A következő címkéjű bejegyzések mutatása: boszorkányság. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: boszorkányság. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. május 17., szerda

A kísértés álcázva érkezik

Joanne Harris: Szent bolondok


Az egyik múlt havi csalódásom után azt éreztem, hogy tuti befutó olvasmányra van szükségem. Az idei várólista-csökkentésbe beválogattam az egyik kedvenc írónőm, Joanne Harris könyvét, így gondoltam két legyet ütök egy csapásra: vcs-t is csökkentek, plusz végre valami jót fogok olvasni. És bizony így is lett. Ő az az írónő számomra, akiben még soha nem csalódtam. Ráadásul azt hiszem ő az egyetlen, akinek nincs két egyforma könyve. Vannak bizonyos elemek, karakterek, amelyek vissza-visszatérnek ugyan nála is, de nincs két ugyanolyan helyszín, ugyanolyan történetvezetés, szóval annyira önálló és elkülönült történetei vannak, hogy mindegyikre emlékszem több év távlatából is.

A Szent bolondoktól viszont egy kicsit tartottam. Egyrészt egy olyan korba tette Harris, ami tőle teljesen szokatlan, egészen az 1600-as évekbe megyünk vissza, ráadásul egy apátság elzárt világa lesz a helyszín. Féltem a vallási témától, féltem az ingerektől elszigetelt közegtől, hogy mit lehet majd ebből kihozni, hogy nem lesz-e túl unalmas "csak" apácákról olvasnom és a végére azt kell mondanom, hogy vakon kellett volna bíznom Harrisben és az ő varázsában. Merthogy az első pár oldal elolvasása után, ami amolyan kis belemelegedés volt számomra, őszintén szólva alig tudtam letenni. 

Pedig az írónő nem egy kacifántos történetet talált ki, nem hullák potyogtak az égből, hanem csak összehozott két olyan világot, amely fényévekről van egymástól. A cirkuszi komédiások és a szemkápráztató trükkök porondja után, amelyben Juliette a sztár, akit csak a Szárnyas Asszonynak ismer meg a közönség zseniális kötéltáncos tudása révén, hirtelen bekerülünk az apácák elzárt világába, ahol Juliette egy rosszul sikerült fellépés után menedéket lel kislányával és Auguste nővérként éli csendes, nyugodt, ámde boldog világát. Egészen addig, amíg új apátnőt nem kap az apátság, egy tizenéves kislány személyében, akinek a tanácsadója Juliette hajdani szerelme a komédiások közül, aki többször slamasztikában hagyta már a lányt. Juliette érzi, hogy a férfi felbukkanásával egy csapásra vége szakad majd addigi csendes életének és mielőbb szeretné kideríteni, hogy ennek a titokzatos férfinak, aki most papnak adja ki magát mi célja van a zárdával és a benne élő apácákkal. Megjegyzem egészen addig, amíg Harris el nem mondta a megoldást, én bizony rá nem jöttem, de nagyon tetszett az, hogy a főbb szereplők életének a szálai hogyan futnak össze a legvégén.

"Úgy érzem, valami rettenetesen hibádzik egy olyan Teremtőben, aki szüntelenül, a pusztulásig próbára teszi teremtményeit, a világot gyönyörűségekkel rakja meg, hogy aztán kijelentse, minden gyönyör bűn, és az emberiséget tökéletlennek teremti, majd elvárja tőle, hogy tökélyre törekedjék. Az ördög legalább tisztességesen játszik. Ismerjük az álláspontját."

Mondanom sem kell, de a regény hihetetlen erős atmoszférával rendelkezik. Miután Le Merle, Juliette árulója beteszi a lábát az apátságba, egyszerűen fulladozni lehet olvasóként a bezártságtól, szinten érezzük Juliette riadalmát mi is, hogy vajon mire készül az álpap, illetve csodálkozva nézhetjük majd az apátnők átalakulását. Merthogy bizony számomra ők voltak azok a Szent bolondok, akiket a vallással, eszmékkel, a bűnnel és a bűnhődéssel, a boszorkánysággal, a testi és lelki vágyak elfojtásával majd felszínre kerülésével meg lehetett téveszteni, bolonddá lehetett tenni és Le Merle pont erre alapozza amúgy zseniális tervét. Eleinte kevertem az apácák személyét, de aztán mindegyik karakter életre kelt, átalakult és pont a legcsendesebbek közül kerültek ki azok, akikben a regény végére a leginkább csalódnom kellett.

Harris zsenialitása számomra viszont egyértelműen az, hogy én egyszerűen nem tudom utálni a gonosznak, a rossznak szánt vagy kikiáltott szereplőit. Így voltam a Csokoládécipő Zozie-jával is például, de akár a Kékszeműfiú bármelyik karakterével is. Annyira sokrétűek ezek a negatív karakterei is, hiszen nem csak a rossz oldalát mutatja meg, hanem azt is, hogy miért lettek ilyenek, illetve hogy mik a motivációik abban, amit tesznek. Ha valaki nyitott szívvel olvassa az ő történetüket, nem lehet egyértelműen pálcát törni felettük.

"Mind olyasmi elől menekültünk, amit nem igazán értettünk. Mint mondtam, mindenkinek megvoltak a titkai."

Szóval én végig dagonyáztam ebben a történetben, és miután befejeztem egyrészt nagyon örültem, hogy ezt a könyvet is sikerült még anno beszereznem a Harris-gyűjteményembe, másrészt hogy hagytam még tőle olvasatlan könyvet. Illetve azóta ott mocorog bennem, hogy szép lassan újra el kellene olvasnom tőle az összeset, mert ezt a nőt és a könyveit nem lehet nem szeretni. Aztán nem olyan rég fedeztük fel, hogy úgy tűnik az Ulpius után végre a Libri magához veszi az írónő könyveinek a gondozását és hamarosan a Csokoládét újra megjelentetik majd. Repesek a boldogságtól és nagyon várom, hogy a régi kötetek után a még magyarul kiadatlan könyvei is sorra kerüljenek, én kérdés nélkül vevő leszek rájuk. Addig meg csemegézem újra a régebbiek közül, tegyetek így Ti i!



Kiadó: Ulpius
Kiadási év: 2003
Fordította: Szűr-Szabó Katalin

2016. január 23., szombat

Nem jó a boszival ujjat húzni!

Alex Flinn: Beastly - A szörnyszívű


Úgy gondolom, hogy a meséknek - akármilyen idősek vagyunk is - helye van az életünkben. Amíg gyerekek vagyunk játszva tanulunk belőlük, aztán később már ha vannak gyerekeink akkor mi tanítjuk általuk a saját gyerekeinket, és ha épp nincs gyerkőc az ember életében, közelében akkor bizony egy nehezebb periódusban jó velük kikapcsolni és kicsit újra hinni a csodákban. Én a mai napig nagyon szeretem a meséket. Én vagyok az a lány, aki most karácsonykor pityergett a Wall-E-n, később pedig szipogtam az Agymanókon, és én vagyok az is, aki a januári munkahelyi őrület közepette egyik hétvégén teljesen agyhalott állapotban a kezébe vette a Beastlyt és szinte egy szuszra ki is olvasta.

A történet egy mai modern köntösbe bújtatott Szépség és a Szörnyeteg, ami amúgy az egyik all-time-favourite mesém. Az Alex Flinn által megírt változatban New York egyik elit gimijében vagyunk, ahol egy menő srác a jóképűségével és a népszerűségével ott gázol át az embereken ahol tud. Csakhogy egyik alkalommal rossz emberrel húz ujjat, pont egy álruhás boszorkányt szúr ki céltáblának és a nagy heccnek egy még nagyobb szívás lesz az eredménye. Elveszti szépfiú külsejét, egy szőrös-karmos szörny válik belőle és két évet kap arra, hogy találjon legalább egy olyan embert, aki a csúfsága ellenére is szereti őt, és megcsókolja, ha ez nem sikerül örökre így marad. Nem egyszerű feladat az tuti! 
Természetesen lesz majd egy lány - mert egy lány mindig akad a mesékben a Fiú mellé-, aki amúgy nem is olyan szép, hanem inkább csak átlagos, viszont okos, kedves és imádja a könyveket. Csoda, hogy őt rögtön a szívembe zártam? Aztán egy-két nyakatekert történés során a Lány a Szörnyeteg házában köt ki, ahol a fiú a házitanítót és a házvezetőnőt leszámítva teljesen egyedül tengeti az életét. És ezek után megkezdődik a lassú közeledés, az ismerkedés, a külső mögé nézés, a belső értékek felismerése és a sóhajtozósan bájos szerelem ébredése a Lány és a Szörnyeteg között. Csakhogy az élet, meg a sors, még mindig tartogat meglepetést, és lehet, hogy a Szörnyeteg kifut az időből.

"Szuperhős is lehetnék, leszámítva, hogy ha ki akarnék menteni valakit egy égő házból, akkor amint meglátna, sikoltozva a lángok közé vetné magát az illető."

A történetet valóban sokszor feldolgozták már filmes formában, de én könyves feldolgozásban most találkoztam vele először. Az olvasás alatt végig azon gondolkoztam, hogy annyira a kezébe nyomnám a mostani fiataloknak (és idősebbeknek is), de tartok tőle, hogy pont a mondanivalót, a lényeget nem értenék meg. Szépséggel ugyan sok mindent el lehet érni, de milyen siker ez? Tartós? És egyáltalán ki a szép manapság? Aki a tucatlányokra hasonlít és akin egy rakat mű cucc van rajta, vagy az, aki mer különbözni a többiektől? És tényleg ennyire sekélyesek vagyunk mi emberek mindannyian, hogy a külső szépséget előrébb helyezzük a belső értékekhez képest? Nem szeretnék ilyen ember lenni, és remélem, hogy nem is vagyok. Ennyi idősen úgy érzem, hogy nekem nem egy boszorkány átka kell ahhoz, hogy meglássam kiben és hogyan rejtőzik az igazi érték.

"Lehet, hogy túl könnyen ítélünk a külső után, mert az egyszerűbb, mint meglátni, ami igazán fontos."

Amúgy Alex Flinn cseppet sem akart többet írni mint egy modern Szépség és Szörnyeteg történetet és szerintem ezért is élvezetes ez a könyv. Meg hát Kyle, azaz a Szörnyeteg humoráért. Egész végig az ő szemén keresztül követjük végig a történteket, úgyhogy mi is átmegyünk minden kis apró érzelmi mélyponton vagy magasban szárnyaláson: hitetlenkedés, harag, magányosság, beletörődés, remény, szerelem, veszteség. De ami ezt a Szörnyeteget igazán kedvessé tette számomra a belső átalakulásán kívül az tényleg a humora volt, na és az a szoba, amit a Lánynak rendezett be telis-tele könyvekkel.

Nem könnyű lányokat összeszedni, ha az ember úgy néz ki, mint Csubakka!

Azt hiszem erre a kis történetre nagyon jó szívvel fogok mindig is visszagondolni. Kisimítja az ember arcán és agyán a hétköznapok okozta ráncokat, beburkol a bájos és romantikus hangulatával, szóval amolyan igazi kis menedék a valóság elől. De hát nem pont erről szólnak a mesék?


Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadási év: 2007
Fordította: Farkas Veronika

2015. október 25., vasárnap

A Sparrow nők varázslatos élete

Alice Hoffman: A tizenharmadik boszorkány


Az elmúlt időszakban felértékeltem az olvasásra szánt időmet, ugyanis ritkábban tudok rá sort keríteni, mindig akadt valami intéznivaló, program és este holtfáradtan már csak aludni volt kedvem. Ráadásul volt két mellényúlásom, ami miatt mérges voltam magamra, mert még mindig nem tartok ott, hogy ha felbosszant egy könyv, vagy unalmasnak találom, akkor félreteszem. Szóval két megszenvedett történet után azt éreztem, hogy egy tuti befutóra van szükségem és ez mellé még elkapott az újraolvasási láz is. Így került 4 év távlatából újra a kezembe A tizenharmadik boszorkány. És annyira elkapott megint ez a varázs, amit Hoffman tud, hogy nem siettem vele, esténként dagonyáztam a történetben. Elcsépelt, de való igaz, hogy egy régi kedvencet újraolvasni gyógyír, számomra azt az érzést adta, amikor egy hosszabb távollét után hazatérek, és újra a már jól ismert, pihentető közegemben lehetek.

"A Sparrow asszonyok láthatatlan tintával írták a város történetét."

Második olvasatra persze feltűnt, hogy mennyire hasonlít ez a könyv az Átkozott boszorkákhoz. Itt is több generáción át követhetjük a boszorkányoknak kikiálltott nők, lányok sorsát, de itt nem a testvérek közötti konfliktuson volt a fő hangsúly, hanem az anyák-lányok közötti kapcsolatokon. Itt is volt egy kis krimi szál, ami miatt izgulhattunk, de az igazi lényegét a történetnek a nemzedékek közötti kapcsolat, a hazatérés miatti múlttal való szembenézés és a második esélyek kihasználása adta.

A Sparrow nőket nemzedékről nemzedékre boszorkányoknak tartották Unityben, mert mindegyiknek volt valami adottsága, amit a 13. születésnapjuk reggelén tapasztaltak meg. Volt, aki nem érzett fájdalmat, volt, aki gyógyító erővel rendelkezett, volt, aki a legborzalmasabb alapanyagokból is csodás étkeket tudott előállítani. És van az utolsó három nemzedék, ahol Elinor a nagymama kiszagolja a legapróbb hazugságot, a lánya Jenny látja mások álmait és Stella, a legfiatalabb látja, hogy hogyan fognak meghalni az emberek. Pont ez a képessége sodorja a lányt veszélybe, és ez miatt gyanúsítják meg apját - aki már nem él a családjával - gyilkossággal. A média figyelmét elkerülendő Jenny úgy dönt, hogy először csak lánya, majd később ő maga is visszatér szülővárosába és szülőházába, a Torta-házba. Itt kapnak esélyt arra a nők, hogy rendezzék életüket, kapcsolataikat, szerelmeiket, újrakezdhessék az életüket.

"A szerelem sokszor láthatatlan, néha csak ketten látják, és mindenki más vak."

Most, hogy újra elmerültem a regényben azt hiszem jobban imádtam, mint első alkalommal. Szerettem a karaktereit, a nőket, akik mindannyian hadilábon álltak egymással mint anya és lánya, ugyanakkor bármit megtettek volna, hogy biztonságba tudják a számukra legfontosabb embert a világon. Nem is tudok kedvencet választani a nők közül, sőt a felmenőik közül sem. Felteszem, ha tiniként olvastam volna, Stella lenne a kedvencem, most felnőtt nőként talán Jenny felé húz a szívem és majd ha mondjuk 25 év múlva olvasnám, talán Elinor lenne akivel azonosulni tudnék.

"Ha egy család három nőtagja főzési céllal egyszerre tartózkodott a konyhában, az csak bajt jelenthetett."

A férfiak is jelentős szerepet kapnak, hangsúlyosabban átszövik a nők életét, mint az Átkozott boszorkákban. Elinort évek óta hűségesen támogatja a városka orvosa, Stewart doki. Szerintem úgy voltak ők a hosszú évek során, mint Forrest Gump és Jenny, azaz a borsó meg a héja.
Aztán itt van Stella apja Will, aki már a Jennyvel való megismerkedésétől kezdve nem egyenes az asszonnyal, nem véletlen, hogy házasságuk is kudarcra van ítélve. De amikor Will is visszatér fiatalságuk színhelyére, őt is megcsapja a második lehetősége szele és ez alkalommal él is vele. Úgy tűnik, csak a megfelelő nőt kellett ehhez megtalálnia.
Fontos lesz Matt, Will testvére aki évek óta Jennyről álmodozik, de aki soha nem mert lépni. Most, hogy Jenny újra a városban van, elkerülhetetlenek a találkozások, ami új fajta kapcsolat kialakulásához vezet majd. Amúgy Mattet különösen imádtam, mert ő volt az, aki fáradtságot és éveket nem kímélve diplomamunkáját a Sparrow asszonyok és Unitiy városa történetéből írta.
Persze Stella mellett is megjelennek a fiúk és kimondottan tetszett az, hogy hasonlóképpen mint annak idején Jenny körül, körülötte is két fiú sürgölődik. A kedves és jó Hap, Stewart doki unokája és a minden bajban, balhéban benne lévő rossz fiú, Jimmy. Fel van adva a lánynak a lecke, hogy melyik fiút mennyire engedi magához közel.

"Ilyen a szerelem: mint egy álom, amit nem egészen értünk, amelyben nem szükségszerűen tudjuk, mit nézünk, amíg ki nem böki a szemünket. A szerelem és a szeretet rajtaüt az emberen, meglapulva les ránk, napokig vagy évekig szunnyad… az ember nyomába ered, elkerüli, láthatatlan, ez minden…"

Aztán persze a könyv egyik legnagyobb vonzereje az a bizonyos Torta-ház, ami generációkról generációkra öröklődik a Sparrow nők között. Ha csak magam elé képzeltem, már viszketett a kezem, hogy pakoljam a bőröndömet és meg sem álljak a küszöbükig. Azt hiszem sokan vagyunk így, hogy egy hasonló menedéket képzelünk el magunknak, egy olyan helyet, amit átjár az őseink szelleme, ugyanakkor a babonás tömeget jó messze tartja az otthonunktól. Persze penészesedik a fal, recsegnek-ropognak a padlódeszkák, de a mágia és a varázslat átlengi minden szegletét.

Hoffman stílusa számomra most már igazi menedéket nyújt a nyűgös hétköznapok elől. Bele lehet bújni a könyveibe, a szavaiba, a varázslatos leírásaiba, az erős karakterei életébe. Ha csak ideig-óráig, de akkor is, és ez épp elég. Mindig meg tudja találni a mágia, a szerelmi szál és a borzongató krimisebb szál közötti összhangot. Igazi női regényeket ír, de nem a csöpögős fajtából. Remélem, hogy egyre több regényét olvashatjuk majd magyarul, én látatlanban befizetek bármelyikre.


Kiadó: Geopen
Kiadási év: 2007
Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Képek forrása: pinterest.com, weheartit.com

2015. április 13., hétfő

Mindennapi mágia

Alice Hoffman: Átkozott boszorkák


Szép fokozatosan igyekszem bepótolni az Alice Hoffman regényeit illető elmaradásomat. Mondhatnám, hogy sajnálom, hogy ilyen későn találtam rá az írónőre, de ez nem lenne igaz, mert most a regényei kapcsán újra átélhetem azt a semmihez sem fogható érzést, amikor egy írónak a rajongójává válok.

Amikor kivettem a könyvtárból a Practial Magic azaz magyarul csak Átkozott boszorkáknak fordított regényt (amivel szerintem elvették a sava-borsát a címnek, mert a Practial Magic sokkal találóbb) én cseppet sem arra az élményre készültem, amit az 1998-ban készített film adott. Pedig én azt a filmet imádom! Nem tudom hányszor láttam már és nem tudom még hányszor fogom megnézni, de úgy szeretem ahogy van. Viszont az eddigi Hoffman-regények alapján sejtettem, hogy azért nem ennyire cukormázas a könyv, úgyhogy valami teljesen más élményt vártam. Meg is kaptam, méghozzá jó nagy adagban.

A filmben szinte csak egy-két szálat hagytak meg, jócskán átírták az egészet, szinte lehántották az összes héját a történetnek és csak nagyon keveset tartottak meg az alapból amivel kapcsolatban mondhatom, hogy a mozinézők szegényebbek, viszont, mi olvasók sokkal gazdagabbak lettünk. Hiszen a könyv szerinti történetben a hangsúly igazából 4 nőn van: a testvérpár Sallyn és Gillianen, akiket a bosziknak kikiáltott, szerelmi praktikáikat pénzzé tevő nagynéniknek kellett a szüleik halála után felnevelniük, illetve a következő generáción azaz Sally lányain, Kylie-n és Antonián.

A könyvbéli történet sokkal komorabb és feketébb, mint amire gondoltam. Sally és Gillian gyermekkorukban a legközelebb álltak egymáshoz, hisz összehozta őket a korai árvaság és a kisvárosi kiközösítés a rájuk aggatott boszorkányság miatt, ugyanakkor a két lány nem is lehetne eltérőbb egyéniség. Gillian, aki a fiúkat, később a férfiakat állandó az ujja köré csavarja és akit hajtanak az ösztönei amint tud lelép otthonról, míg Sally aki örökké a húgát helyezte előtérbe a nénikkel marad és semmire sem vágyik jobban, mint hétköznapi, mágiától mentes életet élni. Aztán amikor az ő életébe is beköszönt a szerelem, és megszületnek a lányai azt gondolta, hogy megvan mindene. Csakhogy a sors egy kiszámíthatatlan boszorkány, így pont azt veszi el a nőtől, akitől megkapta a hőn áhított nyugalmát. 

"(…) néha a helyes döntések helytelennek tűnnek egészen addig, amíg túl nem leszünk rajtuk."

Később sikerül újra magára találnia, de úgy dönt, hogy a nagy házat, ahol a nénikkel a gyermekkorát töltötte, a várost, ahol a férjével éltek maga mögött akarja tudni és a két tinédzser lányával máshová költözik, saját önálló életbe kezd. Mikor máskor toppanjon be újra az életébe az elkódorolt hugica ha nem akkor, amikor már minden megy a maga útján és viszonylag nyugalmas életet élnek ők hárman? És a katasztrofális helyzetek sora csak ekkor kezdődik el igazán. Testvérféltékenység, anya-lánya párharc, tinédzserlázadások, első szerelmek és nem várt szerelmek, no meg egy haláleset és egy vadul burjánzó orgonabokor, aminek az illatától mindenki megrészegül és még az is szerelembe esik, aki nem akar.

"Különösen forró napokon, amikor a legszívesebben leszúrnád az első szembejövőt, de legalábbis lekennél neki egy hatalmas pofont, igyál inkább limonádét. Menj, és vegyél egy jó minőségű ventilátort!"

Hoffman történeteiben nagyon szeretem a nőalakjait. Erősek, még akkor is ha első körben gyengének tűnnek, a végén mindig felállnak és tovább tudnak lépni. Szeretem a több generációt, akiket megteremt, hisz ez rögtön magával hozza az anyák és lányaik közötti konfliktust. Szeretem a tinédzser karaktereit is, mert úgy tudja ábrázolni egy tizenéves gondolkozását, hogy mindig magamra tudok benne ismerni (az évekkel ezelőtti önmagamra), a durcázásokra, a meg nem értettség érzésére, arra, hogy az egész világ ellenünk van. Ami most egy pici hiányérzetet okozott nekem az csak annyi volt, hogy a regényben érzésem szerint a hangsúly picit Gillian felé tolódott, az ő új szerelmének kibontakozását sokkal részletesebben élhettük át. Mivel hozzám Sally karaktere áll inkább közelebb, természetes volt, hogy róla is legalább ennyit szerettem volna olvasni.

Amit Hoffman nagyon tud még az bizony a hangulatteremtés. Boszorkányságról vagy csak a szerelemről ír, tök mindegy, az biztos, hogy iszonyat erős atmoszférát képes teremteni. Itt voltak olyan részek amikor csak Sally házáról, a közelgő vihar kitöréséről vagy éppen az egyik szereplő magányosságáról írt és a zsigereimben éreztem az egészet. 
Nem tudok vele nem elfogult lenni, én imádom ahogy és amit ír. Még akkor is ha erre a regényére ráfért volna egy kis szerkesztés még, legalábbis én egy kis tagoltságnak jobban örültem volna.

Ettől függetlenül mindenkinek, aki - Amadea kifejezését használva - a háztáji mágia rajongója, teljes szívemmel ajánlom. Aki viszont a filmet keresi ebben a könyvben az bizony mélységesen csalódott lesz. Felejtsétek el, készüljetek fel egy teljesen más, mélyebb, összetettebb, emberibb történetre és hagyjátok, hogy az Owens-lányok elcsábítsanak pár órára! Higgyétek el nekem, baromi élvezetes utazás lesz, hisz Sally Owens igen tájékozott az élet és babonák dolgaiban, fogja majd a kezeteket:

"Elvégre van egynémely dolog, amit Sally Owens biztosan tud: ha kiborul a só, csípj föl egy keveset, és dobd hátra a bal vállad fölött. Tarts rozmaringot a kertkapu mellett. Tégy borsot a krumplipürébe. Ültess rózsát és levendulást, mert szerencsét hoznak. És légy szerelmes, amikor csak teheted!"


Ezúton pedig örömködnék még egy sort, hisz a Maxim úgy látszik felkarolta Hoffman regényeinek itthoni kiadását és a Galambok őrzői után hamarosan jön az újabb könyve, a Gyönyörű titkok múzeuma, amelynek a borítója számomra az év egyik legszebbje.


Kiadó: Palatinus
Kiadás éve: 2007
Fordította: Nagy Nóra

2012. szeptember 2., vasárnap

Az árnyékkönyv nyomában

Katherine Howe: A boszorkányoskönyv




Egy kedves ismerősöm segítségével jutottam ehhez az általam régóta várt könyvhöz. Amikor a megjelenéséről jöttek a hírek, nagyon izgatott voltam, mert a boszorkányokkal és a róluk szóló történetekkel engem igazán le lehet venni a lábamról. Legalábbis eddig Alice Hoffmannak sikerült. Most, hogy elolvastam ezt a történetet, elég felemás érzéseim vannak Katherine Howe regényével kapcsolatban.

A történet maga igazán érdekes. Adott egy fiatal lány, Connie Goodwin, aki épp a disszertációja megírásához készülődik, előtte áll az egész nyár, hogy belevesse magát ebbe a nagy munkába és az anyaggyűjtésbe. De jön egy telefonhívás az édesanyjától, hogy a nagyanyjától örökölt házat a nyáron el kellene adni, aminek lebonyolítására Connie-t kéri meg. Kelletlenül ugyan, de Connie beleegyezik és leutazik Marlbeheadbe. Miután megérkezik egy eldugott, hatalmas és elhanyagoltan is burjánzó kerttel rendelkező házat talál, amelyben még a villany sincs bevezetve. Első döbbenete után, erőt vesz rajta történész énje, és kutakodni kezd a ház könyvei között, hátha talál valami emléket elhunyt nagymámájáról. Ekkor talál meg egy régi Bibliát, amelyből egy kulcs esik ki. A kulcsban egy régi papírdarab van, amelyen ennyi áll: Deliverance Dane. A lány érzi, hogy valami nagyon érdekes dologra bukkant, ráadásul amióta a házban tartózkodik, folyamatosan víziók gyötrik rég hallott nagyanyjáról és soha nem ismert nagyapjáról. Mivel úgy gondolja, hogy van elég ideje a disszertációjához való anyaggyűjtésre, először azt szeretné kideríteni, hogy mi vagy ki volt ez a bizonyos Deliverance Dane?

A nyomozás nem egyszerű, de segít benne Connie legjobb barátnője, a latin nyelvet kitűnően tudó Liz, és egy új ismerős, Sam, az ipari alpinista, aki régi épületek, műemlékek restaurálásán dolgozik. Nem árulok el azzal nagy titkot, hogy a nyomozás a salemi boszorkányperek idejére, az 1690-es évekre visz minket vissza, mert Connie-nak annyit sikerül kiderítenie, hogy Deliverance Dane egy olyan asszony volt, akit az akkori perekben boszorkánysággal vádoltak meg. Deliverance Dane és leszármazottjai történetének kutatása közben a lány rengeteg fontos felfedezést tesz, egy bizonyos árnyékkönyv felkutatásába is belevág, és olyan dolgokra bukkan, amelyek legnagyobb meglepetésére a saját életére, a saját történelmére is óriási hatással lesznek.

„ – Valami baj van? – kérdezte Sam, és felnézett a térdén lévő, kinyitott egyházkönyvből, amely 1730-tól 1750-ig tartalmazta a haláleseteket.
- Nem igazán – sóhajotta Connie. – Csak gondolkoztam.
- Hátborzongató, nem? – kérdezte Sam. Közelebb hajolt a lányhoz a kártyaasztal fölött és lehalkította hangját.
- Mi a hátborzongató? – fordult felé Connie.
- Hogy itt van az embernek az egész élete: a nézetei, a szerelmei, a félelmei. Aztán mindezek a részek eltűnnek. Később eltűnnek azok is, akik még emlékezhetnének ezekre a részeinkre, és hamarosan ennyi marad belőlünk: egy név valamilyen nyilvántartásban. Itt ez a Marcy – volt egy kedvenc étele. Voltak barátai, voltak, akiket nem szertett. Még azt sem tudjuk, hogyan halt meg. – Sam kesernyésen mosolygott. – Azt hiszem, ezért is szeretem jobban a restaurálást a történelemnél. Restaurátorként úgy érzem, megmenthetek valami keveset attól, hogy elporladjon.”

A cselekmény párhuzamosan két szálon fut: egyrészt végigkövethetjük Connie kutatásait a jelenben, másrészt, ahogy újabb és újabb részletek derülnek ki Deliverance életéről, úgy nyerünk betekintést a 17. századi salemi időkbe, illetve a leszármazottak további életébe. 

Be kell, hogy valljam, hogy sokkal élvezetesebbnek találtam a régmúltban játszódó részeket. Nagyon tetszett, hogy amolyan ízes tájszólással beszéltek az emberek, továbbá ez a cselekményszál és az emberek boszorkányság iránti félelmének bemutatása sokkal izgalmasabb volt. Abszolút találó szerintem a Deliverance (szabadulás) és a női utódok névválasztása az írónőtől: volt itt Mercy (kegyelem), Prudence (körültekintés) és Temperance (mértékletesség) is.

A napjainkban játszódó részben a kedvencem azok a jelentek voltak, amikor Connie magát a házat fedezi fel, a benne lévő tárgyakkal ismerkedik. Az biztos, hogy rázott a hideg annál a jelenetnél, amikor először lép a házba, és az is, hogy én bizony egymagam nem lettem volna elég bátor ahhoz, hogy ottmaradjak teljesen egyedül egy ilyen ósdi, titkokkal, üvegcsékkel, varázslattal teli sötét és sejtelmes házban.
A Connie által kipróbált jóslás-varázslás jelenet, amelyhez egy szitára és egy ollóra volt szüksége, szintén élvezetes volt, ráadásul az utószóban kiderül, hogy ez a régi időkben ismert és alkalmazott jóslási forma volt. Nem mondom, hogy itthon én is ki fogom próbálni, mert biztos furcsán néznének rám a családból, de jó lesz ezt fejben tartani, ki tudja, hogy mikor lesz szükségem egy kis boszorkányos tudásra.

A vegyes érzéseimet a könyvvel kapcsolatban az okozta, hogy véleményem szerint teljesen felesleges volt a szerelmi szálat beletenni a történetbe. E nélkül is simán megállta volna a helyét, sőt, élvezhetőbb lett volna. Vagy ha már szerelmi szálról beszélünk, akkor legalább ne olyan érzésem legyen, mintha ezt az írónő egy kötelező elemként tette volna bele a regényébe. Legalább éreztem volna a két főszereplő között egy szikrát, egy kis vonzalmat, valami mágnesességet, de nem, itt az egész nekem egy kis lanyha egymásra találásról szólt. A végén értettem persze, hogy miért kellett egy férfit is belecsempészni a történetbe, de akkor már tényleg lett volna valami bizsergető, perzselő és mindent elsöprő románc Connie és Sam között. Ráadásul a végén pik-pak minden olyan gyorsan megoldódott, hogy nekem egy kis hiányérzetem maradt, hogy akkor mi is lesz ezzel a két emberrel a továbbiakban? Ezek a részek voltak azok, amely miatt nem tetszett ez a könyv annyira, mint ahogy magamban arra számítottam az olvasás előtt.

Kicsit az is levont az élvezetből, hogy a napjainkban játszódó részek túlsúlyban voltak a regényben. Nekem egy 50-50%-os arány jobban tetszett volna. Örültem volna, hogy ha a fent említett érdekes nevű női leszármazottak történeteit vagy akár Connie nagymamájának életét még mélyebben ismerhettem volna meg.

Összességében annyit biztos elért nálam a regény, hogy a salemi boszorkányperekre nagyon kíváncsi lettem, erről a közeljövőben biztos, hogy olvasni fogok. De ha kedvenc boszorkányos történetem mellett kell letennem a voksomat, egyértelmű, hogy maradok Alice Hoffman A tizenharmadik boszorkány c. regényének története és hangulata mellett.



Értékelésem: 3,5 / 5-ből

Kiadó: Gabo – a borító miatt óriási piros pont a kiadónak, gyönyörű és nagyon illik a történethez!
Kiadási év: 2012
Fordította: Sóvágó Katalin

(A képek forrása: www.weheartit.com)
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...