Az eltéphetetlen köldökzsinór

Romain Gary: A virradat ígérete

Romain Gary nevével tavaly találkoztam először. Emlékszem, hogy örömmel távoztam a könyvtárból, mert sikerült kivennem Émile Ajar álnéven megjelent Előttem az élet c. regényét.

Már akkor nagyon felkeltette az érdeklődésemet maga az író, hiszen ő az egyetlen, akinek kétszer is odaítélték a Goncourt-díjat, mert nem tudták, hogy az író álnév alatt ugyanaz az ember rejtőzik, aki 1956-ban Les racines du ciel c. regényéért egyszer már megkapta ezt az elismerést.

Ahogy egy fárasztó munkanap után este belekezdtem A virradat ígérete c. könyvébe, rögtön éreztem, hogy ez bizony kedvenc lesz nálam, és nem is történt másként. 

Romain Gary ebben a regényében saját életéről és édesanyjához fűződő igazán különös és erős viszonyáról mesél nekünk. Igazából egy tisztelgés ezen erőteljes akaratú asszony emléke előtt, és egyben egy ígéret beteljesítése is.

A negyvennégy éves író Big-Sur tengerpartját választja arra, hogy elmerüljön emlékei sokaságában és feltárja előttünk kalandos életét, amelynek alfája és omegája az Édesanyja. Ez az erős nő, aki már nem oly fiatal színésznőként találkozott a nagy szerelemmel, élete legnagyobb ajándékának fiát, Romaint tekintette, az egész életét rá tette fel. Tudta, hogy nagy dolgokra hivatott, ennek szellemében nevelte fel őt, legtöbbször erején felül. Ugyan eltartott egy darabig, amíg ketten együtt rájöttek, hogy Romain milyen területen lesz híres, de hosszú évek és kacagtató történetek után végül ráleltek a fiú számára kijelölt útra, az írásra.

"Én, bizton állíthatom, kész voltam megtenni minden tőlem telhetőt, hogy közvetve, általam, híres és sikeres művész legyen, de miután hosszasan ingadoztam, hogy a festészetet, a színművészetet, az énekművészetet vagy a táncművészetet válasszam-e, végül is az irodalom mellett kötöttem ki, ezen a földön az az utolsó menedék mindazok számára, akik nem jeleskednek semmiben."

Romain és édesanyja egy lengyelországi városkából, Wilnóból először Varsóba költöznek, hogy a fiúnak minél több lehetősége legyen a tanulásra. De aztán egy iskolai incidens után a mama úgy dönt, hogy ideje kezükbe venni Romain sorsát és nagy író, diplomata és csinos egyenruhát viselő tiszt (igen, az édesanyja ezeket a pályákat szánta fiának) csak Franciaországban válhat fiából. Így végül Nizzában kötnek ki. Az igazi küzdelmes élet itt kezdődik csak számukra. Szerény körülmények között élnek, de az édesanyát nem kell félteni, mert szinte minden létező munkát elvállal, csak hogy fia ne szenvedjen semmiben hiányt, mind a betevő falatot, mind a taníttatását tekintve. 

Az édesanya rendületlenül hisz fiában, abban, hogy hamarosan nagy ember, egy igazi hős lesz belőle. És Romain mindent megtesz, hogy édesanyjának ne kelljen benne csalódnia. Jogásznak tanul, majd elvégzi a tisztképzőt is, és ahogy kitör a 2. világháború ő is rögtön bevonul pilótának. Itt szomorú évek következnek, mert hiszen a két embernek el kell egymástól szakadnia, ráadásul az édesanyja komoly betegséggel küzd. Romló egészségi állapota készteti fiát arra, hogy egyre komolyabban vegye az írást, hogy megírja végre azt a regényt, amelyre édesanyja méltán büszke lehet. 

Természetesen a világban zajló események Romain életére is nagy hatással vannak. Franciaország eleste után kalandos körülmények között Angliába szökik néhány bajtársával együtt, majd az afrikai fronton teljesít szolgálatot. De közben a kapcsolat nem szakad meg közte és az édesanyja között sem, mert leveleken és egy amolyan eltéphetetlen köldökzsinóron keresztül a mama mindig ott van mellette. A legnagyobb katasztrófákat és megpróbáltatásokat is úgy éli túl a fiú, hogy tudja, az édesanyja várja hazatértét, hogy majd amikor a háborúnak vége, ő büszkén, felemelt fejjel, a tiszti egyenruhát viselve és megjelent könyvének egy példányát a kezében tartva beteljesíti végre édesanyja legnagyobb vágyát.

Romain Gary minden során keresztül árad valami elképesztően erős szeretet az édesanyja felé. Ugyanakkor úgy érzi, hogy az anyatigris-féle szeretet és ragaszkodás, amelyet édesanyjától kapott egész életére óriási hatással volt, és soha nő nem szerette őt úgy, mint az első nő az életében, az, akinek az életét köszönheti.

"Nem jó, ha az embert olyan korán, olyan fiatalon annyira szeretik. Rossz szokásokra kaphat. Azt hiszi, kész, megvan, meglesz. Azt hiszi, máshol is így van, máshol is megkapja. Számít rá. Néz, remél, vár. Az anyai szeretettel ígér valamit az élet hajnalok hajnalán, és nem fogja megtartani az ígéretét. Élete végéig hideg koszton lesz az ember. Akárki asszony simul is hozzá, öleli át, az már csak részvétnyilvánítás. Mindig visszatérsz anyád sírjához. És üvöltesz, mint a kitett kutya. Soha, soha, soha többé. Imádni való karok fonódnak a nyakadra, és puha ajkak beszélnek a szerelemről, de te tudod, amit tudsz. Nagyon korán a forráshoz járultál, kiittad vizét. Ha újra megszomjazol, hiába keresed-kutatod, hiába töröd magad, nincs kút, csak délibáb. Alig virradt, de te már kitanultad, mi a szeretet, alapos dokumentációd van róla. Akárhová mész, hordozod magadban az összehasonlítgatás méreganyagát, és egyre csak várod, amit már megkaptál."

Nagyon szerettem ezt a könyvet, mert ilyen és ehhez hasonló gyönyörű gondolatokkal van teli. Az olvasás alatt nem győztem kijegyzetelni a számomra értékes mondatokat, bekezdéseket, de szinte az egész könyvet be lehetne jelölni.  

Az anya és gyermeke közötti eltéphetetlen köldökzsinór csodálatosan megírt megható története ez a regény. A nehézségeken és a szomorú helyzeteken is átsejlik az életkedv és a humor, ami helyenként hangos nevetésre késztetett. Azért a végén csak ejtettem pár könnycseppet és szomorúan csuktam be a könyvet, mert olvastam volna még tovább. 

Csak ajánlani tudom mindenkinek, én biztos, hogy a családtagjaim kezébe adom majd!

Romain Garyvel kapcsolatban már csak egyetlen dolgot sajnálok. Hogy magyarul csak az Előttem az élet és a Lady L. című regényei olvashatóak. Nagyon remélem, hogy valamikor a többi művét is megjelentetik hazánkban, én biztos, hogy mindegyiket szívesen a kezembe venném!

Értékelésem: 5 / 5 -ből

Kiadó: Park Kiadó

Kiadási év: 2012

Fordította: Bognár Róbert

Ha valaki még bizonytalan lenne az olvasást illetően, akkor A Park Kiadó honlapján bele tud olvasni a regénybe!

A szögesdrót két oldalán

John Boyne: A csíkos pizsamás fiú

Akárhogy töröm a fejem, nem tudok már visszaemlékezni rá, hogyan került fel ez könyv a képzeletbeli "muszáj-olvasnom" listámra. Egyszer csak ott volt és próbáltam levadászni, sikertelenül. Akármikor mentem a könyvtárba, előtte mindig ellenőriztem, hogy elérhető-e, de sajnos állandóan kölcsönzés alatt volt. Bár sajnáltam, azt gondoltam, hogy azért ez csak jót jelentett. Aztán szeptember elején egy szombati nap elindultam egy antikváriumos körútra olasz szótárt vadászni és megfogadtam, hogy egyik helyen sem időzök sokat, ha nincs szótár, akkor azon nyomban jövök ki a boltból. Persze kb. a 6. antikváriumban, félig-meddig sikertelen harc után (mármint szótár-ügyileg), úgy gondoltam, hogy mégis csak körülnézek egy kicsit és sasszemem rögtön meglátta ennek a könyvnek a gerincét. Úgy csaptam le rá, mint valami éhes ember egy finom falatra, talán még egy örömteli sikoly is elhagyta a számat. Arra viszont tisztán emlékszem, ahogy hazaértem, délután már kucorodtam is be az ágyba a könyvvel és elmerültem Bruno, a 9 éves kisfiú történetébe.

Bruno egyik nap arra érkezik haza szeretett berlini házukba, hogy a házvezetőnőjük csomagol a szobájában. Ugyanis Brunóék költöznek, méghozzá egy messzi helyre, ahol a kisfiú papája nagyon fontos megbízatást kapott. Bruno nővérével, édesanyjával és édesapjával Auswitzba költözik, aminek a nevét a kisfiú még csak helyesen sem tudja kimondani, mert nővére legnagyobb örömére rendre csak Auz-viccnek hívja. Természetesen a kisfiú, mint a legtöbb barátaitól és megszokott környezetétől elszakított gyerek, eleinte nagyon el van keseredve. Még szomorúbb lesz akkor, amikor megérkeznek otthonukba, amely egy furcsa, szögesdróttal elkerített udvaron található. Bruno szobájának ablakából kémleli a közeli lakóházakat, hátha akad majd ott egy-két kisfiú, akivel barátságot köthetne. Legnagyobb megdöbbenésére nem talál házakat, csak furcsa egyforma fa épületeket, ahol sok-sok nagyon vékony férfit és kisfiút lát furcsa csíkos pizsamát viselve miközben német tisztek üvöltve terelik őket egyik helyről a másikra. Nem tudja milyen helyre került és igazából kérdezni sem nagyon mer, mert a lelkére kötötték, hogy édesapját nem szabad mindenféle csip-csup ügyekkel zargatnia. Nővérétől is csak furcsa félválaszokat kap, édesanyja pedig a háztartás dolgaival (no meg egy fiatal német tiszttel) van inkább elfoglalva. 

"- Rendben. Az ellentétesek a kerítésnek ezen az oldalán vannak, a zsidók pedig azon. Azért, mert nem szeretnek minket?
- Mi nem szeretjük őket, te buta!
– De miért nem szeretjük őket?
– Azért, mert zsidók."

Így nagy magányában egyik nap hosszú, felfedező túrára indul a szögesdrót kerítés mellett és legnagyobb döbbenetére, amikor már az éhség és a fáradtság miatt majdnem visszafordulna, egy csíkos pizsamás kisfiút talál a szögesdrót másik oldalán. Nagyon megörül neki és elkezdenek beszélgeti. A kisfiúról Bruno megtudja, hogy Smuel a neve és nem olyan régen kerültek erre a helyre a nagyapjával és az édesapjával. Mindketten szomorúak, bár más-más dolog miatt és egymásnak mondják el bánatukat. Bruno egyedül érzi magát barátok nélkül, Smuel pedig a nagypapáját hiányolja, aki pár napja nyomtalanul eltűnt. A két gyerek között szép lassan szoros barátság alakul ki, hisz Bruno szinte majdnem minden nap felkeresi Smuelt a megszokott helyükön. De akármennyire ártatlan gyermeki lelkesedéssel nyílnak meg egymás felé, sajnos mindig ott feszül közöttük - két esetet leszámítva - az a bizonyos szögesdrót kerítés.

"– Én felfedező leszek, ha felnövök – jelentette ki Bruno eltökélten. – Addig csak olvashatok róluk, de így legalább nem ismétlem meg az ő hibáikat.
– Miféle hibákat?
– Például nem árt tudni, hogy érdemes-e felfedezni azt, amit fel akarsz fedezni. Mert vannak dolgok, amik csak arra várnak, hogy felfedezze őket valaki. Mint Amerikát. Más dolgokat viszont alighanem jobb békén hagyni. Mint egy döglött egeret a szekrény mélyén.
– Azt hiszem, én az első csoportba tartozom – mondta Smuel.
– Én is azt hiszem – bólintott Bruno. – Kérdezhetek tőled valamit? – tette hozzá pillanatnyi habozás után.
– Persze.
– Miért vagytok olyan sokan a kerítésen belül? És mit csináltok tulajdonképpen?"

Bár a könyv nem hosszú, számomra annál súlyosabb volt a tartalmát tekintve. Ugyan az egész könyv tényleg olyan, mintha egy 9 éves kisfiú mesélné el nekünk, de az egyszerű mondatok, egyszerű kérdések mögött ott van a súlyos téma, a felfoghatatlan történelmi esemény, amelyről már annyi könyvet, annyi történetet írtak, amelyről már oly sok film készült. De ez a történet valahogy más. Nagyon emberi, nagyon szívhez szóló és hiába tudtam előre, hogy mi lesz a történet vége, ugyanúgy kérleltem Brunót, hogy ne tegye meg azt a bizonyos dolgot a végén. De úgy tűnik, nem kiabáltam eléggé, mert ő a barátjára, Smuelre gondolván azt tette, amit gyermeki szíve helyesnek vélt.

Persze vannak hibái is a könyvnek, mert sok mindent leegyszerűsít és sok történést nem találtam valósághűnek. Úgy gondolom, hogy arra bizton figyeltek volna, hogy a koncentrációs tábor vezetőjének a fia szobája ablakából ne lásson rá a fogolytáborra és az ott zajló dolgokra. Szintén kicsit furcsa volt, hogy Bruno órákra eltűnhetett, úgy, hogy senkinek ne tűnjön fel a hiánya. A könyv célközönsége szerintem nem a gyerekek, attól függetlenül, hogy egy kisfiú a főszereplő. Egy Bruno korabeli gyerek ezt a témakört még nem tanulta történelemből, ha csak nem látott róla esetleg filmet, vagy beszélt róla a szüleivel, így biztos, hogy 14 év felettieknek ajánlanám csak. Szóval vannak a regényben bizonyos "csúsztatások", de ezt leszámítva örülök, hogy végre be tudtam szerezni és el tudtam olvasni. A regény utolsó mondatával az író az én reményeimet is kifejezi:

"Persze mindez nagyon régen történt, és soha nem ismétlődhet meg. A mi korunkban biztosan nem."

Értékelésem: 5 / 5-ből

Kiadó: Ciceró Könyvstúdió

Kiadási év: 2007

Fordította: Szabó Mária