását itt nem ismerik el, ezért taxizásból tartja fen magát. Megismeri Leonyidot, aki a 2. világháború orosz hőse, rettenthetetlen pilóta, akinek "vesztét" egy nyugati nő iránti szerelme okozza, aki úgy dönt, hogy mindezért cserébe feláldozza addigi életét. De itt van a két magyar származású klubtag is, Tibor és Imre, a híres színész és producere, akik '56 után menekültek el az országból. De van német, vagy cseh klubtag is, akik a világháborút követő zavaros időszakban a szétszakadó Európában egyik országból a másikba menekülve tervezték megtalálni a jövőt, a jobb életet. És bár a klubtagok sokszor veszekednek egymással, politika kérdésekben egyet nem értve, mégis, valahogy a légkör támogató és egymás segítségére vannak, ha valamelyikük bajba kerül. Leszámítva Szását, akit minden egyes alkalommal kiebrudalnak, de a férfi állhatatosan újra és újra megjelenik a Baltóban és a felcseperedő Michele egyik legjobb barátja, majd első szerelme alatt talán legnagyobb segítsége, támogatója lesz.

"– Nem szoktam tanácsot adni, Michel. De ami a bosszúságokat illeti, szakértő vagyok, nekem elhiheti. A fájdalom elűzésére három gyógymód van. Enni kell. Egy finom ebéd vagy vacsora, sütemény, csokoládé. Másodszor, zenét kell hallgatni. Az mindig magával ragadja az embert, mindent elfeledtet. Kevés bánat van, amit egy kis Sosztakovics ne feledtetne, akár hosszú percekre is. Evés közben viszont nem szabad zenét hallgatni.
– A harmadik gyógymód pedig jól berúgni?
– Nagy tévedés. Az alkohol semmit sem feledtet. Ellenkezőleg. Az én kedvenc módszerem a mozi. Egy teljes napon át. Három vagy négy film egymás után. És mindenről megfeledkezik az ember."

Eleinte nehezen rázódtam bele a Javíthatatlan Optimisták Történetébe, valahogy bele kellett helyezkednem mind a korba, mind a helyszínbe, illetve meg kellett szoknom a könyv felépítését. Hiszen Michele története, illetve a Baltóban zajló események adják a jelen keretét, ugyanakkor minden egyes tag múltja is részletesen feltárul előttünk közben, mindenki hátterét megismerjük, hogy ki miért választotta Franciaországot új hazájának és kinek milyen nehéz döntéseket kellett ehhez meghoznia. Nagyon elgondolkodtatóak voltak ezek az emberi sorsok: hihetetlenül tehetséges emberek kellett hogy elszakadjanak szülőhazájuktól, új országban kellett, hogy megtalálják a helyüket.

Amit Guenassia nagyon ügyesen csinált az az, hogy mindenkinek megmutatta a jó és a kevésbé jó oldalát is. Volt akiből az önkéntes száműzetés hozta ki a negatív érzelmeket, volt aki a múltjából hozta magával a dühöt, a csalódást, és volt aki bocsánatért vezekelt éveket Párizsban. Ráadásul nagyon jó párhuzamot teremtett az író Michele és a klubtagok sorsa között: a srác családja az évek során sok történésnek köszönhetően egyre inkább szétesett, ezért Michele egyrészt hamarabb kellett szerintem hogy felnőjön, mint a kortársai, másrészt jobban át tudta érezni a klubtagok sorsát, sokkal inkább befogadóvá vált a velük történtekre. Szerintem Michele nagyon is sokat kapott tőlük: a sakkjátszmák, a közös ünneplések, ivások, a mozizások, a nagy mesék és viccek, mind-mind elősegítette a srác fejlődését.

"– (…) Most mondok neked valamit, amit soha nem szabad elfelejtened. Az élet – jelentette ki prófétai hangon – olyan, mint a hullámvasút. Nagyon gyorsan siklasz lefelé, jó sokáig maradsz lenn, és kínkeservesen kapaszkodsz fel."

Szóval bár kicsit döcögve kezdődött az én klubtagságom a Javíthatatlan Optimisták Klubjával, mégis a végére rettentően megszerettem az egész történetet és alig vártam, hogy folytathassam. Olvastam munkába jövet-menet, várakozás során, esténként itthon, mindig velem voltak. Úgy érzem sokat elmond a történethez való viszonyomról, hogy megkönnyeztem a végét, és bár több mint 700 oldal, mégis a végére érve simán olvastam volna még tovább. Jó döntés volt a Javíthatatlan Optimisták Klubját választani az őszi olvasmányaim egyikének, csak ajánlani tudom annak, aki nem egy szokványos, tucatkönyvre vágyik, és aki szeret emberi sorsokról, a történelem kevésbé szép éveiről olvasni.

Kiadó: Park

Kiadási év: 2017

Fordította: Szántó Judit és Lukács Laura

Levélbe zárt l'amour

Nicolas Barreau: A világ végén megtalálsz

Van az a pont az ember - pontosabban egy behavazott könyvmoly - életében, amikor a könyvtárban szakdolgozathoz összegyűjtött szakirodalommal megpakolva vonszolja magát a könyvtárosok elé, majd a sikerkönyvek polcán meglát valamit, odarohan és magához szorít egy aprócska kis könyvet. Aztán ráeszmél, hogy már így is több mint a megengedett maximális számú könyv van nála, félve ránéz a könyvtárosokra, ők pedig mosollyal biztatják, hogy hozza azt is, magyarán "belefér". Óriási mosolyt kaptak ajándékba tőlem, de azért rögtön tisztáztam, nem, ez nem a szakdolgozathoz kell, ez csak szimplán nekem, hogy ne menjek a falnak tanulás közben.

Szóval így indultam el én A világ végén megtalálsz című könyvvel egy tündéri, romantikus, igazán felszabadító kis pár órás románcra. Merthogy ez a könyv bizony egy ízig-vérig rózsaszín, de nagyon élvezhető párizsi l'amour története, ami mosolyt csal jó néhányszor az olvasó arcára. 

N.B. mindhárom könyvét olvastam eddig, és az elsőnél sikerült még megvezetnie, hogy ő egy francia férfi, én meg oda-vissza voltam, hogy ilyen történetet hogy tud egy pasi írni. Sehogy, mert később kiderült, hogy N.B. álnév mögött egy német hölgy áll, aki nagyon jól kitalálta magának ezt az alteregót, illetve romantikus regényeinek helyszínét, ami mindig Párizs. A nő mosolyát imádtam, az Álmaim asszonyában nagyot csalódtam, és most A világ végén megtalálszban újra megleltem azt, ami miatt az első könyvért rajongtam. 

A jól bevált recept általában egy fordított felállás, mindig a férfi az a könyveiben, aki a nő meghódítására, felkutatására elindul, és kicsit a középpontban lévő hölgy amolyan mellékszereplővé válik, vagy nem tudunk meg róla sokat, vagy amit igen, azt a férfi szemén keresztül (talán A nő mosolyát leszámítva, ott fele-fele lehetett az arány). Ebben a könyvben egy fiatal galériatulajdonos, Jean-Luc éli megszokott boldog kis casanova életét sok fura művészemberrel körülvéve, amikor egyik nap egy kézzel írott régies stílusú gyönyörű szerelmes levelet kap Principessától. Bizony, mint kiderül Jean-Lucnek titkos hódolja van, aki nem akarja felfedni magát, és egy játékra hívja a szívtiprót. Arra kéri, hogy levelezzenek, és majd ha eljön az idő, akkor a hölgy megmutatja magát és meglátják, hogy a levelezés során kialakult kapcsolatnak lesz-e további folytatása. Principessa azért imitt-amott elhint utalásokat, például kiderül, hogy ők ismerik egymást, csakhogy:

"Van úgy, hogy az ember százszor, ezerszer lát valamit, mielőtt először valóban meglátja."

Persze Jean-Luc belemegy, sőt, eleinte kihívásnak, apró kis flörtnek tekinti, majd a végén egészen a betegévé válik ennek a vad, helyenként elég tüzes levélbeli l'amournak. Később már annyira belebonyolódik, hogy elhatározza, felkutatja a titkos hódolóját, minden apró jelnek utánajár, nyomoz, leskelődik, megfigyeli a potenciális nőismerőseit ... és persze kacagtató helyzetekbe sodorja önmagát ezáltal. Hogy lesz-e a végén Principessával happy end? Olvassátok el és közben kutassatok ti is Jean-Luckel, mert úgy lesz igazi az élmény!

 

"Talán nem úgy látjuk a legtöbb embert, hogy közben nem látjuk őket? Milyen könnyen megeshet, hogy valami elkerüli a figyelmünket, például az az ember, akit valamennyien keresünk?"

Ami miatt szerettem ezt a könyvet az köszönhető a levelezés izgalmának és szépségének és a történet mondanivalójának: hányszor van az, hogy bizonyos emberek ott vannak körülöttünk, észre sem vesszük és aztán egyik nap valami történik, másképp nézünk rá és elkezdődik egy új, szebb viszony a két ember között (és nem, ez nem a csúf kiskacsából hattyúvá változás tipikus esete). 

Amúgy ebben a történetben annyira jó, hogy nem akar több lenni, mint ami: szórakoztató, kedves kis sztori, mindezt úgy, hogy az egészet átlengi az az utánozhatatlan párizsi bohém hangulat, a kávéházak teraszán üldögéléssel, a bohém művészekkel vívott küzdelmes órákkal és egy csöppnyi, édes kis könyvesbolttal. Nekem igazi kis "női" gyöngyszem volt, és megkínzott agysejtjeimnek meg pompás felüdülés.

Kiadó: Park

Kiadási év: 2016

Fordította: Fodor Zsuzsa

Anthony Doerr: A láthatatlan fény

Azt hiszem viszonylag sok világháborús regényt olvasok. Épp ezért ha egy újonnan megjelenő könyvnek ez a témája, mindig jobban figyelek rá. Hogy miért? Főként azért, hogy tud-e valami újat mutatni, valami újat írni és nem csak arról szólni, hogy a németek így meg úgy. Idén már volt egy könyv, ami meglepetés volt ezen a téren, mégpedig az Asszonyok városa. Reméltem, hogy A láthatatlan fény is majd csatlakozik mellé és ebben sem fogok csalódni.

Számomra Doerr könyve nagyon szép, amolyan régi típusú azaz lassan belemerülős élmény lett, és bár nem tetszett annyira, mint amennyire vártam - ez talán a túlzott előlelkesedésemnek, a túlzott rákészülésemnek köszönhetem -, mégis újszerű élményt kaptam és a végére egészen a szívemhez nőttek a szereplők. Akiket az író nagyon okosan alkotott meg. A történet két fiatal sorsát kíséri végig a világháború kitörése előtti évektől a világháború végéig. A fiú, Werner, egy kis németországi bányászfaluban árvaházban él húgával, Juttával. Zsenge kora ellenére gyorsan kiderül róla, hogy egy elektrotechnikai zseni, ugyanis képes bármilyen rádiót megjavítani. Ezen képessége lesz az, ami miatt nem a bányában köt ki mint mindenki, aki ennek a falunak a szülötte, hanem egy elit iskolában, ahol a Wermacht részére képezik ki a jövő elit katonáit. A háború kitörésekor a frontra kerül, ahol szaktudásának hála főleg az ellenség rádiós tevékenységének felderítése lesz a feladata.

"Le fogjátok vetkőzni a gyengeségeteket, a gyávaságotokat, a határozatlanságotokat! Olyanok lesztek, mint a zuhatag, a golyózápor, mind egy irányban, egy ütemben, egy cél felé haladtok! Lemondtok minden kényelemről, csakis a kötelességnek fogtok élni! Hazát esztek és nemzetet lélegeztek!"

A másik főszereplő egy lány, Marie-Laure LeBland, akinek édesapja a párizsi Természettudományi Múzeumban dolgozik, mint lakatos és aki egyedül neveli egyszem gyermekét. A kislány fiatalon elveszti a látását, ám az édesapa megtanítja hogyan éljen együtt fogyatékosságával: megalkot neki egy miniatűr makettet a városról, amit a kislány memorizálni tud. A háború kitörésekor menekülniük kell, vidéken, az édesapa nagybátyjánál - aki az előző háborúban elszenvedett lelki sérülései óta ki sem teszi lábát a házból - Saint-Malo tengerpartján lelnek menedékre. Sajnos a háború azonban itt is utoléri őket és Marie-Laure-nak vaksága miatt még nagyobb kihívásokkal kell megküzdenie.

"Azokon az utolsó párizsi estéken, amikor Marie-Laure a hatalmas könyvet a mellkasához szorítva hazafelé gyalogol az apjával, mintha remegést érezne a levegőben, a rovarok ciripelésénekk szüneteiben, mint amikor a jég repedezni kezd, ha túl nagy súly nehezedik rá. Mintha a város sosem volna egyéb, csak egy méretarányos makett, amit az apja épített, és most egy hatalmas kéz árnyéka vetül rá."

Van egy harmadik, kicsit titokzatos szál is a regényben, mégpedig a Lángok Tengere nevű gyémánt sorsa, amelyet a Múzeumban tárolnak már évek óta. A babonák és a történetek szerint, akinek ez a tulajdonában van, halhatatlan lesz, ugyanakkor családját balszerencse sújtja. A németek megtévesztésére a franciák készítenek három hamisítványt ebből a gyémántból és a négy kőből hármat útnak indítanak az országban, de maguk sem tudják, hogy az eredeti kinél köt ki végül. Az biztos, hogy egy gyémánt Marie-Laure édesapjára lett bízva. De egy halálos betegséggel küzdő német tiszt a végsőkig elmegy, hogy felkutassa mind a négy ékkövet, hogy végül hozzájuthasson az eredetihez, amely talán megmentené az életét.

Több dolog miatt is egyedinek találtam a regényt és egész végig azon gondolkoztam, hogy mennyivel másabb, mint a tucat világháborús könyvek és hogy vajon miért választotta ezt a fajta szerkezetet az író, amit használt. A Könyvjelző Magazinban olvastam egy vele készült interjút, amelyben azt nyilatkozta, hogy retteg a kliséktől. És igen, pont ezt éreztem én is, hogy sikerült ezt a csapdát elkerülnie. Ugyanis a főhősei sorsa szinte egészen a cselekményszál legvégén keresztezi csak egymást, nem nyúl romantikus elemekhez még akkor sem, ugyanakkor már korábban vannak bizonyos kapcsolódási pontok közöttük, amikről csak nekünk olvasóknak lesz tudomásunk.

Aztán a másik meglepetés a regény szerkezete, amely a múltban két szálon folyik és ide-oda ugrálunk az időben. Egyrész Saint-Malo ostromát követjük végig 1944-ben Werner és Marie-Laure oldaláról is, másrészt a másik szálon a két gyerek háborúba sodródását és felnőtté válását 1934-től. Ráadásul a fejezetek igen rövidek, van, amelyik csak egy fél oldal, vagy éppen csak másfél és minden fejezet váltakozik Werner és Marie-Laure között. Bevallom, hogy az elején egy kicsit zavart ez a rövidség, de ahogy hozzászoktam (hisz maga a könyv cseppet sem rövid az 540 oldalával) már nagyon szerettem, hisz így szinte az volt az érzésem, hogy perce pontosan ugyanazokat az órákat, napokat követhetem végig a két gyerek életében.

És igazából azt is nagyon élveztem, hogy nem tudtam megjósolni mi lesz a vége, vagy hogyan zárul majd az egész. Tetszett az a befejezés, amit kaptam, és lehet, hogy én vagyok érzelgős típus, de bizony egy kicsit meg is könnyeztem a végét. 

Egyébként olyan sok szép apróság megfért még ebben a könyvben, amire elsőre nem is számítottam: Marie-Laure olvasás szeretete, a Nemo Kapitány története, amely átsegíti a lányt a nehéz napokon (egészen kedvem támadt elolvasni), Werner motivációinak mélysége és a fiú szívóssága, Saint-Malo kagylói és csigái a tengerpartjával együtt, a lakosok csendes ellenállása a nácikkal szemben és még sorolhatnám. Sok dolgot sikerült az írónak egybegyúrnia ebben a történetben és én nagyon szerettem, hogy minden fejezettel egy-egy újabb rétegét ismerhettem meg.

Kiadó: Alexandra

Kiadási év: 2015

Fordította: Csonka Ágnes

Coco Chanel: márka és divat született

C. W. Gortner: Mademoiselle Chanel elmeséli az életét

Óriási mázlim volt ezzel a könyvvel. Épp akciós volt és persze nagyban tanakodtam rajta, hogy meg kellene rendelnem, amikor is a könyvtárban rátaláltam egy friss, ropogós, szerintem tök új példányra. Ráadásul bár sikerkönyv volt, nem volt jelezve és máshová volt téve, ezért a könyvtáros hölgy volt olyan kedves és kerek 4 hétre kölcsönözte nekem. Akkor még azt gondoltam, hogy remélem elég lesz hozzá ez az idő, hisz majdnem 500 oldalas. Aztán én nevettem a legjobban, amikor is kb. egy hét alatt elolvastam, mert letehetetlen és izgalmas olvasmány ez a könyv egy hihetetlen nőről.

Bevallom, nem sűrűn szoktam önéletrajzi ihletésű regényeket olvasni, de mostanában egyre közelebb érzem magamhoz ezt a műfajt, no persze a színvonalas verziót és nem azokat, amelyekben napjaink celebjei tárják ki magukat a nagyvilágnak. Coco Chanel számomra ismeretlen volt - eddig. Persze, tudtam, hogy márkát teremtett, hogy megreformálta a divatot, de nagyjából ennyi, meg persze a parfümöt is ismerem, ami a nevét viseli. Aztán jött ez a könyv és C. W. Gortner, aki szépen felnyitotta a szememet és megismertetett egy baromi erős nővel, egy ízig-vérig üzletasszonnyal, aki a 20. század viharait úgy állta ki, mint egy erős tölgyfa. Pedig nem volt könnyű élete.

Gyermekként korán elvesztette az édesanyját a testvéreivel, állandóan úton lévő kereskedő apjuk és a nagynénik nem kívánták a lányokat magukhoz venni, úgyhogy a testvérek szétszakadtak. Gabrielle-t (ez volt Coco eredeti neve) és nővérét apácákhoz, egy árvaházba adták, ahol az apácák nagyon hamar felfigyeltek a lány hímzéseire és tehetségére a varrás terén. A fiatal lánynak minden vágya az árvaházból való kikerülése után egy saját üzlet beindítása volt, ami sajnos nem úgy megy, mint a mesékben. Küzdelmes korszak veszi kezdetét: nappal egy divatüzletben varr, esténként egy lokálban lép fel énekelni (innen jön a Coco becenév) és minden fityinget kalapokra költ, amiket átalakít. Természetesen a vevők sem jönnek csak úgy, de aztán az újításra mindig vevő kurtizánok felfigyelnek a lány munkáira és Gabrielle elindul egy férfi segítségével a több évtizedes pályáján. 

"Hollywood nem volt nekem való, és hogy őszinte legyek, Amerika sem, de megerősített abban a hitemben, hogy ha az ember nem tart lépést a fejlődéssel, azt kockáztatja, hogy tönkremegy."

És ha azt hisszük, hogy ezek után minden siker, boldogság és csillogás az ölébe hullott, akkor bizony nagyon tévedünk. Gyötrelmes egy utat járt meg odáig, hogy manapság az egyik legismertebb divatmárkát jelentse a Coco Chanel név. Hol fent, hol lent volt, a magánéletét tekintve pedig legtöbbször lent. Tragédiák sora árnyékolta be üzleti sikereit, szerelmeket, barátokat, családtagokat veszített el mindig a legrosszabb időkben, de valahogy mindig sikerült talpra állnia. Nagyon erős nőnek találtam Gortner könyve alapján, akinek minden körülmények között az első volt az üzlete és a divat, így azt hiszem valóban ez volt az élete.

– (…) Isten jól tudja, hogy keresem a szerelmet. De abban a pillanatban, hogy döntenem kell egy férfi és a ruháim között, a ruháimat választom.

Üzletasszonyként, divatmogulként szerintem annak köszönheti sikerét, hogy mindig kereste az újat, az új lehetőségeket és tartva magát a Chanel névhez és persze a stílushoz azért képes volt időről időre megújulni is. Kedvenc részeim egyike volt a Chanel parfüm megszületését bemutató részek. Gondoltátok volna, hogy a világháború ideje alatt Franciaországot megszálló majd felszabadító katonák csak úgy kapkodták kedveseiknek a Chanel N°5-ot?

– (…) Azt mondta, semmi sem olyan tartós, mint a N°5, még a szerelem sem.

Sokan elítélik Chanelt a 2. világháború során tanúsított viselkedése miatt, hisz kollaboránsnak kiáltották ki. Én biztos nem leszek az az ember, aki pálcát török felette, sőt Gortner sem, mert az egészet úgy mutatja be, hogy kapunk egy indokot Coco döntéséhez. Az, hogy ez elég-e vagy sem a feloldozáshoz, azt mindenkinek magának kell eldöntenie. Szerintem Chanel letett valamit az asztalra, a neve évtizedek óta a divatszakma nagyjai között szerepel és halála után is virágzik az általa létrehozott birodalom. 

Mindenesetre én nagyon örülök, hogy elolvastam ezt a könyvet, hisz megismertem egy hihetetlen életrajzot, újabb képet kaptam a háborúkkal tarkított 20. századról és annak fontos személyiségeiről (Picasso, Cocteau, Sztravinszkij, Romanov főherceg is megjelenik a könyvben) és Gortnerben egy olyan íróra leltem, akinek gördülékeny, élvezhető, cseppet sem száraz stílusa a garancia arra, hogy ne akarjuk letenni a könyvet.

Kiadó: Tericum

Kiadási év. 2015

Fordította: Megyeri Luca

Az építészek Faustja

Charles Belfoure: A párizsi építész

Amennyire vártam ezt a könyvet, sajnos kb. akkorát is csalódtam benne. Aki olvassa a blogot, az már betéve tudja, hogy a világháborúról szóló regényeket nagyon szeretem, legfőképpen azokat, amelyek abba adnak betekintést, hogy a hátramaradottak, a szeretteiktől távol lévő mindennapi emberek hogyan éltek a fronttól távol, hogyan folytatták az életüket a háború alatt. Ezért is vártam annyira A párizsi építészt, mert a fülszöveg pont ilyen történetet ígért. És igen, az alapsztori valóban ötletes és ígéretes, ez vitathatatlan, ellenben a kivitelezéssel elég erőteljes problémáim akadtak.

A helyszín Párizs, a német megszállás kellős közepén járunk 1942-ben amikor egy a háború előtt híres építészként számon tartott férfit, Lucien Bernard-t azzal keres meg egy francia gazdag gyáros és rajta keresztül közvetve a németek, hogy tervezzen nekik egy újabb gyárat, amely a németek hadianyag utánpótlásának megfelelő színhelye lesz majd. Csakhogy a francia gazdag gyáros egy másik megbízást is ad Luciennek: készítsen az általa birtokolt lakásokon olyan búvóhelyeket, ahol a városban rekedt és a Gestapo elől bujkáló zsidókat átmenetileg elrejthetik amíg ki nem tudják őket csempészni az országból. A férfi eleinte ellenáll, tart a megtorlástól, aztán az egója mégis legyőzi a németektől való félelmét, ugyanis az erősebb, mert az első sikeres rejtekhely építés után elkezdi élvezni azt, hogy a bolondját járathatja a németekkel.

Szóval igen, a történet nagyon érdekes lehetett volna, hisz végre egy nem szokványos ötlet, hogy a 2. világháború alatti titkos, zsidókat segítő és bújtató csoportokat bemutassa, de nekem egy idő után lapos volt és unalmas, vártam, hogy hamar a végére érjek.

A problémáim között elsőként a szereplőit, de főleg Lucient kell megemlítenem. Utáltam ezt a pasit! Utáltam az elején, a közepén és a végén is. Nagyobb volt az egója, mint ő maga. Természetesen változik a jelleme, egyszer csak emberibb lesz minden téren, de nekem nem volt valódi ez a változás, nem éreztem át, túl hirtelen történt. Nem éreztem azt, hogy igen, igazán átérzi ezt az ügyet és a legvégsőkig ki fog tartani a zsidók mellett. Persze, védhetném azzal, hogy a múltja szerint elég antiszemita nézetű neveltetést kapott, így pedig nehéz változnia. De nem védem, mert én végig azt éreztem benne, hogy nem az hajtja, hogy segítsen a zsidókon, nem önzetlenül segít, hanem azért, hogy végre újra tervezhessen, újra alkothasson és újra neve legyen az építészek között.

A könyv többi karatereit végig papírmasé figuráknak éreztem (leszámítva a zsidó szereplőket talán). Vagy jó volt valaki, vagy rossz vagy nagyon-nagyon rossz. Átmenet nincs, csak az egyik német katonánál, viszont ott meg annyira tudtam, hogy lesz majd egy "nagy csavar".

Az építészeti részek egész jók voltak, bár stílusilag olyan volt számomra, mintha valami szakkönyvet olvastam volna. Igen, az író egyébként építésztörténetben több könyvet publikált már, ott ez a stílus teljesen rendben is van, itt nekem túl száraz volt. Viszont el kell ismernem, hogy a búvóhelyek ötletesek voltak, viszont a végefelé azért már húztam a számat itt, hogy ne máááár, hogy nem jönnek rá a németek a turpisságokra, amikor az egyik tiszt már annyira rá van állva arra, hogy lebuktassa Lucient, hogy apró darabokra szedik a lakásokat.

Ami zavart még az az volt, hogy nekem kiszámítható volt az egész könyv. Igen, tudtam, hogy Lucien majd változik, tudtam, hogy ki lesz az újabb nő az életében (mondjuk a nejével a dolgot az író elegánsan pár oldallal elintézte, itt is csak pislogtam, hogy mi van?), tudtam, hogy mikor fognak lebukni és még a végére is volt egy tippem, ami úgy-ahogy be is jött. A regény fordulatai is elég klisésre sikerültek. Természetesen van, hogy mindezek nem zavarnak, ha másban, pl. a stílusban, hangulatban erős a könyv, de most nekem több sebből vérzett ez a sztori és előbújt belőlem a szőrszálhasogató énem.

Azért a könyv védelmében azt el kell, hogy mondjam, hogy sokkal jobban bejött volna nekem ez a történet ha 1) nem került volna már a kezembe ennyi jó regény a témában, illetve 2) ha nem olvastam volna pár hónapja az Asszonyok városát. Ugyanis egész végig ehhez a könyvhöz hasonlítottam Lucien történetét és ahhoz képest ez nekem elég vérszegény próbálkozás volt. Azt a könyvet végigizgultam, egyik szereplőről sem tudtam eldönteni, hogy melyik oldalon állt, fogalmam sem volt a történet lezárásáról és borzasztóan sajnáltam, hogy a végére értem. Ráadásul annak olyan nyomasztó atmoszférája volt, a háborút annyira testközelbe hozta az olvasó számára, hogy én például a bombázások alatt lúdbőröztem. 

Szóval ha valaki egy jó világháborús történetre vágyik az inkább az Asszonyok városát válassza, de ajánlhatom akár Zusaktól A könyvtolvajt vagy Therese Révaytől a Párizs fehér fényeit, ebben a témakörben ezek a regények szerintem sokkal többet adnak az olvasónak. Egyébként sajnálom, mert szerettem volna szeretni!

Kiadó: Alexandra

Kiadási év: 2015

Fordította: Getto Katalin

Hemingway asszonyai

Naomi Wood: Mrs. Hemingway

"Mary többször is elképzelte, hogyan kellene alakulnia az életük történetének: úgy gondolta, mindannyian túlélik majd Ernestet – és Ernest maga is sokáig fog élni. Végül mindannyian kibékülnek, s önmagukként sorakoznak fel: Hadley Richardsonként, Pauline Pfeifferként, Martha Gellhornként és végül ő maga, Mary Welshként.

Furcsa egy család, az tény, igencsak szokatlan nővérek." 

A párizsi feleség elolvasása - amely a híres író Hadley Richardsonnal kötött első házasságának történetét dolgozza fel - után egyre jobban érdekelni kezdett Hemingway és élete. Igazából - bár tudom, hogy ez egy könyves oldal - nem annyira a munkásságára lettem akkor kíváncsi, hisz apránként azért már olvastam tőle néhány művet, hanem főleg a férfira az író mögött, azaz a magánéletére. Érdekelt, hogy egy ilyen karizmatikus egyéniségű férfi életében milyen nők lettek a meghatározó egyéniségek és vajon miért.
Később ebben a témában hamarosan a kezembe került a Hemingway lánya c. könnyed regény, ahol  kicsit a második házasság rejtelmeibe nyerhettem betekintést, azaz Pauline Pfeifferrel kötött frigye és évei voltak bemutatva a másodlagos szálban.

Majd egyszer csak jött Naomi Wood Mrs. Hemingway c. regénye, amely kvázi egy keretbe foglalta pont azokat a dolgokat, a nőket, a szeretőket, a feleségeket, a házasságokat és az írói allűröket, amelyek engem egyre jobban izgattak.

A Mrs. Hemingway c. könyv nem egy könnyed lányregény. Könnyednek ugyan könnyed, mert gyorsan olvasható és nem egy komoly súlyú szépirodalmi alkotás, de ha valaki egy habos-babos rózsaszínes történetet vár Hemingway szerelmeiről az mérhetetlenül csalódni fog. Hisz itt Naomi Wood arra vállalkozott, hogy bemutassa a 4 Mrs. Hemingwayt, hogy életet és karaktert adjon ezeknek a nőknek azon túl, hogy elmondhatták valaha magukról, hogy Hemingway feleségei voltak. És hogy úgy láttassa velünk a nagy írót férfiként és férjként, amilyen volt és hogy bemutassa azt is, hogy mind a 4 nő megvívta a maga harcát e mellett az ember mellett.

"Hogy vonzza Ernest a nőket! Akár a mágnes! Van olyan nő, aki az erkélyről ugrik le a kedvéért, s van olyan, aki a háborúba is követi. Asszonyai szemet hunynak a szeretői felett, mert még egy háromszemélyes házasság is jobb, mint magányos nőnek lenni."

Értelemszerűen négy részre tagolódik a regény, a 4 házasság történetét ismerhetjük meg kronológiai sorrendben. Dicséret illeti meg részemről az írónőt, mert nagyon tetszett az a megoldás, amit ő választott: nevezetesen mind a 4 házasságba akkor csöppenünk bele, amikor már "halálra van ítélve", a végnapjait éli és feltűnt a színen az a bizonyos harmadik. De minden rész két idősíkban mozog, mert a házasság utolsó napjai mellett betekintést nyerünk azokba a napokba, amikor Hemingway rátalál az újabb asszonyára, amikor a következő nő a sorban még csak gondolatban Mrs. Hemingway, fizikailag még csak a szerető státuszát tölti be.

Forrás

 

Ha "kedvenc" Hemingway-feleséget kellene választanom első helyen nálam mindenképpen Hadley, az első asszony szerepelne (bal felső kép). Katacita jegyezte meg, amikor az első benyomásomat kérdezte a könyvről, hogy mi, akik olvastuk A párizsi feleséget nem tudunk nem elfogultak lenni Hadley-vel és ez tökéletesen így is van. Számomra ő volt az igazi feleség. A legnehezebb időkben, a nélkülözés és az írói pályája kezdetén tartott ki a férje mellett.

Második helyre az utolsó asszonyt, Mary Wells Monksot tenném (jobb alsó kép), mert nem lehetett egyszerű a már alkoholizmussal és depresszióval küzdő, ámbár befutott és díjazott író nejének lenni, illetve az öngyilkosság után egyedül maradni a szép és kevésbé szép emlékekkel.

A "legbelevalóbb" feleség pedig Martha Gellhorn volt (bal alsó kép): ebben az egyetlen esetben ő volt, az, aki elvált Hemingwaytől, mert felismerte, hogy inkább haditudósító akar lenni, mintsem feleség. Igaz ugyan, hogy Ernestnek ekkor már megvolt az újabb kiszemeltje, azaz Mary is.

Akit még most sem tudott hozzám közelebb kerülni az Pauline Pfeiffer azaz Fife (jobb felső kép). Biztos azért, mert ő volt az, aki barátnőként belépett az akkori feleség életébe, aztán végül teljesen más irányba fordultak a dolgok. De talán ő volt a négy asszony közül az, aki a legjobban imádta a férfit, aki a legjobban átadta magát neki, és aki korábban eltávozott az élők sorából, mint a férfi.

Ami igazán nagy meglepetés volt számomra az a négy nő egymás közti viszonya volt. Az adott feleség és a soron következő mind-mind ismerte egymást, mint fent említettem Hadley és Fife barátnők is volt, sőt, azok is maradtak a későbbiekben is.

"– A feleségeim már csak ilyenek – mondta Ernest. Mindig sikerül megtalálniuk egymást anélkül, hogy nekem bármi közöm volna hozzá."

Nagyon örülök, hogy Wood megírta ezt a könyvet. Szerettem belenézni Hemingway életébe, megismerni, ha csak felszínesen is a házasságainak és a feleségeinek történetét. És számomra már megint csak az a tanúság, hogy minden sikeres férfi mögött egy nő található. Hemingway esetében pontosan négy. Nélkülük szerintem nem lett volna az, aki.

"A férfi fél a magánytól meg a brutális gondolatoktól, amelyek rátörnek, valahányszor nem gondoskodik róla senki. Csak akkor fogja elengedni az aktuális feleségét, ha biztos abban, hogy már készen áll a következő." 

Kiadó: Alexandra
Kiadási év: 2014
Fordította: Komáromy Zsófia

Egy nő szerelme

Arthur Japin: Casanova menyasszonya

"Egy napon úgy döntöttem, hogy fátylat fogok hordani. A férfiakra tett hatása említésre méltó. A férfiak minden másnál jobban akarják azt, ami tiltott. Az után sóvárognak, amit megtagadnak tőlük. Ha tehetik, mindig az ismeretlent választják."

Erre a könyvre a nagy nyári Szandis akció során figyeltem fel. Töprengtem rajta, hogy kell-e nekem pár száz forintos áron vagy sem, de aztán Amadea és katacita véleménye meggyőzött és végül is beszereztem. Jó döntés volt!

Az elején kicsit döcögősen indult a könyv, legalábbis számomra, bevallom, majdnem félre is tettem. Aztán néhány oldal után olyan gondolat jött velem szembe, ami kicsit arcon vágott és bebizonyította, hogy érdemes lesz Galathée történetét elolvasni.

A regény két részre bontható, egyrészt a jelenben ismerjük meg Galathée-t és Seingalt lovagot (későbbiekben Casanovaként elhíresült csábítót), aki a híres kurtizánt szeretné elcsábítani, illetve minden vágya az, hogy a kurtizán védjegyévé vált, állandóan hordott csipke álarc mögé belessen. A lovag nem is sejti, hogy ő volt szinte az utolsó ember, aki ezt az arcot még teljes valójában és ártatlanságában látta, amikor is Galathée még Luciaként élte az életét egy olasz falucskában. Azt sem sejtheti így, hogy ő volt az egyetlen férfi, akinek a nő valaha is odaadta a szívét. Ezek a részek, a visszaemlékezések, a Luciából Galathée-vé válás adja a regény másik részét és az igazi sava-borsát ennek a történetnek.

Számomra teljesen másodlagos volt a nagy Casanova és a csábító rohama hogy Galathée-t az ágyába csalja, vagy hogy a kettejük között létrejött fogadást megnyerje. Sőt, abszolút nem bírtam Casanova eszmefuttatásait, mert egy önző férfiembernek gondoltam, aki megbántottságában csak a bosszúban keres vigaszt és nem veszi észre azt, ami ott van a szeme előtt. Ellenben azt a folyamatot, aminek a végén Lucia egy okos, érett, az élet dolgaival, árnyoldalaival teljes mértékben tisztában lévő sikeres asszonnyá válik mindennél jobban élveztem.

"Annyi bizonytalansággal kellett megküzdenem nap, mint nap, hogy a múltam vált az egyetlen biztos ponttá, a szárazfölddé.Nem lehet egyszerre élni az életet, és töprengeni fölötte. A szemlélődés azoknak a kiváltsága, akiknek nem kell aggódniuk a jövőjük miatt."

Az is kellemes hátteret adott a történetnek, hogy bejártuk az álarcot viselő Galathée-vel Velencét, Párizst, Amszterdamot. Megismertük vele a poklot, a börtönt, a cselédsorsot, majd ártatlanságának elvesztését is, hogy aztán a sok viszontagság után megtalálja számítását a világban. Illetve, hogy egy véletlen találkozásnak köszönhetően végleg elengedhesse azt a férfit, akit soha nem tudott elfelejteni, és hogy ennek az érzelemnek a súlyát sok év után végre le tudja tenni, meg tudjon békélni a múltjával.

Olvasás közben eszembe jutott a Pygmalion, hiszen itt is egy tanárnak köszönheti Lucia azt, hogy egy művelt, sokat olvasott fiatal nővé válik. A sok velős gondolat a férfiak-nők viszonyáról és a csábítás folyamatáról (tudományáról?) meg valahogy az egyik kedvenc könyvemre, a Veszedelmes viszonyokra emlékeztetett. Már csak e miatt az érzés miatt is megérte elolvasni ezt a rövid, ám annál szebb és elgondolkodtatóbb történetet.

"Mindent hallottam már, amit férfi nőnek mondhat. A külsőre vonatkozó bókokban mindig van valami elkeserítő, főleg ha első találkozáskor hangzanak el. Ahogy kimondják őket, a férfiak el is fáradnak ettől a kötelességtől. Olyan feladat ez nekik, amiben ők maguk sem hisznek, és képtelenek rá, akár a cirkuszi mutatványra az igáslovak. Vannak nők, akik a szép szavakért élnek. Én szívesen mondok le róluk. De hogy érthetné ezt meg egy férfi? Azt reméli, hogy örömet szerez nekünk"

Kiadó: Európa
Kiadási év: 2010
Fordította: Szőcs Petra

Hugo Marston temetői kalandjai

Mark Pryor: A kriptatolvaj

Majdnem napra pontosan egy évvel ezelőtt találkoztam először Hugo Marstonnal, a Mark Pryor által megteremtett párizsi amerikai nagykövetségen dolgozó volt FBI-os biztonsági főnökkel. Az első találkozásunkat nagyon szerettem, tökéletes kikapcsolódás volt együtt nyomozni a könyvárus halála ügyében a Szajna partján. Nem véletlen, hogy nagyon vártam már a második kötetet. Hugo most is szilveszter és újév napján volt a partnerem, ami annyit jelez, hogy nagyon gyorsan olvasható történetről van szó, szinte egy este alatt a végére is értem.

A sorozat második részében épp tombol a nyár Párizsban, amikor a Pére Lachaise temetőben egy fiatal pár holttestére bukkannak Jim Morrison sírja mellett. Ráadásul nem is akármilyen párra, a srác egy amerikai szenátor fia volt, a lány pedig egy terrorizmussal gyanúsított pakisztáni férfival lépte át Franciaország határát és azóta is más személyazonossággal élt az országban. De nem csak gyilkosság történik, hanem már másnap sírrablás is, nevezetesen egy híres táncosnő kriptájából tűnnek el csontok. Az amerikai érintettség miatt az ügy rögtön a nagykövet és Hugo asztalán landol, viszont Hugo barátja, Tom, a CIA-ügynöke is beszáll a nyomozásba a terrorista szál miatt. Egyszerre két irányból indulnak neki az ügynek, hiszen Tom és az amerikai szenátor meg van győződve arról, hogy a terrorista áll a gyilkosságok és az azóta sokasodó sírrablások hátterében, viszont Hugo szerint ennek semmi köze az ügyhöz és ő a sírrabló profiljának megalkotása során valami teljesen más megoldással áll elő. Az idő fogy, a hullák sokasodnak, a Moulin Rouge híres régi táncosnői csontjai pedig eltünedeznek.

Az első kötethez képest ezt a nyomozást valahogy kevésbé szerettem. Talán azért, mert most Hugo érzelmileg nem volt érintett, hisz nem az egyik legkedvesebb barátjának halálát kellett kiderítenie. Talán azért, mert Hugóról és a magánéletéről semmi új infót nem tudtam meg menet közben. Vagy talán azért, mert most Hugo és Tom között egyenlően oszlottak meg a szerepek, tehát nem Hugo volt a főszerepben hanem a kettősük és a közöttük lévő régmúltra visszavezethető baráti kapcsolat.

Ami kimondottan zavart a történet során az Claudia, az újságírónő szerepe. Az előző részben ő és Hugo között kialakuló kapcsolat volt a történet egyik fő mozgatórugója, most számomra csak egy zavaró tényező volt. Hisz már elviekben nincsenek együtt, Claudia mégis lépten-nyomon feltűnik (tudom, tudom, hisz újságírónő), bajba kerül vagy épp aggódik a férfiakért. Kicsit azt éreztem, hogy Pryor nem tudott mit kezdeni ezzel a nővel ebben a részben, vagy inkább így akarja fent tartani a figyelmünket a következő kötetre, hogy majd abban esetleg újra összebonyolódjanak a szereplőink.

Hugo barátjával, Tommal is hasonló érzéseim vannak. Annyira titokzatos karakter ő, hogy azon kívül, hogy a CIA-nak dolgozik és hogy alkoholproblémái vannak, szinte semmi nem derül ki. Könyörgöm, azért egy kis infót csöpögtethetett volna nekünk az író! Legalábbis sokkal jobban kíváncsi lennék a folytatásra, ha Tom életéről, arról, hogy miért vagy épp ki miatt kezdett lecsúszni a lejtőn kiderült volna valami.

Ezeket leszámítva maga a nyomozás és a sztori kellően érdekes volt ahhoz, hogy végig fent tartsa az érdeklődésemet. Mivel a stílusa egyszerű, ezért valóban könnyen és gyorsan el lehet olvasni a temetőbéli kalandokat és igazából a miértekre sem jöttem rá teljes egészében. Volt pár gyomorforgató jelenet, de hát krimiről lévén szó ez hozzá tartozik a műfajhoz.

Egyébként nagyon érdekes lett a viszonyom ezzel a sorozattal. Tavaly nagyon szerettem az első kötetet, jó emlékkel gondolok vissza. És azt hiszem a második résszel sem lettem volna ennyire kritikus, ha azóta nem lennék Lehane-rajongó, illetve nem olvastam volna el a Kakukkszót. Mert ha valaki egy igazán keményvonalas krimire vágyik, akkor inkább a Kenzie-Gennaro sorozatot ajánlom, abban aztán minden a helyén van, és hiába durva, húsbavágó, akkor is a letehetetlen kategória. Illetve a Kakukkszóban megismert Cormoran Strike karaktere messzemenően kenterbe veri nálam szegény Hugo Marstont. Pedig mindketten tökös legények ám, tökös múlttal és bonyolult magánéleti háttérrel, mégis Cormoran a lerobbantságával együtt is élőbb és izgalmasabb férfi lett számomra, mint Mr. Marston.

Mindezek fényében a Hugo Marston-sorozatot inkább azoknak ajánlanám, akik még csak ismerkednek a krimi műfajával, és pár óra önfeledt kikapcsolódásra vágynak, illetve akik szeretik ha egy-két szál megoldására az olvasás közben ők maguk is rájönnek. Számukra tökéletes könyv lesz ez!

Kiadó: Maxim

Kiadási év: 2014

Fordította: Béresi Csilla

Tévedések vígjátéka

Nicolas Barreau: A nő mosolya

Régóta vágyok egy vidám (talán piros, esetleg pöttyös, vagy piros pöttyös) esernyőre. Valami olyanra, ami az esőben is olyan érzéssel tölt el, mint amit A nő mosolya című regény borítójának láttán éreztem. Ha csak ránéztem, még mielőtt elolvastam volna, mosolyra húzódott a szám, vidám lettem, én is szét akartam tárni a kezem és úgy pörögtem volna egyre sebesebben az esőben. Az esernyőt igaz még nem találtam meg, de kitartóan keresem, viszont a könyvet azóta már sikerült elolvasnom. És elmondhatom, hogy jelen esetben a belbecs végre teljesen egálban van a külcsínnel.

Mostanában elég szkeptikusan állok bizonyos dolgokhoz, mint pl. a romantika és a véletlenek, meg a sors keze, de ez a történet mégis el tudta egy kicsit hitetni velem, hogy jön még borúra derű, hogy vannak még lehetőségek az életben és hiába közhely, de igaz, hogy ha bezárul egy ajtó, majd kinyílik egy másik. Meg nem lehet nem megszeretni egy könyvet, amelynek a legelső mondata az, hogy:

"Tavaly novemberben egy könyv mentette meg az életemet."

Aurélie Bredin szájából hangzik el ez a mondat. Aurélie élete egyik pillanatról a másikra fenekestül felfordul. Édesapja meghal, a családi vállalkozásként működő étterem vezetése rá marad, és derült égből villámcsapásként az addig biztosnak hitt kapcsolata is zátonyra fut. Bánatában az esős Párizsban egyik nap az utcákat rója, majd betéved egy aprócska könyvesboltba, ahol a kezébe akad Robert Miller A nő mosolya c. regénye. Auréli hazaviszi, bekucorodik vele az ágyába és döbbenten, szinte egy szuszra olvassa ki a könyvet. Döbbenten, mert hogy úgy érzi a főszereplő nő nem más, mint ő maga és a könyvben szereplő étterem egy az egyben a saját étterme. Feléled a kíváncsisága az író iránt, aki valahol a ködös Angliában él és elhatározza, hogy ír neki egy levelet. Csakhogy maga az író olyan titokzatos, hogy sehogy sem tud a nyomára akadni, ezért a franciaországi kiadójánál, pontosabban a könyv főszerkesztőjénél próbálkozik, aki Aurélie Bredin szerint egy mufurc, modortalan, magának való, ráadásul szakállas pasi. De higgyétek el nekem, hamarosan kiderül, hogy sokkal-sokkal több ennél és itt indul el igazából a Tévedések Vígjátéka. Merthogy az életben és így a könyvekben a dolgok soha nem olyan egyszerűek, mint amilyennek első körben tűnnek és az a bizonyos Ámor meg Fortuna azt hiszem, hogy nagyon szeret szórakozni a humán teremtmények romantikus kalandjain.

Ha egy mondatban kellene megfogalmaznom a véleményemet erről a történetről, akkor azt mondanám róla, hogy nekem egy kis ékszerdoboz volt ez a könyvecske. Hihetetlen, hogy vannak olyan férfi szerzők, akik így tudnak romantikus regényeket írni, mint Nicolas Barreau. Olyan humorosan, hogy nem volt olyan fejezet amikor ne mosolyogtam volna (legyünk hűek a könyv címéhez). Olyan finom apróságokat beleszőve, amit szerintem csak mi nők érthetünk meg: hogy mennyire csodás hangulatot adhat egy szép esernyő az esős Párizs utcáin bandukolva (és itt meresztettem a szememet én is, hogy honnan tudja ez a pasi, hogy nekem a borítóról valami ilyen érzés ugrott be, mint amit bele is tett a történetébe?) vagy éppen micsoda jelentősége van egy csodás, piros kabátnak. 

A szereplői pedig? Jaj, hát azok igazán vicces figurák, viszont nagyon is hihetően ábrázolt karakterek mind egytől-egyig. Természetesen a két főszereplő nagy kedvencem lett. Aurélie sokszor szinte az én gondolataimat visszhangozta és annyira megtetszett a hobbija, a gondolatokat gyűjtése. Istenem, végre nem egy butácska és elveszett csajról olvastam, hanem egy jó értelemben vett hétköznapi fiatal nőről, hétköznapi, egyszerű vágyakkal! De imádtam pl. a barátnőjét is, akivel bizony volt, hogy összeszólalkoztak, de ettől függetlenül igazi barátsággal álltak egymás mellett jóban-rosszban. Ám a legvégére a legnagyobb meglepetést a kiadó rettegett igazgatója jelentette számomra, mert óriási ötletet adott a férfi karakternek és majdhogynem azt mondhatjuk, hogy Cupidóként megmentette a helyzetet.

Azt hiszem ebben a könyvben igazán minden a helyén van, ami egy jó és igényes szórakoztató romantikus történetben meg kell, hogy legyen. Melengető, csiklandozó, nevettető érzés járja át az embert az olvasása során, tehát igazi kis gyógyír lehet minden búra, bánatra! Nekem egy kicsit hasonló érzést nyújtott, mint Marisa de los Santos az És besétált a szerelem című regénye. Aki azt szerette, szerintem ezt sem fogja tudni letenni, mert hasonlóan bájos történetet kap majd.

"Az ember néha azért indul el, hogy valahová megérkezzen. Néha viszont csak elindul, hogy menjen és menjen, amíg a köd kitisztul, a kétségbeesés elcsitul, vagy a csírázó gondolatot sikerül végiggondolni."

Kiadó: Park

Kiadási év: 2014

Fordította: Szántó Judit

Gyilkosságok St. Mary Maedben és Párizsban

Nem tudom, hogy április során mi történt velem, de szinte egymás után fogyasztottam el két krimit és a tervezettek között is szerepel még egy. Úgy tűnik, április a gyilkosságok, nyomozások, borzongások hónapja lesz nálam a regények terén.

Az első, amelyet kezembe vettem természetesen nagy kedvencem, Agatha Christie egyik története. Mivel elég sokat olvastam már tőle angolul régen gyakorlásképpen, ezért nem olyan sok maradt, amit magyarul olvashatnék tőle úgy, hogy már nem ismerem a sztorit. A Gyilkosság a paplakban szerencsére pont ilyen. Igaz, kicsit félve választottam pont ezt, mert be kell, hogy valljam, hogy inkább Poirot-rajongó vagyok, ez pedig Miss Marple ügye volt. Méghozzá nem is akármilyen, hanem a legelső, tehát itt lép először színre a kis törékeny öregkisasszony.

A sztori olyan, amilyet megszokhattunk már Agatha Christie-től. Miss Marple falujában igazán csendesen zajlik az élet, az embereket csak a szokásos pletykák és teadélutánok tartják izgalomban, egészen addig, amíg valaki meg nem dézsmálja a gyülekezet által összegyűjtött adományt. Prothero ezredest nem hagyja nyugodni az ügy és a helyi lelkésszel, Mr. Clementtel szeretné megbeszélni a dolgot. Csakhogy, mire Mr. Clement megérkezik a paplakba, már csak a halott Prothero ezredest találja a dolgozószobájában. Mivel az ezredest St. Mary Maedben szinte mindenki csak utálta, ezért a gyanúsítottak listája igencsak hosszú. Szerepel rajta fiatal és csinos felesége, első házasságából származó leánya, a fiatal festőművész aki a hölgyek nagy kedvence és mindazok, akikkel az évek során Prothero összeakasztotta a bajszát.

Hadd ne mondjam, hogy én már megint rossz nyomon jártam. Mind az indítékot tekintve, mind a gyilkos személyét, szokás szerint Agatha Christie végig az orromnál fogva vezetett. De ez az egyik, ami miatt szeretem olvasni a történeteit, mert eddig még csak két egyforma nem került a kezembe és csak nagyon-nagyon ritkán találom el a gyilkost, szóval igazán élvezetes olvasni. Ráadásul ez volt az egyik olyan regénye, amelyen nagyon sokszor kacagtam fel. Egyrészt nagyon jó ötlet volt, hogy a falu lelkésze Mr. Clement tálalja nekünk, olvasóknak az egész történetet, hisz így betekintést nyerhetünk egy álmos falucska lelkészének sokszor igencsak megterhelő életébe (fiatal és a háztartás vezetésére képtelen felesége mindennapi csetlésébe-botlásába, a pletykás öregasszonyok egetrengető problémáiba), másrészt Mr. Clementnek szerintem óriási humora van. Már ott a szívembe zártam, amikor a legelején így jellemezte Miss Marple-t:

" Miss Marple ősz hajú, idős hölgy, modora szelíd, már-már alázatos - Miss Wetherby ereiben azonban vér helyett ecet és lúgkőoldat kering. Kettejük közül Miss Marple a veszedelemesebb. Méghozzá sokkal."

Természetesen a könyv végére minden apró elejtett és számunkra abszolút lényegtelennek tűnő információ értelmet nyer és Miss Marple háttérből zajló, finoman megkomponált irányítása mellett a gyilkosság elkövetőjéről is lehull a lepel. Gratulálok Miss Marple, igazán szép munka volt!

Értékelésem. 4 / 5 -ből

Kiadó: Európa

Kiadási év: 2011

Fordította: Borbás Mária (1978)

A második krimire nagyon kíváncsi voltam, így amikor a Kossuth Kiadó akciózott április hónapban rögtön beszereztem Pablo de Santis Párizsi rejtély c. könyvét, amely a Spanyol krimik sorozat egyik tagja. Nagy várakozással kezdtem bele a regénybe, de a legvégén nem éreztem maradéktalan elégedettséget.

Az alapötlet és a történet nagyon tetszett, hisz ki ne találná érdekesnek, amikor a világ leghíresebb 12 detektívje egy társaságba tömörül, majd az 1889-es párizsi virágkiállításon személyesen is találkoznak, hogy mindenki hozzáadjon egy-egy érdekes tárgyat valamelyik gyilkossági esetéhez kapcsolódóan a saját kiállításukhoz. Csakhogy már az első találkozás során felcsapnak a híres nyomozók és adlátusaik (kvázi szárnysegédjeik) között az ellentétek, felszínre kerülnek régi viták, a mélyen parázsló gyűlölködés egyre hevesebb lánggal kezd égni, majd a 12 detektívből hirtelen már csak 11 marad. Ki a tettes? Talán a híres detektívek közül valamelyik? Vagy a megölt detektív utolsó, eddig nyitott ügyében kell keresni a megoldás kulcsát, amely a világkiállítás és az Eiffel-torony felépítését ellenzők világába vezet minket? Ráadásul ahogy egy jó krimitől már megszoktuk a hullák száma itt sem áll meg egynél, szóval az idő sürgeti a társaságot, hogy mihamarabb pontot tegyenek az ügy végére.

"– Egy gyilkosság mindig a „zárt szoba” esete. Ez a zárt szoba pedig nem más, mint a bűnöző elméje."

Amit imádtam ebben a regényben az a regény alapötlete (lásd fent), az elmesélő személye és a regény helyszíne. A mesélő itt nem az egyik híres detektív, hanem a tizenkettes társaság argentin detektívjének egy frissen megválasztott adlátusa, Sigmundo Salvatrio volt. Ennek az ifjúnak, aki egy cipész fia, minden vágya az volt, hogy a híres argentin nyomozó, Craig akadémiáján kitanulhassa a detektívek mesterségét és később adlátus váljon belőle. Bár nem ő lesz az akadémia legjobbja, de egy haláleset kapcsán mégis ő lesz az, akit Craig maga mellé választ, majd miután egészsége megromlik maga helyett el is küld a párizsi találkozóra. A fiatalembernek óriási élmény a nagy nevekkel való találkozás, csakhogy aztán valóban az események sűrűjében találja majd magát Arzakyval, a tizenkettek közüli francia nyomozóval.

A hangulat, az egész milliő, ahogy Párizs készül az 1889-es világkiállításra szintén egy plusz pont a regénynek. Érdeklődve olvastam a kiállítókról, néha kicsit elborzadtam, hogy milyen dolgokra volt akkor kíváncsi a nagyérdekű közönség és szintén mohón faltam azokat a sorokat, ahol az Eiffel-torony megépítéséről kaptam plusz információkat, hisz nem gondoltam, hogy anno ekkora ellenkezést váltott ki a franciákból az az építmény, amely mára Párizs világhírű jelképe lett.

Igazi csemegeként olvastam továbbá azokat a részeket, ahol a híres detektívek saját ügyeikről számolnak be. Tetszett, hogy mennyire más egy amerikai vagy egy távol-keleti ügy, hogy mennyire más a nyomozók szemlélete egy-egy megoldatlan rejtély, bűneset kapcsán, és hogy magára a mesterségükre mennyire másként tekintenek mindannyian.

Amit viszont nem szerettem és levont a regény élvezhetőségéből az az, hogy szerintem túl sok szereplővel dolgozott az író. Bevallom nem egyszer, nem kétszer vesztem el a nevek és ügyek tengerében. Kapásból 12 detektív tűnik fel a színen, mindegyik hozza magával az adlátusát, így szám szerint legalább 24 karaktert kapunk. Plusz ezekhez jönnek a meggyilkolt detektív halálához kapcsolódó nyomozás során megismert emberek, illetve az újabb áldozatok és háttértörténeteik, szóval nekem néhol nagyon sok volt az információ, nagyon töménnyé tette a regényt. (Nem véletlen, hogy közben beiktattam egy könnyedebb műfajú könyv elolvasását is.)

Ettől függetlenül egy nagyon jó kezdeményezésnek érzem a Kossuth Kiadótól a Spanyol krimik sorozatát, úgy érzem, hogy lesznek még itt olyan történetek, amelyekkel szeretnék a jövőben még megismerkedni.

Értékelésem: 3,5 / 5-ből

Kiadó: Kossuth

Kiadási év: 2014

Fordította: Dornbach Mária

A Szajna-parti rejtély

Mark Pryor: A könyvárus rejtélye

Minden évkezdetkor az év első olvasmányát kisebb fajta tanakodással választom ki. Nem történt ez másképp 2013 szilveszterén sem, amelyet a nagy töprengés után végül tollasbálban egy elegáns és cseppet veszélyes előélettel rendelkező karizmatikus férfivel töltöttem kettesben - azaz ágyban, párnák között Mark Pryor Hugo Marston sorozatának első kötetét olvasva, és természetesen a kísérőm maga Hugo Marston volt. 

Már az első oldalak után azt éreztem, hogy ez a történet pont az lesz, amit elvártam tőle, se több, se kevesebb. Nem egy körömrágós-izgulós krimi, hanem egy lassabban csordogálós, de meglepetésekkel bőven tarkított történet, amelyben mindenképpen jelentős szerepe van a könyveknek és az igazán szerethető karakterű férfi főszereplőnek. 

Hugo Marston Párizsban éli életét, méghozzá a párizsi-amerikai nagykövetség biztonsági fejeként, amikor is egy kis szabadság szakad a nyakába és úgy dönt, hogy meglátogatja a Szajna-parton saját standdal rendelkező öreg barátját, Maxet, akinek sok szép és ritka könyv alkotja a gyűjteményét. Hugót már akkor a szívembe zártam, amikor egy első kiadású Hercule Poirot-kötetet, a Halál a felhők közöttet vásárol meg, és mellé rátalál még Arthur Rimbaud Egy évad a pokolban c. alkotására (Rimbaud mindig a középiskolás éveimet hozza vissza, ugyanis egyszer belőle kellett kiselőadást tartanom). Az üzlet megköttetik, csak Hugónál nincs elég pénz, ezért egy gyors banki kitérő után tér vissza Maxhez, hogy kifizesse a könyveket, amikor is azt látja, hogy ismerősét egy fegyveres elrabolja és épp a Szajnán egy hajón hurcolják el. Hiába siet az öreg segítségére, már nem tudja megmenteni. Biztonsági főnökként és volt FBI-osként Hugó tudja, hogy mi a törvény, így rögtön a párizsi rendőrségre vezet az útja, aztán csalódni kényszerül. Ugyanis nemhogy nyomozást nem indítanak az ügyben, de mások állítása szerint az adott időpontban nem is történt semmi a Szajna-parton, ők emberrablási incidenst nem láttak. Ráadásul másnap, amikor Hugo visszatér a tett színhelyére Max régi standján már más árulja a régiségeket, mintha mi sem történt volna. Természetesen Hugo nem hagyja ennyiben a dolgokat és a saját szakállára nyomozásba kezd, ami minket olvasókat igen érdekes világba kalauzol el. Nem elég, hogy a főszereplővel bejárhatjuk Párizs majdnem minden szegletét, de a bouquinistes (könyvkereskedő és antikvárius) nagyon érdekes, néhol brutális szabályokkal tarkított világát is megismerhetjük, előkerül itt is a nácivadászat témaköre, a felső tízezer gondtalan(?) életébe is betekintést nyerhetünk, és a drogok meg a bandaháborúk is jelentős szerepet játszanak majd a történet alakulásában.

Bár a regény nem sepert le a lábamról a pörgősségével, mert nekem - attól függetlenül, hogy csak pár nap alatt zajlik le a cselekmény és a nyomozás - kicsit lassú volt, én pont ezt tudtam benne szeretni. Így volt időm megemészteni az újabb és újabb infókat, megismerni az újabb szereplőket és közben dolgoztatni a saját agytekervényeimet, hogy vajon kik és miért rabolták el Maxet, köze van-e a könyveknek mindehhez és vajon elég lesz-e Hugo a rejtély felgöngyölítésére. És bár edződtem Agatha Christie-krimiken, nem jöttem rá a végső megoldásra, ezért is jár a pont az írónak.

Meg azért is nagy piros pont, hogy megalkotta nekünk Hugo Marston karakterét. Mert én bizony bírom ezt a pasit. És nem azért, mert annyira jóképű vagy ilyesmi, fogalmam sincs hogy néz ki a fickó, azt hiszem nem is fektetett az író erre különös hangsúlyt (na ja, hisz ő is az erősebbik nemhez tartozik). Csupán egy dolgot jegyeztem meg a külsejével kapcsolatban: hogy kalapot visel. Szóval nem ezért lehet szeretni, hanem az állhatatosságért, a humoráért - ami főleg akkor csillant meg, mikor barátja, a CIA-tól félig-meddig visszavonult Tom is betoppan a képbe -, a párizsi élethez való hozzáállásáért, azért, hogy nem nyavalyog folyton a szétment házasságán, és azért, mert egy felső tízezerbelieknek adott szűkkörű partin a texasi csizmájában állít be. Ja, és azért, mert imádja Sherlock Holmes történeteit, így cseppet sem meglepő, hogy Hugo és Tom kettőse abszolút Sherlock és Watson kapcsolatára hasonlít.

Bár érezni, hogy egy sorozat bevezető kötete, A könyvárus rejtélye nálam elérte azt, hogy ez a sorozat a jövőben is érdekelni fog. Az első kötet még a romantikus szál nélkül is simán megállta volna a helyét (sőt!), de mindenképpen jó nyitány volt Hugo további kalandjaira. Amiben nem lesz hiány, hisz ahogy láttam a sorozat második kötete külföldön már tavaly májusban megjelent The Crypt Thief címmel, illetve a harmadik pedig most januárban várható, amely The Blood Promise nevet viseli. Remélem, hogy a kiadó hamarosan elhozza hazánkba is a folytatásokat is!

Értékelésem: 4 / 5 -ből

Kiadó: Maxim - Mont Blanc válogatás (külön köszönet, hogy megtartották az eredeti borítót, tökéletesen illik a sorozathoz, ráadásul a többi is csodás lett szerintem, lásd lentebb!)

Kiadási év: 2013

Fordította: Bihari György

A második kötet

A harmadik kötet

Minden út Párizsba vezet

Ernest Hemingway: Vándorünnep

Nagyon régen vágytam már elolvasni Hemingway Vándorünnep című kisregényét. Rengeteg blogger elismerő és rajongó véleményét olvastam róla, és mindig fájt a szívem, hogy szinte beszerezhetetlen. Aztán A párizsi feleség elolvasása után egyre csak azt éreztem, hogy tényleg fel kell kutatnom ezt a könyvet, mert maga az írónő is megemlíti, mint forrásmunkát, amelynek sokat köszönhetett a könyve megírása során.

Úgy tűnt, hogy októberben rám mosolygott a szerencse, mert amikor nem is számítottam már rá, akkor sikerült megtalálnom egy antikváriumban. 

Miután hazavittem, szinte rögtön hozzá is kezdtem és azt vettem észre, hogy nagyon gyorsan elmerültem a történetben, az oldalak meg csak fogynak és fogynak. Gondoltam, hogy nem lesz ez így jó, én nem csak 1-2 napot szeretnék Párizsban tölteni Hemmel és Hadley-vel, hanem legalább egy hetet, szóval szándékosan lassítottam, esténként engedélyeztem magamnak pár fejezetet, azokat teljes átéléssel olvastam. De azt hiszem, nem is lehet másként, mert ahogy Hemingway ír erről a városról, az ottani életről, szinte vele együtt átéljük mi is a történéseket.

Mivel Hadley szemszögéből olvastam már mindezekről az eseményekről, olyan sok újdonságot nem kaptam,

ellenben nagyon jó volt megismerni az érem másik oldalát, azaz Hemingwayt és az ő érzéseit azokról a Párizsban eltöltött évekről, a pályája kezdetéről, a nehézségekről, a kudarcokról és a sikerekről. Másfajta élvezet volt az ő szemszögéből olvasni Gertrude Steinhez, F. Scott Fitzgeraldhoz, Ezra Poundhoz fűződő barátságáról. Meghatározó évek, kapcsolatok voltak ezek Hemingway számára mind szakmailag, mind magánéletileg, nem véletlen, hogy évekkel később, 1957-ben nekiállt ennek a történetnek. Annyira magam elé tudtam képzelni őt, ahogy beveszi magát egy párizsi kávéházba, kikészíti az íróeszközöket, kér egy kávét a pincértől és csak ír, ír, ír, majd áthúzza az egészet, megrázza a fejét, mert elégedetlen azzal, amit aznap alkotott és nagy sebbel-lobbal elindul egyet sétálni a Szajna-partjára. Másnap pedig kezdi elölről az egészet talán nagyobb sikerrel.

"Néhány kék fedelű füzet, két ceruza, egy ceruzahegyező (a zsebkés túl sok ceruzát pazarol), a márványtáblás asztal, a kora reggel illata, kisöpört és felmosott helyiség, no meg szerencse - mindössze ennyi kellett az íráshoz. Ami a szerencsét illeti, az ember vadgesztenyét és nyúllábat hordott a jobb zsebében. (...)

Néha olyan jól ment az írás, sikerült annyira életre kelteni a tájat, hogy az ember szinte ott volt, kilépett a fák közül a tisztásra, fölkapaszkodott a fennsíkra, s látta a dombokat ott túl a tó nyúlványán."

Shakespeare & Company

Amibe pedig igazán beleszerelmesedtem az Hemingway látogatásai voltak a Sylvia Beach által működtetett Shakespeare & Company párizsi könyvesboltba, illetve abba, ahogy minden alkalommal újabb klasszikussal ismerkedett meg, ahogy belevetette magát pl. az orosz irodalom megismerésébe (sajnos nekem elég nagy hiányosságom ez, most kaptam egy kis inspirációt, hogy változtassak rajta).

"Azóta, hogy Sylvia Beach kölcsönkönyvtárára rábukkantam, elolvastam Turgenyev valamennyi írását, Gogol minden angolul megjelent művét, Tolsztojt Constance Garnett fordításában és az angol nyelvű Csehov-fordításokat mind. (...)

Dosztojevszkijben voltak hihető dolgok és hihetetlenek, de néhány olyan igazság is, hogy más emberré vált tőle az, aki olvasta; műveiben az emberi esendőséget és őrültséget, a gonoszságot és életszentséget, a játékszenvedélyt éppúgy megismerte az ember, mint ahogy Turgenyevnél megismerte a tájat és az utakat, Tosztojnál a csapatmozdulatokat, a terepet, a tiszteket és a közkatonákat, s a harcot magát."

Azért meg aztán végképp a kedvenceim közé sorolhatom majd ezt a könyvet, mert úgy tudott elkalauzolni Európa egy másik szegletébe, hogy ki sem tettem itthonról a lábamat. Mondjuk örültem volna annak, ha olvasás előtt beszerzek egy részletes utcatérképet Párizsról és jelölöm a helyeket, utcákat, ahol Hemingway megfordult. Bár ezt legközelebb is megtehetem, amikor újra leveszem majd a polcról, mert biztos, hogy valamikor újra fogom olvasni ezeknek az éveknek a történetét, főleg ha egyszer esetleg Párizsba is eljutok majd, hisz ahogy Hemingway írta:

"Ha szerencséd volt, és ifjan Párizsban élhettél, bárhova vetődj életed során, Párizs veled marad mindig, mert Párizs vándorünnep."

Értékelésem: 5 / 5 - ből

Kiadó: Magyar Helikon

Kiadási év: 1971

Fordította: Bart István, Göncz Árpád, Szász Imre

(A képek forrása: www.weheartit.com)

Robert Capa háromszor

Három elolvasott könyv, három fejezet Robert Capa életéből. Végeredmény: rajongója lettem ennek az embernek, és ha most egy jó tündér megkérdezné, hogy kivel ülnék le beszélgetni azok közül a híres emberek közül, akik nem lehetnek már közöttünk, habozás nélkül az ő nevét mondanám.

Mindez a rajongó üzemmód tavaly decemberben kezdődött, amikor felfigyeltem Chris Greenhalgh Ingrid Bergman megkísértése c. könyvére. Bevallom, akkor még csak annyit tudtam Robert Capáról, hogy egy magyar származású híres fotós, Ingrid Bergman pedig a Casablanca női főszereplőjeként jelent meg előttem. De ennyi elég is volt ahhoz, hogy beszerezzem, majd miután elolvastam egyrészt kedvenc könyveim közé került, másrészt kicsit belehabarodtam Capába én is és elindultam azon az úton, hogy jobban megismerjem az életét, munkásságát, magát az embert a fényképezőgép mögött. 

Rögtön rávetettem magam az internet nyújtotta óriási információtömegre, nézegettem a fotóit, elolvastam az életrajzát a wikipédián, de ez nem volt elég. Meg ugye igazi könyvmolyként könyvre vágyik az ember és nem internetes barangolásra. 

"Fényképezőgéppel a kézben pedig nincs más választás, mint hogy legyen az embernek saját nézőpontja."

Többen is ajánlották Susana Fortes Robert Capára várva c. könyvét, amelyet a fellángolásom után nem sokkal akciósan be is tudtam szerezni. Ez a könyv Capa elindulását, majd híressé válását mutatja be a fotós pályán. Csakúgy, mint Chris Greenhalgh könyvében a helyszín itt is főleg Párizs, de betekintést kapunk a spanyol polgárháború történéseibe is. Megismerhetjük azt az utat, ami úgy kezdődött, hogy egy Friedmann Endre nevű férfiból egyszer csak Robert Capa válik, és találkozhatunk azzal a nővel, Gerda Taróval, aki nemcsak a fotózás szeretetében volt társa, hanem talán a legnagyobb hatással is volt életére. Ha Ingrid Bergman volt életében az utolsó nagy szerelem, akkor a legelső mindenképpen Gerda Taro.

Ez a könyv már jóval több információval szolgált Capáról, leghíresebb fotójának, a Milicista halálának keletkezéséről is sokat megtudhattam belőle, kezdtem sokkal jobban átérezni, hogy milyen is lehetett ez a kissé önpusztító életmódot folytató zseni, akinek a sors csak 40 évet adott.

"– Tudod, hogy mit jelent az, ha valakinek szerencséje van? Szerencsésnek lenni az, amikor az ember Berlinben egy sörözőben üldögél abban a pillanatban, amikor egy SS tiszt szétlövi egy zsidó cipész fejét, és te nem a cipész vagy, hanem a fotós, és ráadásul van elég időd, hogy előkapd a fényképezőgépedet. Szerencséd vagy van, vagy nincs."

E történet olvasása után újabb könyv került elém, méghozzá olyan, amit maga Capa írt. Ha eddig csak olvastam róla, ezután már vágytam arra, hogy olyat olvassak, amit ő maga vetett papírra. Ráadásul a Kissé elmosódva - emlékeim a háborúról szóló könyv nem csak Robert Capa haditudósítóként papírra vetett 2. világháborús visszaemlékezéseit tartalmazza, hanem több mint 100 fotóját is. A nagy rajongásom itt pedig a tetőfokára hágott, ugyanis meg kellett állapítanom, hogy Capa a fotózás mellett írni is tudott. Azt a sok szörnyűséget, megpróbáltatást, amit átélt a 2. világháborúban a katonákkal együtt olyan humorral tudta tálalni, hogy sokszor eltörpültek a borzalmak és vigyorogva olvastam a sztorijait. Két kedvencet emelnék közül a sok közül: az egyik, amikor a szükség vezérelte Capa letolt nadrágjával az aknákkal teleszórt terep fogságába esik.

"Letolt gatyával estem csapdába. Ott szobroztam az elhagyatott, üres, néma sivatagban, egy hülye kaktusz mögött és a homokhoz szögezve, félpucéran dacoltam a halállal. Még a gyászjelentésem sem fogja elbírni a nyomdafestéket."

A másik, amikor Capa nagy leleményesen úgy állít be egy pilótát egy fotóhoz, hogy hozzáigazítja a repülőgépe orrához a fotó alanyát, mert szerinte hasonlóság van a két orr között. A baj csak az volt, hogy a repülőgép orrán egy szupertitkos új szerkentyű volt felszerelve és amikor a fotó napvilágra került a vezérkar őrjöngve követelte a fejét.

"(...) - Ez itt Bishop hadnagy az Erődjével.

- A francba Bishop hadnaggyal! - üvöltötte az őrnagy. Dühödt ujja egy kis fekete izére bökött a nehézbombázó orrán. Az a kis fekete izé nekem semmit sem mondott, de már sejtettem, hogy magán viseli a sorcsapások minden ismérvét. Az őrnagy nem tartott sokáig bizonytalanságban.

- Még hogy kis fekete izé! Tudja mi ez? Az amerikai légierő legféltettebb titka! - Már-már fuldoklott. - A Norden-féle bombavető célzókészülék."

De a sok humoros eseményen túl ez a könyv egy iszonyatosan jó és valósághű tabló a 2. világháború néhány szeletéről, többek között az olaszországi hadjáratról, a francia invázióról, a normandiai partraszállásról (ennek leírásakor a könnyeimmel küszködtem magam elé képzelve a katonákat, ráadásul az Elit Alakulat c. egyik kedvenc sorozatomban megismert E-század is felbukkan), Párizs felszabadításáról. Aztán szó esik még benne egy Pircsi névre hallgató nő iránti fellángolásról, Hemingway felbukkanásáról a hadszíntéren, szóval filmbe illő jelenetekként pörögnek benne az események. Capa fotói pedig mindezt csak még eredetibbé teszik, döbbenetes erejük van. Van, amelyik felett percekig elidőztem, pláne azoknál, amelyeknek a keletkezéséről ő maga mesélt. De azt hiszem, hogy a saját hitvallása az, ez az egyszerű mondat, amely mindennél többet elmond róla:

"Ha nem elég jók a képeid, az az oka, hogy nem vagy elég közel."

Most a róla szóló olvasmányokból ugyan egy kicsit kifogytam, de nemrég nyílt egy kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban Robert Capa/A Játékos címmel, amely 2014. január 12-ig tekinthető meg, és amelyre mindenképpen szeretnék elmenni, hogy egy újabb arcát ismerhessem meg a "legnagyobb pesti vagánynak".

(Ha pedig valaki olyan szerencsés, hogy mostanság jár Olaszországban, akkor ott is lehetősége nyílik megtekinteni egy kiállítást Capa fotóiról a római Palazzo Braschi épületében.)