A fehér kór

José Saramago: Vakság

Nem tudom, mások hogyan választanak maguknak könyvet, de én sokszor úgy érzem, hogy vannak olyan könyvek az életemben, amelyeket nem én választok ki magamnak, hanem ők választanak ki engem maguknak. 

Valahogy így voltam José Saramago Vakság c. könyvével is. Lassan nem múlik el úgy hét, hogy ne nézzek be a kedvenc könyvesboltomba az Andrássy útra. Néha csak nézelődni ugrok be, az új megjelenéseket megtapogatni, megnézegetni, de mivel gyenge vagyok és könyvmoly, sokszor vásárolok is. Itt figyeltem fel a szépirodalmi részleg kínálatában José Saramago regényére. Kézbe vettem, elolvastam a fülszövegét, visszatettem. Legközelebbi alkalommal hasonlóképpen cselekedtem. Talán harmadik látogatásomkor is eljátszottam ezt a rituálét, de akkor már komolyan féltem, hogy rám fognak szólni az eladók, hogy tapogatás helyett esetleg vegyem meg a könyvet. Aztán a következő könyvesbolti nézelődésemkor már célirányosan ehhez a könyvhöz tartottam és rögtön tettem is a kosaramba. 

A mai napig nem tudom igazán megfogalmazni magamnak, hogy mi vonzott a könyvhöz. A borítója nagyon megfogott és szemüvegesként ismerős is. Mármint az, hogy az éves szemészeti ellenőrzésem során a szemüvegem nélkül hasonló élességgel látom a táblán lévő betűket és minden évben óriási stressz, hogy vajon romlott-e vagy sem a szemem. Mivel rengeteget olvasok és sajnos a munkahelyemen órákat töltök a monitor előtt, a szemem világának épsége nagyon fontos számomra. Talán épp a téma miatt "ütött" nálam ekkorát ez a könyv. Mert mondhatom padlóra kerültem tőle.

A nyitójelenet egyszerű: közlekedési dugó alakul ki az utcán, mert mikor pirosról zöldre vált a lámpa, a sorban az első autó nem indul. Persze nyomják a dudát ezerrel a többiek a sorban, ahelyett, hogy valaki venné a fáradtságot és megnézné, hogy mi történt a sofőrrel. Erre csak egy ember vetemedik és mikor meglátja az autó vezetőjét, kiderül, hogy egyik percről a másikra megvakult. Nem tudni az okát, de nem lát semmit, csak óriási fehér ködszerűséget. Miután hazakíséri a segítő ember a megvakultat, felkeresnek egy szemorvost, aki semmi fizikai elváltozást nem tapasztal és értetlenül áll a dolgok előtt. De magában érzi, hogy nagy a baj, és tart tőle, hogy nem egyszeri eset lesz. És innen elindul a lavina. Hirtelen, mindenféle előjel nélkül elkezdenek megvakulni az emberek. Megvakul a segítő ember (aki - milyenek vagyunk mi emberek! - ellopta az első vak autóját), megvakul az orvos, megvakulnak azok az emberek, akik az orvos várójában voltak, egyszóval iszonyatos gyorsasággal terjedni kezd a fehér kór. A kormány tehetetlen, de mivel rettegnek a betegségtől, arra az elhatározásra jutnak, hogy a már megvakultakat és a velük érintkezésben lévő embereket bezárják egy használaton kívüli ódon elmegyógyintézetbe. Elsők között érkezik ide az orvos és felesége is. Bár utóbbinak nem kellene itt lennie, ugyanis valami oknál fogva ő nem vakult meg. De nem akarja elhagyni a férjét, ezért vaknak tetteti magát.

Ebben az elmegyógyintézetben aztán olyan döbbenetes, gyomorforgató és embertelen dolgok történnek a főszereplőkkel, hogy azt szavakkal nem lehet leírni. A legalapvetőbb emberi szükségletek elvégzésében korlátozva vannak a bentlakók, hisz nem látnak, felfedezni sem tudják az épületet. Élelmet is napjában csak egyszer kapnak, azt is csak egy darabig viszik el nekik a katonák, onnantól nekik kell becipelniük. Már magában ez is óriási erőfeszítés, rátalálni a kosárnyi élelemre sem megy egyszerűen. Arról nem is beszélve, hogy a lakók lassan kezdik levetkőzni emberi voltukat, visszasüllyednek az állati szintre és csak a létfenntartási ösztönük diktál nekik. Mi, olvasók, mindezt a feleség szemén keresztül látjuk, aki a legrosszabb helyzetben van: minden borzalmat lát, segíteni szeretne, de annyi beteg lesz, hogy mindenkin már nem tud, illetve ő olyan dolgokat is észrevesz, hogy ha valaki mondjuk kétszer állt sorba az élelemosztás alkalmával. De nem szólhat, nem fedheti fel magát. A kór pedig csak terjed tovább megállíthatatlanul, lassan mindenki megfertőződik vele, a kormánytagok, az elmegyógyintézetet őrző katonák, mindenki elveszti szeme világát.

Számomra azok a napok, amelyek az elmegyógyintézetben játszódnak voltak a legmegdöbbentőbb és legborzalmasabb részek. Volt egy jelenet, amikor annyira háborgott mind a gyomrom, mind az igazságérzetem, hogy le kellett tennem, mert nem tudtam továbbolvasni. Aztán persze a kíváncsiságom hajott tovább, de emlékszem, hogy aznap este nem könnyen jött álom a szememre. Ugyanis Saramago olyan erőteljesen ábrázolja az állati szintre lealjasodott újfajta "benti" társadalom kialakulását, hogy azt éreztem, igen, ilyenek vagyunk mi emberek, és igen, az a szomorú, hogy biztos vagyok benne, ugyanígy viselkednénk ha hasonló fertőzés fenyegetne minket. Ilyen szörnyű helyzetben is lennének olyanok, akik feljebbvalónak éreznék magukat másoknál, itt is lennének vezetők és elnyomottak, csak a tét lenne más. Nem az lenne fontos, hogy van-e autód vagy bundád, hanem, hogy üres gyomorral feküdtél-e le aludni vagy sem. És azért, hogy élelemhez jussál, mindent, de mindent megtennél.

"Ha arra nem vagyunk képesek, hogy teljességgel ember módjára éljünk, legalább tegyünk meg mindent, hogy ne éljünk teljességgel állatok módjára (...)"

Bevallom az elején nehezen szoktam meg Saramago stílusát, ugyanis a párbeszédek folyamatos szövegszerűen ágyazódnak a regénybe, és vesszők szerepelnek csak a mondatok végén. Aztán a történet annyira elsodort, hogy ez sem érdekelt, sőt, megszoktam és megkedveltem. A másik nagy érdekesség a könyvben, hogy a szereplők nem nevükkel szerepelnek, hanem foglalkozásukkal vagy valamilyen tulajdonságukkal azonosítjuk be őket: van az első vak, az első vak felesége, az orvos, az orvos felesége, a sötét szemüveges lány, a kancsal kisfiú stb. Ez is nagyon szíven ütött, mert úgy gondolom, hogy ebben a helyzetben abszolút fontosságát veszti a név, egyformák lesznek az ember, mindenki vak lesz, nincs különbség.

Szerintem ez az a könyv, amelyet egyszer mindenkinek el kellene olvasnia. Annyira elgondolkoztatja az embert és tényleg olyan borzalmas világot tár elénk, hogy én olvasás közben és a könyv befejezése után annak örültem, hogy látok, hogy látom az emberek arcán az apró rezdüléseket, hogy látom Budapest házait, a Dunát, a környezetemet. Valahogy kicsit lelassultam azokban a napokban, nem siettem a villamos után, majd jön a következő, úgy éreztem, hogy felesleges rohannom, van annál fontosabb dolog is a világon, mint hogy két perccel hamarabb érjek haza.

Saramago ezzel a könyvével bekerült nálam azon írók közé, akiknek műveit biztos, hogy keresni és olvasni fogom majd a jövőben. A legközelebbi kiszemeltem tőle a Halálszünet c. regénye (erre Andiamo hívta fel a figyelmemet, ezúttal is köszönet érte).

Értékelésem: 5 / 5-ből

Kiadó: Európa Könyvkiadó

Kiadási év: 2011

Fordította: Pál Ferenc

Te meg tudnál bocsátani?

Clara Sánchez: A láthatatlanok

Emlékszem, amikor először megláttam ezt a regényt, a fülszöveg elolvasása után olyan erős "ezt nekem azonnal olvasnom kell" érzésem lett, hogy alig bírtam magammal. Persze nem rohanhattam rögtön érte a könyvesboltba, ugyanis a Park Könyvkiadó az idei Könyvhétre jelentette meg. Nem volt kérdés, hogy ez lesz az egyik könyv, amely nálam landol a Könyvheti sétám után, ráadásul még kuponom is volt hozzá. Kipihenve a Könyvheti fáradalmakat, rögtön el is kezdtem olvasni és nagy meglepetés ért.

Ugyanis a fülszöveg sok mindent nem árult el (végre egy ilyennel is találkoztam!). Csak annyi derült ki általa, hogy egy fiatal várandós lány, Sandra magányra vágyva nővére tengerparti házában köt ki, hogy átgondolja hogyan is szeretné folytatni az életét. Egyik nap rosszul lesz a tengerparti sétája során és egy rokonszenves idős házaspár siet a segítségére. Megismerkednek, lassan valamiféle barátság alakul ki közöttük, sőt, Sandra már-már úgy tekint rájuk, mint nagyszüleire. Aztán egy másik séta alkalmával egy öregúr szólítja meg Sandrát, aki olyan döbbenetes titkokkal teli múltat tár fel a lány előtt, ami Sandrát óriási meglepetésként éri és veszélybe is sodorja.

Körülbelül ennyit árul el a fülszöveg, de engem már ez is nagyon felcsigázott. Ráadásul akkor még nem tudtam, hogy mindjárt az első oldalakon olyan szóval találkozom, ami felnyomja a pulzusom: nácivadász. Ezután persze leesett, hogy a borítón lévő ábra miért is volt olyan ismerős. Végig ott volt a jel a szemem előtt arra, hogy ez a regény tényleg érdekelni fog (szeretem a 2. világháborús történeteket), csak egyszerűen nem adtam össze a kettőt meg a kettőt. Ugyanis az a sas a könyv borítóján Németország címerének állata, annak Adolf Hitler által megváltoztatott formája: a karmai között egy koszorúba zárt horogkeresztet tart.

A történet kezdetén Julián, az a bizonyos magányos öregúr, nem önszántából indul útnak, hogy felkutassa a norvég náci tisztet, Fredrik Christensent és feleségét Karint. Ugyanis Julián idős és beteg ember. Mégis, amikor legkedvesebb barátjától, Salvától kap egy levelet, aki a segítségét kéri a két volt náci felkutatásának és elfogásának ügyében, szó nélkül pakol és megy. Salvával együtt raboskodtak a második világháború ideje alatt a mauthauseni haláltáborban, és Julián barátja a szabadulásuk után döntött úgy, életét arra teszi fel, hogy felkutassa a még élő és bujkáló náci bűnösöket. Csakhogy mire Julián Salvához érne, már nem találja életben barátját. De Julián nem futamodik meg, hanem szeretné barátja emlékére ő egyedül elvégezni a megfigyelést és a lebuktatást. Amikor az idős házaspár nyomába szegődik, akkor tűnik fel neki, hogy mindig van velük egy fiatal terhes lány. Arra gondol, hogy beszél vele, hogy vajon a lány tudja-e, hogy milyen társaságba keveredett. És innentől lett olyan érdekes a történet, hogy úton-útfélen ezt olvastam. Ha volt egy kis időm, miközben vártam a villamosra, biztos, hogy olvastam belőle. Este pedig mindig úgy kellett erőt vennem magamon, hogy letegyem. Pedig nem egy "tövig rágom a körmöm féle izgulós" történet ez. Mégis, engem nagyon magával ragadott.

A szereplők közül meg kell, hogy mondjam Sandra nem lett a kedvencem. Egy piros pontot kap tőlem, mert segített Juliánnak. De egyébként önző, elkényeztetett fruskának találtam, aki sokszor arra sem volt tekintettel, hogy gyermeket vár. Szerencsére azért a regény végére egy kis jellemfejlődésen megy keresztül, azaz a fruskaságát maga mögött hagyva kezd lassan felnőni, egyrészt mert anya lesz, másrészt azoknak a dolgoknak a hatására, amiken Juliánnal együtt keresztül mennek.

A Christensen házaspárt és jelenlegi életüket annyira jól mutatja be Clara Sánchez, hogy tőlük szó szerint rázott a hideg. Én személy szerint nem tudtam elvonatkoztatni attól, amit tettek a múltban és nem egy elesett, idős házaspárt láttam bennük, mert szerintem nem is azok voltak. Karin kimondottan idegesített akaratosságával, illetve azzal, hogy milyen mértékben sajátította ki Sandrát magának.

Viszont Juliánt imádtam. Egy szeretni való öregúr, akiben bizony még van spiritusz, de még mennyi! Lojális a barátjához, illetve annak emlékéhez és még testi épségét veszélyeztetve is igyekszik mindent megtenni azért, hogy a Christensen házaspárt - illetve a többi náci bűnöst, akik ugyanazon a helyen bujkálnak - lebuktassa. Ahogy egyre jobban bonyolódtak a szálak és egyre több múltbéli tettre derült fény, én úgy aggódtam egyre jobban Juliánért, mert annyira a szívemhez nőtt.

A történet szerkezete nagyon jól van felépítve. Julián és Sandra szempontjából is nyomon követhetjük az eseményeket, mert felváltva mesélik el azokat. Olyan, mintha két naplót olvasnánk egyszerre.

A cím is tökéletes választás, hiszen a bujdosó és csendben meghúzódó nácik közöttünk élnek (éltek) láthatatlanul. Lehet, hogy ismertünk egy öreg bácsit vagy nénit, aki nekünk csak a kedves szomszédunk volt, de ha beleláttunk volna a múltjukba, valószínűleg pár dolgot átértékeltünk volna velük kapcsolatban.

A regény olvasása közben végig bennem motoszkált a kérdés, hogy vajon én, ha mindazt átéltem volna, amit Julián, meg tudnék-e valaha is bocsátani ezeknek az embereknek. Őszintén? Nem tudom, de valószínűleg inkább a nem felé húzna a szívem. Pláne akkor közelítettem inkább a nem felé, amikor a regény hatására utána olvastam magának a mauthauseni haláltábornak, illetve Aribert Heimnek. Döbbenetes képeket és információkat találtam, napokig kísértettek a fotók és az olvasott rémtettek.

Ettől függetlenül mindazoknak ajánlanám ezt a könyvet, akik csak egy kicsit is érdeklődnek a nácivadászok és az üldözött nácik sorsa iránt. Még ha csak fikció is a történet egy része, akkor is nagyon elgondolkoztató, ráadásul a könyvhöz készült Utószó még jobb rálátást nyújt a történelem eme szeletére.

Értékelésem. 5 / 5-ből

Kiadó: Park Könyvkiadó

Kiadási év: 2012

Fordította: Dornbach Mária

Lépésenként előre magunkért

Jorge Bucay: 20 lépés előre

Tavaly egy internetes portálon való böngészés eredményeképpen vettem meg Jorge Bucay Nyitott szemmel szeretni című könyvét. Nagyon tetszett, mert úgy éreztem, hogy mindenkit meg tudott vele szólítani: azokat, akik még keresik párjukat és azokat, akik ugyan már megtalálták, de különböző párkapcsolati problémákkal küzdenek. Már akkor úgy gondoltam, hogy szeretnék még az írótól olvasni, de pszichológiai témájú könyvekhez nekem megfelelő hangulat kell vagy éppen egy hullámvölgy. 

Amikor a 20 lépés előre című könyvével először találkoztam és elolvastam a fülszövegét miszerint "húsz rövid fejezetben húsz tanácsot fogalmaz meg, melyeket követve harmonikusabb, gazdagabb s talán boldogabb lehet az életünk", úgy éreztem, hogy ennek a könyvnek eljött az ideje nálam. Ugyanis épp egy említett hullámvölgyben csücsültem és kellett valami kapaszkodó, ami elindít felfelé a gödörből. Megvettem, hazavittem, egy darabig kerülgettem, majd egy olyan estén, amikor csönd és nyugalom volt körülöttem belekezdtem az olvasásába. Akkor úgy gondoltam, hogy majd esténként egy vagy maximum két fejezetet olvasok el, aztán csak azt vettem észre, hogy már a 4. lépést olvasom.

Bucay úgy építette fel a könyvét, hogy minden fejezet egy-egy lépés a személyes fejlődés és az önmegvalósítás irányába. Persze, ezek most nagy szavak, hogy fejlődés meg hogy önmegvalósítás, hiszen sokszor örülünk, hogy a napi feladatainkkal végzünk és a magunkkal való törődést nagyon sokszor hátrasoroljuk. Pedig szerintem néha szükség lenne arra is, hogy egy kicsit - önző módon - csak magunkkal foglalkozzunk. És ezzel nem azt tanácsolnám bárkinek is, hogy csapot-papot otthagyva rohanjon manikűröztetni vagy vásárolni valami divatos bevásárlóközpontba. Nem, nem erre gondolok. Hanem arra, hogy például zárja magára néha a szoba ajtaját és kérjen 15-20 percet a családtól, ami csakis az övé és amikor esetleg egy-egy ilyen könyvet is a kezébe tudna venni.

Jorge Bucay könyvét azért szerettem, mert nem ad konkrét tanácsot, hogy ezt meg azt csináld és akkor megoldódnak a problémák az életedben. Ő csak amolyan mankókat nyújt, hogy mivel tudna az ember egy kicsit változtatni az életszemléletén. Ráadásul mindezt úgy, ami a saját védjegye: minden fejezet egy-egy tanulságos tanmesével zárul. Ezek azok, amelyek igazán megfogják az embert, én ezeken gondolkoztam a legtöbbet. 

Pár fejezet különösen erősen hatott rám, vagy legalábbis elolvasásuk után azt mondogattam magamban, hogy ezt igyekszem a jövőre nézve követendő magatartásformának tekinteni. Ilyen volt például a Nevess szívből fejezet. Voltam már úgy, hogy a legjobb megoldás egy katasztrofális helyzetre az volt, hogy egy jót nevettem a dolgokon. Persze volt olyan is, amikor a "nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek" helyzetben inkább lefelé fordult a szám, de hátha a jövőben eszembe fog jutni Bucay alábbi tanácsa és a másik irányba billen majd a mérleg:

"Aki szeretné derűvel szemlélni a vele megesett furcsa vagy képtelen dolgokat, legjobban teszi, ha máris megtanulja kinevetni önmagát. Csak érett személyiség képes nevetni magán. Olyanok ismérve ez a képesség, akinek nem kell a sikeres ember szerepében tetszelegniük, anélkül is biztosak tudnak lenni magukban."

A Legyél mindig kedves fejezet számomra szintén érdekes volt. Igyekszem ezt is szem előtt tartani mostanság, de mondhatom, hogy cseppet sem egyszerű. Sőt! Pláne olyankor, amikor úgy érzed, hogy igazságtalanul bánnak veled és a harag percek alatt fellobban benned. Ilyenkor fogok az alábbiakra gondolni:

A régi görögök szerint megharagudni mindenki tud, de arra megharagudni, aki megérdemli, a megfelelő pillanatban, és épp annyira, amennyire kell – ez már a bölcsek kiváltsága.

Összességében nagyon örülök, hogy ez a könyv a kezembe került és mivel úgy érzem, hogy kicsit gyorsan robogtam át rajta, szerintem a hosszú téli estéken majd újra a kezembe veszem. Bucay többi, magyarul megjelent könyveire is kíváncsi vagyok, szép lassan sorra fognak kerülni azok is.

Értékelésem. 4/ 5-ből

Kiadó: Európa Könyvkiadó

Kiadási év: 2012

Fordította: Lukács Laura

Ha az öreg ház mesélni tudna!

Katharina Hagena: Az almamag íze

Nagyon vártam ennek a könyvnek a megjelenését. Mikor először olvastam róla, rögtön beleszerettem a címébe, és a szép, egyszerű borító is nagyon vonzott. A fülszöveg pedig épp annyit sejtetett csak, hogy egy család nőtagjairól, szerelemről, csalódásokról, tragédiákról fog szólni azaz számomra minden adott volt ahhoz, hogy a saját könyvespolcomra kerüljön a könyv. 

Amikor elmentem beszerezni akkor szembesültem vele, hogy kisalakú és nem túl vastag, így azt gondoltam, hogy nagyon gyorsan ki fogom majd olvasni. Ehhez képest majdnem egy hétig forgattam a lapokat és hiába lapult minden nap a táskámban, ez nem volt egy olyan könyv, amit úton-útfélen olvasni tudtam volna. Ugyanis mire épp belemerültem volna a titkokkal teli családtörténetbe, már le is kellett volna szállnom, így otthonra és estére maradt az olvasás. Aminek - így utólag visszagondolva - sokkal jobban örülök, mintha egy nap alatt "felfaltam" volna a történetet.

Iris Berger egy szomorú esemény, nagymamája temetése alkalmával tér vissza nagyszülei régi házába. A temetésre összegyűlt a szűk család, azaz Iris és szülei illetve két nagynénje. A végrendelet felolvasásakor kiderül, hogy Bertha nagymama a családi kőházat a hatalmas kerttel együtt egyetlen élő unokájára, Irisra hagyta. Ő úgy dönt, hogy nem tér vissza rögtön otthonába a temetés után, hanem pár napot eltölt a házban, hogy eldöntse mit is akar vele kezdeni. A ház és a kert az almafákkal és a ribizlibokrokkal együtt olyan emlékek sorát hozza felszínre, amelyre Iris fájó szívvel tekint vissza. Ebben a házban halt meg Bertha nagymama testvére, Anna 16 évesen és ugyanitt történt tragikus baleset Iris fiatal unokahúgával, Rosmarie-val az egyik nyári vakációjuk alkalmával. Ráadásul bekopogtat a házba egy idős úr, Carsten Lexow, aki egy eddig féltve őrzött titokról rántja le a leplet. És hogy a történet még bonyolultabbá váljon, a régi szomszéd fiú, Max Ohmstedt is bekerül Iris életébe, ugyanis ő azon ügyvédek egyike, aki Bertha nagyi örökségét kezeli.

Ahogy Iris eldönti, hogy a házban marad, úgy derül ki egyre több és több a családról. Megtudjuk Bertha és későbbi férje, Hinnerk Lünschen egymásra találásának történetét, illetve azt, hogy mi köze van a titokzatos Lexow úrnak Bertha és húga fiatalságához. Kibontakozik szép lassan a következő generáció sorsa is előttünk. Megismerjük Bertha három lányának életét. Christáét, Iris anyjáét, akit a szerelem messzire sodort az otthonától, az almafáktól és a hőn szeretett családi háztól. Harrietét és cseppet sem egyszerű sorsú szerelmét, amely miatt Harriet visszatér a családi házba és itt szüli meg, majd neveli fel egyetlen lányát, Rosmarie-t, akit tragikus körülmények között elragad tőle a sors. De Inga, a harmadik testvér életéről is olyan dolgok derülnek ki, amelyek már a következő nemzedék sorsára is hatással vannak. Rosmarie, Iris és a szomszéd lány, Mira - aki Rosmarie legjobb barátnője - közös nyaraiba, közös játékaiba is betekintést nyerhetünk, egészen addig a bizonyos tragédiáig.

Az emlékek mozaikjából összeáll a család 3 nemzedékének színes és szerintem cseppet sem boldog, hanem inkább keserédes, sokszor tragikus története.

"Az elfelejtett dolgok soha nem maradnak nyom nélkül, titokban mindig felhívják magukra és a rejtekhelyükre a figyelmet."

Ami miatt ez a történet nagyon a szívemhez nőtt az a keserédes és egy cseppet titokzatos, rejtelmes hangulat, amely az egész könyvet átszövi. Jó volt Irisszel belépni a kőházba, felfedezni az emeletet, a szobákat, a kelengyés ládát, leakasztani a kissé poros ruhákat a vállfákról. Bejárni a kert minden zegzugos részét, elképzelni a furcsa módon fehérbe boruló ribizlibokrokat és a többször virágzó almafát, amely alatt mindig olyan események történnek, amelyek újra beindítják a sors kerekeit. Néhol egy kicsit emlékeztetett Alice Hoffman A tizenharmadik boszorkány c. könyvére, de valószínűleg csak azért, mert itt is három generáció nőtagjai állnak a középpontban. Párszor pedig Sarah Addison Allen A csodálatos Waverly-kert c. regényének almafája jutott az eszembe, bár ebben a könyvben az almafa maga nem volt aktív szereplő.

"A sors eseményei – és családunk eseményei – mindig egy eséssel kezdődtek. És egy almával."

A történet hangulata mellett a szereplők tetszettek még nagyon, akik nem idealizáltak, nem szépek vagy jók, hanem csak igazán emberiek: anyák, lányok, unokák, nővérek, unokahúgok, barátnők. Szerelembe esnek, csalódnak, elmenekülnek otthonról, visszatérnek, féltékenykednek, hibáznak, sírnak, nevetnek azaz élik a cseppet sem rózsaszín cukormázas életüket. Egy közös bennük: mindannyian kapcsolódnak egymáshoz és a kőházhoz, hiszen innen indultak és sokszor ide térnek vissza.

Összességében nagyon kellemes élmény volt ez a könyv nekem. Alapból nagyon érdekelnek a családtörténetek, itt pedig egy olyan famíliát ismerhetünk meg, akik tárolnak a szekrényükben egy-két csontvázat. Ráadásul az én családom is inkább nőkből tevődik össze, rengeteg unokahúgom, unokanővérem van, édesanyám is két nővérrel nőtt fel, így teljesen bele tudtam magam képzelni Iris helyébe. Akik szereti a családregényeket, azoknak mindenképpen ajánlom!

Értékelésem: 4 / 5-ből

Kiadó: General Press

Kiadási év: 2012

Fordította. B. Szabó Károly


(A kép forrása: www.weheartit.com)

Könyvhéten jártam

Idén végre kijutottam a Könyvhétre, bár most sem volt biztos, azért mégis csak sikerült.

A fejemben volt egy kis listám, hogy mik azok a könyvek, amiket feltétlenül szeretnék bezsákmányolni, de az első kört a téren arra fordítottam, hogy feltérképezzem a terepet, hogy megtaláljam azokat a kiadókat, akiknek a kínálatát közelebbről is szemügyre szeretném venni. 

Ami egy kicsit nehezítette a dolgomat, az az óriási tömeg volt. Én még ennyit embert egy helyen rég láttam! Ennek egyrészt nagyon örültem, mert ilyenkor lehet látni, hogy igenis olvasunk és hogy van kereslet a könyvekre, a magyar és a külföldi irodalomra egyaránt. Másrészt kicsit problémás volt ez a nagy sokaság, mert több standot nem tudtam normálisan megközelíteni.

De láttam sok-sok gyereket, akik éppen nagy dilemmában voltak, hogy ezt a mesekönyvet kérjék-e a szüleiktől vagy éppen a másikat. Teljesen átéreztem a problémájukat, tudom, hogy milyen nehezen dönt a könyvmoly két számára kedves könyv között. Aztán láttam egy idős nénikét, aki alig érte fel a standokat, olyan picike volt, de csillogó szemekkel mazsolázgatott a kínálatból. Fültanúja voltam egy fiatal pár civódásának is, ugyanis a lány sietett volna tovább egy másik standhoz, miközben a fiú még nézelődött és szólt a párjának, hogy "azt mondtad, hogy nézelődni jövünk ki, nekem ez a nézelődés". Megmosolyogtam őket is. Tényleg jó volt ennyi olvasást szerető, a könyvek iránt valóban érdeklődő embert megfigyelni.

A második kör alkalmával végre vásároltam is. A Park Kiadó standjánál használtam fel az egyik kuponomat és boldog tulajdonosa lettem Clara Sánchez A láthatatlanok c. könyvének, illetve ajándékba vettem a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság c. regényt. Nagyon rendesek és segítőkészek voltak a kiadó munkatársai, sőt, megkérdezték, hogy honnan hallottam Sánchez regényéről. Mit is mondhattam mást, mint hogy a könyvesbloggerektől és a Molyról! 

Az Ulpius standjánál felfedeztem Joanne Harris Rúnajelek c. könyvét 999 Ft-ért. Ennyiért nem hagyhattam ott, és így már 3 könyv volt a táskámban. Sajnos ennyi is maradt. Ugyanis még Trux Béla A templomos lovag - Akkon I. c. regényét szerettem volna megvásárolni, de olyan béna vagyok, hogy nem találtam meg. De majd internetről beszerzem! 

A Geopen és a Gabo standja volt még, ami kísértést jelentett, de győzött az angyalka a bal vállamon, mert csak kézbe vettem, megnézegettem és utána vissza is tettem a könyveket, amelyek érdekeltek. Az Agave standja előtt is nagyon sokan voltak, nem is tudtam igazán körülnézni, csak Baráth Katalin legújabb regényét láttam közelebbről. El is döntöttem, hogy ezt a sorozatot is szeretném majd elolvasni.

Aztán az újabb körömet arra szenteltem, hogy körbenézzek a dedikálók között. Na, ekkor egy kicsit elkeseredtem, mert hogy nem tudtam, hogy ki fogok-e idén jutni a Könyvhétre és ha igen, akkor melyik nap, ezért nem volt nálam könyv, amit dedikáltathattam volna. Pedig láttam Frances Mayest és párját a Tericum Kiadónál. Olyan aranyosak és szimpatikusak voltak. A Gabo standjánál Hidasi Judit dedikált, és persze, hogy az Április út sem volt nálam. A két leghosszabb sor ha jól láttam Kepes Andrásnál és Eszterházy Péternél állt. De felfedeztem Somát, Nádas Györgyöt, Nagy Bandó Andrást, Szegvári Katalint is a dedikálók között. Schäffer Erzsébet előtt szintén nagy sor kígyózott, amit nem is csodálok, hisz mindenkihez volt egy-egy jó szava és egy óriási mosolya. Hihetetlen kisugárzása van! A színpadon pedig Palya Bea énekelt éppen. Olyan hangulatot teremtett, hogy percek alatt jó nagy tömeg lett a színpad előtt és sokan vele együtt énekeltek. 

Ilyen élményekkel gazdagodva, kellően elfáradva indultam haza és az idén látottakból most bizton állíthatom, hogy jövőre is ki fogok nézni!

A zsákmányaim

Könyvtári örömök #4

Hihetetlen, hogy milyen gyorsan telnek a napok és a hetek! Mindig, amikor a könyvtárból kijövök, tudom, hogy négy hetem van arra, hogy kiolvassam a kihozott könyveket, és általában megnyugszom, hogy az nekem bőven elég lesz. Erre most majdnem kifutottam az időből, ráadásul pont a Csokoládécipővel. De szerencsére csak majdnem! A héten csütörtökre, mire mennem kellett, már ki is olvastam, így örömmel vittem vissza, hiszen hátha valaki pont erre a könyvre vár.

Ebben a hónapban is tartottam magam a megszabott darabszámhoz, azaz két könyvet engedélyeztem csak. Ebből az első nem volt kérdés. Május hónapban fedeztem fel José Saramagot, a Vakság c. könyvét olvastam tőle. Már a könyv közben tudtam, hogy szeretnék majd műveivel jobban megismerkedni, csak azt nem tudtam, hogy mi legyen a következő. Ezt a dilemmát oldotta meg Andiamo, aki mesélte, hogy ő a Halálszünet c. könyvére csapott le anno, egy utolsó példányt zsebelhetett be. Természetesen rögtön megnéztem, hogy miről is szól ez a könyv és nagyon reméltem, hogy bent lesz a könyvtárban. Szerencsém volt, mert épp a polcon várt.

Egy meg nem nevezett országban egyik napról a másikra a Halál úgy dönt, falnak támasztja a kaszáját, és nem arat tovább. A haldoklók százai kerülnek kilátástalan helyzetbe, állapotuk se nem romlik, se nem javul, ellátásuk felemészti az államkincstárat. Az országhatáron túl azonban a helyzet változatlan: továbbra is jobb létre szenderülhet, akinek ütött az utolsó órája. Nem csoda, hogy hamarosan beindul a „halálturizmus”, melyből a maffia is kiveszi a részét. Fél év elteltével minden visszaáll a rendes kerékvágásba, mi több, még a Halál stílusa is megváltozik: már nem bejelentés nélkül ragadja magával a kiszemelteket, hanem udvarias, kékeslilásan hullaszínű levélkékben egy héttel előre kiküldi az értesítést.
José Saramago legújabb, légiesen erotikus köntösbe csomagolt, irrealitásba hajló regénye, a „jövőbe látás könyve” az első kötet az író pályáján, melyet az első mondattól az utolsóig a fantasztikum jár át.

A második könyv mindig olyan nehéz döntés. Most is szépen átböngésztem a polcokat, volt pár esélyes már a kezemben, de nem éreztem AZT az érzést, azaz hogy nekem ezt most mindenféleképpen haza kellene vinnem. Míg az egyik polcon végén külön, borítóval felém fordítva meg nem láttam Carlos Ruiz Zafón Angyali játszma c. könyvét. Ekkor már jött az érzés! Többieket elfelejtve, lekaptam a polcról, elcsodálkoztam rajta, hogy több mint 600 oldalas, de tudtam, hogy hazaviszem. Imádtam az író első könyvét, a Szél árnyéka c. történetét, így most nagyon izgulok, hogy ebben a regényében vajon mit fog tudni nyújtani. A tartalom nagyon ígéretes.

A húszas évek Barcelonájában egy titokzatos idegen felkeres egy reménytelenül szerelmes fiatal írót. Visszautasíthatatlan ajánlatot tesz neki: rengeteg pénz, és talán egyéb jutalmak is várják, ha megbeszélt időre megírja a Könyvet, amely mindenek feletti hatalommal bír. Az író elvállalja a munkát, és ezzel ördögi csapdába kerül; hidegvérű gyilkosok, kegyetlen kopók, áruló barátok és csalfa szerelmek kísérik temetőkön és kísértetkastélyokon át, hogy végtére is leleplezze azt, aki a szálakat mozgatja.

Kezdődjön hát az ANGYALI JÁTSZMA…

Carlos Ruiz Zafón a világ egyik legismertebb írója. A szél árnyéka című első regénye hatalmas nemzetközi sikert aratott. Művei több mint negyven nyelven jelennek meg, páratlan hangulatú, szépséges, érzelmes és filmszerű regényeivel olvasók millióit hódította meg világszerte. Lenyűgöző új regénye valóságos labirintus, tele titkokkal, szenvedéllyel, és a könyvek iránti sosem múló szerelemmel.

Az ellentétek vonzásában

Katarina Mazetti: A pasi a szomszéd sír mellől

A skandináv irodalommal csak pár éve kezdtem az ismerkedést. Először Stieg Larsson Millenium trilógiája varázsolt el, aztán tavaly Anne B. Ragde Neshov családról szóló regényei után mondtam azt, hogy a skandinávok nagyon jól tudnak írni. Ezek a könyvek mind-mind nyomasztó és borongós atmoszférát teremtettek, egyik sem volt egy "boldogan éltek, míg meg nem haltak" típusú történet, mégis annyira el lehetett bennünk veszni, hogy csak ajánlani tudom őket másoknak azóta is.

Aztán nem olyan régen felbukkant egy könyv, aminek először a borítója, aztán a címe keltette fel az érdeklődésemet. 

A borítója, mert olyan színes és mert az egészet majdnem betölti egy hatalmas boci. Van, akinek ez már túl sok és ízléstelennek gondolja, szerintem pedig éppen abban van az erőssége, hogy e mellett biztos nem fog az ember csak úgy elsétálni. Ha ilyet látok a könyvesboltban, akkor felemelem és megnézem rögtön a fülszövegét. A történet elolvasásával pedig a mellett teszem le a voksomat, hogy szerintem illik hozzá.

A másik pedig, ami még kíváncsivá tett, az a címe volt. Persze ebből (no meg azért a borítóból) leszűrhetjük, hogy nem egy magasröptű irodalmi mű lapul a bocis borító alatt, de ilyen címre is rég bukkantam már, ami ötvözi a Pasit és a temetőt. Mégis hogyan jön össze ez a kettő, kérdeztem rögtön? Erre a kérdésre Szilvamag segítségével kaptam meg a választ, ugyanis ő volt olyan kedves, hogy kölcsön adta nekem ezt a könyvet, amit ezúton is köszönök neki!

Adva van két teljesen különböző ember: Desirée, aki a városi könyvtárban dolgozik, mint a gyerekrészleg vezetője és éppen elhunyt férjét igyekszik gyászolni, illetve Benny, egy tejgazdaság tulajdonosa, aki nemrég elhunyt édesanyja sírjához jár ki ahogy ideje engedi a gazdaság bokros teendői mellett. A két látogatott sír egymás mellett fekszik a temetőben, ezért Benny és Desirée elég sokszor látják egymást és első látásra ellenszenvesnek találják a másikat. Aztán egyik nap történik egy apróság, amely után a kémia dolgozni kezd a két magányos ember között. Ez az apróság pedig egy összemosolygás. Tényleg nem egy nagy dolog, én mégis hangosan nevettem ezen a részen is, ugyanis Benny teljesen más miatt mosolyog, mint amit Desirée gondol.

"Éreztem, hogy a szájam önkéntelenül mosolyra húzódik, és az Erdőgazdára pillantottam. Abban a másodpercben ő is rám nézett.
Ő is mosolygott. És…
Ezt a mosolyt nem lehet másképp leírni, legfeljebb egy együgyű sláger szavaival.
Napsugár és szamóca, madárdal és csillogó víztükör, ez mind volt benne. És nekem szólt az a mosoly, bizakodó volt és büszke, mint egy gyereké, aki valami ügyetlen születésnapi ajándékot nyújt át."

Az a bizonyos szikra kipattan és Benny összeszedi a bátorságát, hogy közelebbről is megismerje Desirée-t. Az ismerkedés olyan jól sikerül, hogy hamarosan a hálószobában kötnek ki, ahol a két ember között tökéletes az összhang. Idáig mindenki azt gondolná, hogy ez egy szimpla romantikus történet, holott szerintem cseppet sem az. Ugyanis jönnek a problémák, amelyek megoldhatatlannak tűnnek. Benny minden idejét felemészti a gazdaság, épp ezért csak ritkán tudnak találkozni. A férfinek öröksége a tejgazdaság, ő ebbe született bele, szívét-lelkét a gazdaság fenntartásába öli. Ő azt szeretné ha Desirée kiköltözne hozzá, és egy kis tűzről pattant menyecske válna belőle, aki este az urát meleg étellel és meleg ággyal várja haza. Desirée imádja a munkáját, a várost, a lakását és a könyveit és esze ágában sincs mindezt feladni. Egy dologra vágyik igazán: nagyon szeretne egy gyereket, de bár a hormonja azt suttogják, hogy Benny alkalmas lenne apának, erről ő maga már nincs annyira meggyőzve. A konfliktus tehát adott, mert ez a két ember nem is különbözhetne jobban egymástól:

"Rövid jelenetekből álló, komor, avantgárd darab volt, mely a modern nagyvárosi élet sivárságát mutatja be. Az én Bennym hangosan nyög a halálos csöndben.
– Nem mulattam ilyen jól a 101 kiskutya óta – mondja jó hangosan az előcsarnokban, és néz rám, kihívóan.
– Direkt bosszantani akarsz, azért csinálod! – ordibálok vele később a hamburgerbárban. – Nem vagy hülye, nem vagy szellemileg elmaradott. Miért nem tudod elfogadni, hogy az én életem is ér valamit, hogy abban is lehet valami érték? Én sem teszek idétlen megjegyzést a te tárcsás boronádra!
– De én nem is kértelek meg soha, hogy két órán keresztül bámuld – mondja sértetten."

A kérdés most már csak annyi, hogy vajon sikerül-e ezt a problémát a regény végére megoldaniuk, felül tudnak-e kerekedni az eltérő életmódjukból adódó különbségeken? Enged-e az egyik fél a másik javára vagy mindketten ragaszkodnak továbbra is a jól megszokott életükhöz és magányosan folytatják tovább?

Miért is olvastam el ezt a könyvet két nap alatt?

Azért, mert abszolút valós karakternek találtam a két embert és nagyon érdekelt a történetük. Ráadásul felváltva, hol a férfi, hol a nő elbeszéléséből követhetjük végig kettejük kapcsolatát. Megint csak bizonyosságot nyert, hogy mennyire különbözik a két nem gondolkodása egymástól.

Érdekes módon nem Desirée lett a kedvencem, hanem Benny. Benny karakterét nagyon humorosnak gondolom és tetszett benne, hogy felelősségteljes, hisz ott a gazdaság, ott aztán nem lehet szabadnapot kivenni, ha esik, ha fúj, ha nyár van, ha tél, menni kell és csinálni kell a dolgokat. (Mint Benny viccesen rávilágított a tényre: a tehenek télen nem alszanak téli álmot!) 

Városi lány létemre, mindig is vágytam a falusi friss levegőre, a vidék nyújtotta másfajta "pörgésre", talán ezért is került Benny közelebb a szívemhez. Hiába mondja magáról sokszor a könyvben, hogy "falusi tahó", kiderül többször is, hogy egyáltalán nem az, hanem értelmes, két lábbal a földön járó, igazán szerethető ember.

Desirée-vel két dologban tudtam azonosulni. A könyvmolysága és egy gyermek iránti vágya nagyon is ismerős érzés volt számomra. Épp ezért nem értettem, hogy amikor megkapná az élettől ezt az esélyt, akkor miért nem igyekszik élni vele. Hiszen ha azt a hőn áhított gyermeket egyedül vállalná, akkor nem változna semmi az életében? Dehogynem! Fel kellene adnia a munkáját egy időre, nem járhatna minden hétvégén színházba vagy kiállításokra, szóval az élete akkor is gyökeresen felfordulna. Nem lenne ketten egyszerűbb és jobb? Ráadásul már magának is bevallotta, hogy első házassága a kölcsönös szimpátiára épült, és hiába voltak közös dolgaik, az élete mégis merő unalom volt, egy állóvíz. Erre betoppan Benny, aki becsobban ebbe az állóvízbe, mint egy kő, nagy hullámokat ver, felkavarja Desirée életét és a nő meg csak azon gondolkozik, hogy nem akarja feladni a városi pörgést és az eddigi életét. Értem én az alapkonfliktust, csak nem hiszem, hogy két felnőtt, értelmes ember ne tudná ezt megoldani, úgy hogy mindkettőjük nyerjen ezzel.

Épp ezért nagyon tetszett a könyv vége. Nem hajlott az egész egy nagy rózsaszín giccsparádéba, egy kicsit nyitott maradt a kérdés. Ha nem lenne folytatása a könyvnek, nekem akkor sem lenne hiányérzetem, számomra akkor is kerek és elgondolkoztató történet lenne. De mivel tudom, hogy hamarosan jön a következő kötet (Családi sírbolt címmel), ezért biztos, hogy azt is el fogom olvasni és remélem, hogy az írónő abban is ugyanilyen humorral szövi tovább az Erdőgazda és Garnéla történetét.

Még egy apró információ. Az írónő honlapján (http://www.katarinamazetti.com/inenglish001.html) olvastam vele egy interjút. Mint kiderült a regény kezdetét, azaz egy gyászolni igyekvő özvegyet, tényleg az életből merítette. Ráadásul az írónő, csakúgy mint Benny, egy farmon élt maga is, így nem is csodálom, hogy ennyire jól át tudta adni azt nekem is, hogy mekkora munka és felelősség egy gazdaságot vezetni.

Értékelésem: 4,5 / 5-ből

Kiadó: Park Könyvkiadó

Kiadási év: 2012

Fordította: Kertész Judit

A hónap "leg-leg-leg" könyvei

Lehet, hogy kicsit megtévesztő ez a cím, mert most nem arról szeretnék írni, hogy melyik az az 5 vagy 10 könyv az eddigi olvasmányaimból, amelyek például a legjobban tetszettek, vagy esetleg a legkevésbé. E helyett arra gondoltam, hogy (remélhetőleg) minden hónapban sorra veszem az elolvasott könyveimet és ebben a bejegyzésben mindegyikről elmondanék valami apróságot, valami szerintem jellemzőt, természetesen a "leg-leg-leg" kategóriájába tartozóan.

Májusban elég sok könyvet sikerült elolvasnom. Nem tudom minek köszönhető ez, hisz az olvasási sebességem szerintem nem gyorsul hónapról hónapra, szabadságon sem voltam, hogy több időm lett volna rá. Talán inkább annak tudható be, hogy egyik könyvvel sem nyúltam félre. Íme a május havi lista:

1. Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 6 - Ketten: az a könyv, amelyen a legtöbbet nevettem.
2. Daniel Keyes: Az ötödik Sally: ebben találkoztam a legösszetettebb női főszereplővel (és nem csak a betegségéből adódóan).
3. G.G. Márquez: Szerelem a kolera idején: a férfi és a nő viszonyáról, szerelméről szóló legszebb gondolatokat itt fedeztem fel. Egy a sok közül: "Florentino Ariza olyan szépnek látta, olyan vonzónak és a közönséges halandóktól annyira különbözőnek, hogy nem értette, mások miért nem részegülnek meg cipősarkának kopogásától, miért nem dobban meg a szívük ruhafodrainak zizegésétől, miért nem őrül bele a szerelembe az egész világ hajfonatának forgószelétől, kezének röptétől, nevetésének aranyától."
4. Hidasi Judit: Április út: a hónap legnagyobb meglepetése volt.
5. Janus L. Wisniewski: Bikini - A végzet szigete: ebből a könyvből tanultam a legtöbbet. Jobb, mint akármelyik középiskolás történelem órám volt.
6. Szilvási Lajos: Egymás szemében: a legtöbbször olvasott kedvenc könyvem.
7. Karinthy Frigyes: Tanár úr kérem: itt olvastam az egyik legszívbemarkolóbb gondolatot. "Az esős ablaküveghez szorítottam a fejem, és erősen elhatároztam, hogy most felébredek, és egészen más szemmel nézem majd az igazi életemet, a középiskolában. Nem látom olyan keservesnek és fárasztónak és nyomasztónak; hanem figyelni fogom benne mindazt, ami benne kedély és humor és emlék és szép fiatalság: amit innen, ebből a távolságból olyan tisztán látok már - megnézek mindent jobban, mint eddig-, és nektek, édes barátaim, kedves középiskolai tanulók, újra megmutatom, és figyelmeztetlek benneteket, hogy mennyi szín és furcsaság és élet mindez, és mennyi emlék és mennyi remény."
8. Katarina Mazetti: A pasi a szomszéd sír mellől: a legviccesebb és talán a legmegosztóbb borító birtokosa.
9. Frances Mayes: Édes élet Itáliában: a legirigyeltebb főszereplő kategória nyertese, mert ki ne szeretne egy évet Olaszországban tölteni?
10. José Saramago: Vakság: a legfelkavaróbb és legmegdöbbentőbb történet, amit valaha olvastam.
11. Berhard Schlink: A felolvasó: az a könyv, amelyből az egyik legjobb filmes adaptációt készítették. Aki olvasta a könyvet, annak bátran ajánlom a filmet is.

Könyvszaporulat - május

Igen, megint eltelt egy hónap és igen, megint magyarázhatom a bizonyítványomat. Hiába gondoltam azt, hogy áprilisban jól kivásároltam magam és majd májusban böjtölök, nem jártam sikerrel. Májusban sikerült összesen 7 könyvet vásárolnom és egyet nyernem, szóval 8 könyvnek kereshettem a helyet a polcomon. Most pedig jöjjön a magyarázat, hogy melyik könyvnek miért kellett nálam landolnia.

Volt két könyv, amit már a Könyvfesztiválon kinéztem magamnak, de ott másik kettőre jobban fájt a fogam, így ezek májusban vártak a sorukra. Az egyik Jostein Gaarder Sofie világa c. könyve volt, amelyet tinédzserként olvastam és azóta próbáltam beszerezni. Néha antikváriumokban láttam, de horror áron, így csak vártam, hogy újra kiadják. Ami most meg is történt, szóval nem volt kérdés, hogy meg fogom venni. A másik kiszemelt Janus L. Wisniewski Bikini - A végzet szigete c. története volt. Ezt azért volt muszáj, mert 2. világháborús eseményeket dolgoz fel, és az egyik főszereplő német származású, engem ezek a történetek pedig nagyon vonzanak.

Aztán egyik hétvégén rám jött a "Karinthyt szeretnék olvasni érzés", és meg voltam győződve róla, hogy nekünk meg is van valamelyik könyvespolc rejtekében a Tanár úr kérem. Nem volt meg, így "kénytelen" voltam beszerezni. Ha már ott voltam a könyvesboltban egy Radnóti Miklós Válogatott versek kötet is jött velem, ugyanis Andiamo Vers rovatában közzétett versek meghozták hozzá a kedvem.

Hidasi Judit Április út c. könyve egy pénteki "kirohanásom" eredménye. Ezzel vigasztaltam magam egy kevésbé sikeres hét után. Nagyon jó választás volt!

Robert Merle Üvegfal mögött c. története antikvár beszerzés. Erre azért lettem kíváncsi, mert Szilvási Lajos Egymás szemében c. könyvének egyik főszereplője, Ventus Tamara, ezt a könyvet olvasta. Merle egyébként is nagy kedvencem, így igyekszem beszerezni szép lassan a könyveit.

José Saramago érdekes történet. Már olyan régóta kerülgettem ezt a könyvet (Vakság), most pedig azt éreztem, hogy el kell olvasnom. Nem bántam meg sem a beszerzését, sem az elolvasását. Sőt, örülök, hogy rátaláltam az íróra és ezután keresni is fogom a könyveit.

A május havi beszerzések közül szívemnek legkedvesebbike Joanne Harris Aludj kislány c. könyve. Hogy miért? Azért mert ezt nyertem!!! Niki_ által meghirdetett játékban játszottam és egyszer csak jött a levél, hogy nyertem. Úgy örültem, mint egy kisgyerek! Életem első nyereménye ez.

Ami pedig egy kicsit megnyugtat, hogy a fenti beszerzések közül már négyet el is olvastam, szóval szerencsére nem az történt, hogy a megvételük után elfelejtkeztem róluk.

Júniusra nem akarok fogadkozni, mert jön a Könyvhét, biztosan tudom, hogy el fogok csábulni. Hiába, önuralom terén van még mit tanulnom!