Útszéli bogáncsból hogyan lesz moha?

Vanessa Diffenbaugh: A virágok nyelve

Idén a nyári nagy szandis akcióban nem sok könyvre csaptam le, de Vanessa Diffenbaugh regénye megtalált magának. Nem tudom hogy is van ez, de párszor ismeretlenül és véletlenül sikerült belenyúlnom a tutiba ebben az évben.

 

Ha  röviden meg kellene fogalmaznom miről is szól a történet olyan dolgok jutnának eszembe, mint az anyaság, a múlt sérelmeinek megbocsátása, feldolgozása, felnőtté válás és a szeretet elfogadása. No és persze a virágok, virágok és még mindig a virágok.

Akiket a fenti anyasági téma esetleg elrettent, az ne ijedjen meg. Az anyaság itt nem a gyermek utáni vágyról szól, hanem arról hogy senki nem azáltal lesz anya, hogy életet ad egy gyermeknek. Illetve hogy az a gyermek, akiről a születése pillanatában lemondtak és egész életét árvaházban vagy nevelőszülőknél töltötte, az életbe kilépve egyszer alkalmas lesz-e a családalapításra? Vagy a sérelmek olyan mélyek, hogy az anyaság az utolsó dolog az életében amit akar?

Ezek a központi kérdések a regény főszereplőjének, Victoriának az életében. 18 évesen kikerül a gyűlölt árvaházból és elindul, hogy a saját útját járja. Mivel egyetlen szenvedélye és menekülési útja az életében régóta a virágok, ezért ekkor is hozzájuk fordul. Szerencséjére egy kedves nő lehetőséget kínál számára a virágboltjában, ahol Victoria igen gyorsan a vevők kedvence lesz, mert mindig olyan csokrokat állít össze, amely az adott eseményhez virágnyelven tökéletesen passzol, sőt, elősegíti bizonyos várva várt dolgok beteljesülését. Aztán egy nap a virágpiacon felbukkan egy rég elfeledett srác arca a virágkupacok között és a lányt egyre jobban kísérteni kezdi a múltja. Amikor volt életének egy olyan periódusa, hogy azt érezte talán-talán otthonra és egy szerető pótanyára talált. És amikor történt valami, ami az egészet egy pillanat alatt romokba döntötte.

"Talán idővel a gyökértelen, az elhagyott, szeretet nélküli felnőtt ember is képes úgy árasztani magából a szeretetet, mint bárki más."

Számomra ez a könyv nagyon sok érzelemmel játszó, mágikus kis történet volt. Talán még ez sem az igazi szó rá, mert a mágia, nem mint boszorkányság jelenik meg benne, hanem amolyan Hoffman-féle finom érzékenység lengte be az egészet. A virágok jelentése és a hatásuk minden oldalon megtalálhatóak, és igen komoly szerepük lesz abban, hogy egy mizantróp (alias útszéli bogáncs) lányból hogyan válik egyszer egy család része (alias moha). Talán Hoffman könyvei nőisebbek, lágyabbak ennél egy picit, itt mintha egy kemény héj vonta volna be végig a történetet, de ez azt hiszem Victoria személyiségének köszönhető. Ő volt olyan kemény és szúrós, mint az a bizonyos bogáncs, és nagyon hosszú út vezetett odáig, hogy engedje magát szeretni, ledobja magáról a tüskéit, illetve elhiggye magáról, hogy vannak olyanok, akik feltétel, mindenféle viszonzási kényszer nélkül kínálják számára ezt az érzést.

A regény szerkezete kimondottan a kedvenceim közé tartozik. Egyrészt E/1. személyben Victoria szemén keresztül látunk, ismerünk meg mindent, ami szerintem sokkal mélyebb megértést biztosít az olvasónak a karakter iránt, illetve határozottan jobban drukkolunk a szereplő boldogulásáért. Másrészt váltott idősíkban bontakoznak ki a múlt és a jelen eseményei. Egyik fejezetben Victoria sorsát kísérjük végig onnantól kezdve, hogy kilép az árvaház kapuján, a másikban pedig visszatérünk a múltban ahhoz az asszonyhoz, aki teljes szívével akarta volna ezt a kislányt. 

És persze a virágok óriási bónuszt adnak a könyvhöz. Sok virág jelentésén meglepődtem, de szerencsére a kedvenceim nem hordoznak negatív töltést magukkal. És azt hiszem némely menyaszörnynek bizony álmatlan éjszakái lennének az esküvője előtt, ha megtudná, hogy melyik divatos virág milyen jelentéssel bír. Számukra ajánlanám a könyv végén szereplő virágszótárt!

Kiadó: Cartaphilus

Kiadási év: 2011

Fordította: Megyeri Andrea