Júniusban nem voltam mértékletes

És ennek úgy örültem! Mármint a sok szépségnek, amik végül is hozzám kerültek. Egyébként olyan jót nevettem magamon, mert visszanéztem a tavalyi júniusomat és ott 5 könyv került hozzám. Azt mondtam magamnak, hogy á, nincs az az isten, hogy én most is ennyi könyvet vegyek, nem érdekel úgysem most semmi annyira, max. kettőt terveztem be. Erre mi történik? Pontosan 5 könyvet vettem. Meg egy színezőt. Meg hozzá egy 24 darabos ceruzakészletet. Szóval még túl is szárnyaltam a tavalyi önmagamat.

De nézzük a listát! Az Ünnepi Könyvhétre most csak nagyon kevés időre jutottam ki, még abban sem voltam biztos, hogy ki tudok menni, mert egy makacs vírus két napra ledöntött a lábamról, de a könyvekért mindent, úgyhogy szombatra összeszedtem magam és egy 10 perces garázdálkodást követően már három könyv boldog tulaja voltam. Így került hozzám (végre!) Alice Hoffmantól a Gyönyörű titkok múzeuma, Lawrence Anthonytól az Elefántsuttogó (a Szelíd vadak után muszáj és eddig csak 5-ös értékelést kapott a molyon, hmmm, baromi kíváncsi vagyok már rá) és Elizabeth Weintől a Fedőneve, Verity c. könyv. Ez utóbbinak igencsak örültem, hogy végre a KMK felfigyelt rá és kiadta.

Aztán elcsábultam egy 40%-os akció keretében Jojo Moyes legújabb könyvére a Páros, páratlanra. Büszke voltam magamra, hogy meg tudtam várni ameddig leakciózzák, mert az eddigi összes magyarul megjelent történetét nagyon bírtam.

Majd amikor Anyunak mentem könyvet nézni születésnapjára, hogy, hogy nem, nemcsak neki találtam olvasmányt, hanem magamnak is. Megvettem ugyanis Khaled Hosseini És a hegyek visszhangozzák c. könyvét. Rám tört a boltban az érzés, hogy ez nekem kell. Mert szeretem az írásait. Mert a Papírsárkányok az egyik kedvenc könyvem és mert ez sem hiányozhat a polcomról. Úgyhogy nem vacakoltam, nem akartam magam lebeszélni róla és jól is esett ilyen spontán venni megint valamit egy könyvesboltban.

És akkor amit nem sorolok a könyvekhez, de hát mégis a beszerzésemhez tartozik az a legújabb őrület, ami minket is elért. A felnőtteknek szóló színező. A könyvesboltban kézbe tudtam venni a most megjelent összes színezőt és engem A titkos kert hozott a  legjobban lázba. Megmondom őszintén, most már lehet, hogy egy picit másképp döntenék. Ugyanis tegnap belekezdtem az egyik képbe és baromi aprólékos. Lehet, hogy elsőként egy kevésbé kidolgozottat kellett volna választanom, de tény, hogy nagyon kikapcsol. Kb. olyan szinten mint az úszás szokott. Jönnek és mennek a gondolataid, egyik sem ragad meg, mert arra figyelsz, hogy "akkor ki ne fussak az ábrából, itt most vajon milyen színnel folytassam és úúú, ott micsoda szép virág van, na, azt fogom következőnek színezni ha ezzel a fával végzek". És rájössz, hogy kevés a 24 darabos ceruzakészlet. Meg filctoll is kellene! És akkor jót nevetsz saját magadon és rájössz, hogy milyen jó móka ez!

Olvasás terén is szép hónap volt, 8 könyvet olvastam el, igaz, ebből kettő májusról húzódott át. Elsőként Jodi Picoult Szelíd vadak novellája varázsolt el, aztán William Black Al dentéjével csavarogtam és ettem végig Olaszországot (ez utóbbi vcs-s könyv volt). Majd A babaház úrnője igyekezett beférkőzni a gondolataimba, aztán a Fedőneve, Verity facsart egyet a szívemen. Napokig gondolkoztam ezen a történeten, és igyekszem írni is róla. Biztos a könyökötökön jön már ki, hogy világháborús történetet ajánlok majd megint, de ez valójában egy nagyon különlegesen megírt csodaszép sztori a barátságról. Aztán ha már világháború, akkor folytattam a könyvtári Nem minden mocsok bécsivel, majd valami teljesen másra vágyva fellőttem magam Mark Whatney-val a Marsra A marsiban. Ez utóbbi újabb komfortzónán kívüli sci-fi olvasásom volt és ez a műfaj egyre jobban tetszik. Utána pedig Khaled Hosseini És a hegyek visszhangozzák című szerteágazó meséjébe merültem el, megjárva Afganisztánt, Franciaországot és Amerikát is. És a júniust egy újabb Agatha Christie-krimivel zártam, ahol iszonyat módon meg lettem vezetve, ez pedig Az Ackroyd-gyilkosság volt (újabb vcs-s kötet, vétek lett volna kihagynom amúgy). Szóval sokat olvastam, sokfelé jártam a könyvekben, igaz nemzetiség szerint nem mutat olyan széles választékot a listám, de most ez így jó. Legalábbis nekem.

A többiek:
katacita, Dóri, Nita, Amadea, PuPilla, Szilvamag, Tekla

Utazás helyett #1 - Olaszország könyvekben

Nyár van, nyár - tudom, a héten nem pont ezt tükrözi az időjárásunk, de naptár szerint akkor is. Szabadságolás mindenhol. Sokan terveznek utazást, nyaralást belföldön vagy külföldön, de sokan vannak olyanok, akik nem tehetik meg ilyen-olyan okok miatt. Szerencsére nekem idén is lesz lehetőségem nyaralás címszó alatt meglátogatnom a Németországban élő barátnőmet és a családját, de az még olyan messze van, bár a visszaszámlálókám már gőzerővel beindult.

Addig is gondoltam összeszedek pár könyvet egy-két országhoz kapcsolódóan, amikkel úgyis nyaralhatunk, kalandozhatunk egy kicsit a nagyvilágban, hogy ki sem tesszük a lábunkat az otthonunkból, esetleg csak egy közeli parkot vagy valami vízpartot célzunk meg velük. Persze, hogy Olaszországgal kezdem, szívemcsücske-bakancslistás ország és csak remélem, hogy egyszer majd én is eljutok ide és ihatok egy igazi olasz kávét is!

Valami könnyű és csajos:

Bár katacita azt mondta, hogy A muránói üvegfúvó végén már szivárványt hányt a romantikától (ez a kifejezés kedvencem lesz), azért szerintem Marina Fiorato egy igen közkedvelt írónő hazánkban és nyárra, egy kis olasz kalandozásra meleg szívvel ajánlom a könnyedebb könyveket kedvelő lányoknak, nőknek. Nekem is A muránói üvegfúvó volt tőle az első regényem, de én itt nem álltam meg és igazából eddig olvasmányosnak és szórakoztatónak találtam a könyveit. A Siena lányában természetesen Sienába kalauzol el minket és megismerhetjük a Paliot is, ami egy nagyon híres és régmúltra visszanyúló lovas verseny. A velencei szerződés Velencébe visz el minket, bár a város nem éppen legszebb korszakába csöppenünk: egy pestis tizedeli a lakosságot és úgy tűnik, hogy megállíthatatlan a vész. Kellő mennyiségű izgalom és szerencsére nem túlcsorduló adag romantika tökéletes vízparti olvasmánnyá teszi ezt a könyvet (ha már Velencéről van szó ugye). De számomra eddig a legnagyobb kedvencem az írónőtől A Botticelli-titok. Hogy miért? Egyrészt a főszereplő páros miatt, hisz elég ütős kombináció egy prostituált és egy pap, nem? Másrészt, itt nem egy városban járunk, hanem keresztül-kasul járjuk Olaszországot, többek között például Pisát, Rómát, Nápolyt is.

"Firenze gyönyörű és embertelen. Szépsége felszínes; a vékony csillogó réteg alatt fertőzött vér csorog."

/A Botticelli-titok/

Gasztroregény és a "kezdjünk új életet egy másik országban!"-szemlélet szerelmeseinek:

Azt hiszem nálam ez az egész olasz mánia Frances Mayes könyve miatt kezdődött. Először a Napsütötte Toszkána varázsolt el, majd jött az Édes élet Itáliában, aztán utolsóként a Mindennapok Toszkánában. Elfogult vagyok ezzel a sorozattal, mert minden alkalommal nagy izgalommal lestem be Frances és párja, Ed életébe és minden pici anekdotát az olaszokról nagy mosollyal szoktam olvasni. Szerintem tökéletes olvasmányok nyárra a képzeletbeli olasz utunkhoz, még ha csak álmodozunk egy olyan életről, mint Francesé, akkor is!

"Amikor útra kelek, hogy megismerjek egy idegen országot, ugyanez a „milyen másnak lenni” érdekel, csak talán nagyobb léptékben – az egész kultúrát, a táj, a nyelv egészét szeretném ilyenkor átlátni. És azt, hogy ki vagyok én az új helyen, és kik lehetnek azok, akiknek ez az otthona."

/Édes élet Itáliában/

Valami humoros:

Már nem is tudom, hogy mikor olvastam Phil Doran Csábító Toscana című regényét, arra viszont élénken vissza tudok emlékezni, hogy baromi jókat derültem rajta. Az alapszituáció egyébként kísértetiesen megegyezik a Napsütötte Toszkánáéval (új életet kezd egy házaspár egy lerobbant toszkán ház megvételével), viszont fergeteges humorral lett mindez tálalva. Hetek óta mocorog bennem az újraolvasás gondolata, azt hiszem bele fogom még tuszkolni a nyári terveim közé.

A másik kedvencem ebben a kategóriában szintén a rekeszizmokat dolgoztatja meg, ez pedig D.L. Smith Santo Fico csodái c. története. Igaz, hogy elég sablonos az alaptörténet, de a karakterek, a regény színhelye és a csodák olyan bájosak, olyan humorosak, hogy rögtön a szívembe zártam ezt a regényt. Az olvasása óta örülök, hogy van egy saját példányom, mert szerintem ezt sem egyszer fogom életem során levenni a polcról.

"Riccardo megnyugtatott, hogy amúgy nem számít, hány konnektorom van, mert Olaszországban kialakítottak egy módszert annak megakadályozására, hogy az emberek túl sok áramot használjanak. Amint az ember háromnál több dolgot dug be egyszerre, az egész környéken elmegy az áram, és a szomszédok üvöltözni kezdenek. "

/Csábító Toscana/

+1 Bónusz, amit beterveztem magamnak:

Azért a nagy posztírásban és a könyvek utáni keresgélésben magamnak is találtam olvasnivalót, és olyan szerencsés vagyok, hogy ahogy látom a könyvtárnak meg is van, így a legközelebbi alkalommal szerintem jön velem haza Tony Perrottet Ókori vakáció c. könyve. A fülszöveg szerint itt is sok város kerül górcső alá, remélem jó szórakozás lesz!

Képek forrása: pinterest

Miniatűrkészítő vagy jósnő?

A babaház úrnőjéről elmondhatom, hogy számomra 2015 egyik legjobban várt könyve volt. Mind a fülszöveg, mind a borító vonzott és amikor láttam, hogy egyre több ismerősöm és blogger olvassa, majd utána elég jó véleményeket fogalmaznak meg róla, úgy éreztem, biztos nagy élményt fog majd nekem is jelenteni. Épp ezért nem olvastam el a róla szóló posztokat, csak általában a végére vetettem egy pillantást, hogy megtudjam merre billen el a mérleg nyelve.

Most, hogy túl vagyok a könyvön azt mondhatom, hogy ugyan maradandót kaptam, de nem volt teljes az élmény, voltak apróbb problémáim a történettel.

1866-ban járunk Amszterdamban, amikor a 18 éves Petronella megérkezik abba a házba, amelynek - úgy gondolja - az úrnője lesz, hiszen a házban lakó gazdag 35 éves kereskedővel, Johaness Brandttal nemrég kötött házasságot. Már az érkezése napján felismeri, hogy nem lesz olyan könnyű itt átvenni az úrnő szerepét, ugyanis a családot eddig Johannes húga, Marin igazgatta, akiről nagyon úgy tűnik, hogy nem akarja ezt a posztot áttestálni a fiatal feleségre.
A háztartáshoz tartozik még egy cselédlány és egy inas, aki fekete bőrével kitűnik az amszterdami nép közül, de mint szabad ember él és dolgozik a családdal. Nella, az ifjú feleség a zsigereiben érzi az első napoktól kezdve, hogy valami olyan helyzetbe csöppent itt bele, olyan viszonyok alakultak ki az egy fedél alatt élők között, amit nem lesz egyszerű vissza- vagy felfejtenie. Mintha minden próbálkozásánál újabb és újabb csomókba ütközne. Mindenki hallgat, kétértelmű megjegyzéseket tesznek csak, Nellát csak egy plusz teherként kezelik és ráadásul maga a ház is tele van titkokkal. Esténként suttogások, lopódzó emberek, ajtók csukódása hallható, olyan mintha kísértet(ek) laknának a falak között.

Hogy mindez még ne legyen a lány számára elég, Johaness egy babaházzal, a saját házuk kicsinyített másával ajándékozza meg, hogy legyen mivel foglalatoskodnia, ha már a saját otthonában másodlagos szerepet szánnak neki. Nella, bár rendes házasságra vágyik, egyelőre mégis beéri azzal, hogy a babaházat rendezi be. Ehhez egy miniatűrkészítő segítségét veszi igénybe, akitől az érkező első csomagban megbújó tökéletes kis figurák - akik a háznépet formázzák meg - ijesztő érzést keltenek a lányban. Épp ezért le is mondja a megrendelését, de a csomagok és az újabb tárgyak ezután is érkeznek kéretlenül. Ráadásul olyan dolgokat tartalmaznak ezek, amelyek később, az események tükrében kerülnek csak felfedezésre és Nella nem tudja eldönteni, hogy vajon a bekövetkező baljós eseményekre való figyelmeztetésnek szánta-e ezeket a jeleket a miniatűrkészítő vagy sem. Olyanok ezek az apró figurák, tárgyak, mintha rontást hoznának azokra, akiket megformáznak, mert amint bekerülnek a babaházba a család jövője az elkerülhetetlen és baljós végkifejlet felé tendál.

Amiben valóban nagyon erős ez a regény, azok a karakterei, a hangulata és a történelmi háttere. A karakterei, főleg Nella és Marin nagyon szépen és részletesen kerülnek bemutatásra. Nella a regény elején egy elveszett kislánynak tűnik, míg Marin egy karakán, rideg és határozott nőnek, majd mindketten óriási változáson keresztülmenvén teljesen más oldalukat mutatják meg, mintha más személy válna belőlük. Nella abban a korban, amikor a nőknek a háztartás vezetését szánták csak szerepnek, felveszi a kesztyűt a gondokkal szemben, az őket sújtó szörnyű megpróbáltatásoktól nemhogy gyengébb lenne, hanem mintha egyre jobban magára találna. A teher alatt nő a pálma mondás egyértelműen illik rá. Marin is teljesen más nővé vált a szememben a könyv végére, bár már a legelején éreztem, hogy ez rideg viselkedés egy szenvedélyesebb lányt takar és hogy bizony itt titkok lapulnak majd a lelke legmélyén. Milyen igazam volt!

A történelmi háttér valóban nagyon kidolgozott. Korhű képet ad mind a nők helyzetéről, mind a kereskedők életéről, a városvezető atyákról, a bigott vallásosságról, a korrumpálhatóságról és a másfajta viselkedés üldöztetéséről. Úgy érzem igen alapos kutatómunka állhat e mögött, ezért minden elismerés megilleti az írónőt.

Ami miatt nem tudok egyértelműen rajongó üzemmódba kapcsolni az egyrészt a könyv lassúsága. Tudom, máskor meg egy-egy könyvnél pont ezt emelem ki, mint pozitívum, de a mostani esetben néha megőrültem, hogy úgy éreztem alig történik valamit. Volt, hogy olyan tehetetlenséget éreztem, mint Nella és már nagyon kívántam, hogy történjen már valami! Persze ez a lassúság kellett a karakterfejlődések bemutatására, de most nekem néha csigaüzemmódban cammogtak az események.
Illetve akármennyire imádtam a regény fekete, komor és nyomasztó hangulatát, néha azt gondoltam, hogy az írónő nagyon titokzatos történetet akart írni. És persze értem én azt is, hogy a misztikus hangulathoz ez kellett, nekem hiányzott egy-két szál részletesebb kifejtése. Például a miniatűrkészítőre teljes mértékben kíváncsi lettem volna és hát nem igazán elégítette ki Burton a vele kapcsolatos igényeimet.

A fentieket leszámítva azonban én is csatlakozom azon olvasók táborához, akik azt mondják, hogy A babaház úrnőjében egy igazán különleges történetet kaptunk, amit mindenképpen érdemes elolvasni! Szerintem az őszi kuckozós, borongós időjárás tökéletes hátteret nyújtana ehhez a regényhez, ha ajánlhatom, ezen időszak alatt vegyétek a kezetekbe!

Kiadó: Libri

Kiadási év: 2015

Fordította: Farkas Krisztina

Csak röviden

Mostanában két olyan könyv is a kezembe került, amiről hosszan úgy érzem nem tudnék írni, viszont mindenképpen szeretnék róluk pár gondolatot megosztani a blogon, így most egy kis villámposzt következik.

Jodi Picoult regényeivel nem is olyan rég kezdtem az ismerkedést. Elsőként a Vezeklés c. könyve került a kezembe, amelyet nagyon szerettem és ami nagyon sok gondolatot ébresztett bennem az olvasása során. Már akkor tudtam, hogy szép lassan folytatom majd az írónővel való ismerkedésemet, de csak óvatosan, nem akartam egyszerre hirtelen túl sokat és megcsömörleni. Viszont amikor befejeztem Az elvarázsoltakat, annak olyan erős hatása volt rám, hogy jött a tipikus ilyenkor beköszöntő "nem tudok mást olvasni, de olvasni akarok" érzés. Én ebben az esetben valami teljesen más történethez szoktam nyúlni, és itt villant be hirtelen a Szelíd vadak, amely a Találj rám! c. könyv előzménynovellája. És ez a kb. 70 oldalas kis novella az érzelmek összes skáláját felvonultatta számomra. Azt hiszem így kell novellát írni mint Picoult tette. Kerek, egész, figyelemfelkeltő és megint egy nagyon fontos témához nyúlt.

A novella főszereplője Alice, aki egy botswanai rezervátumban kutatja az elefántok viselkedését, majd egy nap egy elárvult kiselefánt pótanyja lesz hirtelen belőle. Csupán ennyiről szól a történet és mégis milyen óriási dolgokat zár magába ez a 70 oldal. Egyrészt ezek az óriási teremtmények szerintem az egyik legintelligensebb emlősök a bolygónkon. Összetett a csorda felépítése, de Picoult olyan alapossággal tárja elénk a működésüket, hogy többet tudtam meg róluk, mintha felcsaptam volna egy lexikont az elefánt címszónál. Nagyon érződött az alapos kutatómunka.

Másrészt már megint kaptunk egy erkölcsi dilemmát: van-e jogunk, illetve kell-e egyáltalán beleavatkoznunk a természet törvényeibe? És ha úgy gondoljuk, hogy igen, akkor meddig, hol van a határ? Persze megnyugtató és konkrét kérdést nem kapunk rá, de a történet tanulsága így is nagyon ütős és igazán szívszorító. Nem tagadom, a végén a könnyeimmel küszködtem. (Hiába, no, öregszem és egyre érzékenyebb vagyok.) Viszont az írónőnek hála annyira rám jött az "elefántkutatóság" érzése, hogy rögtön lecsaptam (akkor még csak gondolatban) Anthony Lawrence Elefántsuttogó c. regényére. Szuper értékeléseket olvastam róla, a nyári listámra fel is vettem és a Könyvhéten be is szereztem. Remélem, legalább akkora élmény lesz, mint a Szelíd vadak!

Afrikai kalandozás után Olaszországba vettem az irányt. Ezer + 1 éve csücsült már a várólistámon William Black Al dente c. könyve, amelyet a vcs-s játékba is beválogattam idén. Gondoltam, hogy esténként napi egy fejezetet - ami egy-egy várost ölel fel -  fogok elolvasni, de sajnos erről nagyon hamar letettem. Első körben nagyon bejött ez a Gasztronómiai kalandozás Itáliában, viszont egy idő után úgy éreztem, hogy nagyon elcsúszott a történelem irányába a könyv és bizony volt olyan fejezet, amin szimplán bealudtam. Nem volt rossz könyv, viszont kicsit túlírtnak gondolom. Pontosabban ha már Al dente, akkor a legszívesebben a gasztronómiai részekről olvastam volna. Illetve ha valaki tud főzni, az még nem jelenti, hogy írni is tud, ezért helyenként kicsit unalmasnak, száraznak találtam a stílust. Sokkal több helyi anekdotát vártam volna, és mondjuk 150 oldallal kevesebbet, ebben az esetben az én élményem is nagyobb lett volna. Így még mindig maradok inkább Frances Mayes könyveinél, akármekkora olasz rajongó vagyok is.

Amit a könyv pozitívumaként meg kell, hogy említsek, hogy nagyon tetszett a szerkezete és hogy mennyi várost mutatott be. Elsőként a szárazföldön járunk többek között Torino, Alba, Genova, Róma városában, majd tengerre szálunk és Szardínia, San Pietro, Szicília, Ischia ételeivel ismerkedhetünk meg. A harmadik részben pedig Amalfi és Pisa kerül terítékre, illetve az utószóban megismerkedhetünk a Slow Food mozgalmával is, amiről szerencsére nem most hallottam először, de nagyon szimpatikus gondolatnak találom. Az is nagyon jó ötlet volt, hogy általában minden városban egy gasztronómiai étek köré épült a fejezet, olyanra, ami az adott hely specialitása vagy jellegzetes étele, itala. Azt hiszem majdnem mindegyiket megkóstoltam volna én magam is, talán csak egyet nem vállaltam volna be, de ezt is csak most, amikor már tudom, hogy mi is az. 

Arra jó volt a könyv, hogy beindítsa nálam a nyári üzemmódot. Tudjátok, amikor már látod magad előtt, amint csatangolsz egy számodra ismeretlen városban, vagy beülsz megpihenni éppen egy ajánlott kávézóba egy jegeskávéra és bár az irodában ülsz az íróasztal mögött, de te már gondolatban a szabadságod töltöd. Kb. ezt az érzést kaptam meg William Black könyvétől.

30 fok, napsütés, limonádé és jó könyvek

Imádom olvasgatni azokat a bejegyzéseket, amelyek adott téma köré csoportosulva ajánlanak jó kis könyveket. Ezekből kedvenceim főleg azok, amelyek évszak szerint adnak ötletet, mert sokszor találtam magamnak így már maradandó élményt adó olvasmányt. Most is körbenéztem külföldi oldalakon és kicsit mérges lettem ami a felhozatalt illeti, mert a summer + reading találatra rendszerint csupa chick-lit könyvet dobott ki a google. Nem mintha olyan finnyás vagy kifinomult ízléssel rendelkező olvasó lennék, aki mindig szépirodalmat fogyaszt, csak kicsit bosszantó, hogy ha valaki a nyárra meg a hozzá tartozó egyéb dolgokra gondol, akkor csak ez a műfaj ugrik be. Úgyhogy az idei ajánlómban próbáltam az igényes szórakoztató irodalom témaköréből válogatni, méghozzá olyanokat, amelyeket 1) én imádtam, 2) limonádé mellé tökéletes szórakoztató olvasmányok, de mégsem limonádék.

Elsőként rögtön a Mrs.Hemingway ugrott be Naomi Woodtól. Szerintem ez a tökéletes olvasmány egy jó kis nyaralásra, tó parti ejtőzésre vagy a kertben való olvasgatásra. Érdekes és tanulságos olvasmány a nagy író feleségeiről, ami által sokkal mélyebb betekintést nyerhettem Hemigway életébe.

Aztán másodikként számomra egy nagyon-nagyon kedves emléket, Elizabeth Kostova Hattyútolvajok c. könyvét ajánlanám. Voltam olyan szerencsés, hogy egy tengerparti nyaralásra ezt vittem magammal. Nem egy vékony kötet, de már az első 50 oldal után éreztem, hogy nagyon egymásra találtunk és már akkor sajnáltam, hogy hamarosan el fogom olvasni. Hülyeség, nem? Viszont a mai napig ha ránézek eszembe jut a tengerpart, a meleg, a napsütés és a nyugágy ahol olvastam. Annyira el tudtam benne merülni, hogy a körülöttem strandoló emberek hangoskodása sem zavart.

Ha már nyár, akkor a tavalyi év egyik nagy kedvence mindenképpen ide kívánkozik. Ez pedig Edward Kelsey Moore Szikomorfán születtem című regénye. Három erős nő életéről és a köztük szövődött barátságról szól. Jöhetnek rájuk jó és rossz idők, mindig ott vannak egymásnak, mindent együtt vészelnek át és szerintem nem is tudják, hogy milyen szerencsések, hogy ilyen barátnői a másiknak. 

Folytatásként egy másik tavalyi kedvencem, A Rosie projekt is helyet követel magának ezen a listán Graeme Simsiontól. Intelligens, cseppnyit romantikus, humoros, üdítően „más” és számomra épp ezért tüneményes egy történet volt. A könnyedségével, ugyanakkor elgondolkodtató témájával szerintem tökéletesen illik azon olvasók kezébe a nyári nyaraláson, akik a minőségi szórakoztató irodalmat preferálják ilyenkor.

És bár nem annyira új könyv mint a fenti listából három, de szintén úgy gondolom, hogy abszolút a meleg időhöz illik Kathryn Stockett könyve A segítség. Tavaly én ezt vittem magammal egy nyaralásra, pontosabban az oda vezető majdnem 3 órás vonatozásra és emlékszem, hogy mennyire bele tudtam merülni. A forró amerikai Délen játszódik és nagyon sokszínű, mert rengeteg témát vonultat fel: szegregáció, felnőtté válás, feminizmus, szóval garantáltan nem fog unatkozni az, aki kézbe veszi ezt a könyvet.

Ezek azok a könyvek, amelyet meleg szívvel ajánlok nyárra kikapcsolódásként. Szerintem mindegyik tartalmas szórakozást nyújt, és bár inkább kávé rajongó vagyok, de nyáron én sem vetem meg a limonádét, szóval ilyenkor inkább azt ajánlanám mellé!

Szörnyek a rács mögött

Rene Denfeld: Az elvarázsoltak

Amikor láttam a hírt, hogy a Fumax folytatja a Tolvajok telével megkezdett Fumax Irodalom sorozatát, rögtön azt gondoltam, hogy akármilyen könyvet hoznak ki, nekem kelleni fog. Igazából fülszöveget sem nagyon olvastam, rögtön bizalmat szavaztam a könyvnek. Most, hogy Az elvarázsoltak már csatlakozott a polcomon a Tolvajok teléhez elmondhatom, hogy megint egy nagyon különleges történetet kaptam.

Az elvarázsoltak egy különös, az átlag ember számára nem mindennapi helyen játszódik: egy börtön halálsora a helyszín, ahol az elítéltek arra várnak, hogy egyszer értük jöjjenek a fekete inges börtönőrök, akik a kivégzésük helyére kísérik őket és megkapják azt az injekciót, amelytől újra szabaddá válnak, amely az általuk bántalmazott emberek családtagjainak talán megnyugvást hoznak, nekik pedig a végső megváltást.

"Odakint a napfény és a valóság visszazsugorítja az embereket valódi méretükre. Idebent az emberek felnőnek árnyékaikhoz." 

Ezen a szörnyűséges helyen van egy nő - akit narrátorunk, a halálsor egyik elítélje, végig csak a hölgyként emleget- aki arra tette fel az életét, hogy segítsen ezeknek az embereknek az ügyét újra felülvizsgálni és így lehetőségük legyen elkerülni a biztos halált, hogy majd e helyett az életfogytosok közé kerülhessenek. A történet egy a kivégzését önként kérő rab, York esetét tárja elénk, ám párhuzamosan nem csak az ő félresiklott életét, hanem a narrátorunk, a hölgy, egy bukott pap, a börtönigazgató és pár rab életét is megismerhetjük.

"A hölgynek van egy istenadta ajándéka, és remélem továbbra is használni fogja. Ez az ajándék: hogy képes megérteni a hozzám hasonlókat."

Azt gondolná az ember, hogy ez egy szörnyű történet. És igen, az is, de valahogy mégsem. Szörnyűségében is valahogy szép, emberi. Mert megmutat bizonyos dolgokat. Azt, hogy egy ember nem biztos, hogy rossznak születik, egyszerűen a körülményei, az átélt traumák teszik azzá a gyilkossá amivé válik. Persze azért, mert valakinek valahol kisiklott az élete nem lesz mindenkiből gyilkológép, hisz épp elég éles párhuzamot kapunk az egyik elítélt és a hölgy sorsa között. Mégis, az egyik gyilkossá, egy szörnnyé válik, a másik pedig arra teszi fel az életét, hogy ezeket az embereket megmentse. De valóban megmenti őket? Élet lehet-e a börtön rácsai között életfogytosnak lenni vagy jobb a halálsoron várakozni és egyszer újra "szabaddá" válni. Komoly kérdések ezek és az írónő, aki maga lehetne akár a hölgy, hisz ugyanezt a szakmát űzi mint a regénybeli főszereplője, nem ad nekünk konkrét választ erre a kérdésre.

"A hölgy átgondolja, mit hallott Ardenről – arról, amit tett, amennyire csak az elméje engedi, mielőtt iszonyodva elrettenne. Arra gondol, milyen szomorú, hogy a gyilkosokra emlékezünk és nem az áldozataikra. Mi lenne, ha a világ elfelejtené Hitlert, és inkább az áldozatok nevére emlékezne? Mi lenne, ha az áldozatokat tennénk halhatatlanná?"

Amit sok más egyéb mellett imádtam a regényben az az elbeszélés módja. Tetszett, hogy végig szinte névtelenül ismerjük meg a szereplőket. A világnak ezen a szegletén már nem számít, hogy kit hogy hívnak. Aki ilyen helyen tengeti az életét az egy számmá válik a rendszerben. Az őket körülvevő emberek, a börtönt működtető dolgozók is csak egyek lesznek a sok közül, mert itt aztán kemény rotáció van. Kiégnek, börtönlázadásokban vagy egy rab keze által életüket vesztik, durva, de hullanak ők is, akár a halálraítéltek.

Az, hogy a narrátor is egészen a történet végéig névtelen marad, szintén briliáns ötlet volt. Rajta, az ő szemén keresztül ismerjük meg ezt a furcsa lenti, elzárt világot, a rabokat, a történetüket, ő mesél a hölgyről és annak nyomozásáról, illetve a bukott pappal való különös kapcsolatáról is. De természetesen ahogy York ügyének felderítésében haladunk előre, a narrátor múltja is feltárul előttünk. Azé az emberé, aki évek óta némaságban él, és a börtönben a könyvek, az azokban rejlő szavak jelentik a hangot számára.

Azt hiszem az idei év egyik legjobb döntése volt ezt a könyvet beszerezni. Igen, szörnyekkel és szörnyű dolgokkal van telis-tele, ugyanakkor ennek a tálalása, az írónő stílusa kompenzálja ezeket, mert gyönyörűen megírt könyvről van szó. És itt kell megemlítenem, hogy biztos vagyok benne, nem lehetett egyszerű a fordító munkája, mind szakmailag, mind érzelmileg, de Klenheincz Csilla remek munkát végzett, minden elismerésem az övé.

Szóval akit egy kicsit is "piszkál" ez a regény, az semmiképpen ne hagyja ki! Nekem az egyik legmaradandóbb élményem lett az idei olvasmányaim közül. Ugyan leereszkedtem a világ egy olyan szegletébe, amit talán kihagytam volna az életemből, mégis úgy érzem én lettem egy morzsányival több, hogy egy kicsit a hölgy szemével voltam képes látni ezeket a dolgokat.


Kiadó: Fumax
Kiadási év: 2015
Fordította: Kleinheincz Csilla