Könyvesbolt Mödlingben

... avagy egy könyvmoly soha nem bújik ki a molybőrből

A múlt hetem hétvégéje elég mozgalmas volt, bár a szombati munkanapot megúsztam. Pontosabban szabadságon voltam és egy napra látogatást tettem Ausztriába, a Bécsi-erdő közepébe. Az egész úgy kezdődött, hogy két barátnőm jó pár héttel ezelőtt szólt, hogy április 21-re ne csináljak semmi programot, mert megyünk Bécsbe egy napra, busszal, egy szervezett út keretében. Akkor nagyon örültem az ötletnek, aztán jött a hír, hogy több könyvmoly/blogger épp szombaton fog összefutni a Könyvfesztiválon, és kicsit elszomorodtam, hogy én nem lehetek ott velük. Ettől függetlenül azért a kirándulás nagyon jól sikerült, jól éreztem magam, szép helyeken jártunk, többek között épp Mödlingben, ami egy kedvelt és csodaszép kisváros Bécstől délre. Rengeteg fényképet készítettem, bár amikor egy kicsit leszakadtam a csoportunktól, hogy egy könyvesboltot fotózzak le, akkor páran elég értetlenül néztek rám. De ezt a kirakatot muszáj volt megörökítenem, mert egyrészt szerintem olyan vidám azzal az ernyővel és a zöld békával, másrészt hangosan felkiáltottam, amikor észrevettem Erin Morgenstern Éjszakai cirkusz c. könyvét és a köré "épített" mini cirkuszi sátort. (A fotó minőségét kéretik megbocsátani az amatőr fotósnak.)

Sajnos maga a könyvesbolt már nem volt nyitva, így bent nem tudtam szétnézni, pedig érdekelt volna. Talán majd legközelebb!

Persze a hosszú buszúton volt velem egy könyv is, anélkül nem is indulok hosszabb útra. A kiválasztott J. D. Salinger Zabhegyező c. regénye volt. Elég, ha csak annyit mondok, hogy az oda-vissza út alatt a könyv 40%-át elolvastam? Azaz jól választottam útitársat.

Firenze, a reneszánsz gyöngyszem

Sarah Dunant: Vénusz születése

Sokszor gondolkoztam már azon, hogy mi kell ahhoz, hogy valaki egy igazán szórakoztató és igényes történelmi regényt írjon. Olyanokat, mint például Marina Fiorato történetei. A tökéletes receptet még mindig nem tudom, de annyit mondhatok, hogy rátaláltam egy másik írónőre, akinek a regényeit a jövőben biztos keresni fogom és nyugodt szívvel tudom ajánlani azoknak, akik szeretik a történelmi regényeket. 

Talán úgy 6 évvel ezelőtt kaptam meg Sarah Dunant Vénusz születése című regényét, ha jól emlékszem karácsony alkalmából. Szegény könyv, a mai napig ott pihent a könyvespolcomon olvasásra várva. De csak addig, amíg be nem neveztem egy kihívásra a Molyon, ahol a várólistás könyveim számának csökkentése volt a cél, azaz 12 darab olyan könyvet kellett kiválasztanom, amit már régóta szeretnék elolvasni. Azt hiszem, ez a 6 év teljesen lefedi ezt a feltételt. Ráadásul azon túl, hogy ennek a könyvnek az elolvasásával megint közelebb jutottam a feladat teljesítéséhez, sikerült igazán elmerülnöm Firenze történelmének egy kis szeletében az 1490-es évek elejétől jó pár éven keresztül. 

Firenzei látkép (Forrás. www.nasobravo.blogspot.com)

Már a nyitó jelenet megadta a regény alaphangulatát: egy zárdában meghal egy apáca és a temetésére való felkészítése során kiderül, hogy testén egy hatalmas és színes kígyó alakját formázó tetoválás húzódik végig. Senki nem tudja, hogy mikor és hogyan került a romlást és csábítást jelképező kígyó az öregedő apáca testére. Innen ugrunk vissza az időben jó pár évet és ezután ismerjük meg a könyv főszereplőjét, Alessandra Cecchit, aki egy jómodú kelmekereskedő negyedik gyermeke, legkisebb lánya. Alessandra cseppet sem hasonlít testvéreire. Nem olyan, mint az élvezetekben tobzódó bátyjai, mert zsenge kora miatt (még csak 14 éves) nem nagyon forog társaságban, és nem hasonlít nővérére sem, ugyanis nem egy olyan típusú lány, aki a férjhezmenetelről álmodik naphosszat. Neki a legnagyobb vágya csak annyi, hogy festhessen, hogy igazából megtanulja az ecsetkezelés művészetét. De abban az időben Firenzében ez a kiváltság csak a férfiaknak adatott meg. Ezért Alessandra csak titokban és szolgálólánya segítségével hódol ennek a szenvedélyének. Közben a szülők, hogy a család gazdagságát érzékeltessék úgy döntenek, hogy a család kápolnáját szeretnék egy freskóval díszíteni. Erre a munkára egy ifjú, de nagyon tehetséges festőt bérelnek fel, aki eddig Isten szolgálói között nevelkedett, ezért igen csendes és visszahúzódó. De Alessandra szeretné a Festőt közelebbről is megismerni, illetve segítséget kérni tőle, hogy minél jobban elmerülhessen a festészet világában.

"Alig bírtam ki, hogy ne érintsem meg a színeket. Annyira viszketett utánuk az ujjam, hogy ökölbe kellett szorítanom a kezemet. - Meg tudok nevezni minden egyes árnyalatot Firenze minden egyes falán, és tucatnyinak felmondom receptjét. De még ha megszerezhetném az alkotórészeket, akkor sincsen műhelyem, hogy kikeverhessem, és nincs egy percem, amivel magam rendelkezek. - Pillanatnyi hallgatás után folytattam. - Annyira belefáradtam a tollba és a tintába! Árnyékot ad, de életet nem, és akármit csinálok vele, mind olyan borongósnak látszik!"

Persze a fiatal lány sem kerüli el a sorsát, nővé válása után őt is kiházasítják szülei, a választott férje Cristoforo Langella, egy jóval idősebb nemes, aki a művészet nagy mecénása. A történet igazán itt kezdett beindulni, mert a három ember sorsa és Firenze történelme nagyon szorosan összefonódik, majdnem úgy mint ahogyan az a bizonyos kígyó tekeredik az apáca testére.

 

A regény nagyon élethűen írta le magát Firenzét és a város történelmének egy viharos időszakát. "Szemtanúi lehetünk" Lorenzo de Medici 1492-ben bekövetkező halálának és temetésének, majd az azt követő véres időszaknak, amikor a firenzeiek Lorenzo utódja, Piero de Medici ellen fordulnak vagy amikor VIII. Károly és hada bevette Firenzét. Részletesen olvashatunk Savonarola rémes uralmáról, a szodomiták üldöztetéseiről és művészet ellenes prédikációiról, aminek következtében elkészítik a hiúságok máglyáját azaz összegyűjtik a városban az erkölcstelenségek eszközeiként megbélyegzett tárgyakat: festményeket, szobrokat, ruhákat, hangszereket, szépítőszereket. Fájt a szívem miközben olvastam, hogy milyen remekművek égtek el ezen a bizonyos máglyán.

A történelmi háttér mellett a korabeli művészek is sokszor említésre kerülnek a könyvben, legtöbbször például Sandro Botticelli, akinek egyik leghíresebb festménye lett a regény címe. Épp ezért nem értem, hogy miért nem ez a kép szerepel a regény borítóján.

Sandro Botticelli: Vénusz születése (Forrás: www.verslista.hu)

Összességében véve egy nagyon lebilincselő könyv került a kezembe. Firenze szinte életre kelt a lapokon, a történet sem volt egy átlagos szerelmi háromszög. Talán a befejezést egy kicsit elnagyoltnak éreztem, de lehet, hogy csak azért, mert olvastam volna még jó pár oldalon keresztül. Épp ezért javaslom, hogy akinek a kezébe kerül ez a könyv, az szépen apránként fogyassza az oldalakat, úgy lehet igazán elmélyülni benne.

Mint már fent említettem, én biztos, hogy keresni fogom az írónő további regényeit, ilyenfajta kikapcsolódásra és a történelmi tudásom bővítésére bármikor vevő vagyok!

Értékelésem: 4,5 / 5-ből (néha gondom volt a stílussal, de lehet, hogy ez csak a fordítás hibája)

Kiadó: Atheneum

Kiadási év: 2005

Fordította: Sóvágó Katalin

Könyvtári örömök #2

A héten kedden megint a könyvtárban kalandoztam, pontosabban kalandoztunk, ugyanis két kolléganőm társaságában rohamoztuk meg a könyvtár polcain sorakozó könyveket.

Ebben a hónapban célirányosan sétáltam a polcok között, mert annyi ajánlást kaptam, gyűjtöttem az elmúlt hetek folyamán, hogy készítettem róla egy rövid listát és abból válogattam. Mivel elég sok könyvet zsákmányoltam áprilisban, ezért csak két könyvtári könyvet engedélyeztem magamnak.

Az első, amire lecsaptam az Daniel Keyes Ötödik Sally c. könyve. 

Keyes leghíresebb regényét, a Virágot Algernonnak címűt 2011-ben olvastam és mély, maradandó nyomot hagyott bennem. A múlt héten az egyik legjobb barátnőm ajánlotta a szerző másik regényét és a tartalma alapján nagyon kíváncsi lettem rá.

Fülszöveg: 

Sally Porter az élet kellemetlen helyzetei ellen azzal védekezik, hogy elveszíti öntudatát. De ezzel nincs vége a dolognak. Mikor újra magához tér, új helyzetben találja magát. Az idő továbbhaladt és ő nem tud róla számot adni. Olyasmikre próbálják emlékeztetni, amiket tudtával nem követett el. Otthon olyan holmikat talál, amelyeket soha esze ágában sem volt megvásárolni. És amiket a férje összehazudott róla a válóperi tárgyaláson! Hogy hetekre eltünedezett, hogy hajlamos az erőszakra, hogy félmeztelenül táncolt egy mulatóban… El tudja ezt képzelni, dr. Ash?
Igen, a pszichiáter el tudja képzelni. Ismeri ezt a betegséget, de szemtől szembe csak most találkozik vele először. Ez a többszörösen hasadt személyiség esete. A jámbor, félénk Sallyben négy további én lakozik, még saját nevük is van. Bella tömény érzékiség, Nola merő intellektualitás, Derry csupa jóindulat, Jinx pedig- tőle isten óvjon, ő maga a megtestesült agresszivitás. Ezeket a gyerekkorban lehasadt, önálló életre kelt személyiségdarabokat kellene szép sorjában visszaolvasztani a helyükre- létrehozni Sally valódi, gazdag, sokrétű személyiségét. A küzdelemnek dr. Ash számára is nagy a tétje. Ő is válságban van, belsőleg belerokkant a hivatásába, kiégett, házassága tragédiába torkollt. Sally esete a próbakő: meg tud-e újulni, képes-e még valódi együttérzésre? Meg tudja-e tehát egymást gyógyítani orvos és betege?

A másik könyv, amit azóta már olvasok is, Anna Gavaldától a Szerettem őt című regénye. Az írónő könyveivel tavaly kezdtem az ismerkedést és azóta már hármat el is olvastam, egyikben sem csalódtam. A listámon csak Anna Gavalda neve szerepelt, így mivel most csak ez az egy könyv volt bent tőle, nem válogattam, rögtön lekaptam a polcról. Hazafelé tartva a HÉV-en már bele is kezdtem és figyelnem is kellett, hogy a megfelelő megállónál ne felejtsek el leszálllni.

Fülszöveg:

Anna Gavalda regényének története szinte egy mondatban összefoglalható: egy fiatal nő magára marad, mikor férje úgy dönt, elhagyja „egy másik” kedvéért, így az asszony apósával és a gyerekekkel vidékre utazik, ahol a két felnőtt évek óta, először ül le beszélgetni. Ahogy az após apránként megnyílik, lefoszlik róla a tárgyilagosság maszkja, és egy sérülékeny, csupa-seb ember áll előttünk, aki élete nagy szerelmének történetét meséli el a „múlt időbe tett” nőnek… Gavalda regényében a vigasztaló is vigasztalan marad. Az após története egy másik (talán jobb vagy szebb) életet villant fel, és ebben a villanófényben saját elvesztegetett lehetőségeinkre, eljátszott esélyeinkre ismerünk. A szerző nem mond ítéletet, nála az erő nem érdem, a gyengeség nem megvetendő rossz, hanem mindenki a rászabott élet ilyen-olyan jelmezét viseli, hol elegánsan, hol feszengve, és ha szorít a ruha, azt is inkább az idegenek veszik észre, ahogy elsietünk közöttük. Anna Gavalda regényében minden elharapott szónak jelentősége van, minden apró mozdulat, kis rezdülés, félrekapott tekintet színpadi pontossággal van a helyén. Mert ezekből az apróságokból áll össze egy történet, egy szerelem, egy sors. A Szerettem őt igazi kamara-dráma, amely a fiatal francia írónőt szinte azonnal nemzetközi hírű íróvá tette.

Kísértés - csokoládé a neved!

Joanne Harris: Csokoládé

Jelentem: új kedvencet avattam! 

Épp ezért most úgy érzem, hogy nehéz dolgom lesz, mert egy olyan könyvről írni, ami teljesen elvarázsolt és magával ragadott, mindig bonyolultabb, mint egy olyanról, amiben hibákat találtam vagy hiányérzettel fejeztem be. Mert ebben a könyvben hiba abszolút nem volt és hiányérzet sem fogott el az utolsó sorok elolvasása után. Bár egy dolgot azért nehezményezek: olyan gyorsan elfogytak az oldalak!

Számomra a történet kezdő mondata ("A karnevál szelével érkeztünk.") már meg is adta az alaphangulatot. Vianne Rocher és kislánya, Anouk Húshagyókedden érkeznek egy bájos francia faluba, Lansquenet-be és úgy döntenek, hogy addigi folyamatos vándorlásukat megszakítva, itt majd megpróbálnak megállapodni. Vianne, a helybeliek legnagyobb döbbenetére, egy kis boltocskát nyit, mégpedig egy Csokoládézót. Igazi szentségtörés, nem? Ezzel a tettel nem csak a helyi, cseppet begyöpösödött gondolkodású lakók ellenszenvét vívja ki, hanem magára haragítja Francis Reynaud-t is, a helybeli papot. Az ő és Vianne szemszögéből ismerjük meg a majdnem két hónapos történet alakulását, a helyiek sajátos történeteit, titkaikat. Mert itt titkokból aztán van szép számmal. A vándoréletet élő hajósok, köztük egy magának való vörös hajú férfi megjelenésével, illetve Vianne ötletével, miszerint Húsvétkor Csokoládéfesztivált tartanak a városban, az ellenséges hangulat tovább fokozódik és a falu lakói két pártra szakadnak. Vannak a Vianne-ellenesek és a másik oldalon állnak a barátok. Ugyanis a Csokoládézó megnyitása után Vianne szép lassan rátalál ilyen emberekre is. Az én személyes nagy kedvencem a barátok sorában Armande Voizin, egy több mint nyolcvan éves asszony, aki rögtön Vianne törzsvendége lesz. Idős hölgy létére nem az az otthon kötögető típus, ami a szívén az a száján, fekete ruhája alatt pedig színes selyemkombinét hord. (Ráadásul lánya, Caro, akit nem nagyon szívlel, a Csokoládézó egyik legfőbb ellenlábasa.) De ott van Armande unokája, Luc is, akit eltiltottak nagyanyjától. Itt is a Csokoládézó és Vianne teszi helyre a dolgokat, hogy a nagymama-unoka korábbi kapcsolata, újra meghitt, szeretetteljes viszonnyá váljon. Aztán szerettem Guillaume, a "kutyás ember" karakterét is, őt aztán nagyon meg tudtam érteni. Annak idején nekünk is dönteni kellett egy kutya sorsáról és emlékszem, hogy nagyon nehéz volt őt elengedni. Nemhiába csaltak Guillame vívódásai könnyet a szemembe. A barátok sorát gyarapítja Josephine, az elnyomott asszony, aki a helyi kocsma tulajdonosának a felesége, és aki Vianne biztatásának hatására hozza meg élete egyik legnehezebb döntését. Persze fontos szerepet játszik még a fent említett vörös hajú férfi, Roux is, aki csöndességével,  makacsságával, becsületességével egyre közelebb kerül Vianne-hoz. Mindezek mellett számomra az egyik legizgalmasabb szereplő, a helyi plébános, Reynaud volt. Szerintem sokkal több lakozik ebben a férfiban, mint ami most a regényben kiderült róla. Negatív szereplőnek kellett volna lennie, nem kellett volna kedvelnem, nekem mégsem lett egy utálatos ember, mert esendő ő is, mint mi mindannyian és a tettei mögött sokszor azt éreztem, hogy a "nyája" érdekeit nézi, akármennyire vaskalapos nézeteket vallott is.

Szóval miért is szerettem ezt a regényt? 

(Kép forrása: www.classifieds.justlanded.com)

Egyrészt Vianne karaktere miatt. Ő az a  típusú nő, amilyen én is szeretnék lenni. A Csokoládézóban szép apránként megnyitja az embereket, gyógyírt kínál nekik a problémáikra, pedig csak annyit tesz, hogy meghallgatja őket, miközben eléjük tesz egy-egy szelet csokitortát egy jó erős kávéval. Holott ő is küzd a démonjaival, mégsem futamodik meg az első problémák jelentkezése után. Erős és céltudatos nő válik belőle.

Másrészt nagyon tetszett a falu és a falusiak bemutatása. Ahogy szépen, apránként kibontakoznak a karakterek, kiderülnek a kisebb-nagyobb titkok, ahogy közelebb kerülnek egymáshoz az emberek.

Az utolsó adalék a nagy rajongásomhoz pedig Joanne Harris stílusa. Irigylésre méltó ahogy életre kelti a szereplőket, a falucskát, vagy ahogy finoman becsempészi az oldalakra azt a kis boszorkányságot egy cseppnyi babonával fűszerezve. Erre is csak Joanne Harris képes. 

Most már csak az lesz a nagy kérdés, hogy vajon a regény folytatását, milyen hamar tudom megszerezni, illetve az is lesz-e ennyire jó?

Értékelésem. 5*/ 5-ből

Kiadó. Ulpius-ház

Kiadási év: 2001

Fordította: Szántó Judit

A pince mélyén

Niccolò Ammaniti: Én és te

Nem tudom, hogy mit, de valamit nagyon tudnak ezek az olasz írók. Itt van például Ammaniti, akiről tavaly hallottam először, amikor az egyik könyvesbolt akciója során a kezembe került - aztán pedig a kosaramba-, az Én nem félek című rövid kis könyve. Bár csak pár száz oldal volt, én le sem tudtam tenni míg a végére nem értem, mégis akkorát szólt, hogy napokig csak bambultam ki a fejemből. Utána pedig levadásztam Ammaniti összes magyarul elérhető könyvét, amik azóta is a könyvespolcomon várnak a sorukra, mert besoroltam őket a "vészhelyzet esetén" kategóriába. Amikor olyan könyv kell, ami biztos tetszeni fog.

Aztán pár héttel ezelőtt láttam, hogy az Európa Kiadó megjelenteti Ammaniti legújabb novelláját és tudtam, hogy nem úszom meg, mert ezt is be kell szereznem. Mikor elmentem érte, csodálkoztam, hogy milyen vékonyka, de tudtam, ez az értékéből semmit sem fog levonni. Jóslatommal nem is lőttem mellé. A húsvéti ünnepekre kellően elromlott az idő, a hangulatom sem volt éppen a legvidámabb, így ezzel a könyvvel kucorodtam be este az ágyamba olvasni. Aztán csak olvastam az utolsó betűig, utána meg bámultam magam elé. Mert megint megérintett. Mert megint elgondolkoztatott és mindezt úgy, hogy nem 600-700 oldalon regélt, hanem csak úgy, mintha ott ült volna az ágyam szélén és lefekvés előtt eszébe jutna egy történet a hétköznapi emberekről.

A történetet Lorenzo, egy 14 éves kisfiú meséli el, aki keresi helyét a világban, de nem igazán tud beilleszkedni az iskolában és nincsenek barátai. Aztán egyszer felismeri, hogy ha "álcázza" magát és úgy viselkedik mint a nagymenők, a népszerűek, akkor ő sem fog kilógni a sorból. Persze ez a magányosság problémáját nem oldja meg. 

"A légynek sikerült mindenkit átvernie, tökéletesen beilleszkedett a darazsak társadalmába. Azt hitték, közülük való vagyok. Egy jó arc. Otthon azt mondtam a szüleimnek, hogy az iskolában mindenki jó fejnek tart, és vidám sztorikat találtam ki, mintha velem történtek volna. De minél jobban belebonyolódtam a szerepembe, annál különbözőbbnek éreztem magam. A szakadék, amely elválasztott a többiektől, egyre mélyült."

Aztán ebből az álcázásból végül egy "apró" hazugságba sodorja magát: édesanyjának azt mondja, hogy az egyik legnépszerűbb osztálytársa meghívta őt és még pár barátját egy sítúrára. Lorenzo anyukája boldog, hogy fiának végre barátai vannak, nyugodt szívvel elengedi őt. De Lorenzo nem megy messzire, csak a házuk pincéjébe vackolja be magát, úgy gondolja majd szépen eltölti ott a kirándulásra szánt napokat. Élvezi az egyedüllétet, hogy nem kell másnak lennie, mint ami valójában, mígnem valaki megzavarja őt nyugalmában. Betoppan Olívia, a féltestvére. Aki először pénzt kér Lorenzotól, majd csak annyit, hogy hadd maradhasson vele ott lent a pincében. Lorenzo látja és érzi, hogy valami nagy gond van a testvérével, de mivel nem állnak egymáshoz közel, évekig nem hallottak egymásról, ezért nem akarja, hogy a lány maradjon. Aztán mégis másképp dönt és a két külön-külön magányos testvér a legnagyobb baj közepette egymásban találják meg azt a fogódzkodót, amire a lelkük mélyén szükségük van. Vajon kapnak-e esélyt, hogy kapcsolatuk kiteljesedjen? Én végig ezért szorítottam neki.

Ammaniti megint olyan karaktert alkotott Lorenzo személyében, akit nagyon megszerettem. Fájt a szívem érte, miközben próbált beilleszkedni a többiek közé, vagy amikor látta, hogy édesanyja mennyire örül annak, hogy végre barátai vannak, ezért nem merte elmondani neki, hogy az egészet csak kitalálta. Sokat gondolkoztam rajta, vajon a szülők képesek-e észrevenni a mai rohanó világban, ha gyermekük magányos, nem találja a helyét, nincsenek barátai? Aztán azon is eltöprengtem, hogy Olíviának másként alakult volna a sorsa, ha a szülei nem válnak el, ha az édesapja nem nősül újra és jobban odafigyelnek rá, ha a gondok, bajok alkalmával nem pénzt kap azért, hogy kihúzzák a csávából, hanem egy kis törődést. Szóval napokig ott motoszkált a történet a fejemben, nehéz volt elengedni. 

Most már csak az a gondom, túl nehezen állom meg, hogy ne a két, még nem olvasott Ammaniti könyv felé vegyem az irányt a polcomnál.

Értékelésem: 4,5 / 5-ből

Kiadó: Európa Könyvkiadó
Kiadási év: 2012
Fordította: Matolcsi Balázs

Egy pad, egy kávé és egy könyv

... avagy apró örömök az életben #1

Születésemtől fogva a pesti betonrengetegben lakom. Épp ezért, amikor megérkezik a tavasz és azt látom, hogy odakint ezer ágra süt a nap, én is alig várom, hogy végre hétvége legyen, mert akkor megcélzok Pesten vagy Budán egy padot, egy csendes vagy néha kicsit zajosabb zugot, ahová vihetem magammal az épp aktuális olvasmányomat, miközben az arcomon élvezhetem a nap sugarait. 

(Forrás. www.mauifeed.com)

Kár, hogy most, a húsvéti ünnepek alkalmával az égiek kevésbé voltak kegyesek hozzánk, mert sajnos odakint olyan erővel tombolt a szél, hogy még én is elszálltam volna, mint a győzelmi lobogó. De idén, úgy két héttel ezelőtt, egyszer már sikerült kiülnöm egy órácskára. A választott helyszín a pesti rakpart volt, valahol félúton a Parlament és a Margit híd között, előttem a gyönyörű budai látképpel. Itt találtam egy üres padot, ahol Tracy Chevalier Leány gyöngy fülbevalóval című regényét olvastam és még egy út közben vásárolt forró kávét is magam mellett tudhattam (számomra nagyon fontos kellék, ugyanis kávéfüggő vagyok). 

És hogy miért is szeretek a szabadban olvasni? Nehéz megfogalmazni, de ad valami pluszt, hogy az ember nem a négy fal között ücsörög. Ha felnézek a könyvből figyelhetem a szabadban sétálgató párokat, a kisgyerekek csetlését-botlását, esetleg más olvasó emberekkel cinkosan összemosolyoghatok. Vagy ráhozhatom a frászt a mellettem ülő nénikére, úgy mint tavaly, amikor egy ilyen szabadban olvasós délután alkalmával épp egy padon fejeztem be Audrey Niffenegger A Highgate temető ikrei c. könyvét és elég indulatosan és hangosan sikerült felkiáltanom a történet végére érve (egyrészt olvastam volna még a sztorit, másrészt a befejezés teljesen letaglózott).

Lehet, hogy a városban élő emberek úgy gondolják, hogy a szabadban való olvasásra nincs elég erre alkalmas hely, de szerintem ha nyitott szemmel járunk, megtaláljuk azt a padot, ami csak ránk vár. Ha megtaláltam a következőt, arról is beszámolok majd, remélhetőleg saját készítésű fotóval együtt.