A Barbie-k cseppet sem rózsaszín világa

Sarah Pinborough: 13 perc

Olyan régóta vágytam már valami igazán klassz olvasási élményre, arra a régvolt érzésre, amikor hajnalig fent maradtam olvasni és reggel is az első gondolatom az volt, hogy olvasni kéne még pár oldalt. Vagy amikor folyton csak a könyvben történteken kattog az agyam, a villamoson utazva zenét hallgatva is a főszereplők cselekedeteit elemzem magamban. És én lepődtem meg a legjobban, amikor mindezt egy YA pszichothrillertől kaptam meg. Kéretik nem nevetni!

A 13 perc jó ideje a radaromon volt, igaz, először egészen a szélén, mert eleinte a borítót találtam iszonyat ütősnek, majd egy antikváriumos körút alkalmával beleolvasván a könyvbe egészen nehezen tudtam otthagyni. Végül a könyvtárban csaptam le rá és mostanság bekövetkezett hosszú hétvégéknek hála végre sorra is tudtam keríteni. Pár nap alatt befaltam. Pedig egyáltalán nem egy könnyű történet, persze, hiszen pszichothriller, de gondoltam ha YA, akkor biztos a lightosabb fajtából. Hát nem. Pinborough tinédzser főhősei a rémálmaim megtestesítői. Ugyanakkor baromi kettős érzés ez, mert pont az a brutalitás amit magukban hordoznak, a viselkedésük, az egész miliő, a középiskolai rangsorban való hely adja a sava-borsát a könyvnek. Az pedig piszok erős.

"Ennek a kisvárosnak a tinédzserközösségét úgy fonták körbe a szavak, mint a szögesdrót, mely karmol, húsba tép és beleakad az emberbe."

Adott egy lány, Tash, aki a gimi egyik legnépszerűbbje, és hihetetlen módon egyik hajnalban a folyó jeges vízéből húzza ki egy arra járó kutyasétáltató, de a lány még így is 13 percig halott volt, míg nem sikerült újraéleszteni. Nem emlékszik mi történt vele, csak azt tudja, hogy nem akart öngyilkos lenni és hogy a "balesete" valahogy kapcsolódik két legjobb barátnőjéhez, akikkel hármasban ők a suliban a Barbiek - szépek, csinosak, szőkék, népszerűek. Mindenki velük akar barátkozni, ugyanakkor ők megválogatják, hogy ki kerülhet közéjük. Ennek a válogatásnak esett áldozatul pár évvel ezelőtt Becca, aki Tash gyerekkori legjobb barátnője volt. De a két másik Barbie megjelenése után már nem volt megfelelő a csapatba, ezért lazán ejtve lett. A lány, a mai napig nehezen tudja ezt feldolgozni, mégis ő lesz az az ember akibe Tash a balesete után megbízik, akivel napról napra újra egyre közelebbi kapcsolatba kerül. Mert Tash érzi, hogy valami bűzlik a balesete körül, csak nem tudja, hogy mi, de Beccával közösen megpróbálják azt kideríteni.

Így nem tűnik olyan nagy történésnek a sztori, de ahogy lapról lapra, fejezetről fejezetre egyre mélyebbre ásunk Tash, Becca és a két Barbie életébe úgy érezzük, hogy ezekkel a tinédzserekkel valami nagyon nincs rendben. És itt nem csak a szex, a töménytelen mennyiségű drog miatt gondoljuk, hanem valami rothadás árad a sorok közül és a lányok lelke mélyéről. Pinborough nagyon ügyesen játszik velünk olvasóval, hisz én a végéig nem tudtam eldönteni, hogy a lányok közül kinek van a legtöbb vaj a fején. Mert itt aztán higgyétek el mindenkinek van valami takargatnivalója. És hiába agyaltam menet közben a MI TÖRTÉNHETETT? kérdésen, én bizony nem jöttem rá a csattanóra. Teljesen más irányba keresgéltem. De azt hiszem ez a számomra nagyon erős hangulatnak köszönhető volt, hisz annyira beszippantott a könyv, hogy alig akartam letenni. Az meg külön pontot érdemel tőlem, hogy bár Becca a mesélő, de olvasunk az esetről újságcikkeket, pszichológusokkal történt megbeszélésekről feljegyzéseket, rendőrségi jegyzőkönyveket, sőt, Tash naplójából is kapunk részleteket, szóval a stílus sem lesz unalmas egy percre sem, hanem ezáltal sokkal színesebb, valóságszagúbbá válik.

"Bizarr, ha felnőttek hálálkodnak a tinédzsereknek. És egy kicsit ijesztő. Mintha mind egyenlőkké válnának, és nem maradna biztonság a világban. A gyerekkoruknak vége. Egy váróteremben vannak a felnőttkor szélén. A senki földjén, ami már nem az egyik, és még nem a másik. Ez néha irtó jó. Néha totál szívás."

Ami fájt olvasás közben, hogy ha a tinédzsereknek manapság tényleg ilyen a világuk, tényleg ilyen hierarchia uralja a sulik szociális életét, meg a közösségi médiának tényleg ekkor a szerepe az életükben, akkor én rohadtul örülök, hogy nem most vagyok fiatal. Döbbenet egyszerűen, hogy egyik napról a másikra kizárhat magából egy közösség egy-egy poszt hatására, vagy te lehetsz a suli legnépszerűbbje. Pont ezért bírtam Beccát talán a legjobban a csajok közül: nagyívben tett rá, hogy mit írnak róla, számomra helyenként olyan "badass" női karakter lett. Persze a lelke legmélyén neki is fájt hogyan bánnak vele, és abba belegondolni, hogy a tinédzser évek alatt, amikor szerintem a legsebezhetőbbek vagyunk, mert magunk sem értjük sokszor, hogy mi történik a lelkünkben, a testünkkel, szóval pont ekkor ilyen sérüléseket szerezni talán örökre feldolgozhatatlan marad. Azt hiszem ez miatt jó lett volt ennek a könyvnek a legvégén egy epilógus is, hogy legalább úgy csukhassam be, hogy van még remény. De ezt leszámítva Sarah Pinborough 13 perce kikapcsolt, szórakoztatott, és mindenképpen kedvet csinált az írónő további könyveihez is.

Kiadó: 21. Század Kiadó

Kiadási év: 2018

Fordította: Tomori Gábor

Gyilkoskék

Joanne Harris: Kékszeműfiú

Azt hiszem, hogy könyvmolyos életemben Joanne Harris az, aki számomra A Kiszámíthatatlan Író. Nincs két egyforma könyve, a stílusa is váltakozik, van a kicsit mágikusabb, léleksimogatóbb Harris és van a sötét, lehúzós, átverős Harris. A Kékszeműfiúban ez utóbbival találkozhatunk és azt hiszem a "darkosabb" vonalból is az egyik legbetegebb sztorival. Olvasás közben azt gondoltam, hogy kedvenc írónőm jót röhög a markába, mert oldalról oldalra, fejezetről fejezetre fogtam a fejem és nem tudtam eldönteni, hogy ki kivel vagy ki ellen van, mi lesz itt a végkifejlet és jó párszor olyat csavart a dolgokon, hogy bambultam mint az a bizonyos borjú, hogy akkor most mi is van? És mégis, egy szóval tudom csak jellemezni az egészet: zseniális!

Magáról a történetről nem tudok és nem is akarok írni, annyira komplex, annyira mély, borzongató, hogy ezt fedezze fel mindenki saját maga. Azt tanácsolom, hogy ne olvassatok utána, merüljetek el benne mindenféle előismeret nélkül. A fülszöveg pedig zseniális, és ha valakire ez hat, ha ez felkelti az érdeklődését, az mindenképpen vegye kézbe a könyvet, garantálom, hogy nem fog tőle megszabadulni egyhamar.

Élt egyszer egy özvegyasszony, akinek három fia volt: Fekete, Barna és Kék.
Fekete volt a legidősebb: mogorva és agresszív.
Barna volt a középső gyerek: félénk és lassú felfogású.
De az anya kedvence Kék volt: a gyilkos.

Sok mindent gondoltam olvasás közben.

Egyrészt az foglalkoztatott, hogy a szülők micsoda károkat tudnak okozni a gyermekeik életében, lelkében, micsoda roncsolást tudnak végezni ha mindazokat a dolgokat, amiket ők nem tudtak megtenni, megvalósítani, mert nem volt rá lehetőségük rákényszerítik az utódaikra. Ráadásul teszik mindezt úgy, hogy a szeretet jegyébe becsomagolják és még saját magukat is azzal áltatják, hogy de ők csak jót akarnak. Na, ezeknek a szülőknek melegen ajánlanám figyelmükbe a Készeműfiút. Azt hiszem alaposan átgondolnák az olvasás után ezen nézetüket.

"Az élet persze más tészta. Az élet másból sem áll, mint elvarratlan szálakból. És néha a fonalról, ami olyan kétséget kizáróan a labirintus közepébe vezet, kiderül, hogy csak összegubancolódott madzag, és ott maradunk rémülten a sötétben, és egyre jobban eltölt bennünket a meggyőződés, hogy az igazán érdekes események tőlünk egy kőhajításnyira folynak továbbra is, de már nélkülünk…"

A másik gondolatom az internet és a blogolás körül zajlott. Hiszen ez a történet webnapló formájában kerül elénk (amúgy isteni zenei utalásokkal, számokkal megspékelve) és egész végig azon morfondírozik az olvasó, hogy vajon az ott leírtakból mennyi a fikció és mennyi a valóság. És igen, rengetegszer megfordult ez a kérdés a fejemben már bizonyos blogok olvasásakor. Természetesen van olyan, amiről kapásból eldönti az ember, hogy ez biztos nem valós, ilyen nincs, de nagyon sok esetben nem látunk az avatarok mögé, hosszú idő után sem lehet azt mondani egy álnévről és a blogjáról, hogy ismerem. És erre a bizonytalan érzésre, az internet adta "névtelen" lehetőségekre, az azt írok, amit akarok hozzáállásra játszik rá baromi jól Harris. Állandóan kételyek között tart, nem tudjuk eldönteni, melyik rész valós és melyik nem, pláne egy ilyen nyakatekert személyiség esetében mint a mi Kékszeműfiúnk.

"Azt hiszem, senki sem születik gonosznak. Csak rosszul választunk."

Ahogy szép lassan "felélem" a Harris-életművet, rájöttem, hogy nekem ezek a darkos történetek a kedvenceim. Tükröt mutat minden egyes alkalommal, az már más kérdés, hogy ki mit lát benne vagy veszi-e a fáradtságot, hogy egyáltalán belenézzen-e ebbe a tükörbe.

Kiadó: Ulpius (vajh, ki veszi át Harris kiadását?)

Kiadási év: 2010

Fordította: Szűr-Szabó Katalin 

Amúgy ez a könyv a Malbry-regények közé tartozik. Elsőként az Urak és játékosokban találkozhatunk ezzel a várossal és a St.Oswald iskolával, majd a Kékszeműfiúban újra. És nemrég jelent meg a harmadik regény Different Class címen, amely szintén visszaviszi az olvasót a St. Oswald falai közé. Remélem, hamarosan magyarul is olvashatjuk!

Üdv Mr. King!

Stephen King: Tortúra

Úgy gondolom, az ember életében vannak bizonyos izgalmas pillanatok, amelyek ha időről időre ismétlődnek ugyan, de akkor is ugyanolyan izgalommal töltik el, mint a legelső alkalommal. Egy könyvet szerető ember életében szerintem ilyen pillanat egy számunkra ismeretlen íróval való megismerkedés. Leéltem jó néhány évet az életemből anélkül, hogy azt gondoltam volna nekem olvasnom kellene Stephen Kingtől, mert mindig csak azzal azonosítottam őt, hogy horrort ír, az pedig számomra az egyik olyan kategória, amelyből köszönöm, de nem kérek. Aztán az Európa Kiadó tavaly elindította a 100 könyv sorozatát, amelyben új köntösben jelentették meg a Tortúrát és ez a piros ballonkabátos verzió megszólított. Sekélyes lennék, mert a borító vonzott be? Talán. Ellenben azt gondolom, nem véletlen történnek ezek a dolgok, és nekem ha King korábban köszön be az életembe nem biztos, hogy jóban lettünk volna.

Nagy szerencsémre nem láttam a könyvből készült filmet, amelyet Oscarral is jutalmaztak, így azon kívül amit a fülszöveg elmondott a sztoriról, semmit nem tudtam róla. Gondolom rajtam kívül már alig van ember a földön, aki ne tudná, hogy a Tortúrában Annie Wilkes megmenti kedvenc íróját, Paul Sheldont egy autóbaleset során, csakhogy az ápolását magára vállalja a háza négy fala között. Persze nem önzetlenül teszi mindezt, ugyanis egy új regényt akar Sheldontól, amelyet csak magának irat. Sheldon világa a baleset percétől kezdve olyan 180 fokos fordulatot vesz, amelyet ő még a legvadabb rémálmaiban sem tudott volna kitalálni regényeiben.

"A kegyetlenség végső soron megérthető, de a tébollyal nem lehet vitatkozni."

Igazából ahogy elkezdtem a Tortúrát lapról lapra egyre mélyebb zsigeri félelmet éreztem. Féltem, mert újra bebizonyosodott számomra, hogy a gonosz, lelkükben torz vagy valahol az életükben akaratlanul kisiklott személyiségek itt élnek köztünk szinte láthatatlanul. Nem tudhatjuk, hogy az egyik reggel helyét a villamoson mosolyogva átadó fiatal férfi nem a következő hírhedt sorozatgyilkos-e.

Féltem azért is, mert nem tudtam, hogy mi Sheldon határa, meddig képes elmenni, meddig képes kitartani azért, hogy túlélje ezt az egészet és a végén két kezével vessen véget kínzója életének.

Féltem ugyanakkor azért is, mert beleláttam, hogy egy írónak az alkotói folyamata mennyi energiát emészt fel és milyen "őrültté", mániákussá tud válni egy új regény születése közben, így néhol nem tudtam eldönteni, hogy Paul vajon tudja-e még mi a valóság vagy teremtett magának egy másikat, ahová Annie elől el tud menekülni.

"Mint mindig, elfogta a kezdés áldott megkönnyebbülése – mintha egy fényesen kivilágított üregbe hullana alá.
Mint mindig, elfogta a komor meggyőződés, hogy a születő könyv nem lesz olyan jó, mint szeretné.
Mint mindig, elfogta a rettegés, hogy nem tudja majd befejezni, hogy addig gyorsít, míg végül vak falnak rohan.
S mint mindig, elfogta a csodálatosan boldogító, izgalmas érzés: az utazás megkezdődött."

Számomra olyan könyv volt a Tortúra, amit soha nem fogok elfelejteni. Amikor az ember sokat olvas, akkor óhatatlanul vannak történetek, amelyek "átfolynak" rajta, pár év múlva már arra sem emlékszik, hogy egyáltalán olvasta-e. A Tortúra rajtam - és szerintem a regény rajongóin is - maradandó nyomot hagyott. Soha nem fogom elfelejteni, hogy meglepődtem azon, hogy Tortúra egy Sheldon-regény szereplője és nem csak arra utal a cím, ami az íróval történik Annie házában. Soha nem fogom elfelejteni, hogy egyetlen egy percre sem engedhettem magamnak, hogy örüljek Sheldon aprócska győzelmeinek, mert Annie egy újabb rüves-nyüves akcióval tuti, hogy bármilyen számításomat, hurrá-élményemet keresztül húzta. Persze azt sem fogom elfelejteni, hogy King mennyire leásott az emberi lélek legmélyére és milyen tükröt mutatott nekünk, hogy mennyi kínzást, megaláztatást vagyunk képesek elviselni az életben maradásunkért. És ha fel is adnánk eljön az a pont, amikor nem magunk miatt akarunk élni, hanem a bosszú lehetőségéért. És ez nagyon ijesztő gondolat.

Kiadó: Európa

Kiadási év: 2015

Fordította: Szántó Judit

Félelmeink börtönében

Elizabeth Haynes: A lélek legsötétje

Biztos mindenki volt már úgy amikor reggel elindult otthonról, hogy miután kilépett a kapun elbizonytalanodott, vajon bezárta-e az ajtót. Hisz ez a mozdulat olyan automatikussá válik egy idő után, hogy nem is gondolkozunk rajta. Én például akkor szoktam a zárt ajtók kérdésén elmélkedni, amikor nézek valami ijesztő filmet egyedül este és olyankor megnyugtató a tudat ha ellenőrzöm azt, vajon valóban bezártam-e a bejárati ajtót.

Képzeljétek el azt, ha nem csak ilyenkor van bennetek egy kis bizonytalanság, hanem irracionálisan rettegsz valakitől és ezért kényszeresen ellenőrzöd mind az elmenetelkor, mind a hazaérkezéskor a lakás ajtaját, ablakait. Nem is egyszer. Nem is kétszer. Legalább hatszor. Ráadásul ha ezen ellenőrzési folyamatba egy kis hiba csúszik, mondjuk megzavar a szomszéd, vagy nem a megszokott és megfelelő sorrendben teszed a dolgod, akkor a belső késztetés olyan erős, hogy kezded az egészet elölről. Majd este az ágyadban egyedül fekve újra csak azon gondolkozol, hogy biztos minden be van-e zárva és ettől nem jön álom a szemedre, tehát felkelsz és megint végig mész az egész procedúrán. Fárasztó, kimerítő lehet így élni, nem? 

Pedig így él Elizabeth Haynes könyvének főszereplője, Catherine azaz mostanság inkább csak Cathy. Catherine nem volt mindig ilyen. Boldogan élte a fiatal, gondtalan, egyedülálló, bulizós lányok életét Londonban, élvezte, hogy minden szabad percét a barátaival valamilyen buliban töltheti, mígnem az egyik ilyen átmulatott estén meg nem ismerkedik a szórakozóhely biztonsági emberével, Lee-vel. Aki jóképű, udvarias és rögtön ott volt az a bizonyos szikra is közöttük. Nem is kellett sok, amíg újra össze nem futottak és ezek után az események úgy folytatódtak, mint egy tündérmesében. Előzékeny, kedves férfi, aki minden idejét az imádott nővel akarja tölteni. Csakhogy ez egy idő után valóban Catherine minden egyes szabad percét jelenti. Lee nélkül már nem megy sehová, Lee mindenhol ott van, mindenkit elbűvöl és egyszer csak azt érzi, hogy Lee lett az, aki az egész életét irányítja. Ráadásul hamarosan megmutatkozik a férfi erőszakos énje, és Catherine olyan csapdába kerül, amelyet soha semmilyen nőnek nem kívánnék, még az ellenségemnek sem.

"Egyszerre idegesítőnek és megnyugtatónak találtam, ahogyan egy pillanatra sem vette le rólam a tekintetét."

Aztán itt van Cathy, aki Catherine "elpusztítása" után született, aki retteg attól, hogy Lee valaha is rátalál és akárhogyan is, de újra uralná az életét, a gondolatait. Cathy iszonyatosan próbálkozik, de egy olyan pszichés és testi trauma után, amely őt érte, ez egyedül - valljuk be - bizony megoldhatatlan feladat. Mígnem egy nap új szomszéd nem költözik Cathy lakása fölé, aki - képzett pszichológus lévén - rögtön észleli a lány abnormális viselkedési zavarát és nagyon szeretne a lány bizalmába férkőzni, hogy segíthessen rajta. A nagy kérdés az, hogy Cathy elég erős-e ahhoz, hogy beengedjen az életébe egy új férfit, egyáltalán meg tud-e valakiben újra bízni és ha igen, nem lesz-e elég késő.

Amikor elkezdtem ezt a regényt, magam sem tudtam, hogy mibe vágok bele. Azt álmomban sem gondoltam volna, hogy egy ennyire erőteljes, szuggesztív hangulatú regényt kapok. Az első nyitófejezet olyan döbbenetes képet vetített elém, hogy kétségem sem volt arra nézve, hogy itt bizony egy borzalmas elme elképzelhetetlen szörnyűségének leszek szemtanúja. Sejtésem beigazolódott. Holott egész végig azon drukkoltam, hogy ne történjen meg Catherine-nel az, amit előrevetített az írónő, amelyről folyamatosan kaptunk apró részleteket, tudtam, hogy ez lehetetlen, hisz menet közben láttam a Catherine-ből vált Cathy minden napos harcát a félelmei ellen, azért, hogy bár egy kényszeres betegséggel, de viszonylagos épp elmével tudja élni mindennapjait.

"Egyfelől azt kívántam, bárcsak találna helyettem valaki mást, másfelől viszont reméltem, hogy nem talál – a másik lány érdekében."

Az írónő stílusa nagyon gördülékeny, ráadásul egy nagyon jól bevált módszerrel vetíti elénk a két szálon futó történetet, mert két idősíkban haladunk: az egyik fejezetben Catherine életét látjuk a múltban, a Lee-vel való megismerkedését, kapcsolatuk kialakulását és a férfi megváltozását, a másik fejezetben meg Cathy mindennapjaiba kapunk betekintést, vele rettegünk és félünk mi is, vegytiszta szorongással éljük a napokat vele. A regény atmoszférája iszonyúan fojtogató, főleg Cathy kényszeres viselkedése miatt. A szívem vérzett ezért a nőért, közben ugyanúgy szorongtam belül, mint ő. Hihetetlen volt!

"Baszódj meg, világ – mi a francot jelent az, hogy normális?"

És tudjátok mi döbbentett meg igazán? Az, hogy belegondoltam abba, hogy soha nem tudhatjuk, hogy mi lakik egy ember lelkének a legmélyén. Lehet, hogy ezután a könyv után bizalmatlanabb leszek az átlagnál az emberekkel szemben, de szerintem az ilyen típusú emberek, mint Lee pontosan úgy itt élnek közöttünk, mint ahogy azt az írónő bemutatta, pontosan ugyanúgy az ujja köré tudnak csavarni bárkit, csak azt nem tudjuk, hogy mikor jön el az a pont náluk, amikor tündérmesébe illő történetükből egyszer csak rémálom, valóságos ámokfutás válik. Na, és ez az igazán félelmetes!

"Elfordulhatsz ettől a gonosz embertől, minden nappal erősebb és magabiztosabb lehetsz, míg végül már nem fogsz rettegni tőle, vagy azt is engedheted, hogy tovább bántson. Hatalmadban áll dönteni."

Aki a nagy nyári limonádék idején vágyik egy borzongatóbb történetre, ami szerintem letehetetlen, annak mindenképpen ajánlom Haynes könyvét. De azt is, hogy kicsit keményítse meg az olvasáshoz a szívét, mert itt aztán vannak 18 karikás és az ember lelkét mélységesen felháborító, felkavaró részek!

Kiadó: Alexandra
Kiadási év: 2012
Fordította: Babits Péter