"A háborúban is nyílnak a virágok"

Janusz Leon Wisniewski: Bikini - A végzet szigete

Furcsa ezt leírni, de a világtörténelemből a "kedvenc" témaköröm a második világháború. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, hiszen borzalmas dolgok történtek akkoriban, és a mai napig nem tudom felfogni, hogy hány emberélet veszett oda, hány család élete ment tönkre.

Arra már nem emlékszem, hogyan figyeltem fel Janusz L. Wisniewski könyvére, csak azt tudom, hogy a fülszöveg elolvasása után eldöntöttem, hogy ezt el kell olvasnom. Ugyanis egy fiatal német lány a könyv főszereplője, ami számomra azért fontos, mert a világháborús történetekből azok mindig jobban érdekeltek, ahol német szemszögből (is) olvashatok a történésekről.

Anna Marta Bleibtreu életében 1945. február 14-én Drezdában iszonyatos dolog történik. A szövetséges amerikai és brit légierő 1945. február 13-15. között összehangolt akcióban bombázást indított Drezda városa ellen. A gyújtóbombákkal végrehajtott támadás következtében az egész történelmi óváros lángokba borult, a lakosság nagy része vagy a tűzben lelte halálát, vagy a tűzvész következtében felszabadult mérges gázok, illetve a kialakult oxigénhiány végzett velük. 

Anna ezt a poklot éli túl. A bombázás kezdetekor édesanyjával és az általuk bújtatott zsidó kisfiúval együtt menekülnek, az Annenkircheben lelnek átmeneti menedékre. A bombázás során a templom környékét is találat éri, Anna elveszti az utolsó fontos embert is az életében, így a támadás után egyedül indul útnak, hogy felkeresse Kölnben élő nagynénjét. Döbbenten tapasztalja a városban a pusztítás mértékét. Mivel gyermekkora óta a fényképezés a legnagyobb szenvedélye, önkéntelenül a féltőn óvott fényképezőgépéhez nyúl, hogy megörökítse azt a poklot, amit soha nem fog tudni kitörölni az emlékezetéből. Csak egy tekercs film van a fényképezőgépben, de Anna így is félelmetes erejű képeket készít:

"Odatántorgott egy falmaradványhoz, amely mögött valaha egy lakás konyhája volt (...). A mosogató melletti párkány maradványain egy csésze tea állt, amit valaki otthagyott, egy fehér porcelántányéron pedig egy félig megrágott , megszáradt sajt borította vajas kenyér. A mosogató fölött, a falon egy rozsdafoltos tükör lógott. A tükör alatt, egy kis üvegpolcon négy alumíniumbögrében négy fogkefe állt. Kettő egészen biztosan gyerekméret. A lány úgy bámulta mint valami kísérteties festményt. A világvége előtti utolsó, teljesen hétköznapi kép itt valami elmebeteg szobrász avantgárd, jól megtervezett, szürrealista installációjának tűnt. De nem valami rafinált kompozíció volt ez, amely ámulatba kellett volna, hogy ejtse a műértőket. 1945. február 15-én, csütörtökön, dél körül ez volt Drezda városának legreálisabb részlete."

Anna utoljára még felkeresi házukat, ahol már csak romokat talál, de felfigyel rá egy fiatalember, aki ebben a szörnyűségben a lány társául szegődik és a következő tíz napot együtt töltik a fiú által kialakított menedékhelyen bujkálva a további támadások elől. Néha csak feküdnek egymás mellett csöndben, máskor viszont órákat beszélgetnek át. 

"Ujjbegyével végigsimogatta a lány nyakának minden zugát, és mesélt.
Arról, hogy megfosztották őket a fiatalságuktól, hogy elvették az ártatlanságukat, a hibázáshoz való jogukat, a naiv, ifjúkori lelkesedésüket és rácsodálkozásukat a világra; hogy parancsba adták nekik, hogy egyeseket gyűlöljenek, másokat meg bálványokként imádjanak. Parancsra kellett felnőniük, és ölniük is; és ha úgy esett, becsületből és méltósággal meghalniuk. Mert bebeszélték nekik, hogy „a hazáért és a nemzetért elesni a legnagyobb dicsőség."

Egymás karjai között lelnek pillanatnyi nyugalmat az átélt borzalmak után és úgy döntenek, hogy együtt folytatják útjukat Kölnbe, a lány rokonaihoz.

Ezen a ponton kezdődik el a történet második szála: New Yorkba röpít minket az író, Stanley Bredford fotós életébe csöppenünk bele a világ másik oldalán. Ő a New York Times hivatalos fotóriportere, akit főnöke a drezdai bombázás híre után azonnal Európába küld. Stanley nagy nehézségek árán, érdekes tapasztalatokkal, furcsa emberekkel való találkozások után megérkezik végül Kölnbe, ahol a Kölni dóm tetején összetalálkozik egy lánnyal, aki német létére úgy beszéli az angolt, mintha anyanyelve lenne és olyan fotózási tanáccsal látja el Stanley-t, hogy az rögtön kiszúrja a lányban rejlő tehetséget. És hogy ki ez a lány? Ő Anna, aki a legféltettebb kincsét, a Drezdában készített fotósorozatot bízza rá Stanley-re. A férfi, miután előhívta a képeket, tudja, hogy minden követ meg fog mozgatni azért, hogy ezt a lányt magával vihesse New Yorkba, hogy egy új életet kínálhasson neki. Sikerül Annának vízumot szerezni és a visszautat New Yorkba már együtt teszik meg. 

Anna élete itt vesz új fordulatot. Lehetőséget kap a felejtésre, az újrakezdésre. Ő is a New York Times fotóriportere lesz, saját lakással, keresettel, Stanley és barátai segítségével pedig új ismerősökkel gazdagodik. Azonban a gondolataiban mindig ott motoszkál német származása:

  
"Eszükbe jut-e, hogy ő, csak azért, mert német, valamilyen úton-módon hozzájárult ehhez az egészhez, vagy, hogy a hallgatásával beleegyezett? Vajon minden németet bűnösnek tartanak, vagy csak azokat a névteleneket, akikkel nem találkoznak szemtől szemben a folyosón, az utcán, az étteremben vagy a parkban, Bocsánatot kellene kérnie? És nem csak most, hanem egész életében? Az egész életét megbélyegzi majd ez a bűn?"

Az ilyen gondolatok elől a munkájába menekül, az lesz a társa, még vasárnaponként is az irodában dolgozik. Egyetlen férfi kerül közel hozzá, ez pedig Stanley öccse, Andrew. Ő viszont olyan titokzatos munkát végez, hogy még a családja sem tudja éppen hol van és mit csinál. Épp ezért hol felbukkan Anna életében, hol eltűnik és csak levelek útján tartják a kapcsolatot. Aztán véget ér a háború először Európában, majd Japán is kapitulál és Andrew és Anna között is felgyorsulnak a dolgok. Aztán Andrew-t megint titokzatos küldetésre küldik, de Anna sem tétlenkedik. Őt főnöke Bikini szigetére küldi, ahol úgy érzik, hogy készülődik valami, amire Annának kellene fényt derítenie. Ott, a paradicsomi környezetben találkozik Anna váratlanul Andrew-val újra és a mesés környezet hirtelen újra pokollá válik, és a lányt egy újabb döntés elé állítja a sors.

A könyv olvasása közben olyan sok gondolat volt a fejemben.

Elsőnek az volt nagyon érdekes, hogy olyan volt, mintha nem egy, hanem rögtön két könyvet olvastam volna. Az egyik egy regény, a másik pedig egy nagyon részletes történelem könyv. De aztán megszoktam ezt a kettősséget és csak úgy fogytak az oldalak, nehezen tudtam letenni. Hihetetlen dolgokat tudtam meg egyébként, amire annak idején történelem órákon biztos, hogy nem tértünk ki (biztos, mert megnéztem a negyedikes törikönyvemben, amit még a mai napig őrzök). 

Például eddig csak annyit tudtam Drezdáról, hogy lebombázták, de azt már nem, hogy milyen céltalan pusztítás történt ott. Ha csak rákerestek az interneten Drezda bombázására, iszonyatos képeket láthattok. 

Aztán volt a könyvben rengeteg háttér információ Hitlerről és a Harmadik Birodalomról. Azt sem tudtam eddig, hogy 1938-ban Adolf Hitlert a Nobel-békedíjra jelölték. Hihetetlen, nem? Vagy azt is most olvastam először, hogy Hitler kétszer is felvételizett a bécsi Művészeti Akadémiára, sikertelenül.

A Kölnben játszódó részeknél pedig szó szerint rázott a hideg, ugyanis Kölnbe volt szerencsém eljutni. Amikor arra a részre tér ki az író, hogy igaz, hogy a Kölni dómot érte pár találat a világháború alatt, de arra azért ügyeltek, hogy ne bombázzák le a tornyokat és a templomot teljesen, mert ez a repülőknek nagyon jó tájékozódási pontot jelentett, akkor választ kaptam arra kérdésemre is, ami akkor fogalmazódott meg bennem, amikor ott álltam a dóm előtt. Pici kis hangyaként tekintettem fel az előttem tornyosuló hatalmas épületre és az járt a fejemben, hogyan menekült meg ez a csoda a világháború pusztításától?

(Forrás: www.wikipedia.org)

De a New Yorkban játszódó részeknél is találtam újdonságot. 

Kedvenc jelenetem egyike 1945. augusztus 14., a háború vége. Amikor ez emberek a Times Square-en ünnepelnek és egy Alfred Eisenstaed nevű ember elkészíti az egyik leghíresebb fotót, amely tükrözi annak a napnak a hangulatát és két hét múlva a Life című havilapban meg is jelenik ez a kép. Annyira eltalált szerintem!

Végül pedig a Bikini szigetről tudtam meg, hogy mi is történt ott a világháború után. Valami halvány emlékem volt eddig is róla, de most tudatosult bennem, hogy innen embereket küldtek el, akik nemzedékek óta élték itt csöndes és békés életüket. Azért telepítették ki őket, hogy hidrogénbombákat és atombombákat robbantsanak fel. Állítólag ma már meg lehet látogatni a szigetet, de nem telepítették vissza a lakosságot, mert ugyan a sugárzás mértéke már nem jelentős, de a szigeten termett ételek huzamosabb fogyasztása mégis veszélyt jelentene az ott lakókra. 

Egyszóval rengeteg új információval gazdagodtam, némelyek sokkoltak és rögtön az internethez nyúltam, hogy még többet derítsek ki róluk. A történelem szerelmesei ezeket a részeket biztos, hogy élvezni fogják a könyvben. További ínyencség még, hogy többek között felbukkan a regényben Orwell, Albert Einstein, de még Billie Holiday is.

A szereplők a szívemhez nőttek. Főleg Anna. Bámulatos erővel rendelkezett, hogy újra tudta kezdeni az életét egy teljesen idegen földrészen, idegen emberek között. Azok a részek volt a legélvezetesebbek, ahol a fotós Anna szemével láttuk a dolgokat. Érdekes, hogy milyen apróságokat vesznek észre azok, akiknek ez a szenvedélyük, a hobbijuk, a munkájuk. Egy kép annyi érzelmet visszaadhat, de erre is csak akkor jöttem rá, amikor ezeket a jeleneteket olvastam.

Stanley karaktere is szerethető, hiszen ő volt az, aki kisegíti Annát abból a pokolból, ugyan egy cseppet soknak találtam nőügyeinek számát, bár talán épp ez kellett, no a meg a háborúban átéltek, hogy a végére olyan ember legyen, aki értékelni tudja mindazt, amit az élettől kapott.

Andrew-ról olyan sok mindent nem tudunk meg, így őt annyira nem is tudtam megítélni. Persze azon sokat kattogott az agyam, hogy vajon mit érezhettek azok az emberek, akik az atombomba kifejlesztésében és bevetésében vállaltak szerepet. Ezért volt érdekes az ő gondolatait olvasni.

Arthur pedig, a Times főszerkesztője a legnagyobb fej volt a regényben. Bevállalós, káromkodós és rengeteg kapcsolattal rendelkező, amilyen egy főszerkesztőnek lennie kell. Ha kell, pitbull módjára harcolt az embereiért vagy egy-egy sztoriért. Imádtam a kifakadásait!

Egy apróság volt csak, ami egy kicsit zavart a könyvben. Mégpedig az, hogy elég gyakran ugrunk az időben, így résen kellett lenni, hogy a történet idejében járunk-e vagy valami korábbi eseményt, emléket olvasunk, de egy idő után már ebbe is belerázódtam. 

(Meg talán még a borítóról annyit, hogy ugyan hangulatilag nagyon tetszik, de a hölgy nincs eltalálva a címlapon, ugyanis Anna nem barna szemű volt, hanem kék.)

Összességében számomra nagy élmény volt ez a könyv, sokat kaptam tőle és egy kicsit megint más szemmel nézek azokra az évekre, a háborúra és benne az emberekre, álljanak akármelyik oldalon. Ezért már megérte elolvasni!

Értékelésem: 5/5-ből

Kiadó: K.u.K. Kiadó

Kiadási év: 2012

Fordította: Németh Orsolya

(A bejegyzés címe a könyvből vett idézet.)