Újraolvasás után: 3 történetről röviden

Az elmúlt hónapok során, úgy talán júniustól kezdve egyre jobban éreztem a késztetést, hogy ne csak az új kiadásokat, beszerzett könyveimet, vagy a könyvtárból zsákmányoltakat olvassam, hanem visszanyúljak régi nagy kedvencekhez. Az újraolvasás szerintem nagyon szuper dolog, hiszen lelkünknek jól eső regényeket porolunk le ilyenkor, tudjuk már mit kapunk. Számomra ez olyan, mint a kedvenc fotelemben kuporogni: az otthonosság érzetét nyújtja. Ráadásul második, harmadik vagy sokadik olvasatra olyan dolgokat találhatunk a már jól ismert történetben, amire eddig nem figyeltünk fel. Egyrészt lehet ez azért, mert első körben hajtott minket a lelkesedés, hogy minél hamarabb megtudjuk mi lesz a történet vége, másrészt köszönhető ez annak, hogy az évek múlásával mi magunk is változunk, formálódunk a velünk történő események hatására, így lehet, hogy azok a részek fognak majd meg jobban, amiket először kicsit felületesebben futottunk át. Viszont pont ennek következtében sajnos fennáll a veszélye annak, hogy egy régi jó kis kedvenc nem fogja ugyanazt az élményt adni, mint először. Most mindkét dolog megesett velem.

Emylia Hall: Nyarak könyve

Nyárra időzítettem Emylia Hall Nyarak könyvének újraolvasását. Ez a könyv első alkalommal is hihetetlen módon megfogott magának Erzsi történetével, hiszen az Angliából Magyarországra érkezett lány nyarait csodálatos módon mutatja be az írónő. Újraéltem vele minden gyerekkori nyaramat, amikor a legnagyobb gondom az volt, hogy melyik fürdőruhámat vegyem fel és hogy a strandon lángost vagy főtt kukoricát egyek-e. Bár korábban is nagyon megérintett az anya-lánya szál a történetben, most másodjára inkább erre a vonalra figyeltem jobban, sőt, sokkal mélyebben átéreztem a lány és angol édesapjának a kapcsolatát is. A gyönyörű gyerekkori nyarak bemutatása mellett ezek az emberi érzelmek sokkal több gondolatot mozgattak meg bennem. És még mindig ez a könyv bújtatja magába az egyik kedvenc idézetem, amelyet az évek múlásával egyre igazabbnak érzek:

"Bár meg tudnánk tanulni a hétköznapokat ünnepelni, ahogy feltűnés nélkül kezdődnek, és jelentéktelen mederben folytatódnak. Mint a tegnapi nap, meg az előtte lévő, mikor kicsik és múlandók voltak a bosszúságok: egy kora reggeli fejfájás homályos pereme, a cukor kavarása közben kiömlött kávé, a hirtelen felismerés, hogy pirítóst tettem a sütőbe, és édes illata épp kezd kozmássá válni. Ezeket a napokat kéne megbecsülni. Az ilyen napokon kéne megállni, hálát adni."

Mihail Pljackovszkij: A sün, akit meg lehetett simogatni 

Mesekönyvet újraolvasni kész időutazás. Számomra ez a könyv volt gyerekkorom egyik legkedvesebbike, számtalanszor olvastam el egyedül, előtte meg a szüleimet nyúztam állandóan az esti mesék alkalmával ezekért a történetekért. Ezért nem véletlen, hogy szinte mindegyikre emlékszem még a mai napig is. Nyáron immár a barátnőm kislányának vettem, de persze előtte újra elolvastam a benne lévő történeteket, amelyek szerintem időtlenek, soha nem fogják elveszteni kedvességüket, humorosságukat, mesélve tanító jellegűket. Ráadásul az illusztrációk annyira tökéletesek, hogy nem is tudnám már másként elképzelni a szereplőket.

A tejbegríz csuda jó,
ha van rajta kakaó.
Íze finom, szaga remek,
ezt szereti a struccgyerek!

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

Első alkalommal az Elfeledett Könyvek Temetője sorozatának nyitó kötete teljesen elvarázsolt. Magába szippantott Zafón világa: a gótikus, borzongós hangulat, illetve a könyvek és az olvasás iránti szeretet témája. Meg persze Barcelona. Soha nem voltam még ebben a városban, de a könyv olvasása után minden klisének megfelelően azonnal pakoltam volna a bőröndömet és indultam volna. Kérdés sem volt, hogy valamikor ezt a történetet is újra le fogom majd venni a polcomról, ennek pedig most ősszel volt itt az ideje. Számomra is meglepetés volt, hogy bizony most, második alkalommal nem tudott magába szippantani, keserédes emlék lett a könyvvel töltött majdnem két hetem. Kereshetném az okokat, mert azt hiszem nem éppen a legkönnyebb időszakomban nyúltam ehhez a könyvhöz, de szerintem a 6 év alatt, ami a két olvasás között eltelt valahogy megkopott Zafón varázsa számomra. Helyenként túlírtnak éreztem, rengeteg szereplővel dolgozott végig, rengeteg szálra ágazott el a történet. Úgy gondolom, a varázsa ennek a könyvnek abban van, hogy első olvasásra nem tudjuk mi lesz a végkifejlet, ez is hajtja az embert, meg a "csattanó" is hozzáad egy plusz töltetet. Másodjára ezt már nem tudtam újra átélni, és talán ez okozta a nagy hűha elmaradását. A hangulatteremtés most is csillagos ötös volt, arra nem lehet egy rossz szavam, viszont be kellett magamnak ismernem, hogy nem olyan tökéletes könyv ez, mint amilyennek első alkalommal gondoltam. Ettől függetlenül a további kötetetek is tervezem újrázni, meglátjuk, azok milyen érzéseket keltenek majd bennem.

"A könyvek olyanok, mint a tükör: mindenki azt látja bennük, amit a lelkében hordoz."

Ha szoktatok újraolvasni, nektek volt már pozitív vagy negatív második élményetek? 

Robert Capa árnyékában

Jane Rogoyska: Gerda Taro - Aki "kitalálta" Robert Capát

Az idei Könyvhéten egyetlen szerzeményem lett, ezt a Gerda Taróról szóló album jellegű könyvet vettem meg. Már a megjelenése óta nézegettem, de elég drágának találtam (tudom, jogdíjak), így türelmesen vártam, hátha akciósan meg tudom majd szerezni. Aztán a Park standjánál ki is szúrtam magamnak, több mint akciós áron, így nem volt kérdés, hogy jön velem haza.

Néhány éve, hogy egy Múzemok Éjszakája rendezvénynek köszönhetően teljesen rákattantam Robert Capa életére és munkásságára. Azóta elég sok könyvet sikerült elolvasnom róla, vannak ebből kedvenceim is, és amikor tehetem, akkor a fotóiból szervezett kiállításokra is ellátogatok. Gyomorszorító érzés a képei előtt állni, belegondolni, hogy háborús tudósítóként ő is milyen veszélynek volt kitéve minden egyes alkalommal, és hogy az egyik ilyen bevetésen lelte halálát.

Természetesen Capáról olvasva már az első könyvben, illetve az első kiállításon, amit láttam tőle előkerült egy fiatal, életvidám lány neve, Gerda Taróé. Eddig  csak annyi tudtam meg róla, hogy Capa élete első szerelme volt, együtt jártak a spanyol háborúban és hogy Gerda is fotósként állt Capa mellett, de sajnos fiatalon - pont a spanyol polgárháborúban - meghalt, hatalmas űrt hagyva maga után Capa életében.

"André és Gerta 1935 szeptemberében térnek vissza Párizsba, fülig szerelmesen, egyetlen fillér nélkül, de ezer tervvel a jövőre nézve. Együtt akartak dolgozni, együtt akartak élni, megosztani mindent egymással."

A fotóriporter lányról róla szóló könyv nagyon alapos életrajzot tár elénk. Megtudhatjuk, hogyan lesz a Gerta Phorylle nevű zsidó felmenőkkel rendelkező lányból Gerda Taro, milyen rögös út vezet el odáig, hogy a sok átdolgozott napok és éhezéssel, nélkülözéssel telt hetek, hónapok után megtalálja a fotós szakmát és Capát, és kiteljesedik magán- és szakmai élete Capa mellett a spanyol polgárháborúban. Az életének fontos szakaszairól olvasva számomra egy hihetetlenül erős, meggyőződéseiért a végsőkig harcoló fiatal lány portréja rajzolódik ki. Munkásságáról nem sokat tudtam, hiszen neve számomra mindig összeforrott Capáéval, de eme hiányosságom megszüntetésére is tökéletes volt ez a kiadvány. A dokumentarista jellegű szöveges részek mellett - amelyek valóban részletesen kitérnek Gerda életének legfontosabb fordulópontjaira - nagyon sok fotót találhatunk a könyvben, amelyek Taro nevét viselik magán, holott ezeknek a beazonosítsa nagyon nehézkes, hiszen egy ideig együtt dolgoztak Capával, nem különböztették meg munkáikat, illetve Taro épphogy elindult a pályán, amikor a polgárháborúban egy tank a halálát okozta.

"Gerda számára a spanyol polgárháború a lehetőséget jelentette, egy kivételes lehetőséget, hogy frissen szerzett szakmai tudását fotóriporterként próbára tegye egy olyan ügy szolgálatában, amelyben szenvedélyesen hitt. (...) Milyen mámorító élmény lehetett összepakolni azt a keveset, amijük volt, vállukra csapni a kamerát, és elindulni az igazságért vívott harcba! Aligha gyanították, mi vár rájuk."

A kiadvány amúgy csillagos ötöst kap tőlem a kivitelezésre: a szöveg jól szerkesztett és jó tagolt fejezetekre, így viszonylag könnyen olvasható, bár elég száraz, de ez természetes azért egy ilyen életrajz jellegű könyv esetében. A képek kiegészítik az elbeszélést, sőt egy magasabb szintre emelik, hisz testközelbe kerülnek ezáltal Taro életének szép, ugyanakkor a háború miatti borzalmas eseményei. Nem mondom, hogy olyan olvasmányos mint például Capa regénye a Kissé elmosódva, vagy éppen Susana Fortestől a Robert Capára várva, de akit e két ember és jelen esetben főleg Gerda Taro élete érdekel, semmiképpen ne hagyja ki. Én örülök, hogy a polcomon tudhatom.

Kiadó: Park

Kiadási év: 2014

Fordította: Varga Benjámin

Gyilkos anatómia

Jordi Llobregat: Vesalius titka

Számomra az ősz egyik legjobban várt újdonsága a Vesalius titka volt. Már párszor leírtam, hogy első látásra beleszerettem a borítójába, szerintem az év egyik legjobbja, így engem elsőre a külcsín fogott meg, majd a fülszöveg elolvasása után úgy döntöttem, hogy a belbecs is érdekel. Aztán ahogy elkezdtem a könyvet rájöttem, hogy mennyire hiányzott már az olvasmányaim közül egy jó kis történelmi krimi, merthogy a Vesalius nem több, de nem is kevesebb annál, azaz egy igazán szórakoztató regény, amely visszarepít minket 1888-ba, Barcelonába.

A történet középpontjában egy brutális sorozatgyilkosság áll, fiatal lányok kegyetlenül megcsonkított holttestére bukkannak Barcelona utcáin, miközben a város a világkiállításra készül. Ekkor tér vissza Angliából a sztori egyik főszereplője, Daniel Amat, akit apja halála hozott vissza. A fiatal férfi úgy tervezi, hogy lezárja a múltjának azon szeletét, amely szülőföldjéhez köti és visszatér új hazájába menyasszonyához és munkájához, ám olyan dolgokra bukkan apja halálának kapcsán, hogy úgy dönt marad és kideríti mi is történt valójában. A nyomozásához két segítőtársat is kap: egy kotnyeles újságírót, aki hírnévre és szakmai sikerekre vágyik, és úgy gondolja, hogy ennek a legjobb módja az lesz ha ő lesz az, aki felderíti a titokzatos gyilkosságok háttérét. Merthogy Danielnek nagyon hamar nyilvánvalóvá válik, hogy rég hátrahagyott édesapjának és így a halálának is köze van a gyilkosságokhoz. Miután Daniel és Bernat Flexia, az újságíró rájönnek arra, hogy a sorozatgyilkosságok valahogy kapcsolatban állnak Andeas Vesalius, a modern anatómia atyjának leghíresebb művével, a De humani corporis fabricával, csatlakozik hozzájuk egy ifjú orvostanhallgató, Pau Gilbert, aki maga is titkokkal teli életet él a bonctermek és betegségek között az orvosi egyetemen.

Ami miatt nagyon szerettem olvasni a Vesalius titkát, az pont az, ami a történelmi krimiket jellemzi szerintem. Egyrészt kellően izgalmas volt, meg helyenként pont olyan brutális, hogy kicsit bele is borzonghassak, illetve az érdeklődésemet folyamatosan sikerült fenntartania. Másrészt a három főszereplő jól eltalált karakter: tökéletesen különböznek egymástól, mindannyian rejtegetnek valamit a múltjukban, ugyanakkor hárman együtt ütős csapatot alkotnak és pontról pontra fejtik fel a gyilkosságok hátterét. Harmadrészt a történet, amit Vesalius köré épített az író engem nagyon érdekelt, ahogy kezdtem belebonyolódni a háttérbe, úgy kezdtem a wikipédián lógni, hogy megnézzem, mi is az igazság Vesaliusszal és az életével kapcsolatban, tehát tanultam valami újat. Végezetül pedig remekül szórakoztam, mert egy olyan időszakba kerültem, amikor egy világkiállítás miatt felbolydult egy város és Barcelona fényei mellett megismerhettem annak sikátorait is, a csatornákban élő kitaszítottak világát is.

Azt hiszem az ősz beköszöntével, a hidegebb, esősebb időjárás megérkeztével, amikor az ember egy nyugodtabb hétvégén csak arra vágyik, hogy egy csendes sarokban olvasson néhány zavartalan órát tökéletes választás egy jó történelmi krimi, így a Vesalius titkát mindenkinek bátran ajánlom. Tanulhatunk belőle, izgulhatunk a szereplőkért és még Barcelona utcáin is csatangolhatunk (menekülhetünk). Kicsit úgy éreztem, mintha ez a könyv ötvözte volna A Da Vinci-kód pörgősségét és A szél árnyéka titokzatosságát, így mivel ezt a két könyvet anno nagyon szerettem olvasni, a Vesalius titkára is mindig jó szívvel fogok visszagondolni.

Kiadó: Agave

Kiadási év: 2016

Fordította: Smid Bernadett

Az elsőnek lenni

Paula McLain: A párizsi feleség

Több, mint egy éve, hogy ez a könyv a birtokomba került és bár eddig csupa jót olvastam róla, valahogy nem éreztem az azonnali késztetést, hogy sorra is kerítsem. Egészen addig, amíg nem olvastam Hemingway második házasságáról nemrég a Pioneer kiadásában megjelentetett Hemingway lánya c. regényben. Már akkor, olvasás közben piszkálta a képzeletemet, hogy milyen lehetett vajon Pauline, azaz a második feleség elődje. Mert hogy Pauline-t valahogy nem tudtam megkedvelni abban a történetben és kíváncsi voltam, hogy milyen lehetett az a nő, akitől sikerült elszeretnie Hemingwayt.

Megkaptam a választ: egy baromi erős nő volt. Legalábbis szerintem. 

Eddig is hittem abban a mondásban, hogy minden sikeres férfi mögött áll egy erős nő, aki támogatja, ez a könyv most csak megerősített ebben. 

Ez a regény Hadley Richardson és Hemingwayjel kötött házasságának története, ő a mesélő, az ő szemszögéből él át az olvasó mindent. Megismerhetjük Hadley boldogtalan gyermekkorát, a családját, édesapja halálának körülményeit. Aztán a próbálkozását, hogy kiszakadjon az otthoni fészekből, és pont ennek köszönheti találkozását Ernest Hemingwayjel. Nem hinném, hogy szerelem volt első látásra az ő kapcsolatuk, sőt, igazából Hadley egész sokáig ellenállt Hemingway sármjának, hisz a férfi 8 évvel volt fiatalabb nála. Ráadásul Hadley nem tartozott éppen az akkori szépségideál kategóriájába, és ez, illetve az, hogy idősebb a férfinél elég sokáig visszatartotta attól, hogy barátságon kívül bármi mást is akarjon vagy elfogadjon. De aztán persze több lett belőle és 1921-ben össze is házasodtak. Innentől követhetjük nyomon Hadley és Hemingway 6 éves házasságának történetét annak minden szépségével, bájával, bizonytalanságával, árnyoldalával együtt.

"Csak hallgattam, ahogy beszél, és azt hiszem, így kezdődött, a csodálattal és irigységgel. Később azon kaptam magam, hogy a kezét bámulom, azután pedig a szemét és a száját."

Úgy fejeztem be a könyvet, hogy óriási tiszteletet éreztem ez iránt a nő iránt. Eddig nem nagyon ismertem azt az érzést, amiről könyvek garmadája szól, azaz, hogy egyszerre lehet valakit gyűlölni és szeretni. Most megtapasztaltam, ugyanis Hadley szemén és elbeszélésén keresztül én végig ezt a kettősséget éreztem Hemingway iránt. Hol szerettem ez a férfit, úgy mint Hadley, hol gyűlöltem azért, amilyen volt vagy amilyen lett a párizsi évek alatt. Közben meg végig az motoszkált bennem, hogy nagyon sokat köszönhetett ennek a nőnek, aki szó nélkül és sokszor a szegénység, nélkülözés közepette támogatta, egyengette az útját. Nem hiszem, hogy Hadley nélkül, no és persze a párizsi évek nélkül az a Hemingway lett volna belőle, akit mi most ismerünk.

A regény legnagyobb része Párizsban játszódik, amit iszonyatosan élveztem. Egyrészt mivel szeptemberben olvastam ezt a könyvet, igazán megvolt a hangulata (nem tudom miért, de az ősz és Párizs valahogy összekapcsolódik a fejemben), másrészt irodalmi hiányosságaimat is szépen kitöltötték ezek a részek. Igen, bevallom, hogy nem minden név volt ismerős abból a bizonyos "elveszett nemzedékből", szóval a wikipédiát és a google-t segítségül hívva valóban sokat tanultam. Hihetetlen, hogy milyen nagy nevekkel találkozik az olvasó a könyvben. Többek között betekintést nyerünk Gertrude Stein életébe és baráti körébe, együtt kávézhatunk és részegedhetünk le esténként a Fitzgerald házaspárral, de megismerkedhetünk Ezra Pound költővel is. 

És ha ez még nem lenne elég tanúi lehetünk Hemingway író karrierje kezdetének, ráadásul néhány regényének, novelláskötetének hátterét is megismerhetjük, lóversenyeken veszünk részt mi is, vagy a spanyol bikaviadalok arénáiban tombolunk a közönséggel együtt.

Volt pár alkalom a regény során, amikor összeszorult a szívem, de összességében nagyon szerettem olvasni, hangulatilag teljesen el tudott varázsolni. Hadley-t becsültem egész végig, de a házasságuk végén, amikor végül is úgy döntött, hogy félreáll, "átengedi" Hemingwayt Pauline-nak, azt hiszem akkor mondtam azt, hogy megemelem a kalapom előtte.

Hemingway iránt pedig végig bennem volt a kettős érzés, azóta sem tudnám megmondani, hogy merre billen a mérleg. Az biztos, hogy azóta beszereztem tőle Az öreg halász és a tengert és valahogy lépten-nyomon belé botlok mostanában, ugyanis Robert Capa Kissé elmosódva c. könyvében is felbukkan, szóval ezt is vehetem egy jelnek, hogy mindenképpen folytassam a vele való ismerkedésemet. 

(Plusz ez után a könyv után a Vándorünnep c. művét is muszáj lesz valahonnan levadásznom, szinte lehetetlen beszerezni. Jó lenne ha a nagy könyvdömping közepette valamelyik kiadó újra megjelentetné, elsők között nyomnám meg az előjegyzés gombot!)

"Egyesek szerint keményebben és kitartóbban kellett volna küzdenem a házasságomért, de egy elmúlt szerelemért küzdeni olyan lett volna, mint élni próbálni egy elveszett város romjai között. Nem bírtam elviselni, így meghátráltam…"

Értékelésem: 4,5 / 5 - ből

Kiadó: Alexandra

Kiadási év: 2012

Fordította: Csonka Ágnes

Te meg tudnál bocsátani?

Clara Sánchez: A láthatatlanok

Emlékszem, amikor először megláttam ezt a regényt, a fülszöveg elolvasása után olyan erős "ezt nekem azonnal olvasnom kell" érzésem lett, hogy alig bírtam magammal. Persze nem rohanhattam rögtön érte a könyvesboltba, ugyanis a Park Könyvkiadó az idei Könyvhétre jelentette meg. Nem volt kérdés, hogy ez lesz az egyik könyv, amely nálam landol a Könyvheti sétám után, ráadásul még kuponom is volt hozzá. Kipihenve a Könyvheti fáradalmakat, rögtön el is kezdtem olvasni és nagy meglepetés ért.

Ugyanis a fülszöveg sok mindent nem árult el (végre egy ilyennel is találkoztam!). Csak annyi derült ki általa, hogy egy fiatal várandós lány, Sandra magányra vágyva nővére tengerparti házában köt ki, hogy átgondolja hogyan is szeretné folytatni az életét. Egyik nap rosszul lesz a tengerparti sétája során és egy rokonszenves idős házaspár siet a segítségére. Megismerkednek, lassan valamiféle barátság alakul ki közöttük, sőt, Sandra már-már úgy tekint rájuk, mint nagyszüleire. Aztán egy másik séta alkalmával egy öregúr szólítja meg Sandrát, aki olyan döbbenetes titkokkal teli múltat tár fel a lány előtt, ami Sandrát óriási meglepetésként éri és veszélybe is sodorja.

Körülbelül ennyit árul el a fülszöveg, de engem már ez is nagyon felcsigázott. Ráadásul akkor még nem tudtam, hogy mindjárt az első oldalakon olyan szóval találkozom, ami felnyomja a pulzusom: nácivadász. Ezután persze leesett, hogy a borítón lévő ábra miért is volt olyan ismerős. Végig ott volt a jel a szemem előtt arra, hogy ez a regény tényleg érdekelni fog (szeretem a 2. világháborús történeteket), csak egyszerűen nem adtam össze a kettőt meg a kettőt. Ugyanis az a sas a könyv borítóján Németország címerének állata, annak Adolf Hitler által megváltoztatott formája: a karmai között egy koszorúba zárt horogkeresztet tart.

A történet kezdetén Julián, az a bizonyos magányos öregúr, nem önszántából indul útnak, hogy felkutassa a norvég náci tisztet, Fredrik Christensent és feleségét Karint. Ugyanis Julián idős és beteg ember. Mégis, amikor legkedvesebb barátjától, Salvától kap egy levelet, aki a segítségét kéri a két volt náci felkutatásának és elfogásának ügyében, szó nélkül pakol és megy. Salvával együtt raboskodtak a második világháború ideje alatt a mauthauseni haláltáborban, és Julián barátja a szabadulásuk után döntött úgy, életét arra teszi fel, hogy felkutassa a még élő és bujkáló náci bűnösöket. Csakhogy mire Julián Salvához érne, már nem találja életben barátját. De Julián nem futamodik meg, hanem szeretné barátja emlékére ő egyedül elvégezni a megfigyelést és a lebuktatást. Amikor az idős házaspár nyomába szegődik, akkor tűnik fel neki, hogy mindig van velük egy fiatal terhes lány. Arra gondol, hogy beszél vele, hogy vajon a lány tudja-e, hogy milyen társaságba keveredett. És innentől lett olyan érdekes a történet, hogy úton-útfélen ezt olvastam. Ha volt egy kis időm, miközben vártam a villamosra, biztos, hogy olvastam belőle. Este pedig mindig úgy kellett erőt vennem magamon, hogy letegyem. Pedig nem egy "tövig rágom a körmöm féle izgulós" történet ez. Mégis, engem nagyon magával ragadott.

A szereplők közül meg kell, hogy mondjam Sandra nem lett a kedvencem. Egy piros pontot kap tőlem, mert segített Juliánnak. De egyébként önző, elkényeztetett fruskának találtam, aki sokszor arra sem volt tekintettel, hogy gyermeket vár. Szerencsére azért a regény végére egy kis jellemfejlődésen megy keresztül, azaz a fruskaságát maga mögött hagyva kezd lassan felnőni, egyrészt mert anya lesz, másrészt azoknak a dolgoknak a hatására, amiken Juliánnal együtt keresztül mennek.

A Christensen házaspárt és jelenlegi életüket annyira jól mutatja be Clara Sánchez, hogy tőlük szó szerint rázott a hideg. Én személy szerint nem tudtam elvonatkoztatni attól, amit tettek a múltban és nem egy elesett, idős házaspárt láttam bennük, mert szerintem nem is azok voltak. Karin kimondottan idegesített akaratosságával, illetve azzal, hogy milyen mértékben sajátította ki Sandrát magának.

Viszont Juliánt imádtam. Egy szeretni való öregúr, akiben bizony még van spiritusz, de még mennyi! Lojális a barátjához, illetve annak emlékéhez és még testi épségét veszélyeztetve is igyekszik mindent megtenni azért, hogy a Christensen házaspárt - illetve a többi náci bűnöst, akik ugyanazon a helyen bujkálnak - lebuktassa. Ahogy egyre jobban bonyolódtak a szálak és egyre több múltbéli tettre derült fény, én úgy aggódtam egyre jobban Juliánért, mert annyira a szívemhez nőtt.

A történet szerkezete nagyon jól van felépítve. Julián és Sandra szempontjából is nyomon követhetjük az eseményeket, mert felváltva mesélik el azokat. Olyan, mintha két naplót olvasnánk egyszerre.

A cím is tökéletes választás, hiszen a bujdosó és csendben meghúzódó nácik közöttünk élnek (éltek) láthatatlanul. Lehet, hogy ismertünk egy öreg bácsit vagy nénit, aki nekünk csak a kedves szomszédunk volt, de ha beleláttunk volna a múltjukba, valószínűleg pár dolgot átértékeltünk volna velük kapcsolatban.

A regény olvasása közben végig bennem motoszkált a kérdés, hogy vajon én, ha mindazt átéltem volna, amit Julián, meg tudnék-e valaha is bocsátani ezeknek az embereknek. Őszintén? Nem tudom, de valószínűleg inkább a nem felé húzna a szívem. Pláne akkor közelítettem inkább a nem felé, amikor a regény hatására utána olvastam magának a mauthauseni haláltábornak, illetve Aribert Heimnek. Döbbenetes képeket és információkat találtam, napokig kísértettek a fotók és az olvasott rémtettek.

Ettől függetlenül mindazoknak ajánlanám ezt a könyvet, akik csak egy kicsit is érdeklődnek a nácivadászok és az üldözött nácik sorsa iránt. Még ha csak fikció is a történet egy része, akkor is nagyon elgondolkoztató, ráadásul a könyvhöz készült Utószó még jobb rálátást nyújt a történelem eme szeletére.

Értékelésem. 5 / 5-ből

Kiadó: Park Könyvkiadó

Kiadási év: 2012

Fordította: Dornbach Mária