Cseppet sem hétköznapi varázslat

Emanuel Bergmann: A trükk

Pár hete nagyon elkapott a könyvvásárlási késztetés, méghozzá az a fajta, mint régebben, amikor találomra (fülszöveg elolvasása, borító stb. alapján) választottam magamnak könyvet. Este, munka után be is mentem a könyvesboltba és egy jó félórás nézelődés eredményeképpen Emanuel Bergmann A trükk című könyve jött velem haza.

A keresgélés közben főként az alaptörténet piszkálta fel a kíváncsiságom: hogyan lehet a bűvészetet, a cirkuszt összekapcsolni a 2. világháborúval, a holokauszttal? Nagyon meglepődtem, hogy Emanuel Bergmann milyen ügyesen csinálta ezt, és végtelenül örültem, hogy egy olyan történetet kaptam, ami egy teljesen más terepen keresztül mutatta meg azoknak a borzalmas éveknek egy kis szeletét, de úgy, hogy ugyanannyira össze tudott facsarodni a szívem, mint mondjuk a Könyvtolvaj olvasása közben.

A könyvbeli történések két szálon haladnak: a jelenben, 2007-ben Los Angelesben a tízéves kisiúval, Max Cohennel ismerkedhetünk meg, akinek szülei épp most jelentik be a fiuknak, hogy el fognak válni. A kissrác megtalálja apja egyik régi bakelit lemezét, amelyen a Nagy Zabbatini mondja el varázslatait. Max ezen az igaz szerelem mágiájára lenne kíváncsi, ám a lemezen pont ez a rész sérült, ezért úgy dönt, hogy megkeresi a már matuzsálem korú híres varázslót és megtudja tőle a varázslatot, amelytől azt reméli, hogy újra összehozza majd a szüleit.

A múltban 1943-ban Prágában járunk, ahol a tizenöt esztendős Mosche Goldenhirsch édesanyja elvesztése után egyre inkább eltávolodik rabbi apjától és zsidó vallásától, és egy cirkuszi előadást látva, illetve az egyik bűvész ifjú lánysegédje iránt táplált érzelmeinek hatására úgy dönt, kereket old, csatlakozik a cirkuszhoz, hátrahagyja addigi életét és megtagadja zsidó voltát.

E két szál történései váltakoznak fejezetről fejezetre, hol Mosche életét követhetjük nyomon, hol Maxét, aki sikerrel jár és rátalál az idős Moschére, aki egy életunt, megkeseredett öregemberré vált és akiről hamarosan kiderül számunkra, hogy megjárta a koncentrációs táborok egyikét fiatalemberként. Az olvasónak nehéz összeegyeztetni a fiatal Moschét, aki rajong a cirkuszért, aki mindent megtesz, hogy sikeres bűvész legyen Zabbatini álnéven (ez utóbbi azért kevésbé sikerül, de a náci Németországban sokszor kihúzza a csávából gyorsan forgó agya és a trükkjei), illetve az idős, legatyásodott Zabbatinit, aki Maxban először egy kis lúzert lát, aki segítségére lesz majd abban, hogy fedél legyen a feje felett. Aztán történik valami a két ember között: az idős ember szíve megnyílik egy kicsit a fiú felé, aki el tudja érni, hogy még egyszer, talán utoljára, a Nagy Zabbatini színpadra léphessen.

"Hiszen senkije sem volt immár, akinek örülhetett volna, se barát, se ellenség - rég halottak mindannyian. Ő az utolsó túlélő, egy rég letűnt kor utolsó mohikánja. A égállomás felé pöfögött immár vele az élet vonata, és az utasok többsége leszállt. Nem maradt számára egyéb, csakis a múlt: elválaszthatatlan társa, szentsége, életerejének és kínjainak egyetlen kútfeje."

Eleinte nem voltam nagyon elvarázsolva a könyvtől, egynek gondoltam a sok közül. Aztán az utolsó oldalakkal sok minden a helyére került és a könyv is felértékelődött számomra. Nagyon tetszett a folyamatos váltott elbeszélés, a két idősík párhuzamos haladása egymás mellett. Jó volt olvasni a fiatal Maxről és az akkor még fiatal Moschéről, ahogy mindketten hisznek, hittek a bűvészet erejében. Tetszett ennek a két embernek a találkozása, ahogy összeért a két szál, és ez szerintem nagyon sok humort csempészett a történetbe, sokszor nevettem fel olvasás közben. Ugyanakkor maga A trükk, amire a cím is utal nagyon meglepett. Gondoltam, hogy lesz majd a két ember történetében egy kapcsolódási pont, de erre nem gondoltam. Talán meseszerű, talán nem lehetett így, ahogy Bergman kitalálta, de egy ilyen pokolban, ami az akkori időket jellemezte, hinni kellett minden apró lehetőségben. 

A trükk egy nagyon kedves, helyenként mosolyt fakasztó, néhol torokszorító olvasmány. Megmutatja nekünk, hogy mennyi erő kellett az akkori időszak túléléséhez, és azt is, hogy egy idős és magányos ember életébe toppanó kései barátság mennyi erőt tud adni a múlt felidézéséhez, majd a lezárásához, miközben ő meg utat mutat egy kisfiúnak a felnőtté válás útján való elinduláshoz.

"Amikor feltekintett a kék égboltra, a fák csúcsai között bujkáló napra, Max megértette, hogy (...) a világ összes szépségével megajándékozta őt a Nagy Zabbatini.

És biztos volt abban is, hogy ez nem puszta trükk, hanem valódi csoda."

Kiadó: Európa Könyvkiadó

Kiadási év: 2017

Fordította: Kurdi Imre

A kísértés álcázva érkezik

Joanne Harris: Szent bolondok

Az egyik múlt havi csalódásom után azt éreztem, hogy tuti befutó olvasmányra van szükségem. Az idei várólista-csökkentésbe beválogattam az egyik kedvenc írónőm, Joanne Harris könyvét, így gondoltam két legyet ütök egy csapásra: vcs-t is csökkentek, plusz végre valami jót fogok olvasni. És bizony így is lett. Ő az az írónő számomra, akiben még soha nem csalódtam. Ráadásul azt hiszem ő az egyetlen, akinek nincs két egyforma könyve. Vannak bizonyos elemek, karakterek, amelyek vissza-visszatérnek ugyan nála is, de nincs két ugyanolyan helyszín, ugyanolyan történetvezetés, szóval annyira önálló és elkülönült történetei vannak, hogy mindegyikre emlékszem több év távlatából is.

A Szent bolondoktól viszont egy kicsit tartottam. Egyrészt egy olyan korba tette Harris, ami tőle teljesen szokatlan, egészen az 1600-as évekbe megyünk vissza, ráadásul egy apátság elzárt világa lesz a helyszín. Féltem a vallási témától, féltem az ingerektől elszigetelt közegtől, hogy mit lehet majd ebből kihozni, hogy nem lesz-e túl unalmas "csak" apácákról olvasnom és a végére azt kell mondanom, hogy vakon kellett volna bíznom Harrisben és az ő varázsában. Merthogy az első pár oldal elolvasása után, ami amolyan kis belemelegedés volt számomra, őszintén szólva alig tudtam letenni. 

Pedig az írónő nem egy kacifántos történetet talált ki, nem hullák potyogtak az égből, hanem csak összehozott két olyan világot, amely fényévekről van egymástól. A cirkuszi komédiások és a szemkápráztató trükkök porondja után, amelyben Juliette a sztár, akit csak a Szárnyas Asszonynak ismer meg a közönség zseniális kötéltáncos tudása révén, hirtelen bekerülünk az apácák elzárt világába, ahol Juliette egy rosszul sikerült fellépés után menedéket lel kislányával és Auguste nővérként éli csendes, nyugodt, ámde boldog világát. Egészen addig, amíg új apátnőt nem kap az apátság, egy tizenéves kislány személyében, akinek a tanácsadója Juliette hajdani szerelme a komédiások közül, aki többször slamasztikában hagyta már a lányt. Juliette érzi, hogy a férfi felbukkanásával egy csapásra vége szakad majd addigi csendes életének és mielőbb szeretné kideríteni, hogy ennek a titokzatos férfinak, aki most papnak adja ki magát mi célja van a zárdával és a benne élő apácákkal. Megjegyzem egészen addig, amíg Harris el nem mondta a megoldást, én bizony rá nem jöttem, de nagyon tetszett az, hogy a főbb szereplők életének a szálai hogyan futnak össze a legvégén.

"Úgy érzem, valami rettenetesen hibádzik egy olyan Teremtőben, aki szüntelenül, a pusztulásig próbára teszi teremtményeit, a világot gyönyörűségekkel rakja meg, hogy aztán kijelentse, minden gyönyör bűn, és az emberiséget tökéletlennek teremti, majd elvárja tőle, hogy tökélyre törekedjék. Az ördög legalább tisztességesen játszik. Ismerjük az álláspontját."

Mondanom sem kell, de a regény hihetetlen erős atmoszférával rendelkezik. Miután Le Merle, Juliette árulója beteszi a lábát az apátságba, egyszerűen fulladozni lehet olvasóként a bezártságtól, szinten érezzük Juliette riadalmát mi is, hogy vajon mire készül az álpap, illetve csodálkozva nézhetjük majd az apátnők átalakulását. Merthogy bizony számomra ők voltak azok a Szent bolondok, akiket a vallással, eszmékkel, a bűnnel és a bűnhődéssel, a boszorkánysággal, a testi és lelki vágyak elfojtásával majd felszínre kerülésével meg lehetett téveszteni, bolonddá lehetett tenni és Le Merle pont erre alapozza amúgy zseniális tervét. Eleinte kevertem az apácák személyét, de aztán mindegyik karakter életre kelt, átalakult és pont a legcsendesebbek közül kerültek ki azok, akikben a regény végére a leginkább csalódnom kellett.

Harris zsenialitása számomra viszont egyértelműen az, hogy én egyszerűen nem tudom utálni a gonosznak, a rossznak szánt vagy kikiáltott szereplőit. Így voltam a Csokoládécipő Zozie-jával is például, de akár a Kékszeműfiú bármelyik karakterével is. Annyira sokrétűek ezek a negatív karakterei is, hiszen nem csak a rossz oldalát mutatja meg, hanem azt is, hogy miért lettek ilyenek, illetve hogy mik a motivációik abban, amit tesznek. Ha valaki nyitott szívvel olvassa az ő történetüket, nem lehet egyértelműen pálcát törni felettük.

"Mind olyasmi elől menekültünk, amit nem igazán értettünk. Mint mondtam, mindenkinek megvoltak a titkai."

Szóval én végig dagonyáztam ebben a történetben, és miután befejeztem egyrészt nagyon örültem, hogy ezt a könyvet is sikerült még anno beszereznem a Harris-gyűjteményembe, másrészt hogy hagytam még tőle olvasatlan könyvet. Illetve azóta ott mocorog bennem, hogy szép lassan újra el kellene olvasnom tőle az összeset, mert ezt a nőt és a könyveit nem lehet nem szeretni. Aztán nem olyan rég fedeztük fel, hogy úgy tűnik az Ulpius után végre a Libri magához veszi az írónő könyveinek a gondozását és hamarosan a Csokoládét újra megjelentetik majd. Repesek a boldogságtól és nagyon várom, hogy a régi kötetek után a még magyarul kiadatlan könyvei is sorra kerüljenek, én kérdés nélkül vevő leszek rájuk. Addig meg csemegézem újra a régebbiek közül, tegyetek így Ti i!

Kiadó: Ulpius

Kiadási év: 2003

Fordította: Szűr-Szabó Katalin