A (majdnem) ingyenes könyvesbolt ...

... amit úgy hívnak, hogy könyvtár!

Azaz a mostani témázás középpontjában a könyvtárazást vesszük górcső alá a csapattal.

A könyvtár és az én kapcsolatom nagyon régre nyúlik vissza. Egészen pontosan általános iskola első osztályához kell visszamennem ha az első élményemet kell említenem. Emlékszem, hogy hatalmas örömmel iratkoztam be és voltam büszke tulaja egy régi típusú könyvtárjegynek. Majd ahogy megtanultam olvasni, rendszeres látogatója voltam ennek a kis csodának, ahová el lehetett bújni egy kicsit, ahol a sorok között órákat lehetett böngészni és ahonnan mindig hatalmas mosollyal és jó sok könyvvel tértem haza. Anno nem nagyon volt lehetőségünk rendszeresen új könyveket venni, úgyhogy a szüleim nagyon örültek neki, hogy ennyire rákaptam az ízére. Sőt, annyira, hogy itthon nagyon sokat játszottam könyvtárost - azaz a saját könyveinknek csináltam kölcsönzős cédulát, vezettem kis itthoni katalógust és a szülőket és a tesómat "kényszerítettem" kölcsönzésre. Volt, hogy büntető díjat is kiszabtam rájuk, mert késve hoztak vissza egy könyvet. És ebben a mókában az a legjobb, hogy sok-sok év távlatából még ma is veszek le úgy könyvet a család könyvespolcáról, hogy benne van egy ilyen régi, általam gyártott kölcsönzős cetli. Megfizethetetlen emlék.

Középiskola ideje alatt egy picit csökkent a lelkesedésem, mert legtöbbször nem azért mentem a könyvesboltba, hogy magamnak keressek olvasnivalót szórakozásképpen, hanem írtam a házi dolgozatokat és a beadandókat. Akkor még az internet a fasorban sem volt, szóval sokat kölcsönöztem, amit meg nem lehetett kivenni, ott maradt a kijegyzetelés, illetve később - az akkor még igencsak drága - fénymásolás. Talán az is visszavetette a lelkesedésem, hogy a zsebpénzemből már összekuporgattam annyit, hogy elkezdhessem építgetni a saját itthoni könyvtáramat és rendszeresen látogattam a körúton egy kis könyvesboltot.

Majd elkezdtem dolgozni, egyre kevesebb szabadidőm lett, úgyhogy sajnos maga a könyvtárazás, illetve az oda eljutás is néha luxussá vált számomra. Ugyanakkor ebben a korszakomban is volt aktív könyvtárjegyem, és amikor eljutottam, akkor faltam a romantikus könyveket és az egyik idős könyvtáros nénivel nagyon-nagyon jóban lettünk. Minden alkalommal, amikor mentem, ajánlott könyvet nekem, volt, hogy félretett egyet-egyet, és sokszor beszélgettem vele csak úgy könyvekről. Szerintem néha csak miatta mentem le. Aztán ezt a könyvtárat összevonták egy olvasóteremmel, a könyvek elkezdtek megcsappanni, nem vettek újabbakat és picit rossz szájízzel, de nem jártam többet már (a néni sem dolgozott ott már ...).

Egészen addig, amíg pár évvel ezelőtt a munkahelyemre olyan kolléganő nem érkezett, aki olvasott, hovatovább könyvtári könyveket is olvasott. És felvilágosított, hogy ő néha ebédszünetben a munkahelyünk közelében lévő könyvtárba szalad ki. Naná, hogy vele tartottam egy idő után és az ő könyvtárjegyének terhére én is kivettem egy-egy könyvet és rájöttem, hogy mennyire hiányzott ez az egész miliő. Úgyhogy visszairatkoztam egy idő után én is, igaz, nem közvetlenül oda, ami a lakhelyem szerint a legközelebb lenne, hanem egy olyat választottam, ami munkahelyről jövet-menet útba esik. Emlékszem, amikor beiratkoztam a könyvtáros hölgy többször megkérdezte, hogy biztos, hogy be akarok iratkozni? Nem értettem amúgy, de biztosítottam róla, hogy teljes mértékben elhatároztam magam és innen nem távozom könyvek nélkül. Nagyon szerettem ezt a könyvtárat is, meg azt is, amikor már ismerősként tekintenek rád az ott dolgozók, segítenek bármiben (például szakdogához anyagot keresni), vagy épp ajánlanak egy jó könyvet, amit nemrég olvastak. Rengeteg jó könyvet hoztam haza onnan, volt olyan, ami csak úgy lepottyant a polcról véletlenül, én meg gondoltam egyet, hogy ez egy égi jel és hazahoztam. Aztán sajnos ez a könyvtár is arra a sorsra jutott, hogy összevonták egy másikkal, mert az épület ahol volt kellett éppen valami másra ... hiába, felkapott belvárosi helyen volt ... Szerencsére az összevonás épp azzal a könyvtárral történt, ami közel van hozzám, így nem is volt kérdés, hogy akkor visszaszokom ide. Azóta is évente hosszabbítom a jegyemet, havonta eljárok, bőszen válogatok a polcokról és itt például imádom, hogy piszok gyorsan megtalálhatóak az újdonságok. Persze a nagyon felkapott könyvekre itt is kell néha várni, vadászni, de ráérek, a könyvek sem rohannak sehová, szóval előbb vagy utóbb egymásra tudunk találni.

És hogy a sok mesélés mellett azt is elmondjam, hogy miért jó könyvtárazni? Azért, mert éves szinten egy könyv áráért annyi könyvet elolvashatsz, amennyit akarsz. De komolyan, a díj már az első kölcsönzés alkalmával (tagkönyvtárt nézve) megtérül, mert én még soha nem jöttem haza kettőnél kevesebb könyvvel. Meg nagyon-nagyon sokat tudsz spórolni a könyvtárazással. Voltak éveim, amikor 100 körül volt a beszerzett könyveim száma. Anyagilag bele sem gondolok inkább, mennyit költöttem akkor. Ráadásul sok olyan impulzusvásárlást megejtettem ilyenkor, amit később nagyon megbántam. Na, ezeknek a kiküszöbölésére tökéletes a könyvtár. Amikor egy könyvnél nem vagyok biztos abban, hogy a polcomon a helye, akkor irány a könyvtár. Vagy ha egy könyv annyira sokba kerül, hogy nem merem csak úgy megvenni, szintén irány a könyvtár. És még ilyenkor is megvan a lehetőség arra, hogy ha nagyon bejött, beszerezzem magamnak később (pl. idén Grecsó egyik könyvével vagyok így :)). Szóval ha kínoz a könyvvásárlás érzése, akkor van hogy nem a könyvesboltba kanyarodok be, hanem a könyvtárba visz az utam. Tényleg olyan érzés, mintha könyvet vennél, csak éppen 1-2, de max 3 hónap múlva vissza kell vinned.

Egy dolgot nem szeretek a könyvtárban: hogy vannak olyan olvasók, akik nem vigyáznak a könyvekre. Pl. leeszik, leisszák, aláhúznak benne, elszakítják és amit a legjobban utálok az a dohányszagú könyv. Könyörgöm, miért, miért kell úgy cigizni, hogy az utána következő ne vegye kezébe a könyvet, mert mintha egy hamutartót szagolgatna. Sajnos volt már olyan, hogy vagy nem hoztam ki ez miatt a könyvet, vagy itthon próbáltam kicsit szellőztetni. Én a könyvtári könyvekre ugyanúgy, ha nem jobban vigyázok, mint a sajátjaimra és számomra ez tök alap, nem megerőltető.

Amúgy szerintem a budapesti könyvtárak jó része ma is olyan retró érzés, nem? Nekem még mindig olyan, mintha legalább 30 évet visszamennék a múltba. Régi bútorok, régi könyvek az újak mellett, régi folyóiratok és újságok. Meg a nyugalom szigetei is. Ott nincs hangoskodás, mindenki csendben böngészget, néha össze-összetalálkozol egy-két emberrel a sorok között, én néha rákukkantok a mások kupacára, de alapvetően jó erre a kis időre a könyvek között nyugalmat és értéket lelni. Mert nekem ezt jelenti a könyvtár.

A többieknek pedig ezt, olvassátok őket is:

Dóri 

Czenema 

Zakkant 

Eszti 

PuPilla

Akik még csatlakoztak:
Nita
Avilda 

Témázunk: Távozz tőlem!

avagy kinek milyen mumusa van a könyves témák kapcsán?

Szerintem igen érdekes az e havi téma, legalábbis amint megtudtam, azonnal rápörögtem és bőszen jártak a gondolataim, hogy melyek azok a topikok, amiket olvasás során messze elkerülök és hogy vajon miért is van ez így. Illetve az is elgondolkodtam, hogy változtam-e ezzel kapcsolatban az olvasói létem során?

Csak hogy motiváljam magam a jövőre nézve!

Az általam egyik legjobban került téma általában az étkezési zavarok, főleg a bulimia és az anorexia volt régebben. Talán azért, mert én kistinédzser korom óta a mérleg másik végén álltam, azaz a valóban meglévő többletkilóimmal küzdöttem. Fiatal lányként nem tudtam megérteni azokat a jellemzően szintén lányokat, akik azzal sanyargatják a testüket, hogy alig vesznek magukhoz táplálékot, vagy ha igen, akkor azt utána erőszakkal távolítják el a testükből. Teszik mindezt úgy, hogy ha a tükörbe néznek, legtöbbször egy nagyon vékony lány köszön vissza rájuk. Szóval ha csak meghallottam ezt a két szót, kirázott a hideg és messze, nagyon messze kerültem a témát. Egészen addig, amíg felnőttként egyszer csak én is elkezdtem tudatosan foglalkozni a plusz kilóimmal, az önértékelésemmel és rájöttem, hogy van bizony kapcsolat az én többletem között, meg a között, amit ezek a lányok átélnek. Ráadásul a kezembe került Laurie Halse Anderson Jégviráglányok című könyve, ami ezen "rettegett" témát járja körbe, mindezt olyan érzékenyen és annyi beleéléssel, hogy hirtelen átkapcsolt valamit az agyamban. Azt hiszem azóta nem zavar ez a téma, igazából az zavar inkább, hogy sokszor azt érzem, hogy nem vesszük komolyan azt, ha valaki evési zavarokkal küzd. Nem elég megkérdezni, hogy eszik-e eleget, vagy legyinteni hogy majd kinövi, hanem érdemes segítséget kérni, méghozzá időben, nehogy túl késő legyen.

Van egy másik téma, amellyel kapcsolatban mostanában változott meg szintén a viszonyom: ezek pedig a történelem során bekövetkezett világ-vagy kisebb méretű tragédiák. Irtóztam világ életemben a Titanic témájától (nem, a filmet sem láttam), meg a szívem szorul össze mindig a 9/11 kapcsán is, bár értem és tudom, hogy mindez a történelmünk része és foglalkozni kell vele. Ami most nyitotta fel a szememet az a Csernobil című sorozat. Nem gondoltam volna, hogy én ezt valaha meg fogom nézni. Aztán mégis megtettem és akkora pofon volt ez nekem, olyan ébresztő, hogy azóta is beleborzongok. Szintén rájöttem, hogy vannak olyan esetek, amikor nem lehet homokba dugni a fejünket, hanem tudni, ismerni kell a tényeket, illetve el kell ismerni azoknak az embereknek a teljesítményét, akik igyekeztek a még nagyobb katasztrófát megakadályozni. Szóval Csernobil kapcsán döntöttem el, hogy legyűröm minden félelmemet és a film után a könyvet is, a Csernobili imát is, sorra fogom keríteni. Nem lesz egyszerű menet, nem most fog megtörténni, de érzem annyira fontosnak a témát, hogy én is felnőjek hozzá.

És akkor vannak azok, amelyeknél egyelőre nem tapasztaltam enyhülést:

Ilyenek például a zombik. Nem, nem és nem. És fogalmam sincs, hogy miért, szimplán csak ráz tőlük a hideg. De oly annyira, hogy már a szó hangzásától is kivagyok. Élőhalottak ... Lehet azért is, mert nem olvasok, nem nézek horrort és nagyon kevés fantasyt, szóval eleve nem kerültek bele az olvasói látókörömbe. Illetve az olvasás számomra a teljes kikapcsolódást jelenti, és ők pont, hogy a frászt hozzák rám, nemhogy kikapcsolnának. 

Szintén úgy érzem, hogy az állatkínzás, az olyan könyvek, ahol állatok szenvedése, illetve halála áll a középpontba számomra messzire elkerülendő. Érdekes módon sokkal jobban felzaklatnak ezek, mint amikor gyilkosságokról esik szó. Talán azért, mert egy állat soha nem azért öl, hogy fájdalmat okozzon, hogy bosszút álljon, ők mindezt önvédelemből és a táplálkozás miatt teszik. Hát akkor miért képzeljük mi emberek, hogy felettük állunk és mindent megtehetünk velük? Fiatalságom meghatározó éveit együtt töltöttem egy kutyával, akitől annyi szeretetet, törődést kaptam, mint nagyon sok embertől nem. Őt nagyon nehéz volt elengedni, fájdalmas volt a búcsúzásunk, és azóta is mindig hatalmasat dobban a szívem, ha egy olyan fajtát látok, mint amilyen az én pajtim volt. Talán az állatok kapcsán mindig őrá gondolok, és épp ezért nem szeretném ha az a régi fájdalom ezen téma miatt többször felszínre kerülne.

Az utolsó téma, amit olvasóként nem tudok befogadni az a haldokló fiatalok és esetleges szerelmi történeteik. Nem tudom, talán azért, mert az embert éri amúgy is olyan sok tragédia az élete során és e két téma összekapcsolása nekem túlontúl hatásvadász. Értem itt is a mögöttes tartalmat (bakancslisták és carpe diem), de számomra ez így túl direkt és túl az arcomba van tolva. Van, hogy belefutok kicsit hasonló témába teljesen véletlenül és volt olyan is, ami nagyon-nagyon tetszett, de jellemzően ezek nem a nagy amerikai sikerkönyvek. Itt nem érzem magamban a késztetést, hogy nyissak a téma felé, pl. soha egy percre se fordult meg a fejemben, hogy elolvassam vagy megnézzem filmen a Csillagainkban a hibát. 

Számomra ezek azok a könyves témák, amelyekre legtöbbször nemet mondok, de mint az első két pont esetében olvashattátok, esély mindig van arra, hogy ez a lista változzon. Érdekes lenne mondjuk 10-20 év múlva elővenni újra és átgondolni, biztos kerülnének fel újak és az is lehet, hogy valamit le tudnék húzni róla.

A Témázó Csapattagok "nemszeretem könyvbéli témái":

Dóri
Nita
Reea
Anett
Sister
PuPilla

Jó magyarok? Jó magyarok!

A Témázás keretében május hónapban a jó magyar írókat, regényeket beszéljük ki a csapattal. Fő kérdés, hogy egyáltalán van-e jó magyar élményünk, vagy a magyar kötelezők egy életre elvették a kedvünket kis hazánk szerzőitől?

Amikor felvetődött ez a téma, gyorsan leültem átböngészni az olvasási listámat. Sajnos meg kellett állapítanom - amivel azért én is tisztában voltam -, hogy nem túl sok könyvet olvasok magyar szerzőktől. A húszas éveimet szerintem egyáltalán nem jellemezte az, hogy hozzájuk nyúltam volna. A fejemben a magyar szerzők mindig egyet jelentenek a búskomorsággal, az arculcsapással felérő történetekkel és egyszerűen nem álltam rá készen akkor, hogy komolyabb, fajsúlyosabb, hazánkat jellemző témákról olvassak. Aztán ahogy az ember feje lágya kezd benőni, néha éreztem én is késztetést a magyar írókkal való ismerkedéshez. Emlékszem, ott szégyelltem el magam nagyon, amikor egy nem magyar ismerősöm, aki magyar szakos volt olyan magyar íróktól olvasott az egyetemen, akikről én még csak nem is hallottam. Szóval úgy gondoltam, hogy tényleg itt az ideje finoman közeledni feléjük. A kulcs szerintem annyi, hogy legyél tisztában azzal, hogy te mit szeretsz, mi az, ami kikapcsol. Ha nem tudsz komoly szépirodalmat olvasni, akkor a magyarok között se azt keresd. Én például tudom magamról, hogy nem vagyok érett még se Eszterházyt, se Nádas Pétert olvasni. Rájuk még várok, majd pár év, vagy akár évtized múlva. De a kísérletezésemnek hála van jó néhány szerző vagy könyv, amit szeretek, szóval mesélek egy kicsit, hogy nálam kik a nyerők.

Baráth Katalin

A mai napig élénken emlékszem, hogy már szinte mindenki olvasta körülöttem a Dávid Veron sorozat első részét, én meg totálisan ellentartottam a könyvnek. Aztán valami bekattant és az első részt egy balatoni strandolás alatt elkezdtem, hogy alig 2 napon belül befejezzem. Aztán a következő köteteket már tűkön ülve vártam Katától és a sorozat kinőtte magát az egyik kedvencemmé. Sőt, a krimi vonulatban írt Arkangyal éjjel is az egyik emlékezetes olvasmányom lett, holott teljesen más, keményebb hangvételű és témájú, mint a Veron-kötetek. Jó lenne, ha Baráth Katalin újabb könyvvel jelentkezne, rá vevő leszek.

Böszörményi Gyula

Gyula bátyót én az Ambrózy-sorozat miatt ismertem meg. Az első kötettel nagyon megszerettem a miliőt, amit teremtett, hogy aztán a többi kötettel se engedjem el a szereplők sorsát. Szeretem, hogy alapos munkát tesz le elénk, hogy humoros, még ha néha mérges is voltam egy-egy fordulat miatt. Sőt, azt is szeretem benne, hogy aktívan molyol, minden olvasásomat, minden értékelésemet csillagozza, figyelemmel kíséri a regényei sorsát, az olvasói reakciókat és elég sokat dedikál. Nála mindig óriási sorok kígyóznak a Könyvfesztiválon/Könyvhéten.

Hidasi Judit

Hidasi Judit Április út című regényére tök véletlen, hatodik érzékkel találtam rá. Nekem óriási kedvencem lett. Nőkről szól, nőknek. Arról, hogy akkor is van remény, ha már te leírtad magad és az életed. Szerelmekről, csalódásokról, újrakezdésekről, lehetőségekről. Szerettem az egyszerű stílusát, az őszinte hangját és a két főszereplőjét. Sokszor kapom le ezt a regényt a polcomról, legtöbbször csak beleolvasok, egy-egy kedvenc részemnél elidőzök, de eddig például háromszor olvastam el teljesen. És még biztos fogom is. Ehhez képest fura, hogy Judit többi regénye felé nem nyúltam még. Azt hiszem a csalódástól félek. Hogy ilyet, mint amit ettől a történettől kaptam, nem kaphatok még egyszer tőle és ezt az élményt szeretném nem felülírni egy csalódással.

Leiner Laura

Na, ezzel most biztos kiverem néhányatoknál a biztosítékot. Leiner Laurával is úgy vagyok, hogy tudni kell tőle válogatni. Anno én a Szent Johanna Gimit nagyon bírtam minden hibájával együtt, hiszen közel sem tökéletes könyvekről van szó. Az üzenetét szerettem, azt hogy végigkísérhettem egy csapatot felnőni, hogy én magam is visszarepülhettem kicsit az időben a középsulis évekbe. Illetve jó volt látni, hogy mennyi fiatal lányt mozgatott meg, hányan olvasták a sorozatát. A többi könyvére nem vetettem rá magam, azoknál már éreztem, hogy rezegne a léc. Viszont az Iskolák Versenyével újra kísérleteztem és az is bejött. Leiner Laurát azért jó olvasni, mert jó néha lerakni a felnőtt életünk felelősségének a súlyát, újra tininek érezni magunkat. Ráadásul ez utóbbi sorozatában központi témaként jelenik meg egy szeretett családtag elvesztésének feldolgozása, ami szerintem nagyon fontos téma. Persze, kereshetem benne a hibákat, van, amit én sem bírok Laura stílusában, de ha olvasom a könyveit, egyrészt válogatok, másrészt tudom, hogy mit várhatok és nem is várok többet. Szórakozni szeretnék és azt megkapom.

Kőrösi Zoltán

Őt a molynak köszönhetem. Volt egy időszak, amikor elég sok figyeltem olvasta a Milyen egy női mell című regényét. Annyira felcsigáztak az értékelések, hogy adtam neki egy esélyt és totál szerelem lett a részemről is (amúgy most kedvem támadt felvenni az újraolvasandók kupacába). Sajnos Kőrösi azóta eltávozott, fiatalon és váratlanul, ami engem nagyon megrázott anno. Épphogy felfedeztem magamnak. Még megjelenése után olvastam tőle a Szívlekvárt is, ami ugyan nem érte utol számomra az előző regényét, mégis örülök, hogy a polcomon tudhatom. Mindenképpen szeretném az összes megjelent művét is elolvasni majd, csak most már kénytelen leszek beosztani...

Réti László

Szintén molyos ajánlásra kezdtem bele a Kaméleon-sorozatba és nem hittem el, hogy magyar író ennyire humoros krimit tud írni. Nemcsak a krimi szál volt érdekes, hanem legtöbbször sírva röhögős perceket okozott nekem. Volt bennem egy jó adag ellenérzés az elején, hogy én magyar író tollából krimit olvassak, de Réti levett a lábamról. Cameron Larkin kicsit olyan számomra, mint Stephanie Plum, azaz ha az idegeim cafatokban lógnak, és semmi agymegerőltető tevékenységre nem vagyok képes, akkor jöhet és nem fogok csalódni.

Tóth Krisztina

Ő az az író, akihez nekem fel kellett nőnöm, élnem, tapasztalnom, erősödnöm kellett. Eddig két novelláskötetét olvastam, a Pixelt és a Pillanatragasztót. Jó, hogy novellákkal kezdtem, mert ha nem tudok helyenként időt hagyni egy-egy története között, akkor eret vágok magamon a depressziótól. A Pixelt jobban szerettem, mint a Pillanatragasztót, de mindkettőből élénken emlékszem jelenetekre, szereplőkre, volt olyan történés, ami teljesen beégett az agyamba. Mostanában gondolkoztam rajta is, hogy folytatni kellene az ismerkedést (ott az Akvárium, vagy a Hazaviszlek, jó? ami listán van régóta), csak hozzá tényleg kiegyensúlyozott pillanat kell, mert a nagy magyar valósággal lehoz az életről.

Tóth Olga

A Csupasz nyulak. Amelynek a borítója mindig eltántorított az olvasásától. Aztán egyszer mégis kézbe vettem és kedvencem is lett. Megint a nagy magyar valóság, a régi rendszer, anyák-lányok kapcsolata, a családok diszfunkcionális működése, a kitörni vágyás. Emlékszem, hogy nagyon megérintett, nagyon elgondolkoztatott. Azóta is több helyen, több embernek ajánlottam már, az egyik legjobb magyar regény, amit valaha olvastam.

***

És akkor néhány "új felfedezett"-ről. Azért idézőjelezem, mert számomra újak. Eddig csak messziről néztem, kerülgettem, óvatosan közelítettem, aztán most úgy tűnik, hogy nem lőttem velük mellé.

Grecsó Krisztián

Én nem voltam Grecsó rajongó. Azt gondoltam, hogy nem vagyok elég ahhoz, hogy Grecsót olvassak. Aztán elmentem egyszer egy zenés előadására és annyira megfogott maga az ember, hogy úgy gondoltam, aki nekem ilyen szuper estét okozott, ennyiszer megnevettetett és ennyiszer megkönnyeztetett, az bizony valamit tudhat. Úgyhogy szép lassan ismerkedek vele. Nem sietem el. Válogatok. Most legutolsó alkalommal a Verával nagyon egymásra találtunk. Úgyhogy mindenképpen tovább megyek vele az úton. Csak maximum én most majd egy kicsit visszafelé haladok a korai művei felé. Megszerettem, "grecsósodtam" és a Harminc év napsütéssel meg abszolút beírta magát a szívembe. Értem őt és ő is ért minket.

Péterfy-Novák Éva

A rózsaszín ruha volt a kezdőlökés. Ami nagyon magyar, nagyon mai női sorsokkal, érzésekkel teli kis novella gyűjtemény. Tetszett a teljesen egyszerű, sallangmentes, helyenként erőteljesen szókimondó stílus. Nem akar több lenni, mint ami. Nem akar nagyon irodalmi lenni. Viszont fontos dolgok voltak ebben a kötetben. És ahogy néztem mind az Egyasszony, mind az Apád előtt ne vetkőzz szintén fontos témákat dolgoz fel. Számomra ez pont elég.

Mörk Leonóra

A porcelánlány volt az utolsó befejezett olvasmányom és hatalmas meglepetés volt. Merthogy tök jó és élvezetes volt. Szórakoztató női regény a jobbik fajtából. Szeretem a két szálon futó történeteket, ahol valami rejtély van a múltban és ettől a kis könyvtől pont ezt kaptam. Nem mondom, hogy tökéletes volt, de meglepett, hogy mi magyarok tudunk ilyet is írni. Van benne sok utalás a mostani rohanó életünkre, visszatekintünk a múltunk egy kevésbé dicsőséges időszakára és aztán levonjuk a tanulságot. Tök jó volt, hogy nem nyáltenger és rózsaszín giccs-féle regény ez, hanem olyan kellemesen érzelmes. A Ködkirálynőre is kíváncsi lettem.

Mint láthatjátok nálam nem a hardcore magyar kortárs szépirodalom képviselteti magát, mert most nem érzem magamat ezekre az írásokra készen. Majd. Viszont azért meg kell állapítanom, hogy tudunk mi magyarok írni, sok könyvből lehet már meríteni, így szerintem mindenki megtalálhatja magának azt a magyar írót, aki megadja neki a lökést a többiek megismeréséhez is. Illetve szerintem vannak nagyon jó megmozdulások (pl. a Libri Irodalmi Díja, a Margó Fesztivál), amelyeknek a fókuszában a kortárs magyar írók, költők állnak. Ezeket is folyamatosan nyomon szoktam követni, így például tudom, hogy a mostani közönségdíjas Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem című regényét is hamarosan beszerzem. Egy újabb író, akivel szeretnék megismerkedni. Mert ez egy izgalmas dolog, szóval legyünk nyitottak, adjunk esélyt, mert vannak bizony jó magyar könyvek, csak rá kell találnunk.
Ti mit gondoltok a témáról? Szoktatok magyar szerzőktől olvasni? Vannak kedvenceitek?

A témázós csapat résztvevőinek gondolatai:
PuPilla
ZakkantAnett
Dóri
Nima

Olvasmánylisták - kockás füzettől az excel táblákig...

...avagy rend a lelke?

Szerintem nagyon jópofa téma került az e havi Témázós posztok keretében terítékre. Vagy fogalmazhatnék inkább úgy, hogy rám abszolút, 100%-osan jellemző a téma. Ugyanis én vagyok az a lány, aki listamániás, és aki lassan a listáiról is listákat vezet, így naná, hogy az olvasmányaimról is születnek folyton folyvást újabb pontokba szedett feljegyzések, ráadásul több platformon, formában.

Forrás

De nézzük az én olvasmánylistáim evolúcióját. Kezdetben vala a régi általános iskolás olvasónapló, amit nem igazán szerettem, emlékeim szerint a Kincskereső kisködmön esetében vért izzadva készítettem el. De persze itt lehet, hogy az olvasmány minősége és a kötelező jellege volt az, ami miatt ilyen nyögvenyelősen készült el. Aztán ahogy a könyvmoly énem kezdett középiskolában egyre jobban előtörni, úgy jött az ötlet, hogy erről vezethetnék akár egy füzetben listát is. Nagyon egyszerű füzet volt ez, csak felvezettem, hogy mikor és milyen könyvet olvastam, meg hogy mennyire tetszett 1-5-ig mozgó skálán osztályozva (hatott rám a sulis lét, na!). Aztán jöttek a munkás évek, amikor ez ember napi 8 órát gürizik, délután még igyekszik elhitetni magával, hogy ez még nem a világ vége és a barátok sem szélednek szét, és valahogy az olvasás kicsit kikopott az életemből. Majd ahogy helyreállt a világbékém és megszoktam, hogy innentől kezdve ez van, melózni kell, újra rákaptam az olvasásra. És mivel a munkám és a képzettségem olyan, hogy non-stop gép előtt ülök és excel táblákat buherálok, ezért adta magát az ötlet, hogy mi lenne, ha az olvasmányaimat immár egy saját magam által kitalált excel táblába vezetném. És ennek már 11 éve és azóta is ez a tábla nálam az alap. 

Teljesen egyszerű dolgokat vezetek benne, úgy mint mikor és mit olvastam, mi a beszerzés forrása (pl. könyvtár, vagy itthoni, vagy adott évi beszerzés, vagy ajándék könyv stb.), hány oldalas a könyv, milyen nemzetiségű és nemű az írója, illetve szintén 1-5-ös skálán milyen értékelést kapott tőlem. Van még két megjegyzés rovatom is, ott olyanokkal szoktam kiegészíteni az adott könyvről az infót, hogy várólista-csökkentős olvasmány-e, vagy éppen újraolvasás, vagy esetleg kedvenc könyv, szóval egy plusz szöveges mező. Mindezekből szoktam év végén/következő év elején megírni a könyves zárásomat. Látom a nemzetiségi arányokat, az összes oldalszámot, a legrövidebb/leghosszabb könyvet, a legjobb/legrosszabb könyvet, melyik hónapban olvastam a legtöbbet vagy épp a legkevesebbet és szinte mindenhez lehet mondjuk átlagot is nézni (bocsi, nálam szakmai ártalom a számszerűsítés és a következtetések levonása :)) Szóval részemről remekül működik a saját kis kreálmányom. Az olvasások mellett a beszerzéseket is nyilvántartom persze. Na, itt szoktak év végével sokkoló adatok kijönni. Mert feltüntetem az árakat is a beszerzett könyvek mellett. Emlékszem, volt egy olyan évem, hogy dobtam egy hátast az összegtől. Így ez egy teljesen jó mérce, hogy mennyire el tud szállni az ember a könyvekkel. Azóta mind a mennyiségre, mind az árakra igyekszem odafigyelni. Ez utóbbinál segítség az akciós beszerzés, vagy az előrendelés illetve a törzsvásárlói pontjaim is folyamatosan használatban vannak. Megjegyzésként itt olyan dolgokat szoktam írogatni, hogy kitől kaptam ha ajándék, vagy éppen hogy már olvastam, csak nem volt saját példányom, vagy egy már meglévő könyv újabb kiadását szereztem be, mindazon dolgokat, amelyek nekem infók.

Forrás

Az excel táblás időszakom után néhány évvel jött az életemben az a rész, hogy felfedeztem magamnak a moly.hu-t, a magyar goodreads-et. A molyt szerintem az online térben otthonosan mozgó könyvmolyoknak nem kell bemutatni, egy elég komplex felület, ahol az olvasásaidhoz kapcsolódó rengeteg dolgot számon tudsz tartani, nyomon tudsz követni. De ez mellett nem csak egy szimpla könyves adatbázis, hanem egy közösségi platform is. Én rengeteget köszönhetek neki. Regisztrációm után hirtelen megugrott az olvasásaim száma, mert jobbnál jobb könyveket találtam és persze mindet el akartam olvasni. Folyamatosan jelentkeztem a futó kihívásokra, ezért olyan íróktól is olvastam, akiktől addig nem, vagy el sem képzeltem hogy valaha fogok. Eleinte az összes funkcióját használtam, de manapság már szinte csak az olvasásaimat és a beszerzéseimet, meg a váró-illetve a kívánságlistámat vezetem, plusz a figyeltjeim tevékenységét nézem. A molyos balhé miatt egy kicsit csalódtam, azt hiszem azóta vettem vissza az aktivitásomból. Viszont a blog létét és nagyon sok szuper baráti kapcsolatot hozott az életembe a moly. Ezek az online és IRL barátságok pedig a legszuperebb hozadékai a molyos regisztrációmnak. Köszi ezúton is mindenkinek! *.*

Ha már fentebb a magyar goodreadsként hivatkoztam a molyra, akkor azért erről is essen pár szó. A goodreads felületén is fent vagyok, de nem nagy aktivitással. Amikor a molyról többen oda pártoltak át, akkor én is jobban használtam, nem akartam bizonyos embereket szem elől téveszteni. Viszont mivel nekem olyan sok pluszt nem ad, ezért nem megyek fel rá olyan sűrűn. Egy dolog miatt amúgy szeretem: ha egy megjelenés előtt el szeretném dönteni, hogy az a könyv mennyire fog engem érdekelni, akkor a goodreadsen szoktam olvasni róla a véleményeket, aztán vagy megerősítenek ezek, vagy nagyon eltántorítanak az adott könyvtől.

Forrás

És most akkor mesélek egy kicsit arról is, hogy egyik kolléganőm tavaly miért sokkolódott le annyira az íróasztalom mellett. Bizony azért, mert észrevette, hogy határidőnaplót használok, ami nem online hanem papír alapú. És bizony írok is benne, listákat is vezetek, színkódokat használok, szóval szívem-lelkem benne van az én kis journalomban. Úgyhogy én még biza továbbra is a papír alapúság, a kézzel írás elkötelezett híve vagyok. Grafomán lelkem van, imádok kézzel írni, formázni a betűket és természetesen a határidő naplómban van könyves szekció rész. A havi oldalnál vezetem hogy abban a hónapban milyen könyveket olvastam el. Tele van post-itekkel, ahová amikor eszembe jut egy könyv, vagy csak olvasok róla valami érdekeset és felkelti a figyelmem, gyorsan le tudom jegyzetelni, hogy el ne felejtsem. Az elején van egy folyamatosan változó post-it lista, amin a könyvtári tippeket vezetem, könyvtárazás előtt pedig felírom mellé a könyv számát, hogy könnyebben megtaláljam a polcon. A határidő naplóm végén van több üres / vonalas / négyzethálós oldal. Itt olyan dolgokat vezetek, hogy milyen könyveket vettem meg, elolvastam-e már őket vagy sem. Illetve idei évem nagy szerelme egy várólista-csökkentős kis bullet journal oldal, ahová könyvespolcszerűen felrajzoltam a listámon szereplő 24 könyvet és amelyiket elolvastam azt kiszínezem. Imádom! Sokkal jobb érzés nekem mondjuk kihúzni, kipipálni vagy kiszínezni valamit a listámról, mint a mobilomban szereplő jegyzetből kitörölni a feladatot a teljesítése után.

Amúgy jövőre van egy olyan tervem, hogy egy könyves bullet journalt fogok vezetni, sok-sok rajzzal, listával és minden elolvasott könyvről sok-sok infóval, egy kis összefoglalóval, idézetekkel. Tudom magamról, hogy van egy kreatív oldalam, amit a mindennapokon a munkában nem úgy és nem olyan szinten tudok megmutatni, ahogy én szeretném, így ebben a projektben igazán ki tudnék teljesedni. Meg azok a percek, amikor ezekkel a bullet journalos kezdetleges kis oldalaimmal szöszölök, nekem abszolút hozzák a flow érzését, így kikapcsolódásnak sem utolsó. Remélem meg tudom majd valósítani.

A Témázós Csapat többi tagjai is mesélnek:
PuPilla
Dóri
Mandi
Larawyn
Tízkicsikönyv
Zakkant 

Kínos vallomások - kimaradt "alapművek" és "divatkönyvek"

... avagy a Témázós csapattal kicsit körbejárjuk, hogy van-e és ha igen, kinek mi a "mumusa" az alapművek vagy éppen a felkapott könyvek közül. Egyáltalán beszélhetünk-e alapművekről vagy divatkönyvekről manapság?

Forrás

Érdekes felvetésnek gondolom azt, hogy van-e egyáltalán alapmű. Amióta belecsöppentünk diákként az irodalom oktatásba és a kötelező olvasmányokkal folytatott harcba, azóta biztos, hogy belénk ivódott ez a szó. Hisz ha a kisdiák megkérdezi, hogy - "De tanárnéni, tessék mondani, miért kell nekem Kincskereső kisködmönt / Egri csillagokat / Légy jó mindhaláligot ... stb-t olvasnom?", bizony sokszor azon felül, hogy: "- mert kötelező!" azt a választ is kaptuk, hogy: "- mert  ALAPmű". De kinek? Nekem, a magyar és az egyetemes irodalommal ismerkedőnek? A tanároknak? Az irodalmároknak? A világnak? Soha nem értettem ezt a kategorizálást. Szerintem nem lehet egy-egy fontosabbnak ítélt műre rásütni, hogy alapmű, mert ez az alap minden egyes ember esetében más. Pláne, ha az ezeknek ítélt műveket még kötelezővé is tesszük, akkor tuti, hogy az ellenkező irányba hajtjuk az olvasót. Engem legalábbis elég nagy eséllyel.

Az mondjuk megint más kérdés, hogy mikor elkezdett benőni a fejem lágya (a folyamat még nem ért ám véget), én is egyre nyitottabbá váltam az ilyen alapműveknek kikiáltott könyvek olvasására. Ha csak azt nézem, hogy a kötelezőkből mennyit nem olvastam el (pl. Kosztolányi Édes Annáját a mai napig nem, bár tudom, hogy miről szól), akkor lenne mit pótolnom. De ami az én kis listámra került néhány évvel ezelőtt, azok olyan művek, amelyekről sokan és sok jót mondtak nekem, amelyekhez idővel megértem (tinédzserlányként nem lettem volna fogékony az 1984 döbbenetes világára például) és amelyeknek szerintem egyetemes mondanivalójuk van, bármelyik évtizedben értjük értjük, megértjük a fontosságát.

Forrás

Mutatom, hogy melyek azok, amelyeket úgy gondoltam, hogy jó lenne megismernem (ezek voltak a
korábbi "mumusaim") és sikerült is azóta:

- Szabó Magda: Abigél, Az ajtó - kínos vagy sem, Szabó Magdával az ismerkedést csak pár éve kezdtem el. És nagyon szeretem. De ismerem magam annyira, hogy pl. Az ajtót nem tudtam volna korábban befogadni.

- Orwell: 1984, Állatfarm - örök érvényű mindkét könyv. És bár emlékszem, hogy érettségi előtt egyik osztálytársam ódákat zengett az 1984-ről, akkor még csak fel sem csigázott ezzel. Ellenben most hatalmasat szólt mindkettő. Örülök, hogy megismertem őket.

- Golding: A legyek ura - a téma fontos volt számomra, a kivitelezés már kevésbé nyerte meg a tetszésemet, ugyanakkor valóban olyan műnek gondolom, amellyel érdemes megismerkedni. Az már biztos, hogy a történeten sokat lehet gondolkozni.

- Merle: Mesterségem a halál - felnőttkorom nagy felfedezettje volt Merle, kedvenceim között a Védett férfiak és a Malevil is szerepel, mégis a témája miatt a Mesterségem a halált gondolom az egyik legfontosabb művének. Döbbenetes.

- Austen: Büszkeség és balítélet - ezt sem tinilányként olvastam. A nyelvezete biztos elriasztott volna anno (ellenben az Édesvölgyi suli szerelmes ikreit nem győztem fogyasztani - na, ez a ciki, nem a kimaradt alapművek :)), viszont felnőttként és sok-sok feldolgozást megnézve azt gondolom, hogy a férfi-női kapcsolatokról nagyon sok tanulság szerepel ebben a regényben.

- Daniel Keyes: Virágot Algernonnak - nagyon sokáig még csak a közelébe sem mentem ennek a történetnek, aztán amikor egyszer mégis elkezdtem, a végén nagy rajongója lettem. Ennek a mondanivalója sem fogja soha aktualitását veszteni.

- Sienkiewicz: Quo vadis? - valahogy a kereszténység, a vallás témája miatt nem érdeklődtem soha ez iránt a könyv iránt. Aztán voltam egy olyan társaságban, ahol beszéltek róla és tök szarul éreztem magam, hogy nem tudtam hozzászólni a társalgáshoz. Én, aki elviekben sokat és sok fajtát olvas. Erről jut eszembe: ezek az alkalmak is szuper ötleteket tudnak adni, mert ilyenkor kerül a képbe, hogy kinek mi az alapmű. Azaz ha egy társaságban manapság olyan könyvről beszélünk, amit nem olvastam még, de elhangzik vele kapcsolatban, hogy ez alap, akkor mostanában sokkal nyitottabb vagyok arra, hogy megismerjem.

Forrás

Amik még a listámon szerepelnek és a jövő nagy kérdései, azaz a valóban mumusok:

- Anne Frank naplója - a holokauszt témájáról rettentő sokat olvastam már, de ez a könyv eddig kimaradt és nagyon szeretném pótolni

- Bulgakov: Mester és Margarita - elsőként akkor találkoztam ezzel a könyvvel, amikor egy esküvői meghívóra ebből volt idézet választva. Azóta érzem, hogy egyszer még dolgunk lesz nekünk, de bevallom, hogy félek ettől a könyvtől. Röhejes, nem? Attól félek, hogy nem fogom érteni, hogy nem vagyok hozzá érett. Lehet, hogy várnom kell vele még?

- Márquez: Száz év magány - ha lehet egy könyv címébe szerelmesnek lenni, akkor ez számomra ilyen eset. És mégsem kerítettem még sorra. De tudom, hogy egymásra fogunk találni, csak jókor kell a kezembe vennem. Bár vegyes értékeléseket hallok róla, a legjobb, ha magam döntök majd erről.

- Tolsztoj: Anna Karenina - úristen, mióta szeretném elolvasni. Az egyik barátnőmnek olyan jó emléke van róla, és bár hiába ismerem a történetet a sok filmes- illetve színházi élményem által, szeretném magát a művet is megismerni. Kár, hogy anno a nagy molyos kihívásról lecsúsztam, élmény lett volna többedmagammal együtt olvasni.

- Dumas: A három testőr - édesapám nagy kedvence ez a könyv, sokszor újraolvasta már és olyankor rettentő jól szórakozik rajta, és persze mindig meghozza a kedvemet hozzá. A Monte Cristo grófját én speciel nagyon szerettem (igaz, egy hónapig olvastam és ennek is csak néhány éve), szóval mindenképpen szeretnék egyszer ezzel a művel is tüzetesebben megismerkedni.

És akkor a "divatkönyvekről" is mesélek egy kicsit. Mondjuk ebben a szóösszetételben nekem kicsit pejoratív értelmű, de talán pont annyira csak, amennyire az én hozzáállásom is előítéletes. Szóval én úgy vagyok az elmúlt években/évtizedekben divatosnak kikiáltott könyvekkel, hogy dafke sem állok be legtöbbször a sorba és nem akkor olvasom, hanem évekkel később. (Leszámítva, ha valamire a nagy felhajtás előtt magam találok rá.) Nekem ilyen volt anno - és kérlek, ne vessetek meg, meg ne szórjatok rám átkok vagy bűbájokat - az egész Harry Potter sorozat. Amikor kis hazánkat is elérte ez a láz, akkor én már nagyban dolgoztam, ergo azt gondoltam felnőtt vagyok és engem az ilyen kis holmi varázslókról szóló könyvecskék nem érdekelnek. Plusz egy csomó ismerősöm ezt olvasta és mint fentebb mondtam, már csak azért sem akartam. Úgyhogy én és a Harry Potter univerzum bitang sokáig nem tudtunk egymásról. Aztán jöttek a filmek, amire elhurcolásztak a barátok és egészen kedvet kaptam hozzá, hogy ez nem is olyan gyerekes törtéenet, sőt, ennek van mondanivalója, okosan felépített világa. Aztán tavaly, illetve folytatólagosan idén tartok ott, hogy PuPillának tett ígéretemet teljesítve ismerkedem ezzel a világgal. És tetszik, élvezem. Tagadhatatlan, hogy amikor egy olyan csapatban vagyok, akik ezen a könyvön nőttek fel és csillogó szemmel mesélnek az olvasmányélményükről, akkor sajnálom, hogy én csak most, csak felnőttként, mert ezt az élményt már nem tudom így, ilyen hévvel, ilyen lelkesedéssel átélni. De nagyon örülök, hogy van, aki "piszkált", hogy ezt el kell olvasnod, mert valóban ez a világ valami olyat adott egy generációnak, olyan hatással volt az emberekre, amelyet nem sok könyvről mondhatunk el az elmúlt évtizedekben.

Forrás

Az elmúlt években volt még pár ilyen nagy fellángolás a könyvek tekintetében. Hatalmas robbanás volt anno Stephanie Meyertől a Twilight sorozat. Na, erre is rácsodálkoztam anno, amikor sokan felháborodva kérdezték, hogy: "- te még nem olvastad?" Ilyen esetekben, amikor valami érdekel is, de nem annyira, az volt a régebbi taktikám, hogy angolul kezdtem bele. Mondván: nyelvgyakorlásnak jó lesz. A Twilight esetében is ezt alkalmaztam, kb. akkor olvastam angolul az első részt, amikor a másodikból kijött a mozifilm. Ráadásul egy repülőúton, az első egyedül utazásom alkalmával, és nagyon tetszett az első rész. Szórakoztatott, kicsit ki is szakított a hétköznapok szürkeségéből, de azért nem vettem komolyan. Aztán a sorozat további kötetei számomra egyre érdektelenebbé váltak, egészen addig, hogy az utolsó részt bár megvettem, de már el sem olvastam. Ettől függetlenül az első rész nagyon klassz élményem maradt.

Viszont a következő nagy divathullámot, a Szürke ötven árnyalatát elkerültem. Nem és nem és nem. Nem akartam megismerni Mr. Grey történetét, de amúgy elkerülhetetlen hogy ne tudjon róla az ember, anno volt olyan ismerősöm, aki részletesen majdhogynem elmesélte a történetet. Nekem pont elég volt a neten terjedő félrefordításokon mulatnom, az ott megismert részletek bőven elegendőek voltak arra, hogy azt gondoljam jó döntést hoztam, hogy ez kimaradt az olvasmányaim közül.

Mostanság nem tudom, hogy van-e ilyen nagy népszerűségnek örvendő könyv, szerintem az elmúlt időszakban inkább bizonyos írók jöttek divatba, legtöbbször a jól megalkotott tévésorozatoknak köszönhetően. Itt van például Atwood, aki engem is lázba hozott. Még a sorozat előtt olvastam tőle A szolgálólány meséjét, ami totál padlóra küldött, de azóta az újabb könyveit is beszereztem (és biztos vagyok benne, hogy a sorozat sikere miatt adták ki őket újra vagy épp először). Tehát erre a vonatra már én is felültem. Vagy itt van például Elena Ferrante, aki szintén manapság lett divatos, főleg a Nápolyi regényciklusának köszönhetően, de az ő műveivel is úgy vagyok, hogy fontosak számomra az eddig olvasottak alapján, így ebben az esetben én is bővítem a rajongó tábort. A kicsit könnyedebb kategóriában Gillian Flynnt emelném ki, a Holtodiglan hatalmas siker és igen bizony, a film után még inkább divatkönyv lett, meg talán ez az egész női thriller vonal az, ami az elmúlt időszakban tarol, mint irányzat.

Mindenesetre tartom magam ahhoz, hogy az alapmű mindannyiunknak más könyveket jelent, sőt, bizonyos életszakaszainkban is biztos, hogy más és más könyveket sorolnánk ide. Talán a divatkönyvek is változáson mennek, mentek keresztül, fontosabb és keményebb témák lesznek felkapottabbak, ahogy a körülöttünk zajló folyamatok is ilyen irányba viszik a világot.

Nektek mi a véleményetek az alapművekről vagy divatkönyvekről? Ciki ha nem vagy ha éppenséggel olvastuk őket? Bátran lehet csatlakozni a témához!

A Témázós Csapat többi tagjának elmélkedése:
Dóri
PuPilla
ZakkantAnett
Nita
Abstractelf
Shanara


ui: mivel a poszt időzítésekor épp a reptéren ücsörgök lassan beszállásra várva, ezért a a téma további boncolgatásához csak keddtől tudok újra csatlakozni.

Soha többé!

... avagy a Témázós csapat mostani választottja az utált, csalódást okozó könyvek és szerzők, akiket semmi pénzért nem vennénk újra a kezünkbe.

Azzal kezdeném, hogy én nem vagyok igazából a soha többé! és a mérgemben könyvet falhoz vágós típus, azt hiszem nem ilyen a vérmérsékletem, legalábbis a könyvek és az olvasás terén nem. De természetesen engem is érnek csalódások, olvasok kevésbé jó, avagy éppen bűn rossz könyvet, hiszen a nagy számok törvénye, a sok olvasás óhatatlanul azt eredményezi, hogy időről időre megtalálnak ezek is.

Amikor felmerült ez a téma rögtön beugrott az idei két legnagyobb csalódásom és ezek mentén próbáltam megfejteni, hogy miért is lettek azok. Az első ilyen Naomi Aldermantól A hatalom. Hihetetlen módon vártam ezt a könyvet és hatalmas pofára esés lett számomra a vége. Egyszerűen teljesen mást kaptam, mint amire számítottam, mind a történet, mind a stílus tekintetében. Azaz csalódásként éltem meg az egész történetet, amelyet egy idő után borzalmasan unni kezdtem. Sok szereplős volt a könyv, amivel nincsen baj, de egyikkel sem tudtam egy cseppet sem azonosulni, egyikőjük sorsa sem érdekelt igazán. És azt hiszem ennek a csalódásnak ezek a pontok a gyökerei: ha van egy könyv, amely körül nagy a felhajtás, sok dicsérő kritikát kap, baromi jó a borítója is, egyszóval az egész már a megjelenése előtt óriási mértékben birizgálja a fantáziámat, azzal szemben szerintem az elvárásaim is nagyobbak, mint például egy olyan könyvvel kapcsolatban, amelyet random módra és tök ismeretlenül lekapok a könyvtár polcáról. Pár évvel ezelőtt nem véletlen voltam "lázadó", abban a tekintetben, hogy a nagyon hype-olt könyveket direkt nem olvastam el. Azt hiszem ebbe a kategóriába tartozott nekem Dan Browntól A Da-Vinci kód, vagy a Millenium-sorozat első kötete a Tetovált lány is - jóval a befutásuk után vettem őket kézbe, amikor számomra már megkopott az a reklám, ami övezte őket. És mindkettőt imádtam.

Forrás

Ha már Dan Brownt emlegetem a másik idei "lyukra futásom" épp vele, az Infernóval történt. Itt már más miatt éltem meg csalódásként a történetet. Eddig két könyvét olvastam az írónak, amelyeket nagyon szerettem (a fent említetteken túl még az Angyalok és démonok került nálam sorra). Tetszett az alaptörténet, tetszettek a helyszínek, a sok történelmi és művészettörténeti információ, amelyet regényes formában tálalt, szóval azokkal kilóra megvett. Az Infernóra érdekes módon már nem izgultam rá, de azért mindig birizgált valahol, hogy csak ezt is el kellene olvasnom. Bár ne tettem volna, mert akkor Langdon professzorral tökéletes maradt volna a kapcsolatom. Az Infernónál érdekes módon pont azok a dolgok kezdtek fárasztani, amelyek eddig nem zavartak: ugyanaz a séma, azaz Langdon prof egy különleges rejtély közepén találja magát és egy hatalmas hajsza veszi kezdetét, ahol nem tudjuk eldönteni, hogy ki a jó és ki a rossz, ömlik ránk a rengeteg infó és persze lesz itt is egy női mellékszereplő. Mi volt a gondom akkor? Az, hogy így a harmadik könyvre ez már rettentő unalmassá vált. Ezért ezt a csalódást annak a számlájára írom, hogy egyrészt az író számomra nem tudott megújulni, másrészt szerintem én is és így az ízlésem is változik az évek alatt. Nem biztos, hogy meg kell maradni ugyanazoknál a szerzőknél, akikkel korábban tutira mentem.

Hasonló cipőben járok Nicolas Barreau könyveivel is. A nő mosolyát imádtam tőle, egy könnyed, kedves kis romantikus történet volt. Mikor megjelent a második könyve, nem is volt kérdés, hogy azt is elolvasom. Aztán ahogy a harmadikat is megismertem rájöttem, hogy nem képes megújulni, mást nyújtani ő sem. Mindegyik története hasonló, hasonló helyszínnel, félreértésekkel, amolyan tévedések vígjátékával. És ami elsőre bájos volt, sokadjára bizony elég unalmas, és hát az élet rövid, sok a jó könyv, így azt hiszem mind Barreau, mint Brown könyveinek búcsút mondok a jövőben.

A csalódást okozó könyvek és szerzők kapcsán még beugrott egy számomra fontos dolog: amikor - véleményem szerint - rajongói nyomásra egy egyedülálló könyvből sorozat lesz, vagy egy x részre tervezett sorozat a siker miatt egy elnyújtott rétestésztává válik, az nekem mindig nagy csalódás. Egy, számomra fontos könyv szerzőjében csalódtam, igaz nem akkorát, hogy soha többé ne olvassak tőle, hisz szeretem a könyveit, de valahogy rossz szájízt hagyott bennem. Jojo Moyes Mielőtt megismertelek regénye számomra nagyon meghatározó könyv lett. Épp ezért nem tudtam hová tenni a hírt, amikor kiderült, hogy lesz folytatása, holott erről szó sem volt. Aki olvasta a könyvet, vagy esetleg látta a belőle készült filmet, az tudja, hogy ez a történet úgy kerek és lezárt ahogy van. Semmi szükség nem volt a folytatásra, legalábbis számomra. Elolvastam, de nem szerettem, és ahogy láttam, újabb folytatás ígérkezik. Azt már biztos, hogy nem veszem kézbe.

Amúgy érdekes módon nem igen volt nálam példa arra, hogy olvasás közben abbahagyjak egy könyvet, akármennyire is szenvedtem vele. Valahogy mindig adok nekik egy utolsó utáni esélyt, hátha az utolsó 50 vagy épp 20 oldal akkorát fog szólni, hogy megérte elolvasni az előtte lévőket. Bár úgy gondolom, hogy erről szép lassan le kellene szoknom hiszen, ahogy az embernek egyre kevesebb a szabadideje, úgy válik az és annak eltöltése egyre értékesebbé, ezért hanyagolni kellene a közepes vagy annál rosszabb könyveket. Talán lassan eljutok majd erre a szintre is, és akkor a csalódásokat is minimalizálni tudom. Addig meg meghagyom a paprikás posztokat PuPillának!

A csapat többi tagjainak csalódásairól itt olvashattok:
Dóri
Czenema
Bea
PuPilla
Anett
Heloise
Nima 

A kezdetek

A témázós csapat a mostani fordulójukra meghívott engem is, és bár kezdetben megriadtam a témától, úgy döntöttem megpróbálom, hisz érdekes "feladat" elé állított. Az e havi téma a MÁSRÓL SZÓLUNK - azaz kreatív írás egyazon kezdőmondatra. Lássuk!

Forrás

Ülök a padon ... a kedvenc parkomban. Ölemben könyv, mellettem egy adag kávé illatozik a papírpohárban miközben az őszies napsütés simogatja az arcom. Kicsit felpillantok a könyvemből, mert hirtelen a parkba özönlik néhány igen virgonc lurkó. Mosolygok önfeledt játékukon, látszik, mennyire várták már, hogy kiszabadulhassanak az iskola épületéből és élvezhessék még ezt a késő nyarat idéző időjárást. Ahogy nézem bolondozásukat, eszembe jut életem egyik legfontosabb padja. Az iskolapad. 

Hihetetlen, hogy a legelső nap és az az első év, az írás és olvasás órák a mai napig milyen élénken élnek bennem. Emlékszem a sötét szoknyás, fehér blúzos önmagamra, akinek Anyukája mindig két copfba fogta a haját, és akin az egyetlen színes dolog a piros cipője volt. Emlékszem, mennyire szorítottam Anyu kezét miközben mentünk a majdani osztálytermem felé. És emlékszem arra is, hogy rögtön megtaláltam azt a másik kislányt, aki szintén copfot viselt és négy éven keresztül a legjobb barátnőm volt. Meg persze emlékszem a padra, ahol minden elkezdődött, ami ma a könyvekhez kapcsol. Kemény volt, tele karcolással, firkákkal, sokan koptatták már előttem. De nagyon szerettem. Nem azért, mert olyan kényelmes lett volna. Dehogy! Azért szerettem, mert azon a padon történt a csoda: kinyílt előttem egy olyan világ, ami addig a felnőttekhez tartozott. Ott tanultam meg írni és olvasni. A lelkes tanítónknak köszönhetően (meg persze a sok teleírt füzetnek, gyakorlásnak) egyszer csak elkezdtek formálódni azok a kusza ábrák és betűkké, szavakká, majd mondatokká álltak össze. Ugyanakkor az addig csak a szüleim noszogatására mesélésként hallgatott történetek, hirtelen általam is értelmezhetővé, megismerhetővé váltak és becsöppentem egy új helyre: a könyvek világába. Tudom, hogy a Mosó Masa mosodáját, a Gőgös Gúnár Gedeont vagy az Ablak-Zsiráfot számtalanszor olvastam fel magamnak, vagy a szüleimnek, utóbbiak lehet, hogy az év végére már unták is. Én a mai napig csak mosolyogva tudok ezekre az első könyvekre visszatekinteni. Hisz annyi mindent adtak nekem. Kaptam tőlük szórakozást és tanulnivaló dolgokat is. Kaptam sok kedves élményt (ó, A két Lottin hogy izgultam!), meg nyögvenyelős kötelezőket (Kincskereső kisködmön - soha nem vártam még könyvnek ennyire a végét!), majd nyári szünetben fűben heverős izgalmas olvasnivalókat (Jane Eyre és az Elfújta a szél - körömrágás és izgulás a romantikus álmok beteljesüléséért), és azóta is folyamatosan kapom tőlük az újabb és újabb világokat, ahol kalandozhatok, ahová elvonulhatok kikapcsolódni. Azt hiszem nem lehetek elég hálás annak a bizonyos padnak, ahol minden elkezdődött, ahol elindultam azon az úton, hogy évek alatt rájöjjek arra, mit is jelent számomra az olvasás és maga a könyv. Talán a körülöttem szaladgáló kisiskolások is hasonló mosollyal gondolnak majd vissza a saját padjukra az évtizedek távlatából. Én látom bennük a lehetőséget, és remélem ők is tudják, hogy milyen tudás birtokába jutnak hamarosan!


Akik még Témáztak és Ültek a padon:
PuPilla
Heloise
Nima
Mandi
Czenema
Bea 

Kukucs - eseteim azokkal a bizonyos ajtókkal

A mostani témázás középpontjában azok a képzeletbeli ajtók állnak, amelyekkel egy könyv kinyitásakor mi is belépünk egy új világba. Legyen ez bármilyen, hisz szerintem minden könyv, amelyet elolvasunk egy ajtó egy új világra, ahol eddig még nem jártunk. Az már más kérdés, hogy van olyan, ahol nem időznénk sokáig, vagy rögtön visszafordulnánk. De a Témázós Csapat most azokat szedte össze, amelyeknél mindenki belépne és ott is ragadna egy kis időre.

Ahogy olvastam a többiek posztját, majdnem mindenhol előjött például Harry Potter vagy éppen a Gyűrűk Ura (amit én még nem olvastam). És a posztokat böngészve rá kellett jönnöm, hogy én bizony elég kis földhöz ragadt lány vagyok, azaz az én ajtóim nem olyan kis díszesek mint mondjuk egy Roxfortba vezető. Az enyémek egyszerűek, hétköznapiak, talán kopottabbak is, mindenesetre elég bátran nyitnék be rajtuk ha valóban lenne rá lehetőségem.

Ha Magyarországon belül kalandoznék, akkor a legszívesebben választott ajtó azaz világ az Baráth Katalin  Dávid Veron sorozatának helyszíne lenne. Századeleji hangulat, falusi milliő, gyilkosságok, egy kis romantika, egyszóval Magyarkanizsára bármikor rányitnám azt az egyszerű, ámde képzeletemben szépen kifaragott ajtót.

Ha a külföldiek között kellene böngészgetnem már nehezebben tudnék választani. Bemelegítésképpen bekopogtatnék Joanne Harris világába és igazából ott bármelyikbe (már amelyikről eddig olvastam). De legfőképpen Lansquenet-be és hallgatnám annak a bizonyos szélnek a zúgását és már az ajtóból megcsapna Vianne csokoládéjának fűszeres, fahéjas illata. Innen egy idő után tovább is mennék Zafón által A szél árnyékában megteremtett Barcelonába. Nem tudom ennek milyen lenne az ajtaja, de szerintem amikor megfognám a kilincset valami erőteljes és baljóslatú bizsergést éreznék, de ez nem tartana távol attól, hogy belépjek rajta és ezzel az Elfeledett Könyvek Temetőjébe is. Ha az ott átéltek még nem lennének elég idegborzolóak, én bizony kinyitnék egy díszes kovácsoltvas ajtót is, ami Manderley-be vezet. Gyanítom, hogy Mrs. Danvers a frászt hozná rám, de egy Manderley-ben való pár napért biztos bevállalnám. Aztán egy éles váltással kinyitnám azt az ajtót, ami mögött egy kemény, ám annál vadregényesebb világ, Alaszka várna rám. Eowyn Ivey A hóleány történetébe vezető fagyos, jeges ajtó szerintem tele lenne jégvirággal, de tudom, hogy a túloldalon egy olyan világ tárulna elém, ami megérné a fázós, didergős pillanatokat. Csak remélni merném, hogy megpillanthatnám a térdig érő hóban botorkálva Jack és Mabel Hóleányát, Fainát, aki talán még azt is megengedné, hogy elkísérhessem néha a vadászatára és a vezetésével az ő szemén keresztül fedezhessem fel a tájat és az állatvilágot.

Tudom, hogy mindez csak fantázia, de nagyon jól eső dolognak tartom, hogy ha leveszem a fent említett történeteket a polcomról, akkor az első oldalnál a képzeletem segítségével tényleg kinyithatom ezeket az ajtókat és egy fárasztó nap után szép csöndben magamra is csukhatom őket egy időre. Nincs ennél nagyobb ajándék egy olvasónak!

Képek forrása: pinterest