Augusztusi egyke azaz így zártam a nyarat

Véget ért az idei nyár, legalábbis az utolsó nyári hónapot is magunk mögött hagyjuk holnap, és én most már nagyon örülök ennek, ugyanis valami oknál fogva teljesen rá vagyok már kattanva az őszre. Pedig nem panaszkodhatok a nyárra - a hőséget és a sok hőségriadót leszámítva -, hisz végre jutott idő pihenésre is, illetve a nyár elején írott kis listámról - miket szeretnék idén nyáron megnézni, elolvasni, megtenni stb. - elég sok tételt sikerült kipipálnom.

Augusztusban nagyon mértékletes vásárlást folytattam, így egy darab könyvet vettem csak, mégpedig Moskát Anita Horgonyhely című regényét. Nagyon érdekes történetnek gondoltam már az olvasás előtt is, az utolsó oldalak elolvasása után pedig abszolút nem csalódtam a megérzésemben. A hónap második felében valahogy más nem hozott már nagyon lázba, talán tudat alatt az őszi/téli megjelenésekre gyúrok már.

Az elolvasott könyveket nézve szuper hónap volt, összesen 8 könyvet pipálhattam ki, ebből egy mese volt. Augusztusban inkább pár, az előző hónapok során beszerzett könyvemet kerítettem sorra, így eljutottam oda, hogy - az ajándékba kapott Gyarmati Fanni naplóját leszámítva - az idén beszerzettek elolvastam. Hurrá!

Szinte mindegyik történettel nagyon betaláltam. Nem tudom minek köszönhető mostanában ez. Talán annak, hogy átgondoltabban választok, illetve igyekszem nyitni új műfajok felé, és ez utóbbi úgy tűnik igen jó döntés volt. Vanessa Diffenbaugh A virágok vére c. regénye még júliusról húzódott át, de nagyon szerettem a virágok jelentésével foglalkozó különleges történetet. Aztán Michael Cunningham Otthon a világ végén c. könyvével kerültem közelebbi kapcsolatba, ami érzelmileg eléggé letarolt, felért egy élveboncolással. Nem véletlen, hogy utána olvastam az Ide nekem a Holdat! c. mesét, amely egy igazán aranyos és nagyon szépen illusztrált könyv egy kis vakondról. Majd Lawrence Anthony vitt magával Afrikába és megtudtam, hogy milyen is az ha valaki Elefántsuttogó. (Olyan szinten rajongója lettem ezeknek az állatoknak azóta, hogy jó pár filmet megnéztem róluk.) Aztán az augusztusi pár napos nyaralásomra Jojo Moyes Páros, páratlanját vittem magammal, ami nagyon jó választás volt, hisz Moyes mindig érdekes témát talál, amit nagyon is olvasmányos és szerencsére cseppet sem nyálas stílusban tálal. Csak úgy fogytak a sorok a sziesztám alatt.  Majd éles kanyarral belecsöppentem Linn Ullmann Kegyelem c. történetébe, amelytől eléggé "féltem" és kevésbé viselt meg, mint amire számítottam. Moskát Anita Horgonyhelyével számomra megint egy újabb műfaj került fel a palettámra, hisz eddig fantasyt sem nagyon olvastam (talán a Tündérkrónikákat), de nagyon tetszett az Anita által felvázolt világ komplexitása és a történet tanulsága, mármint amit én leszűrtem magamnak. A könyvhöz pedig mindig azt az élményt fogom társítani, amikor is az özönvízszerű esőzés miatt két napig áram nélkül maradtunk és esténként gyertyafény mellett olvastam a földevők és vándorló asszonyok kalandjait. Romantikus volt! Utolsó könyvként pedig Alastair Reynolds Napok háza c. űreposzára vetettem rá magam, és muszáj vagyok itt is megköszönni Amadeának és almamagnak, hogy bátorítottak a könyv elolvasására, illetve hogy a figyelmembe ajánlották. Nem éppen könnyen helyezkedtem bele ebbe a világba, de amikor elengedtem magam, bizony más vágyam sem volt csak Campion és Purslane történetét olvasni. Ha jól tudom ráadásul ez egy sorozat első része, úgyhogy most szomorú vagyok egy picit, hogy a folytatásnak se híre, se hamva...

Remélem az ősz könyves szempontból legalább ilyen jó lesz. Van már papír alapú listám is a betervezett könyvekről a hosszabbodó délutánok, esték eltöltésére. Ha csak a felét elolvasom már akkor nagyon boldog leszek. A könyveken túli tervek is alakulnak már, sok dolgot összeszedtem, aminek majd tudok örülni vagy ami miatt jobb lesz ez az időszak, mint a korábbi volt. Legalábbis remélem!

A többiek összefoglalója:
katacita
Dóri
PuPilla 

Egy pad, egy kávé és egy könyv #13

Az utolsó augusztusi hétvégét már megint dupla kávézással töltöttem. Ha írnék rendszeresen TILT-et (azaz heti csokorba foglalnám a velem történt jó dolgokat) akkor mindenképpen előkelő helyen szerepelne az, hogy pénteken a délután 5 óra helyett már negyed 5-kor elhagyhattam az irodát. Én pedig abban a percben hétvégi üzemmódba kapcsoltam és kihasználtam ezt a pár, váratlanul nyert percet arra, hogy a pénteki programom előtt beüljek újra abba a pékségbe, ahol már a múltkor is voltam. Imádom a csíkos asztalukat és kék bögréjüket, egyszerűen jókedvre derülök már attól ha csak rájuk nézek. Most nem lattét ittam, hanem cappuccinót választottam és kortyolgatás közben belemerültem a Napok háza c. sci-fi utolsó oldalaiba. Imádom ezt a könyvet! Amennyire megijedtem az első oldalaktól, hogy ez nekem túl magas lesz, a végére annyira megszerettem az egész történetet és a főszereplőket. Leborulok Alastair Reynolds előtt, mindig irigyen gondolok az ilyen szerzőkre, akiket ekkora fantáziával és tehetséggel áldott meg a sors.

Ma vasárnap pedig - bár odakint számomra elrettentő hőfokot mutatott a hőmérő - egy újabb felfedezésre váró kávézót és parkot próbáltam ki. Régóta nézegettem már a Madal Cafét, most végre be is tértem. Engem elvarázsolt a letisztult és nagyon hangulatos belső tér. Amikor a kinti kánikulából beléptem, az az érzés csapott meg, hogy a nyugalom szigetére érkeztem. Már most tudom, hogy egy esős őszi vagy havas téli délután tuti bekuckózom ide egy jó könyvvel. 

Most elvitelre kértem egy lattét és nagyon tetszett az is, hogy a barista minden kérdésemre készséggel válaszolt, pont úgy viselkedett, ahogy elvárja az ember, azaz azt éreztem, hogy itt a vendég meg van becsülve. 

A kávé nagyon finom volt, szerintem az egyik legjobb, amit valaha kóstoltam, selymes ugyanakkor karakteres ízt éreztem, úgyhogy bátran ajánlom kipróbálásra a Madalt. Pláne, hogy megtudtam, most nyitottak a Ferenciek terén egy nagyobb üzletet, szóval nekem is lesz újabb kipróbálnivalóm. 

Az elviteles kávémmal a Szent István Park mellett kötöttem ki. Egyik ismerősöm - aki tudja, hogy szeretek kiülni parkba olvasni - hívta fel a figyelmemet a Ruttkai Éva Parkra. Ez a házak között megbújó kert szerintem igazán tökéletes helyszín egy csendes olvasásra. Mikor én megérkeztem csak egy pad volt foglalt, úgyhogy még választhattam is az árnyékos ülőhelyek közül. Ugyan a park nem nagy, viszont szép, tiszta, karbantartott és csöndes volt. Azt hiszem nem utoljára tértem be ide. Mivel a Napok házát be is fejeztem, most az egyik könyvtári szerzeményt vittem magammal. Anita Amirrezvani A virágok vére című regényébe merültem bele és nagyon örülök, hogy rátaláltam erre a könyvre. Aki szereti a női sorsokról szóló történeteket azoknak mindenképpen ajánlom a szőnyegszövő lány nővé válásának buja, keserédes, és mesékkel tarkított történetét.

Remélem, az ősz és egyben így a kedvenc évszakom beköszöntésével még sok lehetőségem lesz kiülni olvasni és kávézni egy jót. És abban is bízok, hogy sok új, felfedezésre váró kávézót fogok még megismerni a jövőben.

Ruttkai Éva Park

Coco Chanel: márka és divat született

C. W. Gortner: Mademoiselle Chanel elmeséli az életét

Óriási mázlim volt ezzel a könyvvel. Épp akciós volt és persze nagyban tanakodtam rajta, hogy meg kellene rendelnem, amikor is a könyvtárban rátaláltam egy friss, ropogós, szerintem tök új példányra. Ráadásul bár sikerkönyv volt, nem volt jelezve és máshová volt téve, ezért a könyvtáros hölgy volt olyan kedves és kerek 4 hétre kölcsönözte nekem. Akkor még azt gondoltam, hogy remélem elég lesz hozzá ez az idő, hisz majdnem 500 oldalas. Aztán én nevettem a legjobban, amikor is kb. egy hét alatt elolvastam, mert letehetetlen és izgalmas olvasmány ez a könyv egy hihetetlen nőről.

Bevallom, nem sűrűn szoktam önéletrajzi ihletésű regényeket olvasni, de mostanában egyre közelebb érzem magamhoz ezt a műfajt, no persze a színvonalas verziót és nem azokat, amelyekben napjaink celebjei tárják ki magukat a nagyvilágnak. Coco Chanel számomra ismeretlen volt - eddig. Persze, tudtam, hogy márkát teremtett, hogy megreformálta a divatot, de nagyjából ennyi, meg persze a parfümöt is ismerem, ami a nevét viseli. Aztán jött ez a könyv és C. W. Gortner, aki szépen felnyitotta a szememet és megismertetett egy baromi erős nővel, egy ízig-vérig üzletasszonnyal, aki a 20. század viharait úgy állta ki, mint egy erős tölgyfa. Pedig nem volt könnyű élete.

Gyermekként korán elvesztette az édesanyját a testvéreivel, állandóan úton lévő kereskedő apjuk és a nagynénik nem kívánták a lányokat magukhoz venni, úgyhogy a testvérek szétszakadtak. Gabrielle-t (ez volt Coco eredeti neve) és nővérét apácákhoz, egy árvaházba adták, ahol az apácák nagyon hamar felfigyeltek a lány hímzéseire és tehetségére a varrás terén. A fiatal lánynak minden vágya az árvaházból való kikerülése után egy saját üzlet beindítása volt, ami sajnos nem úgy megy, mint a mesékben. Küzdelmes korszak veszi kezdetét: nappal egy divatüzletben varr, esténként egy lokálban lép fel énekelni (innen jön a Coco becenév) és minden fityinget kalapokra költ, amiket átalakít. Természetesen a vevők sem jönnek csak úgy, de aztán az újításra mindig vevő kurtizánok felfigyelnek a lány munkáira és Gabrielle elindul egy férfi segítségével a több évtizedes pályáján. 

"Hollywood nem volt nekem való, és hogy őszinte legyek, Amerika sem, de megerősített abban a hitemben, hogy ha az ember nem tart lépést a fejlődéssel, azt kockáztatja, hogy tönkremegy."

És ha azt hisszük, hogy ezek után minden siker, boldogság és csillogás az ölébe hullott, akkor bizony nagyon tévedünk. Gyötrelmes egy utat járt meg odáig, hogy manapság az egyik legismertebb divatmárkát jelentse a Coco Chanel név. Hol fent, hol lent volt, a magánéletét tekintve pedig legtöbbször lent. Tragédiák sora árnyékolta be üzleti sikereit, szerelmeket, barátokat, családtagokat veszített el mindig a legrosszabb időkben, de valahogy mindig sikerült talpra állnia. Nagyon erős nőnek találtam Gortner könyve alapján, akinek minden körülmények között az első volt az üzlete és a divat, így azt hiszem valóban ez volt az élete.

– (…) Isten jól tudja, hogy keresem a szerelmet. De abban a pillanatban, hogy döntenem kell egy férfi és a ruháim között, a ruháimat választom.

Üzletasszonyként, divatmogulként szerintem annak köszönheti sikerét, hogy mindig kereste az újat, az új lehetőségeket és tartva magát a Chanel névhez és persze a stílushoz azért képes volt időről időre megújulni is. Kedvenc részeim egyike volt a Chanel parfüm megszületését bemutató részek. Gondoltátok volna, hogy a világháború ideje alatt Franciaországot megszálló majd felszabadító katonák csak úgy kapkodták kedveseiknek a Chanel N°5-ot?

– (…) Azt mondta, semmi sem olyan tartós, mint a N°5, még a szerelem sem.

Sokan elítélik Chanelt a 2. világháború során tanúsított viselkedése miatt, hisz kollaboránsnak kiáltották ki. Én biztos nem leszek az az ember, aki pálcát török felette, sőt Gortner sem, mert az egészet úgy mutatja be, hogy kapunk egy indokot Coco döntéséhez. Az, hogy ez elég-e vagy sem a feloldozáshoz, azt mindenkinek magának kell eldöntenie. Szerintem Chanel letett valamit az asztalra, a neve évtizedek óta a divatszakma nagyjai között szerepel és halála után is virágzik az általa létrehozott birodalom. 

Mindenesetre én nagyon örülök, hogy elolvastam ezt a könyvet, hisz megismertem egy hihetetlen életrajzot, újabb képet kaptam a háborúkkal tarkított 20. századról és annak fontos személyiségeiről (Picasso, Cocteau, Sztravinszkij, Romanov főherceg is megjelenik a könyvben) és Gortnerben egy olyan íróra leltem, akinek gördülékeny, élvezhető, cseppet sem száraz stílusa a garancia arra, hogy ne akarjuk letenni a könyvet.

Kiadó: Tericum

Kiadási év. 2015

Fordította: Megyeri Luca

Útszéli bogáncsból hogyan lesz moha?

Vanessa Diffenbaugh: A virágok nyelve

Idén a nyári nagy szandis akcióban nem sok könyvre csaptam le, de Vanessa Diffenbaugh regénye megtalált magának. Nem tudom hogy is van ez, de párszor ismeretlenül és véletlenül sikerült belenyúlnom a tutiba ebben az évben.

 

Ha  röviden meg kellene fogalmaznom miről is szól a történet olyan dolgok jutnának eszembe, mint az anyaság, a múlt sérelmeinek megbocsátása, feldolgozása, felnőtté válás és a szeretet elfogadása. No és persze a virágok, virágok és még mindig a virágok.

Akiket a fenti anyasági téma esetleg elrettent, az ne ijedjen meg. Az anyaság itt nem a gyermek utáni vágyról szól, hanem arról hogy senki nem azáltal lesz anya, hogy életet ad egy gyermeknek. Illetve hogy az a gyermek, akiről a születése pillanatában lemondtak és egész életét árvaházban vagy nevelőszülőknél töltötte, az életbe kilépve egyszer alkalmas lesz-e a családalapításra? Vagy a sérelmek olyan mélyek, hogy az anyaság az utolsó dolog az életében amit akar?

Ezek a központi kérdések a regény főszereplőjének, Victoriának az életében. 18 évesen kikerül a gyűlölt árvaházból és elindul, hogy a saját útját járja. Mivel egyetlen szenvedélye és menekülési útja az életében régóta a virágok, ezért ekkor is hozzájuk fordul. Szerencséjére egy kedves nő lehetőséget kínál számára a virágboltjában, ahol Victoria igen gyorsan a vevők kedvence lesz, mert mindig olyan csokrokat állít össze, amely az adott eseményhez virágnyelven tökéletesen passzol, sőt, elősegíti bizonyos várva várt dolgok beteljesülését. Aztán egy nap a virágpiacon felbukkan egy rég elfeledett srác arca a virágkupacok között és a lányt egyre jobban kísérteni kezdi a múltja. Amikor volt életének egy olyan periódusa, hogy azt érezte talán-talán otthonra és egy szerető pótanyára talált. És amikor történt valami, ami az egészet egy pillanat alatt romokba döntötte.

"Talán idővel a gyökértelen, az elhagyott, szeretet nélküli felnőtt ember is képes úgy árasztani magából a szeretetet, mint bárki más."

Számomra ez a könyv nagyon sok érzelemmel játszó, mágikus kis történet volt. Talán még ez sem az igazi szó rá, mert a mágia, nem mint boszorkányság jelenik meg benne, hanem amolyan Hoffman-féle finom érzékenység lengte be az egészet. A virágok jelentése és a hatásuk minden oldalon megtalálhatóak, és igen komoly szerepük lesz abban, hogy egy mizantróp (alias útszéli bogáncs) lányból hogyan válik egyszer egy család része (alias moha). Talán Hoffman könyvei nőisebbek, lágyabbak ennél egy picit, itt mintha egy kemény héj vonta volna be végig a történetet, de ez azt hiszem Victoria személyiségének köszönhető. Ő volt olyan kemény és szúrós, mint az a bizonyos bogáncs, és nagyon hosszú út vezetett odáig, hogy engedje magát szeretni, ledobja magáról a tüskéit, illetve elhiggye magáról, hogy vannak olyanok, akik feltétel, mindenféle viszonzási kényszer nélkül kínálják számára ezt az érzést.

A regény szerkezete kimondottan a kedvenceim közé tartozik. Egyrészt E/1. személyben Victoria szemén keresztül látunk, ismerünk meg mindent, ami szerintem sokkal mélyebb megértést biztosít az olvasónak a karakter iránt, illetve határozottan jobban drukkolunk a szereplő boldogulásáért. Másrészt váltott idősíkban bontakoznak ki a múlt és a jelen eseményei. Egyik fejezetben Victoria sorsát kísérjük végig onnantól kezdve, hogy kilép az árvaház kapuján, a másikban pedig visszatérünk a múltban ahhoz az asszonyhoz, aki teljes szívével akarta volna ezt a kislányt. 

És persze a virágok óriási bónuszt adnak a könyvhöz. Sok virág jelentésén meglepődtem, de szerencsére a kedvenceim nem hordoznak negatív töltést magukkal. És azt hiszem némely menyaszörnynek bizony álmatlan éjszakái lennének az esküvője előtt, ha megtudná, hogy melyik divatos virág milyen jelentéssel bír. Számukra ajánlanám a könyv végén szereplő virágszótárt!

Kiadó: Cartaphilus

Kiadási év: 2011

Fordította: Megyeri Andrea

Csordaszellem elefántéknál

Lawrence Anthony és Graham Spence: Elefántsuttogó

Azt hiszem ez a könyv az idei könyvvásárlásaim során az, amelyre azt tudom mondani, hogy minden forintot megért. Soha nem gondoltam volna, hogy pont egy állatokról szóló könyv lesz ez, de ez a történet nagyon mélyen megérintett, akármennyire elcsépelt szavak is manapság már ezek. Pont jókor vettem le a polcomról, mizantróp időszakomat élve az állatoknál és a könyveknél jobb vigaszt és menedéket nem is találhattam volna.

Lawrence Anthony egy dél-afrikai természetvédő, aki az életét Afrikára, az állatok megmentésére, és egy hosszan elnyúló, óriási területet felölelő vadrezervátum létrehozására tette fel. Egy nap telefonhívást kap, amelyben egy nő azt a furcsa kérdést teszi fel neki, hogy nincs-e kedve befogadni egy elefántcsordát a rezervátumába? Lawrence pár pillanatnyi hezitálás után, illetve miután megtudja, hogy a csordára kezelhetetlenségük miatt a biztos kilövés vár, igent mond és energiát, pénzt, fáradtságot nem kímélve felkészíti a rezervátumot és az ott élőket, dolgozókat ezeknek az óriásoknak a fogadására. Az állatok megérkeznek, de semmi nem működik könnyen, hisz ki akarnak törni a helyükről, keresik és meg is találják a szabadulás útját. Úgyhogy Lawrence feje egyre csak fő, hogy miként tudna közel kerülni a matriarchális berendezkedés szerint élő csordához. Tudja, hogy a csorda vezérét, a legidősebb nőstényt kell először megnyernie magának ahhoz, hogy valóban oltalmat tudjon nyújtani ezeknek a sérült lelkű, ám annál csodásabb személyiségű állatoknak. És Lawrence megcsinálja a lehetetlent. Bár a könyv elején elmondja, hogy nem ő az elefántsuttogó, hiszen őt tanították meg erre a nyelvre az elefántok, én mégis úgy gondolom, hogy Mr. Athony volt a legnagyobb elefántsuttogó a világon. Nem csak megérti az elefántokat, hanem úgy akarja a bizalmukat elnyeri, hogy közben nem játszópajtást nevel belőlük, hanem tiszteletben tartja a csordát, a csordaszellemet és azt, hogy mégiscsak vadállatokról van szó, akik bármelyik óvatlan pillanatban halált okozhatnak a hozzá nem értő embernek.

"A vadonban tanyázni valóságos gyógyír a léleknek. Ősi ösztönök ébredeznek, elfelejtett képességeket tanulunk újra; tudatunk kitisztul, éberek leszünk, és új ritmusban lüktet az élet."

Mind a könyvről, mind erről a hihetetlen emberről csak szuperlatívuszokban tudok mesélni. Amikor befejeztem a történetet szinte viszketett a kezem, hogy elölről kezdjem az egészet. Hogy újra elmerülhessek a vad afrikai tájban, hogy megismerhessem a zuluföldön élő törzseket, szokásaikat, hiedelmüket és hogy minél többet találkozhassak a csorda tagjaival: Nanával, Frankie-vel, Mnumzane-nal és a többiekkel. 

Rengeteget tanultam ebből a könyvből az elefántokról. Egyszerűen elképesztő állatok. A csorda felépítése, a matriarchák gondoskodó viselkedése, ösztöneik, amellyel a vadon veszélyeit ki tudják cselezni, a halálhoz, a születéshez, a többi állathoz való viszonyuk egyszerűen CSODA, így nagybetűvel. Hiába mi vagyunk a teremtés koronái, lenne mit tanulnunk ezektől az állatoktól. És Lawrence Anthony pontosan ebben több (és még persze sok másban is) tőlünk: hagyta magát tanítani az elefántok által.

"Minden vad élőlény tökéletes összhangban van a környezetével, tudja, hogy mire rendeltetett, és együtt rezdül az egész bolygóval. Figyelme teljesen kifelé irányul. Nem úgy az ember – ő hajlamos befelé fordulva a maga életére összpontosítani, olyan problémákon tűnődik, felnagyítva őket, amelyekre az állatvilág ezredmásodpercnyi energiát sem pazarol. Az emberek zöme már föl sem ismeri a természeti világ nagyszerű rendjét, amelyben életnek és halálnak valódi jelentése van."

A könyv stílusa egyébként igazán olvasmányos, esténként sajnáltam letenni. Tipikusan csak a "még egy fejezet" játékát játszotta velem esténként. Anthony szépen, egyszerűen mesél nekünk. Nekünk, akik itt élünk a betondzsungel közepén, akik hajtjuk azt a bizonyos mókuskereket, akik beleszürkülünk néha a szürke hétköznapokba. Egy picit színesebbé, szagosabbá, reménykeltőbbé teszi a világunkat ezzel a történettel. Ugyanakkor megmutatja ennek a csodás, vad és kegyetlen kontinensnek az árnyoldalát is: orvlövészek, értelmetlen és az állatokra nézve pusztító hatású törzsi szokások, a természet megállíthatatlan ereje mind-mind terítékre kerül. Szerencsére a szomorú események mellett (volt amit megkönnyeztem) nagyon sokszor baromi vicces sztorikat is kapunk. Az egyik kedvencem Anthony francia feleségének, Francoise-nak ölebként tartott kiskutyájával esett meg. Természetesen egy vadállattal szemben akart bizonyítani a kis vakarcs, aminek majdnem végezetes következménye lett, de szerencsére mindkét fél túlélte az atrocitást, bár azt hiszem az öleb egy életre megtanulta a leckét.

Én a magam részéről óriási köszönetet mondok a Park Kiadónak, amiért elhozta hozzánk ezt a csodás könyvet és nagyon sajnálom, hogy nem kapott nagyobb visszhangot eddig, mert igazán megérdemelné, hogy minél többen olvassák és szeressenek bele! Remélem lesz olyan, akinek meghozom hozzá a kedvét!

Mielőtt ennek a posztnak a megírásához leültem volna, kicsit utána néztem Lawrence Anthony életének. Sajnos már nincs közöttünk ez a csodálatos ember, 2012-ben hunyt el, viszont a munkásságának nem lehet szerintem nagyobb elismerése, mint az, ahogy a rezervátumban élő elefántok "búcsúztak el" tőle. A hatodik érzékükkel megérezték mi történt és elmentek a házhoz gyászolni. Nyugodtan, egymás mögött masíroztak fel és két napig, étlen-szomjan álltak a ház körüli kerítésnél, majd szépen elindultak vissza abba a rezervátumba, amit többek között Anthony tevékenységének köszönhettek. Ennél szebb búcsúztatót szerintem maga Lawrence sem kívánhatott volna!

Kiadó: Park

Kiadási év: 2014

Fordította: Lukács Laura

Mid-Year Book Freak Out Tag - azaz 15 kérdés 2015. első feléről

Sokszor, sok helyen leírtam vagy mondtam már, hogy listamániás vagyok. Épp ezért nagyon szeretem, amikor valamilyen szempont szerint valamelyik kedvenc bloggeremnél találkozom egy-egy listával (jelen esetben egy taggel), mert az szinte biztos, hogy ezeket böngészve találok rajta magamnak is valami új felfedezettet, ami repül is a váró-vagy kívánságlistámra. Ezt a kérdéssort katacita és Dóri is továbbküldte nekem, én pedig örömmel ültem le, hogy átgondoljam 2015 első félévét könyves szempontból.

1. A legjobb 2015-ös olvasmányod

Szokás szerint nagyon nehéz kérdés, egyet nem is tudok választani, mert remek könyvek kerültek eddig ebben az évben a kezeim közé. Amiket mindenképpen kiemelnék idén az Fabio Volo Hely a világban és David R. Gillham Asszonyok városa c. könyvei.

2. A legjobb folytatás, amit 2015-ben olvastál

Nem sok sorozatot olvasok, így erre nehéz könyvet választani, ugyanakkor mégis könnyű, mert az egyik nagy kedvencem lett J.K. Rowling, pontosabban Robert Galbraith Cormoran Strike sorozata, amelynek második részét, a Selyemhernyót idén olvastam és egyértelműen imádat volt a részemről.

3. Friss megjelenés, amit még nem olvastál, de szeretnél

Két könyv van, ami félig-meddig friss megjelenés és mostanában nagyon izgat. Ez pedig Fredrik Backman A nagymamám azt üzeni, bocs c. regénye és Moskát Anita Horgonyhely c. története. Az elsőre azért vagyok kíváncsi, mert Ove sztorijával belopta magát az író a szívembe, Moskát Anita regényéről meg csupa jót olvasok akármerre nézek és a fantasy vonalon van mit pótolnom (azaz inkább elkezdenem).

4. Legjobban várt friss megjelenés az év második felére

Van egy könyv, amit nagyon-nagyon szeretnék olvasni, ez pedig Anthony Doerr All The Light We Cannot See c. regénye - valahol azt olvastam, hogy magyarul is meg fog jelenni, de most sehol nem találok róla infót, így csak reménykedem.  Biztos vagyok benne, hogy ez az én könyvem lesz! De szintén hasonlóképpen várom a Geopentől a Ne bántsátok a feketerigó folytatását is, a Menj, állíts őrt!

5. Legnagyobb csalódás

Ide Nicolas Barreau Álmaim asszonya c. regényét mondanám. Amennyire szerettem A nő mosolyát az írótól, ez a második könyve számomra akkora csalódás volt. Már sikeresen el is adtam, remélem, az új tulajnak bejön a történet.

6. Legnagyobb meglepetés

Szintén két könyvet emelnék ki. Az egyik Andy Weir A marsi c. könyve, amely egy újabb piros pontot hozott a sci-finek az életemben és bátorít a további ismerkedésre. A második pedig Rene Denfeld Elvarázsoltak c. története, amelytől kicsit tartottam, de a történet a borzalmak ellenére mégis annyira szép és mély, hogy egyértelműen itt a helye.

7. Kedvenc új szerző (debütáló vagy számodra új)

Számomra új: Donna Tartt. Idén olvastam a Titkos történetet, még mielőtt tudtam volna, hogy a Park Kiadó új kiadásban megjelenteti. Egyértelműen bekerült a kedvenc kategóriába, így már tűkön ülve várom újabb regényének, a Goldfinchnek a magyar nyelvű megjelenését

8. Legújabb könyves szerelem

Vanessa Diffenbaugh: A virágok nyelve. 
Nem gondoltam volna, hogy ez a regény ilyen nagy szerelem lesz, de az lett. Tetszett a koncepciója, hogy egy történetet a virágok és jelentésük köré épít az írónő, illetve nagyon megszerettem a főszereplőket, három igazán különleges karaktert alkotott meg velük Diffenbaugh. Remélem, valamikor olvashatunk majd tőle is egy újabb könyvet.

9. Legújabb kedvenc karakter

Rene Denfeld: Elvarázsoltak - A hölgy.
Most, hogy vissza kellett gondolnom erre az elmúlt időszakra, elsőként az ő karaktere ugrott be. Titokzatos, erős, változásra és változtatásra képes. Csodáltam!

10. Egy könyv, amin sírtál

Jodi Picoult: Szelíd vadak. 
Engem könnyű megríkatni szerintem, de azért idén nem adtam könnyen magam. Az emberi sorsokat néha hatásvadász módon tálalják az írók és így elvész számomra az érzelmi katarzis, viszont az állatokkal, pontosabban az elefántokkal való találkozásom Jodi Picoult rövidke novelláján keresztül olyan intenzív volt, hogy azt könnyek nélkül nem tudtam elolvasni.

11. Egy könyv, ami boldoggá tett

Réti László: Kaméleon és A hasonmás. 
A boldogságot itt most a vidámsággal és a szórakoztatással tettem egyenlővé, így itt Réti László két regényének nyert ügye van. Baromi szórakoztató, rengeteget nevettem rajta és semmi perc alatt elolvastam őket. Még több ilyen könyvre lenne szükségünk szerintem!

12. Kedvenc filmes adaptáció, amit idén láttál

David Gutterson. Hó hull a cédrusra. 
Gyönyörű és összetett történet, szerintem az év végi összegzésben a Top valahányban lesz a helye és a könyv elolvasása után rögtön megnéztem a belőle készült filmet. Nagyon szép adaptáció volt, tökéletesen eltalálták a szereplőket, a helyszínt, a hangulatot, manapság már ritkaságnak érzem az ilyen filmes feldolgozásokat.

13. Kedvenc értékelés, amit idén írtál.

Fura ilyet választani, de talán Elizabeth Wein: Fedőneve Verity c. regényről írt posztomat mondanám. És csak azért, mert pár embert ez után sikerült elcsábítanom a regényre, aminél nagyobb boldogság nincs is, talán majd csak annyi, hogy nekik is olyan élmény legyen, mint amilyen nekem volt.

14. A legszebb könyv, amit idén vásároltál (vagy kaptál).

Radnóti Miklósné: Napló. 
Kaptam, még márciusban a születésnapomra. Két kötetes, csodás kivitelezés, és azt hiszem a belső tartalom is hasonló lesz.

15. Melyik könyveket szeretnéd elolvasni az év végéig? 

Rengeteg tervem van, amit majd jól nem fogok megvalósítani. Szeretném elolvasni az idén vásárolt könyveket, várólista-csökkentésbe beválogatott könyveket is jó lenne teljesen elolvasni és már alakul egy őszi/téli lista is, amin szerepel pl. Paul Austertől a New York trilógia, Ulickajától a Médea és gyermekei, de szeretném sorra keríteni Gillian Fylnn Sötét helyek c. könyvét vagy Kate Mortontól a Távoli órákat is. A sorozatok közül a Vének háborúját és a Calderont mindenképpen szeretném folytatni. Majd meglátjuk, mi lesz belőle!

Csontváz a szekrényben

Philippe Grimbert: Titok

"Egyetlen gyerek voltam, sokáig mégis volt egy bátyám."

Szeretem az ütős nyitómondatokat. Aminél megáll az ember olvasáskor egy percre és elgondolkozik rajta. Majd amikor kiolvasta a csupán 185 oldalas történetet, újra felcsapja a könyv elejét és teljesen más megvilágításban látja már ugyanazt a mondatot, ami pár órával korábban is piszkálni kezdte a fantáziáját. Pontosan ilyen ütős nyitómondattal kezdte Philippe Grimbert Titok c. regényét.

A történet elbeszélője egy kisfiú, majd felnőtt férfi - mint később számomra kiderült maga az író, hisz önéletrajzi ihletésű regényről van szó -, aki gyermekkora magányosságában kitalál magának egy idősebb testvért, aki védelmezi minden rossztól. Ez mellé szeretői szülei megismerkedésének történetét is maga képzeli el, azt, hogy hogyan találkoztak még a második világháború előtt, hogyan vészelték át barátoknál meghúzva magukat a háború poklát. Mivel a szülei is félig-meddig idilli képeket mesélnek erről az időről, vagy inkább hallgatásba burkolóznak, ezért az olvasó azt gondolná első körben, hogy valóban így is történtek ezek az események, ugyanakkor a sorok között olvasva érzi az ember - és persze a címből is tudja -, hogy itt bizony titok lappang a háttérben. Mit titok? Titkok! Hiszen előkerül a padlásról egy bőröndből egy használt, ugyanakkor gyermekkezek által gondosan dédelgetett kismackó, amely nem a főszereplő kisfiúé. Vajon kié volt ez a poros öreg medve? És mi köze ennek a gyereknek a szülőkhöz? Miért érzi úgy Philippe a családi összejövetelek alkalmával, hogy a felnőttek valamit titkolnak előtte? Vajon miért hatol a kisfiú lelkéig az iskolában a koncentrációs táborokról levetített kisfilm? Ezekre a kérdésekre kapunk szép lassan választ, amikor Philippe is felteszi ezeket a család egyik régi barátjának. Ez a barát pedig az emlékek súlya alatt megtörik és szép lassan feltárul a titkokkal terhes múlt, amely még most is kísérti a szülőket, sőt, a következő generációra is árnyként vetül.

"Sokáig féltem az igazságtól. Amíg lehetett, halogattam a szembenézés pillanatát: felhorzsoltam a bőröm a csendet őrző szögesdrótkerítésen."

Miután elolvastam Philippe Grimbert könyvét az első gondolatom az volt, hogy ez igen, így kell egy kerek egész, ugyanakkor érzékeny és lírai történetet írni a világháború legborzasztóbb témájáról, nem kimondva mindent, csupán sejtetve, mindezt úgy, hogy a végén elmorzsol az ember egy könnycseppet és hátradől továbbgondolni a történetet. 

Bennem sok mindent megmozgatott ez könyv. Sokat gondolkoztam azon, hogy én mit tettem volna, én hogyan döntöttem volna a világháború közeledtével zsidóként Franciaországban. Menekültem volna? Ki vagy mi lett volna a fontosabb számomra? A saját vagy a férjem, gyermekem sorsa? A saját érzéseim fogja lettem volna, vagy mindezt félretéve csak a túlélésre hajtottam volna? Nem tudom ezeket megválaszolni, csak annyiban vagyok bizonyos, hogy amikor az embernek már gyermeke van, akiért a fogantatása pillanatától szerintem felelősséggel tartozik, a saját érzelmeimet félretéve elsődlegesen a gyermekem életét mentettem volna. Én így döntöttem volna. Voltak, aki másképpen. Hogy ez jó vagy rossz döntés volt, soha nem tudjuk már meg. És ahogy fentebb írtam, Philippe Grimbert könyve önéletrajzi ihletésű, szerintem azért is született, hogy ugyanezeket a kérdéseket a pszichoanalitikusként dolgozó író is el tudja engedni, fel tudja dolgozni. Remélem, sikerült neki!

Kiadó: Magvető

Kiadási év: 2008

Fordította. Tóth Réka

Júliusi édeshármas és sok jó könyv

Az idei július számomra két arcát mutatta. Az eleje vánszorgott, azt hittem soha nem lesz vége, aztán most meg már visszasírom az utolsó felét, amikor is végre szabadságon voltam, ráadásul külföldön és kicsit visszavonulva az online világtól. Mivel azt éreztem az elmúlt időszakban, hogy kezdek megtelítődni sok olyan dologgal, amit nem szeretnék beengedni az életembe, ezért éppen jókor jött ez a kis szünet. A blogon sem voltam mostanság túl aktív, pedig rengeteg jó könyv került a kezembe, de majd lesz miről írnom a következő hónapokban.

Az új könyveket tekintve hárommal gyarapodott az itthoni könyvtáram. Az első vétel Fabio Volo Hely a világban c. regénye volt, ami olvasás után megkapta tőlem a kedvenc jelzőt. Volo nálam most már tuti befutó lesz és remélem, hogy az Európa szépen hozza majd a többi könyvét is. 

Aztán elkezdődött a már megszokott nyári Alexandra akció, ami első körben annyira nem hozott izgalomba. Egy könyv volt, amit felvettem a listámra, mégpedig Alastair Reynolds Napok háza c. története, amiről Amadea írt nemrég itt, és mivel a posztban is ajánlotta számomra, illetve már korábban a komfortzóna feszegetését követő ajánlgatás során is felhívták rá a figyelmemet, így most csaptam le rá. A kínálatot böngészve még egy könyv érdekelt nagyon, A virágok nyelve Vanessa Diffenbaugh-tól. Ez a könyv volt a repülőgépen és a várakozások során az útitársam és nagyon jó választás volt. (Számomra mindig nagy dilemma szabadságra könyveket választani.)

Olvasás terén elég sok könyv került kezembe, amit most a könyvtárnak is köszönhetek. Nagyon jó könyvek találnak meg mostanában és sok ezek közül a könyvtári, úgyhogy igazán jó döntés volt újra beiratkozni, no meg költséghatékony is.

Júliusban összesen 9 könyvet olvastam el. Kezdtem Elif Safak Az isztambuli fattyú regényével, amely óriási meglepetés volt számomra. Sokkal komolyabb volt, mint amire számítottam, de nagyon élvezetes történetet kaptam. 

A nagy felnőtt színezőkönyvek láza engem is elkapott és kicsit sajnáltam, hogy az olvasásra így kevesebb időm jut, aztán rájöttem, hogy a hangoskönyv lesz majd erre a megoldás. Márqueztől a Szerelemről és egyéb démonkrólt már így hallgattam és baromira bejött a történet, buja és fülledt, tipikus Márquez. 

Sorra kerítettem végre Alice Hoffmanntól a Gyönyörű titkok múzeumát, amit élvezettel olvastam, majd jött egy könyv, amit Andiamónak köszönhetek, ez pedig Philippe Grimbert Titok c. rövidke regénye. Abszolút nekem való történet volt, második világháború és egy családi titok, számomra ez egy ütős kombináció. 

Ezután jött az újabb szerelem Volóval, a Hely a világban, majd C.W. Gortner ismertetett meg egy nagyon érdekes nő életével, Mademoiselle Channel elmeséli az életét c. regényét olvastam el pár nap alatt. 

A hőség közepette gondoltam, hogy egy kis skandináv krimivel hűsítem majd magam és folytattam Camilla Lackberg sorozatát A prédikátorral. Pechemre a regényben is épp kánikula volt. 

Majd Alessandro Bariccóval találkoztam Háromszor hajnalban c. kisregényén keresztül és végre, ezer éves várólistán ücsörgés után elolvastam On Sai regényét, a Calderon, avagy hullajelölt kerestetik c. sci-fit, amiért oda-és vissza vagyok, piszok szórakoztató volt és remélem, hogy hamarosan a folytatást is sorra tudom keríteni.

Olvasást nézve valóban jó hónap volt ez a július, szinte mindegyik könyvről szeretnék majd írni, úgyhogy remélem augusztusban kicsit aktívabb leszek majd.

Vásárlás terén nem érzek oly nagy késztetéseket, bár elég sok olyan friss megjelenésről hallottam mostanában amikre már régóta várok, azok tuti befutók lesznek és csak remélem, hogy nem egy hónapra koncentrálódnak.

Akik még zártak:

Amadea 

katacita 

PuPilla 

Dóri 

Nita 

Diamant