Csordaszellem elefántéknál

Lawrence Anthony és Graham Spence: Elefántsuttogó

Azt hiszem ez a könyv az idei könyvvásárlásaim során az, amelyre azt tudom mondani, hogy minden forintot megért. Soha nem gondoltam volna, hogy pont egy állatokról szóló könyv lesz ez, de ez a történet nagyon mélyen megérintett, akármennyire elcsépelt szavak is manapság már ezek. Pont jókor vettem le a polcomról, mizantróp időszakomat élve az állatoknál és a könyveknél jobb vigaszt és menedéket nem is találhattam volna.

Lawrence Anthony egy dél-afrikai természetvédő, aki az életét Afrikára, az állatok megmentésére, és egy hosszan elnyúló, óriási területet felölelő vadrezervátum létrehozására tette fel. Egy nap telefonhívást kap, amelyben egy nő azt a furcsa kérdést teszi fel neki, hogy nincs-e kedve befogadni egy elefántcsordát a rezervátumába? Lawrence pár pillanatnyi hezitálás után, illetve miután megtudja, hogy a csordára kezelhetetlenségük miatt a biztos kilövés vár, igent mond és energiát, pénzt, fáradtságot nem kímélve felkészíti a rezervátumot és az ott élőket, dolgozókat ezeknek az óriásoknak a fogadására. Az állatok megérkeznek, de semmi nem működik könnyen, hisz ki akarnak törni a helyükről, keresik és meg is találják a szabadulás útját. Úgyhogy Lawrence feje egyre csak fő, hogy miként tudna közel kerülni a matriarchális berendezkedés szerint élő csordához. Tudja, hogy a csorda vezérét, a legidősebb nőstényt kell először megnyernie magának ahhoz, hogy valóban oltalmat tudjon nyújtani ezeknek a sérült lelkű, ám annál csodásabb személyiségű állatoknak. És Lawrence megcsinálja a lehetetlent. Bár a könyv elején elmondja, hogy nem ő az elefántsuttogó, hiszen őt tanították meg erre a nyelvre az elefántok, én mégis úgy gondolom, hogy Mr. Athony volt a legnagyobb elefántsuttogó a világon. Nem csak megérti az elefántokat, hanem úgy akarja a bizalmukat elnyeri, hogy közben nem játszópajtást nevel belőlük, hanem tiszteletben tartja a csordát, a csordaszellemet és azt, hogy mégiscsak vadállatokról van szó, akik bármelyik óvatlan pillanatban halált okozhatnak a hozzá nem értő embernek.

"A vadonban tanyázni valóságos gyógyír a léleknek. Ősi ösztönök ébredeznek, elfelejtett képességeket tanulunk újra; tudatunk kitisztul, éberek leszünk, és új ritmusban lüktet az élet."

Mind a könyvről, mind erről a hihetetlen emberről csak szuperlatívuszokban tudok mesélni. Amikor befejeztem a történetet szinte viszketett a kezem, hogy elölről kezdjem az egészet. Hogy újra elmerülhessek a vad afrikai tájban, hogy megismerhessem a zuluföldön élő törzseket, szokásaikat, hiedelmüket és hogy minél többet találkozhassak a csorda tagjaival: Nanával, Frankie-vel, Mnumzane-nal és a többiekkel. 

Rengeteget tanultam ebből a könyvből az elefántokról. Egyszerűen elképesztő állatok. A csorda felépítése, a matriarchák gondoskodó viselkedése, ösztöneik, amellyel a vadon veszélyeit ki tudják cselezni, a halálhoz, a születéshez, a többi állathoz való viszonyuk egyszerűen CSODA, így nagybetűvel. Hiába mi vagyunk a teremtés koronái, lenne mit tanulnunk ezektől az állatoktól. És Lawrence Anthony pontosan ebben több (és még persze sok másban is) tőlünk: hagyta magát tanítani az elefántok által.

"Minden vad élőlény tökéletes összhangban van a környezetével, tudja, hogy mire rendeltetett, és együtt rezdül az egész bolygóval. Figyelme teljesen kifelé irányul. Nem úgy az ember – ő hajlamos befelé fordulva a maga életére összpontosítani, olyan problémákon tűnődik, felnagyítva őket, amelyekre az állatvilág ezredmásodpercnyi energiát sem pazarol. Az emberek zöme már föl sem ismeri a természeti világ nagyszerű rendjét, amelyben életnek és halálnak valódi jelentése van."

A könyv stílusa egyébként igazán olvasmányos, esténként sajnáltam letenni. Tipikusan csak a "még egy fejezet" játékát játszotta velem esténként. Anthony szépen, egyszerűen mesél nekünk. Nekünk, akik itt élünk a betondzsungel közepén, akik hajtjuk azt a bizonyos mókuskereket, akik beleszürkülünk néha a szürke hétköznapokba. Egy picit színesebbé, szagosabbá, reménykeltőbbé teszi a világunkat ezzel a történettel. Ugyanakkor megmutatja ennek a csodás, vad és kegyetlen kontinensnek az árnyoldalát is: orvlövészek, értelmetlen és az állatokra nézve pusztító hatású törzsi szokások, a természet megállíthatatlan ereje mind-mind terítékre kerül. Szerencsére a szomorú események mellett (volt amit megkönnyeztem) nagyon sokszor baromi vicces sztorikat is kapunk. Az egyik kedvencem Anthony francia feleségének, Francoise-nak ölebként tartott kiskutyájával esett meg. Természetesen egy vadállattal szemben akart bizonyítani a kis vakarcs, aminek majdnem végezetes következménye lett, de szerencsére mindkét fél túlélte az atrocitást, bár azt hiszem az öleb egy életre megtanulta a leckét.

Én a magam részéről óriási köszönetet mondok a Park Kiadónak, amiért elhozta hozzánk ezt a csodás könyvet és nagyon sajnálom, hogy nem kapott nagyobb visszhangot eddig, mert igazán megérdemelné, hogy minél többen olvassák és szeressenek bele! Remélem lesz olyan, akinek meghozom hozzá a kedvét!

Mielőtt ennek a posztnak a megírásához leültem volna, kicsit utána néztem Lawrence Anthony életének. Sajnos már nincs közöttünk ez a csodálatos ember, 2012-ben hunyt el, viszont a munkásságának nem lehet szerintem nagyobb elismerése, mint az, ahogy a rezervátumban élő elefántok "búcsúztak el" tőle. A hatodik érzékükkel megérezték mi történt és elmentek a házhoz gyászolni. Nyugodtan, egymás mögött masíroztak fel és két napig, étlen-szomjan álltak a ház körüli kerítésnél, majd szépen elindultak vissza abba a rezervátumba, amit többek között Anthony tevékenységének köszönhettek. Ennél szebb búcsúztatót szerintem maga Lawrence sem kívánhatott volna!

Kiadó: Park

Kiadási év: 2014

Fordította: Lukács Laura