Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van
Azt vallom, hogy vannak bizonyos könyvek az életünkben, amik megtalálnak minket. Jókor, jó üzenettel, amikor azt érzed az olvasásuk után, hogy az írója ezt bizony személy szerint neked írta. Eleanor Oliphant történetével így jártam. Megjelenésekor valahogy nem is izgatott, aztán egyre inkább elkezdett érdekelni, majd egyik nap úgy gondoltam, ezt olvasnom kell. Megvettem, belevetettem magam és 2017 egyik legkedvesebb, legszívszorítóbb, de egyben legjobb történetét kaptam meg általa, amelyre sokáig fogok emlékezni és amit szerintem többször fogok majd újraolvasni.
Nehéz bármit is írnom erről a könyvről, mert nagyon intim könyvélményt kaptam tőle. Intim, mert mintha Eleanor Oliphant a részem lett volna, hiszen gondolatainak nagy része az én leíratlan, hangosan kimondatlan gondolataim is lehetnének. Intim azért is, mert nagyon szenzitív képet kaptam a magányról, annak minden fájdalmával, keserűségével. Arról, hogy vannak napok, amikor csak robotpilóta üzemmódban teszi az ember a dolgát, felkel reggel, dolgozik, elviseli a kollégák heccelődéseit, nézi őket messziről, úgy érzi magával kapcsolatban, hogy ő valamilyen másik bolygóról származik hozzájuk képest, majd munka után hazamegy az üres lakásba és a magány ajtaját magára zárja. Bár szerencsés vagyok, mert nem olyan családi és baráti háttérrel rendelkezem, mint Eleanor, mégis az életem "üresjárataiban" sokszor arcul csap engem is a magány. És bár a változtatás kulcsa mindenkinek adott, az a mi kezünkben van, de sajnos vannak olyan szituációk, amikor ebből kitörni nagyon nehéz. De - mint Eleanor megmutatja nekünk - nem lehetetlen.
"Voltak idők, amikor úgy éreztem, belepusztulok a magányba. Néha mondják,
hogy belehalok az unalomba, hogy meghalok egy csésze teáért, de a
magányba való belepusztulás számomra nem hiperbola. Amikor elfog ez az
érzés, a fejem lehanyatlik, vállam begörnyed, és fájdalom, fizikai
fájdalom támad bennem valami emberi kapcsolat iránt; komolyan úgy érzem,
összecsuklok, és elpusztulok, ha valaki nem fog át, nem érint meg."
Eleanor elszeparált életet él, mindenkitől, minden emberi érzéstől illetve emberi teremtéstől messzire elzárja magát. Dolgozik, de a munkáját is csak egy kötelességnek éli meg, amely arra jó, hogy meg tudja rajta venni azt a mennyiségű alkoholt, amely hétvégéken a teljes feledés homályába tudja ringatni, hogy aztán hétfőtől minden kezdődhessen elölről. Egészen addig, amíg a munkahelyén nem találkozik Raymonddal, majd egy banális balesetnek köszönhetően nem köszöntenek be az életébe furcsábbnál furcsább szituációk és emberek, akik mind arra késztetik, hogy a magányosságának páncélján megjelenő repedéseit ne befoltozza, hanem nagyobbra tágítsa. Merjen élni. Merjen változtatni, nyitni. Merjen más(ok)ra támaszkodni és segítséget kérni. Merjen kilépni a világba. Eleanor Oliphant az első oldaltól az utolsó oldalig hatalmas változáson megy keresztül, érzelmeinek hullámvasútján ülve mi olvasók is csak drukkolhatunk ennek a hihetetlenül erős fiatal nőnek, hogy mindaz, ami másnak teljesen természetes (barátok, család, lehetőségek, választások, egészséges mentalitás és gondolkozás) neki is megadathasson.
"Az elmúlt néhány hétben többet költöttem, mint általában egy év alatt.
Úgy látszik, a társasági kapcsolatok ápolása meglepően sokba kerül: a
közlekedés, a ruhák, az italok, az ebédek, az ajándékok. Néha idővel
kiegyenlítődik, például az italok esetében, de amint rájöttem, az ember
általában kénytelen nettó pénzügyi veszteséget elkönyvelni."
Nem tudom az írónő honnan merítette a könyvéhez az ihletet, de azt éreztem, hogy ő is volt már ennyire mélyen lent mint Eleanor. Csak az tud így írni a magányról, az elszigetelődésről, az tud ilyen megértő lenni, aki már maga is átélte ezeket a mélyrepüléseket. Nagyon szerettem, hogy a főszereplő életébe bekövetkező változások ellenére teljesen önazonos tudott maradni, hogy nem fordult ki önmagából és nem csinált belőle az írónő a végére egy tökéletes és boldog női karaktert. A regényben megjelenő mellékszereplők is igazán hétköznapi figurák voltak, mintha csak a szomszédról vagy a saját munkatársairól olvasna az ember. Pont ezért volt számomra hihető az egész cselekmény, és pont ezért kívánom azt, hogy a világ minden Eleanor Oliphantja megtalálhassa a saját segítő Raymondját, hogy majd ha azt mondják a kérdésre, hogy jól vagyok, az valóban azt is jelenthesse.
"Ha valaki megkérdezi: „Hogy vagy?”, azt kell mondanod, hogy „JÓL”. Nem
mondhatod, hogy előző éjszaka úgy sírtad magad álomba, mert két egymást
követő napon nem volt kihez szólnod. JÓL vagy, mondod."
Bár 2017-ből még van hátra néhány hét, de nem hiszem, hogy lesz olyan könyv még idén az olvasmányaim között, amely le tudja taszítani a dobogóról Eleanort. És attól függetlenül, hogy egyszer elsírtam magam olvasás közben, mégis hihetetlenül pozitív és életigenlő könyv lett ez.
Kiadó: Ventus Libro
Kiadási év: 2017
Fordította: Szalai Virág
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése