Firenze, a reneszánsz gyöngyszem

Sarah Dunant: Vénusz születése

Sokszor gondolkoztam már azon, hogy mi kell ahhoz, hogy valaki egy igazán szórakoztató és igényes történelmi regényt írjon. Olyanokat, mint például Marina Fiorato történetei. A tökéletes receptet még mindig nem tudom, de annyit mondhatok, hogy rátaláltam egy másik írónőre, akinek a regényeit a jövőben biztos keresni fogom és nyugodt szívvel tudom ajánlani azoknak, akik szeretik a történelmi regényeket. 

Talán úgy 6 évvel ezelőtt kaptam meg Sarah Dunant Vénusz születése című regényét, ha jól emlékszem karácsony alkalmából. Szegény könyv, a mai napig ott pihent a könyvespolcomon olvasásra várva. De csak addig, amíg be nem neveztem egy kihívásra a Molyon, ahol a várólistás könyveim számának csökkentése volt a cél, azaz 12 darab olyan könyvet kellett kiválasztanom, amit már régóta szeretnék elolvasni. Azt hiszem, ez a 6 év teljesen lefedi ezt a feltételt. Ráadásul azon túl, hogy ennek a könyvnek az elolvasásával megint közelebb jutottam a feladat teljesítéséhez, sikerült igazán elmerülnöm Firenze történelmének egy kis szeletében az 1490-es évek elejétől jó pár éven keresztül. 

Firenzei látkép (Forrás. www.nasobravo.blogspot.com)

Már a nyitó jelenet megadta a regény alaphangulatát: egy zárdában meghal egy apáca és a temetésére való felkészítése során kiderül, hogy testén egy hatalmas és színes kígyó alakját formázó tetoválás húzódik végig. Senki nem tudja, hogy mikor és hogyan került a romlást és csábítást jelképező kígyó az öregedő apáca testére. Innen ugrunk vissza az időben jó pár évet és ezután ismerjük meg a könyv főszereplőjét, Alessandra Cecchit, aki egy jómodú kelmekereskedő negyedik gyermeke, legkisebb lánya. Alessandra cseppet sem hasonlít testvéreire. Nem olyan, mint az élvezetekben tobzódó bátyjai, mert zsenge kora miatt (még csak 14 éves) nem nagyon forog társaságban, és nem hasonlít nővérére sem, ugyanis nem egy olyan típusú lány, aki a férjhezmenetelről álmodik naphosszat. Neki a legnagyobb vágya csak annyi, hogy festhessen, hogy igazából megtanulja az ecsetkezelés művészetét. De abban az időben Firenzében ez a kiváltság csak a férfiaknak adatott meg. Ezért Alessandra csak titokban és szolgálólánya segítségével hódol ennek a szenvedélyének. Közben a szülők, hogy a család gazdagságát érzékeltessék úgy döntenek, hogy a család kápolnáját szeretnék egy freskóval díszíteni. Erre a munkára egy ifjú, de nagyon tehetséges festőt bérelnek fel, aki eddig Isten szolgálói között nevelkedett, ezért igen csendes és visszahúzódó. De Alessandra szeretné a Festőt közelebbről is megismerni, illetve segítséget kérni tőle, hogy minél jobban elmerülhessen a festészet világában.

"Alig bírtam ki, hogy ne érintsem meg a színeket. Annyira viszketett utánuk az ujjam, hogy ökölbe kellett szorítanom a kezemet. - Meg tudok nevezni minden egyes árnyalatot Firenze minden egyes falán, és tucatnyinak felmondom receptjét. De még ha megszerezhetném az alkotórészeket, akkor sincsen műhelyem, hogy kikeverhessem, és nincs egy percem, amivel magam rendelkezek. - Pillanatnyi hallgatás után folytattam. - Annyira belefáradtam a tollba és a tintába! Árnyékot ad, de életet nem, és akármit csinálok vele, mind olyan borongósnak látszik!"

Persze a fiatal lány sem kerüli el a sorsát, nővé válása után őt is kiházasítják szülei, a választott férje Cristoforo Langella, egy jóval idősebb nemes, aki a művészet nagy mecénása. A történet igazán itt kezdett beindulni, mert a három ember sorsa és Firenze történelme nagyon szorosan összefonódik, majdnem úgy mint ahogyan az a bizonyos kígyó tekeredik az apáca testére.

 

A regény nagyon élethűen írta le magát Firenzét és a város történelmének egy viharos időszakát. "Szemtanúi lehetünk" Lorenzo de Medici 1492-ben bekövetkező halálának és temetésének, majd az azt követő véres időszaknak, amikor a firenzeiek Lorenzo utódja, Piero de Medici ellen fordulnak vagy amikor VIII. Károly és hada bevette Firenzét. Részletesen olvashatunk Savonarola rémes uralmáról, a szodomiták üldöztetéseiről és művészet ellenes prédikációiról, aminek következtében elkészítik a hiúságok máglyáját azaz összegyűjtik a városban az erkölcstelenségek eszközeiként megbélyegzett tárgyakat: festményeket, szobrokat, ruhákat, hangszereket, szépítőszereket. Fájt a szívem miközben olvastam, hogy milyen remekművek égtek el ezen a bizonyos máglyán.

A történelmi háttér mellett a korabeli művészek is sokszor említésre kerülnek a könyvben, legtöbbször például Sandro Botticelli, akinek egyik leghíresebb festménye lett a regény címe. Épp ezért nem értem, hogy miért nem ez a kép szerepel a regény borítóján.

Sandro Botticelli: Vénusz születése (Forrás: www.verslista.hu)

Összességében véve egy nagyon lebilincselő könyv került a kezembe. Firenze szinte életre kelt a lapokon, a történet sem volt egy átlagos szerelmi háromszög. Talán a befejezést egy kicsit elnagyoltnak éreztem, de lehet, hogy csak azért, mert olvastam volna még jó pár oldalon keresztül. Épp ezért javaslom, hogy akinek a kezébe kerül ez a könyv, az szépen apránként fogyassza az oldalakat, úgy lehet igazán elmélyülni benne.

Mint már fent említettem, én biztos, hogy keresni fogom az írónő további regényeit, ilyenfajta kikapcsolódásra és a történelmi tudásom bővítésére bármikor vevő vagyok!

Értékelésem: 4,5 / 5-ből (néha gondom volt a stílussal, de lehet, hogy ez csak a fordítás hibája)

Kiadó: Atheneum

Kiadási év: 2005

Fordította: Sóvágó Katalin