Január - az év hétfője

Forrás

Végtelenül hálás vagyok, hogy holnap már februárt mutat a naptár és magam mögött hagyhatom az év hétfőjét, januárt. Tudtam, hogy nehéz lesz, de nem gondoltam, hogy ennyire és arra sem, hogy rátesz még az élet néhány lapáttal, hát köszi. De egy ilyen pocsék kezdés után csak jobb jöhet már, ugye? Az év első hónapjában csak a hétvégék éltettek. Meg az, hogy legalább a vizsgáim jól sikerültek. No meg a könyvek.

Bár képzeljétek, nem vettem egyet sem. És nem is vágytam egyre sem. És nem is vágyok továbbra sem. Valami változóban van. Hétvégén átpakoltam az egyik könyvespolcom, lekerült róla sok Nora Roberts, aminek anyukám ad mostantól otthont. Nem akarom őket megtagadni, hisz a múltam részei voltak és szerettem őket is olvasni, de az a lány, aki ezeket olvasta már rég nincs. Helyette másvalaki áll a polcok előtt, aki már nem hisz a tündérmesékben, akinek már komolyabb regények sorakoznak a polcán, és nagyobb részt tartalmasabb olvasnivalókat kíván. De szerintem így van ez jól. 

Szóval új könyv nélkül zártam a januárt, viszont magamat is meglepve elég sokat sikerült olvasnom. Ez annak köszönhető, hogy akármennyire fáradt voltam, minden este olvastam. Ha csak pár sort, pár oldalt, de akkor is. Ez számomra a nap fénypontja volt és a legjobb levezetője, muszáj volt valahogy kikapcsolnom a hajtás (a rengeteg excel tábla, kimutatás, határidő) után.

Sara Crowe - Campari reggelire: ezzel kezdtem az idei évet és jó választásnak bizonyult. Mókás, helyenként szomorkás, de összességében véve nagyon jó élmény volt.

Shan Sa - A gójátékos: nagy meglepetés volt, és iszonyat rég húztam már az elolvasását. Kérem szépen, pont erre jó a várólista-csökkentés. Jó könyveket olvasni, érdekes történeteket találni és még az olvasatlanjaidat is csökkenteni.

Frances Itani - A csend fogságában: szintén vcs, bár már nem olyan jó élmény. Ettől is kaptam egy új fajta megközelítést az 1. világháborúban történtekre, de a stílus és a szerkezet számomra nem jött be, ezért nem voltam maradéktalanul elégedett.

Alex Flinn - Beastly A szörnyszívű: óóó, édes, kedves, és a kedvenc mesém átirata a 21. századi időkre YA műfajban. Imádtam olvasni (na, ez a fajta tündérmese azért még jöhet)!

Böszörményi Gyula - A Rudnay-gyilkosságok: itt most dobpergés és trombitaszó - ez volt január legjobbja. Több mint hatszáz oldalon keresztül dagonyáztam legújabb kedvenc párosom, Ambrózy báró és Hangay Mili kalandjaiban és szócsatáiban. Sajnáltam, hogy a végére értem, mert még olvastam volna, de Böszörményi Gyula megnyugtatta a rajongókat, hogy dolgozni kezdett az utolsó köteten és ha minden jól megy idén karácsonyra majd kézbe is vehetjük.

Anna Gavalda - Billie: érzelmi hullámvasút Gavalda-módra. Mondanám, hogy "csak" a megszokottat kaptuk Gavaldától, de ő mindig meg tud lepni. Most is Billie-vel, ennek a kiscsajnak a karakterével, aki januárban egy kis lelket öntött belém is.

Gárdos Péter - Hajnali láz: végig vigyorogva olvastam Gárdos Péter szüleinek egymásra találását. Igazából a regény hibáit számomra teljesen elfedte ezeknek a fiataloknak az életösztöne, az élni akarása, az újrakezdés reménye.

Gretchen Rubin - Jobban, mint valaha: nagy reményekkel vágtam neki és számomra nagy pofára esés lett. Iszonyat módon felidegesített és felmérgesített jó néhány helyen.  Jövök majd róla bejegyzéssel, ott majd kifejtem bővebben.

Stephen King - Tortúra: A.t.y.a.é.g! Életem legdurvább könyve (Saramago Vaksága mellett). Egész végig be voltam tojva, az idegeim cafatokban, de ezt a könyvet mindenkinek el kellene olvasnia még így is! (vcs volt ez is)

Szóval könyvek terén teljesen rendben volt a január, nem éreztem késztetést vásárlásra és 9 könyvet elolvastam, amiből 4 a vcs-csapat tagja. A könyvek mellett azért volt még könyves élményben részem: részt vettem életem első irodalmi zenés estjén, az egyik csoporttársam jóvoltából láttam-hallhattam Grecsó Krisztián és Kollár-Klemencz László estjét. Nagyon élveztem, szinte lubickoltam a hangulatban, a közegben és abszolút feltöltött ez a másfél óra. Illetve láttam moziban A dán lányt, amit szerintem majd könyvben is el kell olvasnom. Érzelmileg nagyon erős film, sokáig gondolkoztam rajta még a vége főcím után is. Megérte megnézni.

A többiek:

Amadea

katacita

Nita

Dóri

PuPilla

Ketten

Anna Gavalda: Billie

Épp Stephen Kingtől olvasom a Tortúrát és ezért egy kicsit félve merem leírni, mert ez a könyv más megvilágításba helyezte most nálam ezt a viszonyt, de én óriási rajongója lettem az évek során Gavaldának. Azt hiszem ő az az író, akinek mindegyik könyvét olvastam már és tűkön ülve várom, hogy újabbal lepjen meg. Az Édes életünk tavaly számomra egy jó nagy ébresztőt trombitált és olyan tükröt tartott elém, amelybe nagyon nem szerettem volna belenézni. De Gavaldával együtt még mélyre menni is könnyebb mint egyedül, igaz kicsit karcos, kicsit fájdalmas, fogösszeszorítós érzés, de ő közben nem ereszti el a kezed és nem hagy magadra.

"Soha többé nem akarom elhitetni magammal, hogy másvalami vagyok, mint saját magam. Nagyon fárasztó az állandó hazudozás. Nagyon, halálosan fárasztó…"

Ahogy kinyitottam és elkezdtem Billie és Franck történetét megint megcsapott az az érzés, hogy ülök valahol egy kávézóban kettesben Gavaldával, kevergetjük a feketénket, és mikor épp panaszáradatot zúdítanék rá, hogy milyen pocsék is az élet, ő megértése jeléül csak annyit mond: figyelj, mesélek neked egy történetet és utána gondold át majd újra. És életre kelti nekem Billie-t, a kis kucsmagombási nagyszájú, de legalább akkor szívű kiscsajt és Francket, aki meg a fiúkat szereti, de titkolnia kell ezt az apja elől, ugyanakkor akinek olyan éles a szeme, hogy menten kiszúrja Billie-ben a sorstársat. Azt a sorstársat, aki észrevétlen akar maradni, ugyanakkor akit fűt az indulat, az energia, hogy egyszer olyat tegyen vagy mondjon, ami miatt ennek az egész bigott, maradi népségnek, akik kivetik maguk közül a másokat, leessen az álla. Számomra ennek a két embernek a köteléke, gyerekkori, majd felnőtt korban is megmaradó, picit néha lazábbá váló, ám utána még erősebben fellángoló kapcsolata, barátsága igazi etalon lett. 

"Billie arra született, hogy szép dolgokat hozzon létre, pedig olyan sokan törték magukat, hogy bebizonyítsák, nincs hozzá joga."

Egy banális baleset folytán Billie gondolatai és mocskos szája narrációjában ismerjük meg, hogy honnan és hogyan indultak ők ketten és merre és hová érkeztek meg. Együtt. Egymásért. Ketten a világ ellen. Merthogy vannak olyan emberek, akik nem szerető, meleg, családi háttérrel rendelkeznek, és amint lehetőségük adódik rá maguk mögött hagynak mindent. Van sok Billie a világban, aki bár eszes és ügyes, mégis a teste árulásával próbál ebből a körből kitörni, mert akkor legalább egy csepp érzelmet kap, és talán van sok Franck is, aki meg belső késztetéseit elfojtva igyekszik megfelelni a családja elvárásainak és olyan pályára lép, amihez aztán semmi kedve. És csak egy találkozás, a Billie-k és Franckek találkozása kellene ahhoz, hogy ez a sok kallódó, de értékes ember rájöjjön, hogy igen is ők is legalább annyit érnek, mint az összes többi ember és pontosan elég a félelmetes jövőhöz, a kiugráshoz az, hogy melletted van életed barátja, aki mindenben támogat, és nem megváltoztatni akar, csak veled végig ott lenni az úton. Ő neked, te pedig neki támasza lenni.

"Dolgoztak, mint az igáslovak, etették egymást, bekötözték egymás sebeit, berúgtak, kijózanodtak, összevesztek, szétváltak, túletették, kényeztették, majd utálták és gyűlölték egymást, elváltak egymástól, újraformázták magukat, csalódtak egymásban, imádták egymást, megint egymásra találtak, kölcsönösen támogatták egymást egész idő alatt, és főleg: együtt tanulták meg felemelni a fejüket."

Gavalda már megint megcsinálta. Mesélt, megpiszkált az emberben, bennem olvasóban bizonyos mélyre eltemetett dolgokat, megértetett velem sok mindent, kimondott olyan dolgokat, amiket én féltem magamnak kimondani és újra közöttünk, hétköznapi emberek között járva tette mindezt. Továbbra is imádom őt, írjon minél többet, szakítson fel bennem még több sebet, mert úgy teszi mindezt, hogy a végén gyógyírt is ad rá.

Kiadó: Magvető

Kiadási év: 2015

Fordította: Tótfalusi Ágnes

Nem jó a boszival ujjat húzni!

Alex Flinn: Beastly - A szörnyszívű

Úgy gondolom, hogy a meséknek - akármilyen idősek vagyunk is - helye van az életünkben. Amíg gyerekek vagyunk játszva tanulunk belőlük, aztán később már ha vannak gyerekeink akkor mi tanítjuk általuk a saját gyerekeinket, és ha épp nincs gyerkőc az ember életében, közelében akkor bizony egy nehezebb periódusban jó velük kikapcsolni és kicsit újra hinni a csodákban. Én a mai napig nagyon szeretem a meséket. Én vagyok az a lány, aki most karácsonykor pityergett a Wall-E-n, később pedig szipogtam az Agymanókon, és én vagyok az is, aki a januári munkahelyi őrület közepette egyik hétvégén teljesen agyhalott állapotban a kezébe vette a Beastlyt és szinte egy szuszra ki is olvasta.

A történet egy mai modern köntösbe bújtatott Szépség és a Szörnyeteg, ami amúgy az egyik all-time-favourite mesém. Az Alex Flinn által megírt változatban New York egyik elit gimijében vagyunk, ahol egy menő srác a jóképűségével és a népszerűségével ott gázol át az embereken ahol tud. Csakhogy egyik alkalommal rossz emberrel húz ujjat, pont egy álruhás boszorkányt szúr ki céltáblának és a nagy heccnek egy még nagyobb szívás lesz az eredménye. Elveszti szépfiú külsejét, egy szőrös-karmos szörny válik belőle és két évet kap arra, hogy találjon legalább egy olyan embert, aki a csúfsága ellenére is szereti őt, és megcsókolja, ha ez nem sikerül örökre így marad. Nem egyszerű feladat az tuti! 

Természetesen lesz majd egy lány - mert egy lány mindig akad a mesékben a Fiú mellé-, aki amúgy nem is olyan szép, hanem inkább csak átlagos, viszont okos, kedves és imádja a könyveket. Csoda, hogy őt rögtön a szívembe zártam? Aztán egy-két nyakatekert történés során a Lány a Szörnyeteg házában köt ki, ahol a fiú a házitanítót és a házvezetőnőt leszámítva teljesen egyedül tengeti az életét. És ezek után megkezdődik a lassú közeledés, az ismerkedés, a külső mögé nézés, a belső értékek felismerése és a sóhajtozósan bájos szerelem ébredése a Lány és a Szörnyeteg között. Csakhogy az élet, meg a sors, még mindig tartogat meglepetést, és lehet, hogy a Szörnyeteg kifut az időből.

"Szuperhős is lehetnék, leszámítva, hogy ha ki akarnék menteni valakit egy égő házból, akkor amint meglátna, sikoltozva a lángok közé vetné magát az illető."

A történetet valóban sokszor feldolgozták már filmes formában, de én könyves feldolgozásban most találkoztam vele először. Az olvasás alatt végig azon gondolkoztam, hogy annyira a kezébe nyomnám a mostani fiataloknak (és idősebbeknek is), de tartok tőle, hogy pont a mondanivalót, a lényeget nem értenék meg. Szépséggel ugyan sok mindent el lehet érni, de milyen siker ez? Tartós? És egyáltalán ki a szép manapság? Aki a tucatlányokra hasonlít és akin egy rakat mű cucc van rajta, vagy az, aki mer különbözni a többiektől? És tényleg ennyire sekélyesek vagyunk mi emberek mindannyian, hogy a külső szépséget előrébb helyezzük a belső értékekhez képest? Nem szeretnék ilyen ember lenni, és remélem, hogy nem is vagyok. Ennyi idősen úgy érzem, hogy nekem nem egy boszorkány átka kell ahhoz, hogy meglássam kiben és hogyan rejtőzik az igazi érték.

"Lehet, hogy túl könnyen ítélünk a külső után, mert az egyszerűbb, mint meglátni, ami igazán fontos."

Amúgy Alex Flinn cseppet sem akart többet írni mint egy modern Szépség és Szörnyeteg történetet és szerintem ezért is élvezetes ez a könyv. Meg hát Kyle, azaz a Szörnyeteg humoráért. Egész végig az ő szemén keresztül követjük végig a történteket, úgyhogy mi is átmegyünk minden kis apró érzelmi mélyponton vagy magasban szárnyaláson: hitetlenkedés, harag, magányosság, beletörődés, remény, szerelem, veszteség. De ami ezt a Szörnyeteget igazán kedvessé tette számomra a belső átalakulásán kívül az tényleg a humora volt, na és az a szoba, amit a Lánynak rendezett be telis-tele könyvekkel.

Nem könnyű lányokat összeszedni, ha az ember úgy néz ki, mint Csubakka!

Azt hiszem erre a kis történetre nagyon jó szívvel fogok mindig is visszagondolni. Kisimítja az ember arcán és agyán a hétköznapok okozta ráncokat, beburkol a bájos és romantikus hangulatával, szóval amolyan igazi kis menedék a valóság elől. De hát nem pont erről szólnak a mesék?

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadási év: 2007

Fordította: Farkas Veronika

Csend a háborúban is

Frances Itani: A csend fogságában

Ezer meg egy éve, hogy kinéztem magamnak ezt a regényt, és azt gondoltam, hogy ez majd nekem idén kb. akkora katartikus élményt fog nyújtani mint tavaly a Hó hull a cédrusra. Sajnos a számításaim nem jöttek be, de így sem mondhatom, hogy kár volt elolvasni. Mert egy olyan világot tárt fel, amely nekünk, egészséges, halló emberek számára felfoghatatlan és elképzelhetetlen: a siketek világát.

Az 1900-as évek elején Kanadában járunk, egy Grania nevű kislányt ismerhetünk meg, aki egy betegség következtében fiatalon elvesztette a hallását. A családja mind máshogy próbálja feldolgozni ezt, van, aki a távolságtartást választja, van aki egy közös nyelv kidolgozását, de egyedül Mamó, a nagymama az, aki tanítani igyekszik a kislányt, ő az, aki győzködi a szülőket, hogy küldjék speciális iskolába. Pár év után a szülők is belátják, ahhoz, hogy Grania később felnőttként egyedül, támogatás nélkül is megállja helyét az életben, bizony másfajta tudásra, szemléletmódra van szüksége. Megszületik a döntés, és Graniát egy bentlakásos, siketek tanítására specializálódott iskolába küldik. Itt az a világ, amely oly fiatalon rázárult a lányra, újra kitárul, megtanul a siketségével együtt élni, találkozik a sorstársaival, barátságokat köt, majd a szerelem is rátalál. A fiú, Jim lesz Grania füle, Grania pedig Jim mindene, csakhogy a boldogságuknak hamar vége szakad, mert kitör a nagy háború és a kanadaiak a britek oldalán harcba vonulnak. Jim és sok barát elmegy a háborúba, miközben Grania, a lányok, a feleségek hátramaradnak és csak várnak a békére, meg arra, hogy épen és egészségben visszakapják a szeretteiket.

Így visszagondolva nagyon jó alapanyag lett volna ez a történet és abszolút az én ízlésemnek való, hisz van benne háború, szerelem, család, érzelmek, mosolyok és pityergős, megható jelenetek. Mégis egész végig azt éreztem, hogy nincs jól összerakva az egész, valami nagyon hiányzott belőle, azt hiszem, hogy főleg egy erős kezű és tapasztalt szerkesztő.

Az első rész, a könyv kb. harmada csak Graniáról szól kislányként, egészen addig amíg el nem megy az iskolába. Majd egy huszárvágással éveket ugrunk és Grania már ifjú hölgy, aki találkozik Jimmel. A nagy találkozás után szinte rögtön az esküvő, majd Jim elmegy a háborúba szanitécnek és végigkövethetjük az éveket a fiúval. Aztán a háború végével a történet is pik-pak véget ér, szerintem túl gyorsan is.

Kicsit az volt az érzésem, hogy olvasok egyszer egy regényt egy siket lányról. Majd olvasok egy háborús regényt, kemény, húsba vágó, naturális jelenetekkel tarkítva. Ugyanakkor olvasok egy családregényt is. De a három között nem volt átmenet. Darabos volt az egész. Illetve amit a legnagyobb hiányosságának éreztem az az volt, hogy a romantikus szál alig volt kifejtve. Néha kapunk egy-két közös jelenetet, pár szép párbeszédet és gondolatot, meg néhány flashbacket, de az, hogy ez a két fiatal, egy siket lány és egy halló fiatalember hogyan talált egymásra, hogyan szeretett bele a másikba szinte teljesen háttérbe van szorítva. Nekem ez kellett volna a regénybe, és nem valami csöpögős romantikára gondolok, csak annak a bemutatását olvastam volna szívesen, hogy két ennyire különböző ember hogyan közeledett egymáshoz, hogyan látta meg a másikban azt, akire az egész életét rá akarta bízni.

Az érződött a regényen, hogy a kanadai írónő nagyon szereti a hazáját és hogy a háborúról, no meg a siketek akkori kezeléséről, taníttatásáról alapos kutatómunkát végzett. 

A háborús részek valóban nyomorfogató jelenetekkel vannak teli, néha olyanokat olvashatunk, amit ha filmen látnánk, biztos elfordítanánk az arcunkat, de itt nem tudjuk. És rájöhetünk olvasás közben, hogy ez nem írói túlzás. Nem, ezek a jelenetek valóban megtörténnek, megtörténtek a háborúban. Szomorú belegondolni, hogy azok a férfiak, aki túlélték ezeket a nagy világégéseket, milyen emberi és lelki roncsként térhettek haza (erről is kapunk egy kis betekintést amúgy).

És ahogy a bevezetőben említettem, ami számomra megmentette a könyvet az a siketek világának, érzéseinek bemutatása volt. Ez végig nagyon tetszett. Érdekes volt arról olvasni és azon gondolkozni, hogy milyen hátrányba kerültek régen (és most is) ezek az emberek, és hogy hogyan próbáltak ezeken felülkerekedni, hogy akkor hogyan tanították a siketeket, hogyan próbáltak nekik segíteni beilleszkedni a társadalomba, munkát, megélhetést találni. Ez miatt mindenképpen megérte elolvasni a könyvet.

"Valaki előállt a kérdéssel: „A süketek tudnak gondolkodni?” – Miért nem azt kérdezte mindjárt: „A süketek tudnak enni?” "A süketek tudnak aludni?" „A süketek tudnak lélegezni?” Egyszerűen döbbenetes, hogy milyen népes Isten állatkertje."

Kiadó: Opus

Kiadási év: 2005

Fordította: Cserna György

A fehér és fekete kövek csatája

Shan Sa: A gójátékos

Többek között azért is szeretem a várólista-csökkentést, mert valóban olyan könyveket tudok beválogatni ebbe a játékba, amiket nagyon régen vettem és még mindig érzem a késztetést, hogy elolvassam őket. A gójátékos is pont ilyen volt. Még rajta volt az ára, leértékelt szerzeményként vettem meg 499 Ft-ért és nagyon régen várakozott a polcomon. Az idei évben vele kezdtem az alap 12-es csapatból és nagyon különleges élményben volt részem.

Szeretem azokat a könyveket, amelyeknél olyan történelmi eseményekkel, kultúrákkal találkozhatok, amikről nem sokat tudok. Számomra ilyen két ország Kína és Japán. Lehet, szégyen, de tényleg nem sok mindent tudok a történelmükről, nem sok könyvet olvastam még, ami itt játszódott volna. A gójátékossal keményen a közepébe csöppentem, egy olyan időszakba kerültem, amikor a Japán császárság már lerohanta, megszállta Kína legészakibb tartományát, Mandzsúriát és igyekszik hatalmát megszilárdítani, még tovább növelni, ráadásul a küszöbön kopogtat a 2. világháború is már, hisz 1936-ban járunk.

"A japánok a cselekvésben keresték a dicsőséget, a kínaiak a halálban. Kollektív öngyilkosságuk patetikus nagyszerűségét szomorú irónia árnyékolja be. Idő előtt eldobni az életet szégyenletes megadás. A több évezredes kínai civilizáció megszámlálhatatlan filozófust, gondolkodót és költőt nevelt föl. De egyikük sem értette meg, hogy a halál energiáját semmi sem pótolja.
Csak a mi jóval szerényebb civilizációnk jutott el a lényegig: cselekedni annyi, mint meghalni – meghalni annyi, mint cselekedni."

A történet két szálon fut, mert két főszereplőnk van, illetve ha pontos akarok lenni akkor három. Egy japán fiatalember, aki kötelességének eleget téve a Japán császárság katonája és egy kínai tinédzser lány, aki az Ezer Szél nevű kisváros lakója. Kettejüket a találkozásuk előtt is összeköti már valami: a gó játéka, amelyet mindketten magas fokon és óriási szenvedéllyel játszanak. A gó ebben a könyvben a harmadik főszereplő. A két fiatal sorsán, közöttük váltakozó fejezeteken keresztül leszünk tanúi a két ország közötti politikai csatározásnak, a két fiatal életének alakulásának. Hogy a fiú miért és hogyan állt katonának, és mennyire rombolták le benne a katonai évek az eszméket, a hitet, illetve hogy a lányból hogyan lesz nő, hogyan ébredezik a szexualitása és hogyan került a történelmi események középpontjába. De az egészet az  írónő a gó köré építette, mindent át meg átsző ez a játék, amelyről azt mondják, hogy a szerelem és a sors játéka. Természetesen egyszer a két szál összetalálkozik majd, a két fiatal az Ezer Szél főterén a játékon keresztül megismeri a másik lelkét, hisz a kövek mozgatásából, elhelyezésükből le tudják vonni a következtetéseket, hogy mi lakik a másikban, milyen gondolatok, érzések foglalkoztatják. Talán jobban megismerik így a másik személyiségét, mint egy szimpla bemutatkozás, beszélgetés során.

Ami miatt öröm volt olvasni ezt a könyvet az a lírai oldala. Gyönyörű képeket vetít elénk az írónő. És ahogy a gó ott van minden mozzanatban, minden cselekvésben, az még kiemelkedőbbé teszi ezeket a csodás leírásokat, érzéseket. Ugyanakkor van egy sokkal komorabb, sötétebb oldala is a könyvnek, mert a politikai és a háborús részek nagyon naturálisak, talán még inkább annak is érezzük a sok lelket simogató képek között, amikor ezekről ír.

"Minden kő újabb lépcső a mélybe ereszkedő lélek számára. Útvesztői miatt szerettem a gójátékot.
Egy kő pozíciója aszerint alakul, hogy mely más köveket szorít ki. Egyre bonyolultabb viszonyuk folyton változik, és sosem felel meg tökéletesen annak, amit kigondoltunk. A gó csúfot űz a számításból, feladja a leckét a képzeletnek. Minden új alakzat árulás, éppoly előre láthatatlan, mint a felhők alkímiája. Sohase lehet megpihenni, örökké résen kell állni, egyre jobban sietni, győz az ügyesebb, szabadabb, egyszersmind hidegebb, pontosabb, győz a gyilkosabb. A gó a hazugság játéka. Illúziókkal kerítjük be az ellenfelet az egyetlen igazság, a halál kedvéért."

Ami számomra levont egy kicsit a könyv élvezetéből az a befejezés. Számomra nagyon drámai volt és nagyon gyorsan következett be. Olyan szép fel lettek vezetve egészen odáig a történések, majd hirtelen történik valami és vége az egésznek. De ettől függetlenül hangulatában ez egy nagyon erős könyv és szerintem megéri elolvasni, megéri egy kicsit belelátni a fekete és fehér kövek játékába.

Kiadó: Ulpius

Kiadási év: 2007

Fordította: Tótfalusi Ágnes

Családom és egyéb állatfajták

Sara Crowe: Campari reggelire

Nem, nem Durell könyvéről lesz most szó, hanem mint az alcím is mutatja a Campari reggelire c. regényről, viszont egész végig, amíg olvastam nekem ez a "családom és egyéb állatfajták érzés" járt az eszemben. Amúgy milyen érdekes, hogy két hasonszőrű regényből az egyik mennyire be tud jönni az embernek, a másik meg nem. Az Enyém a vár nekem óriási nagy csalódás volt, ezért kicsit tartottam a Campari reggelire sztorijától, mert az alapfelállás hasonló: 17 éves lány, aki írói babérra tör és egy év történését követhetjük végig. Ráadásul mindkettőnek igen furcsa családja van és mindketten egy zegzugos kastélyban/óriási házban laknak. Ellenben amíg az egyik nagyon untatott és alig vártam, hogy a végére érjek, a másikon legalább annyira jól szórakoztam és kuncogtam.

A Campari reggelire amúgy kicsivel több ám, mint amit első körben a borító mögé képzel az ember. Oké, persze nem egy Bűn és bűnhődés, viszont nem csak egy tingli-tangli lányregény. Nagyon komoly téma áll a középpontban, mégpedig a gyász és annak feldolgozása, ráadásul az olyan gyász, amikor a szeretett ember maga szabadul meg az életétől, ami szerintem még nehezebb helyzet. Ebben érintett a könyv főszereplője, Sue, aki az édesanyja halálát próbálja feldolgozni, de szerencsére kap egy kis segítséget anyukája rokonától. Nagynénje, Coral úgy dönt, hogy szívesen befogadja a lányt a roskadozó, összedőlés szélén álló hatalmas házába, aminek Sue már csak azért is örül, mert maga mögött hagyhatja apját és annak új barátnőjét, akit persze ki nem állhat. Szerintem Sue maga sem gondolta, hogy milyen csodabogarak és milyen kalandok sora várja majd ebben az ósdi házban és a kisvárosban. Azt mondanám, hogy ez az egy év Sue életében a felnőtté válásról, a magára és az írói hangjára való találásáról szól. Persze megfűszerezve egy kis romantikával (első szerelem, első csók, első csalódás), és egy kis családi titok utáni nyomozással, ami az édesanyjával kapcsolatos. Meg a ház kísérteteivel. Mert ez egy olyan ház, ahol éjjel különös hangok hallatszanak, felgyullad a villany csak úgy a szobákban, holmi virágcsokor kerül néha a küszöbre, szóval aki itt lakik az biztos, hogy nem fog unatkozni.

Ám nem csak Sue nem fog unatkozni, hanem az olvasó sem. Pláne az az olvasó nem, aki valaha is írói babérokra szeretne törni. Ugyanis Sue nagynénje létrehoz egy írói kört, hogy támogassa a lány ilyen irányú ambícióját, és ennek a csoportnak a ház lakói és a Sue körül sürgölődő fiatalok is a tagjai lesznek. Hadd ne mondjam, hogy bár én nem akartam soha sem író lenni, minden feladat esetében viszketett a kezem, hogy papírt és tollat ragadjak és kipróbáljam magam. De helyette inkább olvastam a többiek csetlését-botlását, próbálkozását és csak mosolyogtam, mosolyogtam.

"Nem voltak harangok, madarak, ahogy azt jelezték, sokkal inkább annak az érzése, hogy kívánatos vagyok, becsben tartott, és nőies. Mintha a szerelembankban az univerzum összes pénze az én számlámra érkezett volna, és a mínuszból rögtön aranykártyás ügyféllé léptem volna elő."

Ami miatt elnyerte ez a könyv a tetszésemet az az, hogy egyrészt humoros volt, másrészt tele volt bohókásabbnál bohókásabb karakterekkel és a könnyedsége mellett valóban súlyos témák, feszültségek voltak a háttérben. Néha a nagy humor közepette Sue olyan gondolatokat fogalmazott meg, hogy csak pislogtam, vagy éppen a szívem szorult össze. De egy cseppet sem volt erőltetett az egész, nem olyan, amikor az író az arcodba nyomja a nagy tanulságokat, hanem hihető volt és Sue karaktere egy nagyon is kedvelhető, valódi tinilányé volt, aki se többnek, se kevesebbnek nem akart látszani. Aki aggódott az első csók helyszíne miatt, aki a rajongva szeretett fiú fényképét a párnája alá teszi, aki feláldozza a zsebpénzét a nagynéni házának helyrehozatalához és aki legalább ugyanannyira segítsége lett Coral néninek, mint a néni neki.  Jó párost alkottak ők ketten!

"Bárcsak olyan lenne az élet, mint a filmekben, ahol a fájdalmas esték véget érnek az évszakok gyors változásával, aztán megjelenne a felirat, hogy "két évvel később" vagy "végül"! Bárcsak a szél elfújhatná a naptár lapjait, és hipp-hopp a happy endnél találnánk magunkat! De az élet nem ilyen. Meg kell élni minden szívdobbanást; nem lehet megúszni a rossz napokat."

Úgyhogy azt javaslom mindenkinek, aki valami kellemes és humoros, ebben a zord téli időjárásban bekuckózásra alkalmas olvasmányt keres, hogy bátran válassza ezt a könyvet, szerintem nem fog benne csalódni.

Kiadó: Athenaeum

Kiadási év: 2015

Fordította: Beke Zsolt

Könyves búcsú 2015-től

Akármennyire furcsa érzés is, de megint eltelt egy év, és már megint nyitottunk egy újat, újra itt egy január és ez az időszak pont alkalmas arra, hogy visszatekintsünk arra milyen év volt ez a 2015-ös.

Könyves szempontból nem mondhatom azt, hogy rossz évet zártam, mert ahogy majd a számok, a listák is mutatják sokat olvastam, sok jó könyvre, jó (és új) íróra leltem, de azért voltak mellényúlásaim is. Tavaly valaki azt mondta nekem a zárásom után, hogy le se tagadhatom az elemző, közgazdász voltomat, mert tele volt számokkal, százalékokkal az egész, így idén úgy döntöttem, nem akarom, hogy megint ilyen "száraz" zárást olvassatok, úgyhogy nem sok számmal fogok szolgálni.

De azért néhány fontos sarokszám mégis csak akad. A nyilvántartásom szerint 104 könyvet olvastam el (durván 33 ezer oldalt), ami engem is nagyon meglepett. Egész évben azt éreztem, hogy alig van időm olvasni, erre tessék. Bár ebben van 5 darab mesekönyv is, de ez a mennyiség még így is sok. Annyira, hogy jövőre az a célom, hogy ne olvassak ennyit. Nem akarom, hogy csak úgy átfolyjanak rajtam a történetek, mert idén nagyon sokszor éreztem ezt. Szeretnék visszatérni ahhoz, amit - Amadea olyan pontosan megfogalmazott nálam egy kommentjében - spontán örömolvasásnak hívhatunk. Azt és annyit olvasni, amit szeretnék és hosszasabban rágódni egy könyvön. Ha átlag havi 4-5 könyv lesz az adagom, az szerintem pont megfelelő lenne. Majd egy év múlva meglátjuk mi lett ebből.

Amúgy szerintem ez a magas szám annak is köszönhető, hogy egyrészt visszairatkoztam tavasszal a könyvtárba és onnan soha nem tudtam üres kézzel távozni, és természetesen ezeket a könyveket általában az ember előrébb sorolja a fontossági sorrendben. Másrészt nagyon igyekeztem azon, hogy az év során beszerzett könyveimet olvassam is el, ne csak a polcnak vegyem meg őket.

És akkor a beszerzésekről. Egész mértékletes év volt 2015, de jövőre szeretném tényleg csak azokat a könyveket megvenni, amiket nagyon szeretnék. A többire majd megvárom a könyvtárat, vagy esetleg kölcsönkérem, de most már tényleg annyira szűkös a helyem a könyveknek, hogy nehéz logisztikázni. Összességében 27 könyvet vettem (2014-ben ugyanennyit), 1-et cseréltem, 9-et pedig ajándékba kaptam és vettem egy színezőt is, tehát 38-nál állt meg a számláló. Ezeknek kb. 80%-át már el is olvastam, és amelyeket nem, azokat direkt hoztam át magammal erre az évre, mert olyan jónak gondolom őket, és a januári-februári nem szeretem hónapokra kellenek majd ezek a jó kis történetek.

Amelyekből idén sem volt hiány. Gondolom a mennyiség miatt viszonylag sok jó könyv akadt fent a rostámon. Illetve talán jobban hallgattam a belső radaromra is.

A legjobbak:

1. David Gutterson: Hó hull a cédrusra - nagyon szépen megírt, komplex történet szerelemről, árulásról, megbocsátásról, zavaros történelmi időszakban, és még egy kis tárgyalótermi feszültséggel is megspékelte ezt az író.

2. Robert Galbraith: A selyemhernyó - kedvenc sorozatom lett már ez J.K.Rowlingtól és bevallom, hogy Cormoran Strike pedig az egyik kedvenc könyves pasi karakterem. Nagyon várom már a folytatást, azt biztos beszerzem majd.

3. Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak - kacagtató és szívszorító történet egyben, egy morcos öregemberről, aki mégsem tudja elmarni maga mellől az embereket, mert vannak, akik meglátják az értékeit.

4. Rene Denfeld: Az elvarázsoltak - nem egy egyszerű és felemelő történet, de valami gyönyörűen van megírva és tálalva is az a sok elrontott emberi sors, amikről szól.

5. Fabio Volo: Hely a világban - ez a könyv, annyira megérintett, mert annyira arról szól, ami velem is történik mostanság, hogy olvasása után nagyon mélyen elzártam magamban. Mert én még nagyon gyűjtöm a bátorságot mindahhoz, amiről Volo írt.

6. Lawrence Anthony: Elefántsuttogó - soha nem gondoltam volna, hogy egy állatos könyv ennyire meg fog fogni magának. A legnagyobb elismerést ettől a könyvtől kaptam: a blog egyik olvasója nemrég jelzett vissza, hogy megvette, elolvasta és élete egyik legjobb könyvét találta meg benne.

Vannak ezeken felül is olyan könyvek, amikre nagyon jó szívvel emlékszem vissza vagy a hangulatuk, vagy a szereplőik vagy a történetük miatt, szóval szerettem őket is:

1. Tea Obreht: Tigris asszonya

2. Ludmilla Ulickaja: Odaadó hívetek, Surik

3. David R. Gillham: Asszonyok városa

4. Donna Tart: Titkos történet

5. Naomi Wood: Mrs. Hemingway

6-8. Alice Hoffman: Átkozott boszorkák, A tizenharmadik boszorkány (újraolvasás), Gyönyörű titkok múzeuma - kicsit Hoffman-rajongó üzemmódba kapcsoltam, nem?

2015-ben is folytattam a sci-fivel való ismerkedésemet. Ebben a kategóriában is találtam olyan könyveket, amik nagyon betaláltak és szép lassan elmondhatom, hogy a műfaj könnyedebb válfaja már a kedvencem lett, nagyon jól ki tudok velük kapcsolni és nagyon szórakoztatónak találom őket. Ezek voltak ilyenek:

1. John Scalzi: Bezárt elmék

2. Andy Weir: A marsi (és a filmet is megnéztem, ami szintén bejött)

3. Alaistar Reynolds: Napok háza - ez annyira jó volt, hogy 2016-ban szerintem újraolvasás vár majd rá

Bár már messze nem tartozom a célközönséghez, de azért szoktam YA, NA vagyis ifjúsági könyveket is olvasni. És akármennyire is nagy a dömping, ha az ember hallgat az előérzéseire barom jó könyvekre lehet bukkanni közöttük. Tavaly is találtam párat:

1. Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten - imádtam, és már itt vár a polcom a második rész, alig várom, hogy a morózus báró és a cserfes, mindenlébenkanál kiasszony kettőséről olvashassak újra.

2. Laurie Halse Anderson: Jégviráglányok - nagyon komoly téma, amire mindenkinek oda kellene figyelni, mindezt olyan tálalásban, amit Andersontól megszokhattunk: érzékenyen, mégis erőteljesen.

3. Elizabeth Wein: Fedőneve Verity - nagyon mást kaptam, mint amit elsőre vártam, de abszolút egyedi történet, olyan, ahol a végén áll össze az egész kép.

4. Rachel Cohn-David Levithan: Dash and Lily's Book of Dares - karácsonyra tökéletes választás, szórakoztató, humoros, és igazán intelligens ifjúsági történet volt.

Sorozatok:

Ugyan az utóbbi években kezdtem magam leszoktatni a sorozatokról, mert vagy sokszor belenyúltam valami gázosba, vagy mert a magyar kiadók nem folytatták, idén mégis adtam esélyt egynek, kettőnek és találtam olyanokat, amiken nagyon jól szórakoztam, nevettem. Mindhárom a szórakoztató kategóriába tartozik és tényleg akkor ajánlom őket meleg szívvel, ha az agyi kapacitás olyan szintre csökken, amikor csak ezek tartanak minket életben.

1. Réti László: Kaméleon-sorozat

2. Kevin Hearne: A Vasdruida Krónikái

3. Liliana Hart: Addison Holmes-sorozat

Persze nem csak a jó könyvek jellemezték az évet, hanem voltak mellényúlásaim, olyan történetek, amelyekkel nem találtam meg a közös hangot. Sokszor kicsit fura madárnak éreztem magam, mert mások imádták ezeket, én meg...egyszerűen vagy semmit nem mozgatott meg, vagy untam, vagy baromira bepipultam rá. Idén igyekszem végre eljutni arra a szintre, hogy ha valami nem jön be, akkor nem kínzom magam és inkább félbehagyom.

Csalódásaim:

1. Fabio Stassi: Charlie utolsó tánca

2. Penelopé Douglas: Szívatás

3. Nicolas Barreau: Álmaim asszonya

4. Carson McCullers: Az esküvői vendég

5. Neil Gaiman: Óceán az út végén

6. Dodie Smith: Enyém a vár

7. Graham Joyce: A katicák éve

8. David Vann: Akvárium

Amúgy a 2015-ös évben is sok mindent köszönhetek a könyveknek, az olvasásnak. Egyrészt még mindig menedéket nyújtanak egy zaklatottabb időszakban, vagy amikor a munkahelyi zűröket, történéseket szeretném magam mögött hagyni pár órára. 

Másrészt úgy érzem, hogy a tavalyi év egy hónapok óta zajló folyamatnak talán a lezárást jelentette, elengedtem bizonyos embereket, érzéseket, félelmeket és nyitottam új dolgokra, új emberek, kapcsolatok felé. Ennek köszönhetően ősszel belevágtam egy képzésbe, ami a könyvekhez köthető. A szerencse olyan embereket sodort mellém csoporttársaknak, akikkel szerintem nagyon jó kapcsolatunk alakult ki és a tanulnivaló meg végre olyan, ami 100%-ban érdekel. Ugyan még csak most jön majd a neheze (szakdolgozat és szakvizsga), de már most azt mondhatom, hogy megérte kilépni a komfortzónámból és "feláldozni" a szombatjaimat.

Harmadrészt idén sikerült új embereket megismerni, akiket annak idején még csak "tisztes távolságból" követtem és olvastam. Dórival futottunk össze először a Könyvfesztiválon még tavasszal. Aztán a legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor egyik reggel valaki megszólított a metrón: Amadea volt az. Az összetalálka utána sikerült hosszasabban is beszélgetnünk, ahol nagyon gyorsan repült az idő, pedig nem csak könyvekről volt szó. Nemsokkal utána pedig Nita volt az, akivel le tudtam ülni beszélgetni, majd a következő alkalommal Sistert is megismerhettem. Ezekért az alkalmakért nagyon hálás vagyok 2015-nek és remélem 2016-ban is lesznek még ilyenek!

Személyes dolgokra még egy kicsit kitérve azt hiszem 2016 az első olyan év, aminek konkrét tervekkel indulok neki. Ha csak töredékük is fog valóra válni, már akkor is boldog leszek. Szeretnék továbbra is bátran eljárni itthonról egyedül (keresem majd az új kávézókat), munka terén is is vannak terveim és minél több programmal, utazással szeretném tarkítani majd az évet. Azt mondják a Mars éve 2016, ami egy harcias, erős bolygó és mindenkinek erőt, meg lendületet ad. Remélem így lesz! 

Addig is Mindenkinek boldog új évet kívánok, könyvekkel vagy anélkül de legyen olyan, amilyet szeretnétek!

A többiek is átgondolták az évet:

Amadea

katacita

Dóri

Nita

PuPilla 

Miamona 

zakkant 

Zenka