Két könyvről röviden

Daryl Gregory: Mind remekül megvagyunk

Amikor olvastam, hogy a GABO SFF zsebkönyvek kiadásába kezd, tudtam, hogy előbb-utóbb én is fogok a sorozatból választani magamnak. Érdekes módon, nem a Mind remekül megvagyunk lett volna az első a sorban, amit kinézek magamnak, de a havi könyvtárazás alkalmával ott virított az újdonságok polcán, gondoltam csak én rám vár, így hazajött velem a történet. Félve kezdtem bele, mert két címke miatt is úgy gondoltam, hogy számomra ez aztán túl van valóban a komfortzónámon: se fantasyt, se horrort nem olvasok sűrűn, sőt szinte alig. Aztán az egész könyvélménnyel kapcsolatban pont e kettő nem hagyott mély nyomot bennem. Persze fantasy ez, meg vannak benne horrorisztikus elemek, de mégis úgy gondolom, hogy számomra nem ezek miatt lett kellemes élmény. Hanem a történet miatt, ami egy terápiás csoport sorsát kíséri végig. A pszichológusnő hétről hétre együtt dolgozik furábbnál furább figurákkal. Ott van elsőként Harrison, a Szörnydetektív, aki talán a "leghétköznapibb" a szereplők közül. Aztán a csoport tagja még a tolókocsis Stan, akit kannibálok karmai közül mentettek ki, a mindig sötét szemüvegben lévő Martin, a fekete ruhákban járó és alig beszélő fiatal lány, Greta és a csontjaiba vésett ábráktól szabaduló Barbara. Különös egy társaságot alkotnak ők. És ahogy fejezetről fejezetre haladunk előre mindannyiukat megismerjük, mindenki kap egy fejezetet, amikor az ő fejében vagyunk mi olvasók. Rájövünk, hogy bár különbözőek ezek az emberek, mégis hasonlítanak valamiben: mindenki menekülne a belső vagy épp külső démonjai elől. Van, akinek segítséget tud ebben nyújtani a csoportterápia, van, akinek megadja a kezdő lökést az újrakezdéshez, van, akinek a lezáráshoz és van, akinek a mindent hátrahagyáshoz. Nagyon szerettem olvasni a csoportfoglalkozások dinamikájáról, hogy ki hogyan nyílt meg, vagy éppen kinek és mikor. Óhatatlanul hatottak egymásra, még arra is, aki teljesen elzárkózónak tűnt a foglalkozások alatt. Nagyon jó ötletnek tartottam a végén a közöttük lévő kapcsolatot, rá kell jönnünk, hogy nagyon sok minden nem véletlenül történik az ember életében. A fantasy elemek ugyan nem vettek meg maguknak, de a terápia, a csoport közötti kapcsolatok, az, hogy a végén mennyire erősebbé váltak néhányan, ez miatt mindenképpen megérte elolvasni.

A kiadásról is muszáj megemlíteni, hogy nagyon eltalált. A zsebkönyv formátum valóban kézreálló, kellemes olvasni, fogni és hát a borító, az is nagyon passzol a történethez. Mindenképpen fogom folytatni az SFF zsebkönyvek sorozatát.

"Minden kis létszámú csoport egy kémiai kísérlet volt, és a procedúra mindig ismétlődött: vegyél néhány instabil elemet, tedd őket egy zárt helyre, és alaposan rázd össze. Az eredmény soha nem stabil vegyület lesz, de időnként olyasmit kapsz, ami képes hasznos munkát végezni – például egy rákos sejteket ölő gázt. Néha viszont bombát készítesz."

Kiadó: Gabo

Kiadási év: 2017

Fordította: Novák Gábor

Leiner Laura: A Szent Johanna Gimi 1. - Kezdet

Egy tartósabb zombie állapotomban nyúltam ismét, immár másodjára az SZJG-sorozat kezdőkötetéhez. Utána kellett néznem, hogy kb. hány éve olvastam először és magam is megdöbbentem rajta, hogy van ennek már 6 éve. Minden hibája ellenére én szeretem ezt a sorozatot. Rengeteget nevettem rajta anno, nagyon sok emlékem visszajött a középiskolás éveimről, és érdekes, hogy egy ilyen könyvet olvasva pillanat alatt újra annak a bizonytalan tinilánynak tudom magam érezni, aki csetléseit-botlásait tekintve bizony hasonlóságot tudott érezni Rentai Renátával.

Másodjára - és immár idősebben - olvasva azért egyre jobban a hibáit látom a sorozat kezdőkötetének. Igen, engem is megőrjített Reni anyukájának "kisbarátomozása", meg az állandó gyereknevelő könyvek olvasása. A valóságtól elrugaszkodottnak gondolom a kis létszámú elit iskolát, főleg azt, hogy a srácok egy része csak azért van ott, mert perfektül beszélnek franciául, egyébként nagy ívben tojnak a tanulásra. Viszont még mindig imádom ezt az osztályt, a sok hülyeségükkel együtt. A közösség még csak alakul, még csak ismerkednek egymással, de azért már itt is tudjuk, hogy kiért kell szorítanunk, csak azt nem tudjuk, hogy Cortez vagy Arnold lesz-e a befutó. Úgy olvasva a történteket, hogy már ismerem az egész kifutását, kicsit más színezetet adott a dolgoknak, sokkal jobban tudtam figyelni az apró jelekre. Pl. meglepődtem, hogy Cortez már az első részben hányszor segített Reninek, pedig korábban azt gondoltam, hogy alig törődött vele. 

Bár nem kaptam tőle ugyanazt a szintű élményt, de mégis jó volt egy kicsit visszaülni az SZJG padjaiba, elbújni egy kicsit a mindennapi dolgok súlya elől és azon filózni, hogy meghúzzák-e Renit rajzból vagy sem. Nem mondom, hogy minden kötetét újra el fogom olvasni, de jó tudni, hogy van amihez vissza tudok nyúlni, ha az élet nagyon igénybe vesz. Sőt, találtam magamnak egy új könyvet Laurától, amit mindenképpen el szeretnék olvasni, ez pedig az Ég veled.

"– Reni, tudom, hogy az első nap a gimiben nagyon kemény, emlékszem, nekem is az volt. Csak egyet tudok tanácsolni – nézett apu mélyen a szemembe. – Ne hányd el magad."

Kiadó: Ciceró

Kiadási év: 2010

A csapat mindenek előtt

Fredrik Backman: Mi vagyunk a medvék (Björnstad 1.)

Backmantól eddig csak Az ember, akit Ovénak hívnak című regényét olvastam, de az bizony nagyon beférkőzött a szívem közepébe. Aztán ahogy jöttek a könyvei, azokról már egyre vegyesebb véleményeket olvastam, így nem éreztem a késztetést, hogy megismerkedjek velük. Egészen addig, amíg a Mi vagyunk a medvékről nem olvastam. Itt rögtön tudtam, hogy ez kell nekem, mert kíváncsi lettem Backman kevésbé érzelgős oldalára. Nem is dönthettem volna jobban, hiszen olvasás után ennek a könyvnek biztos helye lett nálam 2017 legjobbjai között. Nem hibátlan könyv, távolról sem, de szükségem volt már egy ilyen "nem rózsaszín habcsók / pofán vág az élet" típusú történetre, amelyen lehet jó sokat gondolkozni.

 A Mi vagyunk a medvék középpontjában a sport, konkrétan a hoki áll. A hoki és Björnstad, egy aprócska svéd város ifi hokicsapata, a Medvék. Akik eddigi pályafutásuk legnagyobb lehetőségével találják szembe magukat: az országos bajnokság döntőjébe juthatnak, vagy akár meg is nyerhetik azt. Az egész kisváros Medve-lázban ég, minden, de tényleg minden a hokiról, ezekről a srácokról, a csapatról, a klubról és a lehetőségekről szól. Egészen addig, amíg nem történik egy olyan eset, amely az egyik főszereplőt súlyos probléma elé állítja. Mi a fontos(abb)? A csapat, a klub, vagy az egyéni érdek, azaz a családod, a gyermekeid? 

"Egy korong, két kapu, lángoló szívek. Vannak, akik azt mondják, a hoki vallás, de nincs igazuk. A hoki hit."

A kérdésre már annak feltevésének pillanatában minden jólelkű olvasó, szülő tudja a helyes választ és a főszereplő ennek megfelelően cselekszik is, de ennek rengeteg nem várt következménye lesz. A gyengék vagy még gyengébbek lesznek, vagy kiállnak magukért, és a végén ők lesznek a legerősebbek. Az eddig mélyen a sport és a gyerekek mellett elkötelezett edzők meginognak magukban, a rájuk bízott ifjoncokban. A sikeresek élete derékba törnek. Családok hullanak szét, ugyanakkor lesznek olyanok, amelyek még erősebben kerülnek ki a folyamat végén. Az eddig másokat maguk elé helyezők végre kilépnek az árnyékból és lerázzák magukról a sötétséget, megtalálják magukban az erőt, hogy végre a megérdemelt helyre kerüljenek. Barátságok szakadnak szét, ugyanakkor újabbak is születnek, még mélyebbek talán mint az eddigiek. A gyerekek hirtelen felnőnek, a felnőttek pedig hirtelen megöregednek. És a Björnstad nevű kisváros már soha nem lesz a régi. Nem lesz a régi a Medvék sem, minden megváltozik és minden szereplőnek magának kell megtalálnia a helyét ebben az átalakult, cseppet sem boldog, belső ellentétektől, erőszaktól, szegénységtől, magánytól hangos új világban.

"Minden felnőtt életében vannak olyan napok, amikor úgy érezzük, itt a vége. Mikor már azt sem tudjuk, miért harcolunk olyan keményen nap mint nap, amikor a valóság és a mindennapok maguk alá temetnek, és azon gondolkodunk, meddig is bírjuk még. A legfantasztikusabb az, hogy több ilyen napot is túlélünk anélkül, hogy összeroppannánk. A legszörnyűbb pedig az, hogy nem tudjuk, pontosan hány ilyen nappal vagyunk képesek megbirkózni."

Backman sok szereplővel dolgozik a könyvében, de ez pont azért volt tökéletes, mert szinte a kisváros minden szintjét megismerjük, minden társadalmi rétegből kapunk kisebb-nagyobb szeleteket. Nagyon jól mutatta be, hogy melyik réteg milyen szinten érintett ebben az egész felbolydulásban, és hogy ki hogyan próbálja kezelni a felmerülő problémákat, érzelmeket. A klubot, a vezetőket, meg a szponzorokat nem érdekli más, mint a csapat sikeressége. Ugyanakkor nem vonhatják ki magukat a történtek alól, hatalmas érdekütközések lesznek. A sikeres Sportigazgató hite meginog saját magában, mint Apában, hiszen nem tudta megvédeni a gyermekét, ugyanakkor olvasóként azt gondolom, hogy jobb Apát senki nem kívánhatna magának. Meginog a hite a sportban is, ami egész addig életének egyik legfontosabb pillérét adta. A korosodó edző és ifjú tanítványa között is folyamatos harcoknak lehetünk tanúi és annyira jellemző a mai világra az, ami közöttük zajlik: a tanítványból lesz a legyőző. Bár ez a kapcsolat sem lesz ennyire fekete-fehér, és pont ezt szeretem Backmanban: ebben az embertelen világban is meg tudja látni a cseppnyi emberségességet. De a legjobban talán a fiatalok karaktereit szerettem: még csak épp átlépnék a felnőttkor küszöbét, amikor egy hirtelen lökéssel áttaszítják őket rajtuk. Érdekes volt olvasni, hogy kinek milyen hatással lesz ez a karakterére. Egyszóval hihetetlenül komplex regény ez, nem lehet úgy olvasni, hogy ne gondolkozzon el rajta az ember, ő vajon mit tenne, vajon melyik kérdésben, melyik harcban kinek az oldalára állna. Backman igazából nem mond ítéletet egyik témában sem, egyik szereplő feje felett sem tör pálcát, ránk bízza a történtek hatásának feldolgozását. A regény vége felé ugyan kitekint a jövőre, de addig még nagyon hosszú lesz az út és mivel ez egy sorozat első kötete, én már most várom, hogy hogyan kanyarodik majd el oda a történet, lesz-e bárki életében feloldozás, vagy ezeket a terheket örökre magukkal cipelik majd. 

"Minden embernek ezer kívánsága van, mielőtt valami tragédia nem történik, de utána csak egyetlenegy."

Kiadó: Animus 

Kiadási év: 2017

Fordította: Bándi Eszter

Első találkozásom Kim Stone-nal

Angela Marsons: Elfojtott sikoly

Úgy tűnik idén óriási szerencsém van a várólista-csökkentésbe beválogatott könyvekkel, eddig egyik sem okozott nekem csalódást, sőt, igazán remek, szórakoztató olvasmányokra bukkantam közöttük. Ebbe a kategóriába tartozik az Elfojtott sikoly is, ami olyannyira bejött nekem, hogy bár mostanság kerülöm a sorozatokat (leszámítva Cormoran Strike-ot, de hát őt muszáj), Kim Stone-nal is kivételt fogok tenni.

Nekem a krimik kapcsán csak néhány elvárásom van és ha azt megugorja az író, akkor bizony jóban leszünk. Legyen a történet kellően érdekfeszítő, de tegye mindezt úgy, hogy nem hülyének nézi az olvasót azzal, hogy információkat tart vissza, hanem szépen mindent az orrunk alá pakol, csak fifikásan rendszeresen tévútra visz menet közben. Első pipa.

Még az első ponthoz félig-meddig az is hozzátartozik, hogy ne találjam már ki az első oldalon a tettes személyét, hadd pörögjek végig, és ha sikerül is, akkor az a végefelé legyen, plusz inkább büszkeséggel töltsön el, mint azzal, hogy "pfff, ez sem volt valami nagy agymunka"! Pipa itt is.

Harmadszor legyen egy tökös főszereplője, aki - ha már sorozatról van szó, akkor pláne - legyen elég komplex ahhoz, hogy érdekeljen miért veti bele magát az ügybe 110%-osan, és mi van a puttonyában, ami miatt olyan kőkemény karaktere lett, mint amit legutóbb talán Lisbeth Salandernél éreztem (jó, nem olyan fasza csaj, de közelít hozzá!). Pipa ennél a pontnál is. Szóval mindezen elvárásokat megkaptam Angela Marsons krimijétől, és még jóval többet is!

"– Azt hiszem, Einstein mondta, hogy ha a tények nem illenek bele az elméletedbe, változtasd meg a tényeket."

Ami hatalmasat tudott dobni a sztorin, az, hogy végre ez nem egy amerikai "fancy" krimi. Persze, most jövök rá, hogy ugye Cormoran sem az, szóval ezek az angolok tudnak valamit. Merthogy ez is Angliában játszódik. A téma is aktuális: gyermekbántalmazás és a gyermekotthonokban zajló dolgok kerülnek a középpontba. A szívem szorult össze olvasás közben, hogy hány érintett gyermek lehet, akiket szociális okokból, vagy árvaság miatt "bedarál" a rendszer, és ha nem elég szerencsések, fiatal életük elkallódik.

"(…) a gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak."

Óriási piros pont a könyvet végig átszelő humorért, ami főleg Kim Stone karakterének köszönhető. Hihetetlen milyen beszólásai vannak a nőnek, szívesen felkérném egy-egy továbbképzésre, hogy némely férfi kollégát hogyan is kellene helyretenni, ha egy kicsit többet enged meg magának, mint amit a munkakapcsolat indokolna.

De ami miatt igazán emlékezetes lett az első találkozásom Kim Stone-nal, az a történet legnagyobb csavarjának köszönhető. Bravúros volt! Szeretem, amikor ennyire meg tudnak lepni. Lehet, hogy ha pihentebb aggyal olvasom és nem a 4-6-os villamoson reggelente meg délután, akkor talán-talán jobban összerakom a mozaikkockákat, de erre a csavarra nem lehet felkészülni szerintem. Úgyhogy végre van egy újabb krimi sorozat, amelynek részeire megéri várni, illetve van egy olyan főszereplője, akit részről részre szeretnék majd jobban megismerni. Addig is, ajánlom a történetet mindenkinek, aki a jó krimiket szereti, én pedig megpróbálom a második részt mihamarabb levadászni majd a könyvtárból.

"A jó és a rossz közti különbségre vonatkozó tudást holtunkig csiszolgatjuk, nincs eleve beleégetve az agyunkba."

Kiadó: General Press

Kiadási év: 2015

Fordította: Szieberth Ádám

Mili és Richárd újra nyomoznak

Böszörményi Gyula: A Rudnay-gyilkosságok

Nagyon ritka manapság már az szerintem, amikor egy sorozat második kötete teljes mértékben hozza az első kötet színvonalát. És nem csak hogy hozza, hanem messze túl is szárnyalja azt. Számomra Böszörményi Gyula Ambrózy-báró esetei sorozatának 2. kötete az idei évem (oké, tudom, hogy csak pár héten vagyunk túl, de majd az év végi összegzőben is meg fogom említeni) egyik legjobb és legkedvesebb olvasmányélménye volt. Olyannyira, hogy azt hiszem azóta is maradt bennem egy pici űr, hogy el kellett engednem Mili és a báró kezét.

Aki olvasta az első kötetet, azt tudja, hogy függővéggel zárult. A második kötet ott folytatódik ahol az első, és szerintem az olvasók nagy örömére Gerlice szála is tovább bonyolódik, ám már nem Gerliceként. Úgy gondolom, hogy a két Hangay-lányt nem ejtették a feje tetejére. Az idősebbik, Emma, most már sokadik álarcának felvételére kényszerül és mint ahogy az első részben a cirkuszban, most sem éppen szokványos szerep(ek)ben kell megállnia a helyét és talpraesettségét bizonyítania.

A fiatalabb lány, Mili az első kötet után továbbra is az Ambrózy-villa és Agáta mama, no meg a személyzet vendégszeretetét élvezi és minden erejével azon lenne, hogy Emma nővérét felkutassa, mert ugyan a bizonyítékok szerint a haláláról kapnak hírt, sem a lány, sem az édesapjuk nem hisznek ebben. Ám Mili nővérének ügye háttérbe szorul, amikor Richárdot Rudnay Béla rendőrfőkapitány hét megoldatlan és furcsa bűnügy felderítésére kéri fel. Ambrózy báró természetesen igent mond és nyomban bele is veti magát az ügyekbe, csak Milivel nem számolt. Azzal, hogy bizony ebből sem hagyhatja ki ezt a Mindenlébenkanál Kisasszonyt és egyre másra bebizonyosodó jó megérzéseit.

"– Na de báró úr! – Most tényleg megsértődtem. – Minek néz maga engem?
– Örökké kíváncsiskodó, nyughatatlan kishölgynek, aki folyton épp az ellenkezőjét teszi annak, mint amit kérnek tőle – felelte tárgyilagosan, majd egy másik bérkocsi után intett."

Azt kell, hogy mondjam, amikor megvettem a könyvet és megláttam, hogy majdnem 600 oldal fogalmam sem volt, hogy mit lehet erről a történetről még ennyit írni. Kérem szépen, lehet, sőt, amikor befejeztem azt éreztem, hogy még legalább 600 oldalon keresztül olvasnám tovább.

Egyrészt az alaptörténet, a valóban megtörtént 7 bűneset és azok fiktív összekapcsolása és megoldása szerintem zseniális ötlet volt és okos koponyára vall. Nagyon tetszett, hogy bár a valós életben ezeknek a bűntényeknek semmi közük nem volt egymáshoz, mi kaptunk egy olyan megoldást, ami nem volt szokványos, ugyanakkor eléggé elborzasztó és hihető volt és jó sok kalamajkát és kalandot okozott a főhőseink életében a felderítése. Richárd, de legfőképpen Mili olyan helyekre jut el és olyan események szemtanúja, aktív részese lesz, amire ez a kislány, aki egyre kevésbé lány, hanem inkább felnőtt ifjú hölgy, szóval aki erre nem egészen volt eddig felkészülve. De veszi az akadályt, sőt, teljes mértékben felnő a feladathoz. És azt hiszem ez a második ok, ami miatt kedvencemmé vált a könyv és maga a sorozat is.

"Az íróasztal alatt négykézláb kuporogva két dolog járt a fejemben. Az egyik, hogy miként is keveredhettem ilyen ostoba helyzetbe. A válasz persze egyértelmű: sosem bírom fékezni a kíváncsiságomat."

Fejlődnek, alakulnak a karakterek. Mili vidéki kis tapasztalatlan csitriből lassan egy határozott, a véleményéért és igazáért, no meg a szeretett emberekért a végsőkig elmenő fiatal hölgy lesz, aki nem fél a sznob budapesti hölgyelitnek sem a szeme közé mondani a véleményét. Richárd faragatlanságát is egyre jobban kezeli, sőt azt hiszem azok az érzelmek a férfi felé, amelyekre mi olvasók már korábban fentük a fogunkat, Mili számára is egyre nyilvánvalóbbak lesznek, csak még nem tudja, hogy hogyan is lépjen ennek érdekében.

Ambrózy Richárd... ő nekem olyan mint Lizzie-nek Mr. Darcy, vagy Jane-nek Mr. Rocherster. Imádom! Tőlem lehet nőgyűlölő (nem az!), morózus (oké, sokszor), karót nyelt (jaj, ugyanmár!) de szíve mélyén csak egy megsebzett férfi, aki fizikai hiányosságát tűéles eszével igyekszik kompenzálni és akárki akármit mond igenis nyiladozik a szívében egy kis rész Mili iránt (én nem veszem be a testvéri szeretet dumáját!).

A többi szereplő is mind-mind nagyon jól eltalált karakterek: a tabáni alvilág, a korrupt rendőrök, az Ambrózy-ház szolgái, Gerlice-Cili társai a bajban, no és persze Tarján Vili is, a riporterünk, aki Milinek és persze Richárdnak is ott segít ahol tud. Sok szereplővel dolgozik a regény, de ez csak az előnyére válik.

"Bár ki soha nem mutatta, olykor neki is szüksége volt némi melegségre, gondoskodásra, valamint borzalmaktól, aljas indokoktól, önzéstől és gyilkos ösztönöktől mentes, egyszerű emberi gesztusokra, mint például az anyja csendes figyelme, vagy épp az én bosszantó jelenlétem."

Jó érzékkel ötvözi Böszörményi Gyula a két lány sorsát. Hol egy fejezet Miliről, hol egy Gerlice-Ciliről, hogy persze a végére a történések megint összeérjenek, amikor is abba fut bele az olvasó: folyt.köv. Már megint! Én meg teljesen oda és vissza vagyok, mert nem lehet elég gyorsan itt a december (karácsony), amikorra is a hírek szerint érkezik a sorozat befejező része.

Még mindig csak egyetlen egy dolgot tudok megemlíteni, ami zavaró, bár megértem az írót, hisz a végén megmagyarázza, hogy miért döntött így. Nevezetesen a lábjegyzetek. Nagyon sok (ami köszönhető az alapos kutatómunkának) és engem megakasztott az olvasás lendületében. Úgyhogy egy idő után nem is néztem őket, csak amikor nyelvi kifejezéseket magyarázott meg.

De ezen kívül én biza semmibe nem tudok és nem is akarok belekötni, elejétől a végéig imádtam az egész könyvet. Tűkön ülve várom a folytatást és remélem olyan irányba kanyarodnak majd Mili, Richárd és Emma kalandjai, amire mi olvasók titkon számítunk. Én bízom Böszörményi Gyulában, szerintem a harmadik kötet még a másodikat is le fogja majd körözni!

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadási év: 2015

Képzeljétek! Ambrózy báróhoz kapcsolódóan létrejött egy facebook oldal, ahol további csemegézni valót találhatunk magunknak ITT

Illetve az író az alábbi karcában egy esetleges megfilmesítés lehetőségét is felvetette ITT. Aminek ugyan örülök, de azóta azon kattogok, hogy kit tudnék elképzelni a főszerepekben. Az én kisfilmem, ami a fejemben van, ragaszkodik a saját elgondolásához, így nem találok ideális jelölteket.

A múlt lenyomata

Camilla Läckberg: Jéghercegnő (Fjällbacka-sorozat 1.)

Egy kedves barátnőm ajánlotta figyelmembe Camilla Läckberg krimisorozatát, és most hétvégén, miután elolvastam Ulickaja könyvét, gondoltam belekezdek, biztos jó lesz valami teljesen más stílust és műfajt olvasni. Nem volt nagy elvárásom az írónővel szemben, akinek ez volt az első könyve amivel nevét megismerhették az olvasók, viszont olvastam már skandináv krimit és nagyon vártam, hogy hasonló hangulatba hozzon, mint amit anno már általuk átéltem. Sajnos ez nem jött össze. Pedig az alaptörténet nagyon ígéretes volt, és az indítás is jónak tűnt, de gondom volt a történet további részével és magával a kivitelezéssel is.

A regény egyik főszereplője a 35 éves Erica Falck, aki szülei halála után hazatér szülőfalujába, Fjällbackába, hogy átnézze a hagyatékot és eldöntsék majd húgával közösen, hogy mi is legyen a szülői ház sorsa. Erica szerencsés, merthogy életrajzíróként dolgozik, így munkáját igazából bárhol végezheti. Hazatérése után nem sokkal brutális gyilkosság áldozata lesz gyerekkori legjobb barátnője, Alex. Ereit felvágva, saját hétvégi házában a fürdőkádban megfagyva találják meg. Erica óhatatlanul belekeveredik a haláleset okozta eseményekbe, furcsábbnál furcsább részletekre derít fényt Alexszel kapcsolatban és nehezen azonosítja az új információk által körvonalazódó felnőtt nőt azzal a kislánnyal akivel régen szinte testvérekként szerették egymást. Ráadásul Erica úgy érzi, hogy valami már gyermekkoruk óta nem kerek Alexszel és a családjával, hiszen annak idején egyik napról a másikra szűnt meg közöttük a barátság, elhidegültek egymástól, majd Alex és családja el is tűnt a környékről egy időre. Szóval Erica kis magánnyomozásba kezd, próbálja az apró információmorzsákat összegyúrni és a kis részletekből összetenni a múlt történéseit, ami Alex kegyetlen halálához vezettek. Ebben segítségére van egy régi iskolatársa, Patrik Hedström, aki nyomozóként érintett az ügy mihamarabbi lezárásában. A férfi ráadásul érzelmileg sem közömbös Erica iránt, tinédzserkoruk óta rajong a lányért. A nyomozás során olyan titkokra derül fény, amely egy sokkal brutálisabb megoldást sejtet, mint amire bárki is gondolni mert volna.

A történetbe nagy izgalommal vetettem bele magam, de sajnos már pár oldal elolvasása után nem voltam maradéktalanul elégedett. A regény elején gyorsan túljutottam, aztán amikor a főszereplőink elkezdték felgöngyölíteni a szálakat, úgy éreztem, hogy leült a regény. Valahogy ritmusát vesztette, kevésbé volt pörgős, pont akkor, amikor a legizgalmasabbnak kellett volna lennie. Számomra túl sok szereplőt mozgatott az írónő, egymás után derültek ki a titkok az emberek életéről, de sok szálat elég klisésnek éreztem. Pechemre az egyik nagy csavarra simán rájöttem, egyszerűen annyira egyértelmű volt az a "nagy talány", amit a lány múltjában kellett keresni, hogy szinte kiszúrta az ember szemét (nem is értem, hogy a rendőrségen miért nem tették össze a 2+2-t). A gyilkos személyében azért ért egy kis meglepetés, bár Agatha Christie-n edződött agyam mindig azt a megoldást vagy azt a személyt keresi, ami/aki a legvalószínűtlenebb, de azért erre én sem gondoltam. Ezért nagy piros pont az írónőnek!

A másik, ami nagyon zavart az, hogy szinte alig volt olyan személy, akiről ne derült volna ki valami rossz. Könyörgöm, a világunkban tényleg minden ember megzakkant és defektes? Nincs egy normális lény, aki ne lenne alkoholista, vagy önpusztító, vagy családverő vagy éppen ne csalná meg a férjét/feleségét? Szóval néha kicsit soknak találtam, hogy tényleg mindenki takargat valamit.

Sajnos a romantikus szálat is egy kicsit erőltetettnek gondoltam. Persze rögtön az elején nem volt kérdés, hogy Erica és Patrik majd egymásba bonyolódnak, csak annyi volt a levegőben lebegtetve, hogy mikor és mennyire. Nekem ez az érzelmi szál, az egymásba bonyolódás sem volt elég kidolgozott. Kicsit úgy éreztem, mintha az írónő a listáján kipipálta volna az egyik tartalmi elemet is, nevezetesen a két szereplő közötti romantikus érzelmet. De mivel egy sorozat első kötetéről van szó, és az írónő első próbálkozásáról, remélem, hogy a későbbiekben kiforrottabb lesz ez a vonal.

És amit a legnagyobb hiányosságnak éreztem: engem bizony nem fogott el olvasás közben az a tipikus skandináv (krimi) hangulat. Tudjátok, az a sötét, búskomor érzés, amikor a sorok között érzed a fagyot, látod a kilépő emberek leheletét magad előtt, amikor már attól is borzongsz, hogy egy svéd faluban ilyen brutális gyilkosság történik, mert először csak egy kedves kis falucskát látsz magad előtt, aztán már szinte minden ajtó mögött a baltás gyilkost sejted. Na, ez nekem baromira hiányzott! Nem tudom miért nem éreztem ezt, talán annak idején a Millenium-trilógiával nagyon magasra került nálam a léc. Sajnos ezt a lécet, most ez a könyv nem tudta megugrani, de egynek elment! És ettől függetlenül úgy érzem, hogy majd valamikor a folytatásokra is sort fogok keríteni, mert a barátnőm szerint a második rész már klasszisokkal jobb lesz. Remélem, neki lesz igaza és megkapom majd a hangulatot, amit itt úgy hiányoltam! (Ja, amúgy egy dolog volt meg itt is: az a rengeteg kávé, amit úgy nyakalnak, mintha vizet innának. Lehet, hogy egy ilyen északi országba kellene költöznöm a kávémániám miatt?)

Kiadó: Animus

Kiadási év: 2014

Fordította: Torma Péter

A Happy End után

Katarina Mazetti: Családi sírbolt

Nagyon kedves olvasmányként él bennem a mai napig a Pasi a szomszéd sír mellől. Emlékszem, hogy rettentő jókat nevettem a két teljesen eltérő jellemű főszereplő kalandjain, ráadásul a női karakterrel bizonyos szempontból még hasonlóságot is éreztem, így amikor hallottam, hogy lesz folytatása a könyvnek, tudtam, hogy majd egyszer azt is el fogom olvasni. Végre sikerült is, bár megmondom őszintén nem gondoltam volna, hogy az első részt túl tudja szárnyalni majd az írónő. A legnagyobb örömömre sikerült neki!

Kicsit féltem, hogy a könyv veszít majd a humorából, mert hogy a két karakter különbözősége miatt volt az első részben sok olyan helyzetkomikum, amin könnyesre nevettem magam, tehát a második részben nem lehetett már csak erre alapozni. És bár a második rész még életszagúbb lett, mint az első, és kevésbé rózsaszínes ha használhatom egyáltalán ezt a szót Katarina Mazetti könyveire, szerencsére a főszereplők új élethelyzete megint elegendő humorforrást nyújtott.

"Benny fogta az ollót, és közölte, hogy a tehenek farkát is ő vágja már évtizedek óta, csak le tudja vágni egyenletesen az én hajamat is. Nincs sok veszítenivalóm, gondoltam, és beleegyeztem. Hát, tehénfarkat tényleg jól vág."

Desireé és Benny története az első résznél ott ért véget, hogy eldöntötték, belevágnak egy babaprojektbe. Mondanom sem kell, hogy ennek a két embernek az életében ez sem megy olyan egyszerűen, és én már az első oldalon nevettem ezen. Aztán ahogy a terv megvalósulni látszik és nekik dönteni kell a hogyan továbbról úgy kezd bonyolódni a helyzet. Desireé összeköltözik Bennyvel (és a tehenekkel :)) a farmon, hirtelen kettő helyett hárman lesznek, tehát megkezdik a boldog családi életet. Csakhogy nem egyszerű út ám ez! És azt hiszem ez az, ami miatt szerettem Mazetti könyvét. Mert az amerikai filmekben mindig azt látjuk, hogy megtörténik a nagy egymásra találás, boldogan élnek míg meg nem halnak, aztán snitt és ugye mi meg azt gondoljuk, hogy milyen csodás élet vár rájuk. Hát egy frászt! Merthogy a kemény munka a kapcsolatért, a családért, a közös életért igazán itt kezdődik el. Ezt még nem tapasztaltból mondom ugyan, tehát még csak másodkézből kapott ismereteim vannak, de szerencsére van nekem egy legjobb barátnőm, aki egyszer annyit mondott, hogy felejtsem el a habos-babos amerikai filmeket, az élet nem ilyen és neki aztán két gyerkőc és egy férj mellett vannak tapasztalatai bőven. Benny és Desireé történetében sokszor ráismertem azokra a problémákra, amelyek a barátnőmet is foglalkoztatják. Folyamatosan hangsúlyozva van a könyvben az, hogy a két nem mennyire eltérően látja a dolgokat. Hogy mennyire másként éli meg a nő az anyává válást, hogy mennyire első helyre kerülnek hirtelen a gyerekek. Hogy az apának ezt eleinte mennyire nehéz feldolgozni. Hogy amikor a gyerekek naphosszat az anyán lógnak, akkor estére az ágy és az alvás luxusa felülírja az összebújás vágyát. Hogy milyen észrevehetetlenül lesznek a napok mókuskerekek, hogy mennyire könnyű ebben a szituációban egy idő után csak egymás mellett élni és elhidegülni attól az embertől, akiről úgy gondoltad eddig, hogy ez veletek soha nem fordulhat majd elő. Pedig de! És mindezekről az érzelmekről nyíltan ír Mazetti.

"November közepén eljött a nap, amikor újra munkába kellett állnom. Leadtam a kicsiket a bölcsiben, és a hirtelen támadt csöndben beautóztam a városba. Emlékszem, milyen luxusnak tűnt, hogy teljes nyugalomban jövök-megyek a folyosókon, még a fejemet se forgatom jobbra-balra, mint egy bagoly. Hogy ebédidőben újságot olvashatok … hogy egyedül lehetek a vécén…zavartalanul beszélgethetek a kollégáimmal."

***

"Hogy szeretem-e? Mit ért ezen? Ha a nők szerelemről beszélnek, az esküvő napja jár a fejükben meg a Valentin-nap, és az ember nyakába csimpaszkodva kérdezgetik: „Szeretsz?” Bengt-Göran új felnit vett Violetnek, én meg felépítettem a verandát!
Azt hiszem, a férfiak szerelmével ugyanaz a helyzet, mint a nők infarktusával. Észrevehetetlen, mert tünetmentes!"

Számomra a könyv legnagyobb tanulsága az, hogy ne tündérmesét várjunk az élettől, mert akkor aztán óriásit csalódunk. Abban sem hiszek, hogy manapság az anyukák amolyan "wonder woman"-ként 100%-ig meg tudják állni (vagy meg kell állniuk) egyszerre a helyüket, mint anyák, feleségek, szeretők, barátok, társak, mert valamelyik szerep kicsit nagyobb súlyt kíván attól függően, hogy melyik élethelyzetben vannak éppen. A lényeg, hogy ehhez megtalálja az ember a megfelelő társat, aki tud idomulni ezekhez a változó szerepekhez. Illetve ami Benny és Desireé esetében is rengetegszer előfordult az a kommunikáció hiánya, és itt most nem azt értem, hogy evett-e a gyerek, vagy ki viszi a lurkókat másnap az óvodába. Nem, itt arra a kommunikációra gondolok, amikor a másik félre, annak érzelmeire vagyunk kíváncsiak. Benny és Desireé kapcsolatában is volt egy pont, ahol simán elcsúsztak volna, ha egyik vagy a másik nem teszi meg azt a bizonyos lépést. 

Végeredményben egy nagyon szórakoztató, - három elolvasott könyv után már mondhatom, hogy - amolyan tipikus Mazetti-humorú történetet kaptam. Annak meg kimondhatatlanul örülök, hogy ő megírta a Happy End utáni folytatást is. Aki olvasta az első részt, annak mindenképpen ajánlom a folytatást, aki pedig nem, annak meg meleg szívvel javasolom, hogy vegye kezébe ezt a sorozatot, mert tartalmas kikapcsolódásban lesz része, és még az élet dolgairól is elgondolkodhat olvasás közben!

Kiadó: Park

Kiadási év. 2012

Fordította: Kertész Judit

Kell nekem egy napernyő!

Gail Carriger: Soulless - Lélektelen

Nem, nem a nagy hőség vagy a fehér bőröm védelmében kellene nekem egy napernyő, hanem azért, amiért Alexia Tarabottinak is, azaz önvédelemből holmi kéretlen férfiszemélyek távol tartása végett. No, nem mintha nálam sorban állnának - csakúgy mint Alexia esetében -, de hát soha nem tudhatja az ember lánya, és mennyivel elegánsabb védelmi eszköz egy míves nyelű bronz napernyő, mint egy női cipősaroktól érkezett jól irányzott rúgás, nem? Bár Ms. Tarabotti ez utóbbit sem veti meg használni, ha arra kerülne a sor!

Aki semmit nem értett eddig a felvezetőmből, az ne meneküljön fejvesztve, hanem vegye kezébe a Napernyő Protektorátus című sorozat első kötetét és garantálom, hogy a színtiszta szórakozás mellett az elolvasása alatt illetve utána az alábbiak fognak történni vele:

1. Az első oldalak után masszív értetlenség, hogy milyen világba is csöppent amikor úgy döntött, hogy belekezd a Lélektelenbe. Hisz itt a viktoriánus kori Angliában nem csak szépasszonyok és úriemberek alkotják ám a lakosságot, hanem találunk közöttük jó sok vámpírt (akiket éppen tizedel valaki vagy valakik, ja és kérem, ezek nem csillognak ám és ha napra mennek bizony meg is pörkölődnek, viszont a divatra igen nagy hangsúlyt fektetnek!), vérfarkasokat, akik telihold idején annyira veszélyesek, hogy inkább önszántukból vállalják az erre az időre jutó bebörtönzést, társasági eseményeken pedig nyers májat eszegetnek. És persze itt vannak a természetfelettieken kívül a természeten túliak, azaz a lélektelenek - akit Miss Alexia Tarabotti testesít meg- akik sehová nem sorolhatóak, ellenben a természetfelettieket csak a sima érintésükkel meg tudják fosztani az adottságaiktól.

2. Alexia karaktere már az elején magával fogja ragadni, hisz milyen egy karakán karakter lett ő a sok tökéletes női főszereplő felhozatalban. Alexia nem szép, legalábbis a viktoriános korban nem számított annak, ráadásul az apja talján, azaz a bőre nem hófehér, az alkata nem törékeny, hanem nőiesen telt és amúgy is egy igazi kékharisnya, szóval úgy egészében nem illik bele a tökéletes nő képébe az akkori Angliában. Ja, és ráadásul vénkisasszony, és ezen tény felett nem kesereg ám, egyszerűen elfogadja, hogy ezt a lapot osztotta neki az élet és ez miatt az én szívemnek igazán kedves lett.

3. Imádni fogja a vérfarkasok alfahímjét, Lord Maccont, aki alfább az alfánál is, ráadásul skót származású és ha ideges vagy izgatott, akkor érződik is az akcentusa. Ráadásul ezek a vérfarkasok belevaló kemény legények ám, a telihold közeledtével egyre veszélyesebbé válnak, és aki egyszer rátalál élete nagy szerelmére az bizony ki is nyilvánítja az igényét az ifjú - azaz jelen esetünkben már nem is annyira zsenge - hölgy iránt. Merthogy természetesen ki másban találná meg élete párját ez a morózus és veszélyes skót, ha nem Miss Lélektelenben?

"Lord Maccon elismerően figyelte Alexia mozdulatait. Tarabotti kisasszony reggelente talán rosszallóan tanulmányozta önnön képmását a tükörben, de az alakján egyáltalán nem volt semmi kifogásolnivaló. A grófnak jóval kevesebb lélekkel és férfiösztönnel kellett volna rendelkeznie, hogy ez a nyilvánvaló tény hidegen hagyja. Alexia vonzereje azonban rögvest semmivé vált, mihelyt kinyitotta a száját. Lord Maccon szerény tapasztalatai szerint még nem született a világra nála bosszantóbban bőbeszédű nő." 

 ***

"– Én még soha nem hunyászkodtam meg!

– Egy hosszú élet során számtalan lehetőség nyílik rá, hogy új és érdekes képességeket sajátítsunk el."

4. Néhány jelenetnél, pergő párbeszédnél nem csak, hogy mosolyra húzódik majd a szája az olvasónak, hanem esetleg hangosan fel is nevet, illetve nagyon-nagyon fogja sajnálni, hogy ő bizony lélekkel rendelkezik, ráadásul a 21. század embere, és nem a viktoriánus Anglia lakója.

"– Mondja, miért olyan nehéz magával mindig? – kérdezte Lord Maccon elkeseredve, mire Alexia elvigyorodott.

– Talán mert nincs lelkem? – vetette fel.

– Józan esze, az nincs – javította ki a gróf." 

***

"Ne utasítgasson engem ebben a hangnemben, maga… – keresgélte a kellően sértő szót – maga pudlikutya! Nem vagyok a falkatársa." 

5. Amint elolvasta a Lélektelen utolsó oldalát is, fejet hajt majd az írónő tehetsége és humora előtt és azonnal venné is kezébe a folytatást.

Egy dolgot nem értettem csak. Több, mint két éve, hogy beszereztem ezt a könyvet. Miért csak most olvastam el? Ha más is így van vele, annak azt tanácsolom, hogy ne halogassa, mert igazán üdítő színfolt ez a regény a nagy vámpír/vérfarkas őrültben, totálisan kikapcsol, megnevettet, egyszóval tökéletes kis olvasmány, ha nem valami komoly, hanem egy gyorsan olvasható és könnyen megszerethető történetre vágyunk!


Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadási év: 2012
Fordította: Miks-Rédai Viktória

Gyilkosságok St. Mary Maedben és Párizsban

Nem tudom, hogy április során mi történt velem, de szinte egymás után fogyasztottam el két krimit és a tervezettek között is szerepel még egy. Úgy tűnik, április a gyilkosságok, nyomozások, borzongások hónapja lesz nálam a regények terén.

Az első, amelyet kezembe vettem természetesen nagy kedvencem, Agatha Christie egyik története. Mivel elég sokat olvastam már tőle angolul régen gyakorlásképpen, ezért nem olyan sok maradt, amit magyarul olvashatnék tőle úgy, hogy már nem ismerem a sztorit. A Gyilkosság a paplakban szerencsére pont ilyen. Igaz, kicsit félve választottam pont ezt, mert be kell, hogy valljam, hogy inkább Poirot-rajongó vagyok, ez pedig Miss Marple ügye volt. Méghozzá nem is akármilyen, hanem a legelső, tehát itt lép először színre a kis törékeny öregkisasszony.

A sztori olyan, amilyet megszokhattunk már Agatha Christie-től. Miss Marple falujában igazán csendesen zajlik az élet, az embereket csak a szokásos pletykák és teadélutánok tartják izgalomban, egészen addig, amíg valaki meg nem dézsmálja a gyülekezet által összegyűjtött adományt. Prothero ezredest nem hagyja nyugodni az ügy és a helyi lelkésszel, Mr. Clementtel szeretné megbeszélni a dolgot. Csakhogy, mire Mr. Clement megérkezik a paplakba, már csak a halott Prothero ezredest találja a dolgozószobájában. Mivel az ezredest St. Mary Maedben szinte mindenki csak utálta, ezért a gyanúsítottak listája igencsak hosszú. Szerepel rajta fiatal és csinos felesége, első házasságából származó leánya, a fiatal festőművész aki a hölgyek nagy kedvence és mindazok, akikkel az évek során Prothero összeakasztotta a bajszát.

Hadd ne mondjam, hogy én már megint rossz nyomon jártam. Mind az indítékot tekintve, mind a gyilkos személyét, szokás szerint Agatha Christie végig az orromnál fogva vezetett. De ez az egyik, ami miatt szeretem olvasni a történeteit, mert eddig még csak két egyforma nem került a kezembe és csak nagyon-nagyon ritkán találom el a gyilkost, szóval igazán élvezetes olvasni. Ráadásul ez volt az egyik olyan regénye, amelyen nagyon sokszor kacagtam fel. Egyrészt nagyon jó ötlet volt, hogy a falu lelkésze Mr. Clement tálalja nekünk, olvasóknak az egész történetet, hisz így betekintést nyerhetünk egy álmos falucska lelkészének sokszor igencsak megterhelő életébe (fiatal és a háztartás vezetésére képtelen felesége mindennapi csetlésébe-botlásába, a pletykás öregasszonyok egetrengető problémáiba), másrészt Mr. Clementnek szerintem óriási humora van. Már ott a szívembe zártam, amikor a legelején így jellemezte Miss Marple-t:

" Miss Marple ősz hajú, idős hölgy, modora szelíd, már-már alázatos - Miss Wetherby ereiben azonban vér helyett ecet és lúgkőoldat kering. Kettejük közül Miss Marple a veszedelemesebb. Méghozzá sokkal."

Természetesen a könyv végére minden apró elejtett és számunkra abszolút lényegtelennek tűnő információ értelmet nyer és Miss Marple háttérből zajló, finoman megkomponált irányítása mellett a gyilkosság elkövetőjéről is lehull a lepel. Gratulálok Miss Marple, igazán szép munka volt!

Értékelésem. 4 / 5 -ből

Kiadó: Európa

Kiadási év: 2011

Fordította: Borbás Mária (1978)

A második krimire nagyon kíváncsi voltam, így amikor a Kossuth Kiadó akciózott április hónapban rögtön beszereztem Pablo de Santis Párizsi rejtély c. könyvét, amely a Spanyol krimik sorozat egyik tagja. Nagy várakozással kezdtem bele a regénybe, de a legvégén nem éreztem maradéktalan elégedettséget.

Az alapötlet és a történet nagyon tetszett, hisz ki ne találná érdekesnek, amikor a világ leghíresebb 12 detektívje egy társaságba tömörül, majd az 1889-es párizsi virágkiállításon személyesen is találkoznak, hogy mindenki hozzáadjon egy-egy érdekes tárgyat valamelyik gyilkossági esetéhez kapcsolódóan a saját kiállításukhoz. Csakhogy már az első találkozás során felcsapnak a híres nyomozók és adlátusaik (kvázi szárnysegédjeik) között az ellentétek, felszínre kerülnek régi viták, a mélyen parázsló gyűlölködés egyre hevesebb lánggal kezd égni, majd a 12 detektívből hirtelen már csak 11 marad. Ki a tettes? Talán a híres detektívek közül valamelyik? Vagy a megölt detektív utolsó, eddig nyitott ügyében kell keresni a megoldás kulcsát, amely a világkiállítás és az Eiffel-torony felépítését ellenzők világába vezet minket? Ráadásul ahogy egy jó krimitől már megszoktuk a hullák száma itt sem áll meg egynél, szóval az idő sürgeti a társaságot, hogy mihamarabb pontot tegyenek az ügy végére.

"– Egy gyilkosság mindig a „zárt szoba” esete. Ez a zárt szoba pedig nem más, mint a bűnöző elméje."

Amit imádtam ebben a regényben az a regény alapötlete (lásd fent), az elmesélő személye és a regény helyszíne. A mesélő itt nem az egyik híres detektív, hanem a tizenkettes társaság argentin detektívjének egy frissen megválasztott adlátusa, Sigmundo Salvatrio volt. Ennek az ifjúnak, aki egy cipész fia, minden vágya az volt, hogy a híres argentin nyomozó, Craig akadémiáján kitanulhassa a detektívek mesterségét és később adlátus váljon belőle. Bár nem ő lesz az akadémia legjobbja, de egy haláleset kapcsán mégis ő lesz az, akit Craig maga mellé választ, majd miután egészsége megromlik maga helyett el is küld a párizsi találkozóra. A fiatalembernek óriási élmény a nagy nevekkel való találkozás, csakhogy aztán valóban az események sűrűjében találja majd magát Arzakyval, a tizenkettek közüli francia nyomozóval.

A hangulat, az egész milliő, ahogy Párizs készül az 1889-es világkiállításra szintén egy plusz pont a regénynek. Érdeklődve olvastam a kiállítókról, néha kicsit elborzadtam, hogy milyen dolgokra volt akkor kíváncsi a nagyérdekű közönség és szintén mohón faltam azokat a sorokat, ahol az Eiffel-torony megépítéséről kaptam plusz információkat, hisz nem gondoltam, hogy anno ekkora ellenkezést váltott ki a franciákból az az építmény, amely mára Párizs világhírű jelképe lett.

Igazi csemegeként olvastam továbbá azokat a részeket, ahol a híres detektívek saját ügyeikről számolnak be. Tetszett, hogy mennyire más egy amerikai vagy egy távol-keleti ügy, hogy mennyire más a nyomozók szemlélete egy-egy megoldatlan rejtély, bűneset kapcsán, és hogy magára a mesterségükre mennyire másként tekintenek mindannyian.

Amit viszont nem szerettem és levont a regény élvezhetőségéből az az, hogy szerintem túl sok szereplővel dolgozott az író. Bevallom nem egyszer, nem kétszer vesztem el a nevek és ügyek tengerében. Kapásból 12 detektív tűnik fel a színen, mindegyik hozza magával az adlátusát, így szám szerint legalább 24 karaktert kapunk. Plusz ezekhez jönnek a meggyilkolt detektív halálához kapcsolódó nyomozás során megismert emberek, illetve az újabb áldozatok és háttértörténeteik, szóval nekem néhol nagyon sok volt az információ, nagyon töménnyé tette a regényt. (Nem véletlen, hogy közben beiktattam egy könnyedebb műfajú könyv elolvasását is.)

Ettől függetlenül egy nagyon jó kezdeményezésnek érzem a Kossuth Kiadótól a Spanyol krimik sorozatát, úgy érzem, hogy lesznek még itt olyan történetek, amelyekkel szeretnék a jövőben még megismerkedni.

Értékelésem: 3,5 / 5-ből

Kiadó: Kossuth

Kiadási év: 2014

Fordította: Dornbach Mária

Kísértetek között

Amanda Stevens: Örök kísértés

Nem tudom, ki hogy van vele, de én hiszek abban, hogy vannak olyan könyvek, amelyek megszólítanak minket. Lehet, hogy sokan most nevetnek ezen, de velem ez már nem először esett meg és ugyanezt éreztem Amanda Stevens Örök kísértés c. regénye kapcsán. A Sírkertek Királynője trilógia második kötete nemrég jelent meg, és én most éreztem azt a vonzást, hogy el kell olvasnom nekem is ezt a sorozatot. Pedig idén úgy voltam vele, hogy ha valami sorozat, akkor azt inkább próbálom messze elkerülni, ugyanis elegem volt már sokszor a rétestészta effektusból és az újabb részekre való várakozásokból. És akkor egyszer csak jelzett nekem ez a könyv, én pedig elsiettem a könyvesboltba és lecsaptam rá. Este pedig bele is kezdtem és két nap alatt a történet végére értem, ugyanis nem tudtam letenni, annyira belemerültem ebbe a borzongató, természetfeletti világba.

"Kilencévesen láttam először kísértetet.

Apámmal éppen az avart gereblyéztük a temetőben, ahol ő temetőgondnokként dolgozott. Kora ősz volt, még nem kellett pulóvert húzni, de aznap délután csípős hideg lett, amint a nap a láthatár alá bukott. A lágy szellő fafüst- és fenyőillatot hozott, és ahogy feltámadt a szél, egy csapat fekete madár röppent fel a fák koronájáról, majd viharfelhőként siklott tova a halványkék égen."

Amelia Gray, a történet főszereplője, huszonhét éves és kilencéves korától látja a világban bolyongó szellemeket. Ezzel a képességével nincs egyedül, mert az őt csecsemőként örökbefogadó szülei közül édesapja is rendelkezik vele. Az addig őt féltőn óvó apuka a kislánynak 4 nagyon fontos szabályt tanít meg, amelyet a további években sziklaszilárdan be kell tartania ahhoz, hogy ezzel az adománnyal/átokkal együtt tudjon élni:

1. Soha ne vegyél tudomást a holtakról! Ne nézz rájuk, ne szólj hozzájuk!
2. Soha ne tévedj messzire a megszentelt földtől!
3. Nagy ívben kerüld el azokat, akiket kísértenek!
4. Soha, de soha ne kísértsd a sorsot!

Mivel az édesapja temetőgondnokként dolgozik, Ameliának egyenes az útja ahhoz, hogy az ő foglalkozása is a temetők, holtak körül forogjon: temetőrestaurátor lesz. Egészen addig elég eseménytelenül telik az élete (ha egy ilyen képességekkel rendelkező lány mindennapjaira lehet egyáltalán ezt mondani), amíg fel nem kérik az Oak Grove-i temető restaurálására, ahol egyik éjjel egy sírra kitett holttestet találnak, azaz gyilkosság történik. Amelia egyszerre az események középpontjában találja magát, hisz a restaurálás elejét alapos feltérképezés, fényképezés teszi ki, ezért a nyomozók úgy gondolják, hogy az általa készített fotókon talán találhatnak valamit, ami a gyilkos személyéhez közelebb viszi őket. Ekkor toppan be John Devlin nyomozó a lány életébe, amely fenekestül felfordul. Egyrészt életében először ellenállhatatlanul vonzódik egy férfihez, amivel nem is lenne semmi gond, hisz Devlin egy igazán karizmatikus férfi, csakhogy nincs egyedül, mert egy balesetben elhunyt felesége és lánya szelleme folyamatosan kísérti őt. Ha valaki esetleg elfelejtette volna, akkor vessen egy pillantást a 3. pontra! Igen, a Devlinnel való mindenféle kapcsolat szigorúan tiltott lenne Amelia számára. De az események folyása alól nem tudja magát kivonni, mert nemcsak a vonzalmát nem tudja legyőzni, de a rendőrség a fényképeken túl is a segítségét kéri, mint tanácsadó ebben a gyilkossági ügyben, mert hogy a szálak messze nem egy "szimpla" gyilkosságra utalnak. Az események pedig olyan dolgok láncolatát indítják el a lány életében, amelyek visszavonhatatlanok és egyelőre beláthatatlan hatással vannak a jövőre nézve.

"Az életem javarészt temetőkben telt – a temetők az én birodalmam, megannyi nyugodt menedék, kerek egész világ, mellettük a városi zűrzavar maga az átok. Aznap éjjel azonban a valóság pusztító erővel tépázta és döngette a kapukat."

Engem ez a történet az első mondatától az utolsó mondatáig nem eresztett, egyszerűen beszippantott. Pedig az olvasmányaim között nem dúskálnak a paranormális regények, meg nem vagyok egy olyan ember, aki imád borzongani, mégis ezt a történetet ha tudtam volna, akkor egy szuszra falom fel. Ez pedig több dolognak is köszönhető.

Elsőként az írónő remek karakterei ejtettek rabul. Amelia (annyira megtetszett ez a női név egyébként!) egy nagyon okosan megalkotott női főszereplő. Karakán fiatal hölgy, súlyos terhet rak rá az élet a képessége miatt, mégis, ezt képes a saját előnyére kovácsolni azzal, hogy egy ilyen ritka szakmát választ magának, amelyben ő lesz az egyik legjobb szakértő. Rengeteg ijesztő dolog történik vele végig a történet során, mégsem direkt rohan a vesztébe, azaz feleslegesen nem kockáztat, hanem csak akkor ha muszáj (mindig is utáltam a horrorfilmekben azt a részt, amikor a házban magányos főhősnő egyedül lemegy a pincébe, mert zajt hall - én fejvesztve rohannék ki a házból!). 

Aztán ugye van itt egy férfi főhős, a titokzatos Devlin! És végre, micsoda egy férfi! Devlinért nem azért lehet oda-meg vissza lenni, mert kockás a hasa és kidolgozott izmai vannak, ilyenekről még csak szót sem ejt az írónő, hanem úgy írja le nekünk a típusát, hogy csak az zakatol az agyunkban, hogy milyen kisugárzása van ennek a fickónak és apránként csepegtet bizonyos infókat vele kapcsolatban, amelyek nemhogy közelebb vinnének a megértéséhez vagy a szellemeihez, hanem csak egyre jobban összezavarnak. Mégis, nekem úgy tűnt, hogy ebben a nyomozásban olyan volt, mint egy kőszikla, azaz Amelia bármikor számíthatott rá, ő ott volt.

"– És magának? Szoktak lenni visszatérő álmai?
– Szoktak – hallgatott el. – Aztán felébredek, és kiderül, hogy valóság."

Maga a történet is elég kacifántos lett. Én bizony ki nem találtam a gyilkos személyét, menet közben úgy éreztem magam, mint egy Agatha Christie-krimi esetében, állandóan másra tippeltem és mondanom sem kell, hogy nem találtam el. Aztán van benne egy igazán nagy csavar is, ami miatt végképp megemeltem a kalapom, bár bevallom számítottam erre a húzásra egy ilyen sztori esetében, de a többi eseménnyel szépen elaltatta az éberségem az írónő. 

Amelia munkáját is imádtam. Ő nem szellemirtó, vagy olyan médium, aki szellemekkel foglalkozik, hanem egy rettentően érdekes szakmát választott magának. A sírkövekről, a temetkezési szokásokról olyan dolgokat tanulhattam meg, amelyek tudatában ha legközelebb egy temetőben járok biztosan másképp fogok nézni egy sírt vagy egy sírszobrot.

A helyszínválasztás pedig nagy kedvemre volt, hiszen ez a regény a babonákkal övezett Délen, Charlestonban játszódik, ahol még hisznek a boszorkányságban, ahol a holtakat legalább olyan tisztelettel kezelik, mint az élőket. Egy ilyen történethez egy ilyen helyszínt választani számomra nagyon jó húzás volt, és a vékony cérnaszálon lógó idegeimnek kimondottan megnyugtatóak voltak azok a részek, amelyeknél a déliek vendégszeretetéről vagy éppen tornácos házairól esett szó.

Annyira megfogott magának ez az első kötet, hogy amikor láttam, hogy ezzel nagyon gyorsan végezni fogok és még éjszaka is csak faltam a sorokat, másnap délután az első utam a könyvesboltba vezetett, hogy beszerezzem a második kötetet. Azóta sajnos már azt is "elfogyasztottam" és csak annyit mondhatok, nem fogom tudni kivárni, amíg a harmadik rész megjelenik magyarul, és a folytatást muszáj leszek elsőként angolul elolvasni! 

(ui: a könyv olvasása közben végig Jane Eyre története járt a fejemben, valahogy Devlin karakterét Mr. Rochesterével tudtam azonosítani és a hangulat is azt a fajta borzongást váltotta ki belőlem, mint amit Thornfield.)

+ egy kis érdekesség: érdemes megnézni az írónő honlapját a sorozattal kapcsolatban, mert Amelia Déljéről csodás képeket találni ott, illetve zeneszámokat is, amelyek tökéletesen passzolnak a történethez

Értékelésem: 4,5 / 5 - ből

Kiadó: Atheneaum

Kiadási év: 2012

Fordította: Szlovacsek Ilona

A romantika bája

Julia Quinn: Miss Miranda Cheever titkos naplója

Van az úgy néha, hogy az ember lánya egy kis romantikára vágyik. Azt hiszem szeptemberben velem pont ez történt. És hogy ilyenkor mit teszek? Lenyúlok egy könyvet édesanyámtól! Ugyanis névnapjára Julia Quinn Bevelstoke trilógiájával leptem meg és miután felköszöntöttem, valahogy a kezemben maradt az első kötet. Csak arra gondoltam, hogy egy picit beleolvasok, aztán azt vettem észre, hogy kb. a 70. oldalnál járok már és jókat kuncogok a történeten.

A történet kezdetén adva van egy kislány, Miranda, aki épp legjobb barátnője, Olívia születésnapi ünnepségén szenvedi el gyermeki életének legnagyobb sértését, ugyanakkor a megbántott kislánynak végül ez a nap mégis élete legszebb napja lesz. Hogy miért? Azért mert szerelmes lesz. Ugyanis a szomorú kislányt Olivía bátyja, Nigel Bevelstoke (azaz Turner) kíséri haza, aki látván az elkeseredettségét, próbálja felvidítani őt és arra biztatja, hogy kezdjen el naplót írni.

"-Jól van, akarja tudni, igazából miért gondolom, hogy naplót kéne vezetnie?

A lány bólintott.

- Mert egyszer majd bele fog nőni a testébe, és éppen olyan szép lesz, mint amennyire okos már most. És ha akkor elolvassa a naplóját, utólag majd látja, mennyire buták az olyan kislányok, mint Fiona Bennett. És csak nevet majd rajta, hogy az édesanyja azt mondta, a vállánál kezdődik a lába."

Most őszintén, ki tudna egy kislány helyében egy ilyen mondatnak ellenállni? Én biztosan nem, ahogy Miranda sem és aznap a naplójában megejti az első bejegyzését, amelyet az elkövetkező években még rengeteg követ. Hovatovább természetesen fülig beleszeret a fiatalemberbe.

Persze az idősebb Turnernek Miranda csak egy kislány a húga barátnői közül. Mirandának viszont Turner élete nagy szerelme és mivel Olíviával szinte testvérként szeretik egymást, ezért Miranda minden fontos, Turnert érintő eseménynél ott van. Ott van akkor is, amikor a fiatal férfi csillogó szemekkel hűséget fogad egy másik nőnek és ott van akkor is, amikor már egy kicsit idősebben, megcsaltan, megözvegyülve visszatér a férfi a szülői házba.

Innentől indul a nagy kaland mind Miranda, mind Turner számára. Ugyanis egyszer csak felnyílik a férfi szeme, hogy a kislányból egy igen vonzó ifjú hölgy vált. És bár Turner szíve összetört, mégis úgy érzi, hogy Miranda közelében mintha újra életre kelne. Nem, nem lesz szerelmes rögtön a lányba, hanem szép lassan kezdi megkedvelni, a csinos arcon túl meglátja benne az okos és művelt nőt is. Sokszor a sors is egymás felé tereli ezt a két embert, mert például Turner lesz az, aki visszakíséri Mirandát egy olyan könyvesboltba, ahonnan korábban elzavarták, mert csak úriembereket szolgálnak ki, hölgyeket nem. (Megjegyzem, szerintem ez az egyik legviccesebb rész a könyvben.)

Egy este pedig elcsattan egy csók, ami felnyitja a férfi szemét is, és inkább kerülni kezdi a lányt. Ám a Bevelstoke családban folyamatosak a társadalmi események, így nem nagyon tudnak kitérni egymás útjából. Egy vidéki hétvége alkalmával pedig olyan történik közöttük, amire egyikőjük sem számított. Persze itt még a játéknak koránt sincs vége, pár bonyodalom és hosszú civódás után nehezen ugyan, de mégis egymás oldalán kötnek ki, ám rögös utat kell bejárniuk a teljes boldog befejezésig. Mert azt hiszem, ezzel nem lövöm le a nagy kérdést, hiszen ezeket a könyveket nem a tövig-rágom-a-körmöm-fél izgalomért olvassuk, hanem a garantált boldogan-éltek-amíg-meg-nem-haltak típusú befejezésekért.

A két főszereplő között legtöbbször szikrázik a levegő, amelyek egyrészt kacagtató helyzetekben mutatkoznak meg, másrészt pedig úgy pörög a nyelvük ha ketten vannak, hogy azon csak nevetni lehet. Azt hiszem bátran kijelenhetem, hogy Julia Quinn általában olyan karaktereket alkot, akiket igazán meg lehet kedvelni. Így voltam ezzel most is.

Miranda egy csendes és visszahúzódó fiatal hölgy, aki egy darabig csak a távolból figyeli az eseményeket, majd ahogy azok magukkal ragadják, felveszi a kesztyűt és kiáll magáért, a büszkeségéért és természetesen harcol az imádott férfi szerelméért. Szimpatikus szereplő volt, ráadásul nagyon szeretett olvasni, így nem volt nehéz azonosulni vele. Ő az a típusú hősnő, akivel szívesen leültem volna egy teára vagy az egyik bálon a legyezőnk takarásában szívesen elbeszélgettem volna a férfiakról.

Turnert egy picit nehezebben kedveltem meg, mert úgy éreztem, hogy állandóan a megtört szívére hivatkozva vonul vissza, ahelyett, hogy férfi módra talpára állna és megragadná a második esélyt, amelyet az élet tálcán kínált neki. Persze tudom, hogy ha nem ilyen lett volna, akkor a két szereplőnek könnyebb lett volna az egymásra találása, mi pedig lemaradtunk volna jó pár oldalnyi történésről.

Ami egy pici hiányérzetet hagyott bennem, azok Miranda naplóbejegyzései voltak. Az a kevés, ami volt belőlük a könyvben. Ugyanis, mivel itt a hölgy titkos naplója szerepel a címben, én sokkal több bejegyzést vártam volna. 

Összességében véve örülök, hogy kezembe került a Bevelstoke trilógia első kötete és bizton állíthatom, hogy szép lassan a folytatásokra is sort fogok keríteni. Julia Quinnt pedig mindazoknak csak ajánlani tudom, akik a könnyed, ugyanakkor humoros, bűbájos és emészthetően jófajta történelmi romantikát keresik. Bizton mondhatom, nem fognak csalódni!

Értékelésem: 4 / 5 -ből

Kiadó: GABO Kiadó

Kiadási év. 2012

Fordította: Palásthy Ágnes

A kisvárosi vénlány története

Adriana Trigiani: Életünk legszebb nyara

Nem ez volt az első könyvem Adriana Trigianitól. Sőt, ez az utolsó, amit a magyar megjelenések közül még nem olvastam és végre sikerült megszereznem (az antikváriumokban csodákra akadhatunk). Épp ezért, mivel már tudtam, hogy mire számíthatok nagy elvárásokkal kezdtem neki és mondhatom, hogy most sem csalódtam, mert azt kaptam, amire számítottam. Egy jó kis kikapcsolódást, egy menekülést a nagyvárosi pörgés elől, pár nyugalmas órát, amikor olyan helyre, olyan emberek közé kerülhettem, amire mindig is vágytam.

A könyv főhősnője egy 35 éves vénlány, Ave Maria (csodás név, nem igaz?) aki Big Stone Gap nevű kisvárosban éli mindennapjait és a helyi patika tulajdonosa. Életében nagy törés történt, nemrég vesztette el szeretett édesanyját és most úgy érzi egy szál maga van a világban és nem tudja merre, hogyan tovább. Szerencsére még sincs egyedül, hisz körülveszik őt a barátai: Theodore, aki a helyi iskolában tanít, és a mazsoretteket is koreografálja, Iva Lou, aki a helyi mozgókönyvtárt üzemelteti, Fleeta, a patikabeli kisegítő, Pearl, a fiatal és önbizalom hiánytól szenvedő diáklány, akit Ave Maria vesz a szárnyai alá és Jack MacChesney, a segítőkész bányász. Mikor Ave Maria úgy gondolja, hogy az élete nem is lehetne ennél jobban mélyponton, pedig ő aztán igazán igyekszik elfoglalni magát (vezeti a patikát, amatőr színdarabot rendez minden évben, önkéntes mentős és nem mellesleg olvasni is imád a mozgókönyvtárból), szóval akkor előkerül egy csontváz a szekrényből, ami mindent fenekestül felforgat (és elég csak annyit mondanom, hogy Ave Maria kezét többször is megkérik és végre eljut a kisváros falain túlra is). De azt hiszem épp ez a kor az, amikor az ember lánya életében kell egy kis felfordulás, valami izgalom, hogy végre úgy érezhesse Ave Maria is, hogy nem csak egy mellékszereplő a saját életében. Higgyétek el, a végére igazi irigyelésre méltó élete lesz.

Ha keresnem kellene egy szót, amivel a könyvet jellemezhetném, azt mondanám, hogy bájos. Adott egy kisváros Big Stone Gap, ahol mindenki mindenkit ismer és persze mindenki mindent tud, itt aztán nem maradhat titokban semmi. De amikor gondok és bajok történnek, akkor ezek az emberek igazán összetartóak, mindenki ott segít ahol csak tud és nem tipornak át a másikon. Úgy érzem Adriana Trigiani igazi erőssége ebben rejlik, hogy olyan atmoszférát teremt, annyira jól bemutatja a helyieket és a kisvárost, hogy szinte én is ott sétáltam és vártam Ave Mariaval együtt a mozgókönyvtárat. Persze mint kiderült nem véletlen, hogy az írónő ennyire jól be tudta mutatni ezt a virginiai hegyek között megbújó kisvárost, hisz ő is itt nőtt fel.

(Forrás: www.bigstonegap.org)

A regénnyel kapcsolatban két dolgot kifogásolok csak: az egyik, hogy ez egy sorozat első része (bár  ettől függetlenül egymagában is élvezhető a történet). Sajnos úgy tűnik, hogy a többi részre nem számíthatunk, pedig, ahogy olvastam az interneten a következő három kötet is bővelkedik meglepetésekben, boldog-szomorú történésekben, egyszóval én nagyon szívesen olvasnám őket. A másik, hogy a magyar kiadás borítóját nem nagyon tudom hová tenni, mert szerintem nem sok köze van a történethez. Ellenben az angol nyelvű kiadás szerintem nagyon találó lett.

(Forrás: www.goodreads.com)

Értékelésem: 4 / 5-ből

Kiadó: Geopen Könyvkiadó

Kiadás éve: 2004

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

A sorozat további kötetei (magyarul nem jelent meg): Big Cherry Holler, Milk Glass Moon, Home to Big Stone Gap