Megidézve #8 - március köszöntő

Tegnap, amikor már azon gondolkoztam, hogy március folyamán mit is fogok olvasni, kezem ügyébe került Gárdonyi Géza Az én falum című könyve. Gondoltam, beleolvasok az elejébe és az első mondat annyira szívemből szólt, hogy belépvén az első tavaszi hónapba, szeretném Nektek is megmutatni. Amit a március jelent nekem, azt nem tudnám ennél szebben szavakba önteni:

"Köszöntlek kedves szép március! Ibolyaszagú, langyos leheletedet érzem már a levegőben. Zöld szőnyegeidet látom már kiterítve a halmokon. Itt-ott fehérlenek az árnyékos mélyedésekben a tovavonult télkirálynak elhagyogatott rongyai, de a napot már te emeled az égre, s a földön már a te lábad jár. És a te lábad nyomán kizöldül a fű, és előkéklik az ibolya.

Kedves hónapom vagy te nékem. Te vagy az egyetlen, akit hívunk és akit epedve vár mindenki."

(Kép forrása: www.kisalfold.hu)

Megidézve #7

Ezúttal egy olyan könyvből választottam egy részletet, amely már április óta várt arra, hogy lekerüljön a polcomról. Itt a várva várt őszies idő és most éreztem úgy, hogy kezembe kell vennem. Pont ilyen hűvösebb ágyba kucorodós időre való, mert nem a cselekménye a fontos, hanem a szereplői és a köztük lévő kapcsolatok. Jó benne elmerül nap mint nap, ráadásul John Banville gyönyörűen ír, és már a regény címe is olyan szépen hangzik: Végtelenek.

"És ott van még az idő kérdése: például mennyi idő egy pillanat? Az órák, a percek, még a másodpercek is felfoghatóak, mivel ezeket mind mutatják az órák, de vajon mire gondolnak az emberek, amikor egy pillanatról, egy kis időről, egy szempillantásról beszélnek? Ezek csak szavak, persze, de feneketlen mélység fölött függő szavak. Vajon tényleg folyik az idő, vagy egymásra következő, mozdulatlan egységekből - pillanatokból - áll, amelyek oly sebesen mozognak, hogy hatalmas, soha meg nem törő hullámmá állnak össze a szemünkben? Vagy csak egyetlen, mindenhova, minden irányba kiterjedő mozdulatlan valami létezik, és mi mozgunk, mi tempózunk előre e végtelenül közömbös tengerben?"

(Kép forrása: www.weheartit.com)

 

Megidézve #6

A szeptemberi könyves beszerzésem első "áldozata" Fabio Volo Ráadásnap c. regénye. Annyira, de annyira tetszik és nagyon sokat nevetek rajta. Aztán néha meg elkomorulok szomorúságomban és csak sóhajtozom. Egyébként a fülszöveg most tényleg nem ferdít, mert van itt: "ébresztő, kávé, villamos, iroda, konditerem, pizza, mozi, szex - ex..." Kedv csinálónak, most ebből a történetből választottam egy idézetet:

" - (...) Te hallod, mit tettek a borodba? Én nem vagyok normális, de te sem viccelsz. Ezért nem jársz senkivel, mert olyan vagy, mint Penelopé, aki csak várja haza az emberét?

- Bárcsak Penelopé lennék. Igaz, hogy sokat kellett várnia, de aki aztán hazajött, tényleg Odüsszeusz volt. Gondold el, hogy érezte magát, amikor otthon volt vele. Mit érzett a karjai között. Biztos tudta, hogy a férje akkor is figyeli, ha épp háttal áll. Mondjuk mosogat, és Odüsszeusz ott ül az asztalnál. Biztos érezte a tekintetét magán, és azt, hogy szereti. Érezte, ahogy egy láthatatlan pillantásából is sugárzik a szerelem. Mifelénk meg azt kockáztatod, hogy éveket vársz, és aztán ott találod magad valakivel, aki egy csapot sem tud megjavítani, vagy csak hallgat és úgy csinál, mintha mi sem történt volna, akkor is ha rosszul mennek a dolgok. Nem az a kérdés, hogy mennyit kell várni, hanem hogy kire vár az ember."

(Kép forrása. www.weheartit.com)

Megidézve #5

Lassan egy újabb, számomra nagyon kedves könyv végére érek. Kedves, mert kisegített az egy hétig tartó olvasási válságomból, és kedves, mert a történet, a szereplők, a hangulat nagyon megfogott. Hogy ki írta? Joanne Harris, aki most már menthetetlenül az egyik kedvenc írómmá lépett elő, mert a hangulat megteremtéshez iszonyatosan ért. 

A regény címe: Partvidékiek.

"(...) még nagyobb lelkesedéssel vetettem bele magam a festésbe. Még soha nem éreztem ilyen közel magam a témámhoz. Les Salantsot és a salantsiakat festettem: a bájos Mercédest rövid szoknyáiban, Charlotte Prossage-t, amint a kékesfekete viharfelhők előterében a száraz ruhát viszi be, derékig meztelen fiatalembereket, ahogy a sós mocsarakban dolgoznak, és mellettük a sókupacok sivár fehére olyan, mint egy idegen bolygó látképe, Alain Guénolét az Eleanore 2 orrában, mint egy kelta törzsfőnököt, Omert megfontolt és mulatságos arckifejezésével, Flynnt, ahogy a vízparton gyűjtöget, vagy egyvitorlájú csónakjában ül, vagy homáros hálót emel ki a vízből, haját vitorlavászonnal köti össze, s egyik kezével a naptól óvja a szemét ...

(...)

A mostaniakhoz képest a régi képeim a téli sziget lágy szürkéire és barnáira korlátozott színeivel hidegek és zordak voltak. De palettámra, akárcsak a faluba, beköszöntött a nyár, és magával hozta a tamariszkusz tompa rózsaszínjét, a rekettye, a sünzanót és a mimóza sárgáját, a halászbóják narancsát, a tökéletesen tiszta kék eget és a szigeti hajók vörös vitorláját."

(Kép forrása: saját fotó)

Megidézve #4

Egy csodálatos könyv került a kezembe, mégpedig Matthias Malzieu regénye, A szív mechanikája. Köszönhető ez annak, hogy Diamant egyik bejegyzésében szintén ebből a történetből választott egy idézetet, ami annyira megtetszett, hogy el is döntöttem, nekem ezt el kell olvasnom. Tegnap este bele is kezdtem és nem győzöm jelölni benne a szebbnél szebb gondolatokat. Most egyet szeretnék kiemelni:

"- A szíved csak protézis, gyengébb, mint egy rendes szív, és mindig is gyengébb lesz. Az óraszerkezet nem szűri meg olyan jól az érzelmeket, mint a szövetek. (...) Ugye, fájni szoktak a fogaskerekeid, amikor köhögsz?

- Igen.

- Nos, az a kis fájdalom semmiség ahhoz a szenvedéshez képest, amit a szerelem tud okozni. Minden örömért, minden boldogságért, amit a szerelemtől érezhetünk, előbb-utóbb szenvedéssel fizetünk. És minél jobban szeretünk, annál jobban fog fájni. Szenvedsz a hiányától, féltékeny leszel, megtudod, mi a meg nem értés, az elutasítás és az igazságtalanság. A csontod velejéig fázni fogsz, még a véred is jégkockákká fagy, érezni fogod, ahogy továbbcsúsznak a bőröd alatt. A szíved mechanikája pedig szétrobban. Én magam ültettem beléd azt az órát, tökéletesen ismerem működésének korlátait. Az örömöket csak-csak kibírja, talán többet is. De nem elég erős ahhoz, hogy elviselje a szerelmi bánatot."

(A kép forrása: www.weheartit.com)

Megidézve #3

Ma befejeztem Elizabeth Strout Amy és Isabelle című könyvét. Ugyan nem lesz kedvencem, mert sokszor untam a történetet, pedig a téma nagyon ígéretes volt, mégis most ebből idéznék egy mondatot, amely hatására rátaláltam egy költőre, akiről eddig még csak nem is hallottam.

"Amy szíve szaporábban vert. Honnan tud ez az ember az ágya alatt lapuló cipősdobozról, amelyben a verseit őrzi? Honnan tudja, hogy pár éve kívülről megtanulta Edna St. Vincent Millay verseit, és őszi reggeleken, amikor reménnyel eltelve jött be az iskolába: "Ó világ, jobban már nem ölelhet karom'" - mondogatta, hogy aztán fáradtan, csüggedten ballagjon haza, és annak a sornak a ritmusára csoszogjanak a lábai, hogy "Bánat dobol szívemen, mint szüntelen eső". Honnan tudja ezt ez az ember?"

(Kép  forrása: www.weheartit.com)

És bónuszként hadd idézzem a fent említett költő egyik csodálatos versét.

Edna St. Vincent Millay: Hol csókolt ajkam ...

Hol csókolt ajkam, mért, és mennyi ajkat,
már nem tudom, s hogy fejem alá hányan
fektették karjukat az éjszakában:
de most, mikor eső kopog az ablak

üvegjén és kísértet bámul énrám:
csendes bánat kezd mozdulni szívemben
a fiúkért, kik éjfélkor pihegve
nem fordítják szép mellüket felém már.

A téli fa nem érti, ágbogáról
a madarak hogyan s mért tűntek el,
de érzi, hogy magánosabb, mint máskor:

így én sem tudom, mint jött s tűnt szerelmem,
csak azt tudom: a nyár énekelt bennem
néhány napig, de már nem énekel.

/Ford.: Faludy György/

Megidézve #2

Sabina Berman neve számomra eddig ismeretlen volt. Múlt héten viszont ráakadtam egy könyvére, amelyet az Európa Kiadó most jelentetett meg. A címe: Én, én, én. Úgy látom, hogy sokan kíváncsiak erre a történetre, így a mostani idézetet ebből a könyvből választottam.

"De igaz, ami igaz, úgy tűnik, nem érzem az összes olyan bonyolult vagy hiábavaló dolgot, amit a standard átlagos emberi lények éreznek.

Standard: átlagos, tipikus.

Standard emberi lények: az előírásoknak megfelelő emberi lények.

Nem érzem ezt az ezeregyféle dolgot, ami a fájdalom, a félelem és az öröm vagy épp az éhség és az álmosság köztes területein történik velük. Egyébiránt azt hiszem, ez előnyömre válik.

Ezzel azt akarom mondani, hogy tisztában vagyok vele, hogy lassú a felfogásom, legalábbis a standard emberi lényekhez képest. Tudom, hogy a standard IQ teszteken az eredményem éppen félúton van az idióták és a gyengeelméjűek között, de van 3 erényem, és nem is kicsi:

1. Nem tudok hazudni.

2. Nincs fantáziám. Vagyis nem fájnak, és nem is aggasztanak olyan dolgok, amelyek nem léteznek.

3. És nem tudom, hogy csak azt tudom, amit tudok, és amit nem tudok - amiből persze sokkal több van -, azt nem egészen biztosan tudom."

(Kép forrása: www.weheartit.com)

Megidézve #1

A Könyves blogok oldalán nézelődve találtam rá a Megidézve rovatra. Az ötlet, hogy vagy a kedvenc könyvemből vagy az épp aktuálisan olvasott regényből hozzak egy-egy idézetet nagyon megtetszett.

Jelenleg épp teljesen el vagyok merülve Theresa Révay által megírt, a 2. világháború előtt-alatt-után játszódó történetben, amelynek az első részét (Párizs fehér fényei) nemrég fejeztem be, és most a nagy hőség közepette a folytatást (A hársak felett az ég) bújom. Ez utóbbiból jöjjön most egy rövid idézet, amely az egyik főszereplő, Max von Passau életében egy újabb fordulópontot jelentett:

"Amikor a legteljesebb véletlen folytán Lynn Nicholson kilépett az egyik épületből, hirtelen megállt, és felemelte a szoknyáját, hogy megnézze, fut-e a szem a harisnyáján. Max ösztönösen cselekedett. Háttérben a kék ég meg a romok összevisszasága, ellentétként az aranygombos egyenruha, a fehér blúz és a vékony fekete nyakkendő egyenes vonalai, amelyek épp csak belezavarnak a nőies és frivol mozdulatba, egy kinyújtott kéz hiába próbálja eltakarni az apró balesetet, a katonasapka alatt összevont szemöldök, a kifestett száj kétségbeesést kifejező grimasza. Ez volt Max von Passau első fotója a háború után, 1945 decemberében, a Kurtfürstendamm szomszédságában. Max még csak nem is sejtette, hogy a fotó később be fogja járni az egész világot."

(A kép forrása: www.journal14.com)