A csapat mindenek előtt

Fredrik Backman: Mi vagyunk a medvék (Björnstad 1.)

Backmantól eddig csak Az ember, akit Ovénak hívnak című regényét olvastam, de az bizony nagyon beférkőzött a szívem közepébe. Aztán ahogy jöttek a könyvei, azokról már egyre vegyesebb véleményeket olvastam, így nem éreztem a késztetést, hogy megismerkedjek velük. Egészen addig, amíg a Mi vagyunk a medvékről nem olvastam. Itt rögtön tudtam, hogy ez kell nekem, mert kíváncsi lettem Backman kevésbé érzelgős oldalára. Nem is dönthettem volna jobban, hiszen olvasás után ennek a könyvnek biztos helye lett nálam 2017 legjobbjai között. Nem hibátlan könyv, távolról sem, de szükségem volt már egy ilyen "nem rózsaszín habcsók / pofán vág az élet" típusú történetre, amelyen lehet jó sokat gondolkozni.

 A Mi vagyunk a medvék középpontjában a sport, konkrétan a hoki áll. A hoki és Björnstad, egy aprócska svéd város ifi hokicsapata, a Medvék. Akik eddigi pályafutásuk legnagyobb lehetőségével találják szembe magukat: az országos bajnokság döntőjébe juthatnak, vagy akár meg is nyerhetik azt. Az egész kisváros Medve-lázban ég, minden, de tényleg minden a hokiról, ezekről a srácokról, a csapatról, a klubról és a lehetőségekről szól. Egészen addig, amíg nem történik egy olyan eset, amely az egyik főszereplőt súlyos probléma elé állítja. Mi a fontos(abb)? A csapat, a klub, vagy az egyéni érdek, azaz a családod, a gyermekeid? 

"Egy korong, két kapu, lángoló szívek. Vannak, akik azt mondják, a hoki vallás, de nincs igazuk. A hoki hit."

A kérdésre már annak feltevésének pillanatában minden jólelkű olvasó, szülő tudja a helyes választ és a főszereplő ennek megfelelően cselekszik is, de ennek rengeteg nem várt következménye lesz. A gyengék vagy még gyengébbek lesznek, vagy kiállnak magukért, és a végén ők lesznek a legerősebbek. Az eddig mélyen a sport és a gyerekek mellett elkötelezett edzők meginognak magukban, a rájuk bízott ifjoncokban. A sikeresek élete derékba törnek. Családok hullanak szét, ugyanakkor lesznek olyanok, amelyek még erősebben kerülnek ki a folyamat végén. Az eddig másokat maguk elé helyezők végre kilépnek az árnyékból és lerázzák magukról a sötétséget, megtalálják magukban az erőt, hogy végre a megérdemelt helyre kerüljenek. Barátságok szakadnak szét, ugyanakkor újabbak is születnek, még mélyebbek talán mint az eddigiek. A gyerekek hirtelen felnőnek, a felnőttek pedig hirtelen megöregednek. És a Björnstad nevű kisváros már soha nem lesz a régi. Nem lesz a régi a Medvék sem, minden megváltozik és minden szereplőnek magának kell megtalálnia a helyét ebben az átalakult, cseppet sem boldog, belső ellentétektől, erőszaktól, szegénységtől, magánytól hangos új világban.

"Minden felnőtt életében vannak olyan napok, amikor úgy érezzük, itt a vége. Mikor már azt sem tudjuk, miért harcolunk olyan keményen nap mint nap, amikor a valóság és a mindennapok maguk alá temetnek, és azon gondolkodunk, meddig is bírjuk még. A legfantasztikusabb az, hogy több ilyen napot is túlélünk anélkül, hogy összeroppannánk. A legszörnyűbb pedig az, hogy nem tudjuk, pontosan hány ilyen nappal vagyunk képesek megbirkózni."

Backman sok szereplővel dolgozik a könyvében, de ez pont azért volt tökéletes, mert szinte a kisváros minden szintjét megismerjük, minden társadalmi rétegből kapunk kisebb-nagyobb szeleteket. Nagyon jól mutatta be, hogy melyik réteg milyen szinten érintett ebben az egész felbolydulásban, és hogy ki hogyan próbálja kezelni a felmerülő problémákat, érzelmeket. A klubot, a vezetőket, meg a szponzorokat nem érdekli más, mint a csapat sikeressége. Ugyanakkor nem vonhatják ki magukat a történtek alól, hatalmas érdekütközések lesznek. A sikeres Sportigazgató hite meginog saját magában, mint Apában, hiszen nem tudta megvédeni a gyermekét, ugyanakkor olvasóként azt gondolom, hogy jobb Apát senki nem kívánhatna magának. Meginog a hite a sportban is, ami egész addig életének egyik legfontosabb pillérét adta. A korosodó edző és ifjú tanítványa között is folyamatos harcoknak lehetünk tanúi és annyira jellemző a mai világra az, ami közöttük zajlik: a tanítványból lesz a legyőző. Bár ez a kapcsolat sem lesz ennyire fekete-fehér, és pont ezt szeretem Backmanban: ebben az embertelen világban is meg tudja látni a cseppnyi emberségességet. De a legjobban talán a fiatalok karaktereit szerettem: még csak épp átlépnék a felnőttkor küszöbét, amikor egy hirtelen lökéssel áttaszítják őket rajtuk. Érdekes volt olvasni, hogy kinek milyen hatással lesz ez a karakterére. Egyszóval hihetetlenül komplex regény ez, nem lehet úgy olvasni, hogy ne gondolkozzon el rajta az ember, ő vajon mit tenne, vajon melyik kérdésben, melyik harcban kinek az oldalára állna. Backman igazából nem mond ítéletet egyik témában sem, egyik szereplő feje felett sem tör pálcát, ránk bízza a történtek hatásának feldolgozását. A regény vége felé ugyan kitekint a jövőre, de addig még nagyon hosszú lesz az út és mivel ez egy sorozat első kötete, én már most várom, hogy hogyan kanyarodik majd el oda a történet, lesz-e bárki életében feloldozás, vagy ezeket a terheket örökre magukkal cipelik majd. 

"Minden embernek ezer kívánsága van, mielőtt valami tragédia nem történik, de utána csak egyetlenegy."

Kiadó: Animus 

Kiadási év: 2017

Fordította: Bándi Eszter

Amikor túlagyalod a dolgokat

Lena Anderson: Jogtalan elbirtoklás

Erre a 192 oldalas történetre még a nemrég befejeződött tanulmányaim során hívták fel az egyik órámon a figyelmemet, fel is írtam magamnak, hogy beszerzendő lesz, de szerencsére egyik könyvtári csatangolásom során sikerült megtalálnom az újdonságok között. Habozás nélkül vittem magammal haza és azt kell, hogy mondjam nagyon örülök, hogy elolvastam, mert egy - számomra - nagyon tanulságos történetet kaptam arról, hogy mi nők (bocs, nem általánosítok, csak egy típus, amibe sajnos néha én is beletartozom) hogyan agyaljuk túl a dolgokat, hogyan képzelünk oda is szerelmet, érzelmeket, ahol nincs.

 

"A remény élősködő lény. Eltekint mindentől, ami nem támogatja a növekedést, de ráveti magát a legkisebb morzsára is, ami hizlalja."

A könyv főszereplője, Ester egy harmincas költő, esztéta, akit arra kérnek fel egy nap, hogy készítsen egy előadást Hugo Raskról, aki maga is művész. Ester beleássa magát a feladatba, és egyúttal Hugo életébe is, de olyannyira, hogy hamarosan olyan érzelmeket vél felfedezni magában, amely a szerelemhez hasonlatos. Szép lassan Hugo közelébe férkőzik, hisz interjút is készít vele, sziporkázó diskurzusokat folytatnak, intellektuális szinten nap mint nap csodás párost alkotnak, és Hugonak természetesen nagyon tetszik a fiatal nő kitüntető figyelme. Lassan egy bizonyos határt is átlép a kapcsolatuk, amely Ester meglévő párjára is hatással lesz, illetve egy idő után Ester egész életére is, majd rövid idő elteltével Hugo és a közöttük lévő kapcsolat megszállottja lesz a nő.

Nekem ez egy kőkemény olvasmány volt, szembesültem saját hibáimmal és szégyenkezve vallom meg, de sajnos sokszor felismertem saját magam hülyeségeit Ester cselekedeteiben. Ha valaki nőként volt már olyan szituációban, hogy több vagy másabb érzelmet vitt bele egy kezdődő, alakuló kapcsolatba, mint amit valójában kellett volna, vagy amennyit a másik fél tett bele, akkor az mélységesen át fogja érezni Ester kínlódását, "túlagyalását". 

 

"Mikor az ember szeret, és az érzés viszonzásra lel, a test könnyűnek érzi magát. Ellenkező esetben minden kiló háromnak érződik. A kezdődő szerelem: pengeélen táncolás."

Ha valaki a valós életében általában hamarabb átlát a szitán, ha nem kerget olyan érzelmeket, amelyik a másik félben nem vetnek gyökeret, az bizony ezt a könyvet nagyon fogja utálni. Sajnos én voltam olyan helyzetben, amikor többet gondoltam bele egy "kapcsolatba" mint kellett volna, így abszolút meg tudtam érteni a nő érzéseit, azt, hogy kapaszkodik egy általa kitalált, idealizált érzelembe, az emberbe, aki felé érzi ezeket, vagy akitől várja a viszonzást. Szar érzés, amikor egy regény során azzal szembesülsz, hogy mekkora lúzer voltál, hogy ugyanezeken a fázisokon mentén keresztül te is, csak talán hamarabb felismerted, hogy az egész egy veszett fejsze nyele, és jobb ebből kilépni. Ugyanis itt a másik fél, Hugo, a szememben egy piszok önző pasi volt: akinek jó, ha masszírozzák az egóját, ha fényesítik az amúgy is tündöklő karrierjét, ha egy nő csüng a szavain, ha egy éjszakára valaki más melegíti az ágyát, ellenben az már baromi fárasztó lett volna, ha kerek-perec megmondja a rajongva szerető nőnek, hogy mi is az alapfelállás. Nem, nem, ez túlontúl kényelmes megoldás volt Hugonak, úgyhogy igencsak megnehezítette Esternek a "kiszeretés" folyamatát.

"Akárhányszor mondott valami, némaság fogadta. Hugo sosem reagált arra, amit Ester mondott. Ester mindig reagált arra, amit Hugo mondott. Egyiküket sem érdekelte nagyon a nő, de mindkettőjüket érdekelte a férfi."

Az alcím szerint ez egy szerelem története. Én ugyan még nem találtam meg életem nagy szerelmét, abban sem vagyok biztos, hogy létezik ilyen, vagy ha igen, akkor egyetlenegy van az ember életében, azt viszont piszkosul remélem, hogy az igazi, viszonzott (és itt ezen van a hangsúly) szerelem minden csak nem ilyen, mint amit ez a kisregény elénk tár. Remélem, hogy a szerelem kétoldalú, kölcsönös és nem érdek érzelem, és még ha vannak is idők, amikor az egyik fél többet tesz bele, mint a másik, lesznek idők majd a közös élet során, amikor a mérleg nyelve helyrebillen és a másik ad kicsivel többet. Ugye van ilyen, és nem én vagyok a kis naiv "lányka"?

Kiadó: Animus - a kiadásról csak annyit, hogy igen, ilyen borítókat szeretnék látni nagyon sok regényen - egyszerű, mégis mindent elmond!
Kiadási év: 2015
Fordította: Bándi Eszter

A múlt lenyomata

Camilla Läckberg: Jéghercegnő (Fjällbacka-sorozat 1.)

Egy kedves barátnőm ajánlotta figyelmembe Camilla Läckberg krimisorozatát, és most hétvégén, miután elolvastam Ulickaja könyvét, gondoltam belekezdek, biztos jó lesz valami teljesen más stílust és műfajt olvasni. Nem volt nagy elvárásom az írónővel szemben, akinek ez volt az első könyve amivel nevét megismerhették az olvasók, viszont olvastam már skandináv krimit és nagyon vártam, hogy hasonló hangulatba hozzon, mint amit anno már általuk átéltem. Sajnos ez nem jött össze. Pedig az alaptörténet nagyon ígéretes volt, és az indítás is jónak tűnt, de gondom volt a történet további részével és magával a kivitelezéssel is.

A regény egyik főszereplője a 35 éves Erica Falck, aki szülei halála után hazatér szülőfalujába, Fjällbackába, hogy átnézze a hagyatékot és eldöntsék majd húgával közösen, hogy mi is legyen a szülői ház sorsa. Erica szerencsés, merthogy életrajzíróként dolgozik, így munkáját igazából bárhol végezheti. Hazatérése után nem sokkal brutális gyilkosság áldozata lesz gyerekkori legjobb barátnője, Alex. Ereit felvágva, saját hétvégi házában a fürdőkádban megfagyva találják meg. Erica óhatatlanul belekeveredik a haláleset okozta eseményekbe, furcsábbnál furcsább részletekre derít fényt Alexszel kapcsolatban és nehezen azonosítja az új információk által körvonalazódó felnőtt nőt azzal a kislánnyal akivel régen szinte testvérekként szerették egymást. Ráadásul Erica úgy érzi, hogy valami már gyermekkoruk óta nem kerek Alexszel és a családjával, hiszen annak idején egyik napról a másikra szűnt meg közöttük a barátság, elhidegültek egymástól, majd Alex és családja el is tűnt a környékről egy időre. Szóval Erica kis magánnyomozásba kezd, próbálja az apró információmorzsákat összegyúrni és a kis részletekből összetenni a múlt történéseit, ami Alex kegyetlen halálához vezettek. Ebben segítségére van egy régi iskolatársa, Patrik Hedström, aki nyomozóként érintett az ügy mihamarabbi lezárásában. A férfi ráadásul érzelmileg sem közömbös Erica iránt, tinédzserkoruk óta rajong a lányért. A nyomozás során olyan titkokra derül fény, amely egy sokkal brutálisabb megoldást sejtet, mint amire bárki is gondolni mert volna.

A történetbe nagy izgalommal vetettem bele magam, de sajnos már pár oldal elolvasása után nem voltam maradéktalanul elégedett. A regény elején gyorsan túljutottam, aztán amikor a főszereplőink elkezdték felgöngyölíteni a szálakat, úgy éreztem, hogy leült a regény. Valahogy ritmusát vesztette, kevésbé volt pörgős, pont akkor, amikor a legizgalmasabbnak kellett volna lennie. Számomra túl sok szereplőt mozgatott az írónő, egymás után derültek ki a titkok az emberek életéről, de sok szálat elég klisésnek éreztem. Pechemre az egyik nagy csavarra simán rájöttem, egyszerűen annyira egyértelmű volt az a "nagy talány", amit a lány múltjában kellett keresni, hogy szinte kiszúrta az ember szemét (nem is értem, hogy a rendőrségen miért nem tették össze a 2+2-t). A gyilkos személyében azért ért egy kis meglepetés, bár Agatha Christie-n edződött agyam mindig azt a megoldást vagy azt a személyt keresi, ami/aki a legvalószínűtlenebb, de azért erre én sem gondoltam. Ezért nagy piros pont az írónőnek!

A másik, ami nagyon zavart az, hogy szinte alig volt olyan személy, akiről ne derült volna ki valami rossz. Könyörgöm, a világunkban tényleg minden ember megzakkant és defektes? Nincs egy normális lény, aki ne lenne alkoholista, vagy önpusztító, vagy családverő vagy éppen ne csalná meg a férjét/feleségét? Szóval néha kicsit soknak találtam, hogy tényleg mindenki takargat valamit.

Sajnos a romantikus szálat is egy kicsit erőltetettnek gondoltam. Persze rögtön az elején nem volt kérdés, hogy Erica és Patrik majd egymásba bonyolódnak, csak annyi volt a levegőben lebegtetve, hogy mikor és mennyire. Nekem ez az érzelmi szál, az egymásba bonyolódás sem volt elég kidolgozott. Kicsit úgy éreztem, mintha az írónő a listáján kipipálta volna az egyik tartalmi elemet is, nevezetesen a két szereplő közötti romantikus érzelmet. De mivel egy sorozat első kötetéről van szó, és az írónő első próbálkozásáról, remélem, hogy a későbbiekben kiforrottabb lesz ez a vonal.

És amit a legnagyobb hiányosságnak éreztem: engem bizony nem fogott el olvasás közben az a tipikus skandináv (krimi) hangulat. Tudjátok, az a sötét, búskomor érzés, amikor a sorok között érzed a fagyot, látod a kilépő emberek leheletét magad előtt, amikor már attól is borzongsz, hogy egy svéd faluban ilyen brutális gyilkosság történik, mert először csak egy kedves kis falucskát látsz magad előtt, aztán már szinte minden ajtó mögött a baltás gyilkost sejted. Na, ez nekem baromira hiányzott! Nem tudom miért nem éreztem ezt, talán annak idején a Millenium-trilógiával nagyon magasra került nálam a léc. Sajnos ezt a lécet, most ez a könyv nem tudta megugrani, de egynek elment! És ettől függetlenül úgy érzem, hogy majd valamikor a folytatásokra is sort fogok keríteni, mert a barátnőm szerint a második rész már klasszisokkal jobb lesz. Remélem, neki lesz igaza és megkapom majd a hangulatot, amit itt úgy hiányoltam! (Ja, amúgy egy dolog volt meg itt is: az a rengeteg kávé, amit úgy nyakalnak, mintha vizet innának. Lehet, hogy egy ilyen északi országba kellene költöznöm a kávémániám miatt?)

Kiadó: Animus

Kiadási év: 2014

Fordította: Torma Péter

A Happy End után

Katarina Mazetti: Családi sírbolt

Nagyon kedves olvasmányként él bennem a mai napig a Pasi a szomszéd sír mellől. Emlékszem, hogy rettentő jókat nevettem a két teljesen eltérő jellemű főszereplő kalandjain, ráadásul a női karakterrel bizonyos szempontból még hasonlóságot is éreztem, így amikor hallottam, hogy lesz folytatása a könyvnek, tudtam, hogy majd egyszer azt is el fogom olvasni. Végre sikerült is, bár megmondom őszintén nem gondoltam volna, hogy az első részt túl tudja szárnyalni majd az írónő. A legnagyobb örömömre sikerült neki!

Kicsit féltem, hogy a könyv veszít majd a humorából, mert hogy a két karakter különbözősége miatt volt az első részben sok olyan helyzetkomikum, amin könnyesre nevettem magam, tehát a második részben nem lehetett már csak erre alapozni. És bár a második rész még életszagúbb lett, mint az első, és kevésbé rózsaszínes ha használhatom egyáltalán ezt a szót Katarina Mazetti könyveire, szerencsére a főszereplők új élethelyzete megint elegendő humorforrást nyújtott.

"Benny fogta az ollót, és közölte, hogy a tehenek farkát is ő vágja már évtizedek óta, csak le tudja vágni egyenletesen az én hajamat is. Nincs sok veszítenivalóm, gondoltam, és beleegyeztem. Hát, tehénfarkat tényleg jól vág."

Desireé és Benny története az első résznél ott ért véget, hogy eldöntötték, belevágnak egy babaprojektbe. Mondanom sem kell, hogy ennek a két embernek az életében ez sem megy olyan egyszerűen, és én már az első oldalon nevettem ezen. Aztán ahogy a terv megvalósulni látszik és nekik dönteni kell a hogyan továbbról úgy kezd bonyolódni a helyzet. Desireé összeköltözik Bennyvel (és a tehenekkel :)) a farmon, hirtelen kettő helyett hárman lesznek, tehát megkezdik a boldog családi életet. Csakhogy nem egyszerű út ám ez! És azt hiszem ez az, ami miatt szerettem Mazetti könyvét. Mert az amerikai filmekben mindig azt látjuk, hogy megtörténik a nagy egymásra találás, boldogan élnek míg meg nem halnak, aztán snitt és ugye mi meg azt gondoljuk, hogy milyen csodás élet vár rájuk. Hát egy frászt! Merthogy a kemény munka a kapcsolatért, a családért, a közös életért igazán itt kezdődik el. Ezt még nem tapasztaltból mondom ugyan, tehát még csak másodkézből kapott ismereteim vannak, de szerencsére van nekem egy legjobb barátnőm, aki egyszer annyit mondott, hogy felejtsem el a habos-babos amerikai filmeket, az élet nem ilyen és neki aztán két gyerkőc és egy férj mellett vannak tapasztalatai bőven. Benny és Desireé történetében sokszor ráismertem azokra a problémákra, amelyek a barátnőmet is foglalkoztatják. Folyamatosan hangsúlyozva van a könyvben az, hogy a két nem mennyire eltérően látja a dolgokat. Hogy mennyire másként éli meg a nő az anyává válást, hogy mennyire első helyre kerülnek hirtelen a gyerekek. Hogy az apának ezt eleinte mennyire nehéz feldolgozni. Hogy amikor a gyerekek naphosszat az anyán lógnak, akkor estére az ágy és az alvás luxusa felülírja az összebújás vágyát. Hogy milyen észrevehetetlenül lesznek a napok mókuskerekek, hogy mennyire könnyű ebben a szituációban egy idő után csak egymás mellett élni és elhidegülni attól az embertől, akiről úgy gondoltad eddig, hogy ez veletek soha nem fordulhat majd elő. Pedig de! És mindezekről az érzelmekről nyíltan ír Mazetti.

"November közepén eljött a nap, amikor újra munkába kellett állnom. Leadtam a kicsiket a bölcsiben, és a hirtelen támadt csöndben beautóztam a városba. Emlékszem, milyen luxusnak tűnt, hogy teljes nyugalomban jövök-megyek a folyosókon, még a fejemet se forgatom jobbra-balra, mint egy bagoly. Hogy ebédidőben újságot olvashatok … hogy egyedül lehetek a vécén…zavartalanul beszélgethetek a kollégáimmal."

***

"Hogy szeretem-e? Mit ért ezen? Ha a nők szerelemről beszélnek, az esküvő napja jár a fejükben meg a Valentin-nap, és az ember nyakába csimpaszkodva kérdezgetik: „Szeretsz?” Bengt-Göran új felnit vett Violetnek, én meg felépítettem a verandát!
Azt hiszem, a férfiak szerelmével ugyanaz a helyzet, mint a nők infarktusával. Észrevehetetlen, mert tünetmentes!"

Számomra a könyv legnagyobb tanulsága az, hogy ne tündérmesét várjunk az élettől, mert akkor aztán óriásit csalódunk. Abban sem hiszek, hogy manapság az anyukák amolyan "wonder woman"-ként 100%-ig meg tudják állni (vagy meg kell állniuk) egyszerre a helyüket, mint anyák, feleségek, szeretők, barátok, társak, mert valamelyik szerep kicsit nagyobb súlyt kíván attól függően, hogy melyik élethelyzetben vannak éppen. A lényeg, hogy ehhez megtalálja az ember a megfelelő társat, aki tud idomulni ezekhez a változó szerepekhez. Illetve ami Benny és Desireé esetében is rengetegszer előfordult az a kommunikáció hiánya, és itt most nem azt értem, hogy evett-e a gyerek, vagy ki viszi a lurkókat másnap az óvodába. Nem, itt arra a kommunikációra gondolok, amikor a másik félre, annak érzelmeire vagyunk kíváncsiak. Benny és Desireé kapcsolatában is volt egy pont, ahol simán elcsúsztak volna, ha egyik vagy a másik nem teszi meg azt a bizonyos lépést. 

Végeredményben egy nagyon szórakoztató, - három elolvasott könyv után már mondhatom, hogy - amolyan tipikus Mazetti-humorú történetet kaptam. Annak meg kimondhatatlanul örülök, hogy ő megírta a Happy End utáni folytatást is. Aki olvasta az első részt, annak mindenképpen ajánlom a folytatást, aki pedig nem, annak meg meleg szívvel javasolom, hogy vegye kezébe ezt a sorozatot, mert tartalmas kikapcsolódásban lesz része, és még az élet dolgairól is elgondolkodhat olvasás közben!

Kiadó: Park

Kiadási év. 2012

Fordította: Kertész Judit

Irány az Antarktisz!

Katarina Mazetti: Pingvinélet

 

Nem is sejtettem, hogy egy Antarktiszra szervezett társasút ennyire szórakoztató lehet. Pedig de! Ráadásul milyen sokféle indok miatt indulnak útnak ide emberek. Ha azt gondolnánk, hogy legtöbbjüket az hajtja, hogy világot lássanak, akkor bizony nagyot tévedünk. Katarina Mazetti Pingvinélet c. könyvében megformált szereplőinek ez jó esetben csak a másodlagos indoka arra, hogy hajóra szálljanak.

Itt van mindjárt egy kedves öreg hölgy Alba, akinek a célja az, hogy megélje a 120 évet, és hogy az Antarktiszra tartó utazás során megírja Az elfajzott fajok eredetéről címet viselő értekezését, amelyben az emberek és állatok viselkedését hasonlítja össze. Jelen esetben az állatok a pingvineket, fókákat, albatroszokat jelenti és ha első ránézésre nem is gondolnánk, hogy vannak hasonlóságok köztünk és eme fajok között, Alba olyan éles szemű megfigyelő, hogy többet is fel tud írni naplójában.

"1. Az emberek világában, éppen úgy, mint az állatokéban, fontos a testbeszéd és a viselkedés tanulmányozása, sokkal inkább, mint a szóbeli közlésé. Az állatok egyszerűek, őszinték. Csak az ember rejti érzéseit a szavak ködfüggönye mögé.

2. A felnőtt egyedek násztánca az egyik legszebb és legmeghatóbb jelenség, amit az ember megfigyelhet. (Ez érvényes mind az ember-, mind az állatvilágra.)"

Aztán a másik főszereplőnk Tomas, aki bizony azzal a céllal fizetett be erre az útra, hogy eldobja magától az életét. Odahaza Svédországban eddig tökéletesnek gondolt élete hullott darabokra, felesége elhagyta őt és két gyerekükkel a messzi Amerikában kezdett új életet egy új férfi oldalán. Tomas felszámolja mindenét, eladja a közös házukat, befizet erre az útra és azt tervezi, hogy majd a pingvinektől nyüzsgő egyik szigeten végleg elbúcsúzik a vakítóan kék égbolttól, a jégtábláktól, az Antarktisz nyújtotta csodáktól.

Csakhogy nem számol Wilmával. Ez a fiatal nő súlyos titkot rejteget az utastársai elől (pár fejezet után azért a szemfülesebb olvasó nagyjából már sejti, hogy mi lehet ez), mégis, ahelyett, hogy depresszióba és önsajnálatba süllyedne, mosollyal az arcán és telve optimizmussal élvezi az életet. Ráadásul igyekszik mindezt ennek a fura férfinak, Tomasnak is átadni, akivel kapcsolatban Wilmának első látásra jeleznek a radarjai, hogy a pasival nincs minden rendben.

"Ha Wilma a pokolba kötne ki, azonnal arról kezdene beszélni, milyen hangulatos a tábortűz, és megkérdezné az ördögtől, nincs-e egy kis grillkolbásza…."

El lehet képzelni, hogy egy hosszú hajóút során ha legalább három ennyire különböző (és nem mellesleg nagyon jól megalkotott) karaktert egymás mellé teszünk, háttérnek az Antarktiszt választjuk a sok bohókás pingvinnel, ijesztő és basáskodó fókákkal, tengeribetegséggel megspékelve mi mást kaphatnánk mint egy kacagtató, helyenként bölcs gondolatokkal teli vígjátékot.

" Minden ember jéghegy. Sose feledjük, hogy a személyiségünk kilenctizede a felszín alatt található. Ez teszi érdekessé az életet."

Mazettitől eddig A pasi a szomszéd sír mellől c. regényét olvastam, amit imádtam. Azt szerettem már akkor is benne, hogy a karakterei annyira hétköznapiak, annyira emberiek, teli hibákkal, hogy nem azt éreztem, hogy én miért nem vagyok olyan tökéletes, mint a főszereplői, hanem pont azt, hogy jé, ezek ugyanolyan lököttül viselkednek, mint ahogy én szoktam. 

Na, ez az érzés itt is végig jelen volt. Őrült egy bagázst sikerült megalkotnia megint, de tisztán jó értelemben. A három főszereplője mellett nagyon jó mellékszereplőkkel tette még mozgalmasabbá a történetét. Személy szerint imádtam a két öreglány (könyv szerint 59+-os korú idősebb hölgyek) pasifogására tett kísérletét, akik azért fizettek be erre az útra, hogy a potenciális agglegények (azaz a madárlesre érkező amatőr ornitológusok) közül férjet fogjanak maguknak, és az egyikük az utazás során próbált is valamennyi tudást magára szedni, hogy csevegni tudjon a madarakról. (Nekem már két pingvinfaj megkülönböztetése is nehezen menne szerintem.)

Az előző regényéhez képest itt sem volt szerelem első látásra (hál'istennek!), de azért én nem aggódtam, mert tudtam, hogy szereplői előbb-utóbb egymásra találnak majd (és azt hiszem nem lövöm le senkinek ezzel a poént, hisz elég csak a piros szíves léggömböt tartó pingvinre pillantani a borítón és jól tudjuk, hogy mit kapunk majd a végén). Ennek az érzelemnek a kialakulását is mindig életszerűen írja le. Az első időkben maximum azt érzi a két ember egymás mellett, hogy jó a másik társaságában lenni, hogy jól esik csak az, hogy kihozod a sodrából vagy a nyugalmából a másikat (Tomas akciója Wilma felé) vagy sikerül egy-egy igazi mosolyt varázsolni a másik arcára (Wilma akciója Tomas felé). Aztán persze történik valami, ami felnyitja a két ember szemét és már más aspektusban látják a másikat és az utazás alatt szerzett közös élményeiket.

Egyébként egy cseppnyi óvatosságra intek mindenkit ezzel a könyvvel kapcsolatban. Eddig nem voltam odáig az Antarktiszért, de amit Bernadette (Maria Semple Hová tűntél Bernadette? c. könyvének főszereplője) olyan szépen elkezdett előkészíteni bennem, azt most Mazetti és ez a lökött bagázs csak még jobban megerősítette, azaz ha egyszer sok pénzem lesz és esetleg én is 120 évig akarok majd élni, az tuti, hogy beiktatom az Antarktisz meglátogatását is! Szóval csak óvatosan, hisz a könyv sóvárgást okozhat eme táj iránt! Csak ez a fránya tengeribetegség ne lenne!

"– Bizonyos időközönként mindenkire ráférne egy kiadós tengeribetegség – morgott Sven. – Az emberek alázatosak és kedvesek lesznek, belátják, hogy a természettel szemben tehetetlenek. Fel fogok találni egy gyógyszert, ami nem elmulasztja, hanem előidézi a tengeribetegséget. Hataloméhes uralkodóknak be lehetne adni, amikor el akarnak foglalni egy országot, ki akarnak vágatni egy erdőt, vagy el akarják tángálni a feleségüket. Feltalálom ezt a gyógyszert, biz' isten! Aztán elkészítem az ellenszerét is, és akkor soha többé nem lesz gondom."

Értékelésem: 4 / 5 -ből

Kiadó: Park

Kiadási év: 2013

Fordította: Kertész Judit