"Mindenkinek vannak titkai."

Sarah Pinborough: Ne higgy a szemének!

A 13 perc sikere után nálam nem  volt kérdés, hogy Pinborough másik könyvét is elolvasom. A Ne higgy a szemének! fülszövege kellően felcsigázott, gondoltam hadd dagonyázzak egy megcsalás történetéből kifejlődő krimiben az idei év első olvasmányaként. De már annak olvasatán éreztem, hogy nem teljesen krimi lesz ez, hanem valami megfoghatatlan besorolású történet, bár ilyen végkifejletre még csak nem is gondoltam volna.

Szóval aki egy szimpla, egyszerű a "férj megcsalja a feleséget, majd a feleség barátságot köt a szeretővel, hogy bosszút álljon a férjen fajta" krimit szeretne olvasni az ne ezt a könyvet vegye a kezébe. Mert kb. a könyv 95%-a ugyan pontosan erről szól, és számomra ez sem volt unalmas, ugyanakkor éreztem, hogy az a maradék 5% valami nagyon mást fog adni és nagyon más irányba viszi majd el, mint amit elsőre sejtettem. És ehhez a lezáráshoz nagyon nyitottnak kell lenni.

"Mondjuk, hogy ketten pontosan ugyanazt a dolgot élik át – kérd meg őket később az esemény felidézésére, és bár a beszámolójuk talán hasonló lesz, mindig akadnak majd különbségek. Az igazság más és más valamennyiünk számára."

De ha az alapszituációt nézzük, akkor kaptunk egy szokványos megcsalásos történetet, ami mégsem volt annyira szokványos. Louise gyermekét egyedül nevelő, önbizalmát elvesztő késő harmincas nő, aki egy este egy bárban egy csók elejéig összekavarodik egy jóképű idegennel. Majd a sokk akkor éri, amikor kiderül, hogy a magánklinikán ahol dolgozik ez a fickó lesz a főnöke. Csakhogy házas, méghozzá egy nagyon csinos asszonykával az oldalán él látszólag idilli házasságban. Viszont a vonzalom a nő és a férfi, David között tagadhatatlan, szóval eléggé egymásba bonyolódnak. A viszonyt megspékeli a nő azzal, hogy összebarátkozik Adele-lel, a férfi feleségével. És bár csak egy kávés csevejnek indul a két nő között a kapcsolat, valóban barátok lesznek. Faramuci helyzet. És persze minden olvasó szépen elítéli Louise-t. Ugyanakkor ahogy haladunk a történetben előre egyre derülnek ki a furcsább részletek. Hogy David és Adele hatalmas és fiatal korukban kezdődött szerelmük már minden csak nem szerelem, hogy a férfi csak úgy bírja elviselni az életét, hogy az italhoz és Louise-hoz menekül, hogy Adele fájdalmas és bizalmas részleteket oszt meg barátnőjével, aki a végén kezdi más szemmel látni Davidet és a viszonyukat is. És amikor menekülne ettől a két embertől, már olyan szinte belebonyolódott a kapcsolatba, hogy nincs visszaút.

"Az soha nem elég, ha elmondanak az embernek valamit. (...) a szavaknak igazából nincs súlyuk. A levegőben hallatszó pillanatnyi hangok híján vannak a szilárdságnak. A leírt szavak talán egy kicsit kevésbé, csakhogy az emberek valójában még ekkor sem bíznak eléggé egymásban ahhoz, hogy ne legyenek kételyeik. Igazából soha, senki nem gondolja másokról a legjobbat."

Bár a 13 perc számomra mind a karakterekben, mind a hangulatában sokkal erősebb könyv volt, a Ne higgy a szemének! mellett sem lehet csak úgy szó nélkül elmenni. Sokat gondolkodtam azon, hogy annyiszor rájövök, hogy nem tudunk egy hozzánk közel álló embert teljes mértékben megismerni, nem láthatunk bele a fejébe, nem ismerhetjük minden egyes gondolatát. Csak azt, amit megoszt velünk, csak azt a részét, amibe betekintést enged. És ez bizony szívás, mert a többire ott a bizalom, meg a hit. Hogy el kell hinned, hogy olyan a párod / a barátnőd, amilyennek te gondolod, hogy bíznod kell benne, hogy nem hord álarcot, hogy őszinte veled. Ha pedig nem, akkor hatalmas koppanás lehet a vége. A David és Adele közötti kapcsolat fájdalmasan mérgező volt számomra. Ha két ember így él egymás mellett, annak jó vége tényleg nem lehet. Persze mindennek megvolt az oka, csak hát ugye ez az utolsó oldalakon derül ki.

Ha csak ennyi lett volna az egész sztori, akkor egy közepes kriminek mondanám. Viszont az utolsó oldalakon olyan lezárását kapunk, amitől leesett az állam és vertem a fejem a falba, hogy én hülye, ilyen irányba miért nem gondolkodtam? De most szólok, hogy nagyon nyitottnak kell lenni a befejezésre, mert az bizony eléggé misztikus lett. Egy könyvben olvastam eddig hasonló témáról, persze hogy azt is szerettem. És amikor befejeztem, csak egy darabig ültem magam elé bambulva, hogy atyaég, itt tényleg a legvégén azt kell a legjobban sajnálni, akire nem gondoltam volna.

Ami tetszett, hogy Pinborough számomra teljesen más arcát mutatta ebben a könyvben. A 13 perc young adult története után, most valami hétköznapibbnak induló, de mélyebb, borzalmasabb és persze misztikusabb elbeszélést tett le elém. Fogok még tőle olvasni.

Kiadó: XXI. Század Kiadó

Kiadási év: 2017

Fordította: Tomori Gábor

A Barbie-k cseppet sem rózsaszín világa

Sarah Pinborough: 13 perc

Olyan régóta vágytam már valami igazán klassz olvasási élményre, arra a régvolt érzésre, amikor hajnalig fent maradtam olvasni és reggel is az első gondolatom az volt, hogy olvasni kéne még pár oldalt. Vagy amikor folyton csak a könyvben történteken kattog az agyam, a villamoson utazva zenét hallgatva is a főszereplők cselekedeteit elemzem magamban. És én lepődtem meg a legjobban, amikor mindezt egy YA pszichothrillertől kaptam meg. Kéretik nem nevetni!

A 13 perc jó ideje a radaromon volt, igaz, először egészen a szélén, mert eleinte a borítót találtam iszonyat ütősnek, majd egy antikváriumos körút alkalmával beleolvasván a könyvbe egészen nehezen tudtam otthagyni. Végül a könyvtárban csaptam le rá és mostanság bekövetkezett hosszú hétvégéknek hála végre sorra is tudtam keríteni. Pár nap alatt befaltam. Pedig egyáltalán nem egy könnyű történet, persze, hiszen pszichothriller, de gondoltam ha YA, akkor biztos a lightosabb fajtából. Hát nem. Pinborough tinédzser főhősei a rémálmaim megtestesítői. Ugyanakkor baromi kettős érzés ez, mert pont az a brutalitás amit magukban hordoznak, a viselkedésük, az egész miliő, a középiskolai rangsorban való hely adja a sava-borsát a könyvnek. Az pedig piszok erős.

"Ennek a kisvárosnak a tinédzserközösségét úgy fonták körbe a szavak, mint a szögesdrót, mely karmol, húsba tép és beleakad az emberbe."

Adott egy lány, Tash, aki a gimi egyik legnépszerűbbje, és hihetetlen módon egyik hajnalban a folyó jeges vízéből húzza ki egy arra járó kutyasétáltató, de a lány még így is 13 percig halott volt, míg nem sikerült újraéleszteni. Nem emlékszik mi történt vele, csak azt tudja, hogy nem akart öngyilkos lenni és hogy a "balesete" valahogy kapcsolódik két legjobb barátnőjéhez, akikkel hármasban ők a suliban a Barbiek - szépek, csinosak, szőkék, népszerűek. Mindenki velük akar barátkozni, ugyanakkor ők megválogatják, hogy ki kerülhet közéjük. Ennek a válogatásnak esett áldozatul pár évvel ezelőtt Becca, aki Tash gyerekkori legjobb barátnője volt. De a két másik Barbie megjelenése után már nem volt megfelelő a csapatba, ezért lazán ejtve lett. A lány, a mai napig nehezen tudja ezt feldolgozni, mégis ő lesz az az ember akibe Tash a balesete után megbízik, akivel napról napra újra egyre közelebbi kapcsolatba kerül. Mert Tash érzi, hogy valami bűzlik a balesete körül, csak nem tudja, hogy mi, de Beccával közösen megpróbálják azt kideríteni.

Így nem tűnik olyan nagy történésnek a sztori, de ahogy lapról lapra, fejezetről fejezetre egyre mélyebbre ásunk Tash, Becca és a két Barbie életébe úgy érezzük, hogy ezekkel a tinédzserekkel valami nagyon nincs rendben. És itt nem csak a szex, a töménytelen mennyiségű drog miatt gondoljuk, hanem valami rothadás árad a sorok közül és a lányok lelke mélyéről. Pinborough nagyon ügyesen játszik velünk olvasóval, hisz én a végéig nem tudtam eldönteni, hogy a lányok közül kinek van a legtöbb vaj a fején. Mert itt aztán higgyétek el mindenkinek van valami takargatnivalója. És hiába agyaltam menet közben a MI TÖRTÉNHETETT? kérdésen, én bizony nem jöttem rá a csattanóra. Teljesen más irányba keresgéltem. De azt hiszem ez a számomra nagyon erős hangulatnak köszönhető volt, hisz annyira beszippantott a könyv, hogy alig akartam letenni. Az meg külön pontot érdemel tőlem, hogy bár Becca a mesélő, de olvasunk az esetről újságcikkeket, pszichológusokkal történt megbeszélésekről feljegyzéseket, rendőrségi jegyzőkönyveket, sőt, Tash naplójából is kapunk részleteket, szóval a stílus sem lesz unalmas egy percre sem, hanem ezáltal sokkal színesebb, valóságszagúbbá válik.

"Bizarr, ha felnőttek hálálkodnak a tinédzsereknek. És egy kicsit ijesztő. Mintha mind egyenlőkké válnának, és nem maradna biztonság a világban. A gyerekkoruknak vége. Egy váróteremben vannak a felnőttkor szélén. A senki földjén, ami már nem az egyik, és még nem a másik. Ez néha irtó jó. Néha totál szívás."

Ami fájt olvasás közben, hogy ha a tinédzsereknek manapság tényleg ilyen a világuk, tényleg ilyen hierarchia uralja a sulik szociális életét, meg a közösségi médiának tényleg ekkor a szerepe az életükben, akkor én rohadtul örülök, hogy nem most vagyok fiatal. Döbbenet egyszerűen, hogy egyik napról a másikra kizárhat magából egy közösség egy-egy poszt hatására, vagy te lehetsz a suli legnépszerűbbje. Pont ezért bírtam Beccát talán a legjobban a csajok közül: nagyívben tett rá, hogy mit írnak róla, számomra helyenként olyan "badass" női karakter lett. Persze a lelke legmélyén neki is fájt hogyan bánnak vele, és abba belegondolni, hogy a tinédzser évek alatt, amikor szerintem a legsebezhetőbbek vagyunk, mert magunk sem értjük sokszor, hogy mi történik a lelkünkben, a testünkkel, szóval pont ekkor ilyen sérüléseket szerezni talán örökre feldolgozhatatlan marad. Azt hiszem ez miatt jó lett volt ennek a könyvnek a legvégén egy epilógus is, hogy legalább úgy csukhassam be, hogy van még remény. De ezt leszámítva Sarah Pinborough 13 perce kikapcsolt, szórakoztatott, és mindenképpen kedvet csinált az írónő további könyveihez is.

Kiadó: 21. Század Kiadó

Kiadási év: 2018

Fordította: Tomori Gábor

A tökéletes című könyv

Sascha Arango: Az igazság és más hazugságok

Rég volt már olyan, hogy egy könyvre a címe miatt figyeltem fel. Sascha Arango könyvével márpedig pont ez történt velem. Karácsony előtt kalandoztam a Könyvudvarban, hogy a családtagjaimnak válasszak ajándékot, amikor megláttam ezt, pontosabban elolvastam Az igazság és más hazugságok címet. Persze nyúltam is a könyvért, amelynek a borítója is tökéletes és amikor a hátán elolvastam az alábbi idézetet és azt, hogy bűnügyi regénynek sorolják be, tudtam, hogy ezt meg kell vennem valakinek:

"Hinni, hogy az ember jó, nem más, mint nehezen cáfolható előítélet."

Hihetetlenül izgalmas utazás volt ez az emberi lélek, kapcsolatok mélyébe. A regény főszereplője Henry sikeres bestselleríró. Számomra egy igazi kaméleon, aki minden helyzetben pont úgy viselkedik, illetve olyannak mutatja magát, amilyet a szituáció vagy a másik fél megkövetel. Ha a feleségéről van szó, akkor a lehető legmegértőbb és szerető otthont biztosító férfi bújik elő belőle. Muszáj is ilyennek lennie, ugyanis Henry egy árva sort sem írt soha. A sikerkönyveket, a hírnevet mind a feleségének köszönheti. Ő az, akiből egymás után szakadnak ki a sikeres történetek, akit csak az írás érdekel, minden ami a sikerrel jár, azt átadja a férjének.

Ha a szeretőjéről van szó, Henry az igazi macsó, a csődör. Csakhogy cseppet elszámítja magát a nővel kapcsolatban, ugyanis a kapcsolatnak nem várt következményei lesznek: terhes lesz a nő. Amit persze meg lehet sok úton-módon oldani, de Henry hitegeti a nőt válással és újrakezdéssel, ráadásul a szerető egyben könyveinek a szerkesztője is, így viszonylag fontos személy a férfi karrierjében, ámbár nem pótolhatatlan. A szituáció nem egyszerű és egy bizonyos esemény, egy nő halála kapcsán még tovább bonyolódik. Henry nem hogy tiszta vizet öntene a pohárba, hanem szép lassan még tovább süllyed a saját maga által megteremtett ingoványba, ahol a dolgok azzal fenyegetnek, hogy nem lesz tovább édes kettős élet az asszony és a szerető, az otthon és a sikeres írói álca között Előbújnak Henry múltjának kísértetei is, a férfi gondosan felépített mintaszerűen boldog életének tükörsima felületén csúnya repedések keletkeznek és igazából mi olvasók nem is tudjuk, hogy mi lesz itt a végén, esélyünk sincs megjósolni a Henryvel történtek egyre gyorsuló sodrásának irányát.

"Egy gyilkosnak résen kell lennie. A legnagyobb ellensége a részlet. A meggondolatlan szó, a semmiség, amiről megfeledkezik, a jelentéktelen hiba, amin minden megbukik. Ébren kell tartania tette emlékezetét, mindennap fel kell frissítenie, miközben tovább hallgat róla. A hallgatás azonban ellentétes az emberi természettel. A titkot nem könnyű megőrizni. Élethossziglan hallgatni kész gyötrelem. Ha innét nézzük, akkor a gyilkos büntetése már tettének napján elkezdődik."

Azt hiszem Herman Koch regényeiben olvastam hasonlóan ellenszenves, ugyanakkor a figyelmemet rögtön megragadó karakterről. Henry hasonló kaliber mint a Nyaraló úszómedencével dr. Schlossere. Bunkó, mindenkit kihasznál a maga céljainak elérésére, ugyanakkor karizmája az van, nem tudja az ember olvasás közben kivonni magát a "bűvköréből". Nem tudtam eldönteni, hogy utáljam-e ezt az embert, aki így játszadozik a többiekkel, vagy ne, hisz ha a körülötte élők ennyire vakok, akkor megérdemlik a sorsukat? Azt sem tudtam eldönteni, hogy milyen befejezésnek örülnék. Annak, ha Henry lebukna, minden szennyese napvilágra kerülne, vagy annak hogy kapjon egy újabb lehetőséget, hogy újabb igazságokkal és hazugságokkal egy újabb karakter bőrébe bújhasson majd. 

"A gonosz ártatlanul jön világra. Felcseperedik, alakot keres magának, és játékosan fog hozzá a mesterkedéshez."

Mindenesetre az tény, hogy olvasás közben nem egyszer esett le az állam a padlóig. Nagyon-nagyon rég volt olyan könyves élményem, amikor nyilvános helyen olvasol és kiszakad belőled egy hangos szó, amire persze odajönnek és megkérdezik, hogy minden rendben van-e? Kezdhettem magyarázni, hogy a könyv, hát ez a könyv... na, szóval hogy épp olyan történt benne, amire nem voltam felkészülve. És pont az ilyen fordulatok miatt szerettem Sascha Arango igényes kis krimijét, mert azért jó pár ilyen volt Henry történetében. Nekem egy picit a vége okozott hiányérzetet, hiszen az egész könyv annyira jól össze van rakva, annyira jól fel van építve, hogy épp ezért valami nagyobb durranást vártam, ami elmaradt. De ez sem volt gond, így is egy valóban ügyesen, jól megírt történet ez az életünk hazug igazságairól avagy igaz hazugságairól.

Kiadó: Libri (amúgy nem értem, miért nem kapott nagyobb figyelmet / reklámot ez a könyv ...)

Kiadási év: 2015

Fordította: Blaschtik Éva

Filmélmény: Gyilkosság az Orient expresszen (háromszor)

Agatha Christie nagy sikerű krimijének legújabb feldolgozására muszáj volt elmennem, mert nagyon szeretem a könyveiből készült filmeket. Bár már amikor csak a trailert láttam, úgy gondoltam, hogy nem azt az élményt kapom majd, mint amit én várok, vagy amit a könyv nyújtott nekem, hiszen nem tudtam másra figyelni, csak arra, hogy miért van Poirot-nak ekkora (és szerintem baromi nevetséges) bajusza? Minden Poirot-rajongó tisztában van a híres belga detektív és a bajusza kapcsolatával, de úgy érzem, hogy egyik könyv olvasása közben sem vizionáltam ekkor arcszőrzetet Poirot-nak. Szóval elég szkeptikusan ültem be a Kenneth Branagh főszereplésével készült legújabb adaptációra, mégis a legvégén úgy gondoltam, hogy nem is a bajusz volt a fő problémám.

Az Orient expressz története szerintem Agatha Christie egyik legjobbja. Sajnos korábban láttam belőle az egyik, az 1974-es szintén nagy sztárokat felvonultató filmfeldolgozást, mint hogy olvastam volna a könyvet és a végén emlékszem, hogy tátott szájjal ültem a "megoldás" felett. Eleve imádom Christie-ben, amikor kis helyre összezárja a szereplőit, ugyanakkor itt valóban csavaros az ügy és Poirot maga is hatalmas erkölcsi dilemmába ütközik a végén. Az 1974-es feldolgozás emlékeim szerint teljesen hűen adja vissza a könyvet, és a nagy nevek persze dobnak a filmélményen még egyet. Albert Finney jól hozza a kis belga karakterét, sőt, a végén, a nagy revelációkor ijesztő volt a bűntény felfedésekor számomra, már-már féltem, hogy ő fog lesújtani és nem a törvény keze.

Forrás

Aztán ahogy David Suchet belebújt Poirot bőrébe a tévésorozat sikere után szépen elkezdődött a regények filmes feldolgozása is, így a Gyilkosság az Orient expresszené is. Számomra Poirot karaktere évek óta eggyé vált David Suchet nevével. Hatalmasat alakít a színész, teljesen átlényegül, szerintem szívét-lelkét beletette Poirot megformálásába. Épp ezért a 2010-es feldolgozás lesz az örök kedvencem. Minden stimmel benne. A hangulat, a szereplők, a kosztümök és a végén a lezárás is. Éreztem azt az elszigeteltséget, a fojtogató közeget, amit az expresszen utazók is érezhettek. A végén pedig Poirot nagy döntésének a súlyát is át lehetett érezni. Telente sokszor újranézem, mert baromi hangulatos.

Forrás

Szóval voltak is, és nem is voltak elvárásaim a 2017-es feldolgozás felé. Egyrészt kíváncsi voltam a nagy nevekből álló színészgárda szereplésére, meg arra, hogy mennyire maradnak hűek a regényhez, és persze arra, hogy Branagh mennyire illetve hogyan értelmezi át Poirot karakterét. Sajnos úgy érzem, hogy eléggé, ami nekem a legnagyobb csalódást jelentette. Az ő értelmezésében Poirot hatalmas sztár, mindenki ismeri, és rengeteg olyan jelenetet kapott, ami olyan irányba vitte el a karaktert, hogy egy kvázi akcióhős kerekedett belőle. Poirot nem szokott verekedni, nem rohan a gyanúsítottak után ki a télbe a semmi közepén, Poirot csak ül, megfigyel, az embereket, a részleteket, a reakciókat, egyszóval dolgoztatja a kis szürke agysejtjeit. Így számomra a regény központi karakterét teljesen más irányba vitték el. A film közben próbáltam azzal menteni, pontosabban igazolni ennek az újfajta értelmezésnek a jogosságát, hogy ezzel a mostani fiatalokat akarják közel hozni Agatha Christie-hez, de szerintem aki ennek a feldolgozásnak a hatására kezd el Christie-krimiket olvasni, hatalmasat fog csalódni, hisz ezek a könyvek nem az akciókról szólnak. A többi karakteren ejtett változtatáson már annyira fent sem akadtam, nekem Poirot idegensége bőven elég volt, hogy ne tudjam úgy élvezni a filmet, mint ahogy szerettem volna. Két színész játékát szerettem benne: Johnny Depp tökéletes volt Ratchett szerepére, pont olyan utálatos, alattomos és számító volt, mint ahogy könyv alapján képzelném (és végre egy Deepre illő szerep - bocs). Illetve Michelle Pfeiffer Mrs. Hubbardként is nagyot szólt nálam. A többiek amolyan statisztaként keringtek Branagh körül.

Forrás

 

Ami ellenben nagyon tetszett a mostani feldolgozásban az a kosztümök és a helyszínek, illetve a tökéletes és csillogó, minden luxust magába foglaló Orient expressz, azt szerintem nagyon sikerült eltalálniuk a készítőknek. Lehet, hogy sokszor a nem megfelelő színészi játék miatt, de én bizony inkább magára az expresszre figyeltem. A végén még a lezárásban is csalódtam, iszonyatosan hatásvadász lett, itt is bele-átírtak dolgokat, amik nincsenek a regényben, plusz az utolsó képkockákban belengetett folytatás lehetőségén is már csak nevetni tudtunk, hisz aki azt a könyvet olvasta, tudja, hogy ott a gyilkosság idején Poirot már a hajón volt. De ez egy újabb fejezet lesz, ha Branagh folytatja (amit szerintem nem kellene, szeretném inkább a Sok hűhó semmiért alakítása miatt megőrizni őt az emlékezetemben).

A könyvről ITT írtam korábban.

Talár és egyenruha

Joanne Harris: Urak és játékosok

Azt hiszem nem vártam még úgy információt, mint azt, hogy az Ulpius után ki fogja gondozásába venni hazánkban Joanne Harrist. Amikor a Libri újra kiadta a Csokoládét, akkor bizony nagyot dobbant a szívem, hogy végre őt is átvették és hogy talán ez azt jelenti, a még magyarul kiadatlan művei is hamar eljutnak hozzánk. Így lett: ősszel végre megvehettem A St. Oswald fiúiskolát, amit ugyan még nem olvastam el, de bízom Harrisben, így tudom, hogy jó lesz. Helyette inkább bemelegítésképpen és az ősz köszöntésének jegyében újra levettem az Urak és játékosokat a polcomról, és igen, ennek bizony még mindig ott a helye a kedvenceim között és az írónő felé pedig újfent megerősödött a rajongásom.

Az Urak és játkosok Harris dark vonalába tartozik, szóval nem szabad valami könnyed kis sulis történetet várni, ez bizony egy kőkemény regény bosszúról, a peremre szorulás érzéséről, a tanárokról, a diákokról és magáról Az Intézményről, a St. Oswaldról.

Számomra ennek a könyvnek a veleje, az ereje, amúgy sem a szereplőiben van (félre ne értsen senki sem, abban is), hanem magában a St. Oswaldban. Abban, amit ez az elit fiúiskola képvisel. Abban, hogy csak nagyon keveseknek adatik meg az odatartozás, akiknek meg nem, azoknak ezzel egy hatalmas békát lenyelve kell élnie. Vannak, akik ott lehetnek ugyan a közelében, de csak az oldalvonalról nézhetik az ódon falak közötti történéseket, csak irigykedhetnek az iskolai egyenruhát viselőkre, a sporteseményekre, a tanárok és a diákok között kialakuló viszonyokra. De van aki nem tudja ezt a kirekesztettséget, a peremre szorulást elfogadni és mindent megtesz, hogy egy legyen a st. oswaldi srácok közül. Aztán, amikor évek múlva ez a személy már felnőttként visszatér a falak közé, akkor kivesz egy-egy téglát ezekből az vastag, sokat megélt falakból, elhint egy-két rosszindulatú pletykát amelyekre hamis bizonyítékokat kreál és elkezdenek megjelenni a repedések az intézmény épületén, majd a magját alkotó eszméken és a tanári kar tagjai között is.

"Akkor még nem tudtam, de abban a pillanatban üzentem hadat. Nem fogadnak be? Akkor majd elfoglalom én! Elfoglalom, és senki, semmi sem állíthat meg. Meghúzták a határt. Újabb határt kell átlépnem, kifinomultabb blöfföt kell lelepleznem, amely ősi arroganciájában nincs tudatában annak, hogy éppen ebben rejlik romlásának csírája. Egy másik határ hívogatott, hogy lépjem át.
Mint amilyen a gyilkosságé."

Most már elég sok Harris-könyvön vagyok túl, de az Urak és játékosok még mindig messzemenően a legjobb számomra. Nehéz szavakkal leírni mit is éreztem olvasás közben. Egyszerűen beette magát a hangulat, az egész atmoszféra a bőröm alá. Ahogy megismerjük a St. Oswald fiúiskolát, úgy leszünk egyre kíváncsibbak az ott tanító tanárokra, a diákokra és arra a személyre, aki régi, gyermekkori sérelmét szeretné megtorolni mindezeken az embereken. Számomra olyan volt ő, mint egy pók, mert szép csöndben meghúzódik ő is a sarokban, szövi-szövögeti kis hálóját, ami egyre terebélyesebb lesz, de mivel olyan kis vékonyka fonálból készül a csapdája, ezért észre sem veszed. Aztán jön az első légy, aki fennakad a hálójában, majd elindul a láncreakció és szép sorban fennakadnak a többiek is. 

"A legtöbb felnőtt úgy véli, hogy a kamaszkor érzései valahogy nem is számítanak, és a harag, a gyűlölet, a szégyen, a borzalom és a reménytelen, meghunyászkodó szerelem perzselő érzéseiből ki lehet nőni, mert ez csak valami hormonális jelenség, az igazi előtti próbamenet. De ez nem az volt. Tizenhárom évesen minden számít: éles széle van mindennek, és mindegyikkel megsebezzük magunkat."

Természetesen a főszereplők is nagyon jó karakterek: imádtam Roy Straitley tanár urat, aki számomra az igazi, nagybetűs, elhivatott Tanár példája. Az életét az iskolára tette fel, így nem véletlen, hogy ő lett a Tégla (a bosszúálló) legkeményebb ellenfele. A Tégla karakteréről meg csak annyit, hogy imádom Harrisben azt, hogy én nála sokszor a negatív karakterét nem tudom utálni, mert bár gonosz, hisz felhasznál ártatlanokat a célja eléréséhez, gátlástanul rombol le hosszú munkával felépített emberéleteket, ugyanakkor mégis fenomenális, ahogy felépítette és kivitelezte a tervét, illetve ahogy gyermekkorában részese lett az iskolának, holott nem tartozott ahhoz a bizonyos elit körhöz.

"…a tárgy, amit az emberek szeme előtt rejtenek el, a legtovább marad láthatatlan…"

Mindezek után persze nagyon várom már, hogy a folytatást is olvassam, de valahogy tartogatom még magamnak ezt az élményt például egy jó kis karácsonyi pihenés időszakára. Tudom, hogy nem is választhatnék jobb társat Joanne Harris könyveinél arra az időszakra.

Kiadó: Ulpius

Kiadási év: 2006

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Első találkozásom Kim Stone-nal

Angela Marsons: Elfojtott sikoly

Úgy tűnik idén óriási szerencsém van a várólista-csökkentésbe beválogatott könyvekkel, eddig egyik sem okozott nekem csalódást, sőt, igazán remek, szórakoztató olvasmányokra bukkantam közöttük. Ebbe a kategóriába tartozik az Elfojtott sikoly is, ami olyannyira bejött nekem, hogy bár mostanság kerülöm a sorozatokat (leszámítva Cormoran Strike-ot, de hát őt muszáj), Kim Stone-nal is kivételt fogok tenni.

Nekem a krimik kapcsán csak néhány elvárásom van és ha azt megugorja az író, akkor bizony jóban leszünk. Legyen a történet kellően érdekfeszítő, de tegye mindezt úgy, hogy nem hülyének nézi az olvasót azzal, hogy információkat tart vissza, hanem szépen mindent az orrunk alá pakol, csak fifikásan rendszeresen tévútra visz menet közben. Első pipa.

Még az első ponthoz félig-meddig az is hozzátartozik, hogy ne találjam már ki az első oldalon a tettes személyét, hadd pörögjek végig, és ha sikerül is, akkor az a végefelé legyen, plusz inkább büszkeséggel töltsön el, mint azzal, hogy "pfff, ez sem volt valami nagy agymunka"! Pipa itt is.

Harmadszor legyen egy tökös főszereplője, aki - ha már sorozatról van szó, akkor pláne - legyen elég komplex ahhoz, hogy érdekeljen miért veti bele magát az ügybe 110%-osan, és mi van a puttonyában, ami miatt olyan kőkemény karaktere lett, mint amit legutóbb talán Lisbeth Salandernél éreztem (jó, nem olyan fasza csaj, de közelít hozzá!). Pipa ennél a pontnál is. Szóval mindezen elvárásokat megkaptam Angela Marsons krimijétől, és még jóval többet is!

"– Azt hiszem, Einstein mondta, hogy ha a tények nem illenek bele az elméletedbe, változtasd meg a tényeket."

Ami hatalmasat tudott dobni a sztorin, az, hogy végre ez nem egy amerikai "fancy" krimi. Persze, most jövök rá, hogy ugye Cormoran sem az, szóval ezek az angolok tudnak valamit. Merthogy ez is Angliában játszódik. A téma is aktuális: gyermekbántalmazás és a gyermekotthonokban zajló dolgok kerülnek a középpontba. A szívem szorult össze olvasás közben, hogy hány érintett gyermek lehet, akiket szociális okokból, vagy árvaság miatt "bedarál" a rendszer, és ha nem elég szerencsések, fiatal életük elkallódik.

"(…) a gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak."

Óriási piros pont a könyvet végig átszelő humorért, ami főleg Kim Stone karakterének köszönhető. Hihetetlen milyen beszólásai vannak a nőnek, szívesen felkérném egy-egy továbbképzésre, hogy némely férfi kollégát hogyan is kellene helyretenni, ha egy kicsit többet enged meg magának, mint amit a munkakapcsolat indokolna.

De ami miatt igazán emlékezetes lett az első találkozásom Kim Stone-nal, az a történet legnagyobb csavarjának köszönhető. Bravúros volt! Szeretem, amikor ennyire meg tudnak lepni. Lehet, hogy ha pihentebb aggyal olvasom és nem a 4-6-os villamoson reggelente meg délután, akkor talán-talán jobban összerakom a mozaikkockákat, de erre a csavarra nem lehet felkészülni szerintem. Úgyhogy végre van egy újabb krimi sorozat, amelynek részeire megéri várni, illetve van egy olyan főszereplője, akit részről részre szeretnék majd jobban megismerni. Addig is, ajánlom a történetet mindenkinek, aki a jó krimiket szereti, én pedig megpróbálom a második részt mihamarabb levadászni majd a könyvtárból.

"A jó és a rossz közti különbségre vonatkozó tudást holtunkig csiszolgatjuk, nincs eleve beleégetve az agyunkba."

Kiadó: General Press

Kiadási év: 2015

Fordította: Szieberth Ádám

Visszahúz a múlt

Nora Roberts: Megszállottság

A múltkori régi és új kedvencek kapcsán gondoltam egyet és a régi kedvencek íróitól választottam egy új könyvet. Kíváncsi voltam, hogy vajon milyen lesz, ad-e valami újat, mást érzek-e, mint régebben még a nagy rajongás idején. Első körben Nora Roberts mellett tettem le a voksom és tőle egy romantikus krimit néztem ki magamnak, a Megszállottságot. Nem akartam a romantikát túltolni, inkább egy kis borzongásra vágytam, úgyhogy belecsaptam a "kísérletbe".

Amit először éreztem az az, hogy Nora Roberts olyan, mintha alapos kutatómunkával kidolgozta volna a könnyed, romantikus krimik receptjét. Legyen benne egy erős női karakter, aki nem ijed meg az árnyékától, de azért jó ha erős férfikezek is támogatják néha. Legyen kemény múltja, valami nagy tragédia vagy nagy titok, és ennek következtében vagy nagyon összetartó családja vagy totális széthullott régi élete. És ilyenkor általában jön egy új helyszín, egy új élet felépítése, ahol új barátokra lel, meg persze szerelemre, de hogy a krimi szál legyen a hangsúlyos, történjenek újabb gyilkosságok, borzalmak, amik mind visszahozzák a régi élet emlékét. Ezeket az alapvető hozzávalókat patikamérlegen kiméri az írónő és mindebből születik egy szórakoztató, pár órás olvasásélmény. Ráadásul szerintem Nora Roberts még viszonylag jól is ír, csak valahogy most annyira éreztem ezt a pontos recept szerint haladunk érzést végig a könyvön.

Ami amúgy jó volt, meg szerettem a könnyedségét, sőt, szerettem benne azt, hogy a romantikus része még talán háttérbe is szorult és igazából a főszereplő nő, Naomi Carson életének újjáépítésére, a korábbi traumának feldolgozására helyezte a hangsúlyt. Naomi gyerekként apja után osonva az erdőbe megment egy, az apja által megerőszakolt és fogva tartott lányt, aminek következtében egész élete megváltozik. Kiderül, hogy az apjának nem ez volt az első esete, elítélik, börtönbe kerül, a család pedig hátrahagyja az életét és a sajtó elől menekülve a lány nagybátyjáéknál találnak menedéket. A könyv első részén végigkövethetjük ezt a traumatikus utat: a döbbenetet, a hitetlenséget, a családtagok eltérő hozzáállását, a sajtó nyomását és a beilleszkedni vágyás kudarcra ítélt útját, hisz egy ilyen múlt előbb vagy utóbb utoléri a családtagokat. 

 

"Fogalma sem volt, mitől riadt fel, és nem is jött rá soha, akárhányszor élte is át újra azt az éjszakát, bármerre hajszolta-űzte is rémálma."

Felnőttként a lány a szabadúszó fotósok vándormadár életét éli, mígnem egy városkában bele nem szeret egy hatalmas házba és nem dönt úgy, hogy ideje letelepednie. Felújítja a házat, szert tesz egy kutyára (legcukibb szereplő), és persze összebarátkozik a város szakijaival, no meg egy igen helyes kétkezi munkát végző fickóval, aki szabadidejében zenél a helyi srácokkal alakított bandában és olyan könyvespolca van, hogy arra még én is irigy lettem (és még Jane Austent is olvas a pasi - mondom én, hogy tudja Nora Roberts, hogy mitől döglik a légy). De aztán az idilli helyzetnek vége szakad, fiatal nők tűnnek el, majd holtan kerülnek elő és a gyilkosságok hasonló képet mutatnak, mint anno Naomi apja esetében. Vajon egy "rajongóról" van szó, vagy valaki a múltból nyúl a lány után? Számomra ez nem is volt sokáig kérdés, mert elég könnyen rá lehetett jönni a megoldásra és talán a krimi vonallal ezért nem voltam túl elégedett.

A romantika szála egész aranyos volt, nem voltak nagy és csöpögős jelenetek, volt pár "násztáncot" járunk esemény (tudjátok, amikor mindkét fél tudja, hogy ebből lesz valami, de még húzzák egymás agyát), volt pár egymásnak feszülünk eset (amikor ne mond meg nekem, hogy mit csináljak, hiszen évekig elvoltam pasi nélkül), de összességében jó volt olvasni, ahogy közel kerültek egymáshoz és bízni kezdtek a másikban. Mondjuk jobban örültem volna ha a pasi zenélni nem tud, ezzel túlontúl kiérdemelte a helyi legvagányabb fickó címét nálam. Szeretem ha a fickó nem tökéletes (hello, Mr. Rochester!).

Viszont ami valóban elgondolkodtatott olvasás közben az az alapszituáció, ami Naomi életét meghatározza gyerekként. Fel lehet dolgozni valaha is egy ilyen traumatikus élményt? Hogy az az ember, akit addig a nagy és sérthetetlen apádnak tartasz, egy nőket erőszakoló sorozatgyilkos? Hogy Te vagy az a személy, aki lebuktatja? Hogy anyád nem tudja ezt elfogadni és apádat sem tudja elengedni, majdhogynem téged hibáztat ebben? Szóval sokat filóztam ezeken a kérdéseken és ez hihetetlen bonyolult lehet, és az nagyon tetszett, hogy a 4 érintett családtag másképpen dolgozta fel ezt (ha egyáltalán fel tudta dolgozni) és másként hatott mindegyikük jövőjére ez a múltbeli esemény.

"– Ha az ember túlteszi magát valamin, akkor onnantól fogva az a dolog mögötte lesz. Én inkább szem előtt tartanám, hadd lássam mindig, merre tart éppen."

Végeredményben érdekes volt újra NR-krimit olvasni: kritikusabb lettem, helyenként húztam a szám, de valóban olvasmányos, könnyed, pár órás szórakozást tudott nyújtani, szerintem strandra, nyaralásra ha valaki csajos olvasmányra vágyik, akkor jó választás. Én mindenesetre örülök, hogy már nyitottam mások felé, megyek is visszabújni A fényességekbe, ami meglepő módon egész klasszul alakul és érdekel is merre haladunk.

Kiadó: Gabo

Kiadási év: 2016

Fordította: Gázsity Mila

"Megbánásból épült a pokol"

Robert Galbraith: Gonosz pálya

Azt hiszem mindenféle túlzás nélkül mondhatom, hogy számomra 2016 egyik legjobban várt új megjelenése Rowling-Galbratih Cormoran Strike sorozatának a harmadik kötete volt. Engem az sem érdekelt, hogy a címet Gonosz pályaként fordították, a lényeg az volt, hogy mihamarabb megkaparintsam. Aztán amikor már otthon a polcra feltettem a könyvet, rám jött az a mindennél furább érzés, hogy ezt tartogatnom kell, nem szabad rögtön rávetnem magam. Úgyhogy eltettem egy kis időre, hogy ősszel vegyem elő és majd hosszú napokon keresztül újra együtt nyomozhassak kedvenc párosommal, Cormorannal és Robinnal.

A harmadik kötet hozza az első két részben megszokott "hagyományokat": gyilkossági ügyben nyomoz a két főszereplő, ráadásul Rowling megint nagyon gyomorforgató témához nyúl, így bizony lesz olyan finom lelkű olvasó, akinek okoz majd esetleg egy-két álmatlan éjszakát néhány jelenet. Már a kezdés is nagyon erős: Cormoran irodájába, ám Robin nevére érkezik egy csomag, amely egy levágott női lábat tartalmaz. Elég gyorsan kiderül, hogy az ügy valamiképpen Strike múltjához, katonai nyomozói voltához kapcsolódik és bár hivatalosan a rendőrség kezeli az ügyet, persze a két érintett is párhuzamos magánnyomozást folytat. Ráadásul Strike leszűkíti a lehetséges gyanúsítottak körét négy emberre, így célirányosan a felkutatásuk, a leellenőrzésük lesz két futó ügyük mellett az életükben az első számú prioritás.

Bár még mindig a legelső rész, a Kakukkszó a favoritom a sorozatból, ebben a részben is vígan lubickoltam olvasás közben. Az első oldalak után örömmel helyezkedtem bele Cormoran-Robin nyomozásába, mert egyrészt kellően borzasztónak találtam az alapszituációt ahhoz, hogy az ügy megoldására is kíváncsi legyek, másrészt mivel a gyilkos személye Strike megérzése szerint hozzá kapcsolódik, ezért ebben a részben nagyon sok minden amiről korábban csak utalásokat olvashattunk, kiderül a férfi múltjáról. De nem csak Strike életének egyes epizódjait ismerhetjük meg, hanem a titkárnőből lassan nyomozótárssá avanzsált Robinról is kiderülnek nagyon fontos információk. Végre megtudjuk, hogy miért is érdekli a lányt ez a pálya ennyire, miért tud olyan profin kocsit vezetni, miért nem ijed meg a saját árnyékától, szóval egy sokkal árnyaltabb képet kapunk a lányról. Természetesen állandó téma Robin vőlegénye, Matthew is, pláne, hogy épp az esküvői finisben vannak. Folyamatos feszültség forrás Matthew és Robin között a lány Strike-hoz való viszonya, a munkája iránti elhivatottsága. Tehát nem csak a szakmai életükben van forrongás, hanem a magánéletük is kellően összekuszálódik, ráadásul Rowling finoman adagolja, hogy ezek a kuszálódó szálak egy része Robin és Strike közötti átalakuló kapcsolatnak köszönhető.

"Az ember szinte bárhol megtalálhatja a szépet, ha hajlandó meglátni, csak a mindennapi csatározások közepette olyan könnyű elfelejteni ezt a teljesen ingyenes luxust."

Olyan sok dolog miatt lett kedvencem ez a sorozat. Nagyon megfogott minden részben a londoni miliő, a témák változatossága, amit Rowling a középpontba állít, az a rengeteg mellékszereplő akiket mozgat és akiknek minden egyes részben megvan a helye és szerepe és minden részben szép kis társadalomkritikát kapunk. Ugyanakkor szeretem a részek lassúságát, hogy apránként adagolja nekünk, olvasóknak az adott részhez tartozó információkat, hogy együtt tudjunk gondolkozni Strike-kal vagy Robinnal a gyilkos kilétét illetően. Vannak, akiknek talán ez miatt pont unalmasak ezek a nyomozások, én örülök az 500+-os oldalszámoknak részenként. Ebben a részben pedig újdonságként bevetette az író, hogy a gyilkos gondolataiba is betekintést kapunk. Hadd ne mondjam, a legszörnyűbb képek számomra hozzá kapcsolódnak. A krimiszál is nagyon jól kidolgozott mindegyik részben, itt is szép számmal kapjuk az összefüggéseket, a múltbeli történéseket, amelyek miatt minden egyes gyanúsítottnak lett volna oka Strike-ot tönkretenni, és keményen dolgoztam is az ügy megfejtésén, mégsem jártam sikerrel és én valahol ezt is szeretem egy jó krimiben: megadja a lehetőséget a talány megfejtésére, majd a végén jól kinevet.

De azt hiszem a legjobban nálam a két főszereplő jelleme, karaktere talált be. Már nagyon elegem van minden olyan könyvbéli férfi-női párosból, ahol a pasi a világ legnagyobb macsója, a leghelyesebb fickója, aki sérthetetlen, amolyan Chuck Norris, a nő pedig szupermodell külsővel megáldott, ugyanakkor egy G.I. Jane titokban. Épp ezért üdítő friss fuvallat számomra Strike: igazán pasis pasi, de abból a nyers, nagydarab, mufurc típusból, tetejébe testileg sem tökéletes, ami sokszor a nyomozásban is akadályozza. Elég nagy puttonyt hoz magával gyerekkorából, kapcsolatai rendszerint se vele-se nélküle típusúak, nem találja helyét a nővérével való rokoni kapcsolatban sem, a gyerekeket, még a saját unokaöccsét is csak messzi távolból figyeli ... szóval én imádom!
És akkor Robin, akiről ebben a részben nagyon sok újdonságot tudunk meg, aki egyre jobban magára talál Strike mellett. Ez a lány kemény dolgokon ment keresztül a múltban, mégis, egy percig nem akarja magát sajnáltatni ez miatt, sőt, inkább titkolná és a régi dolgokból előnyt próbál kovácsolni. Ebben a részben először jellemeztem magamnak úgy, hogy tökös csaj, még a főnökének sem fél ellentmondani, plusz nagyon okos húzásai voltak a Gonosz pályában, amit még Strike is kénytelen volt elismerni. Ketten együtt pedig felzárkóztak Kenzie-Gennaro mögé a kedvenc párosaim képzeletbeli listájára és nagyon érdekel, hogy a következő részekben vajon Rowling merre is kanyarítja majd a kapcsolatukat, hisz - gonosz módon - a Gonosz pálya kemény függővéggel ért véget ezen a téren. Nem is tudom minek drukkoljak, leginkább annak, hogy Rowling írja meg mihamarabb a folytatást és írjon még jó sokat!


Kiadó: Gabo
Kiadási év: 2016
Fordította: Nagy Gergely

Poirot esete a levelező sorozatgyilkossal

Agatha Christie: Az ABC-gyilkosságok

Ha ősz, akkor krimi. Ha krimi, akkor mindenféleképpen kell egy Agatha Christie-t is olvasni. Ráadásul egyet beválogattam az idei várólista-csökkentés játékába, így nem volt nehéz eldöntenem, hogy a még nem olvasottak közül melyiket fogom sorra keríteni. Ugyan már a sokadik könyvet olvasom a Krimi Királynőjétől az évek során, de mindig szeretek visszatérni az általa megalkotott karakterekhez és ha le kell tennem a voksomat, akkor én bizony inkább Poirot rajongója vagyok.

Az ABC-gyilkosságokban nagyon érdekes a kezdés: Poirot levelet kap, amelyben egy bűntettet jelentenek be neki és egyfajta kihívást intéz felé a levél írója, hogy lesz-e annyira ügyes a nagy detektív, hogy lefüleli még a megtörténte előtt. Poirot tapasztalatának köszönhetően a legrosszabbtól, gyilkosságtól tart és nem is veszi félvállról a levelet, régi barátjával Hastingsszel Japp felügyelőhöz fordulnak. Amikor eljön a megjelölt nap megtörténik amitől a belga detektív félt: gyilkosság áldozata lett Androverben egy kis trafik tulajdonosnője. Poirot már ekkor úgy gondolja, hogy meggyűlik majd a bajuk ezzel az üggyel, és igaza is lesz, ugyanis újabb levél érkezik a részére, újabb gyilkosság történik először Bexhillben, majd Churstonban is. Ami a három gyilkosságot összeköti az egy vasúti menetrend, amely mindhárom áldozat mellett megtalálható volt a tett színhelyén. Természetesen Poirot és Hastings együtt vetik bele magukat az ügy felderítésébe. Poirot a megszokott elemző, mindent megfigyelő, listaíró módszerével, meg a furcsa kérdéseivel, Hastings pedig az egyszerű ember józan paraszti eszével próbál kapcsolatot találni az ügyek között. A megszokottak szerint Christie próbálja az olvasót tévútra vinni több szálon is, de aki van elég fifikás, az - mondjuk a sokadik könyv után már - tud a sorok között olvasni és talán, de csak talán nem dől majd be az írónőnek, hanem felállítja a saját magát elméletét vagy elméleteit, mert ha jól emlékszem én is vagy három emberre gyanakodtam.

"– (…) Az én erőm a fejemben van, Hastings, nem a lábamban! Azt hiszi, ölbe tett kézzel ülök, pedig egész idő alatt elmélkedem."

Több dolog miatt szeretek AC-krimiket olvasni. Egyrészt a bűnesetek mindig nagyon érdekesek, sok fajta "halálnemmel" dolgozik az írónő, ezért nincs két egyforma regénye. Másrészt a piperkőc belga karakterét nagyon kedvelem: itt is előjött Poirot ezen oldala, amikor is Hastings rájön, hogy a barátja festi a haját. Szeretem, hogy egy zseniális detektív, ugyanakkor nem tökéletes, mert nagyon hiú magára és a kinézetére. Az is nagy kedvencem, amikor Poirot és Hastings együtt nyomoz: annyira eltérő jellemek, mégis rendszerint van Hastingsnek egy-egy olyan mondata, észrevétele, amellyel Poirot-t a helyes irányba tereli. Aztán ott van a befejezés, amikor Poirot már mindent tud és összehívja az érintetteket a nagy leleplezésre, na, nekem ilyenkor biztos feljebb megy a pulzusom és kb. úgy izgulok, mintha egy lennék a gyanúsítottak közül. És persze azért is a szívem csücske ezek a krimik, mert nincsenek túlírva, nem ötszáz oldalon zajlik a cselekmény, hanem általában 200-250 oldalban megtörténik minden, ami egy AC-krimit jellemez. Tehát ha az embernek van pár olvasásra fordítandó órácskája, szinte egy szuszra el is tudja olvasni. Ezek a hosszú őszi esték szerintem pont tökéletesek erre, így aki könnyed szórakozásra, ugyanakkor egy kis agymunkára is vágyik, azoknak bátran ajánlom, hogy ismerkedjen meg Agatha Christie bármelyik krimijével!

"– Nem lepne meg, ha úgy végezné, hogy kinyomozza a saját halálát – folytatta Japp nagyot nevetve."

Kiadó: Európa

Kiadási év: 2010

Fordította: Vermes Magda

Gyilkos anatómia

Jordi Llobregat: Vesalius titka

Számomra az ősz egyik legjobban várt újdonsága a Vesalius titka volt. Már párszor leírtam, hogy első látásra beleszerettem a borítójába, szerintem az év egyik legjobbja, így engem elsőre a külcsín fogott meg, majd a fülszöveg elolvasása után úgy döntöttem, hogy a belbecs is érdekel. Aztán ahogy elkezdtem a könyvet rájöttem, hogy mennyire hiányzott már az olvasmányaim közül egy jó kis történelmi krimi, merthogy a Vesalius nem több, de nem is kevesebb annál, azaz egy igazán szórakoztató regény, amely visszarepít minket 1888-ba, Barcelonába.

A történet középpontjában egy brutális sorozatgyilkosság áll, fiatal lányok kegyetlenül megcsonkított holttestére bukkannak Barcelona utcáin, miközben a város a világkiállításra készül. Ekkor tér vissza Angliából a sztori egyik főszereplője, Daniel Amat, akit apja halála hozott vissza. A fiatal férfi úgy tervezi, hogy lezárja a múltjának azon szeletét, amely szülőföldjéhez köti és visszatér új hazájába menyasszonyához és munkájához, ám olyan dolgokra bukkan apja halálának kapcsán, hogy úgy dönt marad és kideríti mi is történt valójában. A nyomozásához két segítőtársat is kap: egy kotnyeles újságírót, aki hírnévre és szakmai sikerekre vágyik, és úgy gondolja, hogy ennek a legjobb módja az lesz ha ő lesz az, aki felderíti a titokzatos gyilkosságok háttérét. Merthogy Danielnek nagyon hamar nyilvánvalóvá válik, hogy rég hátrahagyott édesapjának és így a halálának is köze van a gyilkosságokhoz. Miután Daniel és Bernat Flexia, az újságíró rájönnek arra, hogy a sorozatgyilkosságok valahogy kapcsolatban állnak Andeas Vesalius, a modern anatómia atyjának leghíresebb művével, a De humani corporis fabricával, csatlakozik hozzájuk egy ifjú orvostanhallgató, Pau Gilbert, aki maga is titkokkal teli életet él a bonctermek és betegségek között az orvosi egyetemen.

Ami miatt nagyon szerettem olvasni a Vesalius titkát, az pont az, ami a történelmi krimiket jellemzi szerintem. Egyrészt kellően izgalmas volt, meg helyenként pont olyan brutális, hogy kicsit bele is borzonghassak, illetve az érdeklődésemet folyamatosan sikerült fenntartania. Másrészt a három főszereplő jól eltalált karakter: tökéletesen különböznek egymástól, mindannyian rejtegetnek valamit a múltjukban, ugyanakkor hárman együtt ütős csapatot alkotnak és pontról pontra fejtik fel a gyilkosságok hátterét. Harmadrészt a történet, amit Vesalius köré épített az író engem nagyon érdekelt, ahogy kezdtem belebonyolódni a háttérbe, úgy kezdtem a wikipédián lógni, hogy megnézzem, mi is az igazság Vesaliusszal és az életével kapcsolatban, tehát tanultam valami újat. Végezetül pedig remekül szórakoztam, mert egy olyan időszakba kerültem, amikor egy világkiállítás miatt felbolydult egy város és Barcelona fényei mellett megismerhettem annak sikátorait is, a csatornákban élő kitaszítottak világát is.

Azt hiszem az ősz beköszöntével, a hidegebb, esősebb időjárás megérkeztével, amikor az ember egy nyugodtabb hétvégén csak arra vágyik, hogy egy csendes sarokban olvasson néhány zavartalan órát tökéletes választás egy jó történelmi krimi, így a Vesalius titkát mindenkinek bátran ajánlom. Tanulhatunk belőle, izgulhatunk a szereplőkért és még Barcelona utcáin is csatangolhatunk (menekülhetünk). Kicsit úgy éreztem, mintha ez a könyv ötvözte volna A Da Vinci-kód pörgősségét és A szél árnyéka titokzatosságát, így mivel ezt a két könyvet anno nagyon szerettem olvasni, a Vesalius titkára is mindig jó szívvel fogok visszagondolni.

Kiadó: Agave

Kiadási év: 2016

Fordította: Smid Bernadett

Lehane, Kenzie & Gennaro, meg ami még mögötte van

Nagyon sajnálom, hogy amikor elkezdtem olvasni két évvel ezelőtt Dennis Lehane Patrick Kenzie és Angela Gennaro sorozatát nem írtam a könyvekről külön-külön bejegyzést. Viszont hihetetlen módon hálás vagyok Amadeának és almamagnak, akik a figyelmembe ajánlották azt. Most, hogy túl vagyok a negyedik kötet elolvasásán, illetve Lehane Viharszigetét és Titokzatos folyóját is magam mögött tudhatom, elmondhatom, hogy ez az író, és kiemelten ez a sorozat, a felnőtt korom egyik legmeghatározóbb élményét adta. 

A Hideg nyomont (sajnos) már úgy olvastam, hogy láttam a belőle készített filmet, amelybe egy késő estén futottam bele valamelyik csatornán. Izgalmasan indult a film, ott ragadtam, aztán mikor meghallottam a Kenzie & Gennaro nevet, rögtön mondtam egy csúnyát, merthogy nálam általában a könyv, aztán a film a sorrend, és ez a kötet akkor még olvasásra várt. De például a Titkozatos folyó esetében is előbb láttam a filmet, mint a könyvet, és akkor még igazából azzal sem voltam tisztába, hogy ki írta azt. Aztán amikor elolvastam a regényt, ugyanannyira izgultam, ha nem még jobban, mint a film nézése közben, és nem volt ez másképpen most a Hideg nyomon esetében sem. Letehetetlen volt a könyv. És egyszerűen úgy fejbe vert megint, hogy olvasása alatt, meg persze az utolsó oldalak után néhány nappal is azt gondolom, hogy amit ez a pasi művelt az utánozhatatlan, és számomra ő egy zseni. Nem vagyok képzett irodalmi blogot vezető elemző, nem tudok nagy dolgokkal dobálózni, egyszerűen csak annyit tudok Lehane-ről elmondani, hogy hihetetlenül tisztában van az emberi lélek komplexitásával, a jóval és a mocsokkal is egyaránt. Az ő könyveiben nincsenek jó és kedves emberek. Akiket mi annak gondolunk, ők is tele vannak démonokkal, gyilkolnak, hibáznak, kisiklik az életük, de vagy felállnak és mennek tovább, vagy feladják és elvesznek a süllyesztőben. Lehane minden könyvében nagyon súlyos témákat boncolgat és nem ad rá konkrét választ az olvasónak: a Hideg nyomonban a gyerekek, az ellenük elkövetett erőszak lesz az, amin moralizálhatunk. Bemutatja a társadalom legaljára csúszottakat, a perifériára szorultakat, a rendőröket, akik tenni akarnak a gyermekeket sújtó erőszak ellen, a pedofilokat, az erőszakot elkövetőket, az alvilági drogos bandákat, egyszóval most is a pokol legmélyebb és legundorítóbb bugyrába szállunk alá.

Ezekhez a cseppet sem könnyű témák feldolgozásához Lehane pedig alkotott két olyan szereplőt, mint Patrick Kenzie és Angela Gennaro. Gyermekkori barátság köti őket össze, majd érthető módon másfajta érzelmek is megjelennek közöttük, mégis a sorozat első kötetében, az Egy pohárral a háború előtt-ben Angie egy másik férfinak a felesége, Patrick pedig későbbiekben egy másik nővel kerül komolyabb kapcsolatba. Viszont a két ember között van valami olyan eltéphetetlen szál, ami mindennél erősebb. Együtt dolgoznak magánnyomozóként, látatlanban megbíznak a másikban, a másik ítéletében és hatodik érzékében is, és mindig, tényleg mindig ott vannak a másiknak. Akkor is, amikor mi olvasók úgy gondoljuk, hogy itt a vége, ezek ketten most "szakítanak" örökre. És én még ilyen párosról nem olvastam. Természetes, hogy a sorozat egyes kötetein belül az aktuális ügy megoldása mellett ennek a két embernek szorítok a legjobban és magam sem tudom megmondani, hogy akkor szeretem-e őket jobban ha csak nyomozótársak, vagy akkor ha barátok, netán akkor amikor szeretők. Ugyanolyan komplexen alkotta meg őket Lehane, mint a regényeit. És sem Kenzie, sem Gennaro nem tökéletesek - hoztak, hoznak olyan döntéseket, amik következtében eltaszítják a másikat maguktól, bűnös dolgokat tesznek ők is, de összetörnek ők is ha valami szörnyűséget kell, hogy átéljenek. Soha nem gondoltam volna, hogy például a Hideg nyomon esetében olyan választási helyzet elé állítja majd őket Lehane, ahol nem lehet jó döntést hozni, egyszerűen fel kell mind a kettőnek vállalni a véleményét, még úgy is, ha tudjuk, hogy ez kettejükre nézve nem fog jól elsülni.

Amúgy nagyon sajnálom, hogy az Agave nem folytatja a Kenzie-Gennaro sorozatot. Tudom, leírták már párszor nekünk rajongóknak, hogy nem volt itthon a sorozatnak olyan piaca, mint amit reméltek, és ez miatt baromi szomorú vagyok. Annyi szar ömlik rá az olvasóra a könyves berkekben, aztán amikor valami jót, valami igazán jót találsz, akkor arra meg nincs kereslet. Természetesen örülök annak, hogy Lehane le lett porolva és a Viharsziget kapott egy új kiadást, illetve a Live by Night jön könyvben majd nálunk is a filmmel egyidőben, de vérzik a szívem a magyarul befejezetlen sorozatért. Sajnos csak két részt sikerült a négyből eddig megszereznem, a többit könyvtárból olvastam, de őket is szeretném levadászni. Illetve a sorozatot be szeretném fejezni, ezért angolul lesz majd ott a polcomon az utolsó két kötet, amelyikből a zárókötetet már a magaménak is tudhatom. És azt tuti, hogy Lehane, a könyvei, a karakterei lerobbanthatatlan tartozékai lesznek a jövőben is a könyvespolcomnak!

A mocsárvidék szülöttei

Nic Pizzolatto: Galveston

Nic Pizzolatto neve a sorozatrajongók esetében egyet jelent a True Detective-vel, hisz ő a szülőatyja. Engem annak idején ez a sorozat, pontosabban az első évada teljesen levett a lábamról: a fülledt és romlott amerikai Dél bemutatása, szétcsúszott szereplői, az időben ide-oda ugrálások és egy rituális gyilkossági ügy felderítése két főszereplőn keresztül, mindezek az év legjobb sorozatát jelentették számomra.

Amikor pedig láttam, hogy kiadják nálunk a Galveston névre hallgató regényét, tudtam, hogy ezt mindenképpen el fogom majd olvasni, kíváncsi voltam mit tud papíron Pizzlatto.

Gyorsan, nagyon gyorsan el lehet olvasni a Galvestont, nekem a mostani hétvégén sikerült. Azt kell, hogy mondjam hasonló elemekkel dolgozik az író mint a True Detective sorozat esetében. Természetesen a háttérsztori teljesen más, de ami a sava-borsát adja a pörgő történetnek az hasonló jegyeket mutat a sorozattal.

1987-ben Roy Cady elbeszélésével kezdődik az egész történet. A pasi egy negyvenes behajtó, aki éppen halálos ítéletét kapja meg egy tüdőorvostól: tüdőrákja van. Mikor egy, a főnöke által megtervezett leszámolás balul üt ki, és Cady rájön, hogy igazából őt is ki akarták nyírni az akcióban, gondolkodás nélkül felveszi a nyúlcipőt és maga mögött hagyja az egész addig életét. Azzal nem számol, hogy az akcióból kimenekít egy 18 éves csodaszép lányt, Rockyt, akit ez után nem tud magára hagyni. A lány sem Miss Bűbáj, hanem egy prosti, és Roy főnökének alkalmazottja volt. Együtt indulnak útnak, ki-ki megtartva magának a saját titkait, problémáit. Ahogy maguk mögött hagyják a kilométereket fura kapcsolat alakul ki közöttük: megosztják életük bizonyos eseményeit a másikkal, vonzódnak is talán egymáshoz, de a bizalom elég illékony és mindkettőjüknek van takargatnivalója. Egy váratlan fordulattal újabb utas, Rocky húga, egy 3 éves kislány is hozzájuk csapódik, és ez az a pont, amikor Cady már nem tudja és talán nem is akarja a két lányt lerázni magáról.

A hirtelen időbeli ugrás 2008-ba viszi el az olvasót, ahol viszontláthatjuk az immár nyugodtabb életet élő, a piáról leszokott Cadyt ... és ott állunk homlok ráncolva, hogy mégis hogy lehetséges ez, ha az orvos nem adott neki csak pár hónapot már. Sőt, egyes elejtett mondatokból fura dolgok derülnek ki arról az 1987-es néhány napról, amikor is Cady és Rocky végül Galvestonban, egy tengerparti kisváros moteljában húzta meg magát.

Galveston

Nic Pizzolatto maga is ennek a déli vidéknek a szülötte, így azon meg sem lepődtem, hogy milyen jól meg tudja teremteni ezt a mocskos, lehúzós, fülledt déli hangulatot. Szinte láttam magam előtt Rockyt és Cadyt a kocsiban, majd a lepukkant hotelben a villódzó neonfelirattal a tetején Galvestonban. Azon viszont újfent elcsodálkoztam, hogy Cady szájából néha olyan filozofikus mondatok, gondolatok hangozottak el, ami felett megálltam elmélázni:

"Emlékszem, egyszer egy haverom azt mondta nekem, hogy minden nő, akibe beleszeretünk, egyszerre olyan anya és nővér, aki nem jutott nekünk, és hogy igazából mindig is a női felünket keressük, a női állatunkat vagy mit. A srácnak belefért, hogy ilyesmiket mondjon – drogos volt és olvasott."

Egy picit csalódott szájízzel csuktam be a könyvet, aminek az oka a lezárás. Éreztem, hogy efelé visznek az események és meg is tudom magyarázni magamnak, hogy Pizzolatto meg akarta mutatni, hogy ha van kiért felvállalni a döntéseinek okozta következményeket, akkor van akinek sikerül ebből a fertőből kitörni, csak valahogy az egész pörgős, kicsit forgatókönyv jellegű elbeszéléshez, meg a könyv addig gyomorszorítós hangulatához nem illett nekem egy ilyen picit "szirupos" finálé.

Viszont ami itt is megfogott azok a szereplői voltak: Cady és Rocky. Ők nem jó emberek. Alapvetően nem rosszak, vagy nem gonoszak, de Rocky úgy érzem, hogy túl könnyen elfogadta a sorsát, amikor esély nyílt volna a kitörésre, ahhoz ő nem lett volna elég erős és határozott, még akkor sem ha a húgára gondolt volna. Cady pedig fiatal kora óta szintén a kicsúszottak életét éli, amely tele van erőszakkal, piával, nőkkel, ellenben mégis van valami erő benne, valami mélyen eltemetett emberiség, amely miatt a két lány sorsát magára vállalja. Hogy milyen eszközökkel teszi ezt, az már más kérdés. Nem nekünk kell ítélni, megteszi azt helyettünk a mocsárvidék minden egyes lakója.

"Egyes élményeket nem élhetünk túl, és utánuk nem létezünk teljesen, még ha nem is sikerült meghalnunk….
…. Itt és innen délre a reggel bronzszínű köde végtelennek tűnik és homályos, amiről a távoli mexikói-öböl vizein tomboló homokviharok jutnak eszembe, mintha a horizonton túl sivatag terülene el, és miközben nézem, ahogy a garnélrarákhalász-hajók, mentőcsónakok és tartályhajók kiemelkednek belőle, az jár a fejemben, hogy most a létezés egy másik sírjára látok rá, amely felülírja a jelenlegit, és a történelem terhe nehezedik rá. A történelem tanulsága pedig az, hogy halálunk napjáig gyakorlatilag hitetlenek vagyunk."

Kiadó: Gabo

Kiadási év: 2014

Fordította: Roboz Gábor

Mili és Richárd újra nyomoznak

Böszörményi Gyula: A Rudnay-gyilkosságok

Nagyon ritka manapság már az szerintem, amikor egy sorozat második kötete teljes mértékben hozza az első kötet színvonalát. És nem csak hogy hozza, hanem messze túl is szárnyalja azt. Számomra Böszörményi Gyula Ambrózy-báró esetei sorozatának 2. kötete az idei évem (oké, tudom, hogy csak pár héten vagyunk túl, de majd az év végi összegzőben is meg fogom említeni) egyik legjobb és legkedvesebb olvasmányélménye volt. Olyannyira, hogy azt hiszem azóta is maradt bennem egy pici űr, hogy el kellett engednem Mili és a báró kezét.

Aki olvasta az első kötetet, azt tudja, hogy függővéggel zárult. A második kötet ott folytatódik ahol az első, és szerintem az olvasók nagy örömére Gerlice szála is tovább bonyolódik, ám már nem Gerliceként. Úgy gondolom, hogy a két Hangay-lányt nem ejtették a feje tetejére. Az idősebbik, Emma, most már sokadik álarcának felvételére kényszerül és mint ahogy az első részben a cirkuszban, most sem éppen szokványos szerep(ek)ben kell megállnia a helyét és talpraesettségét bizonyítania.

A fiatalabb lány, Mili az első kötet után továbbra is az Ambrózy-villa és Agáta mama, no meg a személyzet vendégszeretetét élvezi és minden erejével azon lenne, hogy Emma nővérét felkutassa, mert ugyan a bizonyítékok szerint a haláláról kapnak hírt, sem a lány, sem az édesapjuk nem hisznek ebben. Ám Mili nővérének ügye háttérbe szorul, amikor Richárdot Rudnay Béla rendőrfőkapitány hét megoldatlan és furcsa bűnügy felderítésére kéri fel. Ambrózy báró természetesen igent mond és nyomban bele is veti magát az ügyekbe, csak Milivel nem számolt. Azzal, hogy bizony ebből sem hagyhatja ki ezt a Mindenlébenkanál Kisasszonyt és egyre másra bebizonyosodó jó megérzéseit.

"– Na de báró úr! – Most tényleg megsértődtem. – Minek néz maga engem?
– Örökké kíváncsiskodó, nyughatatlan kishölgynek, aki folyton épp az ellenkezőjét teszi annak, mint amit kérnek tőle – felelte tárgyilagosan, majd egy másik bérkocsi után intett."

Azt kell, hogy mondjam, amikor megvettem a könyvet és megláttam, hogy majdnem 600 oldal fogalmam sem volt, hogy mit lehet erről a történetről még ennyit írni. Kérem szépen, lehet, sőt, amikor befejeztem azt éreztem, hogy még legalább 600 oldalon keresztül olvasnám tovább.

Egyrészt az alaptörténet, a valóban megtörtént 7 bűneset és azok fiktív összekapcsolása és megoldása szerintem zseniális ötlet volt és okos koponyára vall. Nagyon tetszett, hogy bár a valós életben ezeknek a bűntényeknek semmi közük nem volt egymáshoz, mi kaptunk egy olyan megoldást, ami nem volt szokványos, ugyanakkor eléggé elborzasztó és hihető volt és jó sok kalamajkát és kalandot okozott a főhőseink életében a felderítése. Richárd, de legfőképpen Mili olyan helyekre jut el és olyan események szemtanúja, aktív részese lesz, amire ez a kislány, aki egyre kevésbé lány, hanem inkább felnőtt ifjú hölgy, szóval aki erre nem egészen volt eddig felkészülve. De veszi az akadályt, sőt, teljes mértékben felnő a feladathoz. És azt hiszem ez a második ok, ami miatt kedvencemmé vált a könyv és maga a sorozat is.

"Az íróasztal alatt négykézláb kuporogva két dolog járt a fejemben. Az egyik, hogy miként is keveredhettem ilyen ostoba helyzetbe. A válasz persze egyértelmű: sosem bírom fékezni a kíváncsiságomat."

Fejlődnek, alakulnak a karakterek. Mili vidéki kis tapasztalatlan csitriből lassan egy határozott, a véleményéért és igazáért, no meg a szeretett emberekért a végsőkig elmenő fiatal hölgy lesz, aki nem fél a sznob budapesti hölgyelitnek sem a szeme közé mondani a véleményét. Richárd faragatlanságát is egyre jobban kezeli, sőt azt hiszem azok az érzelmek a férfi felé, amelyekre mi olvasók már korábban fentük a fogunkat, Mili számára is egyre nyilvánvalóbbak lesznek, csak még nem tudja, hogy hogyan is lépjen ennek érdekében.

Ambrózy Richárd... ő nekem olyan mint Lizzie-nek Mr. Darcy, vagy Jane-nek Mr. Rocherster. Imádom! Tőlem lehet nőgyűlölő (nem az!), morózus (oké, sokszor), karót nyelt (jaj, ugyanmár!) de szíve mélyén csak egy megsebzett férfi, aki fizikai hiányosságát tűéles eszével igyekszik kompenzálni és akárki akármit mond igenis nyiladozik a szívében egy kis rész Mili iránt (én nem veszem be a testvéri szeretet dumáját!).

A többi szereplő is mind-mind nagyon jól eltalált karakterek: a tabáni alvilág, a korrupt rendőrök, az Ambrózy-ház szolgái, Gerlice-Cili társai a bajban, no és persze Tarján Vili is, a riporterünk, aki Milinek és persze Richárdnak is ott segít ahol tud. Sok szereplővel dolgozik a regény, de ez csak az előnyére válik.

"Bár ki soha nem mutatta, olykor neki is szüksége volt némi melegségre, gondoskodásra, valamint borzalmaktól, aljas indokoktól, önzéstől és gyilkos ösztönöktől mentes, egyszerű emberi gesztusokra, mint például az anyja csendes figyelme, vagy épp az én bosszantó jelenlétem."

Jó érzékkel ötvözi Böszörményi Gyula a két lány sorsát. Hol egy fejezet Miliről, hol egy Gerlice-Ciliről, hogy persze a végére a történések megint összeérjenek, amikor is abba fut bele az olvasó: folyt.köv. Már megint! Én meg teljesen oda és vissza vagyok, mert nem lehet elég gyorsan itt a december (karácsony), amikorra is a hírek szerint érkezik a sorozat befejező része.

Még mindig csak egyetlen egy dolgot tudok megemlíteni, ami zavaró, bár megértem az írót, hisz a végén megmagyarázza, hogy miért döntött így. Nevezetesen a lábjegyzetek. Nagyon sok (ami köszönhető az alapos kutatómunkának) és engem megakasztott az olvasás lendületében. Úgyhogy egy idő után nem is néztem őket, csak amikor nyelvi kifejezéseket magyarázott meg.

De ezen kívül én biza semmibe nem tudok és nem is akarok belekötni, elejétől a végéig imádtam az egész könyvet. Tűkön ülve várom a folytatást és remélem olyan irányba kanyarodnak majd Mili, Richárd és Emma kalandjai, amire mi olvasók titkon számítunk. Én bízom Böszörményi Gyulában, szerintem a harmadik kötet még a másodikat is le fogja majd körözni!

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadási év: 2015

Képzeljétek! Ambrózy báróhoz kapcsolódóan létrejött egy facebook oldal, ahol további csemegézni valót találhatunk magunknak ITT

Illetve az író az alábbi karcában egy esetleges megfilmesítés lehetőségét is felvetette ITT. Aminek ugyan örülök, de azóta azon kattogok, hogy kit tudnék elképzelni a főszerepekben. Az én kisfilmem, ami a fejemben van, ragaszkodik a saját elgondolásához, így nem találok ideális jelölteket.

Ha az olvasók uralnák a világot

Mikkel Birkegaard: Libri di Luca

"Az olvasás bizony zavaró lehet. Sőt, veszélyes (…) És nemcsak azokra ám, akik olvasnak, hanem azokra is, akik a közelükben tartózkodnak.
A passzív olvasás sem tréfadolog!"

Azt hiszem minden olvasó ember gyengéje ennek a könyvnek a központi témája és a helye. Egyrészt az olvasásról és annak hatásairól illetve bizonyos emberek ehhez köthető plusz képességeiről szól a regény, másrészt a cselekmény nagy része a Libri di Luca nevű csodálatos antikváriumban játszódik, a nagy finálé pedig Egyiptomban, az Alexandriai Könyvtárban kap helyet.

A történet elején megismerjük Jont, aki sikeres ügyvéd és egy lezárt ügye után nem sokkal telefont kap, amelyben tudatják, hogy édesapja - akivel évek óta nincsenek kapcsolatban, mert édesanyja öngyilkossága után eltaszította magától - tragikus hirtelenséggel meghalt. A temetés után válik világossá a fiatalember számára, hogy a Libri di Luca, az antikvárium az ő öröksége, édesapja rá hagyta. Jonnak semmi kedve vesződni ezzel a hellyel, amihez ugyan számos csodás kisgyermekkori emlék köti, de hamarosan világossá válik számára, hogy ez nem egy szimpla antikvárium. Ez a hely a gyűjtőközpontja azoknak a felolvasóknak, akik küldő képességgel rendelkeznek és azoknak a fogadóknak, akik a küldők képességeit befolyásolni tudják. Szóval egy titkos társaság menedéke és találkozóhelye ez a hely, ahol a csodásnál csodásabb könyvek nem csak egyszerű könyvek. Ezek eszközök, amelyekkel befolyásolni lehet bizonyos dolgokat a küldők és a fogadók képességeivel. A küldők olyan emberek, akik a könyvek felolvasásával úgy hatnak a hallgatóságra ahogy éppen akarnak. Ha például egy történettel tömegeket akarnak egy ügy mellé állítani ezt simán megtehetik. A fogadók viszont nem ilyen képességekkel rendelkeznek. Az ő specialitásuk az, hogy gyengíthetik, erősíthetik vagy akár befolyásolhatják a küldők felolvasását és így a tömegre gyakorolt hatását.

"Bár Jon egyik művet sem olvasta, Iversen előadása őt is magával ragadta, és a képzelete ugyanúgy szárnyra kelt, mint sok évvel ezelőtt, amikor még a Libri di Luca egyik bőrfotelében hallgatta a cowboyokról, lovagokról, űrhajósokról szóló történeteket. Amikor behunyta a szemét, szinte érezte a régi könyvek meg a por illatát, és hallani vélte azt a különös csendet, amit sehol másutt, csakis az antikvárium polcai között tapasztalt."

Forrás: pinterest

Természetesen Jon eleinte elég szkeptikus, de aztán hirtelen az események sűrűjében találja magát. Kiderül számára, hogy nem csak édesapja volt az egyik legtehetségesebb küldő a világon, hanem ő is örökölte ezt a képességet. Aztán az események kezdenek krimibe illő fordulatot venni, mert amikor Jont bevezetik ebbe a titkos társaságba, hirtelen egymás után több haláleset történik a tagok között és Jon, a társaság, illetve egy fiatal lány, Katherina, aki maga is fogadó, versenyt futnak az idővel, hogy kiderítsék kik állnak a háttérben és miért lettek ők maguk, illetve az antikvárium is hirtelen az erőszakos cselekedetek célpontjai.

Engem nagyon gyorsan magával rántott ez a könyves világ, amit Birkegaard álmodott meg. Szerintem ez a felolvasó-küldő-fogadó dolog valami zseniális ötlet. A történetnek ezen szála, a társaság működése, a tagok tehetsége részletesen bemutatásra kerül és bizony magam is elgondolkoztam rajta, hogy ez egy elég veszélyes fegyver lenne az emberek kezében. Úgy lehetne manipulálni az embereket, ahogy az olvasók szeretnék.

A krimi szál sem volt gyenge, csak ott viszonylag hamar rá lehetett jönni, hogy kik állnak a háttérben, ellenben a miértekre nem igazán kapunk választ. Persze itt is bebizonyosodik számunkra, hogy ha valami jó dolog kikerül a kevésbé jó emberek kezébe, akkor azzal mekkora pusztítást lehet véghez vinni. És bizony kevésbé jó emberek voltak, vannak és mindig is lesznek.

Birkegaard stílusa amúgy nagyon egyszerű, de Kate Morton cikornyás, több soros mondatai után nekem bizony nagyon jól esett most ez és nagyon könnyen is tudtam olvasni, illetve közlekedés is közben is elég jól tudtam haladni a könyvvel (és közben azon gondolkoztam, hogy vajon az én olvasásomat manipulálja-e valamelyik utastársam a metrón :)). Viszonylag rövid fejezetekből áll a könyv és a két főszereplőn, Jonon és Katherine-n keresztül követjük nyomon az eseményeket, tehát mind a két oldalról, a küldők és fogadók oldaláról is látjuk a történéseket.

Összességében egy pici Dan Brown-féle Titkos Társaság érzet, pici fantasztikus elem és sok-sok olvasás jellemzi a Libri di Lucát. Ezek elegye pedig nem egy bombasztikus robbanást eredményezett egy szuper könyvben, hanem egy szórakoztató történetet egy nagyon jó borítóval büszkélkedő regényben. Az alapötlet zseniális, csak bizonyos részek túl bő lére voltak eresztve, mások meg nem voltak eléggé kifejtve. De szerintem egy olvasást mindenképpen megér, már csak a témája miatt is!

Kiadó: Libri

Kiadási év: 2013

Fordította: Szőllősi Adrienne

A folyó, ami mindent elnyel

Dennis Lehane: Titokzatos folyó

Van, hogy olyan könyv kerül a kezedbe, ami elvarázsol, mert úgy tökéletes ahogy van (tudom elcsépelt mondat, de ez a helyzet). Van, hogy olyan ez a könyv, ami kiszakít a mindennapi mókuskerékből és csak olvasnád egyhuzamban. Van, hogy felrepülsz vele a felhők közé, mert boldoggá tesz, elhiheti veled, hogy a sok mocsok között akad szép és jó is, hogy vannak még csodák és jó emberek. Van, hogy megjárod vele a poklot, mert olyan mélységekbe visz, olyan érzelmeket rángat elő a lelked legmélyéről, amiről nem is sejtetted hogy ott lapulnak benned. És van, hogy rátalálsz egy olyan íróra, aki mindezt együtt nyújtja neked. Ez az író lett számomra Dennis Lehane, a  könyv pedig a Titokzatos folyó.

A történet három fiúról, három férfiről szól. Boston a helyszín, annak egy kicsivel frekventáltabb és a lepukkantabb negyede. A három srác - Dave, Jimmy, Sean - nem is lehetne egymástól jobban különbözőbb egyéniség, mégis nem ez lesz az, ami szétválasztja ugyanakkor paradox módon valahogy mégis örökre összefűzi őket, hanem egy gyermekkori trauma, amelynél Jimmy és Sean szemfülesek voltak, Dave viszont nem, így egyedül ő élt át egy borzalmas eseményt. Valamit, ami mindhármójuk életére kemény hatással lesz.

Hirtelen ugrással a felnőtt férfiak életében találjuk magunkat, ahol a bűnözővé vált, majd jó útra tért Jimmy illetve a lánya kerül a középpontba, aki egy átmulatott éjszaka után eltűnik, csak a csupa véres autóját hagyva maga után. A nyomozást a rendőrré lett Sean vezeti és miközben kollégájával göngyölítik fel az ügyet egyre több elhallgatott titokra derül fény. Csakhogy Jimmyt nem olyan fából faragták, aki ráhagyja a munkát a rendőrségre. Bűnöző rokonaival maga is kézbe veszi az ügyet, amely olyan, mint egy lavina: mindent tarol és aki az útjába áll azt könyörtelenül elsöpri.

Lehane baromi jó író. Többszörös kalapemelés és leborulás előtte. 

Egyszerűen olyan sztorikat szállít, hogy belekezdesz és pár oldal után mintha te is ott lennél, mintha mindig is Bostonban laktál volna, mintha ez a három kölyök mindig is a szomszédod lett volna. A karakterei élnek, és annyira összetettek. Ami miatt mindig imádom, hogy nála nincsenek csak jó vagy csak rossz szereplők. Esendő emberek vannak. Igen, vannak bűnözők, de olyanok is vannak köztük, akiknél minden a család, a vérségi kötelék és azért bármire, szó szerint bármire képesek. A szereplői sokszor kerülnek komoly, morális döntések elé, ahol szerintem nem lehet jól vagy rosszul dönteni. Dönteni kell és kész, aztán vállalni a következményeket.

"– Belegondoltál valaha, hogy a legapróbb döntés is megváltoztathatja az egész életedet?
Sean állta a tekintetét. – Hogy érted?
[…]
– Egyszer hallottam, hogy Hitlert majdnem elvetette az anyja, de aztán az utolsó pillanatban meggondolta magát. Hallottam, hogy Hitler később azért ment el Bécsből, mert nem tudta eladni a képeit. De mi van, ha elad egy képet, Sean? Mi van, ha az anyja tényleg elveteti? Az egész világ megváltozott volna. Érted? Vagy mondjuk, egy nap lekésed a buszt, hát veszel még egy csésze kávét, és ha már ott vagy, veszel egy kaparós sorsjegyet is. A sorsjegy nyer. Hirtelen már nem is kell buszoznod többet. Lincolnnal jársz munkába. De karambolozol, és meghalsz. Mindez csak azért, mert egyszer lekésted a buszt."

Ebben a történetben a legjobban kidolgozott karakter Jimmy. A lányát gyászoló, ugyanakkor bosszút forraló apa, aki valaha maga is bűnöző volt, egy feleséget már eltemetett, a második asszonyért és a gyerekeiért pedig él-hal. Hol e gyengéd oldalát látod és a szíved szakad meg érte a gyászában, hol pedig a kőkemény profi, az érzelmeit nem mutató volt sittes bújik ki belőle, akire szintúgy nem tudsz haragudni, mert Te, mint olvasó szintén azt akarod, hogy derüljön ki ki végzett a lányával, és legszívesebben te magad zárnád be a rácsok mögé ezt az embert.

Sean eleinte egy picit kakukktojás volt számomra, aztán a nyomozás során egyre jobban beleláttam a fejébe. Hiába lett ő rendőr, belül még sokszor pont az az ijedt fiú, aki hagyta Dave-t beszállni abba a bizonyos kocsiba. Nem véletlen, hogy milyen szakmát választott. Tetszett a saját családi drámája is, ettől lett esendőbb és nem csak egy kőkemény zsaru.

Dave pedig? Rajta jó sokat kattogtam. Tetszett a könyvben Jimmy egyik okfejtése Seannak, hogy ha annak idején ők szállnak be abba a bizonyos autóba, akkor most nem ülnének ennél az asztalnál és nem Jimmy lányának a gyilkosát keresnék. Szóval Dave, akit jól pofán vert vagy inkább megvert a sors. Pedig ő aztán próbálkozik normális családi életet élni, de a démonjai, illetve a Fiú, aki megmenekült a Farkasoktól soha nem hagyják nyugodni. Szegény Dave, nem tudom, hogy mit kellett volna tenned! Talán mindent magad mögött hagynod.

"A boldogság csak pár pillanatig tart, aztán várhatod. Sokszor évekig. De a szomorúság, a szomorúság megtelepszik benned."

Amiért pedig Lehane-t újra és újra a szívembe zárom azok a női karakterei. Mindig van legalább egy olyan nő - jelen esetben Jimmy második felesége, Annabeth - aki ugyanolyan erős mint a férfi szereplői. Ha néha nem erősebb! Azt hiszem Annabethnél jobb társat nem is kívánhatott volna magának Jimmy, ez a nő az, aki tűzön-vízen a férje, a családja mellett áll. És az ő döntése is bizony hatással van a történet alakulására.

Szóval remek karakterek, kellően bonyolult történetvezetés, brutális gyilkosság, fülledt, poros kisvárosi hangulat, zsaruk kontra bűnözők és kaptunk egy tökéletes történetet. Olyat, hogy talán olvasás közben nem is az hajt bennünket előre, hogy a gyilkos személyét megtudjuk, hanem inkább a három férfi sorsának alakulása, a családi és magánéleti drámák meg/feloldása. Valahogy az élet van ebbe a könyvbe zárva!

"Az élet nem csak annyi, hogy boldogan élünk, amíg meg nem halunk, nem csak aranyló naplementékből meg ilyen szarságokból áll. Az élet kemény munka. […] Végül mindig kiábrándulunk. Csalódunk, elvesztjük a hitünket, beszedünk pár szar napot. Többet veszítünk, mint amennyit nyerünk. És egy idő után már legalább annyira gyűlöljük a kedvesünket, amennyire szeretjük. De a fene ott egye meg, újra nekilátunk a munkának, és robotolunk éjt nappallá téve, mindegy, hogy mit, merthogy ez maga az élet."

Viszont ami miatt kicsit keserű szájízzel írom ezeket a sorokat az az, hogy egyelőre úgy tűnik nem adnak ki magyarul több Lehane-regényt. Sajnálom, hogy csak most fedeztem fel magamnak, mert alig-alig látom a könyveit a boltokban, pedig jó lenne belőlük a polcomra egy-egy példány, viszont azért még maradt olyan regénye, amit nem olvastam és szerencsére a könyvtárban elérhetőek. Utána pedig jön az angolul olvasás, ha már erre kényszerítenek minket a kiadók.

Ja, és a könyv után bónusz a belőle készült film. Vasárnap este ezt néztem, amikor még annyira friss volt az élmény, hogy ráismertem a mondatokra. Tudhattam volna, hogy Clint Eastwood nem fogja elcseszni a filmet, eddig nem csalódtam a rendezéseiben. A Titokzatos folyó is ütős film lett: jó szereplőgárdával, tökéletes helyszínnel és egy az egyben olyan hangulattal, amit a könyv áraszt. Könyv után mindenképpen ajánlom!

Kiadó: Agave

Kiadási év: 2004

Fordította: Pék Zoltán