Egy görög hősnek is van szíve

Madeline Miller: Akhilleusz dala

Olyan jó érzés, amikor a nagy könyves dömping közepette találok magamnak egy nem reklámozott gyöngyszemet, amit olvasás után dédelgetve a polcomra tehetek. Amikor először olvastam az Akhilleusz dalát hatalmas meglepetésként ért, hogy mennyire csodás történetet kaptam, mindezt úgy, hogy Akhilleuszról, Trója bevételéről, az istenekről, királyokról elég sokat tanultunk az iskolában, tehát a téma csontig lerágott volt már. Miller története pont ezért hatott rám annyira: úgy tudott egy mitológiai történetet tálalni, hogy izgultam, hogy ne törjön ki a háború Trójában, hogy Patroklosz ne öltse fel Akhilleusz vértjét, egyszóval hogy ne történjen meg mindaz, ami a mondák szerint bizony megtörtént.

2016-ban olvastam el először az Akhilleusz dalát és akkor nem írtam itt róla. Nem tudom, hogy van-e más is úgy vele, hogy bizonyos könyvektől olyan intim, olyan bensőséges élményt kap, hogy azt nem tudja és sokszor nem is akarja megosztani másokkal. Idén nyáron terveztem az újrázását ennek az élménynek, mert egyre többször néztem rá úgy, hogy közben megdobbant a szívem, viszketett a kezem, újra a kezembe kívánkozott. Milyen volt másodjára? Egy cseppet sem veszített számomra az értékéből, ugyanannyira, ha nem jobban imádtam elmerülni a görög hősök világában, mint első alkalommal.

"A büszkeség tett azzá minket, akik voltunk…a hősök sohasem viselkedtek szerényen."

Sokunk számára Akhilleusz származása és élettörténete ismert. Thétisz, a tengeri nimfa és Péleusz, a mürmidónok királyának gyermeke ő, akiből a legnagyobb görög harcos, hős válik. A jóslatok szerint az apját is túlszárnyalja, ráadásul Agamemnón nélküle tehetetlen Trója ostromakor, tudja, hogy csatát nyerni egyedül vele van esélye. Talán Miller abban tesz az olvasó elé egy más Akhilleusz történetet, hogy nem csak a túlzott önbizalommal rendelkező, képességeiben, erejében rendíthetetlen görög hőst festi le, hanem egy ifjút, akinek bár a sorsa elrendeltetett, mégis tud gyengéd, érzelmes, hűséges is lenni. Aki ugyanolyan jól pengeti a lantot és énekel, mint ahogy a kardot forgatja. És azért is más Akhilleuszt ismerünk meg, mert az elbeszélő végig a hűséges társ és barát, Patroklosz, aki Miller értelmezésében jóval többet jelentett Akhilleusz számára mindezeknél.

"– Adhatok egy tanácsot? Ha valóban a barátja vagy, segítesz neki, hogy maga mögött hagyja azt az érzékeny lelkét. Azért megy Trójába, hogy embereket öljön, nem pedig azért, hogy megmentse őket. – Képtelen voltam elfordítani a tekintetem Odüsszeusz igéző, sötét szeméről. – Ő egy fegyver, egy gyilkos. Ezt ne feledd el! Hiába használsz egy dárdát sétabotnak, az még nem változtat a rendeltetésén."

Patroklosz egy olyan szűrő, amelyen keresztül megértjük a legnagyobb görög hős jellemében a hiúságot, a dühöt, az elbizakodottságot, ő az, aki ezeket a negatív érzelmeket tompítja, és egy lírai oldalát tálalja a már oly jól ismert történetnek. Itt a hangsúly nem magán a csatán van - azon is persze -, hanem az odáig vezető úton és a két férfi kapcsolatán. Patroklosz és Akhilleusz útja fiatalon keresztezi egymást és Kheiron, a kentaur tanítása során együtt töltött idő alatt eltéphetetlenül mély és fájdalmasan szép kötelék alakul ki közöttük. Mindez úgy, hogy a jóslatokat tudják ők is, tudják, hogy idejük véges, hogy Trója és Hektór Akhilleuszra vár és hogy ott majd vége szakad valaminek. De mindezt vállalják, méghozzá együtt és a csatatéren, a hosszú-hosszú évek alatt kapcsolatuk, jellemük tovább alakul. Akhilleusz kiteljesedik, valóban a legnagyobb görög válik belőle, Patroklosz pedig felnő Akhilleusz társának a szerepéhez, a háttérből finoman irányítja, terelgeti és szinte mindenben támogatja, miközben saját erejére is rátalál. Majd amikor a büszkeségében sértett Akhilleusz nem harcol tovább Agamemnón oldalán - felismerve, hogy ez társa hőn óhajtott dicsőségére micsoda veszélyt rejt -, a legnagyobb áldozatot is képes érte meghozni. És ez a tett az, amely Patrokloszt az én szememben még nagyobbá teszi, tőlem ő kapná a legnagyobb görög hős címet.

"– Nincs olyan törvény, amely szerint az isteneknek igazságosnak kellene lenniük, Akhilleusz – magyarázta a kentaur. – És az is lehet, hogy szörnyűbb sors jut annak, aki egyedül marad gyåszában, miután a társa már nincs vele. Nem gondolod?
– Talán igazad van – ismerte el Akhilleusz."

És bár Miller könyve az érzékeny lelkű olvasóknak a két szereplő közötti kapcsolat miatt lehet, hogy nem tetszene, én ezt a szálat is rajongva olvastam. Gyönyörűen viszi végig a kibontakozását és kiteljesedését, egy pillanatra sem megy át túl sokba, sőt, helyenként csak sejtet, céloz rá, finoman, sokat hagy a mi képzeletünkre, mindeközben ennek a kapcsolatnak az erejét mi is érezzük. 

És hát a regény vége ... arra nincsenek szavak. Olyan gombóc alakult ki a torkomban az utolsó oldalakat olvasva - ahol bravúros ötlettel halála után még mindig Patroklosz az elmesélő -, hogy az a végén párás tekintettel tudott csak megszűnni bennem. Kedvenc könyvem első és második olvasatra is, gyönyörű történet, lírai mondatok, és a görög hősök kicsit másfajta megközelítése. Letehetetlen.

Kiadó: General Press

Kiadási év: 2014

Fordította: Szigeti Judit

Madeline Millernek azóta megjelent legújabb regénye Circe címmel. Remélem, egyszer ez is megérkezik majd hozzánk is.