Mindenkinek volt egy rózsaszín ruhája

Péterfy-Novák Éva: A rózsaszín ruha

Azt hiszem a könyvtározás egyik legjobb hozadéka az, hogy sokszor olyan könyvekkel is megpróbálkozom, amelyektől addig távol tartottam magam, vagy úgy gondoltam, hogy nem kell belőle saját példány, mert mi van ha nagy pofáraesés lesz a vége. Ilyenkor teljesen jó a könyvtár polcáról lekapni egy olyan kötetet, ami sokszor sok helyen jött már szembe velem és adni neki egy esélyt, hogy eldönthessem szeretnék-e az írójával tovább ismerkedni. Péterfy-Novák Éváról elmondhatom, hogy igen. A rózsaszín ruha című novellás kötetével engem simán megvett magának.

A rózsaszín ruha nőkről szól és talán leginkább nőknek, illetve azt mondanám, hogy ők fogják leginkább értékelni és átérezni azokat a szituációkat, amelyekről szól ez a könyv. Sokrétű kis kötet ez, és mivel novellákról szól, annyira mélyre mégsem megyünk, de mégis vannak benne olyan történetek, amelynél a rövidség előny, amely így is egy erős gyomrost ad nekünk olvasás közben.

A keményebb történetek legtöbbször megcsalásról, kiábrándulásról, nők elleni erőszakról, a nők elnyomott szerepéről szólnak. Nem is tudok felsorolni olyat, amelyik ne ütött volna szíven. Az egyik kedvencem az Európa Kávéház volt: amikor egy "idilli" kis család pár percébe tekinthetünk bele, ahol látjuk anyukát, aki kívül mosolyog, belül meg szanaszét van esve, mindezt persze apuka és az anyós hathatós "támogatásával". Hatalmas pofont kap a női romantikus lélek a Csokiszív 1-2. című novelláktól, amelyben először a feleség mesél, majd - és ez nem spoiler, mert simán kiérződik az első történetből a második csattanója - a másodikban a szerető. És akkor a koronát ezekre a gyomorszorítóan döbbenetes és őszinte történetre A nőgyógyász és a Házi bor című két történet teszi fel. Az egyik a nők kiszolgáltatottságáról szól egy nagyon intim helyzetben, arról, hogy fel kell vállalnia a fellépést valaki ellen ha valami olyan történik velünk, ami nem helyes, a másik pedig a családon belüli elnyomásról, erőszakról, és az arra adott válaszokról. Lehet kitörni és lehet benne ragadni is.

"Mert igenis van az a szint, amikor az ember a boldogtalanságtól szinte megbénul."

Hogy a feszültség, meg az a gyomorszorító érzés ami ezt a sok negatív érzelmet kíséri helyenként megtörjön volt pár olyan rövid kis szösszenet, ami mosolyt csalt az arcomra. Ilyen volt pl. A góc című novella, amelyben egy kigyulladó kicsi kocsi és Szentesi Éva is szerepet kap (Péterfy-Novák Éva családtagnak fogadta, amelyről többet az Útóhang az Egyasszonyhozból tudunk meg többet). És ugyanilyen sírva vinnyogós nevetés kapott el a Spájzablak legvégén, amelyben ugyan benne van egy kicsit az, hogy egy leánygyermek mégsem egyenlő egy fiúval, de a vége az igen kacagtató lett.

"Meg is jegyzem, hogy hát igen, Mama, azért nem mindent egy nőnek kell csinálnia otthon, még akkor sem, ha nincs munkahelye. Anyám úgy néz rám, mintha kétségbe vonná, hogy valóban az ő gyereke vagyok, én ekkor már tudom, hogy nem menekülök, egészen biztosan végig kell hallgatnom valami tanulságos történetet, amiből még számomra is világos lesz, hogy a lustaság a legocsmányabb tulajdonság."

Összességében annyit mondhatok, hogy legközelebbi könyvtárazásam alkalmával az Egyasszonyt is szeretném levadászni, illetve nemrég jelent meg Pétefy-Novák Éva Apád előtt ne vetkőzz c. regénye, amelynek úgy gondolom elég beszédes a címe és ezt is sorra fogom valamikor keríteni. Nekem tetszik ez az őszinte, egyszerű, helyenként káromkodós és nagyon magyar hang, ami az írónőt jellemzi. És bizony az a rózsaszín ruha sem mindig rózsaszín, ezt nem lehet nekünk nőknek elég korán megtanulnunk.

Kiadó: Libri

Kiadási év: 2017

"Mert az élet gyönyörű, ugye?"

Szabó Magda: Álarcosbál

Az egyik szép napsütéses szombaton fogtam magam és elmentem a Petőfi Irodalmi Múzeumba. Három kiállítást néztem végig, amelyből az egyik a Szabó Magda születésének századik évfordulója alkalmából az "Annyi titkom maradt" mottót viselő volt. Bár már olvastam Szabó Magdától, a kiállítást végigjárva, regényről regényre haladva azon gondolkoztam, hogy mennyire találó címet adtak ennek a tárlatnak. Számomra Szabó Magda még mindig nem egy nyitott könyv és azt hiszem soha nem is lesz az. Ugyanakkor nagyon hálás vagyok neki, hogy olyan lányregényekkel örvendeztetett meg minket, olvasókat, mint az Abigél vagy a Születésnap. E kettőt olvastam tőle ebben a kategóriában és ezt is csak felnőtt fejjel, de én ugyanúgy beleszerelmesedtem mindkettőbe, mint ha tinédzserként olvastam volna. A mindennapokkal megtépázott idegeimre most pedig az Álarcosbált vetettem be, és nem is hozhattam volna jobb döntést ennél, hisz beállt a kedvenceim sorába ez a történet is.

 

"Mert az élet gyönyörű, ugye, Endi?
Mikor nincs háború, ugye, gyönyörű élni?
Nézni városokat, hegyeket, fényeket, érezni mindenféle illatot meg az erdők szagát, sétálni, mikor a hó fúj, aztán bemenni a meleg szobába, élvezni a kályha melegét, vagy nyáron beleugrani a folyóba, jó könyveket olvasni, zenét hallgatni, mindenféle értelmes dolgokat csinálni…"

Ha jelzőkkel kellene illetnem az Álarcosbált olyanokat mondanék mint bájos, keserédes, felzaklató, megnyugtató, puha, csendes, elementáris erejű. Fura szavakat dobálok most egymás mellé, de higgyétek el, mindegyik igaz a regényre. Amelynek főhőse a 14 éves Krisztina, aki 1944-ben látta meg a napvilágot és aki soha nem ismerhette meg édesanyját, mert az a háború közepette belehalt a szülésbe. Nagymamája nevelte, egészen addig, amíg a fogságból haza nem tért az édesapja. Ez a kislány 14 éves koráig nem tudta, hogy milyen az anyai szeretet, mindig csak sóvárgott Zsuzsa (az édesanyja) után, akit egy a zongorára állított fényképről ismer csak. Krisztina ugyan szeretetben nő fel, de a két felnőtt, akik a számukra legfontosabb embert vesztették el Zsuzsa halálával, soha nem tudnak kilábalni a gyászukból, a kis család csak csendben elvegetál az évek alatt. Egészen addig, amíg Krisztina új és fiatal, a régi hagyományokkal szakító pedagógust kap osztályfőnökének. Ez a fiatal nő nem tudja, hogy Krisztina passzív és visszahúzódó, osztálytársai társaságát kerülő viselkedésének mi az oka. Ő csak egy kislányt lát, akin változtatni szeretne, de persze az élet a végén a tanárnőnek adja majd a legnagyobb leckét.

"Pedig Nagymama mindig azt mondta, beszélni kell, mert a hallgatásnak egész fészekalja rút fekete kisgyereke születik: a félreértés, a sértődés, a megbántott önérzet, a kétely. Beszélni kell."

Szabó Magda mondatai bár fiatalokhoz szólnak, mégsem vesztenek semmit sem a líraiságukból. Gyönyörűen ír. Úgy facsar rá az ember szívére egy-egy mondatával, hogy hirtelen nagyon uralkodnom kellett reggel a villamoson olvasás közben, hogy ki ne folyjanak a könnyeim a napszemüveg mögül. Lehet, én vagyok érzékenyebb időszakomban, de nem egyszer, nem kétszer éreztem hatalmas gombócot a torkomban. Arra is sokszor gondoltam, hogy az én édesapám is '44-ben született, ő is nagyon korán, pár évesen elvesztette az édesanyját, csak neki soha nem toppant be az életébe egy ilyen pedagógus. Pedagógus és nem tanár. Mert ez a fiatal nő, Éva, igazi nagybetűs pedagógus volt a számomra. Aki nem csak tanít, hanem nevelni, formálni is próbál. Minden kis-és nagydiáknak szívből kívánnék az iskolás évei alatt legalább egy ilyen tanárt, aki így óvja, félti, ugyanakkor határozottan tereli, kibontakozásra, elfogadásra, megértésre, odafigyelésre neveli őket.

"(…) gyereket csak úgy lehet nevelni, ha az ember megtiszteli azzal, hogy komolyan veszi."

Tudom, hogy az Álarcosbál is egy olyan történet lett számomra, amelyhez bátran és nagyon sokszor fogok nyúlni még a jövőben. Tele van csodás gondolatokkal, gyönyörű képekkel, az ember mellkasát szétfeszítő érzelmekkel. Ráadásul Szabó Magda ugyanolyan tehetséggel írt nekem a télről néhány mondatban (vagy ötször elolvastam azt a bekezdést), mint arról, hogy két ember csak a nézésével milyen érzelmet képes kommunikálni a másik felé. És aki nekem azt le tudja írni, hogy mi volt ebben a nézésben úgy, hogy a két jómadarat egymás karjába löktem volna rögtön, attól nekem még sok könyvet kell elolvasnom. Persze a kiállítás végére is ugyanerre a következtetésre jutottam. Nem mondom, hogy minden könyvét egymás után sorra fogom venni, mert szerintem a történeteihez is meg kell érni, de az biztos, hogy az Ókút már itt várja sorát az asztalomon a könyvtárból. Addig pedig azt hiszem, hogy a Születésnapból és az Abigélből is szeretnék majd egy saját példányt az Álarcosbál mellé.

Kiadó: Móra

Kiadási év: 2018

Csak néhány igazán emberi történet

Pár évvel ezelőtt kezdtem megismerkedni Nyáry Krisztián könyveivel. Szokássá vált, hogy karácsonyra egy-egy kötet ott lapul tőle a fa alatt és kimondottan jól passzol ezek olvasása számomra az ünnepek alatti időszak, illetve a lassan csordogáló téli szürke esték eltöltésére. Idén úgy alakult, hogy egymáshoz időben elég közel olvastam tőle két történetet, és még így sem tudom megunni, hisz fontos emberi történeteket ismertem meg általuk.

A másodjára olvasott könyv a könyvtárból került hozzám, ott is a sikerkönyvek polcán akadtam rá. Ez bár sokkal vékonyabb és kisebb kötet, mint amit eddig megszoktunk Nyáry Krisztiántól és sokkal "vidámabb" is, mégis ugyanolyan érdekes volt számomra, mint a korábban olvasottak. A Játékok és szerelmek - történetek és dalok nagyon érdekes alapkoncepcióval dolgozott. Játékok köré szőtte az író a történeteit, összesen 13-at és bár lehet, hogy maga a játék nem konkrétan kerül elő a történetben, mégis valahogy illik hozzá. Ráadásul mindegyikhez született egy-egy dal, amelynek a szövegét a fejezet kezdetén olvashatjuk is, továbbá a kiadványhoz készült CD-n meg is hallgathatjuk a Kováts Kriszta Kvintett előadásában.

Nekem nagyon bejött ez a felállás és most is találtam a 13 történet között szívemnek kedveset. Érdeklődve olvastam a Kártya fejezetben, hogy ifj. Johann Strauss a kártya útján került barátságba Liszt Ferenccel, vagy hogy Jókai Mór milyen jó játékos volt tarokkban. Hangosan nevettem fel az Álarcosbál fejezetnél - amely pornográf költeményeiről hírhedtté vált Lőwy Árpádot mutatja be, aki valójában prof. Réthy László akadémikus volt - amikor a szexuális aktus száz különböző nevét rímbe foglaló költeményét olvastam. De azt hiszem igazi kedvencem a Pingpong történet lett, amelyben a címtől eltérően Komjádi Bélát és a vízilabdát állítja központba. Az 1924-es olimpián az angolokkal kerültünk össze, akikkel szemben a szépen kidolgozott és sportszerű taktikánk nem vezetett célra (bokszmeccs zajlott a víz alatt), úgyhogy a magyar csapat felvette a kesztyűt és a végsőkig küzdött, ahogy Komi bácsi utasította őket: "Adjatok nekik, mintha otthon, a grundon lennétek!" De a Capitaly fejezet is nagy meglepetést okozott: nem is sejtettem, hogy Széchenyi István egy nő szerelméért mennyi mindent megtett (amiből igazából az ország profitált) és hány évet várt a nőre, hogy aztán az MTA címerébe is bekerüljön az iránta érzett olthatatlan rajongása.

Kiadó: Corvina
Kiadási év: 2017

A másik kötet, amit olvastam az Igazi hősök volt, amely nem volt ennyire játékos és szerelmes, hanem nagyon sokszor fájdalmas, szomorú, ugyanakkor felemelő és irányt mutató történetek csokra. Azért is szerettem ezt a 33 magyar hősről szóló válogatást, mert olyan embereket ismerhettem meg belőle, akikről eddig vagy nem tudtam semmit sem, vagy csak halvány tudásom volt és az sem a hősies oldaláról szólt. Szerettem, hogy itt is volt egy koncepció, hiszen a válogatás merített a teljesítmény, a tudomány hőseiből, csakúgy mint a katonahősökből, az építő hősökből vagy a vagyon hőseiből. De megismerhetünk belőle a művészethez, a tanításhoz és gondoskodáshoz, illetve a joghoz, az erkölcshöz és az emberek mentéséhez tartozó hősies embereket is. Így átfogó is lett számomra ez a kötet, elég sok területről merített a kötet szerzője. Bár voltak számomra kevésbé érdekesebb részek, mégis mindegyikben megtaláltam azt a hősies küzdelmet, erőfeszítést, ami miatt Nyáry Krisztián beválogatta az adott személyt. Ugyan e kötetnek az olvasása majdnem két hónapig tartott, ez nem jelenti azt, hogy nem volt érdekes. Csak ezek pont nem azok a könyvek, amelyeken át lehet rohanni, ezeket apránként adagolva lehet emészteni. Mint ahogy fentebb írtam nagyon sok szomorú emberi sors köszön vissza az oldalakon, sokszor a magyar történelem zavaros éveibe, háborús éveibe térünk vissza (hiába, ezekben az időszakokban születnek szerintem sajnos az igazi hősök) és ami számomra még szomorúbbá tette egyik-másik történetet, hogy úgy érzem, nem tanulunk a korábbi hibákból, futjuk ugyanazokat a köröket.

Itt is voltak kedvenceim, úgy egészében az egész sportos fejezetet nagy élvezettel olvastam, akár Halassy Olivér, akár Papp László, vagy épp Elek Ilona története valóban példaértékű. Ugyanennyire került hozzám közel Semmelweis Ignác, az anyák megmentőjének harca, vagy Ganz Ábrahám, a magyar ipar hősének élete. Nőként Hugonnai Vilma, az első magyar diplomás nő előtt hatalmas kalapemeléssel tisztelgek, mi, a 21. századi nők talán nem is sejtjük, hogy micsoda harcokat kellett elődeinknek megvívniuk, hogy odáig eljuthassunk, ahol ma vagyunk. Az erkölcs hőseiből Sárközi Mártát emelném ki, illetve a kötet záró története, Ocskay László, avagy a magyar Schindler is igazán megérdemelten kapott helyet a 33 elbeszélés között. Csak ajánlani tudom az Igazi hősöket is, jó lenne nem elfelejteni mindazt, amiért már egyszer ezek az emberek megharcoltak!

Kiadó: Corvina
Kiadási év: 2014

Újraolvasás után: 3 történetről röviden

Az elmúlt hónapok során, úgy talán júniustól kezdve egyre jobban éreztem a késztetést, hogy ne csak az új kiadásokat, beszerzett könyveimet, vagy a könyvtárból zsákmányoltakat olvassam, hanem visszanyúljak régi nagy kedvencekhez. Az újraolvasás szerintem nagyon szuper dolog, hiszen lelkünknek jól eső regényeket porolunk le ilyenkor, tudjuk már mit kapunk. Számomra ez olyan, mint a kedvenc fotelemben kuporogni: az otthonosság érzetét nyújtja. Ráadásul második, harmadik vagy sokadik olvasatra olyan dolgokat találhatunk a már jól ismert történetben, amire eddig nem figyeltünk fel. Egyrészt lehet ez azért, mert első körben hajtott minket a lelkesedés, hogy minél hamarabb megtudjuk mi lesz a történet vége, másrészt köszönhető ez annak, hogy az évek múlásával mi magunk is változunk, formálódunk a velünk történő események hatására, így lehet, hogy azok a részek fognak majd meg jobban, amiket először kicsit felületesebben futottunk át. Viszont pont ennek következtében sajnos fennáll a veszélye annak, hogy egy régi jó kis kedvenc nem fogja ugyanazt az élményt adni, mint először. Most mindkét dolog megesett velem.

Emylia Hall: Nyarak könyve

Nyárra időzítettem Emylia Hall Nyarak könyvének újraolvasását. Ez a könyv első alkalommal is hihetetlen módon megfogott magának Erzsi történetével, hiszen az Angliából Magyarországra érkezett lány nyarait csodálatos módon mutatja be az írónő. Újraéltem vele minden gyerekkori nyaramat, amikor a legnagyobb gondom az volt, hogy melyik fürdőruhámat vegyem fel és hogy a strandon lángost vagy főtt kukoricát egyek-e. Bár korábban is nagyon megérintett az anya-lánya szál a történetben, most másodjára inkább erre a vonalra figyeltem jobban, sőt, sokkal mélyebben átéreztem a lány és angol édesapjának a kapcsolatát is. A gyönyörű gyerekkori nyarak bemutatása mellett ezek az emberi érzelmek sokkal több gondolatot mozgattak meg bennem. És még mindig ez a könyv bújtatja magába az egyik kedvenc idézetem, amelyet az évek múlásával egyre igazabbnak érzek:

"Bár meg tudnánk tanulni a hétköznapokat ünnepelni, ahogy feltűnés nélkül kezdődnek, és jelentéktelen mederben folytatódnak. Mint a tegnapi nap, meg az előtte lévő, mikor kicsik és múlandók voltak a bosszúságok: egy kora reggeli fejfájás homályos pereme, a cukor kavarása közben kiömlött kávé, a hirtelen felismerés, hogy pirítóst tettem a sütőbe, és édes illata épp kezd kozmássá válni. Ezeket a napokat kéne megbecsülni. Az ilyen napokon kéne megállni, hálát adni."

Mihail Pljackovszkij: A sün, akit meg lehetett simogatni 

Mesekönyvet újraolvasni kész időutazás. Számomra ez a könyv volt gyerekkorom egyik legkedvesebbike, számtalanszor olvastam el egyedül, előtte meg a szüleimet nyúztam állandóan az esti mesék alkalmával ezekért a történetekért. Ezért nem véletlen, hogy szinte mindegyikre emlékszem még a mai napig is. Nyáron immár a barátnőm kislányának vettem, de persze előtte újra elolvastam a benne lévő történeteket, amelyek szerintem időtlenek, soha nem fogják elveszteni kedvességüket, humorosságukat, mesélve tanító jellegűket. Ráadásul az illusztrációk annyira tökéletesek, hogy nem is tudnám már másként elképzelni a szereplőket.

A tejbegríz csuda jó,
ha van rajta kakaó.
Íze finom, szaga remek,
ezt szereti a struccgyerek!

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

Első alkalommal az Elfeledett Könyvek Temetője sorozatának nyitó kötete teljesen elvarázsolt. Magába szippantott Zafón világa: a gótikus, borzongós hangulat, illetve a könyvek és az olvasás iránti szeretet témája. Meg persze Barcelona. Soha nem voltam még ebben a városban, de a könyv olvasása után minden klisének megfelelően azonnal pakoltam volna a bőröndömet és indultam volna. Kérdés sem volt, hogy valamikor ezt a történetet is újra le fogom majd venni a polcomról, ennek pedig most ősszel volt itt az ideje. Számomra is meglepetés volt, hogy bizony most, második alkalommal nem tudott magába szippantani, keserédes emlék lett a könyvvel töltött majdnem két hetem. Kereshetném az okokat, mert azt hiszem nem éppen a legkönnyebb időszakomban nyúltam ehhez a könyvhöz, de szerintem a 6 év alatt, ami a két olvasás között eltelt valahogy megkopott Zafón varázsa számomra. Helyenként túlírtnak éreztem, rengeteg szereplővel dolgozott végig, rengeteg szálra ágazott el a történet. Úgy gondolom, a varázsa ennek a könyvnek abban van, hogy első olvasásra nem tudjuk mi lesz a végkifejlet, ez is hajtja az embert, meg a "csattanó" is hozzáad egy plusz töltetet. Másodjára ezt már nem tudtam újra átélni, és talán ez okozta a nagy hűha elmaradását. A hangulatteremtés most is csillagos ötös volt, arra nem lehet egy rossz szavam, viszont be kellett magamnak ismernem, hogy nem olyan tökéletes könyv ez, mint amilyennek első alkalommal gondoltam. Ettől függetlenül a további kötetetek is tervezem újrázni, meglátjuk, azok milyen érzéseket keltenek majd bennem.

"A könyvek olyanok, mint a tükör: mindenki azt látja bennük, amit a lelkében hordoz."

Ha szoktatok újraolvasni, nektek volt már pozitív vagy negatív második élményetek? 

Hármas románc

Azt hiszem a nyár az az időszak, amikor több romantikus olvasmányt veszek a kezembe, mint az év többi évszakában. Mivel régen sokat olvastam ezt a műfajt, ezért elég nehéz már olyan könyvet vagy olyan szerzőt találnom, aki tud valami újat mutatni. Az elmúlt hetekben három romantikus olvasmányom volt, amelyben voltak újdonságok, szép, megható pillanatok, nem fulladtam bele a nyáltengerbe sem, de sajnos nem lettek maradandó élmények.

Katherina Allred: Ámbrafa

Ennek a könyvnek első körben a borítója fogott meg. Végre nem valami meztelen férfitest, hanem egy olyan páros meghitt és bensőséges ölelésének egy részlete szerepel rajta, akinek a történetére kíváncsi lettem a fülszöveg olvasása után. Nagyon szép elbeszélést kaptam Allred tollából: egy olyan kissrác, Nick a főszereplő, aki az amerikai kisváros peremére szorult, hiszen erőszakos és részeges, a városlakók által rettegett apjával él egyedül, és aki nagyon sokszor apja kiborulásának célpontja lesz. Egy ilyen alkalommal találkozik Alixszel, aki kiterjedt családjának védelmében és gazdagságában él, és a találkozásuk után ebbe a családba igyekszik a fiút is bevonni. Kezdeti barátságuk az évek alatt szerelemmé érik, ám váratlan események miatt ez a mélyen gyökeret vert érzelem mégsem szökhet szárba úgy és akkor ahogy a fiatalok eltervezik. Elszakadnak egymástól hosszú évekre, mindketten a maguk módján igyekeznek az eseményekkel megbirkózni, majd egyszer csak Nick, mint már sikeres vállalkozó újra megjelenik Alix és a kisváros életében. Csakhogy Alix lelkén olyan mély sebek vannak, amelyekről Nicknek fogalma sincs.

"Az ámbrafa az erdő kaméleonja, parafára emlékeztető kérge sajátos képességet rejt: a cseresznyefától a mahagóniig bármilyen fát utánozni tud. De a valódi értéke – és ezt sokan nem veszik észre – állhatatos, erős, vörös szívében rejlik. Az emberek többsége csak a fa lelkét körülvevő halvány, rostos, könnyen hajló törzset látja.
Ugyanígy voltak Morganville lakói Nick Andersonnal."

Ami miatt kedveltem ezt a könyvet az az út volt, amit a nő főszereplőnek be kellett járnia. Naiv kislányból, erős és önálló nővé válik, aki már nem hagyja magát csak úgy sodortatni az eseményekkel. Szerettem a férfi főszereplőt, Nicket is, bár jobban örültem volna, ha az ő gondolatait is mélyebben ismerhettük volna meg. Tetszett Alix kiterjedt és kissé bohókás családja, főleg a Bíró lett a kedvencem, ugyanakkor itt éreztem hiányosságot is: az írónő elég kacifántos családi titkot talált ki, amiről nem tudtunk meg részletesen mindent, mégis maga a "probléma" idővel egycsapásra megoldódott.

Számomra mindezek ellenére azért lett ez egy közepes romantikus könyv, mert ugyanebben a témában évekkel korábban már olvastam egy hasonlót (nagyon-nagyon hasonlót és sokkal jobbat): Deborah Smith A hely, amit otthonnak hívnak c.könyvét. Ugyanazokkal az elemekkel építkezik ez a könyv is, mint az Ámbrafa, sok részlet teljesen megegyezik, viszont ez a korábbi könyv részletesebben, érzelemgazdagabban mutatja be a két főszereplő útját. De tudom és az Ámbrafa elolvasása után megértem, hogy akik Deborah Smith könyvét nem olvastak, Allred könyvét nagyon fogják szeretni.

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadási év: 2017

Fordította: Todero Anna

Nicolas Barreau: Egy este Párizsban (A Cinéma Paradise rejtélye)

Nicolas Barreau - amely író álnév mögött egy német hölgy húzódik - legelső megjelent könyvét, A nő mosolyát imádtam. Az azóta megjelent könyvei bár hozzák a megszokott színvonalat, számomra nem érik el az első könyv okozta rajongást. Az Egy este Párizsban olvasása közben jöttem rá, hogy az zavar, hogy Barreau össze könyve ugyanarra a forgatókönyvre épül: adott egy nő és egy férfi, akik között romantikus érzelmek szövődnek, de különböző külső akadályok, titkok miatt nem sima az útjuk a beteljesülésig (oké, ez eddig a romantikus könyvekre szinte mind  jellemző). De Barreau minden egyes alkalommal majdhogynem egy komédiát kerekít a történetből, amelyben a férfi főszereplő hajtja a nőt, akinek vagy nem tudjuk a kilétét, vagy hirtelen eltűnik és fel kell kutatni, miközben ugye az adott titkokra szép lassan fény derül. És ezt én már eléggé unom, főleg az miatt, hogy így legtöbbször a női főszereplő teljesen háttérbe van szorítva: nem tudunk meg a benne végbemenő érzelmekről semmit csak a mellékszereplők elbeszéléséből és igazából a regények elején és végén kapunk belőle csak egy kis szeletet.

"Hát nem hihetetlen, hogy annyi évezred óta, amióta a Föld saját tengelye körül forog, még mindig a szerelem a legcsodálatosabb dolog, ami két ember között megtörténhet? És mindig az az érzés kíséri, hogy valami új kezdődik, valami nagy dolog történik."

A Cinéma Paradise-ben a mozitulajdonos Alain egyik este összeszedi a bátorságát és leszólítja a moziba járó magányos fiatal lányt, akivel egy szép éjszakát tölt együtt, majd a lány eltűnik és Alain minden erejével igyekszik megtudni, hogy ki ez a lány, miért tűnt el az életéből és hogy hogyan találhatna rá. Aranyos, kedves volt természetesen ez is, csak már valahogy lerágott csontnak tűnt. Ami színesítette az maga a mozi, a Cinéma Paradis volt, és az Alain által műsorra tűzött régi romantikus filmek - ezeket a részeket nagyon élveztem, és gondolkozom is rajta, hogy majd télen szépen sorra megnézem a könyvben említett régi klasszikusokat.

Kiadó: Park

Kiadási év: 2017

Fordította: Fodor Zsuzsa 

Bauer Barbara: Elsuttogom százszor

A három könyv közül ez volt számomra a legüdítőbb. Már nem emlékszem rá, hogy figyelem fel erre a történetre, de elkezdett érdekelni és a könyvtárban meg is volt.

A történet igazán az én ízlésemnek megfelelő volt: egy harmincas éveiben járó nő, Zsófi megunja a városi létet és nagymamája halála után kiköltözik annak a házába, amit ő örökölt. Csakhogy az örökségen túl sokkal több dolog várja ott: a nagyszülők szerelmének megismerése, a nagyi boszorkányos és ezoterikus jövőbeli jóslatai az unokája életét illetően és egy váratlan (bár a nagyi által megjósolt) szerelem ígérete. Ráadásul nagyon úgy tűnik, hogy ennek a férfinak, Andrásnak sokkal több köze van a nagyszülőkhöz, mint ahogy azt gondolnánk.

"Meg kell állni és ki kell rakni a csomagból, ami elmúlt. Minek cipelni? Ha kiraksz valamit, helyette bekerülhet valami új. Az áramláshoz helyre van szükség!"

Azért szerettem ezt a történetet a legjobban ebből a hármas csoportból, mert Zsófi pontosan olyan életet választott magának, mint amilyenre mostanában én is egyre inkább vágyom. Irigyeltem őt a nagyijával való kapcsolatáért, mert számomra ez soha nem adatott meg. Tetszett az, ahogy a városi lány birtokba veszi a vidéki házat és ahogy egyre inkább megtalálja ott a helyét. Persze a nagy szerelemnek is szurkoltam, de azért ott egy kicsit húztam a számat: szerintem nem létezik ilyen tökéletes pasi, mint dr. Szoboszlai András és hiányoltam itt is kicsit annak kifejtését, hogy a férfi főszereplő mit látott legelőször Zsófiban. És bár egy erős kezű szerkesztő ráfért volna a regényre, hogy kigyomlálja belőle az évszámbeli tévedést és a szerintem helyenként teljesen felesleges mellékszálbeli kitérőket, ettől függetlenül a regény végső mondanivalója és az, hogy a második világháborúban külföldön elesett és eltemetett magyar katonáknak állít emléket nekem nagyon élvezhetővé és érdekessé tette az Elsuttogom százszort.

Kiadó: Jaffa

Kiadási év: 2016

Két igazán klassz novellagyűjtemény fiatalokról nem csak fiataloknak

Az elmúlt időszakban a radaromra hallgatva elolvastam két olyan novelláskötetet, amely fiatalokat érintő témákat dolgoz fel. Az első olasz szerzők műveit szedte össze, a második pedig csak magyarokét. Mindkettőt nagyon szerettem és mindkettő esetében azt gondolom, hogy nagyon jó témaindítóak lennének a suliban, vagy otthon a szülők-tinik között, vagy akár barátok/barátnők között egy kis beszélgetésre.

Kimondhatatlanul

Az olasz írók novelláit tartalmazó kötetet nagy várakozásokkal vettem a kezembe. Nagyon tetszett az alapkoncepciója. Mindegyik író - szám szerint 12 szerző szerepel a kötetben - egy-egy érzelem köré építi fel a történetét (van benne 2 képregény is), és ezek olyan érzelmek, amelyekről tiniként nem vagy csak nagyon nehezen tudunk beszélni. Ráadásul a szerzők úgy oldották meg a "feladatul" kapott érzelmek bemutatását, hogy a történetben magában nem mondhatták ki az adott érzelmet, csak a novellák/képregények címében szerepelhetett. Terítékre került a könyvben a vágy, a szerelem, az öröm, a bánat, a fájdalom, a szégyen, a bűn, a gyűlölet, a féltékenység, szóval igazán széleskörű skálán mozogtak a történetek, és nem csak pozitív töltetű érzelmek kerültek feldolgozásra, hanem a negatívok is.

Az én személyes kedvencem a Félénkség, a Kétségbeesés és a Bűn című novellák voltak. A Félénkségben egy buliba csöppenünk, ahol a főszereplő sráccal olyasmi esik meg, amit nem is remélt: megtudja, hogy a lány, aki nagyon tetszik neki, érdeklődik iránta, ugyanakkor olyan helyzet áll elő, hogy a buli résztvevői nem veszik észre a fiút, mintha láthatatlan lenne. Vajon miért van ez? Neki kell kilépnie a félénksége mögül, hogy láthatóvá váljon a szeretett lánynak? A Kétségbeesésben egy tinédzser lány unalmasnak és szürkének induló nyara válik egy csapásra élete legjobb nyarává, amikor betoppan egy fiú, aki meglátja az igazi értékét. A Bűnben pedig a testvérek közötti féltékenység, rivalizálás, a halál, gyász és a szülők elvárásainak, illetve a gyermekeik közötti különbségtétel romboló hatásának lehetünk tanúi.

"MINT A FÜZETLAPOK KÖZÉ REJTETT APRÓ BOGÁR MINDEN TEKINTET SZÁMÁRA LÁTHATATLANUL ÚGY SZERETNÉK ITT MEGPIHENNI, S FIGYELNI FÖLÉM HAJLÓ ELMÉLYÜLT ARCODAT."

Kiadó: Betűtészta

Kiadási év: 2016

 

Csapod Kinga (szerk.) - Nagy Boldizsár (szerk.): Az első

Bevallom, első körben ennek a válogatáskötetnek a hihetetlenül jópofa borítója fogott meg. Színes, nem giccses, mégis mindent elmond, amiről a novellák szólnak. Ugyanis az első alkalomról, ARRÓL A BIZONYOS első alkalomról mesélnek nekünk a magyar írók által megalkotott történetek. Magam sem gondoltam volna, hogy jóval túl a harmincon, ennyire meg fognak fogni ezek az elbeszélések. Egyrészt nagyon tetszett itt is a témaválasztás: valljuk be, erről nem nagyon szoktunk olvasni, beszélni, max barátnők egymás között, vagy édesanyák és lányaik ha nagyon jó viszonyban vannak. De még mindig szerintem valami tabunak gondoljuk, hogy az ébredező szexualitásról, a fiúk/lányok első alkalmáról beszéljünk nyíltan. Sokszor azt látom a környezetemben, hogy a szülők zavarba jönnek a gyerekektől érkező kérdéseken, elhessegetik őket azzal, hogy ennek még nincs itt az ideje az életükben, ne is gondoljanak rá, vagy barátok egymás között beszélik ki a nem túl valós élményeiket vagy a frászt hozva a másikra, aki még nem esett át az első alkalmon, vagy hatalmas nyomás alá helyezve őket, hiszen ha X-nek szuper élmény volt, akkor nekem is az kell, hogy legyen. És pont ezért tetszett ez a kötet, mert megmutatja mindezeket az érzelmeket: a szülők hogy állnak ehhez a kérdéshez, a fiatalok mennyire magukra vannak sokszor hagyva, mekkora a nyomás a lányokon és a fiúkon is, hogy "jól teljesítsenek", kihez fordulhatnak ha bajuk van, erőszakoskodnak velük (orvos, szülő, tanár?), vagy éppen ciki-e ha valaki későn érő és nem tizenévesen lesz meg az első alkalma. Szóval szerintem szuper antológia született, fontos dolog ez mindannyiunknak, hisz lelkiekben, testileg is fel kell készülni rá és egészségügyileg is nagyon-nagyon észnél kell lenni mind a lányoknak, mind a fiúknak. 

"A legjobb haveromnak is van csaja, és ő azt állítja, hogy már volt minden – kivéve azt. De milyen minden volt, ha az nem volt? Rohadjak meg, ha értem. Megkérdezni persze nem fogom, még a végén lebukom, hogy nálunk még minden se volt."

 

Voltak itt is kedvenceim:  Kalapos Éva Veronika Before-after című novellája annyira jól visszaadja a bizonytalanságot, az érzelmeket mind a fiú, mind a lány szemszögéből. Jó tudni, hogy amúgy a srácoknak sem könnyű ez az egész. Lakatos Levente Minden, ami feledhetetlen elnevezésű története a védekezés fontosságára hívja fel a figyelmet, és ez a történet eléggé szíven ütött. Németh B. Eszter A kiválasztott legendája címet viselő novellája pedig egy tárgy szemszögéből abszolút bravúrosan és nagyon humorosan írja le az első alkalmat. 

Véleményem szerint ez egy hiánypótló kötet, jó lenne ha sokan olvasnák el és itt nem csak a fiatalokra gondolok, hanem azokra, akikhez ők fordulnának a kérdéseikkel, gondolataikkal, de nem mernek.

"Persze, elképzelte, hogy majd milyen lesz. Nyilván mindenki elképzeli. Hogy aztán egyáltalán ne úgy alakuljanak a dolgok."

Kiadó: Menő Könyvek

Kiadási év: 2017

Anyák, lányok, tragédiák, életek

Tóth Olga: Csupasz nyulak

Nagyon szeretek könyvet kapni ajándékba (ha nem sejtettétek volna). Ennél már csak azt szeretem jobban, ha a kapott könyvről kiderül, hogy egy csendben megbújó gyöngyszem, és hogy olyan élményt kapok általa, amit nem felejtek el egyhamar. A furcsa címmel rendelkező Csupasz nyulak pont ilyen volt.

A hatvanas évek Magyarországára röpít el minket Tóth Olga a történetével, amelynek középpontjában két lánytestvér áll: Eszter, aki huszonéves fejjel lányként esik teherbe, és az eminens tanuló húga, aki mindenben első szeretne lenni és ezzel próbál kitörni otthonról, ezzel igyekszik szeretetre lelni a környezetében. 

A két lány a történet mesélője, minden fejezetben mindketten szólnak az olvasóhoz. Mesélnek arról, hogy milyen volt az a világ, milyen volt egy négygyermekes szeretet nélküli családban, egy mérgező, öngyilkosságra hajlamos apával és egy a sorsa miatt folyton perlekedő, gyermekeit nem szerető anyával felnőni. Eszter mesél arról, hogy milyen lehetett anno lányfejjel odaállni anyád elé és bevallani, hogy terhes vagy, majd életed legnagyobb pofonját kapni azáltal, hogy anyád - ahelyett, hogy anyád lenne - ajtót mutat, majd idegenné válik. Mesél arról, hogy hogyan formált téged ez a helyzet, hogyan találtad meg magadban az erőt a depressziós napok után, hogyan álltál fel, hogyan nőttél fel és hogyan döntöttél úgy a sorsodról, hogy te talán ne olyan anya legyél a későbbiekben, mint aki téged nevelt.

"Anyám például a hátával hallgat. (…) A hátával adja a világ tudtára a szemrehányást, a bosszúságot, a haragot, a csalódottságot. Van egy görbület a hátán. Akkor látszik főleg, amikor ül. A görbületről le lehet olvasni a hangulatát."

Mesél a húg is arról, hogy milyen egy olyan gyereknek lenni, aki csak úgy becsúszott, és nem is akarták. Elmondja, hogy milyen végignézni egy - valójában már évek óta csak vegetáló - család szétesését, közben pedig a nővéred elvesztését. Elmeséli nekünk, hogy a tanulás az ő terepe, az élüttőrővé válás, a gimnáziumba, majd az egyetemre jutás az ő kitörési lehetősége, amelyekért mindent megtesz és amelyek igazából azt a célt is szolgálják, hogy őt is észrevegyék ebben a családnak nevezett életközösségben, hogy őt is elismerjék, szeressék.

Mindezt a lányok összesen 200 oldalban mondják el nekünk, de ez a csekélyke oldalszám igazi érzelmi hullámvasút. A fejezetek rövidek, de annál velősebbek. A mondatok sincsenek túlcifrázva, de pont ez a tömörség, feszesség adja a legjobb keretet ennek a fájóan húsba vágó, végletekig lecsupaszított, őszinte történetnek. 

"A mi családunk hazugsága az, hogy semmit sem mondunk ki."

Bár nem ebben a korszakban éltem, de anyukám pont Eszterrel volt egyidős, ezekben az években lett ő is édesanya. Természetesen anyukám kezébe is adtam a történetet és alig vártam, hogy meg tudjuk vitatni. - Anyu, tényleg ilyen idők voltak? - Anyu, tényleg voltak ilyen anyák? Ő meg csak nézett rám és a szemében nagyon sok ki nem mondott kérdésemre benne volt a válasz. Olvasás közben pont ezért hálát adtam a sorsnak, hogy bár mint minden családban, az enyém életében és működésében is vannak mélypontok meg rossz napok, de egy dologban soha nem kellett kételkednem: abban, hogy szeretnek. Abban, hogy ha gond lenne, akkor anyám én mellém állna, számíthatnék rá. Pedig nekik sem volt anno könnyű fiatalságuk, mégsem engem mérgeztek meg a múlttal, hanem a saját családjuk megalapításával új, tiszta lappal indultak tovább. Számomra ez volt a legnagyobb tanulsága ennek a könyvnek: nem mindenki alkalmas arra, hogy szülővé váljon, és aki a múlt sérelmeit, a saját elcseszett életét a gyerekein akarja megtorolni, az élete legnagyobb hibáját követi el.

"Olyan sűrű a levegő otthon, hogy majdnem megfulladok. Mint mikor begyújtáskor a kályha kifüstöl. Mindent homályosan látni, és kapkodni kell a levegőt."

Ez a regény a 2016-os év egyik legnagyobb meglepetése lett számomra. Szeretném ha többen elolvasnák, nagyon tanulságos és igazából sok témát ölel fel egyszerre: a családi viszonyokat, családon belüli (érzelmi) bántalmazást, a felnőtté majd később anyává, nővé válás folyamatát. Nem mondhatok rá mást, tényleg egy gyöngyszem, de sötét, nagyon sötét színű!

Kiadó: Ulpius

Kiadási év: 2011

Csipkekesztyű és fakanál

Szécsi Noémi - Géra Eleonóra: A budapesti úrinő magánélete (1860-1914)

Bevallom, hogy a könyv megjelenésekor nem volt számomra ismerős Szécsi Noémi, a szerző blogja, de természetesen ez azóta megváltozott. Tudtam én, hogy kell nekem ez a kívül-belül csodás kis (nagy!) könyv, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyi érdekes pillanatot - nevetést, rácsodálkozást, döbbenetet, hitetlenkedést - fog majd okozni nekem.

Természetesen mivel ez egy kultúrtörténeti összefoglaló a nők helyzetéről a kiegyezés korától egészen az első világháború kezdetéig, ezért nem egy habcsók könnyedségű olvasmány, viszont annál érdekesebb, mert remekül lett felépítve szerkezetileg, és részletes betekintést nyerhetünk a korszakba és a változó női szerepekbe általa. Sokáig tartott elolvasnom, ami nem azért volt, mert esetleg unalmas lett volna, hanem szerintem ezeket a könyveket szép apránként kell befogadni, így esténként 3-4 történetet olvastam el. Persze, amikor kedvesebb, vagy könnyebben emészthetőbb résznél jártam, volt, hogy észre sem vettem, hogy simán lecsúszott 50-60 oldal is.

"Az úrinő legalább annyira elképzelhetetlen levelezés nélkül, mint kézimunka vagy főzés nélkül."

Amit nagyon élveztem, hogy valóban Budapestre és valóban az úrinőkre koncentráltak a szerzők - persze, mi másra, hisz a címben is ez van. De tényleg kaptunk egy összehasonlítást, egy éles kontrasztot a vidékkel és a kevésbé módosabb osztályokkal kapcsolatban is. Nőként kimondottan élvezetes volt látnom, hogy mennyit változott azóta a világ, hogy mi nők, mennyi mindent csinálunk azóta másként, ugyanakkor mennyi minden maradt még változatlan, a nemi szerepek még mindig élesen elkülönülnek. És remélem senki feminista nem fog most köveket dobni rám, de bizony olvasás közben sokszor azon gondolkoztam, hogy éltem volna-e abban a korszakban? Ha igen, mennyire éltem volna meg kalitkának egy ilyen életet, vagy mivel nem tudtam volna, hogy másként is lehet, nem zavart volna-e az az élet? Amúgy arra jutottam, hogy kipróbálnám, egy időgéppel, mondjuk pár hétre, hónapra, de aztán minden további nélkül úgy érzem, hogy visszatérnék a saját koromba (ha csak az egészségügy, a női bajok, betegségek, menstruáció témáját nézzük akkor mindenképpen).

Külön öröm volt a történetekben felbukkanó nők, családok háttere mellett a fényképeiket is megtalálni a könyvben, feldobta, színesítette az elbeszélést. Elidőztem egy-egy fotó felett, próbáltam a csipkék, ruhák, hajviseletek, arckifejezések mögé látni, szóval időgép nélkül is időutazáson voltam pár hétig. Nagyon-nagyon élveztem! Ráadásul azért is szívembe zártam ezt a társadalomtörténeti értekezést és azt, hogy általa mélyebben betekinthettem ebbe a korszakba, mert két kedves sorozatom női főszereplői is ebben a időszakban voltak ifjú hölgyek (Dávid Veron és Hangay Mili az Ambrózy báró sorozatból). Persze kedvenc részeim is voltak: imádtam az udvarlásról, lánykérésről, levelezési etikettről olvasni, ezeken a részeken nagyon jót somolyogtam magamban, de érdekes és nagyon tanulságos volt olvasni a női test, a terhesség, a szülés akkori elképzeléseiről, felfogásáról is. Szintén kedvenc részeim közé tartoztak a változó női szerepek közül azok a fejezetek, amelyek a nők tanulásáról, hovatovább az elemi elvégzése utáni továbbtanulásáról szóltak.
Szóval csak annyit tudok mindenkinek tanácsolni, hogy olvassátok, mert nagyon érdekes és szórakoztató, és szeressétek majd, úgy mint én!

"A lánykérés az után következhetett, miután a fiatalember az illendő viselkedés keretei között megismertette magát a leánnyal és családjával. A 19. század utolsó évtizedeiben egyre inkább elfogadottá vált, hogy az ifjú először a választottjának tette fel a nagy kérdést, s csak ezt követte az ünnepélyes lánykérés a szülőknél. Már az sem volt előírás, hogy násznagyot vigyen magával, mint korábban, hanem mehetett egyedül. Az ifjú úriember külsejével kapcsolatban annyit vártak el, hogy ünneplőben jelenjen meg, fehér nyakkendővel és fehér kesztyűben, a kalapját pedig tartsa kézben, amíg a letételére fel nem szólítják."

Kiadó: Európa
Kiadási év: 2016

A titkos összetevő

Rain Arlender: Az élet esszenciája

Amikor az ember lánya hétköznap eljut abba a fázisba, hogy lelki szemei előtt megjelenik a "game over"  felirat, akkor biztosan mondhatom, hogy valami vicces könyvre van szüksége a kikapcsolódáshoz és az elemek újratöltéséhez. Legalábbis nekem mindenképpen! Így került a kezembe Rain Arlender Az élet esszenciája című könyve. 

Igazából olvasás előtt sokat nem tudtam róla, csak néhány igazán kacagtató idézetet olvashattam, így sokkal nagyobb élmény volt felfedezni a történetet. Maga a könyv néhány fejezet, egy-egy emberi sors, egy-egy kaland elmesélése, amely aztán szépen egy kerek egésszé, egy lassan összefonódó családtörténetté válik a végére. Minden fejezet egy-egy puzzle darab, eleinte még csak keressük a különálló darabok helyét, hogy a legvégére egy családi albumban szereplő képpé álljon össze. A kezdőmondat olvasásakor azt gondoltam, hogy ez egy olyan regény lesz, amit nem lehet nem szeretni és szerencsére igazam is volt.

"Természetkedvelő munkatársat keresünk. Magánytűrés kötelező, nagy láb előny."

A fenti álláshirdetésre akár én is válaszolhattam volna, de a könyv egyik főhőse, Aurora tette meg azt helyettem. Aki maga sem tudta még sem akkor, sem miután munkába állt, hogy mire is mondott igent. Csak annyi derült ki számára, hogy egy skót családhoz került, akik whisky lepárlót üzemeltetnek és nemrég lett győztes az egyik whiskyjük egy versenyen. Aurora nem kérdez, csak felhúzza minden reggel a gumicsizmát, mint munkaeszközt és nyakába veszi a vidéket. Majd megismeri Adamet, a család idősebbik fiát, akivel nagyon hamar közös nevezőn lesznek, egymásba gabalyodnak úgy ahogy kell, majd az esküvő után Adam beavatja a lányt a családi titokba, amikor is Aurorának minden világossá válik, kitudódik a titkos összetevő.

Forrás

Persze Adammel és a whisky lepárlóval egyetemben megkapja a férfi családját is, ahogy mi is olvasók a nyakunkba kapunk egy adag bohókás rokont. Megismerhetjük Adam apját, Charlie-t akinek esze ágában sem volt annak idején átvenni a családi whisky-businesst, ő híres építész akart lenni, csak sajnos mindenhez volt tehetsége, ám az építészethez nem. Aztán jobban beleláthatunk Aurora újdonsült anyósának, Leonának a fejébe, aki igazán kemény kézzel intézte a család ügyeit és a fiainak életét is, úgyhogy amikor belép a képbe egy friss menyecske bizony problémák is adódnak. Majd egy kis kitérőt teszünk Magyarországra is, és a whisky helyett a pálinka kerül a középpontba, amelynek köszönhetően a kisebbik fiú, Patrick is hazaállít egy lánnyal, a félig magyar Marionnal, aki újabb fennforgást okoz majd a család és a lepárló életébe.

"Estére Marion megelégelte, hogy egész nap a búbánatos fejét kell néznie, és bevitte egy kocsmába, ahol azt mondta Patricknek, hogy ha búsulni akar, ám tegye, de akkor már fejlessze tökélyre, mert a búsulás az nem egy szomorú arc, egy lebiggyesztett száj - nem. A búsulás az sokkal több ennél. És ha Patrick meg akar tanulni úgy istenigazából nekibúsulni, és a világot szar helynek érezni (önmagát meg egy darab szarnak benne), akkor a legjobb helyre jött, mert itt, Magyarországon ennek évszázados hagyományai vannak."

És persze ez még csak a jéghegy csúcsa, hiszen a család nem csak feleségekkel, hanem a későbbiekben gyerekekkel is gyarapszik majd, akikből a legkacagtatóbb személyiség egy csöpp leányzó, Estella lesz. Ennek a kislánynak köszönheti majd a család, hogy egy nagy tragédia kapcsán megalapozza újra a whisky lepároló hírnevét, hiszen jó pár év távlatából a család újfent megnyeri a whiskyk versenyét, de higgyétek el nekem, az újabb titokzatos összetevőnek most sem fognak örülni a családtagok, ahogy mi olvasók sem.

Rain Arlender könyvét nem szabad gyorsan olvasni, mert én úgy élveztem a legjobban, hogy egy nap egy fejezetnek értem a végére. Így szép lassan csiszolódtam össze a családdal, a régi és új rokonokkal emésztettem meg a titokzatos, ámde picit morbid összetevő titkát, hogy a végre kapjak egy még morbidabbat. 

Az írónő humorát nagyon élveztem: kicsit fekete, kicsit fanyar, olyan mint egy kicsit túlcitromozott hűsítő limonádé. Nagyon jól tudta mindegyik szereplőt megszólaltatni: ha kellett kötekedő anyóst formált, máskor egy cserfes és mindenlében kanál kislányt, vagy egy nagyra nőtt óriás, kicsit mamlasz elsőszülött fiút, akinek a nyakába szakad a whisky lepároló működtetése. Igazán bohókás családot alkotott meg, akinek tagja között vannak nagyon szerethetőek, és kevésbé azok, pontosan mint az életben is.

Stílusát tekintve egész végig egy másik írónő és annak egy könyve járt a fejemben, a humor és környezet miatt nekem Katarina Mazetti A pasi a szomszéd sír mellől című könyvét idézte meg egy kis alkoholos, skótos beütéssel. Aki azt szerette, szerintem a Rattray család történetét is élvezni fogja. Nekem okozott néhány óra vidám szórakozást, és bár a vége egy picit szíven ütött, de hát az élet sem fenékig tejfel, gondolom a whisky lepárlókat üzemeltető családok élete sem.

Kiadó: Syllabux

Kiadási év: 2016

Egyetlen egy dolog mellett nem tudok elmenni szó nélkül, az pedig a borító. Tudom és a könyv olvasása után már értem is, hogy mindennek jelentősége van rajta, a színnek és csizmának is, de nem, ez a borító nem az a borító, amit ez a könyv kíván meg. De hát egy könyvet nem csak a borítója után ítélünk meg mi könyvmolyok, és a belbeccsel nem volt gondom.

Az írónő facebook oldalán még több idézetet olvashattok a könyvből.

Rövidekről röviden

Április folyamán a könyvtárból sikerült kivennem néhány izgalmasnak ígérkező olvasmányt, amik elég rövidek voltak ahhoz, hogy vagy egy-két este elolvassam őket vagy szinte egyszuszra a végére érjek. Elég változatos témát, kort dolgoztak fel, most mégis egy rövid posztban egyszerre mutatom meg őket.

Cecilie Enger: Anyám ajándékai

Bevallom, ez a könyv elsőként a jópofa, egyszerű borítójával szólított meg. Aztán megtetszett a témája is, így megörültem, amikor a sikerkönyvek között rátaláltam. Cecilie Enger alapötlete nagyon egyedi: egy norvég középosztálybeli család történetét követhetjük végig a karácsonyi ajándékok listáján keresztül. Erre akkor bukkanak a gyerekek, amikor édesanyjuk - aki Alzheimer-kórban szenved - otthonba kerülése után felszámolják a házban maradt bútorokat, emlékeket és ezen listát tartalmazó füzet az egyik lányhoz kerül. Az ajándékok felsorolásán keresztül nyerünk bepillantást a család életébe: sorsokba, szerelmekbe, családi feszültségekbe, válások történetébe, karácsonyozásokba, gyermeki ábrándokba.

Számomra nagyon fájdalmas utazás volt ez a kis regény. Egyrészt szembesültem a mulandóságunkkal, méghozzá azzal a fajtával, amikor a test még hajtja a motort, de lélekben már máshol járunk. Azt hiszem ennél rosszabb elmúlás nincs is ... Aztán fájdalmas volt azért is, mert rádöbbentem, hogy ahogy telnek a karácsonyok a hőn áhított ajándékok értéke mennyire meg tud változni: amiért egyik évben majd meghal az ember, pár év múlva már semmit sem jelent. Amióta úgy érzem, hogy felnőttem, én pont ezeket az ajándékokat igyekszem elkerülni: vagy élményt szeretnék adni/kapni vagy valami olyan tárgyat, amire évek múlva is emlékszik az ember.

"Egyetlen ember sincs tudatában annak, amikor megtapasztalja élete legboldogabb pillanatát. Vannak, akik izgatottságukban azt hajtogatják, hogy ez életük legboldogabb pillanata, de a lelke mélyén mindenki azt reméli, hogy az a perc még nem jött el. Azt hiszik, hogy valamikor a jövőben egy sokkal szebb és boldogabb pillanat vár rájuk. Hiszen micsoda kegyetlenség volna, ha már fiatalon tudná az ember, hogy soha semmi nem lesz szebb ennél. Hogy minden csak rosszabb lesz. Nem igaz?"

Kiadó: Typotex
Kiadási év: 2015
Fordította: Petrikovics Edit

Szaniszló Judit: Beenged

Ez a könyv is valahogy rám kacsintott az egyik polcról, leemeltem, beleolvastam és úgy gondoltam tökéletes kis társ lesz nekem esténként. A szerzőről sem tudtam semmit, de pont szeretek így kvázi tudatlanul új írókat megismerni.
A Beenged nagyon érdekes, helyenként sokszor elgondolkodtató novellák füzére. Miről is szól? A mindennapjainkról. Családról, kapcsolatokról, magányról, az élet nagy pillanatairól, a felnőtté válásról  - egyszóval mindenről, amivel mi kis földi halandók találkozunk az életünk során. Helyenként nekem túl sok volt, néha jobban a sorok mögé kellett, hogy nézzek, hogy értsem is, amit olvasok, de volt pár olyan, ami nagyon eltalált élethelyzetet mutatott meg. Összességében jó volt ismerkedni Szaniszló Judit stílusával, illetve rábólintani egy-egy szituációra, hogy mennyire ismerős már, hogy néha a saját agymenéseimmel nem is vagyok egyedül, csak én nem tudom úgy szavakba önteni, mint a szerző.

Kiadó: Magvető
Kiadási év: 2016

Szerb Antal: A harmadik torony

Rövidke 80 oldal és mégis mennyi minden benne van. Benne van Szerb Antal szeretete egy ország és annak városai iránt. Benne van a mehetnék, messzire, magányosan, a felfedezni vágyás, a történelem megidézése. És benne voltam én is, bandukoltam Szerb Antal mellett mint egy láthatatlan útitárs, legördítettem én is pár pohárka bort este vele a piazzán üldögélve és dülöngélve én is láttam a ferde tornyot, no meg azt a harmadikat is. Szóval ha nem sikerül idén (sem) eljutnom Olaszországba, mégis elmondhatom, hogy én már láttam, éreztem, szagoltam az ottani levegőt, figyeltem az épületeket, magamba szívtam egy kis mediterrán hangulatot a megkopott, esőszagú, szürke Budapest kellős közepén egy szobában ücsörögve.

"Felváltottam úri módon ötszáz lírát; – trecento… quatrocento… cinquecento! – mondta a pincér és leszámolta az asztalra az olasz történelem nagy századait."

***

 "Azért mindig úgy utazom Olaszországba, mintha utoljára járnék ott, és mikor elõször látom egy városát, mindig egyúttal mintha viszontlátnám is és mintha búcsúznék is tõle. Dosztojevszkij azt írja, hogy az embernek úgy kellene élnie, mintha minden perce a halálraítélt utolsó perce volna, hogy fel tudja ismerni az élet kimondhatatlan teljességét – az én olaszországi benyomásaim kissé mind ilyen utolsó szemlátomások."

Kiadó: Magvető
Kiadási év: 2007

Mili és Richárd újra nyomoznak

Böszörményi Gyula: A Rudnay-gyilkosságok

Nagyon ritka manapság már az szerintem, amikor egy sorozat második kötete teljes mértékben hozza az első kötet színvonalát. És nem csak hogy hozza, hanem messze túl is szárnyalja azt. Számomra Böszörményi Gyula Ambrózy-báró esetei sorozatának 2. kötete az idei évem (oké, tudom, hogy csak pár héten vagyunk túl, de majd az év végi összegzőben is meg fogom említeni) egyik legjobb és legkedvesebb olvasmányélménye volt. Olyannyira, hogy azt hiszem azóta is maradt bennem egy pici űr, hogy el kellett engednem Mili és a báró kezét.

Aki olvasta az első kötetet, azt tudja, hogy függővéggel zárult. A második kötet ott folytatódik ahol az első, és szerintem az olvasók nagy örömére Gerlice szála is tovább bonyolódik, ám már nem Gerliceként. Úgy gondolom, hogy a két Hangay-lányt nem ejtették a feje tetejére. Az idősebbik, Emma, most már sokadik álarcának felvételére kényszerül és mint ahogy az első részben a cirkuszban, most sem éppen szokványos szerep(ek)ben kell megállnia a helyét és talpraesettségét bizonyítania.

A fiatalabb lány, Mili az első kötet után továbbra is az Ambrózy-villa és Agáta mama, no meg a személyzet vendégszeretetét élvezi és minden erejével azon lenne, hogy Emma nővérét felkutassa, mert ugyan a bizonyítékok szerint a haláláról kapnak hírt, sem a lány, sem az édesapjuk nem hisznek ebben. Ám Mili nővérének ügye háttérbe szorul, amikor Richárdot Rudnay Béla rendőrfőkapitány hét megoldatlan és furcsa bűnügy felderítésére kéri fel. Ambrózy báró természetesen igent mond és nyomban bele is veti magát az ügyekbe, csak Milivel nem számolt. Azzal, hogy bizony ebből sem hagyhatja ki ezt a Mindenlébenkanál Kisasszonyt és egyre másra bebizonyosodó jó megérzéseit.

"– Na de báró úr! – Most tényleg megsértődtem. – Minek néz maga engem?
– Örökké kíváncsiskodó, nyughatatlan kishölgynek, aki folyton épp az ellenkezőjét teszi annak, mint amit kérnek tőle – felelte tárgyilagosan, majd egy másik bérkocsi után intett."

Azt kell, hogy mondjam, amikor megvettem a könyvet és megláttam, hogy majdnem 600 oldal fogalmam sem volt, hogy mit lehet erről a történetről még ennyit írni. Kérem szépen, lehet, sőt, amikor befejeztem azt éreztem, hogy még legalább 600 oldalon keresztül olvasnám tovább.

Egyrészt az alaptörténet, a valóban megtörtént 7 bűneset és azok fiktív összekapcsolása és megoldása szerintem zseniális ötlet volt és okos koponyára vall. Nagyon tetszett, hogy bár a valós életben ezeknek a bűntényeknek semmi közük nem volt egymáshoz, mi kaptunk egy olyan megoldást, ami nem volt szokványos, ugyanakkor eléggé elborzasztó és hihető volt és jó sok kalamajkát és kalandot okozott a főhőseink életében a felderítése. Richárd, de legfőképpen Mili olyan helyekre jut el és olyan események szemtanúja, aktív részese lesz, amire ez a kislány, aki egyre kevésbé lány, hanem inkább felnőtt ifjú hölgy, szóval aki erre nem egészen volt eddig felkészülve. De veszi az akadályt, sőt, teljes mértékben felnő a feladathoz. És azt hiszem ez a második ok, ami miatt kedvencemmé vált a könyv és maga a sorozat is.

"Az íróasztal alatt négykézláb kuporogva két dolog járt a fejemben. Az egyik, hogy miként is keveredhettem ilyen ostoba helyzetbe. A válasz persze egyértelmű: sosem bírom fékezni a kíváncsiságomat."

Fejlődnek, alakulnak a karakterek. Mili vidéki kis tapasztalatlan csitriből lassan egy határozott, a véleményéért és igazáért, no meg a szeretett emberekért a végsőkig elmenő fiatal hölgy lesz, aki nem fél a sznob budapesti hölgyelitnek sem a szeme közé mondani a véleményét. Richárd faragatlanságát is egyre jobban kezeli, sőt azt hiszem azok az érzelmek a férfi felé, amelyekre mi olvasók már korábban fentük a fogunkat, Mili számára is egyre nyilvánvalóbbak lesznek, csak még nem tudja, hogy hogyan is lépjen ennek érdekében.

Ambrózy Richárd... ő nekem olyan mint Lizzie-nek Mr. Darcy, vagy Jane-nek Mr. Rocherster. Imádom! Tőlem lehet nőgyűlölő (nem az!), morózus (oké, sokszor), karót nyelt (jaj, ugyanmár!) de szíve mélyén csak egy megsebzett férfi, aki fizikai hiányosságát tűéles eszével igyekszik kompenzálni és akárki akármit mond igenis nyiladozik a szívében egy kis rész Mili iránt (én nem veszem be a testvéri szeretet dumáját!).

A többi szereplő is mind-mind nagyon jól eltalált karakterek: a tabáni alvilág, a korrupt rendőrök, az Ambrózy-ház szolgái, Gerlice-Cili társai a bajban, no és persze Tarján Vili is, a riporterünk, aki Milinek és persze Richárdnak is ott segít ahol tud. Sok szereplővel dolgozik a regény, de ez csak az előnyére válik.

"Bár ki soha nem mutatta, olykor neki is szüksége volt némi melegségre, gondoskodásra, valamint borzalmaktól, aljas indokoktól, önzéstől és gyilkos ösztönöktől mentes, egyszerű emberi gesztusokra, mint például az anyja csendes figyelme, vagy épp az én bosszantó jelenlétem."

Jó érzékkel ötvözi Böszörményi Gyula a két lány sorsát. Hol egy fejezet Miliről, hol egy Gerlice-Ciliről, hogy persze a végére a történések megint összeérjenek, amikor is abba fut bele az olvasó: folyt.köv. Már megint! Én meg teljesen oda és vissza vagyok, mert nem lehet elég gyorsan itt a december (karácsony), amikorra is a hírek szerint érkezik a sorozat befejező része.

Még mindig csak egyetlen egy dolgot tudok megemlíteni, ami zavaró, bár megértem az írót, hisz a végén megmagyarázza, hogy miért döntött így. Nevezetesen a lábjegyzetek. Nagyon sok (ami köszönhető az alapos kutatómunkának) és engem megakasztott az olvasás lendületében. Úgyhogy egy idő után nem is néztem őket, csak amikor nyelvi kifejezéseket magyarázott meg.

De ezen kívül én biza semmibe nem tudok és nem is akarok belekötni, elejétől a végéig imádtam az egész könyvet. Tűkön ülve várom a folytatást és remélem olyan irányba kanyarodnak majd Mili, Richárd és Emma kalandjai, amire mi olvasók titkon számítunk. Én bízom Böszörményi Gyulában, szerintem a harmadik kötet még a másodikat is le fogja majd körözni!

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadási év: 2015

Képzeljétek! Ambrózy báróhoz kapcsolódóan létrejött egy facebook oldal, ahol további csemegézni valót találhatunk magunknak ITT

Illetve az író az alábbi karcában egy esetleges megfilmesítés lehetőségét is felvetette ITT. Aminek ugyan örülök, de azóta azon kattogok, hogy kit tudnék elképzelni a főszerepekben. Az én kisfilmem, ami a fejemben van, ragaszkodik a saját elgondolásához, így nem találok ideális jelölteket.

A milleniumi bűneset

Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten

Bevallom őszintén, azért figyeltem fel erre a könyvre, mert a fülszövege alapján valami olyan történetre számítottam, mint amilyen a Dávid Veron-sorozatot jellemzi. Nagyon hiányzik nekem ez a Mindenlébenkanál Kisasszony, már gondolkozom egy sorozat újraolvasáson, de előtte megleptem magam a Leányrablás Budapestennel. És a végén teljesen elégedett voltam azzal, amit kaptam, habár óriási függővéggel zárul, amit én nagyon-nagyon nem szeretek.

A történet az 1896-os milleniumi ünnepség ideje alatt kezdődik, amikor is a marosvásárhelyi Hangay Emma a fővárosi nagynénjénél tölti ezt a pár napot, majd egyik pillanatról a másikra nyoma vész. Hiába nyomoznak utána, minden szál zsákutcába vezet és arra a következtetésre jutnak, hogy biztos elcsavarta a fruska fejét valami fess legény és megszöktek együtt. Természetesen a lány édesapja és húga, Mili nem hisz ebben, pláne azután nem, hogy 4 évvel a lány eltűnése után távirat érkezik tőle, amelyben tudatja, hogy él. A kisebbik Hangay lány úgy dönt, hogy most ő utazik fel a fővárosba a nagynénihez, hogy felkeresse azt a személyt, akit a nővére a táviratban említ, hátha nyomára tudnak majd bukkanni az eltűnt lánynak. Természetesen Milit óriási meglepetés éri a fővárosban és egy szerencsétlen balesetnek köszönhetően a lány a híres nyomozó, Ambrózy Richárd báró karjaiban köt ki. És a bonyodalmak innentől kezdődnek csak igazán, mert nem elég, hogy úgy tűnik Mili olyan szálakat bolygatott meg, amit nem kellett volna, de Ambrózynak elég hamar feltűnik az is, hogy a lány élete is veszélybe került. A felfordulást még tetézi az, hogy ez a két ember, a kedves és a világ dolgaira nyitott Mili, és a morózus, testi hibáját az elméje élességével kompenzáló ifjú Ambrózy finoman szólva is ki nem állhatják egymást.

Az egész történet számomra egy óriási időutazás és színtiszta szórakozás volt. Nem olyan mint a Dávid Veron-sorozat (szerencsére!), viszont olyan érzésem volt, mintha annak a könnyedségét és humorát összemixelte volna az író Kondor Vilmos Bűnös Budapest című sötétebb lelkületű sorozatával. Hiszen itt is főleg Budapest a helyszín, mocskos dolgok és titkok lapulnak a háttérben, gyilkosságok történnek, és akik a háttérből figyelik és irányítják az eseményeket úgy tűnik, tényleg semmitől sem riadnak vissza. Ez a része hasonlítható a Kondor-féle sorozathoz.

Tetszett a két szálon futó cselekményvezetés: 1896-ban Emma sorsát követhetjük végig, úgy derülnek ki a titkok ezen a vonalon, ahogy 1900-ban Mili és Richárd számára tisztázódnak a kérdések, szóval nincs előre semmilyen poén lelőve.

A két főszereplő karaktere is jól működő elegyet ad (valamikor garantált lesz a robbanás érzésem szerint). A vidéki kis fruska, akit fűt a nővére utáni keresés izgalma, aki mindenkivel megtalálja a közös hangot legyen az egy cseléd, egy nemesasszony, és aki ahogy halad előre a történet egyre erősebb fiatal hölggyé válik, egyre többször kiáll magáért és a családjáért. Ambrózyt is nagyon bírtam, néha Mr. Rochester sötét jellemét juttatta eszembe, hisz itt is biztos vagyok benne, hogy a kemény külső, egy sérült lelket takar. Ugyan fizikai fogyatékossággal rendelkezik, viszont az agya és tehetsége mérföldekre megelőzi a bűnözőket, még a hivatalos szerveket is és azokat meg főképp, akik csak a külsejéből ítélnek. Persze minden romantikára vágyó olvasó érzi, hogy az a két karakter, aki ennyire fúj a másikra, egyszer majd nagyon egymásra fog találni, de úgy gondolom, hogy hosszú lesz az út még odáig.

"– (…) Mili kedves, ön holnap délelőtt a fiammal együtt felmegy a villa tetőteraszára, hogy madártávlatból csodálhassa meg Pest látképét, s aztán felállva a kő mellvédre, szépen leveti magát a mélybe! Nos, mit szól hozzá, jó lesz így?!"

Az is érződik a regényen, hogy alapos és mindenre kiterjedő kutatómunka áll mögötte. Ami bennem egy pici zavaró érzést keltett az a rengeteg lábjegyzet volt. Jók voltak ezek, csak engem mindig megakasztottak olvasás közben, úgyhogy én bizony a regény hátsó részébe száműztem volna őket. De ez már csak szerkesztés kérdése.

Ami miatt szintén plusz pontot kap nálam a könyv azok a helyszínek és a sok és változatos karakter, akiket megismerhetünk. Betekinthetünk egy báró villájának és cselédjeinek mindennapjaiba (hovatovább fontos szerepük lesz), megjárjuk a Lipótmezőt is (eléggé "paráztam" azoknál a részeknél, kicsit én magam is bolond lettem tőle), csatlakozunk egy vándorcirkuszhoz és annak minden bohókás és furcsa szerzetéhez, álruhában nyomozunk a Gellért-hegyi villák egyikében, szóval igen változatos képet kapunk az egész nyomozás során.

Az mondjuk meglepetésként ért, hogy a történet nincs megoldva, mert azt gondoltam, hogy egy kötet egy ügy utáni nyomozás lesz majd, de nem, mert a Hangay-lányok története nincs lezárva, ráadásul óriási függővéggel zárul az első rész, méghozzá olyannal, ami abszolút nem egy megnyugtató jövőképet vetített elém.

Természetesen vevő leszek a következő kötetre is, hisz azt a célt, ami miatt beszereztem a könyvet maradéktalanul teljesítette: azaz szórakoztatott, kikapcsolt és egy kicsit még meg is dolgoztatta az agyamat, ahogy együtt nyomoztam a főszereplő párossal. A századeleji miliő és hangulat pedig még rádobott egy lapáttal, így én meleg szívvel ajánlani tudom mindenkinek, hogy ismerjék meg Mili és Ambrózy báró közös nyomozásának történetét!

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadási év: 2014

Vissza a múltba

Nógrádi Gábor: A mi Dózsánk

Mentünk, láttunk, hazajönnénk

Néha olyan jó érzés ifjúsági irodalmat olvasni így felnőtt fejjel. Kicsit újra gyereknek érezhetem magam. Visszagondolhatok az iskolás éveimre, a tanórákra, a tanáraimra, a szünidőkre, amikor igazán szabadnak érezhettem magam és igazából azon kívül, hogy a szünetre feladott kötelező olvasmányokat elolvassam csak az volt a dolgom, hogy jól érezzem magam. Mondjuk, ha Nógrádi Gábor A mi Dózsánk c. könyvéhez hasonló kötelező olvasmányaim lettek volna, akkor talán anyukámnak sem kellett volna párszor rám szólnia, hogy ugye olvasom a kötelezőket is?

A mi Dózsánk c. regény az 1514-es parasztháború 500. évfordulójának állít emléket. Bevallom, hogy nem ez volt a kedvenc témaköröm történelemből, sőt, úgy egészében véve nem nagyon rajongtam a magyar középkorért. Mégis, ebben a történetében kimondottan élveztem, hogy visszarepülhettem 500 évet és kis betekintést nyerhettem a magyar történelem eme véres részébe.

Adott egy kis csapat, 4 fiú és egy lányka, egy történelem tanár, Sipeki Béla és egy vizsla, no meg egy kisváros, Zeréndvár, ahol épp forronganak az indulatok. Ugyanis a kisvárosban valaki megtámadta a városka egyik idős nénikéjét, lopások is történtek és a nem olyan régen megválasztott polgármestert, Sipeki tanár urat, mindenki azzal vádolja, hogy tehetetlen. A tanár úr köré szerveződött diákcsapat minden áron azt szeretné elérni, hogy továbbra is Sipeki maradjon a polgármester, de úgy tűnik, hogy tehetetlenek Garai Nándorral szemben, aki a korábbi zeréndvári polgármester volt és most vissza akarja venni a hatalmat (nem mellesleg korrupt egy ember).

A gyerekek természetesen harc nélkül nem adják ám fel a tanár úr helyét és úgy döntenek, hogy visszautaznak megint az időben és újra Kinizsi Pál segítségét kérik, mint ahogy az A mi Kinizsink c. előzményben olvasható. Csakhogy az informatikai guru Attila gyerek programjának futása során egy apró malőr történik és a négy gyerkőc no meg a tanár úr bizony nem Kinizsi korában landol, hanem a Dózsa-féle parasztháború idején. Úgy gondolják, hogy ha már bekövetkezett a baki, akkor majd Dózsától kérnek segítséget, csakhogy rögös az út a nagy parasztvezérhez. Számos veszedelmes helyzetbe kerülnek, ahol szükségük lesz mind a tanár úr, mind a saját ügyességükre és tudásukra, hogy ép bőrrel megússzák ezt a nagy kalandot.

Nógrádi Gábor most is egy igazi érdekfeszítő ifjúsági történettel rukkolt elő. Bár nem olvastam a könyv előzményét, anélkül is tökéletesen érthető volt a történet és nagyon hamar megszerettem ezeket a gyerekeket, no meg Sipekit. A fiúk között van egy testvérpár, az ő esetükben nagyon jókat mosolyogtam a testvérek közötti szokásos civódásokon. Jó ötletnek tartottam, hogy egy-két mai tárgyat "véletlenül" magukkal vittek az időutazók, amik később óriási hasznukra váltak. Tetszett, hogy a történelmi események milyen szép keretet adtak a történetnek, hogy mind Sipeki tanár úr, mind a gyerekek megcsillogtatták történelmi tudásukat, jártasságukat a témában egy-egy kényesebb szituációban. Nem egyszer volt bizony, hogy az életüket köszönhették ennek! Szóval nem rossz ám az, ha tisztában vagyunk saját történelmünkkel, mert soha nem tudhatjuk mikor kerülünk egy időutazó történet kellős közepébe Magyarországon.

"Bea, aki Sipeki másik kezét szorongatta, elhúzta a száját.

- Mi bajod? Nagyon szimpi. És király a haja. Ilyen hosszú, göndör, fekete hajat még nem is láttam fiún.

- Mi van? - vigyorgott Domi. - Belezúgtál a Dózsába?

- Te hülye vagy! - nyávogott a kislány. - Te olyan hülye vagy!

Domi röhögött.

- Ennek mindegy, hogy milyen, csak celeb legyen."

Az író stílusában nagyon szeretem azt, hogy sokszor ki-kiszól az olvasóhoz (Dumas regényeiben tapasztaltam ilyet), megmagyaráz egy-két apróságot, tehát minket is a történet részeként kezel. A humora is nagyon eltalált, hol a szülő-gyermek, hol a tanár-diák, hol pedig a generációs különbségek helyzetéből adódnak vicces jelenetek, és bizony volt olyan, hogy kitört belőlem a hangos nevetés olvasás közben. Külön élvezet volt olvasni az ifjoncok mai szlengjét, no meg azt, amikor visszakerültek a középkorba és megpróbáltak ómagyarul beszélni.

"-Psssszt! - tette szájára az ujját Dénes. - Jó barát! - suttogta - Jó barátok vagyunk!

A paraszt szeméből azonban nem tűnt el a rémület. Levegő után kapkodott, és hörgött a nyakára feszülő fakeret szorításában.

- Kük vattok? - lihegte, és úgy bámult, mint aki jelenést lát.

- Nyugi má'! - mondta Domi. - Jó emberek vagyunk! Jaó emberek! Joua embörök!"

 ***

"- Ezek itt mindent beszopnak, mint a csecsemő. Ha azt mondom, hogy angyal vagyok, leborulnak elém. Ha azt mondom, hogy az ördög, visítva menekülnek. Tisztára olyanok, mint anyu. Ő is mindent megkajál, amit mondok."

Összességében egy szórakoztató történetet olvashattam, teletűzdelve a fontosabb történelmi tényekkel, szereplőkkel és eseményekkel az 1514-es történésekhez kapcsolódóan, így remélem, hogy pár vállalkozó kedvű történelem tanár elolvassa vagy elolvastatja ezt a könyvet a gyerekekkel. Szerintem sokkal több ragad meg bennük egy ilyen kerettörténet által, mint a száraz tényeket felsoroló tankönyvekből. Az biztos, hogy én ajánlani fogom az ilyen korú gyerekeket nevelő szülő ismerőseimnek, és garantáltan nem csak a gyerekeknek, hanem nekik is mókás olvasmányélményben lesz részük!

Kiadó: Móra

Kiadási év: 2014

A pesti Chicago

Kondor Vilmos: Budapest Noir

Egy érzelmileg megterhelő olvasmány után úgy éreztem, hogy most valami könnyedebbre lenne szükségem. De most semmi hangulatom nem volt a romantikusokhoz nyúlni, és általában ilyenkor valami krimi szokott engem a leginkább kikapcsolni. Mivel idén szeretnék több magyar és több férfi szerzőtől olvasni, ezért nem kellett sokat gondolkoznom, hogy Kondor Vilmos Bűnös Budapest-ciklusának első része után nyúljak. Előtte persze azért tájékozódtam a nagy világban, hogy vajon nekem való lesz-e, de aztán láttam, hogy az általam olvasott bloggerek kedvelték a történetet, így én is belevágtam.

A történet egy gyilkossággal kezdődik (krimi lévén): holtan találnak egy fiatal zsidó lányt Pest egyik olyan szegletében, amely inkább az örömlányok nyújtotta szolgáltatásáról híres, mintsem a szép belvárosi látnivalókról. Ez a haláleset kelti fel a főszereplő, Gordon Zsigmond, bűnügyi újságíró figyelmét és belső megérzésének engedve nyomozni kezd az ügyben, csakhogy mindenhol - eddigi rendőrségi kapcsolatain keresztül is - falakba ütközik. Mivel általában egy újságíró nem arról híres, hogy ha szagot fog, akkor ejti a sztorit, ezért Gordon is felveszi a kesztyűt és beleveti magát a pesti éjszakába. Mikor halálos fenyegetés éri őt is és szeretteit is, már tudja, hogy nagyobb dologba tenyerelt, mint egy "szimpla" gyilkosság, de ekkor már nincs visszaút.

 

Az Abbázia Kávéház, Oktogon. (Forrás:www.egykor.hu)

Azt hiszem, hogy velem Kondor Vilmosnak nagyon-nagyon könnyű dolga volt most. Ugyanis a történetet a világháború előtti Budapestre helyezte, 1936-ba, amely korszakról szeretek olvasni. Ráadásul Budapest olyan szegletébe, ahol én is élek, amelyet úgy ismerek, mint a tenyeremet. Szerintem sokakat idegesíthetett olvasás közben a sok utcanév, meg kávézó, ahol Gordon megpihent vagy információkat gyűjtött, én kimondottan élveztem, hogy a fejemben lévő térképen nyomon tudom követni mikor és merre járt. Ráadásul a kávé szerelmese lévén a régi nagy kávéházak felemlegetése is mosolyt csalt az arcomra és rögtön néztem is az internet segítségével, hogy hogyan néztek ki az emlegetett épületek.

Persze nem csak ezért lehet szeretni ezt a történetet, hanem azért is, mert Kondor Vilmos megalkotott 3 imádnivaló karaktert, akik az egész cselekmény során vagy a tetteikkel, vagy a beszólásaikkal mosolyt csaltak az arcomra. 

Itt van rögtön elsőként Gordon Zsigmond maga. Furcsa, hogy az egész regény alatt a külsőjéről sokat nem tudunk meg, pontosabban azt hiszem semmit sem, de a nagyapjához, Mórhoz való viszonya (aki legtöbbször csak tataként volt emlegetve) miatt nekem rögtön szimpatikus lett. Amit meg imádtam, hogy miután elég közeli ismeretségbe került egy bokszoló ökleivel a sötét utcán, olyan "elegánsan" torolta meg az őt ért sérelmet. Nem kimondottan testi erejét használta, hanem az eszét! Ott a pont! A krimiszálat illető kirakósokat is szépen szedegette össze, megmondom, nekem volt olyan mozaik, amit nem tudtam beilleszteni a képbe, de a végére Zsigmond minden szálat szépen felgöngyölít.

Tatát már fent említettem, ő Gordon nagyapja, aki miután orvosi praxisából visszavonul egy dolognak szenteli életét: lekvárt főz, de olyan lelkesedéssel, amit én még asszonyoknál sem tapasztaltam. Kísérletezik mindenféle gyümölccsel, naponta jár a piacra, kotyvaszt a konyhában és a végterméket az unokájával teszteli általában. Hát lehet egy ilyen embert nem szeretni?

"Fogta az üveg lekvárt, amit Krisztina ügyesen elrejtett a retiküljében, levette róla a celofánt, és egy kiskanállal belekotort. Rosszabbra számított. Mór lekvárjai többször sikerültek félre, semmint jól. Ez azonban kifejezetten ehetőnek bizonyult. Azt meg nem tudta volna mondani, hogy miből készült, de ízlett. Talán alma és egres. Vagy birskörte és hecsedli. Esetleg körte és rebarbara. Vagy az öreg sajátos módon értelmezi az őszibarackot."

A harmadik pedig a női főszereplő alakja, Gordon Zsigmond kedveséé, Krisztináé. Egy erős és független nő, méltó társa Zsigmondnak, mert ugyan sok döntésével nem értett egyet, de ha baj vagy gond támadt, akkor szó nélkül ott állt mellette. Az már más kérdés, hogy vannak kapcsolati problémáik, amit Krisztina a könyv végén úgy oldott meg ahogy, de gondolom erről még a további kötetekben lesz szó. Az biztos, hogy nagyon bírtam a kettejük csípős szócsatáit:

"– Kár belé a lekvárja, Mór – vetette oda Krisztina. – Ez olyan fafejű, hogy inkább fűrészpor dukálna neki."

 ***

 "– Maga olyan faragatlan néha, hogy nem is értem, miért engedem be az ágyamba.
– A maga ágyába? Azt a modern szörnyeteget tőlem kapta.
– De én alszom benne. És maga, ha éppen nem felejtkezik el rólam."

Tudom, hogy közel sem hibátlan a könyv, olvastam pár olyan bejegyzést a neten, hogy történelmi/tárgyi tévedések vannak benne, de bevallom én ezeknek nem néztem utána, megtették már előttem ezt mások és én ezt a regényt nem mint egy történelem könyvet kezeltem, hanem mint egy szórakoztató olvasmányt. Ezt az elvárásomat pedig teljes mértékben hozta. Szórakoztató volt, humoros, szerintem jó korrajz is a 30-as évek Pestjéről, épp ezért a hangulatát is nagyon szerettem és határozottan kíváncsi lettem a sorozat folytatásaira is.

Értékelésem: 4 / 5 -ből (a borító teljes mértékben hozta számomra a könyv hangulatát)

Kiadó: Agave

Kiadási év: 2008