Frances Itani: A csend fogságában
Ezer meg egy éve, hogy kinéztem magamnak ezt a regényt, és azt gondoltam, hogy ez majd nekem idén kb. akkora katartikus élményt fog nyújtani mint tavaly a Hó hull a cédrusra. Sajnos a számításaim nem jöttek be, de így sem mondhatom, hogy kár volt elolvasni. Mert egy olyan világot tárt fel, amely nekünk, egészséges, halló emberek számára felfoghatatlan és elképzelhetetlen: a siketek világát.
Az 1900-as évek elején Kanadában járunk, egy Grania nevű kislányt ismerhetünk meg, aki egy betegség következtében fiatalon elvesztette a hallását. A családja mind máshogy próbálja feldolgozni ezt, van, aki a távolságtartást választja, van aki egy közös nyelv kidolgozását, de egyedül Mamó, a nagymama az, aki tanítani igyekszik a kislányt, ő az, aki győzködi a szülőket, hogy küldjék speciális iskolába. Pár év után a szülők is belátják, ahhoz, hogy Grania később felnőttként egyedül, támogatás nélkül is megállja helyét az életben, bizony másfajta tudásra, szemléletmódra van szüksége. Megszületik a döntés, és Graniát egy bentlakásos, siketek tanítására specializálódott iskolába küldik. Itt az a világ, amely oly fiatalon rázárult a lányra, újra kitárul, megtanul a siketségével együtt élni, találkozik a sorstársaival, barátságokat köt, majd a szerelem is rátalál. A fiú, Jim lesz Grania füle, Grania pedig Jim mindene, csakhogy a boldogságuknak hamar vége szakad, mert kitör a nagy háború és a kanadaiak a britek oldalán harcba vonulnak. Jim és sok barát elmegy a háborúba, miközben Grania, a lányok, a feleségek hátramaradnak és csak várnak a békére, meg arra, hogy épen és egészségben visszakapják a szeretteiket.
Így visszagondolva nagyon jó alapanyag lett volna ez a történet és abszolút az én ízlésemnek való, hisz van benne háború, szerelem, család, érzelmek, mosolyok és pityergős, megható jelenetek. Mégis egész végig azt éreztem, hogy nincs jól összerakva az egész, valami nagyon hiányzott belőle, azt hiszem, hogy főleg egy erős kezű és tapasztalt szerkesztő.
Az első rész, a könyv kb. harmada csak Graniáról szól kislányként, egészen addig amíg el nem megy az iskolába. Majd egy huszárvágással éveket ugrunk és Grania már ifjú hölgy, aki találkozik Jimmel. A nagy találkozás után szinte rögtön az esküvő, majd Jim elmegy a háborúba szanitécnek és végigkövethetjük az éveket a fiúval. Aztán a háború végével a történet is pik-pak véget ér, szerintem túl gyorsan is.
Kicsit az volt az érzésem, hogy olvasok egyszer egy regényt egy siket lányról. Majd olvasok egy háborús regényt, kemény, húsba vágó, naturális jelenetekkel tarkítva. Ugyanakkor olvasok egy családregényt is. De a három között nem volt átmenet. Darabos volt az egész. Illetve amit a legnagyobb hiányosságának éreztem az az volt, hogy a romantikus szál alig volt kifejtve. Néha kapunk egy-két közös jelenetet, pár szép párbeszédet és gondolatot, meg néhány flashbacket, de az, hogy ez a két fiatal, egy siket lány és egy halló fiatalember hogyan talált egymásra, hogyan szeretett bele a másikba szinte teljesen háttérbe van szorítva. Nekem ez kellett volna a regénybe, és nem valami csöpögős romantikára gondolok, csak annak a bemutatását olvastam volna szívesen, hogy két ennyire különböző ember hogyan közeledett egymáshoz, hogyan látta meg a másikban azt, akire az egész életét rá akarta bízni.
Az érződött a regényen, hogy a kanadai írónő nagyon szereti a hazáját és hogy a háborúról, no meg a siketek akkori kezeléséről, taníttatásáról alapos kutatómunkát végzett.
A háborús részek valóban nyomorfogató jelenetekkel vannak teli, néha olyanokat olvashatunk, amit ha filmen látnánk, biztos elfordítanánk az arcunkat, de itt nem tudjuk. És rájöhetünk olvasás közben, hogy ez nem írói túlzás. Nem, ezek a jelenetek valóban megtörténnek, megtörténtek a háborúban. Szomorú belegondolni, hogy azok a férfiak, aki túlélték ezeket a nagy világégéseket, milyen emberi és lelki roncsként térhettek haza (erről is kapunk egy kis betekintést amúgy).
És ahogy a bevezetőben említettem, ami számomra megmentette a könyvet az a siketek világának, érzéseinek bemutatása volt. Ez végig nagyon tetszett. Érdekes volt arról olvasni és azon gondolkozni, hogy milyen hátrányba kerültek régen (és most is) ezek az emberek, és hogy hogyan próbáltak ezeken felülkerekedni, hogy akkor hogyan tanították a siketeket, hogyan próbáltak nekik segíteni beilleszkedni a társadalomba, munkát, megélhetést találni. Ez miatt mindenképpen megérte elolvasni a könyvet.
"Valaki előállt a kérdéssel: „A süketek tudnak gondolkodni?” – Miért nem
azt kérdezte mindjárt: „A süketek tudnak enni?” "A süketek tudnak
aludni?" „A süketek tudnak lélegezni?” Egyszerűen döbbenetes, hogy
milyen népes Isten állatkertje."
Kiadó: Opus
Kiadási év: 2005
Fordította: Cserna György
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése