Megettem Az időutazó feleségét

A héten egy régi bakancslistás tételem megvalósítására került sor: eljutottam végre én is a Könyvbárba. Ráadásul a most terítéken lévő könyv az egyik nagy kedvencem: Az időutazó feleségét főzték meg. A Könyvbárral már tényleg nagyon régóta kacsingatok, annyira ötletes az egész koncepció hogy az olvasást, a könyveket összekapcsolják az ételekkel, hogy ezt egy könyvszerető embernek, aki a finom ételeket is értékeli, egyszer az életben ki kell próbálnia.

Már amikor beléptünk az étterembe egyik kora délután tudtam, hogy ez jó kaland lesz. Nagyon szívélyes fogadtatásban volt részünk. Azt hiszem az üzletvezető volt a mi "pincérünk", aki nagyon lelkesen el szerette volna magyarázni az étterem koncepcióját, de sajnos nem hagytam szóhoz jutni, ugyanis a csajok már voltak itt, én meg már annyira rákészültem, hogy a menüt is majdnem fejből tudtam. Persze ez nem szegte kedvét, csak örült neki, hogy vannak visszatérő vendégeik, ráadásul a rendelésünkön kívül megajándékoztak minket egy kezdő falattal is: egy hihetetlenül ízletes fűszervajjal és egy szelet pirítóssal melegíthettünk be.

Előételnek mindannyian a "Clare főztje" nevű csodát kértük, amely kacsapástétomot és céklás kenyeret takart, hiszen kalauzunk elmondása szerint Clare nem tud főzni, és ezért ha Henrynek ő szolgálta fel az ételeket a regényben, az mindig valami gyors, egyszerű kaja volt. Na, erre a fogásra mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy egyszerű. Ránézni is csodálatos volt, szín- és ízorgia várt ránk a kóstolás után.

Főfogásnak a "Ketrecben rekedve" zseniális nevű alkotást kértük, amely nyúlcombot, körtés paszternákpürét, csicseriborsót és pálinkamártás foglalt magában, és amikor megkaptuk hatalmas meglepetésként az egész valóban egy ketrecben tálalva érkezett. Annyira jó, hogy vannak ilyen helyek, ahol nem csak az ízlelőbimbóinkat támadják (mert ennél a résznél aztán valóban csak nyögni tud az ember a szájában kavargó ízek összhangjától), hanem adnak a látványra, így mielőtt megkóstolná az ember az ételt, már a szeme is jól lakott. Ennek a fogásnak a története Henry időutazásainak egyikéhez kapcsolódik: az állatkertben találja magát, egy tigris ketrecében. Bevallom, erre a momentumra nem emlékszem már, itt határoztam el, hogy ősszel újra fogom olvasni Henry és Clare történetét.

A desszert előtt kaptunk egy kis pihenőt ("kalauzunk" figyelmeztetett, hogy tömör gyönyörre számíthatunk), így a lányokkal volt időnk meginni azt az isteni pohár rosét, amelyet ajándékba kaptunk az étteremtől. Majd megkaptuk az "Éltető kávé" nevű desszertet, amely a Henry által a regényben elfogyasztott sok-sok kávéra utal. E csodás finomság is egy műalkotás volt: kávé mousse, fehércsoki, brownie darabkák és kávés tejszínhab. Te jó ég, még most is hatalmasat nyelek, ahogy visszagondolok rá. Ráadásul az este lezárásaként kaptunk szintén ajándékként egy-egy kókuszgolyó trüffelt, ami tömény csoki volt és utána tényleg úgy éreztük, hogy pukkadásig teleettük magunkat.

Azt hiszem a Könyvbárban eltöltött pár óra az idei nyaram egyik fénypontja lett. Nem nagyon ettem az elmúlt években ennyire jól megtervezett és kivitelezett ételsort. Mind látványban, mind ízvilágban teljesen levett az egész a lábamról. Persze magába az ötletbe is szerelmes vagyok már a kezdetek óta, de az igazi öt csillagos élményt a kiszolgálástól, a kedves és figyelmes hozzáállástól, az ajándékba kapott apró finomságoktól kaptam meg. Sőt, maga a hely és az egész "körítés" is igényes, az alátéten lévő idézetek a könyvből telitalálatok voltak. Biztos vagyok benne, hogy visszajáró vendég leszek, főleg akkor ha a következő könyvekben is a kedvenceim közül válogatnak majd.

Utazás helyett #1 - Olaszország könyvekben

Nyár van, nyár - tudom, a héten nem pont ezt tükrözi az időjárásunk, de naptár szerint akkor is. Szabadságolás mindenhol. Sokan terveznek utazást, nyaralást belföldön vagy külföldön, de sokan vannak olyanok, akik nem tehetik meg ilyen-olyan okok miatt. Szerencsére nekem idén is lesz lehetőségem nyaralás címszó alatt meglátogatnom a Németországban élő barátnőmet és a családját, de az még olyan messze van, bár a visszaszámlálókám már gőzerővel beindult.

Addig is gondoltam összeszedek pár könyvet egy-két országhoz kapcsolódóan, amikkel úgyis nyaralhatunk, kalandozhatunk egy kicsit a nagyvilágban, hogy ki sem tesszük a lábunkat az otthonunkból, esetleg csak egy közeli parkot vagy valami vízpartot célzunk meg velük. Persze, hogy Olaszországgal kezdem, szívemcsücske-bakancslistás ország és csak remélem, hogy egyszer majd én is eljutok ide és ihatok egy igazi olasz kávét is!

Valami könnyű és csajos:

Bár katacita azt mondta, hogy A muránói üvegfúvó végén már szivárványt hányt a romantikától (ez a kifejezés kedvencem lesz), azért szerintem Marina Fiorato egy igen közkedvelt írónő hazánkban és nyárra, egy kis olasz kalandozásra meleg szívvel ajánlom a könnyedebb könyveket kedvelő lányoknak, nőknek. Nekem is A muránói üvegfúvó volt tőle az első regényem, de én itt nem álltam meg és igazából eddig olvasmányosnak és szórakoztatónak találtam a könyveit. A Siena lányában természetesen Sienába kalauzol el minket és megismerhetjük a Paliot is, ami egy nagyon híres és régmúltra visszanyúló lovas verseny. A velencei szerződés Velencébe visz el minket, bár a város nem éppen legszebb korszakába csöppenünk: egy pestis tizedeli a lakosságot és úgy tűnik, hogy megállíthatatlan a vész. Kellő mennyiségű izgalom és szerencsére nem túlcsorduló adag romantika tökéletes vízparti olvasmánnyá teszi ezt a könyvet (ha már Velencéről van szó ugye). De számomra eddig a legnagyobb kedvencem az írónőtől A Botticelli-titok. Hogy miért? Egyrészt a főszereplő páros miatt, hisz elég ütős kombináció egy prostituált és egy pap, nem? Másrészt, itt nem egy városban járunk, hanem keresztül-kasul járjuk Olaszországot, többek között például Pisát, Rómát, Nápolyt is.

"Firenze gyönyörű és embertelen. Szépsége felszínes; a vékony csillogó réteg alatt fertőzött vér csorog."

/A Botticelli-titok/

Gasztroregény és a "kezdjünk új életet egy másik országban!"-szemlélet szerelmeseinek:

Azt hiszem nálam ez az egész olasz mánia Frances Mayes könyve miatt kezdődött. Először a Napsütötte Toszkána varázsolt el, majd jött az Édes élet Itáliában, aztán utolsóként a Mindennapok Toszkánában. Elfogult vagyok ezzel a sorozattal, mert minden alkalommal nagy izgalommal lestem be Frances és párja, Ed életébe és minden pici anekdotát az olaszokról nagy mosollyal szoktam olvasni. Szerintem tökéletes olvasmányok nyárra a képzeletbeli olasz utunkhoz, még ha csak álmodozunk egy olyan életről, mint Francesé, akkor is!

"Amikor útra kelek, hogy megismerjek egy idegen országot, ugyanez a „milyen másnak lenni” érdekel, csak talán nagyobb léptékben – az egész kultúrát, a táj, a nyelv egészét szeretném ilyenkor átlátni. És azt, hogy ki vagyok én az új helyen, és kik lehetnek azok, akiknek ez az otthona."

/Édes élet Itáliában/

Valami humoros:

Már nem is tudom, hogy mikor olvastam Phil Doran Csábító Toscana című regényét, arra viszont élénken vissza tudok emlékezni, hogy baromi jókat derültem rajta. Az alapszituáció egyébként kísértetiesen megegyezik a Napsütötte Toszkánáéval (új életet kezd egy házaspár egy lerobbant toszkán ház megvételével), viszont fergeteges humorral lett mindez tálalva. Hetek óta mocorog bennem az újraolvasás gondolata, azt hiszem bele fogom még tuszkolni a nyári terveim közé.

A másik kedvencem ebben a kategóriában szintén a rekeszizmokat dolgoztatja meg, ez pedig D.L. Smith Santo Fico csodái c. története. Igaz, hogy elég sablonos az alaptörténet, de a karakterek, a regény színhelye és a csodák olyan bájosak, olyan humorosak, hogy rögtön a szívembe zártam ezt a regényt. Az olvasása óta örülök, hogy van egy saját példányom, mert szerintem ezt sem egyszer fogom életem során levenni a polcról.

"Riccardo megnyugtatott, hogy amúgy nem számít, hány konnektorom van, mert Olaszországban kialakítottak egy módszert annak megakadályozására, hogy az emberek túl sok áramot használjanak. Amint az ember háromnál több dolgot dug be egyszerre, az egész környéken elmegy az áram, és a szomszédok üvöltözni kezdenek. "

/Csábító Toscana/

+1 Bónusz, amit beterveztem magamnak:

Azért a nagy posztírásban és a könyvek utáni keresgélésben magamnak is találtam olvasnivalót, és olyan szerencsés vagyok, hogy ahogy látom a könyvtárnak meg is van, így a legközelebbi alkalommal szerintem jön velem haza Tony Perrottet Ókori vakáció c. könyve. A fülszöveg szerint itt is sok város kerül górcső alá, remélem jó szórakozás lesz!

Képek forrása: pinterest

Csak röviden

Mostanában két olyan könyv is a kezembe került, amiről hosszan úgy érzem nem tudnék írni, viszont mindenképpen szeretnék róluk pár gondolatot megosztani a blogon, így most egy kis villámposzt következik.

Jodi Picoult regényeivel nem is olyan rég kezdtem az ismerkedést. Elsőként a Vezeklés c. könyve került a kezembe, amelyet nagyon szerettem és ami nagyon sok gondolatot ébresztett bennem az olvasása során. Már akkor tudtam, hogy szép lassan folytatom majd az írónővel való ismerkedésemet, de csak óvatosan, nem akartam egyszerre hirtelen túl sokat és megcsömörleni. Viszont amikor befejeztem Az elvarázsoltakat, annak olyan erős hatása volt rám, hogy jött a tipikus ilyenkor beköszöntő "nem tudok mást olvasni, de olvasni akarok" érzés. Én ebben az esetben valami teljesen más történethez szoktam nyúlni, és itt villant be hirtelen a Szelíd vadak, amely a Találj rám! c. könyv előzménynovellája. És ez a kb. 70 oldalas kis novella az érzelmek összes skáláját felvonultatta számomra. Azt hiszem így kell novellát írni mint Picoult tette. Kerek, egész, figyelemfelkeltő és megint egy nagyon fontos témához nyúlt.

A novella főszereplője Alice, aki egy botswanai rezervátumban kutatja az elefántok viselkedését, majd egy nap egy elárvult kiselefánt pótanyja lesz hirtelen belőle. Csupán ennyiről szól a történet és mégis milyen óriási dolgokat zár magába ez a 70 oldal. Egyrészt ezek az óriási teremtmények szerintem az egyik legintelligensebb emlősök a bolygónkon. Összetett a csorda felépítése, de Picoult olyan alapossággal tárja elénk a működésüket, hogy többet tudtam meg róluk, mintha felcsaptam volna egy lexikont az elefánt címszónál. Nagyon érződött az alapos kutatómunka.

Másrészt már megint kaptunk egy erkölcsi dilemmát: van-e jogunk, illetve kell-e egyáltalán beleavatkoznunk a természet törvényeibe? És ha úgy gondoljuk, hogy igen, akkor meddig, hol van a határ? Persze megnyugtató és konkrét kérdést nem kapunk rá, de a történet tanulsága így is nagyon ütős és igazán szívszorító. Nem tagadom, a végén a könnyeimmel küszködtem. (Hiába, no, öregszem és egyre érzékenyebb vagyok.) Viszont az írónőnek hála annyira rám jött az "elefántkutatóság" érzése, hogy rögtön lecsaptam (akkor még csak gondolatban) Anthony Lawrence Elefántsuttogó c. regényére. Szuper értékeléseket olvastam róla, a nyári listámra fel is vettem és a Könyvhéten be is szereztem. Remélem, legalább akkora élmény lesz, mint a Szelíd vadak!

Afrikai kalandozás után Olaszországba vettem az irányt. Ezer + 1 éve csücsült már a várólistámon William Black Al dente c. könyve, amelyet a vcs-s játékba is beválogattam idén. Gondoltam, hogy esténként napi egy fejezetet - ami egy-egy várost ölel fel -  fogok elolvasni, de sajnos erről nagyon hamar letettem. Első körben nagyon bejött ez a Gasztronómiai kalandozás Itáliában, viszont egy idő után úgy éreztem, hogy nagyon elcsúszott a történelem irányába a könyv és bizony volt olyan fejezet, amin szimplán bealudtam. Nem volt rossz könyv, viszont kicsit túlírtnak gondolom. Pontosabban ha már Al dente, akkor a legszívesebben a gasztronómiai részekről olvastam volna. Illetve ha valaki tud főzni, az még nem jelenti, hogy írni is tud, ezért helyenként kicsit unalmasnak, száraznak találtam a stílust. Sokkal több helyi anekdotát vártam volna, és mondjuk 150 oldallal kevesebbet, ebben az esetben az én élményem is nagyobb lett volna. Így még mindig maradok inkább Frances Mayes könyveinél, akármekkora olasz rajongó vagyok is.

Amit a könyv pozitívumaként meg kell, hogy említsek, hogy nagyon tetszett a szerkezete és hogy mennyi várost mutatott be. Elsőként a szárazföldön járunk többek között Torino, Alba, Genova, Róma városában, majd tengerre szálunk és Szardínia, San Pietro, Szicília, Ischia ételeivel ismerkedhetünk meg. A harmadik részben pedig Amalfi és Pisa kerül terítékre, illetve az utószóban megismerkedhetünk a Slow Food mozgalmával is, amiről szerencsére nem most hallottam először, de nagyon szimpatikus gondolatnak találom. Az is nagyon jó ötlet volt, hogy általában minden városban egy gasztronómiai étek köré épült a fejezet, olyanra, ami az adott hely specialitása vagy jellegzetes étele, itala. Azt hiszem majdnem mindegyiket megkóstoltam volna én magam is, talán csak egyet nem vállaltam volna be, de ezt is csak most, amikor már tudom, hogy mi is az. 

Arra jó volt a könyv, hogy beindítsa nálam a nyári üzemmódot. Tudjátok, amikor már látod magad előtt, amint csatangolsz egy számodra ismeretlen városban, vagy beülsz megpihenni éppen egy ajánlott kávézóba egy jegeskávéra és bár az irodában ülsz az íróasztal mögött, de te már gondolatban a szabadságod töltöd. Kb. ezt az érzést kaptam meg William Black könyvétől.