A legkedvesebb téli történetem

Eowyn Ivey: A hóleány

A megmaradt karácsonyi bejgli eszegetése közben szeretnék vallani kicsit arról, hogy miért olvastam el immár harmadjára most decemberben A hóleány történetét. Nem tudom, hogy másoknak is vannak-e olyan biztonsági tartalékos, leges-leges-legkedvencebb könyvei mint nekem A hóleány, de azt hiszem ez lesz az a könyv, amelyet soha nem fogok megunni. Miért is? Mert szép. Egyszerű. Kedves. Keserédes. Szomorú. Tele bánattal. Ugyanakkor tele nevetéssel, reménnyel. Hóval. Hideggel. Küzdelemmel. Barátsággal. Családdal. Érzelmekkel.

Ha harmadszorra olvas el az ember egy kedvenc történetet, azt gondolja, hogy már mindenre emlékszik, nem tud újat mutatni neki az író. És ilyenkor mindig rá kell, hogy döbbenjek, hogy mennyire alábecsülöm újraolvasáskor a JÓ könyvet. Mert az ilyen könyv bizony minden egyes alkalommal tud még adni. A történetről nem sokat szeretnék (újra) mesélni, majdnem 4 évvel ezelőtt ITT már megtettem, most csak annyit, hogy az 1920-as évek Alaszkájában egy gyermektelen házaspár egy téli havazás során bolondozásképpen épít egy hókislányt, aki varázslatos módon nem sokkal ez után meg is jelenik az otthonukban, hús-vér gyermekként felforgatva a házaspár addigi sivár, csendes életét és olyan "ajándékokat" hoz az életükbe, amelyre ők már nem is számítottak. 

Szóval ahogy fentebb írtam is, hiába harmadik olvasás, bizony volt olyan jelenet, történés, karakterfejlődés amire korábban nem fordítottam elég figyelmet. Nem emlékeztem arra, hogy Faina, a hóból és vágyból megteremtett kislány mennyire nyers erejű, mennyire a természet gyermeke és hogy Mabelnek és Jacknek mennyi időre és türelemre volt szükségük, amíg meg tudták őt "szeliditeni". Valahogy az is most fogalmazódott meg bennem, hogy Mabel milyen erős karakter, pedig a regény elején még az életének eldobásán gondolkozik, aztán annyi minden megváltozik körülötte, de főleg benne. Idomul a kihívásokkal teli alaszkai élethez, az éjszakai mínuszokhoz, a kegyetlen telekhez, a perzselő nyarakhoz. De nem csak itt mutatkozik meg Mabel ereje, hanem a hitében is: amikor senki nem várja a meleg évszakok után Faina felbukkanását, ő tudja, hiszi, hogy a kislány minden évben az első hóval együtt megérkezik és bekopogtat az ajtajukon. Mabelt most zártam igazán mélyen a szívembe.

"A hópehely nem volt nagyobb egy pici inggombnál. Hatágú, páfrányszerű csúcsokkal és hatszögű középpel, s úgy ült meg a gyerek tenyerében, akár egy tollacska, csakhogy ez mindjárt elolvad.
És mintha lelassult volna az idő: Mabel nem tudott levegőt venni és nem érezte a pulzusát. Amit látott, az nem lehetett valóságos, de a hópehely meg se rezzent. Ott, a gyerek tenyerén. Egyetlen pehely, ragyogó, áttetsző. Éles kontúrú csoda."

Amit pedig a mostani alkalommal tudtam igazán értékelni az a házaspár kapcsolatának fejlődése, pontosabban újra egymásra találásuk története. Annyira elhidegülten éltek egymás mellett a regény elején. Tették mindketten a dolgukat, Jack a földeken, Mabel az otthonukban, de szinte nullára redukálódott között a kommunikáció. Majd megjelent Faina és valami megmozdult, valami újraéledt a két egymástól eltávolodott ember között. Persze Jack nem lett beszédesebb, vagy érzelmesebb, de néha egy kimondott szónál ezerszer többet ér egy váratlan simogatás, amely apró gesztusok most tűntek ki a regényből. Vagy az a csodálatos közös korcsolyázós jelenet, ahol a meglazuló érzelmi szálak szinte érezhetően újra megedződtek, feszesre húzódtak és ugyan többször is próbára tette őket az élet ezután, mégsem volt kérdés többé hogy ezek a kötelékek örökre megőrzik már az újra visszanyert erejüket.

"Mabel már megint az ablaknál volt. A hó most sűrűbben és gyorsabban esett. Látta, ahogy Jack lámpával a kézben kijön az istállóból, és a hó mintha körültáncolná a fényt. Jack fölemelte a fejét, mint aki megérezte, hogy nézik, és összekapcsolódott a tekintetük: mindketten a saját fénykörükben állva, és közöttük a fátyolként hulló hó. Mabel nem emlékezett rá, mikor néztek így egymásra utoljára, és a pillanat olyan volt, akár a hóesés, lassú és kavargó.
Amikor beleszeretett Jackbe, azt álmodta, hogy tud repülni, és egy meleg, tintafekete éjszakán mezítláb állva a fűben felemelkedik a fák lombja és a csillagok közé a hálóingében. Ez az érzés tért most vissza."

Az idei decemberem egyik legnagyobb ajándéka volt ez a könyv. Jó volt hazatérni hozzá esténként, jó volt a lapok között elveszni kicsit Alaszkában, egy keserédes történet része lenni pár napra. Tudom, hogy még sokszor fogom levenni a polcról, tudom, hogy ahogy az évek telnek velem is, minden egyes újraolvasás alkalmával fogok benne találni fel nem fedezett mélységeket, mondanivalót. Hogy is szokta Amadea mondani? Kabátkönyv, méghozzá a "legkényelmesebb" fajtából.

Kiadó: GABO (a borító ne tántorítson el senkit sem!)

Kiadási év: 2013

Fordította: Bori Erzsébet

3 könyv a 3 téli hónapra

Forrás

A tél valahogy olyan kis mostohatestvér szerepet kap a többi hónap mellett, nem? Mindenki csak a karácsonyra, pontosabban a decemberre gondol ha a telet említjük, holott van még ott nekünk egy január (az év hétfője) és utána érkezik egy február is (amikor is már mindenki panaszkodik a rossz idő miatt és a tavaszt várja). Mondom én, hogy szegény télnek sanyarú sorsa van! Hogy ne így legyen, szeretnék nektek 3 igazán szuper könyvet ajánlani, ami minden hónapnak megadja majd az alaphangulatát.

December

A karácsony, a fények, a készülődés, a stressz, az idegeskedés és a hosszabb szabadságok hónapja. Legalábbis nekem ezek jutnak eszembe decemberről. Ha könyvre kell gondolnom, akkor van egy igazán csodás gyöngyszem, ami első hallásra a címe miatt egy szimpla kis szerelmes könyvecskének tűnik, de aztán olvasás közben igazán mélyre tudja vinni az embert, hogy a végén elsimítsa a lelkünkön keletkezett göröngyöket. Ez a könyv Marisa de los Santos És besétált a szerelem című története. Keserédes, bájos, romantikus és megható jelenetek, visszaszámlálás karácsonyig, téli hangulat, kuckózós percek, mindezek megtalálhatóak ebben a regényben, szerintem tökéletes hangolódást ad erre a hónapra és a karácsonyi készülődésre is. Ne hagyjátok ki!

"Van a szelídségnek egy fajtája, amely csak a virradat előtti órákban lehetséges, valami kékesszürke, magányos szelídség, amely sápadt fényekből, álmosságból és mélységes nyugalomból áll össze. Szelídség és remény. Mindig is nehezemre esett haragudni a napfelkeltét megelőző félórában (…)"

Január

Tehát az év hétfője, foglalkozzunk vele is egy kicsit. Fúj, de utáljuk, ugye? Akkor tegyük izgalmassá, legyen valami mesés, ugyanakkor cseppet nyers átvezetés a karácsonyi pihe-puha hangulat és a mókuskerékbe való visszaállás között. Nekem erre van egy jolly joker könyvem, talán háromszor olvastam eddig és nagyon örülök, hogy ajándékba kaptam anno és a polcomon tudhatom, mert minden egyes alkalommal ugyanúgy elvarázsol, ugyanúgy megszeretem a szereplőit, a dermesztően hideg és csupasz alaszkai vadont és ugyanúgy drukkolok a főszereplők boldogságáért, mint legelőször. Eowyn Ivey A hóleány c. könyve nálam a tuti befutó erre a hónapra, ha egy jó évkezdést szeretnétek, mindenképpen ajánlom januárra! Azt hiszem én is bevetem jövőre újra.

"Néha csak úgy megtörténnek a dolgok. Az élet nem úgy alakul, ahogy mi tervezzük vagy reméljük, de ezért igazán nem haragudhatunk rá."

Február

Ekkor már igazán fel kell venni a pörgést, már jobban rá kell, hogy álljon a  kezünk a  következő év évszámára, mint a tavalyira. És ilyenkor már reménykedni kezd mindenki, hogy lassan vége a sötétségnek, a hidegnek, hamarosan kopogtat majd a tavasz, le lehet dobni a nagy télikabátot, a vékonyabb pulcsikra lehet váltani talán és várni az év újabb kalandjait.  Erre a legjobb könyvtippem David Benioff Tolvajok tele című regénye. Két imádnivaló főhős, fontos küldetés, a második világháború és egy kemény tél hátterével, mindezt humorosan találva. Számomra végig feszült, izgalmas volt, alig tudtam letenni, garantálom, hogy ezzel a könyvvel gyorsan fognak elrepülni a tél utolsó napjai!

"Olyan hideg lett, hogy a fogaimban is éreztem: az olcsó tömés összezsugorodott bennük a hőmérséklet-zuhanásra. Bezzeg az ujjbegyeimet nem éreztem, pedig vastag gyapjúkesztyű védte őket, és még zsebre is vágtam a kezemet. Az orrom hegyét sem éreztem. Ez lenne csak a vicc: egész kamaszkoromban kisebb orra vágytam, most pedig még néhány óra itt az erdőben, és egyáltalán nem lesz orrom."

Nektek vannak tuti befutó könyveitek a téli időszakra?

Karácsonyi útkeresés

Rachel Cohn - David Levithan: Dash and Lily's Book of Dares

Idén azt hiszem Grincs kicsit belém költözött. Semmi karácsonyi hangulatom nem volt (még most is alig), pedig próbáltam kimaxolni az ünnepre való hangolódást, ma pl. egész nap karácsonyi albumokat hallgattam a munkahelyen. Mégsem sikerült igazán hangulatba jönnöm, de talán ez a kor amúgy is egy kicsit átmeneti időszak az ember életében. Amíg gyerek, addig a karácsonyban valami csodát lát, aztán amíg nincs gyereke vagy saját családja, akkor jön egy átmeneti Grincs-féle időszak. De egyszer talán a saját családdal újra igazi ünneppé válik majd a karácsony. No de azért nem akartam ilyen hangulatban tölteni a decembert, úgyhogy a jó értékeléseknek hála én is kézbe vettem Dash és Lily történetét, igaz én angolul vágtam bele, mert idén elég gyéren állok az idegen nyelven való olvasással.

Szóval már a legelején el kell mondanom, hogy én is beállok a dicsérők sorába, ugyanis Dash és Lily karácsonyi kalandja pontosan azt adja az embernek, amit a fülszöveg elolvasása és a borító láttán elvár: egy kedves, aranyos történetet két fiatalról New York városában, akik sem a világot, sem egymást nem akarják megváltani, csak éppen jókor vannak jó helyen, hogy egy kellemes kalandba keveredjenek, aminek a végén mindketten többek, egy kicsit másabbak lesznek.

Forrás

Az egyik főszereplő a 16 éves Lily, aki óriási karácsony rajongó, egy tiszta szívű, romlatlan gondolkozású, kicsit visszahúzódó fiatal lány. Akinek a karácsony szent és sérthetetlen és a legfontosabb ünnep az életében. Eddig élete során mindig együtt ünnepelt a családja, de idén úgy alakul, hogy szülei elutaznak és Lily pont karácsonyra marad egyedül egyetemista bátyjával, akinek persze semmi kedve a hugit pátyolgatni, ezért kitalál a lánynak egy játékot. Egy piros Moleskin noteszbe egy New York-i könyvesboltban elrejt egy "kódolt" üzenetet Lily nevében, amelyben a megtalálót és megfejtőt a kód feltörése után egy játékra hívja. Természetesen ezt a noteszt Dash veszi le a polcról és a magának való, magányos, karácsonyundoritiszben szenvedő srác belemegy a játékba. És itt kezd igazán élvezetessé válni a könyv. Egyrészt a két fiatal nagyon jópofa feladványt talál ki a másiknak, sok helyre eljutnak így, másrészt teszik mindezt úgy, hogy nem ismerik a másikat, csak annyit tudnak, amennyit a másik a noteszen keresztül hajlandó megosztani magáról. Persze Lily nem tud kibújni a bőréből és olyan irányba terelgeti Dash-t, ami miatt állandóan karácsonyi dolgokban kell részt vennie (halálra röhögtem magam azon, amikor az áruházban a kis gyerekek közé kell beállnia a 18 éves srácnak, hogy a Mikulással beszéljen), illetve Dash pedig fel akarja törni a Lilyt körülvevő kis burkot, hogy nyisson a nagyvilágra, lépjen ki a komfortzónájából.

Szerintem a történetnek végig sikerült megtartania a bájos mivoltát. Egy percre sem lett unalmas, nem lett karácsonyi giccs az egészből, szívem szerint ott loholtam volna én is a két fiatallal a behavazott New York-i utcákon. Nagyon tetszett a két fiatal karaktere is. Az, hogy teljesen eltérő jellemek voltak, plusz élvezetet nyújtott. Szerettem Lily kedvességét, naivitását, ugyanakkor azt is, hogy szép lassan elindult egy úton, kilépett egy kicsit a "jókislány" szerepből. Szerettem Dash mogorvaságát is, mert megértettem, hogy miért olyan amilyen, meg nagyon bírtam benne, hogy nem akarta magát felfedni a lány előtt és hogy mennyire rajong a szavakért ez a srác. Van olyan, hogy valaki szó-fetisiszta? Mert szerintem Dash az lehet.

Külön pont az írói párosnak azért, hogy nem lett túl romantikus a történet és hogy az első nagy találkozás minden romantikus klisétől mentes, nekem azt hiszem az lett az egyik kedvenc jelenetem a könyvben.

Szóval aki legközelebb karácsony előtt valami üde és friss, az ünnepre való hangolódásra megfelelő könyvet keres, az bátran vegye kezébe Dash és Lily történetét. Most úgy gondolom, jövőre is bizton számíthatok majd erre a történetre, hogy hangulatba hozzon, de azt hiszem, akkor majd már magyarul fogom olvasni.

Könyvek minden szezonra

A héten Miamonánál olvastam egy tematikus bejegyzést, amelyben az évszakokhoz kellene könyveket ajánlani. Tetszett a Miamona által megalkotott lista, találtam is rajta olvasnivalót, ami betervezhetek majd az adott évszakra és gondoltam, hogy megalkotom a saját listámat, hátha valaki innen is kap egy kis ihletet. Egyébként nagyon érdekes, hogy a tavaszt leszámítva rengeteg könyv jutott eszembe minden évszakhoz, de a tavasszal bizony bajban voltam. Fene tudja miért, pedig rájöttem, hogy az átmeneti évszakokat jobban szeretem, mint a nyári nagy hőséget vagy a fogvacogtató téli hideget. Természetesen ez utóbbiaknak is megvan a szépsége, csak a szélsőségeket alapból nem díjazom, ezért talán itt is az arany középút áll hozzám közelebb.

Tavasz

Mint említettem itt eléggé erőltetni kellett az agyamat, mert valahogy a tavaszhoz nem tudok annyira könyvet kapcsolni. Illetve egy könyves érzést igen, amit ajánlanék is mindenkinek: az első melegebb napsütéses tavaszi napon imádok végre kiülni egy parkba olvasni (erről néha be is szoktam itt számolni, remélem, hamarosan újra jelentkezhetek ezzel a rovattal is, immár a zöldellő parkok egyikéből). 

De azért két könyv csak beugrott, ráadásul mindkettő friss élmény. Mindkét könyv igazi csemege a szórakoztató irodalomban és nagyrészt tavasszal játszódnak. Az egyik Joanne Harris Csokoládé-trilógiájának 3. kötete a Csokoládés barack, amely pont a húsvét körüli időszakot veszi górcső alá. A másik pedig Böszörményi Gyula Leányrablás Budapesten c. regénye. Ez pont olyan friss és felszabadító érzést adott, mint amikor az első tavaszi szellő megsimogatja az arcunkat (és nem az az orkán, amit manapság tapasztalhatunk odakint).

Nyár

Ez már sokkal könnyebb téma volt. Nekem a nyárhoz kapcsolódnak a limonádés könyvek, amelyekhez nem kell sok agymunka és esetleg nyaralás alatt vízparton a nagy nyüzsiben gondtalanul lehet őket olvasni. De ide tartoznak a kicsit elmélyülősebb könyvek is, mert ha az ember valóban el tud menni ilyenkor szabadságra, még ha nem is utazik sehová sem, akkor is hosszabb időt tud olvasással eltölteni egyhuzamban, mint egyébként. Így ezen két szempont alapján választottam ki Tracy Garvis Graves Kötelék c. regényét, amely egy kevésbé hétköznapi felállású pár viszontagságait mutatja be egy lakatlan trópusi szigeten, miután repülőgépük lezuhant és ők szerencsés módon túlélték a balesetet. Ez a tipikus limonádés könyv számomra.

A másik, amit tavaly nyáron olvastam és jóval komolyabb mondanivalója van, ugyanakkor árasztja magából a fülledt Dél hangulatát az Kathryn Stockett A Segítség c. könyve. Középpontjában a rasszizmus és a szegregáció. Imádtam!

Ősz

Az egyik legkedvesebb évszakom és csak úgy sorjáztak a fejemben a hozzá tartozó jobbnál jobb könyvek. De most csak hármat választottam ki. Nagy kedvencem Szilvási Lajos és az ő tollából született meg egy igazi őszies hangulatú regény, az Egyszer-volt szerelem. Sopronban játszódik, két fiatal újra egymásra találását meséli el, és nagyon szép, belemerülős hangulata van. Ha valaki kicsit komolyabb irodalomra vágyik, akkor pedig mit is ajánlhatnék mást mint Hemingway Vándorünnepét. Úgy kalandozhatunk végig Hemingwayjel Párizsban a Szajna partján, hogy ki sem kell tennünk otthonról a lábunkat. Illetve tavaly olvastam egy tüneményes történetet, amely pont ősszel játszódik és még a borús hangulatú lassan már télbe hajló időjárásban is mosolyt tud varázsolni az ember arcára, ez pedig Nicholas Barreu A nő mosolya c. rövidke regénye. Azóta is ha piros esernyőt látok valakinél mindig ez a regény ugrik be.

Tél

A kuckózós hangulat mekkája ez az időszak. Igen, ilyenkor az ember tényleg egy kicsit visszahúzódik, keresi a puhaságot, a meleget és nyugalmat és a hosszú, sötét délutánokra, éjszakákra azokat a történeteket, amelyek egy kicsit elfeledtetik vele a kint röpködő mínuszokat. Az egyik ilyen kedvenc-kedvencem egy csodálatos ajándék, amivel a barátnőm lepett meg: Eowyn Ivey A hóleány c. mesés története ez egy gyermekre vágyó idősebb házaspárról, háttérként pedig a vad és kegyetlen alaszkai vidékről. Azt hiszem nálam ez minden évben le fog kerülni a polcról tél környékén. A másik ajánlatom pedig a híres belga detektív, Poirot egyik legcsavarosabb, legmegdöbbentőbb ügye, a Gyilkosság az Orient expresszen. Szerintem ez az egyik legjobb Agatha Christie-krimi és imádom a híres-neves expressz behavazott történetét.

Nektek van kedvencetek, amelyek egy-egy évszakhoz köthetőek?

Didergősök

Nem tudom Ti hogy vagytok vele, de nekem bizony hiányzik az igazi, hóeséssel tarkított, csípős hideg téli időjárás. Napok (mit napok? hetek!) óta csak ez a borzasztóan egyhangú szürke égbolt, szürke időjárás, már lassan én is beszürkülök tőle lélekben. Engem kiborít, pláne így karácsony közeledtével. Mert az hagyján, hogy az embernek semmi karácsonyi hangulata nincs a nagy hajtás és pörgés közepette, de hogy még az időjárás is egyre lejjebb húzzon hangulatilag, az már biza tűrhetetlen. Szóval ha a tél nem jön hozzám, akkor majd én megyek a télhez, így ennek a gondolatnak megfelelvén az utolsó két olvasmányomat a tél témaköréből választottam, onnan is a könnyű, szórakoztató irodalom kategóriájából. Nézzük, mivel "fáztam" az elmúlt napokban!

Maggie Stiefvater: Shiver - Borzongás

Őszintén nem gondoltam erről a könyvről, hogy én ezt valaha el fogom olvasni, de azt már rég megtanultam, hogy soha ne mondjam azt hogy soha! Régóta érzem, hogy a young adult kategóriából már lassan kinövök, meg még sorozat is, e kettő tény elég sokáig távol tartott ettől a regénytől, aztán valahogy mégis csak a kezembe vettem és elmerültem Mercy Falls farkasainak történetében. Eleinte nem vett meg magának a könyv, vagy csak én vagyok mostanában kicsit kritikusabb hangulatban. Fanyalogtam, hogy már megint itt van egy instant szerelem, meg hogy már megint vérfarkasok, aztán azt vettem észre, hogy ha nem olvastam akkor egyre csak Grace és Sam kapcsolata körül jártak a gondolataim és elkezdtem nekik drukkolni, hogy minden létező akadályt leküzdve találjanak egymásra majd a végén (tökmindegy hogy ember vagy vérfarkas alakjában). Ráadásul a téli hangulatot igazán jól megteremtette az írónő, jó volt egy kicsit Samékkel vacogni, szóval valamit mégis tud ez a Stiefvater. Aztán a szép szerelmetes részek után a vége majdhogynem akció filmbe illő jelenettel lett tarkítva, nem várt fordulatok is jöttek, úgyhogy az utolsó 100 oldal egyszerűen és piszok gyorsan elfogyott.

Összességében elmondhatom, hogy nagyon is élveztem ezt a történetet, aranyos, bájos, a két főszereplője igazán szerethető karakter és hangulatilag is elég erős. Nem tudom, hogy a sorozat további két kötetében még mik történnek a fiatalokkal, de nekem a folytatások tudatában is kerek volt a befejezés.

"Behunytam a szemem. Egy röpke pillanatig teljes szívemből azt kívántam, bárcsak hétköznapi srác volna, hogy elsöpörhessek a büszkeségemmel és a felháborodásommal. De nem volt hétköznapi srác. Törékeny volt, akár egy őszi pillangó, amit az első fagy elpusztít.."

Charles Martin: Hegyek között

Ha a Borzongással vacogtam, akkor Charles Martin könyvével súlyos fagyási sérüléseket szenvedtem. De kezdem az elején. Számomra Martin egy elég érdekes író: rájöttem, hogy imádom a stílusát, gyönyörű képeket képes az ember elé vetíteni, emlékezetes karaktereket tud alkotni, viszont ... viszont két elolvasott könyve után azt mondom, hogy néha a giccs határán egyensúlyoz és van, hogy átbillen a túloldalra. Már A szentjánosbogarak fényében is volt egy-két olyan jelenet, ami szívszorító helyett számomra egy picit színpadias lett, de ott a történet egésze ellensúlyozni tudta ezt. Itt már a vége cseppet sok lett a számomra, ámbár egészen addig azaz kb. a könyv 98%-ig a történet maga volt a tökély, legalábbis nekem, aki pont valami télies hangulatú történetre vágyott.

Adott egy ortopédsebész férfi, aki épp egy konferenciáról igyekezne haza és egy fiatal nő, aki pedig az esküvőjére sietne, amikor is a gépüket törlik a téli viharos időjárásnak köszönhetően. A reptéri gyors amolyan "utastársak-vagyunk-beszélgessünk" ismeretséget követően együtt bérelnek egy kisgépet, amellyel még megpróbálnak a vihar megérkezése előtt célállomásukra jutni. Csakhogy az élet közbeszól, a repülőgép pilótája szívroham következtében meghal és a gép lezuhan a vadon azaz a nagy semmi kellős közepén. Innentől kezdve igen nagy a tét: az életük. A férfi, Ben, tapasztalt hegymászó és túrázó révén amolyan Bear Grylls, ám sérülései következtében nehezített dolga van. Ráadásul Ashley, az esküvőjére utazó utastársa a repülőgép szerencsétlenség során olyan sérüléseket szenvedett, hogy mozdulni sem tud, így Benre hárul a feladat, hogy kimenekítse magukat onnan, ahol a tél, a hideg, a hó és a vadon az úr.

Eleinte azt gondoltam, hogy két szereplőre és egy ilyen történetre építeni elég merész húzás, de aztán ahogy megismertem Bent és Ashley-t, ahogy Ben küzdött erején felül mindkettőjükért, és hogy a férfi múltja szép lassan feltárult előttem, úgy jöttem rá, hogy ez a történet így van jól ahogy van. Igen, helyenként történnek velük olyan dolgok, amik óriási szerencsének számítanak, de legalább Martin olyan író, aki arra is kitér, hogy például nincs náluk borotva, így - minő borzalom - Ashley lába nem marad csupasz, hogy szükségét nem tudja egyedül elvégezni és iszonyatosan szégyenli magát Ben előtt, hogy bizony az elemek is lemerülnek egyszer a 21. századi kütyükben, hogy a vadonban vadállatok is élnek, hogy ha az emberek nem jutnak élelemhez akkor a kilók is leperegnek róluk, szóval szerencsére nem minden fenékig tejfel. Ráadásul végig érezzük, hogy Ben körül nincs minden rendben, végig ott lebegtet egy kérdőjelet a fejünk felett az író a férfi múltjával kapcsolatban, ami miatt szerintem az oldalakat is gyorsabban faltam. Nagy poén mégsem volt, mert valahogy a könyv 3/4-nél rájöttem a "csavarra" és hogy Ben miért csinálja ezt végig ilyen kitartóan, hogy miért nem hagyja ott Ashley-t, amikor a lány könyörög neki, hogy inkább magát mentse. Egyedül a könyv végén található egyik jelenetnél éreztem azt, hogy na, itt van a szokásos Martin-féle túlzásba esés, de ezt azért meg tudom bocsátani, mert az egész eddig elvezető út igazán példamutató történetet tárt elém két olyan főszereplővel, akiket még sokáig őrizni fogok magamban.

"Az egyik dolog, amit megtanultam, hogy bár lehetnek terveid és reményeid arra nézve, mit akarsz csinálni, meddig akarsz eljutni egy adott napon, akkor is a körülmények fogják meghatározni, mit teszel, meddig mész. Ezért aztán jobb felkészülni mindenre, persze úgy, hogy nem cipelsz akkora súlyt, mint egy málhás szamár."

Tojásvadászat

David Benioff: Tolvajok tele

Amikor egy kedves barátnőm felhívta a figyelmemet David Benioff Tolvajok tele című könyvére, rögtön elkapott az az érzés, hogy ez a könyv igazán nekem való lesz majd. A fülszövegből csak annyi derült ki, hogy 2. világháborús történet, a helyszín Leningrád és hogy két fiatal férfi lesz a főszereplő. Akkor még titkon valami olyasmi sztorira és katartikus élményre számítottam, mint amit Lőrinczy Judit Ingókövek c. könyve nyújtott nekem, de nagyon gyorsan sutba vágtam ezt az összehasonlítást, ugyanis az első oldalak után éreztem, hogy teljesen más lesz hangulatilag a két könyv, ugyanakkor azt is biztosan tudtam, hogy a Tolvajok telét ugyanannyira fogom szeretni, mint az Ingóköveket.

Az első fejezeten nagyon meglepődtem, mert ebben maga az író, David szerepel, aki Los Angelesben él, forgatókönyveket ír, egy sikeres színésznővel jár és egy magazin önéletrajzi esszé írását kéri tőle. Neki pedig sejtelme sincs, hogy mit írhatna magáról, csak azt tudja, hogy ő Leningrádról akar írni, arról a városról, ahonnan nagyszülei származnak. Ezért meglátogatja a nagyszülőket és ráveszi a nagyapját, hogy meséljen a háborúról, a városról, amit ostrom alatt tartottak és arról, hogy mi történt ekkor azokkal az emberekkel, akik ott élték át a háború poklát. Mi olvasók pedig olyan történetet kapunk, amelyet nem fogunk egyhamar elfelejteni.

A második világháború alatt Leningrádban járunk, a várost már régóta ostrom alatt tartják és ennivaló alig akad, mindenki éhezik, amikor is az egyik főszereplő, a fiatal Lev Benyov és barátai egyik este egy halott német ejtőernyős holttestére bukkannak. Bár tudják, hogy törvénybe ütköző, de mégis megdézsmálják a német katonánál lévő itókát és természetesen le is buknak miatta, de Lev szerencsétlenségére csak ő lesz az egyetlen, akit elkapnak és börtönbe vetnek az oroszok. Az első órák után hamarosan egy társat is kap a zárkában, a jóképű, ifjú dezertőr Nyikolaj Alekszandrovics Vlaszov vagy röviden csak Kolja személyében. Két ennyire különböző fiatal férfi nem is találkozhatna ennél bizarabb szituációban, mint ők, ugyanis hamarosan nem attól kell rettegniük, hogy másnap esetleg kivégzik őket, hanem attól a teljesíthetetlen feladattól, amivel egy belbiztonsági ezredes bízza meg őket. Ez a feladat nem más, mint hogy pár nap leforgása alatt találjanak a lányának közelgő esküvőjére egy tucat tojást, hogy esküvői torta készüljön belőle. Abban a városban, ahol az emberek éheznek, ahol a hetek, hónapok múlásával eltűntek az utcákról a kóbor állatok, tehát a legnagyobb nélkülözés közepette kellene nekik felhajtani ezt a néhány tojást.

A két fickó persze útnak indul, Kolja a személyiségéből fakadó lelkesedéssel és pozitív hozzáállással, Lev pedig kényszeredetten, mert bár az élete múlik a küldetésen, úgy érzi, hogy teljesíthetetlen amit várnak tőlük. Elindulnak, egymás mellett, de akkor még nem együtt. Nem együtt, mert Lev eleinte még ki nem állhatja Kolját, aki magabiztos, jóképű, nagy dumás, minden nőről le tudja beszélni az alsóneműjét és hát messzemenően több tapasztalattal rendelkezik a hölgyek elcsábítása terén, mint Lev, amit bizony lépten-nyomon a fiatal srác orra alá is dörgöl. De aztán ahogy hihetetlennél hihetetlenebb kalandokba bonyolódnak egy idő után az egymás mellettiségből inkább együtt, vállvetve támogatás válik és nem egyszer, nem kétszer másznak ki a slamasztikából azért, mert mindketten talpraesettek és tudják használni az eszüket is, no meg, mert végül már teljesen megbíznak a másikban. 

Szörnyűbbnél szörnyebb dolgokat vetít elénk az író a két fiatal kalandjai során; komolyan volt olyan rész, szám szerint legalább kettő, ahol forgott a gyomrom a leírt borzalmakat olvasva, de mégsem tudtam letenni a könyvet, mert engem Lev teljesen levett a lábamról. Több helyen olvastam, hogy a női olvasók biztos oda meg vissza lesznek majd Koljától, de nekem Lev lett az abszolút favoritom, úgy érzem, hogy ez inkább az ő férfivá érésének története és Kolja csak támogatóként, egyfajta pozitív példaként volt mellette végig ezen az úton. Lev volt az, akit a kötet elején fiatal srácként ismertünk meg, aki egyik-másik szituációban hanyatt-homlok menekült, hátra sem nézve Koljára (megjegyzem szerintem ezekben a helyzetekben ez az igazi ösztönös emberi viselkedés egy tizenévestől), majd ő volt az akin a legvégén a legtöbb teher volt, hogy meg tudja-e menteni magukat a biztos haláltól vagy sem.

"Bármennyire is ostromedzettnek hittem magam a letartóztatásom előtt, semmivel sem voltam bátrabb januárban, mint júniusban – a közhittel ellentétben a félelem megélése nem tesz bátrabbá. Azonban ha állandóan fél az ember, talán könnyebb palástolni a félelmét."

A sok szörnyűséget ellensúlyozandó végig ott volt a sorok között a humor. Kolja néha kicsit ugyan túl naturális típus volt nekem, de hát olvastam én már "ilyenebb" könyvet is, viszont egyik-másik beszólásával, Lev nők elcsábítására való oktatásával és azzal az egetrengetően magabiztos viselkedésével valóban sokszor mosolyt csalt az arcomra. 

A másik, amivel Benioff enyhít egy kicsit ezeken a brutális eseményeken, az egy nagyon könnyed romantikus szál volt. De annyira finoman szőtte ezt bele a regénybe, hogy az (férfias) erejéből semmit sem veszített ezáltal a történet, sőt, kaptunk egy tökös és belevaló női főhőst is, akit a két srác mellett ugyanúgy a szívembe tudtam zárni.

"Előrehajolt, és szájon csókolt. Hideg volt az ajka, cserepes a téli széltől, s ha a misztikusoknak igazuk van, és arra ítéltettünk, hogy újra- meg újraéljük nyomorult életünket, ehhez a csókhoz legalább mindig visszatérhetek."

A könyv befejezésekor egy pici könnycsepp azért ott ült a szemem sarkában, és az első fejezetet újra elolvastam, amely így - már másként látva a dolgokat - megmosolyogtatott. A Tolvajok telét nagyon szerettem olvasni, mert igazán különleges regény: oda-odacsap az ember lelkének, aztán mégis csak simít rajta egyet. Azért a végén azon is elgondolkoztam, hogy vajon hány ilyen történet szállt már a sírba az emberekkel, mert nem voltak unokák, akik elég kíváncsiak lettek volna arra, hogy mi történt régen, akkor, amikor egy tucat tojás magát az életet jelentette.

Értékelésem: 4,5 / 5 -ből

Kiadó. Fumax

Kiadási év: 2014

Fordította: Gy. Horváth László

Hóból és vágyból teremtve

Eowyn Ivey: A hóleány

Csodás ajándék volt számomra ez a könyv karácsonyra! Egyrészt a történet kiált azért, hogy télen olvassa az ember, másrészt annyira megfogott a hangulata és az alaszkai táj, no meg az ott élő emberek hétköznapjai, hogy kedvencemmé is avattam a 2013-as év utolsó olvasását.

Az 1920-as években járunk, a kegyetlen alaszkai télben találkozunk először Mabellel és Jackkel, egy idősebb házaspárral, akik az alaszkai telepesek magányos, csendes hétköznapi életét élik, és nap nap után küzdenek azért, hogy betevő falat jusson az asztalukra a dermesztő és kegyetlen hosszú téli időszak alatt. A házaspár élete talán még csendesebb, mint a többieké, mert náluk nem hallatszik a házban vidám gyerekkacaj, nem rohangálnak az udvaron a fiaik vagy lányaik, ugyanis a gyermekáldás nem adatott meg számukra. És bár egyikőjük sem vallja be ezt a másiknak, ez a " lyuk" hatással van az alaszkai életükre és kapcsolatukra, ami ugyan erős, de napról napra valami megfoghatatlan érzelmi távolság lopódzik be a két ember közé. Aztán egyik este leesik a hó és Jack bolondos kedvében kiráncigálja Mabelt a szomorúságából és nagy nevetések közepette felépítenek egy hóembert az udvarukon. Pontosabban nem is egy hóembert, hanem egy hóleányt, amelybe az összes vágyódásukat belegyúrják egy gyermek iránt: Jack ad arcot a lánynak, Mabel öltözteti fel sállal és kesztyűvel, aztán csak állnak és bámulják a csodát. És ez a csoda másnapra valahogy életre kel, egy kislány jelenik meg a farmjukon az erdőszéli fák között. Először csak tisztes távolból figyeli őket a hóleányra adott kesztyűt és sálat viselve, aztán egyre közelebb merészkedik a házaspárhoz. A két idősebb ember pedig úgy érzi, hogy végre megadatott nekik az, amire oly régóta vártak, kinyitják házuk és szívük ajtaját a kislány előtt. Csakhogy a hóleány, Faina soha nem marad náluk éjszakára, sőt, amint véget ér a tél, elolvad a hó, eltűnik az életükből, hogy utána csak a remény maradhasson, hogy az első havazás alkalmával újra megláthassák majd a kislányt. Aztán évek alatt egyre közelebb kerül a lány a házaspárhoz, egyre több dolog derül ki Faina életéről, és a két ember csak bízni tud abban, hogy az egyik tél végén Faina nem fog örökre eltűnni az életükből.

Sok tényező miatt lett nálam ez a történet kedvenc.

Egyrészt imádtam Alaszkáról, a tájról, a télről, az ott élő emberek mindennapjairól olvasni. Annyira érződött a könyv minden egyes lapján, hogy az írónő mennyire szereti ezt a vidéket, ezt az életet. Faina természetszeretetét biztos vagyok benne, hogy az írónő tapasztalatainak köszönheti. Kellett ez a fajta szeretet, mert pont ennek volt az a szerepe, hogy az eddig külső szemlélőként és számomra valahogy búra alatt élő Mabel végre igazi otthonának tekintse ezt a vidéket, meglássa az erdőben, a folyókban, a hegyekben azt a szépséget (és a rengeteg lehetőséget), amely foglyul tudja ejteni az embert.

"Minden ragyogott és éles kontúrokkal látszott, mintha még új volna a világ, mintha csak most kelt volna ki egy jégtojásból. A fűzfaágakon csipkésen ült a dér, a vízesés aláhulltában fagyott meg és a hómezőt vagy száz vadállat – vöröshátú pockok, prérifarkasok és rókák, vastag lábú hiúzok, jávorszarvasok és táncoló szarkák – nyomai mintázták."

Ugyanakkor nagyon megérintett a házaspár kapcsolata. Végre egy olyan pár, akik nem huszonévesek, nem tökéletesek, hanem meglátszik már rajtuk az idő nyoma, több évet tudnak a hátuk mögött már házasságban, és átéltek borzalmakat, csalódásokat, de vannak szép emlékeik is, igaz kicsit porosak és távoliak. Most pedig a kiszámíthatatlan természeti erők közepette teljesen egymásra vannak utalva. És bár maguk nem veszik észre, de miután megjelenik Faina az életükben, a kapcsolatukban is változás áll be, valahogy beheged az a lyuk, valahogy visszatalálnak egymáshoz, előjön a fiatalkori énjük egy része és ha egymásra néznek sokszor nem a megfáradt társat látják a másikban, hanem azt a vidám, nevető embert, akire sok év várakozás után rátaláltak. Azt hiszem ezt a vonalat szerettem a legjobban a könyvben!

Ami pedig végképp elbájolt az az orosz népmese ilyenfajta felhasználása. Bevallom, nem tudtam semmit Sznyegurocska történetéről amíg ezt a könyvet a kezembe nem vettem, de nagyon jó ötletnek tartom egy orosz népmese köré építeni egy ilyen csodás történetet. És bár megtudjuk szép lassan a történetből, hogy a mesében mi lesz Sznyegurocska sorsa, én végig nem tudtam eldönteni, hogy vajon a hóleány is hasonló sorsra jut-e vagy sem.

"Öregségemre beláttam, hogy az élet sokszor fantasztikusabb és rettenetesebb, mint azok a történetek, amelyekben gyerekként hittünk, és talán nincs is abban semmi rossz, ha varázslatot vélünk látni a fák között."

Azt hiszem, hogy igazán varázslatos történettel zártam az évet. Minden oldalon találtam valamit, amin elmélázhattam: egy szívbe markoló mondatot, egy szépséges képet az alaszkai vadonról, vagy a küzdelmes életről, vagy csak két, lélekben és testben megfáradt ember újra egymásra találásáról és arról, hogy hogyan lesznek egy család a hóleánnyal vagy akár anélkül is, hogy találnak barátokra és valódi otthonra eme zord, ugyanakkor elbűvölő vidéken. Azt hiszem Faina nagyobb ajándékot nem is adhatott volna nekik, hisz minden változás, alakulás, az új emberek, a barátok, a fogadott fiú betoppanása a hóleány megjelenésével került az életükbe.

Értékelésem: Kedvenc!

Kiadó: Gabo (a borító - na az az egész könyv leggyengébb pontja :))

Kiadási év: 2013

Fordította: Bori Erzsébet

Ha jól láttam, akkor 2015-ben várható egy újabb történet az írónőtól Shadows on the Wolverine címmel, amire én biztos vevő leszek!

Behavazva Poirot-val

Agatha Christie: Gyilkosság az Orient expresszen

Már tavaly télen is azt terveztem, hogy decemberben elolvasom Agatha Christie egyik leghíresebb krimijét, de aztán valahogy nem lett belőle semmi. Idén újra tervbe vettem és sikerült is valóra váltanom a tavalyi elképzelésemet, és csak annyit mondhatok, hogy ez egy tökéletes könyv télre. No nem arra, hogy egy gyilkossággal hangolódjunk mondjuk karácsonyra, hanem arra, hogy ha még nincsenek is itt a repkedő mínuszok és vastag hótakaró sem lepné be a várost, mi mégis úgy érezzük, hogy libabőrösök vagyunk a hidegtől és a téli hófúvástól, no meg a félelemtől. 

Rettentően sajnálom, hogy ezt a könyvet most úgy olvastam, hogy már láttam a belőle készült filmet (ráadásul nem is egy feldolgozást), mert az a nagyon nagy döbbenet, amit a csavaros megoldás jelentett volna most elmaradt, de ettől függetlenül is azt mondhatom, hogy ez a krimije is legalább olyan fifikás, mint amilyen mondjuk a Tíz kicsi néger.

Már maga az alapszituáció is remek lehetőséget rejt magába, és már ez miatt is megemelem a kalapom az írónő előtt. Poirot épp egy ügy megoldása után pár napot töltene pihenéssel, amikor is a szállodába való bejelentkezésekor egy távirat várja, amelyben haladéktalanul a segítségét kérik, így nem marad más választása mint haza indulni és vonatra szállni. Igen ám, de valamilyen oknál fogva a tél közepén a híres Orient expresszen éppen nincs egyetlen egy szabad fülke sem. De detektívünk összefut egy régi ismerősével, aki a Nemzetközi Hálókocsi Társaság igazgatója, így kerítenek Poirot-nak egy ágyat, amely ugyan nem jár saját fülkével, mert meg kell azt osztania egy amerikai üzletember titkárával, de legalább úton van hazafelé. A vonat elindul a pályaudvarról és a híres belga detektív ekkor még nem is sejti, hogy micsoda szövevényes ügy kellős középen találja magát hamarosan. Mert persze az egyik éjszaka közepén gyilkosság történik. Hogy ez ne legyen elég a jóból, a vonat is csapdába kerül az akkori Jugoszlávia területén, a hó fogságába esik, így Poirot össze lesz zárva a gyilkosság összes gyanúsítottjával. Persze nem kell őt félteni, hisz a tőle megszokott alapossággal veti bele magát a nyomozásba és igen érdekes dolgokra derít fényt. 

Maga a meggyilkolt amerikai üzletember, Mr. Ratchett nem az volt, akinek kiadta magát, hanem egy régi gyermekrablási ügy elkövetője, akinek nem csak az elrabolt gyermek élete szárad a lelkén, hanem három másik emberé is, ugyanis ez az ügy tönkretette az egész érintett családot. Az apát, Armstrong ezredest, az anyát, aki második gyermekével viselősen halt meg a tett után, illetve egy nevelőnőt, akit bűnrészeséggel vádoltak és aki öngyilkosságot követett el.

A szóba jöhető gyanúsítottak csak az utastársak valamelyike lehet, márpedig ez egy igen vegyes társaság. Az utasok között van az amerikai üzletember titkára, egy orosz származású hercegné és német komornája, egy ezredes, egy fiatal nevelőnő, egy hálókocsi-kalauz, Mr. Ratchett inasa, egy bőbeszédű amerikai hölgy, egy svéd nő, Andrényi gróf és felesége (egy kis magyar szál), egy rikító öltözetű amerikai férfi, egy olasz autókereskedő. A kihallgatások során sok furcsaság derül ki, de azért Poirot-t nem lehet olyan könnyen tévútra vinni, így jó szokása szerint a székben hátradőlve, a kis szürke agysejteket használva megoldásra lel, méghozzá olyanra, amit először ő sem akar elhinni, hisz olyan döbbenetes.

"Az a kis ötletem támadt, kedves barátom, hogy ez egy felettébb gondosan kitervelt és végrehajtott bűntett. Kiszámított, ravasz bűntett. Hogy is mondjam? Nem latin bűncselekmény. Hanem olyan, amelyben egy józan, megfontolt, célratörő elme munkájának nyomait láthatjuk. Gondolom, angolszász agy lehet."

Sokadik krimim ez már Agatha Christie-től és őszintén mondom, hogy az egyik legcsavarosabb és legerősebb hangulatú ez. Persze itt is minden apró részletnek jelentősége van, olyanoknak is, ami felett, mi olvasók általában átsiklunk, de a nagy hírnévnek örvendő Poirot természetesen nem. Én pont ezeket az apróságokat imádom a Christie-krimikben. Itt pedig azt a helyzetet szerettem, hogy a világtól elzárva, a hó fogságában egy hihetetlen vegyes és össze nem illő társaság tagja között kell meglelni a gyilkost. Ez a külvilágtól elzárt helyzet szerintem mindig az egyik legjobb elem a krimikben, hisz ilyenkor biztos, hogy a gyilkos köztünk van, bármilyen hihetetlennek gondoljuk is.

Ami pedig a Gyilkosság az Orient expresszen c. krimit kiemeli a többi közül az az erkölcsi dilemma, amivel Poirot-nak szembe kell néznie a legvégén. Az áldozat maga is egy hidegvérű gyilkos volt, így sokak szerint megérdemelte a halált, de jelen esetben Poirot-nak és két segítőjének döntenie kell, hogy mi a fontosabb: egy gyilkosság felderítése vagy egy, az igazságszolgáltatás elől egérutat nyert gyilkos megbüntetése. Én csak annyit mondhatok, hogy teljes mértékben egyetértettem a történet lezárásaval. 

Illetve annyit tanácsolhatok, hogy aki még nem olvasta ezt a krimit Agatha Christie-től, mindenképpen kerítsen sort rá, nyomozzon és gondolkozzon együtt a világhírű kis belgával, hogy a legvégén tátott szájjal döbbenjen rá a csavaros megoldásra! 

(Majd utána nézze meg a belőle készült filmet is! A David Suchet-féle 2010-es verzió iszonyat erős hangulatilag, de az én személyes kedvencem az 1974-es feldolgozás, amelyben olyan nagy színészek játszanak, mint Sean Connery vagy Ingrid Bergman.)

Értékelésem: 5 / 5 -ből

Kiadó: Európa

Kiadási év: 2010

Fordította. Katona Tamás (1980)