Philippe Grimbert: Titok
"Egyetlen gyerek voltam, sokáig mégis volt egy bátyám."
Szeretem az ütős nyitómondatokat. Aminél megáll az ember olvasáskor egy percre és elgondolkozik rajta. Majd amikor kiolvasta a csupán 185 oldalas történetet, újra felcsapja a könyv elejét és teljesen más megvilágításban látja már ugyanazt a mondatot, ami pár órával korábban is piszkálni kezdte a fantáziáját. Pontosan ilyen ütős nyitómondattal kezdte Philippe Grimbert Titok c. regényét.
A történet elbeszélője egy kisfiú, majd felnőtt férfi - mint később számomra kiderült maga az író, hisz önéletrajzi ihletésű regényről van szó -, aki gyermekkora magányosságában kitalál magának egy idősebb testvért, aki védelmezi minden rossztól. Ez mellé szeretői szülei megismerkedésének történetét is maga képzeli el, azt, hogy hogyan találkoztak még a második világháború előtt, hogyan vészelték át barátoknál meghúzva magukat a háború poklát. Mivel a szülei is félig-meddig idilli képeket mesélnek erről az időről, vagy inkább hallgatásba burkolóznak, ezért az olvasó azt gondolná első körben, hogy valóban így is történtek ezek az események, ugyanakkor a sorok között olvasva érzi az ember - és persze a címből is tudja -, hogy itt bizony titok lappang a háttérben. Mit titok? Titkok! Hiszen előkerül a padlásról egy bőröndből egy használt, ugyanakkor gyermekkezek által gondosan dédelgetett kismackó, amely nem a főszereplő kisfiúé. Vajon kié volt ez a poros öreg medve? És mi köze ennek a gyereknek a szülőkhöz? Miért érzi úgy Philippe a családi összejövetelek alkalmával, hogy a felnőttek valamit titkolnak előtte? Vajon miért hatol a kisfiú lelkéig az iskolában a koncentrációs táborokról levetített kisfilm? Ezekre a kérdésekre kapunk szép lassan választ, amikor Philippe is felteszi ezeket a család egyik régi barátjának. Ez a barát pedig az emlékek súlya alatt megtörik és szép lassan feltárul a titkokkal terhes múlt, amely még most is kísérti a szülőket, sőt, a következő generációra is árnyként vetül.
"Sokáig féltem az igazságtól. Amíg lehetett, halogattam a szembenézés
pillanatát: felhorzsoltam a bőröm a csendet őrző szögesdrótkerítésen."
Miután elolvastam Philippe Grimbert könyvét az első gondolatom az volt, hogy ez igen, így kell egy kerek egész, ugyanakkor érzékeny és lírai történetet írni a világháború legborzasztóbb témájáról, nem kimondva mindent, csupán sejtetve, mindezt úgy, hogy a végén elmorzsol az ember egy könnycseppet és hátradől továbbgondolni a történetet.
Bennem sok mindent megmozgatott ez könyv. Sokat gondolkoztam azon, hogy én mit tettem volna, én hogyan döntöttem volna a világháború közeledtével zsidóként Franciaországban. Menekültem volna? Ki vagy mi lett volna a fontosabb számomra? A saját vagy a férjem, gyermekem sorsa? A saját érzéseim fogja lettem volna, vagy mindezt félretéve csak a túlélésre hajtottam volna? Nem tudom ezeket megválaszolni, csak annyiban vagyok bizonyos, hogy amikor az embernek már gyermeke van, akiért a fogantatása pillanatától szerintem felelősséggel tartozik, a saját érzelmeimet félretéve elsődlegesen a gyermekem életét mentettem volna. Én így döntöttem volna. Voltak, aki másképpen. Hogy ez jó vagy rossz döntés volt, soha nem tudjuk már meg. És ahogy fentebb írtam, Philippe Grimbert könyve önéletrajzi ihletésű, szerintem azért is született, hogy ugyanezeket a kérdéseket a pszichoanalitikusként dolgozó író is el tudja engedni, fel tudja dolgozni. Remélem, sikerült neki!
Kiadó: Magvető
Kiadási év: 2008
Fordította. Tóth Réka
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése