Óvatos duhaj

Hétfő reggel pár általam olvasott blogon feltűnt egy téma, egy körbeposzt, mégpedig a komfortzónánkból való kilépés. Nagyon tetszett a felvetett kérdés, jó volt olvasni a bloggerek eltérő személyiségéből fakadó különböző meglátásokat, hogy kinek melyik műfaj vagy szerző jelenti a kockázatvállalást az olvasmányai tekintetében. Miközben szemezgettem a bejegyzések között, persze rögtön a saját dolgaimra is gondoltam, hogy nekem mit jelent a komfortzónám elhagyása.

Be kell vallanom, hogy én bizony - mint a fenti cím is mutatja - inkább a biztonságra törekszem, azaz, ami bejött, ahhoz sokáig ragaszkodom, nehezen nyitok az új dolgok, a változás felé, mert hát humán teremtmény lévén minden ilyen újdonság előtt be vagyok rezelve. Épp ezért pl. évekig óriási rajongója voltam a romantikus műfajnak. Igen, most bevallottam. Tinédzserkorom óta ezeket olvastam, van egy polcom, ami velük van tele és igazából nem is akarok megválni most sem tőlük, mert ezek a regények is hozzájárultak ahhoz aki lettem, ők is formáltak. Csak éppen kicsit be is szűkült velük a látóterem, mert nem nyitottam más dolgok iránt. Aztán valami változott bennem (felnőttem és eltűnt a rózsaszín köd :)). Ahogy folyamatosan telnek az évek óhatatlanul változik az ember, formálódik az ízlése, a világhoz való hozzáállása minden vele való apróbb vagy fontosabb történés után, minden, az életünkbe be-és kilépő fontos ember hozzátesz valamit a jellemünkhöz.

Így kezdtem el én is nyitni. Az első, ami eszembe jut a komfortzónámból való kilépésről az az idegennyelven való olvasás. A középiskolai angoltanárom volt az, aki először noszogatott arra, hogy próbáljak meg elolvasni pár krimit Agatha Christie-től angolul. Az első regénynél bizony még a kezem ügyében volt a szótár, bőszen lerakosgattam a regényt, ott, ahol sok ismeretlen szóba botlottam, aztán rájöttem, hogy így nem jó. A végén csak olvastam, a sztori anélkül is összeállt, hogy mindent kiszótáraztam volna és egy idő után az ember ráérez egy addig ismeretlen szó jelentésére. Ráadásul szerintem egy krimi van annyira érdekes, hogy nem azon pörög az ember agya, hogy "te jó ég, most angolul olvasok", hanem hogy "mikor jön már a kis belga a megoldással"? Szóval ez volt az első.

Aztán ez hozta magával azt is, hogy műfajban is nyitottam. A romantikusok mellett megjelentek a romantikus krimik (Nora Roberts angolul), majd a sima krimik is. De a nagy áttörést azt hiszem számomra az jelentette, amikor az interneten rábukkantam a bloggerekre. Sokakat és régóta olvasok rendszeresen és az első időben csak pislogtam, hogy úristen, mennyit olvasnak és hogy mennyi mindent?! Van élet Susan Elizabeth Phillipsen túl is? (Egyébként őt is olvastam angolul - szintén ajánlom.) És lássatok csodát, van!

Tehát jöttek a számomra a blogokon, interneten felfedezett új szerzők. Az újabb kitekintés a megszokottból számomra azt is jelentette, hogy nem csak hogy új műfajokkal ismerkedtem meg, hanem nyitottam bizonyos nemzetek felé, mert igazából addig főleg angol, amerikai szerzőktől olvastam. Jöttek első körben a francia szerzők (pl. Anna Gavalda, Dumas), aztán egyszer csak rátaláltam az olaszokra, ami azóta óriási szerelemmé nőtte ki magát nálam. Talán az első A prímszámok magánya volt, ott igazán megcsapott az olaszokra jellemző hangulat.

Szerencsére elmondhatom, hogy azóta is tart, hogy bátran nyúlok számomra ismeretlen szerzők és nemzetek felé, és eddig nem nagyon volt olyan könyv, amelynél megbántam volna ezt. 

Műfajilag is igyekszem nyitott(abb) lenni. A romantikus imádat szerencsére már több éve lencsengett, mostanában akkor veszem őket a kezembe, ha agyilag zokni vagyok, vagy egy könyv annyira megvisel, hogy nem tudok mást, csak ilyen könnyűt olvasni. A legnagyobb nyereményem ha most visszagondolok, az a mágikus realizmus volt. Kerülgettem én ezt, mint macska a forró kását, aztán amikor rászántam magam, rájöttem, hogy jééé, ez nekem nagyon bejön. Ugyanekkora meglepetés volt kipróbálni például a levélregényeket. Nem tudom miért, de nem értettem, hogy mi a jó abban, hogy levelezést olvas az ember. Most már saját magamon is csak nevetni tudok, mert jó pár kedvenc könyvem került ki a műfajból (Levelek Skye szigetéről, Veszedelmes viszonyok, Krumplihéjpite Irodalmi Társaság). Aztán amire végképp nem gondoltam, hogy valaha életrajzi könyveket is fogok olvasni. Mit olvasni? Szeretni is fogom őket. Rögtön kettő is az eszembe jut, ami ledöntötte az ezzel a műfajjal szembeni előítéletemet: A virradat ígérete Romain Garytől és Robert Capától a Kissé elmosódva. Ha most visszatekintek ezekre a könyvekre, műfajokra, azt kell, hogy mondjam megéri kilépni a megszokottból, mert sok olyan könyv került így a kezeim közé, amitől én lettem gazdagabb.

Természetesen, mivel a választék óriási és én is óvatos duhaj vagyok, nem vetem bele magam minden újba/ismeretlenbe rögtön, hanem érnie kell bennem az elhatározásnak, és egyszer csak érzem a késztetést, hogy na, ezt is ki kell próbálnom. Ilyen volt az elmúlt év(ek)ben a kortárs magyar irodalom. Amennyire tartottam tőle, most annyira érdekelnek. (Szegény családom, sokszor már nem mer csakúgy maguktól könyvet venni nekem, mert lehet, hogy amiért tavaly vagy tavalyelőtt rajongtam, már magam mögött hagytam és most más szerelem van kibontakozóban.)

Mostanában sokat gondolkozom a sci-fin is és a fantasyn is, eddig ez teljes mértékben kimaradt. Nem hiszem, hogy rögtön egy hardcore vonulattal kezdeném, de pl. John Scalzi könyvei határozottan érdekelni kezdtek, meg a Trónok harcán is erőteljesen gondolkozom. Tehát annyi bizonyos a jövőre nézve, hogy továbbra sem szeretnék leragadni úgy, mint könyvmolyságom kezdetén és annyit megtanultam, hogy nem kell annyira félni az újdonságoktól, adni kell egy esélyt, kipróbálni, aztán úgyis kiderül, hogy működik-e a dolog vagy sem.