Eltéphetetlen kötelék

Khaled Hosseini: Ezeregy tündöklő nap

Khaled Hosseini nevével néhány évvel ezelőtt találkoztam először, amikor a barátnőm elvitt magával a Papírsárkányok c. mozira. Úgy ültem be a filmre, hogy csak egy rövid összefoglalót olvastam el a sztoriról, úgyhogy én lepődtem meg a legjobban, hogy mennyire magával ragadott a történet, hogy hányszor kellett visszanyelnem azt a bizonyos gombócot a torkomból. Moziból hazafelé el is döntöttük, hogy a film után muszáj lesz a könyvet is elolvasnunk, ami nekem még a filmnél is sokkal jobban tetszett. Ekkor néztem igazából utána az írónak és utána nem sokkal örömmel láttam, hogy Ezeregy tündöklő nap címmel újabb regénye jelent meg. Persze a könyvharácsolós énemnek engedve gyorsan beszereztem azt is, majd jól el is felejtkeztem róla. Egészen addig, amíg idén, a nyári könyvekről szóló posztomhoz keresgéltem képeket, és az egyik képen lévő strandtáskából kikandikálva ezen könyv angol kiadását véltem felfedezni. Azt hiszem ez egy emlékeztető volt, hogy a vegyem le végre ezt a régen beszerzett regényt a polcomról.

Anno a Papírsárkányok számomra egy érdekes és ismeretlen országban, Afganisztánban játszódó, nagyon erős atmoszférával, és igazán szerethető avagy nagyon utálható karakterekkel teli férfi regény volt. A fő szereplők férfiak voltak: gyermekkori barátok, apák és fiaik.

Az Ezeregy tündöklő nap szintén hasonló alapkoncepcióra épít, csak épp ez női regény. Női sorsokról, két nő igazán kétségbeejtő helyzetében szövődött barátságáról olvashatunk, ami olyan erős kötelékké válik közöttük, hogy az életet - pontosabban a hitet abban, hogy lehet változtatni, ki lehet törni abból az életből, ami nekik sorsul jutott - köszönhetik ennek.

A történet eleinte két szálon fut. Az első, akit megismerünk Marjam, aki egy szolgáló és egy gazdag ember kapcsolatából született fattyú. Marjamot az édesanyjával együtt a feleségek eltávolítják a házból jó messzire, de a lányt éveken keresztül látogatja az édesapja. A kislánynak az apja és látogatási jelentik az egész világot. Titkon arról álmodik, hogy egyszer csak majd magához és családjához veszi őt, kényelemben, biztonságban élhet és nem egy szűkös kunyhóban, az élettől megkeseredett édesantyjával kell tengetnie az életét. Mondanom sem kell, hamar pofont kap az élettől, méghozzá olyan kijózanítót, amelyet örök életre cipel magával. Amikor eladó sorba kerül, kapva kapnak a rokonok a lehetőségen, hogy végre valóban megszabaduljanak tőle, és férjhez adják egy nálánál jóval idősebb férfihez, aki új városba viszi a lányt. Marjam szíve mélyén már érzi, hogy élete innentől visszafordíthatatlanul meg fog változni.

A másik szálon Leilát ismerhetjük meg, aki gyermekként még viszonylagos boldogságban él a családjával, egészen addig, amíg a történelem közbe nem szól. A változó idők egyre nehezebb helyzetbe hozzák az értelmiségi afgán embereket, új hatalom születik, új rendeleteket hoznak, háborúk és belharcok dúlnak, amelyek ott pusztítanak ahol a legjobban fáj. Ezekben a bonyolult időkben Leila boldogságát egyedül gyermekkori barátja, Tárik jelenti. A két gyerek szinte minden percüket együtt tölti, és a lányban lassanként a barátságon túlmutató érzelmek is életre kelnek. Csakhogy ez az érzelem éppen hogy kibontakozna, amikor Leila egész addigi életét fenekestül felforgatja a történelem egy újabb epizódja.
A két nő sorsa ennél a pontnál találkozik és fonódik egybe olyan szorosan, hogy nincs az a vérségi kötelék, amely a közöttük létrejövő kapcsolatot felül tudná múlni. Ugyan eleinte egymásban az ellenséget látják, de aztán rájönnek, hogy nincs más akire számíthatnak, akire támaszkodhatnak, akiben barátnőre, anyára, húgra vagy nővérre lelhetnek, akivel a még rájuk váró sorscsapásokat el tudnák viselni.

Khaled Hosseini ezzel a regényével engem már megint meggyőzött. Tudom, sokan azt mondják rá, hogy hatásvadász, de szerintem nem viszi túlzásba a szívszaggató eseményeket, hanem egyszerűen csak bemutatja azt, hogy milyen is volt az afgán történelem utolsó néhány évtizede. Hogy az abban az időben zajló változások hogyan formálták az afgán embereket, nőket, férfiakat, gyermekeket. Számomra - aki nem sokat tud ennek a különös országnak a történelméről - olyan színes és részletgazdag tablót nyújtott, hogy a végén igazán hálás lehettem, hogy nőként ide születtem, ahol most is élek. Nem voltak ezek az évek egyszerűek ennek a népnek nemtől függetlenül sem, de azt hiszem nőként megélni pl. a tálibok hatalomra kerülését és uralmát mindennél nehezebb lehetett.

A sok borzalmas történést Marjam és a Leila között szövődő kapcsolat és annak intenzitása, szilárdsága tudta kompenzálni. Azt hiszem ez a két nő egymás nélkül két elveszett lélek lett volna csak, aki megadja magát a sorsnak, addig amíg az szerepet szán nekik ezen a világon. De így, ketten együtt, olyan egységet alkottak, akik ahányszor földre kerültek, annyiszor rázták meg magukat és kezdték újra, szóval félelmetes lelkierővel rendelkeztek.

Két elolvasott könyv után biztosan mondhatom, hogy én nagyon szeretem Hosseini stílusát, olyan egyszerűen magával tud rántani és gyönyörűen fogalmaz. Csakúgy, mint a Papírsárkányok esetében, itt sem tudok a két főszereplő közül kedvencet választani, mert mindkét nőt imádtam. Csak remélni merem, hogy abban a világban tényleg vannak ilyen erős nők, tényleg születnek közöttük ilyen barátságok, mert talán ezekkel tudják túlélni a mindennapokat.

"Marjam feküdt a kanapén, kezét két térde közé szorította, és nézte, ahogy az ablakon túl kavarog és örvénylik a hó. Eszébe jutott, hogy Náná egyszer azt mondta, minden egyes hópihe egy megbántott nőt jelent valahol a világban. Hogy minden sóhaj felszáll az égbe, ott felhőkbe gyűlik, ami aztán apró darabokra törik, és a darabok csendesen lehullnak az emberekre.
Emlékeztetőül, hogyan szenvednek a magunkfajta nők, mondta. Milyen csendesen tűrjük mindazt, ami kijut nekünk."

Kiadó: Terricum
Kiadási év: 2008
Fordította: Bobory Dóra