"Csak a történeteink maradnak, ha elmegyünk."

Benyák Zoltán: Csavargók dala

Van úgy, hogy az embernek nagyon rossz a kedve és nem találja a helyét ebben a világban. Van úgy, hogy ilyenkor olyan könyvekért nyúl, amelyek a boldogság, az öröm, a könnyedség üzenetét közvetítik leöntve egy kis cukormázzal és rózsaszín pudinggal. De van úgy, hogy nem erre van szüksége ilyenkor. Hanem egy oly történetre, amely még mélyebbre rántja, amellyel - ha csak képletesen is, de - megjárja a poklot, és amely felnyitja a szemét, felrázza ebből a napok óta tartó állapotból és megmutatja, hogy rossz kedvével együtt ő bizony egy szerencsés ember. Nekem ez a könyv volt a Csavargók dala.

Most fejeztem be ezt a könyvet és még keresem a szavakat, hogy mit is lehetne róla írni. Már a fülszöveg elolvasásakor tudtam, hogy valamikor biztos a kezembe veszem, mert azért valljuk be, nem mindennapi sztori az, hogy három csavargó a szemétben talál egy kidobott gyermeket. Méghozzá három ennyire eltérő jellemű és hátterű csavargó, mint ezek: Priusz, aki a csavargók között a legjobban öltözöttnek számít, viszont életének legnagyobb részét a börtönrácsok között töltötte, vagy éppen Flúg, aki életét szintén "nem akart" gyermekként kezdte és óriási termetével, erejével kereste meg az utcán a betevőre valót, ellenben csekély értelmi képességei miatt egész életében csak megalázták, kihasználták és egy emberi szörny vált belőle, vagy éppen Kócos, aki a legfiatalabb, múltját tekintve pedig a legtitokzatosabb a három közül és soha nem fedi fel testét, nem veti le kirongyolódott pulóverét.

Valami mozgott a szemétben.
Nem a szél volt az.

Ez a hármas egy nap pár hónapos gyermeket talál a szemétben. Mivel csapatuk létezésének alappillére az, hogy mindenen osztozkodnak, amit együtt találnak, így a gyermeket is közösen veszik a szárnyaik alá. De ahogy az ilyenkor lenni szokott, mindegyiküket eltérő okok és indokok vezérlik. Eleinte úgy gondolják, hogy majd megkeresik az anyját, de hamar kiderül számukra, hogy ez már veszett fejsze nyele. Egy idő után pedig a gyermek feletti közösködés megbontja az egységüket és dönteni kell, hogy kivel maradjon Kölyök. Ahogy a hármas megbomlik, az események úgy lesznek egyre komorabbak, sötétebbek, mi olvasók pedig úgy süllyedünk egyre mélyebbre főhőseinkkel.

Nem tudok és nem is akarok többet írni a cselekményről, mert ezt elmondani nem lehet, inkább olvasni kell. Annyira komplex és összetett ez a történet, és én erre igazából az utolsó oldal befejezésével jöttem rá. Nemcsak a három csavargó történetét ismerjük meg, illetve nemcsak a Kölyök sorsáért izgulhatunk. Ahogy vándorolnak a csavargók cementgyárból az utcára, utcáról kalyibákba, úgy találkozunk újabb és újabb csavargókkal, azaz emberi sorsokkal. Sorsokkal, amelyek valamilyen úton-módon a sötétben, a névtelenek, az arctalanok között kötöttek ki. Itt nem Jánosok és Lászlók tengetik életüket, itt olyan lények élnek, akik nevüket eldobva már csak úgy ismertek, mint Mázli, Batár, Csiribá. És esténként, amikor a sors egy olajoshordó mellé tereli őket, amikor a tűz fénye és melege mellett megerednek a nyelvek, megismerjük a már csak valamilyen tulajdonsággal azonosított nevű csavargók történetét, mert "csak a történeteink maradnak, ha elmegyünk".

Ezeket a történeteket néhány fejezetenként megszakítják a Csavargó Költő egysorosai, vagy feljegyzései, illetve egy bizonyos bankó útja is. A könyv végén ezek az apró, mozaikkockaként feltűnő történetek is megtalálják helyüket ebben a tablóban, kerek egésszé téve ezt az egész mélyre szállást.

"Gyereksírás. Lélegző, bömbölő élet. Ez volt a szemétben. Valaki kidobta a legértékesebbet. Azt, amiért szokás mindent odaadni és feláldozni. Rúgkapál és visít. Az élet mindenekfelett élni akar. Akkor is, ha méltatlannak ítélték, ha érdemtelennek gondolták. Őszinte. A világban, ahol minden okokra és okozatokra épít, ahol minden mögött terv sejlik, az élet önmagáért akar lenni. Egy csoda. És ma valaki kidobta ezt a csodát a szemétbe."

A könyv atmoszférája iszonyat sötétséget áraszt magából. Ha színnel kellene jellemezzem akkor azt mondanám, hogy a feketénél is feketébb. Minden kép húsbavágó, némely gyomorforgató, kegyetlenül őszinte és őszintén kegyetlen. Mint főszereplőink teste a történet is mocskos, bűzös, bemászik az ember elméjébe, fészket rak és nem hagy nyugtot. Legalábbis engem nem eresztett: őrlődtem, tipródtam a képeken, a szavakon, néha gyomron vágott, és ahogy már mondtam nagyon-nagyon mélyre vitt. De nem bántam. Engedtem, hadd vigyen. 

Véleményem szerint ez olyan történet, amelyet mindenkinek el kellene olvasnia, ugyanakkor tudom, hogy - bántás nélkül használva ezt a szót - a mimózalelkű olvasók pár fejezetnél tovább nem bírnának eljutni, pedig mindenkire ráférne csak egyszer az, hogy eltöprengjen ezen a témán, azokon a szavakon és karaktereken, amelyet Benyák Zoltán megalkotott. Az i-re egyébként a pontot az író utószava tette fel számomra, és remélem, hogy nemcsak nálam, de a többi olvasójánál is eléri majd a célját:

"Ha valaki azt kérdezi, hogy a Csavargók dalából mi a kitaláció és mi a valóság, akkor el kell keserítenem: ez a regény a valóság tégláiból épült, amelyek olyan nehezek, hogy sokszor azt hittem, rám omlanak. De azért csak raktam egymásra a szavakat. Végül már csak egy célom volt vele: a sok nehéz történetből valami olyat építeni, amivel legyőzzük mindannyiunk betegségét, a közönyt, és kíváncsiak leszünk egy idegen történetére is, megpróbáljuk jobban érteni egymást. Egy valós mesét, aminek a végén dereng egy kis fény."

Kiadó: Grafomán

Kiadási év: 2014