Másfajta Képességek Kisasszony története

Sabina Berman: Én, Én, Én

Nagy gondban voltam nemrég. Utazni készültem, méghozzá repülővel és egyedül, ami sajnos elég unalmas, hisz sokat kell várni kint a reptéren, utazás közben izgulsz, hogy csak maradjon a levegőben a gép, nézelődni nem nagyon tudsz, mert a felhők egyformák, szóval szerintem kell valami, ami kellően lefoglal és elvonja a figyelmedet az utazás izgalmaitól. Ehhez kerestem könyvet és már hetekkel az utazás előtt törtem a fejem, hogy melyik legyen az. Aztán az történt, hogy csütörtökön megláttam Sabina Berman Én, én, én című könyvének csodálatos borítóját, elolvastam a fülszövegét és elrohantam megvenni, ugyanis pénteken már utaztam is. És igen, ez a könyv volt a társaságom. Persze az utazás nem úgy alakult, ahogy én azt elképzeltem. Nem tudtam elmerülni a könyvben, csak pár oldalt tudtam olvasni, mert egy beszédes és a repüléstől nagyon félő utastárs ült mellettem, aki végig szóval tartott. Hiába volt a kezemben jelzésként a könyv, nem nagyon értette (vagy akarta megérteni). Visszafelé már jobb volt a helyzet, csak udvariassági beszélgetésben volt részem, így az utat olvasással tölthettem és akkor már igazán izgalmas kezdett lenni a regény is.

Ami egyébként egy nagyon különleges történet. Egy fiatal nő érkezik meg Mazatlán városába, hogy átvegye a nővérétől örökölt tonhalfeldolgozó üzemet. De az üzem mellé "megörökli" unokahúgát is, Karen Nietot. Aki más, mint a korabeli gyerekek. Más, mert koszosan, kopaszon, a tengerparton csatangol naphosszat és első találkozásuk alkalmával a frászt hozza Isabelle-re, a nagynénire. Szerencsére Isabelle a kosz és a piszok mögött meglátja a kislány valódi arcát is, rájön, hogy Karen nem egy elvadult gyermek, hanem autista. Kezébe veszi Karen sorsát, megtanítja a beszédre, először speciális iskolába is küldi, majd egyetemre és legvégül együtt vezetik a tonhalfeldolgozó üzemet. Csakhogy a dolgok nem ennyire egyszerűek Karennek. Mivel ő autista, a mindennapi dolgok megértésében nagy nehézségekbe ütközik. Nem tudja értelmezni a metaforákat, az emberi gesztusokat, hangulatokat és kifejezéseket, szóval minden napja harc, hogy be tudjon illeszkedni a "gondolkodó világba", hogy kommunikáljon tudjon a külvilággal.

"Egy nap egy faállványon óriási, nyitott könyvet mutatott.
Ebben a világon minden benne van, mondta.
A nagypapa óriási szótára volt, halvány bőrborítású szótár, aprócska betűkkel teleírt leheletvékony lapokkal, természetesen korántsem volt benne minden a világon, csak a dolgok nevei, meg egy csomó színes rajz.
Ezt csak azért jegyzem meg, mert ez volt a nagy különbség Énközöttem és a nagynéném között: ő azt hiszi, hogy a szavak egyet jelentenek a világ dolgaival, én viszont tudom, hogy csupán hangfoszlányok, a világ dolgai ellenben szavak nélkül is léteznek."

De Karen is gondolkodik, csak a maga módján, ráadásul nem akárhogy. Bár sok teszt szerint az idióták szintjén van, mégis, olyan képességekkel rendelkezik, amelyek másoknak nem nagyon adatnak meg. A lány búvárruhában, néha csak a halászkampón felakasztva, néha pedig a tenger mélyén, de legfőképp a tonhalak között érzi magát igazán otthon. Épp ezért tudja, hogy mire van a tonhalaknak szüksége, hogyan növekedhetnének még nagyobbra és hogyan lehetne a tonhalakat úgy feldolgozni, hogy a legminimálisabb fájdalmat okozzák nekik. Karen zseniális tervei alapján létrehozzák a Paradicsomot - a tonhalaknak. Csakhogy a világ kapzsi, sokan csak a meggazdagodásukkal törődnek, így Karen életét és munkáját is egyre több oldalról fenyegeti veszély.

A történet már a fülszöveg elolvasásakor nagyon érdekelt és mondhatom, hogy abszolút nem csalódtam benne. A cselekményt Karen meséli el, így teljesen át tudjuk érezni a harcait és azt, hogy ami nekünk teljesen egyértelmű, azt Karen hogy értelmezi magában. Nekem pont ezek a részek voltak a kedvenceim. 

"Ugyanakkor a jövő idejű igéket sehogyan sem értettem. Hogy lehet olyan időről beszélni, ami nem létezik, és senki se tudja, milyen lesz, ha majd bekövetkezik? Bennem valami nem engedte, hogy jövő időben gondolkodjak, s ez ugyanaz a hiány, ami miatt nem tudok hazudni sem."

Amikor sérült emberekről olvasok (jelen esetben autistákról), mindig nagyon elszégyenlem magam. Az én életem hozzájuk képest mesébe illő, hisz ők aztán tényleg küzdenek nap min nap. Küzdenek azért, hogy mi, akik másabbak vagyunk, mint ők, elfogadjuk őket, hogy ne ferde szemmel és félelemmel nézzünk rájuk. Küzdenek a beilleszkedésért, küzdenek azért, hogy megértsük őket. Egy ilyenfajta regény számomra mindig egy piros zászló, egyfajta ébresztő. Egyrészt azért, mert ilyenkor jobban értékelem a saját életemet, másrészt ezek után úgy érzem sokkal nyitottabb leszek a "másfajta képességekkel rendelkező" emberek felé.

Karen autista volta mellett ráadásul még itt van a tonhalak halászatának kérdése. A könyv nagy részét kiteszi a tonhalüzem működtetése, illetve a tonhalak életének bemutatása. Néha ez kicsit már sok volt, viszont ennek hatására egy kicsit utánanéztem ennek a kérdésnek is. Ekkor is lehullt egy réteg hályog a szememről. Eddig nem tudtam, hogy egy tonhal mekkora mérettel és értékkel rendelkezik, de olvastam olyan cikket, hogy egy japán étteremben egy 269 kg-os kékuszonyú tonhalért 183 millió forintot fizetett a tulajdonos. Döbbenet, nem? A WWF internetes oldalán pedig magáról a tonhal halászatáról találtam érdekességeket: bár már vannak szabályozások, de évente mégis 40-50%-kal többet fognak ki, mint a megengedett mennyiség. Ez miatt pedig a kihalás veszélye fenyegeti ezt a fajt. Sajnálnám, ha idáig jutnánk, és remélem megtalálják a közös nevezőt a halászok és a környezetvédők.

Összességében azoknak ajánlanám ezt a történetet, akik valami igazán különlegesre vágynak. Tényleg érdekes és nagyon elgondolkoztató egy autista lány életébe bújni, szembesülni az őket érő nehézségekkel. Sabina Berman remekül bemutatja Karent és a gondolatait is, élvezet volt olvasni a könyv minden sorát.

(Kép forrása. www.irwan.net)

Értékelésem: 4 / 5-ből

Kiadó: Európa Könyvkiadó

Kiadási év: 2012

Fordította: Kutasy Mercédesz

Megidézve #3

Ma befejeztem Elizabeth Strout Amy és Isabelle című könyvét. Ugyan nem lesz kedvencem, mert sokszor untam a történetet, pedig a téma nagyon ígéretes volt, mégis most ebből idéznék egy mondatot, amely hatására rátaláltam egy költőre, akiről eddig még csak nem is hallottam.

"Amy szíve szaporábban vert. Honnan tud ez az ember az ágya alatt lapuló cipősdobozról, amelyben a verseit őrzi? Honnan tudja, hogy pár éve kívülről megtanulta Edna St. Vincent Millay verseit, és őszi reggeleken, amikor reménnyel eltelve jött be az iskolába: "Ó világ, jobban már nem ölelhet karom'" - mondogatta, hogy aztán fáradtan, csüggedten ballagjon haza, és annak a sornak a ritmusára csoszogjanak a lábai, hogy "Bánat dobol szívemen, mint szüntelen eső". Honnan tudja ezt ez az ember?"

(Kép  forrása: www.weheartit.com)

És bónuszként hadd idézzem a fent említett költő egyik csodálatos versét.

Edna St. Vincent Millay: Hol csókolt ajkam ...

Hol csókolt ajkam, mért, és mennyi ajkat,
már nem tudom, s hogy fejem alá hányan
fektették karjukat az éjszakában:
de most, mikor eső kopog az ablak

üvegjén és kísértet bámul énrám:
csendes bánat kezd mozdulni szívemben
a fiúkért, kik éjfélkor pihegve
nem fordítják szép mellüket felém már.

A téli fa nem érti, ágbogáról
a madarak hogyan s mért tűntek el,
de érzi, hogy magánosabb, mint máskor:

így én sem tudom, mint jött s tűnt szerelmem,
csak azt tudom: a nyár énekelt bennem
néhány napig, de már nem énekel.

/Ford.: Faludy György/

Balzsam a léleknek

Elizabeth von Arnim: Elvarázsolt április

 

Ezt a kis könyvet már a megjelenésekor kinéztem magamnak, és a legutóbbi könyvtárazás során olyan szerencsém volt, hogy ott pihent az újdonságok polcán. Vittem is magammal boldogan haza, mert szerintem már a borító is olyan olvasásra csábító. Hamarosan teljesen bele is vesztem San Salvatore világába és a négy hölgy történetébe.

A regény eleje azzal kezdődik, amikor Mrs. Lotty Wilkins egy londoni női klubban meglát egy hirdetést egy újságban:  

"Azoknak, akik szeretik a glicíniát és a napfényt. Kicsiny, középkori olasz kastély a Földközi-tenger partján, április hónapra bútorozva kiadó. Személyzet szükség szerint marad." 

Ennyi és nem több, mégis Lotty nem tudja a fejéből kiverni a hirdetést és a lehetőséget, hogy elszakadjon a ködös Angliából egy hónapra, ügyvédként dolgozó férje mellől, akivel a kapcsolata már rég nem olyan, mint ismeretségük elején és aki mellett ő csak a tökéletes feleség szerepét tölti be. Ahogy nézelődik, a klubban feltűnik neki, hogy egy csöndes, visszahúzódó hölgy, Mrs. Rose Arbuthnot, szintén elolvasta a hirdetést. Lotty gondol egy merészet, és megszólítja Mrs. Arbuthnotot, akiről csak annyit tud, hogy életét a férje mellett a szegényeknek és Istennek szenteli. A két hölgy a kezdeti tartózkodásukat leküzdve úgy dönt, hogy ők bizony kiveszik ezt a kastélyt áprilisra. A bökkenő csak az, hogy egyik sem akarja bevallani a férjének, mit terveznek, és a saját megtakarított pénzük meg nem lenne elég a bérleti díjra. Ezért ők maguk is hirdetést adnak fel, amelyben bérlőtársakat keresnek. Két hölgy jelentkezik: Lady Caroline Dester, aki a londoni társaság ünnepelt szépsége, minden férfi a kegyeit keresi és a lábai előtt hever, amit ő kimondottan utál már, épp ezért menekülne el az emberek elől egy rövid időre. A másik hölgy pedig az idős Mrs. Fisher, aki férje halála után már csak az emlékeinek él és botja nélkül egyetlen lépést sem tud (vagy hajlandó) megtenni.

A négy hölgy elindul és már ott mosolyra húzódott a szám, amikor Rose és Lotty igyekeznek, hogy ők érjenek San Salvatore kastélyába elsőként, hogy a két hölgynek előkészítsék a szobákat, csakhogy mire megérkeznek a két másik hölgy már rég ott pihen. A csöndes kuncogás ezután is végig megmaradt, ugyanis a 4 hölgy annyira eltérő karakter és annyira idegenek egymásnak, hogy ez kimeríthetetlen humorforrás. Eltérő okok vezérelték őket ugyan San Salvatore hegyei közé, de anélkül, hogy tudnák, a cél közös: boldogságot, békét találni.

Lotty lesz az első, aki teljesen kivirul a gyönyörű környezetben. A szemünk előtt veti le szürke páncélját és válik csacsogós fiatalasszonnyá, akinek hamarosan hiányozni is kezd a férje. 

Rose sem marad olyannak, mint amikor megérkezett. Eleinte lelkiismeret-furdalás gyötri, hogy a szegények gondozása helyett a gyönyörű olasz tájat választotta, de végül átadja magát a pihenésnek és átgondolja az örömtelen életét és házasságát is. 

Mrs. Fisher igen kemény dió. Rosszallóan nézi a fiatalasszonyok örömét, nem érti, hogy férjeik nélkül, hogy jöhetnek nyaralni és következetesen fennhéjázó modorban társalog a hölgyekkel. 

"– De itt nincsenek férfiak – mondta Mrs. Wilkins –, akkor hogyan lehetne illetlen? észrevette már – kérdezte Mrs. Fishertől, aki igyekezett úgy tenni, mintha nem is hallaná –, hogy férfiak nélkül milyen nehéz illetlennek lenni?"

Aztán egyik nap ő is azt veszi észre magán, hogy már a botja nélkül sétálgat. Hát nem felháborító ez a tett? 

A legvisszahúzódóbb karakter még Olaszországban is Lady Caroline. De ahogy megismerjük, rájövünk ennek okára. Angliában ő csak egy csinos pofika, egy gyönyörű fiatal lány, akiért a férfiak ölni is tudnának. Nincs férfi, akire nem ilyen hatást gyakorolna és ő ezt már borzasztóan unalmasnak találja. Ő naphosszat csak pihen a kertben és gondolkozik, hogy milyen unalmas az élete és hogy hogyan tudna ezen változtatni.

Ahogy a négy asszony változik, úgy változik az egymáshoz való viszonyuk is és talán nem árulok el nagy titkot, hogy a regény végére jó barátnők lesznek. A dolgok igazán akkor gyorsulnak fel, amikor megjelennek a férfiak is a kastélyban. Betoppan a két férj, Mellersh Wilkins és Frederick Arbuthnot is, és az a férfi is, Mr. Briggs, akitől a hölgyek a kastélyt bérelték. A teremtés koronái igazán megváltoztatják a hölgyek addig csendes hétköznapjait. Itt a kedvenc jeleneteim Lotty és Mellersh fokozatos egymásra találásai voltak:

"Mellersh, rá nem jellemző módon, becézgette Lottyt. Mellersh a legjobb pillanataiban sem volt becézgető típus, mert hűvös természettel áldotta meg a sors, de San Salvatore nagy hatással volt rá, vélte Lotty, hogy ezen a második héten néha mindkét fülébe belecsípett, egyikbe a másik után, a szokásos egy helyett, és Lotty, akit elképesztett ez a villámsebesen fejlődő szeretetteljes bánásmód, már kezdett azon tűnődni, vajon, ha ilyen iramban halad, mit tesz majd a harmadik héten, amikor ő nem tud több füllel szolgálni."

Az egész könyvet áthatja valami könnyed kedvesség, bájosság. Olvasás közben Jane Austen és Georgette Heyer regényei jutottak eszembe. Sokszor megcsillan benne a humor és a végén tényleg szorítunk a hölgyeknek, hogy találják meg a boldogságukat nemcsak San Salvatore kastélyában, hanem majd otthon is, a ködös Albionban. Talán azért maradt bennem egy pici hiányérzet, mert a történet végét nagyon gyorsan lezárta az írónő. De a gyönyörű tájleírásokkal, az olasz vidék, az olasz "dolce vita" érzés bemutatásával ezt kompenzálta Elizabeth von Arnim. 

Most is - mint minden olyan könyv olvasása után, amely Olaszországban játszódik - azt mondom, hogy Itáliát receptként kellene felírni a lélek bajaira. Én indulok is a saját beutalómért az orvosomhoz!

SAN SALVATORE - LUGANO

Érdeklődve láttam, hogy a könyvből már film is készült 1992-ben, olyan főszereplőkkel, mint Miranda Richardson és Alfred Molina. 

Értékelés: 4/5-ből

Kiadó: Európa Könyvkiadó

Kiadási év: 2012

Fordította. Prekop Gabriella

A kép forrása. www.old-picture.com

Párizs, Berlin, háború, szerelem ...

Theresa Révay: Párizs fehér fényei - A hársak felett az ég

Még márciusban vettem meg Theresa Révay Párizs fehér fényei című könyvét. Akkor úgy éreztem, hogy ezt nekem mindenképpen be kell szereznem. De végül simán csak a polcomra tettem és nem kezdtem bele. Aztán június végén egy kisebbfajta olvasási válságon estem át, mert vártak/várnak rám a jobbnál jobb könyvek és mégsem tudtam eldönteni, hogy melyik legyen a következő, egyikhez sem volt kedvem. Végül úgy döntöttem, hogy pár könyvvel bevackolódtam az ágyamba és mindegyikbe beleolvastam. Párizs fehér fényei első mondata pedig annyira nekem szólt: "Bátraké a szerencse." Végül is mit veszíthetek? Ha nem kötne le, majd félreteszem. - gondoltam én. Szerencsére nem így történt. Sőt, olyan két könyvre leltem, amelyek az elolvasásuk óta is állandóan a fejemben motoszkálnak, és biztos vagyok benne, hogy többször le fogom venni őket a polcomról.

A Párizs fehér fényei története 1917-ben kezdődik Oroszországban, Petrográdban, ahol egy fiatal lány, Xénai Osszolina épp születésnapját ünnepli szeretett családja körében és életének legnagyobb problémája, hogy egy fiatal orosz tiszt megjelenik-e az ünnepségen vagy sem. Hamarosan Xénia mesébe illő világa apró darabokra törik, a bolsevik forradalom miatt menekülniük kell az országból. A fiatal fruskából a menekülés során hirtelen felnőtt válik, mert ő az egyetlen, aki családjának sorsát a kezébe veszi, neki van ehhez a legtöbb lelkiereje. Hosszas megpróbáltatások után húgával, újszülött kisöccsével és nevelőnőjével Párizsban lelnek menedékre, de itt is nélkülözniük kell mindenfajta kényelmet, harcolnak a mindennapi megélhetésükért, a beilleszkedésért, egészen addig, míg Xéniára fel nem figyel a divatvilág és nem kap egy jól fizető állást, mint modell. 

A történet másik szála Berlinből indul, ahol megismerkedhetünk Max von Passau fotóssal (már a nevébe beleszerettem), aki az akkori nyüzsgő, élettel teli német fővárosban éli gondtalan életét, épp az első szerelem boldogságában lubickolva a tehetséges zsidó divattervezővel, Sara Lindnerrel. Szerelmüket lassan beárnyékolják a Németországban zajló változások. De, bár a szerelmük elmúlik, egy hihetetlenül erős, baráti kapocs életük végéig megmarad. Max egyre több lehetőséget kap külföldi utakra, divatrendezvényeken való fotózásra és a sorsnak köszönhetően Párizsban találkozik Xéniával. Egymásba szeretnek, és mindketten tudják, hogy ez nem egy könnyű flört, nem egy egyszerű fellángolás, hanem egy olyan szerelem, ami egész életüket végig fogja majd kísérni. Nem örülhetnek sokat a boldogságuknak, mert a világban olyan dolgok történnek, amelyek mindkettőjük életére hatással vannak. Xénia és Max elszakadnak egymástól, éveket töltenek egymástól távol, közben a világ rohan a második világháború kitörése felé, aztán újra találkoznak Berlinben, de akkor már mindketten más emberek lettek. Max ellenálló lesz a náci Németországban, Xénia pedig már egy másik férfi felesége, de szerelmüket nem tudják egymás előtt tagadni, ahányszor összehozza őket a sors, az a bizonyos láng újra fellobban, majd elválásuk után mélyen eltemetve csöndesen ég tovább mindkét emberben. 

Az első kötet a második világháború utolsó évében, 1945-ben ér véget és ha nem lett volna folytatás, számomra akkor is egy tökéletes történet lett volna. A cselekmény ismertetésénél inkább a romantikus vonalat emeltem ki, pedig ez nem csupán egy romantikus történet, sőt, inkább azt mondanám, hogy a világtörténelmi események a háttérbe is szorítják ezt a szálat. De épp ettől lesz hihető, nem csöpögős és olyan érdekes, hogy egy-egy olvasás alkalmával csak azt vettem észre, hogy már megint elolvastam belőle száz oldalt. Párizs és Berlin is hihetetlenül vibráló, nyüzsgő város lehetett. Mindenhol ott volt a divat, a csillogás, a pezsgő kulturális élet. E mellett Theresa Révay valósághű karaktereket alkotott, mind Xénia, mind Max személyében, de az összes mellékszereplő is ilyen volt számomra. 

Ami miatt pedig ez a könyv teljesen elvarázsolt, az az akkori történelem, a világban zajló változások bemutatása. Aki ismer, az már tudja, hogy szeretem a 2. világháborús történeteket, főleg azokat, amelyek német szempontból (is) íródtak. Itt ezt most 100%-ig megkaptam. Olvashattam a német ellenállók veszélyes tevékenységéről, a zsidók egyre nehezebb helyzetéről, Hitler felemelkedéséről, a deportálásokról, a náci összejövetelekről. A végén pedig még meg is könnyeztem bizonyos eseményeket.

És ahogy befejeztem az első részt, rögtön rohantam is a folytatásért (A hársak felett az ég). Ebben a részben már hiányzik a csillogás, a divat, itt a háború borzalmai és az utána következő embert próbáló időszak van a központban. Xénia a háború befejezésével kapcsolatait felhasználva azonnal Németországba indul Max felkutatására. Miután sikerül a szeretett férfi nyomára lelnie, rövid ideig élvezhetik csak a boldog együttlétet, mert Max már nem ugyanaz az ember, aki a háború előtt volt. Tele van testi és ami még rosszabb, lelki sebekkel. Szeretett Berlinjének pusztulása, szeretteinek halála utána ő is úgy érzi, hogy bár él, de belülről emészti el valami. Nem tudja a szeretett nőnek azt nyújtania, amit kellene, így útjaik megint csak szétválnak. De közben történetük kiegészül az új generáció történetével. Ott vannak Sarah Lindner gyermekei, akik Xénia segítségével megmenekültek a deportálás és a haláltáborok borzalmaitól és akik igyekeznek új életet kezdeni, ki úgy, hogy visszatér Németországba, ki úgy, hogy teljesen maga mögött hagyja azt az országot. Ott van Max fiatal unokaöccse, akinek náci apja "örökségével" és saját fiatalkori tetteivel, eszméivel kell szembenéznie. És persze ott van Xénia fiatal, felelősségteljes hölggyé vált lánya, Natasa, aki miután megtudja születésének igazi körülményét Németországba utazik, hogy találkozzon azzal az emberrel, aki édesanyja egyetlen és igaz szerelme.

A második kötet sokkal sötétebb, mint az első volt. Itt aztán mély betekintést nyerhettünk a háború utáni évekbe Németországban, a "nácitlanítás" időszakába, az éhségbe, a nyomorba, Berlin újjáépítésébe, illetve felosztásába a győztes hatalmak között. Abba, hogy milyen lehetett egy németnek, bármelyik oldalhoz tartozott is, túlélni a világháborút és felállnia. Én ezt mindig is hiányoltam az eddig olvasott világháborús történetekből. Ráadásul alighogy vége a második világháborúnak, rögtön a levegőben az újabb konfliktus az USA és Sztálin vezette Szovjetunió között.

Egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy melyik kötet tetszett jobban. De nem is kell, mert ez a két kötet együtt alkot egy hihetetlenül színes és valósághű történelmi tablót. Sokkal mélyebb betekintést nyerhettem a második kötet által a 2. világháború utáni borzalmakba, a szenvedés és a nélkülözés, illetve a talpra állás időszakába. A két kötet elolvasása után minden tiszteletem azoké az embereké, akik ebben a korban éltek, küzdöttek és volt erejük az újrakezdéshez is.

Jó lett volna annak idején középiskolásként is ilyen könyvekre lelni, mert sokkal jobban megértettem volna a száraz történelmi tények mögött meghúzódó valóságot, a „miért”-ekre is kielégítőbb választ kaptam volna belőlük. Örülök annak, hogy most, jóval az iskolapadon túl, mindezt megkaphattam. Kedvenc lett, és mint már írtam is, olyan kedvenc, amit többször le fogok venni a polcról!

Értékelésem: 5/5-ből

Kiadó: Athenaeum

Kiadási év: 2010 és 2011

Fordító: Kiss Kornélia

A hónap "leg-leg-leg" könyvei #2

Elmaradásban vagyok, de még milyenben! Ez a bejegyzés még a júniusban olvasott könyveimről szól (szám szerint 7 darabról), de a naptárra ránézve már lassan magunk mögött hagyjuk a júliust is. Miért telnek gyorsabban a nyári napok a télieknél??? Mindegy is, nézzük a júniusi hónap "leg-leg-leg" könyveit.

1. Joanne Harris: Csokoládécipő: egy imádott történet legjobb folytatása. Pedig komolyan aggódtam, hogy vajon Joanne Harris mit tud majd nyújtani a Csokoládé után, de meglepetésemre nagyon tetszett és most épp ezért várom már a harmadik részt, amely idén fog megjelenni Csokoládés barack címmel.

2. Jorge Bucay: 20 lépés előre: talán témáját tekintve ez lett a június legkomolyabb olvasmánya. Szeretem Bucay stílusát, legfőképpen, hogy mindig tanulságos történetekkel támasztja alá a mondanivalóját, így biztos, hogy fogok még tőle olvasni a jövőben.

3. Katharina Hagena: Az almamag íze: a legkellemesebb hangulatú regény. Az eleje egy picit döcögősen indult a történetnek, de aztán valami olyan keserédes és varázslatos hangulatba csöppentem bele, amiből nehéz volt visszatérni.

4. Clara Sánchez: A láthatatlanok: ezzel a könyvvel bajban vagyok. Elég az, hogy ha csak annyit mondok kedvenc lett? Mert hirtelen annyi leg-leg-leg kavarog a fejemben, hogy nem tudok választani közülök: a legizgalmasabb történet, a legjobban utált mellékszereplők és végül, de talán ezzel kellett volna kezdenem, a legszeretettebb férfi főszereplő (pedig egy idős öregúrról van szó, de akik olvasták már a regényt, azok biztos tudják, hogy miről is beszélek).

5. Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma: a hangulatteremtés legnagyobb mestere számomra Zafón. Féltem, hogy vajon nem lesz-e nagy csalódás A szél árnyéka után, de nyugodt szívvel mondhatom, hogy az első oldalak után ugyanúgy magával ragadott ez a könyv is, mint az előző. Ráadásul a Sempere család is megjelent ebben a történetben, épp ezért már nyert ügye volt a könyvnek.

6. Baráth Katalin: A fekete zongora: a hónap legkellemesebb meglepetése címének nyertese. Igen, még mindig tartok egy kicsit a magyar íróktól, pedig idén már többször is bizonyítottak. Épp ezért elhatároztam, hogy minden hónapban igyekszem tőlük olvasni egy-egy könyvet. Hogy alátámasszam, mennyire szerettem A fekete zongorát, már itt vár a polcom a történet folytatása is, A türkizkék hegedű (olyan gyönyörű címe van, nem?).

7. Janne Teller: Semmi: alakilag nézve a legkisebb könyv, amit eddig olvastam, viszont tartalmát tekintve az egyik legmegdöbbentőbb.

Megidézve #2

Sabina Berman neve számomra eddig ismeretlen volt. Múlt héten viszont ráakadtam egy könyvére, amelyet az Európa Kiadó most jelentetett meg. A címe: Én, én, én. Úgy látom, hogy sokan kíváncsiak erre a történetre, így a mostani idézetet ebből a könyvből választottam.

"De igaz, ami igaz, úgy tűnik, nem érzem az összes olyan bonyolult vagy hiábavaló dolgot, amit a standard átlagos emberi lények éreznek.

Standard: átlagos, tipikus.

Standard emberi lények: az előírásoknak megfelelő emberi lények.

Nem érzem ezt az ezeregyféle dolgot, ami a fájdalom, a félelem és az öröm vagy épp az éhség és az álmosság köztes területein történik velük. Egyébiránt azt hiszem, ez előnyömre válik.

Ezzel azt akarom mondani, hogy tisztában vagyok vele, hogy lassú a felfogásom, legalábbis a standard emberi lényekhez képest. Tudom, hogy a standard IQ teszteken az eredményem éppen félúton van az idióták és a gyengeelméjűek között, de van 3 erényem, és nem is kicsi:

1. Nem tudok hazudni.

2. Nincs fantáziám. Vagyis nem fájnak, és nem is aggasztanak olyan dolgok, amelyek nem léteznek.

3. És nem tudom, hogy csak azt tudom, amit tudok, és amit nem tudok - amiből persze sokkal több van -, azt nem egészen biztosan tudom."

(Kép forrása: www.weheartit.com)

Könyvtári örömök #5

A munkahelyemen ismétlődő havi feladatokon kívül, mindig a könyvtárazás az, ami rádöbbent arra, hogy már megint eltelt egy hónap. Most is július elején volt esedékes az e havi könyvtárlátogatás és még ez a nagy kánikula sem tudott eltántorítani. A mostanában engedélyezett 2 könyves limitet ugyan egy kicsit túlléptem, de én már bevallom, kalkuláltam magamban, hogy nemsokára kezdődik a szünet a könyvtárban, szóval ha nem tudom őket kiolvasni, megmaradnak a nyári szünet idejére. Így 4 új könyv került az olvasási listámra.

Az első "áldozatom" Háy János A bogyósgyümölcskertész fia c. könyve. Régóta vadásztam már rá, mert egy nagyon kedves barátnőm többször is ajánlotta, illetve idén elhatároztam, hogy igyekszem több magyar regényt olvasni, mint eddig.

Fülszöveg:

Na most van ez a bogyósgyümölcskertész. Ennek a bogyósgyümölcskertésznek van ez a fia. Na most ez a fiú először elmegy rókát vadászni, aztán gimibe Pestre. Ott aztán beleszeret a Napba, utána meg egy valódi lányba. Aztán lesz egy rock-zenekara, az Originál Láger, meg kiugrik az ötödiken a konyhaablakból, meg jól belecsőröznek e a gyomrába az Egyetempresszó előtt, meg kirúgja egy lány Bécsben, mert ez a fiú külföldön már nem olyan nagy szám, mint Magyarországon.
Na most ilyenekről szól ez a könyv. És lehet rajta nevetni, még az ember könnyei is kicsordul tőle.
Vagy azért, mert sírni kell.

Szintén régóta kergettem már a könyvtárban Arthur Golden Egy gésa emlékiratai c. regényét. Ugyan van belőle itthon egy példányunk, de sajnos szegény már darabokra hullott, úgyhogy olvasásra alkalmatlan állapotú, ezért gondoltam úgy, hogy addig, amíg el nem tudom vinni egy könyvkötőhöz, a könyvtárból veszem majd ki.

Fülszöveg:

Elbűvölő, lélegzetelállító történet egy titokzatos világról, amely egy letűnt kultúra rejtelmeibe, egy japán gésa életébe enged bepillantani. A történet egy szegény halászfaluból elkerülő 9 éves, kék szemű kislányról szól, akit eladnak egy gésa házba. A hű önéletrajzi leírásból tanúi lehetünk élete átalakulásának, miközben beletanul a gésák szigorú művészetébe, ahol a szerelem csak illúzió, ahol a szüzesség a legmagasabb áron kel el, ahol a nő feladata, hogy szolgáljon és tudásával elbűvölje a befolyásos férfiakat. Átélhetjük a háború okozta változást, amely egy új életforma kialakítására kényszeríti a gésákat, nem hoz szabadságot csak kétségbeesést és vívódást

A következő könyv olaszországi helyszíne miatt hívta fel magára a figyelmemet, no meg a címe is megtetszett: Elvarázsolt április. Az írónő, Elizabeth von Arnim teljesen ismeretlen számomra, de az Európa Könyvkiadó könyveivel nem szoktam tévedni. Nem olyan régen jelent meg, nem gondoltam, hogy a könyvtárban már rá is akadhatok, így nagyon örültem, amikor észrevettem. Ráadásul olyan jól esik csak úgy ránézni a borítójára! Igazi nyári olvasmánynak tűnik.

Fülszöveg:

Vacsora után a három fiatalabb nő a falon ült a felső kert végében, és az óriási holdat nézték, amint lassan kúszik a hely fölé, ahol Shelley élte utolsó hónapjait, éppen száz évvel ezelőtt. Ahol a hold ösvénye húzódott, megremegett a tenger.
Mrs. Wilkins a klubja ablakából szomorúan nézi az ömlő, hideg esőt. Miért ilyen rémes a londoni február? És miért kellett pont azt a hirdetést elolvasnia a Times-ban, ami glicíniát, napfényt és középkori kastélyt kínált áprilisra Olaszországban? Ekkor veszi észre Mrs. Arbuthnotot, aki ugyanezt a hirdetést olvassa és ugyanolyan csábítónak találja. Hátha ketten már bérbe tudják venni a kastélyt… hátha nem is olyan drága, hiszen kicsiny és öreg. Lotty Wilkins életében először megtalálja a megfelelő szavakat és eléri, hogy válaszoljanak a hirdetésre. Végül négyen utaznak el, hogy testi-lelki felüdülést találjanak. Mrs. Wilkins és Mrs. Arbuthnot boldogtalan házasságát akarja feledni, Lady Caroline Dester a piócaként rátapadó imádókat, Mrs. Fisher pedig a magányát. Olaszország majdnem száz évvel ezelőtt is balzsamot nyújtott a sebzett lélekre; mire egy hónap múlva a négy nő hazaindul, boldogtalanságuk elszállt, mint a glicínia illata.

Az utolsó könyv (Elizabeth Strout: Amy és Isabelle) pedig azért jött velem, mert nagyon megtetszett a borító. Igen, bele szoktam esni ebbe a hibába, bár szerencsére nem szoktam olyan sokszor mellényúlni. Remélem ezzel a könyvvel sem fogok.

Fülszöveg:

Shirley Falls történetének egyik legforróbb nyara köszöntött be: az ég szürkévé vált, és mintha homályos fakóság lengett volna be mindent. Isabelle és tizenhat éves lánya, Amy élete visszavonhatatlanul megváltozott ezen a nyáron. A városka középiskolájába új matektanár érkezett, aki közvetlen, barátságos stílusával hamar a diákok kedvencévé vált. A férfi és a lány között szép lassan szoros kapcsolat szövődött, ami azonban nem sokáig maradhatott titokban. Isabelle-t a történtek alapjaiban rendítik meg: egész addigi életét kell átértékelnie, és a homályos múltjáról is számot kell adnia. Anya és lánya kapcsolata egyik percről a másikra megváltozik: a bizalom helyét a bizalmatlanság, a szeretet helyét a féltékenység veszi át. Összezárva, egymásra utalva próbálnak meg változtatni az életükön, miközben mindketten tudják, semmi sem lesz olyan, mint azelőtt. Elizabeth Strout megrendítően szép regényében anya és lánya kapcsolatát tárja fel lírai érzékenységgel, ugyanakkor kíméletlen őszinteséggel. A két címszereplő alakján túl a remek karakterábrázolásoknak köszönhetően színes képet kapunk egy amerikai kisváros hétköznapi életéről is, humoros, néha szomorkás epizódokon keresztül.

Megidézve #1

A Könyves blogok oldalán nézelődve találtam rá a Megidézve rovatra. Az ötlet, hogy vagy a kedvenc könyvemből vagy az épp aktuálisan olvasott regényből hozzak egy-egy idézetet nagyon megtetszett.

Jelenleg épp teljesen el vagyok merülve Theresa Révay által megírt, a 2. világháború előtt-alatt-után játszódó történetben, amelynek az első részét (Párizs fehér fényei) nemrég fejeztem be, és most a nagy hőség közepette a folytatást (A hársak felett az ég) bújom. Ez utóbbiból jöjjön most egy rövid idézet, amely az egyik főszereplő, Max von Passau életében egy újabb fordulópontot jelentett:

"Amikor a legteljesebb véletlen folytán Lynn Nicholson kilépett az egyik épületből, hirtelen megállt, és felemelte a szoknyáját, hogy megnézze, fut-e a szem a harisnyáján. Max ösztönösen cselekedett. Háttérben a kék ég meg a romok összevisszasága, ellentétként az aranygombos egyenruha, a fehér blúz és a vékony fekete nyakkendő egyenes vonalai, amelyek épp csak belezavarnak a nőies és frivol mozdulatba, egy kinyújtott kéz hiába próbálja eltakarni az apró balesetet, a katonasapka alatt összevont szemöldök, a kifestett száj kétségbeesést kifejező grimasza. Ez volt Max von Passau első fotója a háború után, 1945 decemberében, a Kurtfürstendamm szomszédságában. Max még csak nem is sejtette, hogy a fotó később be fogja járni az egész világot."

(A kép forrása: www.journal14.com)

Könyvszaporulat - június

Az a helyzet, hogy lassan le kellene szoknom arról, hogy bármilyen fogadalmat tegyek könyvekkel kapcsolatosan. Ugyanis hónapról hónapra megszegem azt. Az elmúlt hónapokban is szép mennyiségű könyvet gyűjtöttem össze és gondoltam, hogy majd a nyár megérkeztével "cápáskodásom" kisebb hőfokra kapcsol. De nem ez történt.

Itt a nyár, odakint tombol a kánikula, én pedig ebben a hónapban megint nem egy, nem kettő, hanem szám szerint 6 új könyv boldog tulajdonosa lettem, szóval nálam meg a vásárlási láz tombol továbbra is.

Jorge Bucay 20 lépés előre c. könyvét már májusban kinéztem magamnak, csak az utolsó tavaszi hónapban már sokat költöttem, így átcsoportosítottam a költekezésemet június elejére. Ugyanígy voltam Katharina Hagena Az almamag íze c. regényével is. Ez a két könyv volt június első bűnözése.
Aztán jött a Könyvhét, ahol azt gondoltam, hogy majd mennyi könyvvel fogok hazatérni, de végül is két könyvvel lettem gazdagabb: a Park Könyvkiadó kuponját felhasználva vettem meg Clara Sánchez A láthatatlanok c. könyvét és az Ulpius standjánál az akciós könyvek között találtam rá Joanne Harris Rúnajelek c. regényére.
Június utolsó előtti hetét sem bírtam ki vásárlás nélkül. Akkor éreztem késztetést Baráth Katalin A fekete zongora c. könyvének megvételére, mert már én is nagyon kíváncsi lettem Dávid Veron történetére. Illetve Trux Béla A templomos lovag c. könyve is nagyon piszkálta a fantáziámat, úgyhogy A fekete zongora mellett ez is a virtuális kosaramban landolt. Ez utóbbi két könyv annak az elhatározásomnak is eleget tesz, hogy idén szeretnék több magyar szerzőtől olvasni, mint a tavalyi évben. (Eddig egész jól állok ezzel.)

Ebben a hónapban azért arra büszke vagyok, hogy a fenti fél tucat könyv közül 4-et már ki is olvastam, szóval nem csak az itthoni olvasatlan könyveim táborát gyarapították az újonnan beszerezett könyvek. Ráadásul egyik könyvvel sem nyúltam mellé, ami külön öröm.

Júliusban lesz, ami lesz, de már most tudom, hogy két könyvre nagyon fáj a fogam!