Egy nyári "limonádé-könyv"

Laura Fraser: Itáliai affér

Vannak napok, amikor az ember lánya vágyik a komolyabb olvasmányokra, de éppen olyan a helyzet, hogy az agykapacitása ezeknek a fajsúlyosabb könyveknek a befogadására nem alkalmas. Valami hasonlót érzek én mostanság, hisz várnak rám nagyon jónak és nem könnyűnek ígérkező könyvek (A vak bérgyilkos, Átmeneti üresedés, Beszélnünk kell Kevinről és még sorolhatnám ...), mégis a polcról nemrég Laura Fraser Itáliai affér című limonádé-könyvét vettem le. Ez sem egy nagydarab, vaskos kiadvány, mégis egy hét volt elolvasnom. Igen, ez mindent elmond, ez van.

De milyen is a könyv? Igazi limonádé, egy picit az édesebb fajtából. Azt kapja a - feltehetően - női olvasó, amit a borító és a fülszöveg alapján vár. Egy harmincas évei végén járó nő útkeresését, aki a friss válási sebeit utazással és egy hosszan tartó afférral próbálja gyógyítani, mint a könyv végére kiderül viszonylag sikeresen. Én főleg nem e miatt a téma miatt vettem kézbe ezt a könyvet, hanem az utazások miatt, amelyet még egészen élveztem is. Sőt, igazából Laura személyiségével sem volt oly nagy gondom: meg tudtam érteni, hogy egy nőt mennyire a padlóra tud küldeni egy válás, főleg akkor ha úgy érzi rendben volt a házasságuk, meg tudtam érteni milyen az miatt aggódni, hogy a kor miatt talán kifut a gyermekszülés lehetőségéből, sőt azt is hogy milyen a baráti társaságban a "szegén frissen vált, egyedülálló nőnek" lenni. Ami néha kicsit sok(k) volt az a titokzatos - és sajnos házas - francia szerető, M. (igen, nevet nem kaptunk hozzá, csak egy monogrammot) és közte izzó szenvedély foka, azaz a szövegkörnyezetben szereplő "szeretkeztünk" szavak száma. Értem én, hogy működik a kémia, elsőre is felfogtam, nem kellett volna minden egyes találkozásnál ennyire az arcomba nyomni a kapcsolatnak ezt a részét, még ha annak a milyensége (hisz csak szeretők és barátok maradtak) erre adott lehetőséget.

"Az olasz férfiak valami olyat tudnak, amit mások nem: bárhol vannak is – utcán, étteremben, kávézóban –, tudatják a nőkkel, hogy nagyra tartják őket, az összes nőt, voltaképpen a világon a legjobban a nőket szeretik, és hálásak az Úrnak, hogy megteremtette ezeket a csodálatos lényeket."

Ezt leszámítva az utazásokat, a célállomásokat, városokat, ahol Laura és M. évente találkoztak nagyon élveztem. Mintha egy utazós naplót kaptam volna, vagy kb. az Ízek, imák, szerelmek olaszországi részét kicsit gyengébb kiadásban. Hisz Laura hatalmas olasz rajongó és a nyelvet is beszéli, így természetes volt számára, hogy utazásai nagy részét ide szervezi, itt tud olyan Laurává válni, aki az élet örömeire koncentrál, ahelyett, hogy a sebeit nyalogatná. Az ő és M. szemén keresztül eljutottam Firenzébe, Ischiára, Sant'Angelóba, Milánóba, az Eoli szigetekre, Strombolira és volt egy kis London, Marokkó és San Francisco is. Szóval Olaszországból viszonylag nagy szeletet kaptam, azokat a részeket szerettem a legjobban. Jó volt M.-mel és Laurával felfedezni ezeket a helyeket, megmártózni képzeletben a tengerben, megnézni egy-két múzeumi kiállítást, de legtöbbször csak jókat enni, beszélgetni és élvezni az édes semmittevést, amelyet az olaszok igen magas fokon űznek. A tömött 4-6-os villamoson zenével a fülemben el tudtam képzelni, hogy nem a zajos és turistáktól hemzsegő Budapest utcáin utazom.

"Ott a Piazza Bellini, a körülötte levő utcák tele kiülős kávézókkal, a közepén ókori görög városfalak maradványai. A szűk utcácskákban gyerekek fociznak, ruhaszárító köteleken száradó ruhák, idősebb férfiak házuk kapujában ülnek és kártyáznak. Négytagú családok robognak összezsúfolódva egyetlen motorinón. Idős asszonyok fürdenek a tengerben a kikötőnél, aztán megszárítkoznak a napon a közeli sziklákon, ahonnan rálátnak a Vezúvra és Ischiára. Nápoly nem is olyan kopott és veszélyes város, tele van rejtett szépséggel és bájjal, hervadó szépsége még mindig el tudja csábítani a figyelmes utazót."

Ha valaki az Itáliai affért kézbe veszi, semmi eget rengetőre ne számítson, nem több és nem kevesebb ez a könyv, mint ami: egy kis útinapló, egy kis románc, egy kis kesergés az élet szar dolgait illetően, meg a női-férfi kapcsolatok, párkeresés kapcsán, de egész kis olvasható módon. Nekem az agymosott állapotomban egész jó élményt adott.

Kiadó: Terricum

Kiadási év: 2003

Fordította: Pavlov Anna

3 x 3 dolgot mondok

Julie Buxbaum: Három dolgot mondj

1. Elég régóta kinőttem már a Young Adult műfajt, de időről időre mégis teszek vele egy próbát. A választásomat eléggé át szoktam gondolni, nehogy nagy csalódás legyen a vége. Erre a könyvre emlékeim szerint a radarom először Heloise posztja kapcsán jelzett, aztán belefutottam még pár lelkendező véleménybe, így gondoltam, tegyünk egy próbát.

"Hétszázharminchárom nap telt el anyu halála óta, negyvenöt azóta, hogy apu mindent feladott egy vadidegen miatt, akit a netről ismer, harminc azóta, hogy hirtelen Kaliforniába költöztünk, és csak hét azóta, hogy megkezdtem az érettségi előtti utolsó tanévemet egy vadiúj suliban, ahol kábé senkit sem ismerek."

2. Nem kellett három nap az elolvasásához. Elég volt kettő. Mindezt úgy, hogy az elmúlt hónapokban nem olyan átlaggal olvasok, mint régebben.

3. Szerettem olvasni. Gondoltátok volna?

4. Végre egy olyan YA-könyvet olvashattam, ahol a főszereplő lányról, Jessie-ről teljes mértékben el tudtam hinni, hogy 16 éves. Általában a nyálas és ezredszerre ugyanazt a történetet elmesélő alapszituáció mellett az szokott a problémám lenni ezekkel a könyvekkel, hogy nem illik a stílus egy tinédzser lányhoz, legtöbbször sokkal felnőttesebb szokott lenni. Itt Jessie pont olyan volt, pont úgy viselkedett, pont olyan most divatos szavakat, szleng kifejezéseket használt, hogy teljes mértékben karakterazonos lett számomra. Meg hát nem lehet nem szeretni egy olyan lányt, aki egy könyvesbolti állást a mennyországnak gondol:

"A zsebemben csuriba teszem az ujjaimat, és gyorsan elmorzsolok egy imát, miközben a könyvespolcok között a bolt hátuljában álló asztalhoz sétálok. Máskor kihasználnám az időt, végigsimítanám a könyvek gerincét, körülnéznék, hátha meglátok valamit, amit aztán később kikölcsönözhetek a könyvtárból. De most munkára van szükségem, nem újabb olvasmányokra."

5. Fontos dolgokkal foglalkozott az írónő ebben a könyvben. A központi téma a gyász, egy szeretett személy elvesztésének feldolgozása. Lépésről lépésre éljük mi is Jessie-vel a napokat, sőt, az órákat, ráadásul a lány nehezített terepen mozog, mert a gyász mellett meg kell birkóznia azzal, hogy édesapja egy új nő mellett folytatja az életét, új városba költöztek, új iskolába került, minden régi tárgyat, szeretett személyt hátra kellett hagynia, sőt, kapott egy undok mostohabátyót is mindezek tetejébe. Ezek mellett előkerül egy olyan téma is, ami szerintem a mai generációnak nagyon fontos: az iskolai zaklatás, erről sem lehet eleget beszélni.

"Az egyik legrosszabb abban, ha valaki meghal, az, hogy eszünkbe jut minden alkalom, amikor nem tettük fel a megfelelő kérdéseket, amikor ostoba módon azt gondoltuk, még bőven van időnk."

6. Természetesen fontos, nagyon fontos szerepet kap a regényben a szerelem. Hisz Jessie-t az új iskolájában eltöltött első katasztrofális napja után egy névtelen e-mail várja egy V/S nevű "jótevőtől", aki felajánlja, hogy segít neki a suli dzsungelében eligazodni, és persze erről a valakiről nagyon hamar kiderül, hogy hímnemű, Cupido pedig szépen teszi a dolgát a két fiatal között. (Amúgy nem kellett zseninek lenni V/S személyének kitalálásához, de nagyon cuki volt az egész, és így is lehetett szurkolni a két fiatalnak, hogy találjanak már egymásra az interneten kívül is.)

7. Ugyan volt a regényben szerelmi sokszög, de nem amolyan twilightos idegesítő formában. Ráadásul a fiatalok meg tudták beszélni egymás között, tudtak ezekről a dolgokról is kommunikálni anélkül, hogy hajtépés lett volna a vége.

8. Tetszett amúgy az is, hogy az írónő nagyon jól megvilágította azt, hogy nem csak azoknak fáj az elválás, akik más városba költöznek és továbblépésre vannak kényszerítve, hanem azoknak a lába alól is kicsúszik a talaj, akik a hátrahagyottak között vannak. Hogy a barátságok már nem lesznek ugyanolyanok, mint amilyenek voltak, hiába 21. századi technika, chat, e-mail, skype, ezek mégis másabb formája a kapcsolattartásnak, mint amikor valakit nap mint nap látsz, és egész nap együtt lógtok.

"VS: Lehet, hogy az otthon nem feltétlenül egy hely.
Én: Lehet."

9. Nagyon tetszett a levelezés a két fiatal között. Rájöttem, hogy mennyire szeretem ezt a stílust, legyen az a régi, jó kis papír alapú, vagy a mai chates verzió. Valahogy sokkal másabban, nyitottabban kommunikál ilyenkor az ember, elmond olyan gondolatokat is, amit talán első alkalommal vagy akár sokadjára sem merne személyesen, elmond sokszor 3 dolgot, amivel beragyogja a másik fél napját. Csakúgy, mint ahogy ez a könyv ragyogta be az enyémet: megfáradtan vettem kézbe és teljesen fel tudott tölteni, mosolyogtam rajta jó sokat, mert nagyon humoros volt, ugyanakkor sokszor szorult össze a szívem is, de végeredményben az egyik legaranyosabb és legszerethetőbb YA könyv ez, amit mostanság olvastam. Nem tökéletes, vannak benne hibák, de jó volt olvasni, csak kár, hogy olyan gyorsan le lett zárva a vége.

Kiadó: GABO

Kiadási év: 2017

Fordította: Szabó Luca

Hármas románc

Azt hiszem a nyár az az időszak, amikor több romantikus olvasmányt veszek a kezembe, mint az év többi évszakában. Mivel régen sokat olvastam ezt a műfajt, ezért elég nehéz már olyan könyvet vagy olyan szerzőt találnom, aki tud valami újat mutatni. Az elmúlt hetekben három romantikus olvasmányom volt, amelyben voltak újdonságok, szép, megható pillanatok, nem fulladtam bele a nyáltengerbe sem, de sajnos nem lettek maradandó élmények.

Katherina Allred: Ámbrafa

Ennek a könyvnek első körben a borítója fogott meg. Végre nem valami meztelen férfitest, hanem egy olyan páros meghitt és bensőséges ölelésének egy részlete szerepel rajta, akinek a történetére kíváncsi lettem a fülszöveg olvasása után. Nagyon szép elbeszélést kaptam Allred tollából: egy olyan kissrác, Nick a főszereplő, aki az amerikai kisváros peremére szorult, hiszen erőszakos és részeges, a városlakók által rettegett apjával él egyedül, és aki nagyon sokszor apja kiborulásának célpontja lesz. Egy ilyen alkalommal találkozik Alixszel, aki kiterjedt családjának védelmében és gazdagságában él, és a találkozásuk után ebbe a családba igyekszik a fiút is bevonni. Kezdeti barátságuk az évek alatt szerelemmé érik, ám váratlan események miatt ez a mélyen gyökeret vert érzelem mégsem szökhet szárba úgy és akkor ahogy a fiatalok eltervezik. Elszakadnak egymástól hosszú évekre, mindketten a maguk módján igyekeznek az eseményekkel megbirkózni, majd egyszer csak Nick, mint már sikeres vállalkozó újra megjelenik Alix és a kisváros életében. Csakhogy Alix lelkén olyan mély sebek vannak, amelyekről Nicknek fogalma sincs.

"Az ámbrafa az erdő kaméleonja, parafára emlékeztető kérge sajátos képességet rejt: a cseresznyefától a mahagóniig bármilyen fát utánozni tud. De a valódi értéke – és ezt sokan nem veszik észre – állhatatos, erős, vörös szívében rejlik. Az emberek többsége csak a fa lelkét körülvevő halvány, rostos, könnyen hajló törzset látja.
Ugyanígy voltak Morganville lakói Nick Andersonnal."

Ami miatt kedveltem ezt a könyvet az az út volt, amit a nő főszereplőnek be kellett járnia. Naiv kislányból, erős és önálló nővé válik, aki már nem hagyja magát csak úgy sodortatni az eseményekkel. Szerettem a férfi főszereplőt, Nicket is, bár jobban örültem volna, ha az ő gondolatait is mélyebben ismerhettük volna meg. Tetszett Alix kiterjedt és kissé bohókás családja, főleg a Bíró lett a kedvencem, ugyanakkor itt éreztem hiányosságot is: az írónő elég kacifántos családi titkot talált ki, amiről nem tudtunk meg részletesen mindent, mégis maga a "probléma" idővel egycsapásra megoldódott.

Számomra mindezek ellenére azért lett ez egy közepes romantikus könyv, mert ugyanebben a témában évekkel korábban már olvastam egy hasonlót (nagyon-nagyon hasonlót és sokkal jobbat): Deborah Smith A hely, amit otthonnak hívnak c.könyvét. Ugyanazokkal az elemekkel építkezik ez a könyv is, mint az Ámbrafa, sok részlet teljesen megegyezik, viszont ez a korábbi könyv részletesebben, érzelemgazdagabban mutatja be a két főszereplő útját. De tudom és az Ámbrafa elolvasása után megértem, hogy akik Deborah Smith könyvét nem olvastak, Allred könyvét nagyon fogják szeretni.

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadási év: 2017

Fordította: Todero Anna

Nicolas Barreau: Egy este Párizsban (A Cinéma Paradise rejtélye)

Nicolas Barreau - amely író álnév mögött egy német hölgy húzódik - legelső megjelent könyvét, A nő mosolyát imádtam. Az azóta megjelent könyvei bár hozzák a megszokott színvonalat, számomra nem érik el az első könyv okozta rajongást. Az Egy este Párizsban olvasása közben jöttem rá, hogy az zavar, hogy Barreau össze könyve ugyanarra a forgatókönyvre épül: adott egy nő és egy férfi, akik között romantikus érzelmek szövődnek, de különböző külső akadályok, titkok miatt nem sima az útjuk a beteljesülésig (oké, ez eddig a romantikus könyvekre szinte mind  jellemző). De Barreau minden egyes alkalommal majdhogynem egy komédiát kerekít a történetből, amelyben a férfi főszereplő hajtja a nőt, akinek vagy nem tudjuk a kilétét, vagy hirtelen eltűnik és fel kell kutatni, miközben ugye az adott titkokra szép lassan fény derül. És ezt én már eléggé unom, főleg az miatt, hogy így legtöbbször a női főszereplő teljesen háttérbe van szorítva: nem tudunk meg a benne végbemenő érzelmekről semmit csak a mellékszereplők elbeszéléséből és igazából a regények elején és végén kapunk belőle csak egy kis szeletet.

"Hát nem hihetetlen, hogy annyi évezred óta, amióta a Föld saját tengelye körül forog, még mindig a szerelem a legcsodálatosabb dolog, ami két ember között megtörténhet? És mindig az az érzés kíséri, hogy valami új kezdődik, valami nagy dolog történik."

A Cinéma Paradise-ben a mozitulajdonos Alain egyik este összeszedi a bátorságát és leszólítja a moziba járó magányos fiatal lányt, akivel egy szép éjszakát tölt együtt, majd a lány eltűnik és Alain minden erejével igyekszik megtudni, hogy ki ez a lány, miért tűnt el az életéből és hogy hogyan találhatna rá. Aranyos, kedves volt természetesen ez is, csak már valahogy lerágott csontnak tűnt. Ami színesítette az maga a mozi, a Cinéma Paradis volt, és az Alain által műsorra tűzött régi romantikus filmek - ezeket a részeket nagyon élveztem, és gondolkozom is rajta, hogy majd télen szépen sorra megnézem a könyvben említett régi klasszikusokat.

Kiadó: Park

Kiadási év: 2017

Fordította: Fodor Zsuzsa 

Bauer Barbara: Elsuttogom százszor

A három könyv közül ez volt számomra a legüdítőbb. Már nem emlékszem rá, hogy figyelem fel erre a történetre, de elkezdett érdekelni és a könyvtárban meg is volt.

A történet igazán az én ízlésemnek megfelelő volt: egy harmincas éveiben járó nő, Zsófi megunja a városi létet és nagymamája halála után kiköltözik annak a házába, amit ő örökölt. Csakhogy az örökségen túl sokkal több dolog várja ott: a nagyszülők szerelmének megismerése, a nagyi boszorkányos és ezoterikus jövőbeli jóslatai az unokája életét illetően és egy váratlan (bár a nagyi által megjósolt) szerelem ígérete. Ráadásul nagyon úgy tűnik, hogy ennek a férfinak, Andrásnak sokkal több köze van a nagyszülőkhöz, mint ahogy azt gondolnánk.

"Meg kell állni és ki kell rakni a csomagból, ami elmúlt. Minek cipelni? Ha kiraksz valamit, helyette bekerülhet valami új. Az áramláshoz helyre van szükség!"

Azért szerettem ezt a történetet a legjobban ebből a hármas csoportból, mert Zsófi pontosan olyan életet választott magának, mint amilyenre mostanában én is egyre inkább vágyom. Irigyeltem őt a nagyijával való kapcsolatáért, mert számomra ez soha nem adatott meg. Tetszett az, ahogy a városi lány birtokba veszi a vidéki házat és ahogy egyre inkább megtalálja ott a helyét. Persze a nagy szerelemnek is szurkoltam, de azért ott egy kicsit húztam a számat: szerintem nem létezik ilyen tökéletes pasi, mint dr. Szoboszlai András és hiányoltam itt is kicsit annak kifejtését, hogy a férfi főszereplő mit látott legelőször Zsófiban. És bár egy erős kezű szerkesztő ráfért volna a regényre, hogy kigyomlálja belőle az évszámbeli tévedést és a szerintem helyenként teljesen felesleges mellékszálbeli kitérőket, ettől függetlenül a regény végső mondanivalója és az, hogy a második világháborúban külföldön elesett és eltemetett magyar katonáknak állít emléket nekem nagyon élvezhetővé és érdekessé tette az Elsuttogom százszort.

Kiadó: Jaffa

Kiadási év: 2016

Visszahúz a múlt

Nora Roberts: Megszállottság

A múltkori régi és új kedvencek kapcsán gondoltam egyet és a régi kedvencek íróitól választottam egy új könyvet. Kíváncsi voltam, hogy vajon milyen lesz, ad-e valami újat, mást érzek-e, mint régebben még a nagy rajongás idején. Első körben Nora Roberts mellett tettem le a voksom és tőle egy romantikus krimit néztem ki magamnak, a Megszállottságot. Nem akartam a romantikát túltolni, inkább egy kis borzongásra vágytam, úgyhogy belecsaptam a "kísérletbe".

Amit először éreztem az az, hogy Nora Roberts olyan, mintha alapos kutatómunkával kidolgozta volna a könnyed, romantikus krimik receptjét. Legyen benne egy erős női karakter, aki nem ijed meg az árnyékától, de azért jó ha erős férfikezek is támogatják néha. Legyen kemény múltja, valami nagy tragédia vagy nagy titok, és ennek következtében vagy nagyon összetartó családja vagy totális széthullott régi élete. És ilyenkor általában jön egy új helyszín, egy új élet felépítése, ahol új barátokra lel, meg persze szerelemre, de hogy a krimi szál legyen a hangsúlyos, történjenek újabb gyilkosságok, borzalmak, amik mind visszahozzák a régi élet emlékét. Ezeket az alapvető hozzávalókat patikamérlegen kiméri az írónő és mindebből születik egy szórakoztató, pár órás olvasásélmény. Ráadásul szerintem Nora Roberts még viszonylag jól is ír, csak valahogy most annyira éreztem ezt a pontos recept szerint haladunk érzést végig a könyvön.

Ami amúgy jó volt, meg szerettem a könnyedségét, sőt, szerettem benne azt, hogy a romantikus része még talán háttérbe is szorult és igazából a főszereplő nő, Naomi Carson életének újjáépítésére, a korábbi traumának feldolgozására helyezte a hangsúlyt. Naomi gyerekként apja után osonva az erdőbe megment egy, az apja által megerőszakolt és fogva tartott lányt, aminek következtében egész élete megváltozik. Kiderül, hogy az apjának nem ez volt az első esete, elítélik, börtönbe kerül, a család pedig hátrahagyja az életét és a sajtó elől menekülve a lány nagybátyjáéknál találnak menedéket. A könyv első részén végigkövethetjük ezt a traumatikus utat: a döbbenetet, a hitetlenséget, a családtagok eltérő hozzáállását, a sajtó nyomását és a beilleszkedni vágyás kudarcra ítélt útját, hisz egy ilyen múlt előbb vagy utóbb utoléri a családtagokat. 

 

"Fogalma sem volt, mitől riadt fel, és nem is jött rá soha, akárhányszor élte is át újra azt az éjszakát, bármerre hajszolta-űzte is rémálma."

Felnőttként a lány a szabadúszó fotósok vándormadár életét éli, mígnem egy városkában bele nem szeret egy hatalmas házba és nem dönt úgy, hogy ideje letelepednie. Felújítja a házat, szert tesz egy kutyára (legcukibb szereplő), és persze összebarátkozik a város szakijaival, no meg egy igen helyes kétkezi munkát végző fickóval, aki szabadidejében zenél a helyi srácokkal alakított bandában és olyan könyvespolca van, hogy arra még én is irigy lettem (és még Jane Austent is olvas a pasi - mondom én, hogy tudja Nora Roberts, hogy mitől döglik a légy). De aztán az idilli helyzetnek vége szakad, fiatal nők tűnnek el, majd holtan kerülnek elő és a gyilkosságok hasonló képet mutatnak, mint anno Naomi apja esetében. Vajon egy "rajongóról" van szó, vagy valaki a múltból nyúl a lány után? Számomra ez nem is volt sokáig kérdés, mert elég könnyen rá lehetett jönni a megoldásra és talán a krimi vonallal ezért nem voltam túl elégedett.

A romantika szála egész aranyos volt, nem voltak nagy és csöpögős jelenetek, volt pár "násztáncot" járunk esemény (tudjátok, amikor mindkét fél tudja, hogy ebből lesz valami, de még húzzák egymás agyát), volt pár egymásnak feszülünk eset (amikor ne mond meg nekem, hogy mit csináljak, hiszen évekig elvoltam pasi nélkül), de összességében jó volt olvasni, ahogy közel kerültek egymáshoz és bízni kezdtek a másikban. Mondjuk jobban örültem volna ha a pasi zenélni nem tud, ezzel túlontúl kiérdemelte a helyi legvagányabb fickó címét nálam. Szeretem ha a fickó nem tökéletes (hello, Mr. Rochester!).

Viszont ami valóban elgondolkodtatott olvasás közben az az alapszituáció, ami Naomi életét meghatározza gyerekként. Fel lehet dolgozni valaha is egy ilyen traumatikus élményt? Hogy az az ember, akit addig a nagy és sérthetetlen apádnak tartasz, egy nőket erőszakoló sorozatgyilkos? Hogy Te vagy az a személy, aki lebuktatja? Hogy anyád nem tudja ezt elfogadni és apádat sem tudja elengedni, majdhogynem téged hibáztat ebben? Szóval sokat filóztam ezeken a kérdéseken és ez hihetetlen bonyolult lehet, és az nagyon tetszett, hogy a 4 érintett családtag másképpen dolgozta fel ezt (ha egyáltalán fel tudta dolgozni) és másként hatott mindegyikük jövőjére ez a múltbeli esemény.

"– Ha az ember túlteszi magát valamin, akkor onnantól fogva az a dolog mögötte lesz. Én inkább szem előtt tartanám, hadd lássam mindig, merre tart éppen."

Végeredményben érdekes volt újra NR-krimit olvasni: kritikusabb lettem, helyenként húztam a szám, de valóban olvasmányos, könnyed, pár órás szórakozást tudott nyújtani, szerintem strandra, nyaralásra ha valaki csajos olvasmányra vágyik, akkor jó választás. Én mindenesetre örülök, hogy már nyitottam mások felé, megyek is visszabújni A fényességekbe, ami meglepő módon egész klasszul alakul és érdekel is merre haladunk.

Kiadó: Gabo

Kiadási év: 2016

Fordította: Gázsity Mila

Levélbe zárt l'amour

Nicolas Barreau: A világ végén megtalálsz

Van az a pont az ember - pontosabban egy behavazott könyvmoly - életében, amikor a könyvtárban szakdolgozathoz összegyűjtött szakirodalommal megpakolva vonszolja magát a könyvtárosok elé, majd a sikerkönyvek polcán meglát valamit, odarohan és magához szorít egy aprócska kis könyvet. Aztán ráeszmél, hogy már így is több mint a megengedett maximális számú könyv van nála, félve ránéz a könyvtárosokra, ők pedig mosollyal biztatják, hogy hozza azt is, magyarán "belefér". Óriási mosolyt kaptak ajándékba tőlem, de azért rögtön tisztáztam, nem, ez nem a szakdolgozathoz kell, ez csak szimplán nekem, hogy ne menjek a falnak tanulás közben.

Szóval így indultam el én A világ végén megtalálsz című könyvvel egy tündéri, romantikus, igazán felszabadító kis pár órás románcra. Merthogy ez a könyv bizony egy ízig-vérig rózsaszín, de nagyon élvezhető párizsi l'amour története, ami mosolyt csal jó néhányszor az olvasó arcára. 

N.B. mindhárom könyvét olvastam eddig, és az elsőnél sikerült még megvezetnie, hogy ő egy francia férfi, én meg oda-vissza voltam, hogy ilyen történetet hogy tud egy pasi írni. Sehogy, mert később kiderült, hogy N.B. álnév mögött egy német hölgy áll, aki nagyon jól kitalálta magának ezt az alteregót, illetve romantikus regényeinek helyszínét, ami mindig Párizs. A nő mosolyát imádtam, az Álmaim asszonyában nagyot csalódtam, és most A világ végén megtalálszban újra megleltem azt, ami miatt az első könyvért rajongtam. 

A jól bevált recept általában egy fordított felállás, mindig a férfi az a könyveiben, aki a nő meghódítására, felkutatására elindul, és kicsit a középpontban lévő hölgy amolyan mellékszereplővé válik, vagy nem tudunk meg róla sokat, vagy amit igen, azt a férfi szemén keresztül (talán A nő mosolyát leszámítva, ott fele-fele lehetett az arány). Ebben a könyvben egy fiatal galériatulajdonos, Jean-Luc éli megszokott boldog kis casanova életét sok fura művészemberrel körülvéve, amikor egyik nap egy kézzel írott régies stílusú gyönyörű szerelmes levelet kap Principessától. Bizony, mint kiderül Jean-Lucnek titkos hódolja van, aki nem akarja felfedni magát, és egy játékra hívja a szívtiprót. Arra kéri, hogy levelezzenek, és majd ha eljön az idő, akkor a hölgy megmutatja magát és meglátják, hogy a levelezés során kialakult kapcsolatnak lesz-e további folytatása. Principessa azért imitt-amott elhint utalásokat, például kiderül, hogy ők ismerik egymást, csakhogy:

"Van úgy, hogy az ember százszor, ezerszer lát valamit, mielőtt először valóban meglátja."

Persze Jean-Luc belemegy, sőt, eleinte kihívásnak, apró kis flörtnek tekinti, majd a végén egészen a betegévé válik ennek a vad, helyenként elég tüzes levélbeli l'amournak. Később már annyira belebonyolódik, hogy elhatározza, felkutatja a titkos hódolóját, minden apró jelnek utánajár, nyomoz, leskelődik, megfigyeli a potenciális nőismerőseit ... és persze kacagtató helyzetekbe sodorja önmagát ezáltal. Hogy lesz-e a végén Principessával happy end? Olvassátok el és közben kutassatok ti is Jean-Luckel, mert úgy lesz igazi az élmény!

 

"Talán nem úgy látjuk a legtöbb embert, hogy közben nem látjuk őket? Milyen könnyen megeshet, hogy valami elkerüli a figyelmünket, például az az ember, akit valamennyien keresünk?"

Ami miatt szerettem ezt a könyvet az köszönhető a levelezés izgalmának és szépségének és a történet mondanivalójának: hányszor van az, hogy bizonyos emberek ott vannak körülöttünk, észre sem vesszük és aztán egyik nap valami történik, másképp nézünk rá és elkezdődik egy új, szebb viszony a két ember között (és nem, ez nem a csúf kiskacsából hattyúvá változás tipikus esete). 

Amúgy ebben a történetben annyira jó, hogy nem akar több lenni, mint ami: szórakoztató, kedves kis sztori, mindezt úgy, hogy az egészet átlengi az az utánozhatatlan párizsi bohém hangulat, a kávéházak teraszán üldögéléssel, a bohém művészekkel vívott küzdelmes órákkal és egy csöppnyi, édes kis könyvesbolttal. Nekem igazi kis "női" gyöngyszem volt, és megkínzott agysejtjeimnek meg pompás felüdülés.

Kiadó: Park

Kiadási év: 2016

Fordította: Fodor Zsuzsa

Nem jó a boszival ujjat húzni!

Alex Flinn: Beastly - A szörnyszívű

Úgy gondolom, hogy a meséknek - akármilyen idősek vagyunk is - helye van az életünkben. Amíg gyerekek vagyunk játszva tanulunk belőlük, aztán később már ha vannak gyerekeink akkor mi tanítjuk általuk a saját gyerekeinket, és ha épp nincs gyerkőc az ember életében, közelében akkor bizony egy nehezebb periódusban jó velük kikapcsolni és kicsit újra hinni a csodákban. Én a mai napig nagyon szeretem a meséket. Én vagyok az a lány, aki most karácsonykor pityergett a Wall-E-n, később pedig szipogtam az Agymanókon, és én vagyok az is, aki a januári munkahelyi őrület közepette egyik hétvégén teljesen agyhalott állapotban a kezébe vette a Beastlyt és szinte egy szuszra ki is olvasta.

A történet egy mai modern köntösbe bújtatott Szépség és a Szörnyeteg, ami amúgy az egyik all-time-favourite mesém. Az Alex Flinn által megírt változatban New York egyik elit gimijében vagyunk, ahol egy menő srác a jóképűségével és a népszerűségével ott gázol át az embereken ahol tud. Csakhogy egyik alkalommal rossz emberrel húz ujjat, pont egy álruhás boszorkányt szúr ki céltáblának és a nagy heccnek egy még nagyobb szívás lesz az eredménye. Elveszti szépfiú külsejét, egy szőrös-karmos szörny válik belőle és két évet kap arra, hogy találjon legalább egy olyan embert, aki a csúfsága ellenére is szereti őt, és megcsókolja, ha ez nem sikerül örökre így marad. Nem egyszerű feladat az tuti! 

Természetesen lesz majd egy lány - mert egy lány mindig akad a mesékben a Fiú mellé-, aki amúgy nem is olyan szép, hanem inkább csak átlagos, viszont okos, kedves és imádja a könyveket. Csoda, hogy őt rögtön a szívembe zártam? Aztán egy-két nyakatekert történés során a Lány a Szörnyeteg házában köt ki, ahol a fiú a házitanítót és a házvezetőnőt leszámítva teljesen egyedül tengeti az életét. És ezek után megkezdődik a lassú közeledés, az ismerkedés, a külső mögé nézés, a belső értékek felismerése és a sóhajtozósan bájos szerelem ébredése a Lány és a Szörnyeteg között. Csakhogy az élet, meg a sors, még mindig tartogat meglepetést, és lehet, hogy a Szörnyeteg kifut az időből.

"Szuperhős is lehetnék, leszámítva, hogy ha ki akarnék menteni valakit egy égő házból, akkor amint meglátna, sikoltozva a lángok közé vetné magát az illető."

A történetet valóban sokszor feldolgozták már filmes formában, de én könyves feldolgozásban most találkoztam vele először. Az olvasás alatt végig azon gondolkoztam, hogy annyira a kezébe nyomnám a mostani fiataloknak (és idősebbeknek is), de tartok tőle, hogy pont a mondanivalót, a lényeget nem értenék meg. Szépséggel ugyan sok mindent el lehet érni, de milyen siker ez? Tartós? És egyáltalán ki a szép manapság? Aki a tucatlányokra hasonlít és akin egy rakat mű cucc van rajta, vagy az, aki mer különbözni a többiektől? És tényleg ennyire sekélyesek vagyunk mi emberek mindannyian, hogy a külső szépséget előrébb helyezzük a belső értékekhez képest? Nem szeretnék ilyen ember lenni, és remélem, hogy nem is vagyok. Ennyi idősen úgy érzem, hogy nekem nem egy boszorkány átka kell ahhoz, hogy meglássam kiben és hogyan rejtőzik az igazi érték.

"Lehet, hogy túl könnyen ítélünk a külső után, mert az egyszerűbb, mint meglátni, ami igazán fontos."

Amúgy Alex Flinn cseppet sem akart többet írni mint egy modern Szépség és Szörnyeteg történetet és szerintem ezért is élvezetes ez a könyv. Meg hát Kyle, azaz a Szörnyeteg humoráért. Egész végig az ő szemén keresztül követjük végig a történteket, úgyhogy mi is átmegyünk minden kis apró érzelmi mélyponton vagy magasban szárnyaláson: hitetlenkedés, harag, magányosság, beletörődés, remény, szerelem, veszteség. De ami ezt a Szörnyeteget igazán kedvessé tette számomra a belső átalakulásán kívül az tényleg a humora volt, na és az a szoba, amit a Lánynak rendezett be telis-tele könyvekkel.

Nem könnyű lányokat összeszedni, ha az ember úgy néz ki, mint Csubakka!

Azt hiszem erre a kis történetre nagyon jó szívvel fogok mindig is visszagondolni. Kisimítja az ember arcán és agyán a hétköznapok okozta ráncokat, beburkol a bájos és romantikus hangulatával, szóval amolyan igazi kis menedék a valóság elől. De hát nem pont erről szólnak a mesék?

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadási év: 2007

Fordította: Farkas Veronika

Két "ifjúsági" könyvről röviden

Decemberben kicsit eltunyultam. Értem ezt úgy, hogy semmi, de tényleg semmi nehéz műfajhoz nem volt kedvem. Úgyhogy jöttek a NA és YA-regények és egy kis angol nyelvű olvasási fázis, mert hogy ezeket a regényeket igazából úgy tudom fogyasztani kevesebb szemöldökráncolással, ha angolul olvasom. Amúgy viszonylag jókat fogtam ki, mert azért mindkettőnek volt mondanivalója, ha egy kicsit szájbarágósan de akkor is.

Dani Atkins: Összetörve

Itt a történet középpontjában nálam a mi lenne ha? kérdés állt. A főszereplő lány, végzős középiskolásként egy banális baleset következtében elveszti az egyik legjobb haverját, azt a fiút aki amúgy titokban régóta rajong érte, ráadásul ő maga is súlyosan megsérül. Az addigi fényes jövőt hirtelen egy tollvonással áthúzza a sors, ami csillogott eddig, az fényét veszti, nemcsak a barátai tűnnek el mellőle, de a szerelmét is elmarja, feladja terveit, elköltözik a kisvárosból és igazából csak vegetál, bezárkózik a maga kis világába. Aztán legjobb barátnője esküvője miatt újra visszatér szülőhelyére és egy esés következtében újra kórházba kerül, ahol amikor felébred óriási meglepetés éri: a szörnyű baleset nem történt meg, az élet úgy alakult, ahogy eltervezte, szerelmes a barátjába, csodás munkája van és az a legjobb barát, a szerelmes fiú sem halt meg. Csakhogy nem akarja elhinni, hogy ez a valóság, és amit annak hitt az pedig egy csúnya rémálom. Vajon valóban ez van a háttérben? Ezt próbálja kideríteni immár az életben lévő barát és családja segítségével, akik természetesen először kételkednek a lány épelméjűségében.

"Az első életem egy esős decemberi estén, 22:37-kor ért véget egy kihalt utcán, a régi templom előtt.
A második életem nagyjából 10 órával később kezdődött, amikor a vakító kórházi fényben magamhoz tértem. Csúnya fejsebbel ébredtem, egy olyan életben, amire egyáltalán nem emlékeztem. Körülöttem voltak a barátaim, a családom. Azt hinné az ember, hogy ettől job lett. De nem, mert egyikük akkor már elég régóta halott volt."

Maga az alapötlet nekem nagyon tetszett. Elég sokáig nem tudtam, hogy vajon mi is lehet a valóság, de aztán azért szépen elhintett az írónő néhány jelet, amiből tudtam következtetni. Ettől függetlenül a végét nem tudtam teljesen megjósolni, de kb. arra számítottam, amit kaptam. Ami már majdnem tömény giccs lett a végén, annak egy kis értelme lett így.

És igen, sokszor megfordul a fejemben az, hogy egy-egy döntésünk, egy-egy esemény az életünkben vajon mekkora befolyással bír? Másként alakul majd a sorsunk ha balra megyünk egy úton vagy ha jobbra? Vagy akiknek találkozniuk kell az életben azok találkozni fognak csak egy kis kerülő után? Akiknek együtt kell lenniük, azok megtalálják annak a módját, hogy együtt legyenek? Szóval ezek miatt a kérdések miatt érzem azt, hogy azért megérte elolvasni ezt a könyvet, mert a végén erre kapunk valamilyen választ, amit szerintem nem mindenki fog kielégítőnek tartani. (Amúgy egyébként egy kicsit A nő kétszer című filmhez tudnám hasonlítani az egész regényt.)

Robyn Schneider: The Beginning of Everything

Ez a könyv nemrég jelent meg magyarul Egy új élet reménye címmel. Felfigyeltem rá, mert a fülszöveg alapján érdekesnek tűnt, de inkább angolul vágtam neki.

Itt is tetszett az alapötlet, illetve a főszereplő srác, Ezra számomra az egyik legszimpatikusabb YA-karakter lett, de magával a körítéssel, a túl fekete-fehér ábrázolással voltak gondjaim, mert nekem nagyon szájbarágósnak tűnt így a könyv mondanivalója.

Ezra utolsó előtti évét tölti a középiskolában, a teniszcsapat sztárja, amolyan bálkirály típusú aranyifjú, akinek a tipikus szőke pompom lány a barátnője. Ám egy buli alkalmával az élete egycsapásra megváltozik: elüti egy autó és olyan sérüléseket szenved, hogy többet nem teniszezhet, még a járáshoz is botra van szüksége. Ebben a helyzetben kezdi meg az utolsó évét a suliban. És nagyon nem találja a helyét, hisz hirtelen már nem menő lesz, hanem ciki, vagy éppen sajnálat tárgya, a barátnője is szakít vele, a csapattársak és a sportpályás haverok meg szánakozva nézik bicegését.

Ám Ezra akármennyire irtózik az új szituációtól, saját magát is meglepve megtalálja helyét újra a középiskolában, igaz, nem a menők között, hanem az "okostojások" közé kerül. A suli vitacsapatában van Ezra gyerekkori barátja, aki a srác mellé áll és bár nem tárt karokkal ugyan, de a többiek is befogadják a srácot, aki szép lassan elkezdi magát jól érezni velük és elkezd a jövőjéről is gondolkozni. Persze színre lép egy lány, akinek nagy szerepe van abban, hogy a srác szép lassan megtalálja az útját, csakhogy ennek a lánynak is van egy sötét folt a múltjában, ami hatással lesz kettejük kapcsolatára.

Ami nagyon bejött nekem ebben a könyvben az egyrészt ugye Ezra karaktere és humora, másrészt az ahogy a fiú átértékeli egész addigi életét és az önsajnálatban való dagonyázás után látja a lehetőségeket a jövőben. Még ha nem is sportösztöndíjat, meg kupákat, hanem tanulást és egy másik irányt. 

Tetszett az is, hogy nem rózsaszín ködös, felhőkön járós megmentjük egymást típusú szerelmi szálat kaptam, hanem lassú közeledést és inkább baráti szálat.

A végének is kimondottan örültem, aki valami nagy happy-endet vár, eléggé csalódni fog, de szerintem ez így volt jó, így kellett lennie, mert ez a könyv Ezra története, az ő fejlődése és az ő útkeresése.

"Oscar Wilde egyszer azt mondta, hogy az élet a legritkább dolog a világon, mert a legtöbb ember csak létezik, és kész. Nem tudom, igaza van-e, de azt igen, hogy hosszú ideig léteztem, és most élni akarok"

Ami viszont agyoncsapta a jó élményeket a könyvben az az egész középiskolás hierarchia megjelenítése. Most komolyan, Amerikában ilyenek a középiskolások, ilyen kasztokba sorolhatóak és kegyetlenek egymással? Mert a többi karakter nagyon tipizált volt – üres fejű szőke pompom lány, bamba és kigyúrt sportolók és hát azok a viszonyok, amik az amerikai középiskolákat jellemzik ezen könyvek alapján, na attól mentsen meg engem a sors (amúgy megmentett, mert már öreg vagyok középsulihoz és amúgy is itthon jártam ki). 

Ezen felül amit baromi sajnálok az az, hogy az írónő beletett egy "csavart" a végébe, ami nem és nem és nem kellett volna. Miért kell egy viszonylag jól felépített regényt ilyen hihetetlen dologgal elrontani? 

Ha ezeket leszámítom egy egész jó kis könyv kerekedne belőle, de így is biztos vagyok benne, hogy a fiatalabb korosztály nagyon fogja majd szeretni.

Titkokkal teli múlt

Louise Walters: Levelek a bőröndből

"Az egyedüllét az a kagyló, amelyben hálásan megbújok. És ez nem ugyanaz, mint a magány. Az egyedüllét az, amiről mindig úgy éreztem, ezt érdemlem; én választottam, ezt szeretem és vágyom rá. Ha egyedül van az ember nem sérülhet."

A korán beköszöntő őszi sötétség miatt egy-egy fárasztó munkanap után számomra mi sem esik jobban, mint begubózni egy kicsit a négy fal közé valami igazán különleges kis történettel. Ehhez választottam ki magamnak a Levelek a bőröndből c. könyvet és ha nem is teljesen azt kaptam, amit vártam, mégis elégedetten csuktam be a könyvet a végén.

A könyv cselekménye két szálon fut: a múltban a 2. világháború idején járunk, megismerjük egy fiatal nő, Dorothy történetét, aki anyja mellett él szeretet nélküli kapcsolatban és alig várja, hogy egyszer majd elkerüljön onnan és saját családja legyen, édesanya váljon belőle. A világháború kitörésekor ugyan már vidéken él, de vágya még mindig nem vállt valóra és erre egyre kevesebb esélyt lát. Napjait tökéletes egyhangúságban éli, egészen addig, amíg fel nem tűnik a színen egy fiatal lengyel pilóta, akinek csapata Angliában került bevetésre. Dorothy maga sem gondolta volna, de találkozásuk az egész életére és későbbi döntéseire is kihatással lesz.

A jelenbeli szálban Dorothy unokájának, Robertának az életébe tekinthetünk be, aki egy antikváriumban dolgozik, magányos nőként éli mindennapjait, legjobb barátja a jóképű főnöke és lélekben készül arra, hogy elengedje majd édesapját, aki utolsó napjait éli. Édesapja egy nap egy bőrönddel állít be az antikváriumba, ami a nagymamáé volt és tele van könyvekkel. Az egyikből egy levél pottyan Roberta kezébe, aminek a tartalma és keltezése miatt a lány kételkedni kezd a nagyszülei házasságában, felmerül benne, hogy a nagyiját nem is úgy hívták ahogy ő tudta, hisz a bőrönd címkéjén Mrs. D. Sinclair neve szerepel a nagymama kézírásával. Magában próbálja feleleveníteni, hogy miket hallott régen a nagymamájától, illetve magát a nagyit is megkörnyékezi, hisz 110 éves matrónaként még egy otthonban lakik, csak sajnos nagyon ritkák a tiszta pillanatai. Ám néha a segítség és a megoldás váratlan helyről, váratlan személy(ek)től érkezik.

Igazán kedves és bájos történet volt a Levelek a bőröndből, bár az első egy harmadával azért picit megszenvedtem. Számomra Roberta szála kevésbé volt érdekes, mint Dorothyé, talán ezért kezdtem el ott élvezni a regényt, amikor Dorothy életébe belépett Jan, a fiatal lengyel tiszt és az események felpörögtek. Nagyon tetszett, hogy egy picit kiléptünk a megszokott fiatal csinos lány és a jóképű fess legény féle romantikus kliséből. Hisz Dorothy egy szimpla háziasszony volt, majdnem negyven, Jan pedig egy harmincas évei elején járó lengyel katona. Már szerintem a korkülönbség és az eltérő származás miatt is a középpontba kerülhetett annak idején egy ilyen pár.

Forrás: pinterest

Olyan furcsa, de most egymás után ez a második regény, amit olvastam, aminek a középpontjában az anyaság, a gyermek utáni vágy áll és az, hogy egy adott pillanatban meghozott döntésünk milyen következménnyel lehet egész utána következő életünkre. Vajon ha tudnánk a következményeket ugyanúgy döntenénk? Azt hiszem Dorothy esetében igent mondanék, szerintem ő semmit nem bánt meg.

Rájöttem, hogy engem ez a regény a maga egyszerűségével fogott meg magának. Azzal, hogy semmi több nem akart lenni, mint egy bájos, romantikus történet, ami olyan sorsot mesélt el, amely abban az időszakban szerintem bármelyik emberrel, akár a mi nagy- vagy dédszüleinkkel is megeshetett volna. Szóval ennek a történetnek az egyszerűségében van az ereje és a szépsége.

Ami nagyon élvezetes volt az a két szál folyamatos váltakozása és az, hogy Roberta fejezetei minden alkalommal egy-egy levéltöredékkel vagy képeslapon, fényképeken található üdvözlettel, feljegyzésekkel kezdődtek, hisz a lány imádja a régi könyvekben megbújó vagy ott felejtett leveleket és mániákusan vadászik is rájuk. Ezek valahogy átvezetést is nyújtottak a múltbeli szálból a jövőbe, nem éreztem ilyenkor olyan élesnek a váltást a két cselekményvonal között.

Egy apró negatívumot tudnék említeni: a magyar címválasztást és a helyenként picit döcögősnek érződő fordítást (jaj, meg a borítót!). Szerintem a tükörfordításként szereplő Mrs. Sincler bőröndje sokkal kifejezőbb - bár talán kevésbé romantikusabb - lett volna, mert annak a bőröndnek bizony nagy szerepe volt a történetben és sokkal-sokkal többet jelentett, mint a régi levelek, könyvek tárolására szolgáló tárgy.

Az biztos, hogy jó szívvel fogok visszagondolni Dorothy, Roberta és Jan történetére és azt mondom, hogy egy esősebb, szelesebb, otthon marasztalós őszi hétvégére abszolút megfelelő választás azoknak, akik szeretik a párhuzamosan a múltban és jelenben zajló mélabús, 2. világháborús atmoszférával átitatott regényeket.

Kiadó: Atheneaum

Kiadási év: 2015

Fordította: Farkas Eszter

Útszéli bogáncsból hogyan lesz moha?

Vanessa Diffenbaugh: A virágok nyelve

Idén a nyári nagy szandis akcióban nem sok könyvre csaptam le, de Vanessa Diffenbaugh regénye megtalált magának. Nem tudom hogy is van ez, de párszor ismeretlenül és véletlenül sikerült belenyúlnom a tutiba ebben az évben.

 

Ha  röviden meg kellene fogalmaznom miről is szól a történet olyan dolgok jutnának eszembe, mint az anyaság, a múlt sérelmeinek megbocsátása, feldolgozása, felnőtté válás és a szeretet elfogadása. No és persze a virágok, virágok és még mindig a virágok.

Akiket a fenti anyasági téma esetleg elrettent, az ne ijedjen meg. Az anyaság itt nem a gyermek utáni vágyról szól, hanem arról hogy senki nem azáltal lesz anya, hogy életet ad egy gyermeknek. Illetve hogy az a gyermek, akiről a születése pillanatában lemondtak és egész életét árvaházban vagy nevelőszülőknél töltötte, az életbe kilépve egyszer alkalmas lesz-e a családalapításra? Vagy a sérelmek olyan mélyek, hogy az anyaság az utolsó dolog az életében amit akar?

Ezek a központi kérdések a regény főszereplőjének, Victoriának az életében. 18 évesen kikerül a gyűlölt árvaházból és elindul, hogy a saját útját járja. Mivel egyetlen szenvedélye és menekülési útja az életében régóta a virágok, ezért ekkor is hozzájuk fordul. Szerencséjére egy kedves nő lehetőséget kínál számára a virágboltjában, ahol Victoria igen gyorsan a vevők kedvence lesz, mert mindig olyan csokrokat állít össze, amely az adott eseményhez virágnyelven tökéletesen passzol, sőt, elősegíti bizonyos várva várt dolgok beteljesülését. Aztán egy nap a virágpiacon felbukkan egy rég elfeledett srác arca a virágkupacok között és a lányt egyre jobban kísérteni kezdi a múltja. Amikor volt életének egy olyan periódusa, hogy azt érezte talán-talán otthonra és egy szerető pótanyára talált. És amikor történt valami, ami az egészet egy pillanat alatt romokba döntötte.

"Talán idővel a gyökértelen, az elhagyott, szeretet nélküli felnőtt ember is képes úgy árasztani magából a szeretetet, mint bárki más."

Számomra ez a könyv nagyon sok érzelemmel játszó, mágikus kis történet volt. Talán még ez sem az igazi szó rá, mert a mágia, nem mint boszorkányság jelenik meg benne, hanem amolyan Hoffman-féle finom érzékenység lengte be az egészet. A virágok jelentése és a hatásuk minden oldalon megtalálhatóak, és igen komoly szerepük lesz abban, hogy egy mizantróp (alias útszéli bogáncs) lányból hogyan válik egyszer egy család része (alias moha). Talán Hoffman könyvei nőisebbek, lágyabbak ennél egy picit, itt mintha egy kemény héj vonta volna be végig a történetet, de ez azt hiszem Victoria személyiségének köszönhető. Ő volt olyan kemény és szúrós, mint az a bizonyos bogáncs, és nagyon hosszú út vezetett odáig, hogy engedje magát szeretni, ledobja magáról a tüskéit, illetve elhiggye magáról, hogy vannak olyanok, akik feltétel, mindenféle viszonzási kényszer nélkül kínálják számára ezt az érzést.

A regény szerkezete kimondottan a kedvenceim közé tartozik. Egyrészt E/1. személyben Victoria szemén keresztül látunk, ismerünk meg mindent, ami szerintem sokkal mélyebb megértést biztosít az olvasónak a karakter iránt, illetve határozottan jobban drukkolunk a szereplő boldogulásáért. Másrészt váltott idősíkban bontakoznak ki a múlt és a jelen eseményei. Egyik fejezetben Victoria sorsát kísérjük végig onnantól kezdve, hogy kilép az árvaház kapuján, a másikban pedig visszatérünk a múltban ahhoz az asszonyhoz, aki teljes szívével akarta volna ezt a kislányt. 

És persze a virágok óriási bónuszt adnak a könyvhöz. Sok virág jelentésén meglepődtem, de szerencsére a kedvenceim nem hordoznak negatív töltést magukkal. És azt hiszem némely menyaszörnynek bizony álmatlan éjszakái lennének az esküvője előtt, ha megtudná, hogy melyik divatos virág milyen jelentéssel bír. Számukra ajánlanám a könyv végén szereplő virágszótárt!

Kiadó: Cartaphilus

Kiadási év: 2011

Fordította: Megyeri Andrea

Egy nő szerelme

Arthur Japin: Casanova menyasszonya

"Egy napon úgy döntöttem, hogy fátylat fogok hordani. A férfiakra tett hatása említésre méltó. A férfiak minden másnál jobban akarják azt, ami tiltott. Az után sóvárognak, amit megtagadnak tőlük. Ha tehetik, mindig az ismeretlent választják."

Erre a könyvre a nagy nyári Szandis akció során figyeltem fel. Töprengtem rajta, hogy kell-e nekem pár száz forintos áron vagy sem, de aztán Amadea és katacita véleménye meggyőzött és végül is beszereztem. Jó döntés volt!

Az elején kicsit döcögősen indult a könyv, legalábbis számomra, bevallom, majdnem félre is tettem. Aztán néhány oldal után olyan gondolat jött velem szembe, ami kicsit arcon vágott és bebizonyította, hogy érdemes lesz Galathée történetét elolvasni.

A regény két részre bontható, egyrészt a jelenben ismerjük meg Galathée-t és Seingalt lovagot (későbbiekben Casanovaként elhíresült csábítót), aki a híres kurtizánt szeretné elcsábítani, illetve minden vágya az, hogy a kurtizán védjegyévé vált, állandóan hordott csipke álarc mögé belessen. A lovag nem is sejti, hogy ő volt szinte az utolsó ember, aki ezt az arcot még teljes valójában és ártatlanságában látta, amikor is Galathée még Luciaként élte az életét egy olasz falucskában. Azt sem sejtheti így, hogy ő volt az egyetlen férfi, akinek a nő valaha is odaadta a szívét. Ezek a részek, a visszaemlékezések, a Luciából Galathée-vé válás adja a regény másik részét és az igazi sava-borsát ennek a történetnek.

Számomra teljesen másodlagos volt a nagy Casanova és a csábító rohama hogy Galathée-t az ágyába csalja, vagy hogy a kettejük között létrejött fogadást megnyerje. Sőt, abszolút nem bírtam Casanova eszmefuttatásait, mert egy önző férfiembernek gondoltam, aki megbántottságában csak a bosszúban keres vigaszt és nem veszi észre azt, ami ott van a szeme előtt. Ellenben azt a folyamatot, aminek a végén Lucia egy okos, érett, az élet dolgaival, árnyoldalaival teljes mértékben tisztában lévő sikeres asszonnyá válik mindennél jobban élveztem.

"Annyi bizonytalansággal kellett megküzdenem nap, mint nap, hogy a múltam vált az egyetlen biztos ponttá, a szárazfölddé.Nem lehet egyszerre élni az életet, és töprengeni fölötte. A szemlélődés azoknak a kiváltsága, akiknek nem kell aggódniuk a jövőjük miatt."

Az is kellemes hátteret adott a történetnek, hogy bejártuk az álarcot viselő Galathée-vel Velencét, Párizst, Amszterdamot. Megismertük vele a poklot, a börtönt, a cselédsorsot, majd ártatlanságának elvesztését is, hogy aztán a sok viszontagság után megtalálja számítását a világban. Illetve, hogy egy véletlen találkozásnak köszönhetően végleg elengedhesse azt a férfit, akit soha nem tudott elfelejteni, és hogy ennek az érzelemnek a súlyát sok év után végre le tudja tenni, meg tudjon békélni a múltjával.

Olvasás közben eszembe jutott a Pygmalion, hiszen itt is egy tanárnak köszönheti Lucia azt, hogy egy művelt, sokat olvasott fiatal nővé válik. A sok velős gondolat a férfiak-nők viszonyáról és a csábítás folyamatáról (tudományáról?) meg valahogy az egyik kedvenc könyvemre, a Veszedelmes viszonyokra emlékeztetett. Már csak e miatt az érzés miatt is megérte elolvasni ezt a rövid, ám annál szebb és elgondolkodtatóbb történetet.

"Mindent hallottam már, amit férfi nőnek mondhat. A külsőre vonatkozó bókokban mindig van valami elkeserítő, főleg ha első találkozáskor hangzanak el. Ahogy kimondják őket, a férfiak el is fáradnak ettől a kötelességtől. Olyan feladat ez nekik, amiben ők maguk sem hisznek, és képtelenek rá, akár a cirkuszi mutatványra az igáslovak. Vannak nők, akik a szép szavakért élnek. Én szívesen mondok le róluk. De hogy érthetné ezt meg egy férfi? Azt reméli, hogy örömet szerez nekünk"

Kiadó: Európa
Kiadási év: 2010
Fordította: Szőcs Petra

Az utolsó angol úriember

Helen Simonson: Pettigrew őrnagy utolsó csatája

Pettigrew őrnagy még egyszer utoljára csatába indul, nem is akármilyenbe. Harcol a kiválasztott nő kegyeiért, harcol a családja örökségéért azaz a Churchill puskákért, harcol a rasszizmus ellen és a begyepesedett falusi nézetek ellen is. És azt hiszem ezzel még csak a jéghegy csúcsát írtam le. Kemény egy ütközet volt ez!

Amikor belekezdtem a 68 éves Pettigrew őrnagy történetébe nem is gondoltam, hogy - a fülszöveg ellenére - nem egy igazi romantikus történetben lesz részem, hanem annál sokkal-sokkal többet fogok kapni. Számomra ez a könyv inkább egy társadalmi tanulmány egy angol falucskáról, annak lakóiról, a közöttük lévő kapcsolatokról, az idősek és a fiatalabb generáció viszonyáról. Nagyon elgondolkoztató témákat vetett fel, mindezt pedig igazán bájos módon tálalta az írónő ezzel a romantikus szállal megtűzdelve.

Pettigrew őrnagy élete öccse halála után nagyon furcsa fordulatot vesz. Mély gyászában egyre közelebbi kapcsolatba kerül a kis angol falu, Edgecombe St. Mary csemegeboltjának tulajdonosával, a pakisztáni Mrs. Alival, aki szintén özvegyként éli mindennapjait. Csakhogy, ez a falu is ugyanolyan, mint a többi, azaz semmi nem maradhat rejtve a lakók szeme előtt és hamarosan szájukra veszi is őket a nép. De szegény őrnagynak nemcsak újdonsült vonzalmának alanyáért kell kiállnia, hanem harcolnia kell a burkolt vagy némely esetben kevésbé burkolt rasszizmus ellen is. Mert hiába, hogy Mrs. Ali már Angliában született, pakisztáni származása miatt ő bizony mindig idegen és kívülálló marad. Ha még ez nem lenne elég, ki kell állnia a családi örökségért is, a Churchill puskákért, amelyet frissen megözvegyült sógornője és a fiatal generáció is, mihamarabb pénzzé szeretne tenni. Aztán itt van az őrnagy fiatal fia, Robert, aki számomra egy tipikus feltörekvő yuppie, aki apja kapcsolatait kihasználva szeretne még magasabbra jutni, illetve az idősebb generációt nem tisztelve ott tipor bele a régi értékrendekbe, és az apja érzéseibe is ahol csak tud. Szóval az őrnagynak kijut a jóból. Viszont nem olyan fából faragták ám az öreget, hogy csak úgy feladja a harcot. És erre szépen, az olvasás közben jöttem rá, ahogy Pettigrew egyre közelebb került a szívemhez.

Mert bizony ez számomra egy olyan regény volt, ahol igazából minden szereplőt utáltam, na jó, van, aki csak egyszerűen csak nem volt szimpatikus, leszámítva persze Pettigrew őrnagyot és Mrs. Alit. Azért nem szerettem a többi szereplőt, mert mindegyik akart valamit, mindenkinek célja volt, senki nem akart az őrnaggyal csak szimplán a társasága miatt együtt lenni. Viszont Pettigrew egy olyan jópofa karakter lett, hogy ellensúlyozta mindezt a negatívumot. Ugyanis bármikor szólalt meg, főleg, amikor Roberttel, a fiával folytatott párbeszédeket olvastam, akkor olyan humorral oldotta meg a dolgokat, hogy legtöbbször hangosan felnevettem. Aztán pár oldal múlva meg olyan életbölcsességet dörgölt az orrom alá, hogy azt emésztve ültem egy ideig. Imádtam az öreget, na!

- (...) Maga bölcs ember, őrnagy, úgyhogy megfontolom a tanácsát, méghozzá alaposan... és alázattal. (...) De azt meg kell kérdeznem, van fogalma arról, milyen érzés, ha az ember nem megfelelő nőbe szerelmes?

- Drága fiam, létezik másfajta nő?

A könyv vége pedig? Szintén meglepetést tartogatott, mert hogy az egész addig tipikus angol humorral és bizony sokszor vígjátéki elemekkel tarkított történet hirtelen majdhogynem akciófilmmé változott, arra én abszolút nem számítottam. Viszont nagyon ütős és klassz befejezésnek találtam, örültem, hogy a végére ennyire felpörögtek a dolgok és azt hiszem nem lövök le ezzel poént, de mint a mesékben itt is a jó elnyeri jutalmát. A rossz pedig? Majd ha elolvassátok megtudjátok! Mert mindenkit csak arra tudok buzdítani, hogy vegye a kezébe ezt az olvasmányos és számomra nagyon humoros, ugyanakkor tanulságos történetet mihamarabb, de szánjon is rá időt, hiszen a vicces történések mögött, szerintem nagyon is komoly témák lapulnak meg.

Kiadó: Cartaphilus

Kiadási év: 2014

Fordította: Kada Júlia

A barátság barackfája

Sarah Addison Allen: A barackfa titka

Immár három elolvasott Sarah Addison Allen-történet után bizton elmondhatom, hogy ezzel az írónővel tutira megyek. Ha valami könnyed (a szó legjobb értelmében), szórakoztató, pici misztikumot, varázslatot magába foglaló könyvre vágyom, ez a nő a legjobb választás. Igen, persze, egy picit rózsaszínesek a regényei, tehát nem izgulom magam halálra a boldog befejezés miatt, mert tudom, hogy az lesz a vége, de mindezek ellenére a történetei valami miatt egytől egyig betaláltak nálam.

A barackfa titka az Allentől már megszokott sablonokra épít: két női karakter, akik életük egy meghatározó pontjához értek, két férfi, akikkel a romantikus bonyodalom garantált, egy titokzatos esemény vagy jelen esetben egy múltban lezajlott történés, amely a jelenre is nagy hatással van és egy régi ház, amelynek felújítása során nem várt titkok kerülnek napvilágra. Ja, és egy barackfa, amely ugyan barackot nem dobál ránk, viszont érdekes módon olyan helyen tudott életben maradni, ahol más növény már rég kipusztult volna, szóval nem akármilyen fáról van ám szó. És hát a legfontosabb adalék most is: Délen játszódik a regény! Ez már csak azért is fontos ebben az esetben, mert a régi hagyományoknak, egy bizonyos női klubnak óriási szerepe van a történet múltbeli és jelenbeli szálában is.

A történetben pont ez a női klub, illetve a jelképének vált épületnek, a Blue Ridge Madamnak a felújítása hozza össze a déli kisváros két harmincas lányát: Willát, aki előkelő déli család sarja ugyan, de még nagyanyja idején a család elszegényedett és aki úgy vonult be a városka történelmébe, mint a Mókamester, hogy a gimi után el is tűnjön a városból, majd évekkel később újra hazatérjen, hogy megtalálja a saját helyét, és a szintén nemesi déli családból származó Paxtont, aki szinte mindenben Willa ellentéte, mert ő a tipikus finom és bűbájos déli hölgy, aki még otthon lakik a családja védő szárnyai alatt egy hatalmas kúriában, és aki soha nem akarta elhagyni ezt a helyet. Mivel Willa kíváncsisága a Blue Ridge Madam felújítása iránt erősebb, mint a kezdeti ellenszenve Paxton és a női klub iránt, ezért a két nő hamarosan azt veszi észre, hogy a napvilágra látott titkok után együtt nyomoznak és nem kis megdöbbenésükre a szálak mindkettejük nagymamájához, azok fiatalságukhoz vezetnek vissza. Ráadásul mindkét nő életében megjelenik A Férfi is, így az addig nyugodtnak gondolt életük fenekestül felfordul.

"Senki sem tud kibújni a bőréből. Döbbenet, mennyire nincs beleszólásunk a sorsunkba. Ha ezt elfogadjuk, a többi már gyerekjáték."

A történet bármennyire is sablonosnak tűnik, nekem egyáltalán nem az. Mégpedig azért, mert eddig minden SAA-könyvben megtaláltam a rózsaszínes máz mögött a mélyebb tartalmat. Itt ez pedig a barátság és annak értéke volt. Érdekes, hogy pont most jött az életembe ez a könyv, mert idén ez a téma nagyon sokat foglalkoztatott. Sajnos észrevettem, hogy ahogy múlnak az évek, a barátok is úgy morzsolódnak le, és bizony nem elég ha az egyik fél aktív ebben a dologban, itt is két szereplőn múlik minden, mindkettőnek akarni kell. Rájöttem, hogy van olyan barátság, ami talán nem az volt, aminek gondoltam és el kell engednem, de arra is rájöttem, hogy vannak olyanok, akik nem a nagy szavakon keresztül válnak az ember barátaivá, hanem a tetteiken, a mindennapokban csöndesen megbújva, támogatva, akkor vannak ott teljes vállszélességben amikor az embernek szükségük van rájuk. Azt hiszem a két lány, Willa és Paxton is pontosan erre jött rá a történet során.

" - Mert mi, nők, összetartunk. Képzelj el egy pókhálót! Ha valahol megrezdül, ha baj van, mindenki értesül róla. Csak sokszor nem merünk segíteni, mert félünk, mert önzők vagyunk, vagy nem bízunk magunkban. De ha mi sem segítünk egymáson, ki véd meg minket?"

Allent most már a kedvenceim között tudhatom. A stílusa és a történetei még mindig hasonlítanak egy picit Alice Hoffmanéra, bár azokhoz képest kevésbe intenzívek, sokkal "puhábbak" és ugyan izgalmunkban nem fogjuk a körmünket tövig rágni, mert sok minden kitalálható A barackfa titkában, ugyanakkor nagyon kellemes pár órát tölthetünk el néhány emlékezetes karakterrel a hangulatos Délen és még A csodálatos Waverley-kert főszereplőjével is újra találkozhatunk egy rövid jelenet elejéig. Én mindenesetre nagyon élveztem ezt a kalandozást is, csak azt sajnálom, hogy eddig úgy tűnik évente egy SAA-könyv jár nekünk.

Tévedések vígjátéka

Nicolas Barreau: A nő mosolya

Régóta vágyok egy vidám (talán piros, esetleg pöttyös, vagy piros pöttyös) esernyőre. Valami olyanra, ami az esőben is olyan érzéssel tölt el, mint amit A nő mosolya című regény borítójának láttán éreztem. Ha csak ránéztem, még mielőtt elolvastam volna, mosolyra húzódott a szám, vidám lettem, én is szét akartam tárni a kezem és úgy pörögtem volna egyre sebesebben az esőben. Az esernyőt igaz még nem találtam meg, de kitartóan keresem, viszont a könyvet azóta már sikerült elolvasnom. És elmondhatom, hogy jelen esetben a belbecs végre teljesen egálban van a külcsínnel.

Mostanában elég szkeptikusan állok bizonyos dolgokhoz, mint pl. a romantika és a véletlenek, meg a sors keze, de ez a történet mégis el tudta egy kicsit hitetni velem, hogy jön még borúra derű, hogy vannak még lehetőségek az életben és hiába közhely, de igaz, hogy ha bezárul egy ajtó, majd kinyílik egy másik. Meg nem lehet nem megszeretni egy könyvet, amelynek a legelső mondata az, hogy:

"Tavaly novemberben egy könyv mentette meg az életemet."

Aurélie Bredin szájából hangzik el ez a mondat. Aurélie élete egyik pillanatról a másikra fenekestül felfordul. Édesapja meghal, a családi vállalkozásként működő étterem vezetése rá marad, és derült égből villámcsapásként az addig biztosnak hitt kapcsolata is zátonyra fut. Bánatában az esős Párizsban egyik nap az utcákat rója, majd betéved egy aprócska könyvesboltba, ahol a kezébe akad Robert Miller A nő mosolya c. regénye. Auréli hazaviszi, bekucorodik vele az ágyába és döbbenten, szinte egy szuszra olvassa ki a könyvet. Döbbenten, mert hogy úgy érzi a főszereplő nő nem más, mint ő maga és a könyvben szereplő étterem egy az egyben a saját étterme. Feléled a kíváncsisága az író iránt, aki valahol a ködös Angliában él és elhatározza, hogy ír neki egy levelet. Csakhogy maga az író olyan titokzatos, hogy sehogy sem tud a nyomára akadni, ezért a franciaországi kiadójánál, pontosabban a könyv főszerkesztőjénél próbálkozik, aki Aurélie Bredin szerint egy mufurc, modortalan, magának való, ráadásul szakállas pasi. De higgyétek el nekem, hamarosan kiderül, hogy sokkal-sokkal több ennél és itt indul el igazából a Tévedések Vígjátéka. Merthogy az életben és így a könyvekben a dolgok soha nem olyan egyszerűek, mint amilyennek első körben tűnnek és az a bizonyos Ámor meg Fortuna azt hiszem, hogy nagyon szeret szórakozni a humán teremtmények romantikus kalandjain.

Ha egy mondatban kellene megfogalmaznom a véleményemet erről a történetről, akkor azt mondanám róla, hogy nekem egy kis ékszerdoboz volt ez a könyvecske. Hihetetlen, hogy vannak olyan férfi szerzők, akik így tudnak romantikus regényeket írni, mint Nicolas Barreau. Olyan humorosan, hogy nem volt olyan fejezet amikor ne mosolyogtam volna (legyünk hűek a könyv címéhez). Olyan finom apróságokat beleszőve, amit szerintem csak mi nők érthetünk meg: hogy mennyire csodás hangulatot adhat egy szép esernyő az esős Párizs utcáin bandukolva (és itt meresztettem a szememet én is, hogy honnan tudja ez a pasi, hogy nekem a borítóról valami ilyen érzés ugrott be, mint amit bele is tett a történetébe?) vagy éppen micsoda jelentősége van egy csodás, piros kabátnak. 

A szereplői pedig? Jaj, hát azok igazán vicces figurák, viszont nagyon is hihetően ábrázolt karakterek mind egytől-egyig. Természetesen a két főszereplő nagy kedvencem lett. Aurélie sokszor szinte az én gondolataimat visszhangozta és annyira megtetszett a hobbija, a gondolatokat gyűjtése. Istenem, végre nem egy butácska és elveszett csajról olvastam, hanem egy jó értelemben vett hétköznapi fiatal nőről, hétköznapi, egyszerű vágyakkal! De imádtam pl. a barátnőjét is, akivel bizony volt, hogy összeszólalkoztak, de ettől függetlenül igazi barátsággal álltak egymás mellett jóban-rosszban. Ám a legvégére a legnagyobb meglepetést a kiadó rettegett igazgatója jelentette számomra, mert óriási ötletet adott a férfi karakternek és majdhogynem azt mondhatjuk, hogy Cupidóként megmentette a helyzetet.

Azt hiszem ebben a könyvben igazán minden a helyén van, ami egy jó és igényes szórakoztató romantikus történetben meg kell, hogy legyen. Melengető, csiklandozó, nevettető érzés járja át az embert az olvasása során, tehát igazi kis gyógyír lehet minden búra, bánatra! Nekem egy kicsit hasonló érzést nyújtott, mint Marisa de los Santos az És besétált a szerelem című regénye. Aki azt szerette, szerintem ezt sem fogja tudni letenni, mert hasonlóan bájos történetet kap majd.

"Az ember néha azért indul el, hogy valahová megérkezzen. Néha viszont csak elindul, hogy menjen és menjen, amíg a köd kitisztul, a kétségbeesés elcsitul, vagy a csírázó gondolatot sikerül végiggondolni."

Kiadó: Park

Kiadási év: 2014

Fordította: Szántó Judit

Kilépni az életbe

Rainbow Rowell: Attachments

Rainbow Rowell nevével még Dóri blogján találkoztam először, amikor is az Eleanor & Park című regényről olyan lelkesen írt, hogy az én kedvemet is meghozta a könyv elolvasásához. Olyannyira megszerettem az írónő ezen könyvét, hogy a múltkoriban, amikor megint előjött az az érzés, hogy mi a fenét olvassak Grecsó Krisztián Megyek utánad c. letaglózó könyve után, nekem rögtön az ő neve ugrott be és már bele is kezdtem az Attachments-be. Nem mondhatnám, hogy sokáig tartott az olvasása, hisz majdnem egy alkalommal azaz egy este alatt el is olvastam Lincoln, Beth és Jennifer történetét.

Érdekes és elgondolkoztató történetet kaptam, kicsit mást, mint amit vártam, mert inkább romantikusra számítottam, ehelyett egy fiatal srác útkereséséről és magára találásáról szólt nekem a könyv. 

Lincoln 28 éves, aki valahogy megragadt az életének egy bizonyos pontján. Még mindig nem tudja kiheverni első és eleddig egyetlen, középiskolába visszanyúló szerelmével történő szakítását, még mindig otthon lakik kissé uralkodó típusú édesanyjával, még mindig nem tudja, hogy mi is akar lenni az életben, mivel akar foglalkozni, de végre sokadik diplomája megszerzése után munkába áll egy napilapnál, mint informatikus. Nem nagyon füllik a foga a feladathoz, amire felvették, mert a fő elfoglaltsága az lesz, hogy a cég levelezését olvassa és azon felhasználóknak, akik a céges levelezést magáncélra használják, vagy tiltott oldalakat látogatnak, azok orrára rákoppintson egy-egy ejnye-bejnye üzenettel. Esténként dolgozik, olvassa az e-maileket, néha-néha küld egy-egy figyelmeztető üzenetet, de egyébként halálra unja magát munka közben. Egészen addig, amíg fent nem akad a rendszeren Beth és Jennifer levélváltása. Lincoln először csak azzal a céllal olvassa a levelezésüket, hogy figyelmeztesse majd őket, aztán azt veszi észre, hogy a figyelmeztetést nem akarja nekik kiküldeni, ugyanis nap mint nap alig várja, hogy többet tudjon meg a két nőről, akik nagyon jó barátnők és akik a napi munka mellett néhány percet lecsípnek maguknak arra, hogy megvitassák életük eseményeit.

Jennifer nem olyan rég házasodott össze párjával, akire hosszú magányos évek után talált rá, és igazából a mai napig nem is hiszi el, hogy a párja mennyire szereti őt. Sorsfordító ponthoz érkeztek kapcsolatukban, ugyanis a férje már szeretne egy gyereket, de Jennifer nem érzi magát készen még erre a komoly lépésre. Beth pedig ugyan párkapcsolatban él, de egy zenésszel, aki sokszor nincs otthon, akinek sok fellépése van, akire ragadnak a csajok és aki úgy tűnik, hogy alkalmatlan az elköteleződésre, pontosabban arra, hogy valamikor a közeljövőben feltegye Beth-nek a Nagy Kérdést. Ezekbe a témákba csöppen bele Lincoln és egyszer csak azt veszi észre magán, hogy teljesen belepistult így látatlanban is Beth-be. Csak hát ugye van itt egy kis probléma: nem valami etikus dolog harmadikként olvasni a két lány levélváltását mégpedig titokban, illetve hogyan is állhatna oda Beth elé érzelmeit bevallva, mert egyrészt nem is tudja hogy néz ki a lány, másrészt hogyan magyarázza ki azt, hogy a hosszú hetek alatt olyan közel került hozzá a lány, mintha már régóta ismerné.

Természetesen mivel egy romantikus regényről van szó bonyolódnak kellően a szálak ahogy halad előre a történet, lesz egy-két nem várt fordulat, de azért biztos voltam benne, hogy valahogy megtalálja majd egymáshoz az utat a két főszereplő még ha volt pár kerülő is az útjuk során.

Amit nagyon szerettem ebben a történetben az az a meglepetés, hogy inkább a férfi főszereplőn, Lincolnon volt a hangsúly. Számomra az ő útkeresése volt a középpontban. Nagyon nehezen indult el az úton, amire mindannyian félünk rálépni az iskolák elvégzése után, de aztán volt elég spiritusz benne, hogy hosszú töprengés után elhatározza magát, hogy mit is akar kezdeni az életével. Illetve fel is ismerte - oké, egy kis noszogatás árán a barátok, család részéről -, hogy mit kell megtennie, min kell változtatnia ahhoz, hogy álmait elérje. Ugyanakkor mindezt úgy próbálta megoldani, hogy az életében fontos embereket ne bántsa meg, igyekezett eleget tenni édesanyja és nővére elvárásainak. Szerettem ahogy nyitott a világ felé, amikor nem csak a biztos és évek óta ismert barátai közösségére vágyott, hanem valami újat is kipróbált (kisebb-nagyobb sikerrel).

Érzésem szerint a két női karakter egy kicsit háttérbe szorult Lincoln mellett, viszont az őket érintő kérdéseket nagyon is fontosnak gondoltam. A kapcsolatok nagy próbája egy gyermek születése, de már azelőtt próbatétel elé állítja ez a párt, mielőtt a trónörökös a világra jönne, hisz ez két ember közös elhatározása kell, hogy legyen. És mi van akkor ha csak az egyik vágyik rá, de a másik még nem? Beadjuk a derekunkat a másik kedvéért vagy kötjük az ebet a karóhoz? 

Illetve egy nő életében szintén fontos pillanat, amikor a párunk úgy gondolja, hogy szeretné velünk összekötni hivatalosan is az életét, és amikor valaki évek óta vár erre a lépésre, akkor bizonytalanná válik nem csak a kapcsolatot illetően, hanem saját magára nézve is. Szóval érdekes volt - és helyenként igazán kacagtató - olvasni a két nő levélváltását.

Két elolvasott könyve alapján elmondhatom, hogy nagyon megszerettem Rainbow Rowell stílusát és szereplőit, mert mindegyik olyan valós, nem papírhősök, hanem útjukat kereső fiatal emberek vagy például az Eleanor & Park esetében középiskolás fiatalok. Ezt a könyvet azoknak ajánlom, akik vágynak valami kellemes, humoros kikapcsolódásra és akik emlékeznek még arra, hogy milyen is volt 1999-ben, amikor vártuk a nagy 2K "becsapódását". Én bevallom, nosztalgikus érzéssel gondoltam vissza a 15 évvel ezelőtti korszakra és jó volt egy kicsit visszarepülni az időben!

Idézetként pedig itt olvasható az egyik kedvenc jelenetem Lincoln és az édesanyja között (vegyétek figyelembe, hogy 1999-ben járunk!):

„Mom, do you find Tom Cruise attractive?”
His mother set down her chisel. She looked at Lincoln as if she was trying to decide whether he was “Meadow Path” or lime.
“Honey, do you find Tom Cruise attractive?”
“Mom. No. Why would you ask that? Jesus.”
“Why would you ask that?”
“I asked if you found Tom Cruise attractive. I didn’t ask if you thought I was gay. Do you think I’m gay?”
“I didn’t say that,” she said. “I have thought, occasionally, that maybe, you might, but I wasn’t saying that. I was just trying to help you.”
“Help me what?”
“Help you tell me, if you were. Which you’re not. You’re saying you’re not, right?”
“ Yes. I mean, I’m not. Are you serious with this?”
“Well, Lincoln, you have to admit, it would explain a lot.”
“What? What would it explain?”
“It would explain why you don’t have a girlfriend.

Kiadó: Plum

Kiadási év: 2012

Egy köteg megsárgult levél

Jessica Brockmole: Levelek Skye szigetéről

Azt hiszem, hogy rossz korba születtem. Bizonyos évtizedek, korszakok sokkal jobban vonzanak, mint a mostani világunk. A Levelek Skye szigetéről című könyvet olvasva már megint ez a furcsa érzés kerített hatalmába. Persze a mai rohanó világunkban óhatatlanul is felgyorsult az emberek közötti kommunikáció, az internet, e-mailek, mobiltelefonok, sms-ek (mindenki folytassa még a sort nyugodtan) megjelenésével megszűntek a határok, és mondjuk óriási dolog, hogy tudok úgy beszélni skype-on Európa más országában lakó barátnőmmel, mintha csak a szobámban ülne. De valahogy ez olyan más, mint régen, amikor még kézzel írott levelet írtunk egymásnak ha a másik távol volt. Mert mostanában sokat rövidítünk, hogy minél több infót beletuszkoljunk egy rövid üzenetbe, meg használjuk a smiley-kat, hogy tompítsuk vagy éppen erősítsük a mondanivalónkat és lassan többet használjuk a billentyűzetet, mint a tollat. Pedig én imádok írni, mind a mai napig szeretek bizonyos dolgokról írott formában jegyzeteket készíteni. Szóval ha csak tehetem legalább az ünnepek alkalmával a mai modern vívmányok mellett én bizony használom a képeslap, levelezőlap, levélpapír nyújtotta lehetőségeket is, és mondjuk karácsonykor rettentően örülök, amikor a postás lapokat hoz és nem a telefonom pittyeg egyet-egyet.

Ezt az érzést, a levélírás és a levélvárás szépségét keltette újra életre bennem Jessica Brockmole könyve. Mert hogy ez egy levélregény, azaz az egész történet levélváltásokon keresztül bontakozik ki. 

A 2. világháború idején az Edinburgh-ben élő Elspeth házát bombatalálat éri, amikor is a falból egy nagy köteg levél kerül elő. Elspeth lánya, Margaret csodálkozva néz anyjára, aki úgy öleli magához ezeket a leveleket, mint élete legdrágább kincsét, majd amikor másnap eltűnik az anyja, az egyik levélben olvasottak segítségével nyomozásba kezd anyja múltja és jelenlegi tartózkodási helye után. 

A múlt egy újabb világháborúhoz, az akkor még csak Nagy Háborúként emlegetett korszakhoz vezet. Ekkor vette kezdetét egy levelezésen alapuló kapcsolat az akkor még a Skye szigeteken élő és csodás verseket alkotó fiatalasszony, Elspeth és egy ifjú amerikai fiatalember, David között. Eleinte csak a művész és a művészt csodáló olvasó közötti levelezésről van szó, aztán ez szinte észrevétlenül egy sokkal mélyebb kapoccsá alakul, őszinte barátságba fordul, majd még magasabb fokú kapcsolat, szerelem szövődik a két ember között. Csakhogy az időpont, a távolság, az emberek, a család, a világ eseményei mind akadályokat gördít a két ember beteljesülésre vágyó szerelme elé.

A mai felgyorsult és sokszor romantikátlan világunkban igazi gyöngyszem volt számomra ez a könyv. Egyrészt szép, lassú tempójú, hisz éveket mesél el a két fiatal levelezése alapján. Másrészt "lassú" azért is, mert hiába olvastam ki röpke két nap alatt, a levelek között szinte kézzel foghatóvá válik az az időszak, amely egy-egy levélváltást követ. Hisz akármennyit is ír egymásnak a két fiatal, Amerika és Skócia közötti távolság nem csekély, bizony bőven kell várni a másik válaszára. És nem minden levél rózsaszín, meg szép szavakkal teli, van, amelyik úgy végződik, hogy az írója nem lehet biztos abban, hogy valaha is kap még választ rá. Mennyit tipródhatott ilyenkor mindkét fél!

És gyöngyszem azért is, mert romantikus ugyan, de erőltetettség nélkül, igazán bájos módon. Ugyanakkor humoros is, őszinte, és csodálatos stílusban megírt. A két fő karakter alakja nagyon valós, nagyon életszerű, mert egyik sem tökéletes. Bizony vannak dolgok, amit elhallgatnak a másik előtt, vannak, amit másként látnak és merik vállalni a véleményüket, vannak álmaik és vágyaik és vannak félelmeik a jövőt tekintve. Ráadásul ez a két ember olyan szép, valóban elképzelhető módon szeret egymásba, hogy ezt bármikor el tudom képzelni, hogy a valóságban is megtörtént. Valahol, lehet, hogy nem Edingburgh-ben vagy épp Skye szigetén, de biztos lapulnak ilyen féltve őrzött levélcsomagok már megsárgult és megkopott levelekkel, színét vesztett masnival átkötve, amelyek egy nő és egy férfi zűrös korszak közepén szövődött szerelmét zárják mindörökre magukba.

Értékelésem: 5 / 5-ből + Kedvenc lett!

Kiadó: CorLeonis

Kiadási év: 2013

Fordította: Bozai Ágota